OUT OF ORDER

kép forrása itt ("Életem képe ez".)

Elkezdődött az iskola. Csak úgy listaszerűen szeretném felsorolni, milyen állapotok fogadtak bennünket, amikor a balatoni (kerti) napsütéstől lebarnult kis lábacskáinkkal átléptük a küszöböt.

1. A felújítás még nem ért teljesen véget, több használhatatlan tanterem is van.
2. A takarítás, bár állítólag gőzerővel folyik, nem sok eredményt ért el: sok helyen vastagon áll a por, a vakolat és a szemét. (Hősiesebb tanárok porszívóval és felmosóval nekiálltak maguk takarítani.)
3. A csengő elromlott, kézi csengetés van, de az új portás nem tudja pontosan a csengetési rendet.
4. Az épületben nincs számítógépállomány - a géptermekben egyáltalán nincs, a tanáriban 1 db.
   Az ok: újra kell mindent telepíteni (?), és ez lassan megy.
5. Ahol van számítógép, ott az egyetem új biztonsági intézkedései miatt képtelenség bejelentkezni. (90 naponta kell a rendszerben cserélni a jelszót, meg valami kétlépcsős hitelesítés van, mivel tavaly feltörték a PTE Neptunját. Mi pedig, mint egyetemi gyakorló, rá vagyunk kötve a hálózatra.)
6. Nyomtatni egyáltalán nem lehet, ld. 5. pont, mindenhez kód kell.
7. Igen, a tanárok kaptak ingyenes laptopot (én nem kértem), épp most csinálják a képzést, hogy megtanulták, hol az Esc gomb meg az ENTER.
8. A tantermemből nyáron eltűnt a hangfalam (én vittem be) illetve a falból az elosztó. (Mélyen hittem, hogy a festés előtt a számítógép szétszerelése és biztonságba helyezése nem az én feladatom, de tévedtem.)
9. Van olyan terem, ahonnan komplett számítógép/projektor tűnt el. (A mi k.rva anyánkat, megmondták, hogy pakoljunk ki év végén.)
10. Volt néhány könyvem, ezt a folyosón lefóliázva bizonságba helyeztem (mondták, hogy ezt lehet, ott nem lesz festés); a fólia eltűnt (?), a könyvek porosak, de legalább megvannak, kinek kellenek régi 11-es szöveggyűjtemények, ugyebár.
11. A bútorcsere még hátravan, erre a rendkívüli elrendelt őszi szünetben kerül sor; remélem, mindent újra szétkapnak és összemocskolnak. (A hírek szerint a bútor egyébként késik, szóval lehet, hogy itthon ülünk két hétig feleslegesen, és amikor visszamegyünk, a magyaróra közepén fogják a gyerekek feneke alól kikapdosni a székeket.)
12. Valami év eleji össznépi izén elhangzott, hogy idén szeptember 1-től kötelező a Kréta rendszer használata minden közoktatási intézményben. Nálunk eddig MozaNapló volt, amibe a gondos igazgatóhelyettes mindent feltöltött évkezdésre, na, ez most ment a levesbe. A Kréta beüzemelése még nem történt meg, sorban állunk a Nagy Krétaosztónál, aki nem reagál.
    Nincs tehát napló, hiányzás könyvelése, osztályozás, vezesd szépen a kockás füzetedet.
    Én ebben mondjuk híresen jó vagyok. (Nem.) Nem tudom, mi lesz velem, a digitális naplózás bevezetése/a papírnapló kivezetése anno attól mentett meg, hogy elnyiszáljam az ereimet a félévzáráskor. 
13. BÓNUSZ: A fél város különböző útfelújítások miatt le van zárva, menekülő útvonal nincs, mindenfelé dugó (pedig nem is KariGeri a polgármesterünk). Reggelente és délutánonként felbőszült autósok esnek egymásnak verbálisan és olykor tettlegesen is, mert nem tudnak a sárgánál átslisszolni, ha pedig igen, karambol a vége. 
    Ez a közlekedési helyzet (ahogy a kaotikus iskolaépület is) nyilván az életünk metaforája vagy mi.

Hát így; és én még ne is szóljak semmit, elindult a tanév, nem lakoltattak ki minket árverezés miatt, a gyerekek is cukik.  

Láthatóan minden remekül működik, ne szóljak egy szót sem, szépen kifestették az iskolát, kicserélték a lámpákat/égőket - igaz, amióta a vécében érzékelős világítást szereltek fel, éjjel-nappal ég a villany. Rejtély, hogy miért.

Mivel tényleg nem szólok egy szót sem semmiért, önvédelemből megbetegedtem, ami azért meglepő, mert kb. 6 éve (beleérve a kovid első, második, kitudjahányadik hullámát) még csak náthás sem voltam. Takonnyal az orr- és arcüregben meglehetősen nehéz beszélni, szóval ez az első két hét eléggé kimerített; ebben nyilván a temérdek munka és idegbaj is benne van, és hát az is, hogy képtelen vagyok rávenni magam, hogy ebben a pillanatnyilag gyűlölt épületben némi rendet teremtsek legalább a saját környezetemben. Pedig muszáj lesz, már csak a chi, a zen és a feng shui miatt is.

Szóval miközben titokban irigykedem azokra, akiknek hétvégén van idejük kirándulni ebben a gyönyörű időben, az olvasásba menekülök, és csendben várom a következő tanítási szünetet. (Igen, így pár hét után.) 

[Elindult viszont az iskola is, arról majd a következő posztban írok.]

A bűntudatról

(Gondolkodtam, mi legyen ennek a bekezdésnek a címe, ennél jobb egyelőre nem jutott eszembe.)

Az van, hogy meghalt a nagybátyám. 

Bár az utóbbi harminc évben (ezt a számot elég szörnyű amúgy is kimondani) különbző családi okokból kifolyólag nem nagyon tartottuk ugyan a kapcsolatot, azért az ilyesmi mégis mindig egy lépés előre az időben. Mármint hogy meghal egy közvetlen rokon, akiről vannak rendes emlékeid a gyerekkorodból.

De most nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy halálra itta magát. 

Az alkoholizmusról, a felelősségről, a bűntudatról és a nőkről akarok írni.

Nem szeretnék úgy tenni, mintha a családjukban zajló összes eseménnyel tisztában lennék, hiszen tényleg csak gyerekkori emlékeim vannak. Emlékszem egy férfire, aki villanyszerelő volt, eljárt dolgozni, így, amikor ott nyaraltunk az unokatesóméknál, ritkán láttuk. Nagy, rántottás kenyereket vitt ebédre a munkába, szerette a sört, gondoskodott a családjától, dolgozott a kertben és az állatokkal. Ott maradt a kisközségben, ahonnan az anyám is származik, a szüleivel közös telken épített egy nagyobb házat a családjának. Három lánya született.

Az anyám elmenekült ebből a kisközségből, a "faluból", elitgimnáziumba ment egy nagyvárosba, majd orvosi egyetemre az ország másik felébe. Első érettségizett, első diplomás a családban. A Kisalföldről zalai polgárfiúhoz ment feleségül, nagyon korán, az orvosin találkoztak. Én még az egyetemi évek alatt születtem, véletlenül becsúsztam, az apám már dolgozott, ő meg visszament befejezni az egyetemet. A nővérszállón laktak egy ideig, életem első időszakában a nagyanyám vigyázott rám.  

Amikor gyerek- és kamaszkoromban a felek erről beszéltek nekem, még nem értettem, hogy ez mindenkinek sokszoros sérelem. (Miért is kellett volna értenem, megvoltak a magam jogos sérelmei.) Ott a saját maga szerint kitagadott és dacos, messzire menekült első értelmiségi (ráadásul nő), aki nem a kertben akart uborkázni, hanem olvasott. Aztán pedig egész életében úgy érezte, hogy a férje felsőbb polgári közege képtelen őt befogadni, ami persze csak részben volt igaz.

És ott a szerintük magukra hagyott (anyai) család, akik szintén megszenvedik az "el nem fogadottságot", a lányuk messzire szakadását, a nagy fizikai, műveltségi és érzelmi távolságokat, így minden reményük/támaszuk az a fiú lesz, aki otthon marad, nem tanul tovább, ott alapít családot és épít házat a közelben.

Na mindegy, nem is a családtörténetet akarom ebből kihozni, azt majd egyszer talán máskor. Mindenesetre sok minden érthető számomra saját magammal és a történtekkel kapcsolatban is: mármint hogy (a nagyanyámmal hatvanvalahány évnyi kvázi együttélés után) meghalt a nagybátyám, mert halálra itta magát.   

Sokszor hallani, hogy a szülőkkel való hosszú távú együttélés egészségtelen, pláne, ha az embernek már saját családja, házastársa is van. Az anyám is ezen az állásponton volt mindig is egyébként: az öccsével való (szerinte) kivételezés ellenérveként hozta fel ezt. (Aztán később kiderült, hogy velem kapcsolatban sokáig ez volt az elképzelése: otthon maradok majd, és rájuk fogok vigyázni.)

Mint már mondtam, nem tudom pontosan, a nagybácsiék esetében mi volt a helyzet, csak sejthető, hogy az alkohol mellett ez a kommuna is sokat rontott a kapcsolatokon, míg végül a három lány felnevelése után (huszonpár év házasság, de lehet, hogy harminc) a feleség elköltözött, és új életet kezdett. A lányok közül egyedül a középső látogatta rendszeresen az apját, ezzel az is együtt járt, hogy az ott élő nagyanyjukhoz is ritkán mentek. 

