Szurikáta

Az volt, hogy az állatorvosunk, aki a büfésünk, valamint a főóvónéni lánya (szóval bonyolult) a városi állatkertet is ellátja, és mivel otthon lakik, hazahord mindenféle anyátlan és kiközösített állatot, legyen az majom, oroszlán vagy rágcsáló.

Így láthattam a szurikátabébit, akit az anyja eltaszított, sőt, leharapta a farkát is. A szuri a kedvéért teljesen átalakított nappaliban lakik (szőnyeg felszedve, függöny leszedve), gyakorlatilag szabadon sétálgat (mit sétál, rohangál!) a lakásban, éjszaka alszik csak a dobozában. Csecsemőkorában négy (vagy kettő?) óránként fel kellett kelni hozzá szoptatni. Most már zöldséget, párizsit, sajtot és tojást eszik, és pont úgy nassol, mint egy gyerek - elveszi kézből gyorsan a kaját (a kezével), és rohan is tovább.
Miközben barátkozik -- mert igen, kezesebb, mint egy kismacska -- egyfolytában morog, mindenkire felmászik, az ember minden porcikáját megszimatolja, bemászik a pólóba meg a nadrágszárba, egy percre le nem áll. Olyan, mint egy bepörgött kisgyerek, seggen csúszkál, tiszta idióta, nem bír nyugton maradni.

Már elkezdődött a visszaszoktatás, de az első alkalommal esze ágában sem volt a többi szurikátával maradni, amint "anyukája" távozott a kifutóból (vagy hogy hívják ezt), rohant utána bömbölve. Egy plüssállata meg egy szőranyája is van. Az utóbbival alszik.
Napközben az ablakon bámul kifelé (fogni kell, hogy le ne essen) vagy nézi a papával a meccset.
Bennem pedig igazából feltámadt az a régi vágy, hogy mindentől messze farmot béreljek, állatok között, embermentesen töltsem minden időmet, folyton kecskesajtot egyek, és abból éljek, hogy dokumentumfilmeket forgatok a National Geographic-nek meg az Animal Planetnek.