Nem jött meg a sporteszköz, amit rendeltem, és ettől teljesen
besokkoltam, mert ugye arra szántam volna a hétvégét, hogy szép legyek.
Ezen túl semmi másra nincs agykapacitásom egy hónapja kábé.
És akkor belegondoltam a széplányok életébe, hogy mennyire könnyű
nekik, mert tényleg minden napra annyi jut csak, hogy kigondolják,
melyik színű top megy a melyik színű nadrágjukhoz a legjobban, és hogy
lekopott-e már délelőtt tízre a szemfestékük, meg hogy az alapozó elég
jól és egyenletesen takar-e.
Egyszer az egyik osztályban mondtam, hogy szerintem abból kéne
röptesztet íratnom, hogy ki találja meg öt perc alatt a legtöbb olyan
tükröződő felületet, ami alkalmas arra, hogy kisminkelje benne magát az
ember. Ez most a héten megint eszembe jutott, mert helyettesítettem egy
osztályban, ahol van négy lány (két szőke + két barna), akikről már
sokat hallottam, de úgy látszik, muszáj volt személyesen is
megtapasztalnom ezt a szellemi mélységet, vagy nem is tudom, tán jobb,
ha sekélységet mondok.
Szóval tehát jó lehet úgy élni, hogy az embert lelkét nem birizgálja a
tettvágy a süppedésben töltött napok és hetek után/közben, jó lehet
természetes tehénkedéssel elviselni azt, hogy nem jut eszünkbe semmi,
bárhogy is szeretnénk. Illetve dehogy is szeretnénk, mert hát pont ez a
lényeg, hogy nem szeretnénk semmit, mert minden jó, ahogy van.
De hát személyes tragédiám, hogy nem bírom el az elégedettséget,
mindig kell valami több, valami, amiről úgy érzem, egy lépéssel előbbre
van, mint a mostani stáció -- ezért van az, hogy még ha most semmi másra
nem is telik szellemileg, akkor legalább főzzek valami kreatívat
(főztem), vagy tegyek valamit, amitől talán szebb leszek (tettem).
Régebben a passzív napokat arra használtam, hogy legalább is befogadóan
művelődjek; filmeket néztem és dokumentumműsorokat például, de az a
helyzet, hogy ebben a monitorzsúfolt világban most épp a képernyőket is
unom, mert azokból is csak a zaj jön és odaláncolnak.
Ilyenkor persze megszaporodnak az ego-posztok, amiktől meg nyilván
azért tartok kissé, mert ezekben nem tudok annyira okos és vibráló
lenni, és senki nem mondja, hogy mennyire magával ragadó és impulzív
egyéniség vagyok, és hogy nem lehet a bűvkörömből szabadulni. Pedig de
jó is ilyennek lenni.
Na jó, de nem.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése