Végigcsináltam a tanfolyamozás első 1/5-ét, és egyre rosszabb, egyre
kevésbé bírom az esti műszakot meg azt, hogy nap közben nem tudok
hazajönni legalább fél órára. Öregszem. Ez a reggel 7-től este 7-ig már
nem nekem való.
Szar ügy, de este a tévé előtt akarok heverészni, beszélgetni,
agyalni a legújabb mániáimon vagy csak simán elolvasni a neten az összes
közéleti hírt, amit csak fellelek.
A január mindig is ilyen volt; nehéz, hosszú, gyötrelmes, szürke,
napról napra túlélős. De most ez az idő mintha megzavarná a szép,
ritmikus lehangoltságot, mert tavaszi reményeket suhint, napfénnyel
fertőzi a sápadt fehér, téli, könnyen ráncolódó arcbőrt. Olyan ez, mint
az Ózban a banya, az ember hirtelen azt érzi, menten elolvad vagy menten szétperzseli az újjászületés.
Sok mindenről álmodozom, legfőképp talán arról, hogy a dolgok
materiális lényegét tekintve normálisabb életünk van, mindenki - csak
egy kicsikét - elégedettebb a sorsának menetével, mint most. Persze
tudvalévő, hogy az ilyesmi nem megy elhatározások és vasakarat nélkül, s
ez utóbbiról azt kell mondjam, pedig már hónap közepe van, elég
határozottan érzem. És sokszor elképzelem azt a jelenetet, amit a Romy és Michelle-ben
sokszor láttam, hogy a film végén a két lúzer főszereplő beszáll a
luxuslimóba, és gálánsan mindenkinek pát int. Én is ezt tervezem. Hogy
szinte mindent hátrahagyok. Illetve mindent, ami egyáltalán nem fontos.
A nyomor (bárhogy is értjük ezt) a nagy elhatározások megérlelésére való. Sikerül.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése