no milk today

Nem megy ez most valami jól, de valami általános agykarbantartást kellene tartani, rendszerformatálást, ami kitörli a negatív gondolatfoszlányokat, azokat, amik leblokkolják a központi idegrendszert, a beszédközpontot, a mozgásközpontot, meg a "ne gyötörjük magunkat feleslegesen"-központot.

Napok óta nincs egy szabad, vagy inkább felszabadult gondolatom. Hetek óta. Vagy a munkám értelmetlensége gyötör, vagy a leharcoltságom, vagy az, hogy a leharcoltságom miatt takarék lángon tud működni az agyam, de még a szívem is. Unom a saját lelki életemet. Unom verbalizálni is, mindegy, hogy hangosan, vagy belső monológok formájában történik, az agyamban fáj miatta a torkom. Ez persze képzavar, de úgy értem, hogy képletesen. Amikor az életet előremozdító dolgokat kellene megfogalmazni publikus vagy személyes szinten, ólmossá nehezedik mindenem, és nem akarok beszélni, nem akarok gondolkodni, nem akarok lenni sem.

Elfáradok attól, hogy folyton meg kell győznöm másokat vagy magamat valamiről, legtöbbször haszontalanul csinálom, mert sem más, sem én nem hallgat(ok) magamra, vagyis rám. Belesüppedek olyan végeláthatatlannak tűnő gondolatmenetekbe, mint hogy például én most már soha többé nem tartok órát X osztálynak, mert az +1-edik módszerre is tojnak, meg úgy általában az egészre, rám, akármilyen jó fej is vagyok. (Mert az vagyok.) Szeressék most már akkor tényleg inkább a Bözsit helyettem a szomszéd szobából, neki nagyobb a hangja és robusztusabb a jelenléte, én visszavonulok.
Vagy hogy én most már biztos az egész életemet a koránkelés, reggeli- és tízórai-csinálás, macskaalom-takarítás, munka, munka, munka, itthoni teendők, elintéznivalók, szájtépés, szájtépés, elpakolás, tévé, stb. mágikus körében fogom leélni, és soha többé nem leszek képes arra, hogy egyetlen értelmes szikra is kipattanjon az agyamból.
Vagy hogy én aztán most már tényleg soha többé a büdös életben nem kérek és nem akarok senkitől semmit (arra meg aztán pláne hiába várok, hogy esetleg kitalálja bárki is a gondolataimat), nem vágyom semmire, mert az számít a legkevésbé, mikroszkopikusan marginális az, hogy én mit szeretnék. Mert csak egy pici pont vagyok ebben a kibaszott nagy rendszerben, aki, ha máshogy működne, mint ahogy ildomos, pillangóhatásként, iszonyatos erővel rombolná szét mások életét és jó dolgát maga körül.