Színház és egyéb állatfajták

A héten színházba vittem az osztályomat (meg másik kilencedikes osztályokat is), és már régen akartam írni erről, de éppen a téli depressziót próbálom legyőzni, úgyhogy nem ment.
Az Antigonét néztük, és nem voltam pozitív elvárásaim, de esküszöm, nem azért nem tetszett, mert bedumáltam magamnak.
Fogalmam nincs, kinek az agyából pattant ki, hogy a középiskolásokat operásított előadással lehet megfogni. Most mondhatnátok, hogy lehet, hogy nem ők voltak a célközönség, de a városi tévében hallottam, hogy DE.

Szóval az egész beillett egy színházszociológiai tanulmánynak is, mivel attól paráztak, hogy hogy kell egy színházba felöltözni, mondtam, mindegy. Kényelmesen. Úgyhogy azért eljöttek vagy 15-en, a bandázás végett, de nekem nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy hogy bírnak el egy ennyire szar előadást.
Hát, respekttel.
Egyrészt az operarészek (ld. a kar) nem voltak szövegileg érthetőek, holott aki ismeri az Antigonét, tudja, hogy egész fontos dramaturgiai pontok derülnek ki az ő soraikból. Másrészt a hősnők hisztériáztak (nem tudok erre jobb szót), harmadrészt pedig -- bár ezt csak később, és átgondolva tudtam elmagyarázni -- az egész előadás teljesen tét nélkülinek bizonyult. Pedig manapság olyan szép történetet ki lehetett volna kerekíteni abból, ahogy egy lány egyedül szembeszáll ostoba politikai döntésekkel.

A színpadképet egyébként egész szépen ki tudtuk elemezni később, viszont azon nagyon jókat vigyorogtam, hogy a legnagyobb nézői élmény a szünet várása volt ("T. nő, mikor lesz szünet? Hány perces lesz?"). Aztán amikor eljött a szünet, ott tobzódtak a folyosón. Meg is kérdeztem tőlük, hogy hogyhogy itt vannak, azt hittem, lelépnek. Mondták, áááá, ők nem mernek. Mondtam nekik, hogy akkor ezek szerint még nem végeztem elég jó munkát a véleménynyilvánítás szabadságát kialakítandó. Mivel résen vannak, rögtön levágták, hogy én csak miattunk maradtam, mert egyébként hazamentem volna már, és megbeszéltük, hogy megvárjuk Teiresziászt, mert Uhrik Dóra játszotta, gondoltam, történni fog valami.

De nem történt, bár Uhrikot nagyra tartom.
Ezután már csak az okozott vidám perceket, hogy némely diákjaim a "mikor lesz vége" kérdésekkel tökéletesen lebuktatták magukat, hogy egy betűt sem olvastak az egészből, valamint megható volt azt is látni, hogy a fiúk (és van köztük "árva fiú" is) elővették a legjobb ingüket, és megpróbáltam okosan, minden csibészség nélkül figyelni.

Annak azért örültem, hogy a Cakó homokanimációt mindenki értékelte (másnap volt mi tetszett, mi nem tetszett elemzés irodalomórán), és hogy megismerték ezt a dolgot. Szerintem (meg is mondtam) ez volt az egyetlen értékelhető jelenség az egész előadásban.

(képek forrása: pécsma.hu)

Eltökélt szándékom, hogy elviszem őket a Kaisers TV Ungarnra (itt fognak vendégszerepelni), hogy legyen még esélyük arra, hogy beteszik a lábukat színházba. Majd meglátjuk, sikerül-e megoldani.

Az iskola egyébként kiakasztó, a gyerekek is, és lehet, hogy én is, mert már mindenki alig várja a szünetet. Érdekes, hogy míg a felsőbbévesekkel összevesztem (illetve konkrétan egy sráccal, aki annyira gyermeteg, hogy fogalma sincs, hol kell abbahagyni a cseszegetést, nem csak az enyémet, hanem a környezetében lévőkét is, de hát 18 elmúlt, a lelkizésen kívül mást nem tudok kezdeni vele, és tényleg csak remélni tudom, hogy hatok rá...), a kisebbekben megmozdult valami. Világos, hogy minden jobban érdekli őket, mint a tanulás és a leckeírás, de mivel megfogalmazták a hatalmas elvárásaikat felém, rákérdeztem, hol marad a kölcsönös respekttől az, hogy ők semmit nem csinálnak. Meg még az órát is szétpofázzák. És hogy ez a helyzet kihasználása. Na, látni kellett volna, hogy pisszegték le egymást, és hogy jelentkeztek egész órán, hogy valami okosat mondjanak. (Élen a renitenssel, aki 4-5 tárgyból áll amúgy bukásra, nagyon megható volt.) Hát, szeretném hinni, hogy az értelmes beszéd ezután is így fog hatni rájuk (a lelkükre, nem a szorgalmukra, de hát talán az előbbi a fontosabb).

Szeretném ezt a két hetet még ép ésszel kibírni. Haladás, hogy ma este már nem bőgtem a fáradtságtól annak ellenére, hogy dolgozunk. Diáknap volt, feladatokkal, gyerekmegőrzéssel. És csináltak, aranyosan, még a legbénábbak is. És a nap fénypontja az volt, amikor az egész gyáva népség végül ki mert állni a szar rapszöveggel az egész iskola elé közösen, hogy legalább együtt égjenek le, hát ez.... csodálatos.