A történetben van tehát egy magát sok év alatt tönkretevő, most már halott férfi, és az őt körülvevő nők. 

Az idős anyja, aki végig ott élt mellette, akivel segítették egymást, aki nem szólt neki semmiért, a vitákban általában az ő pártját fogta, később a leglealjasodottabb helyzetekben is ápolni és etetni próbálta; most pedig kimondatlanul is a válást, a volt feleséget és az eltávolodott, felnőtt lányokat vádolja.

A középső lány, aki a háromból egyedüliként próbált helyt állni és lavírozni a lakhelyétől 40 kilométerre lévő munkahelye, a két kisgyereke különböző programjai, az idős nagyanyja és a beteg apja orvosi kezelései és mocskos lakása között; eközben (hiszen ő volt jelen) hallgatta mindenkitől a szemrehányásokat az eltávolodott testvérei miatt, és azért, mert mindent azért mégsem vállalt. (Pl. nem fürdette meg a már önellátásra képtelen apját, és nem takarította ki utána a vécét.)

És ott a régen elköltözött nővér, az anyám, aki sok-sok év után felvette a fonalat (bár a korábban már említett bántalmait ki tudja, igazából félre tudta-e tenni), és aki a rációval próbált hatni mindenkire a helyzettel, majd most a halálesettel kapcsolatban is; ám mégis megrázta a testvére halála, akinek a leamortizált testéhez az anyján kívül csak ő volt hajlandó hozzányúlni.

És persze ott a halott férfi, aki (bár nem akarom leegyszerűsíteni) a saját állapotának mégiscsak az első számú felelőse volt, és akit a végén már semmi és senki nem érdekelt. 

Tanulság nincs, és biztosan újdonság sem sok, hiszen biztos vagyok benne, hogy minden család érintett ilyen és hasonló történetekben. Itt nem csak arra gondolok, hogy milyen veszélyes dolog az alkohol, hiszen az ember képes villámgyorsan és észrevétlenül újraprodukálni a családi mintákat, miközben folyamatosan mentegeti magát, hogy "ez nem olyan".

Arra is gondolok, hogy ami nagyon gyakran ottmarad a férfiak halála után, az a nők bűntudata. Hogy ők cseszték el: anyaként, feleségként, testvérként, lánygyerekként. És ahelyett, hogy a bűntudatot enyhítenék egymásban, és legalább részben felvetnék a férfi felelősségét, a fájdalom okán kölcsönös egymás elleni vádasdodásba kezdenek, ami kitermeli, generálja a további bűntudatot, a kapcsolatok végleges szétesését.

Úgyhogy én (a nagyanyámat leszámítva, hiszen neki erre volt szüksége) nem részvétet kívánok, hanem enyhülést és megszabadulást. Főleg a negyven év körüli unokatesómat igyekeztem biztosítani arról, hogy szerintem semmiben nem hibás, hogy mélyen tisztelem mindazért, amit tett, és bárki, aki mást mond vagy vádaskodni próbál, téved.
A legnagyobb bűntudatkel(te)tő ugyanis mindig a család.
Neki is két fia van, még kisiskolások.
Jó lenne azt is hinni, hogy egyszer ezek a minták megállnak valahol.

Kitekintés

Miközben a (bizonyos szektorban definiálható) kollégáim nagy része már a lábát lógatja itt-ott, én még csak nemrég kezdem érezni, hogy eljött a nyári szabadság ideje. Rögtön a tanév vége után ugyanis elmentem egy nemzetközi konferenciára, ahova régóta vágytam. Az élmény egyértelműen pozitív, az lett volna jó, ha én vagyok testileg/lelkileg/szellemileg sokkal-sokkal frissebb. Ez a nem közoktatásban dolgozóknak lehet, hogy sikerül, nekem annyira nem ment, mert kis túlzással éppen hogy csak beestem a tanévzáró értekezletről egy olyan nemzetközi eseményre, ami többet érdemelt volna tőlem -- mondom ezt úgy, hogy egyébként tényleg mindent megtettem.

Az ESRA konferenciája két évente kerül megrendezésre mindig más európai helyszínen (az eddigiek pl. Athén, Weimar, Antwerpen, Gdansk vagy Montpellier, a következő Portóban lesz) mondanom sem kell, mekkora lehetőség, hogy végre itt volt helyben. Kulturálisan és oktatásügyileg is nagy dicsőség ez nekünk, ehhez képest sehol sem láttam róla semmilyen híradást. A Pázmányban rendezték, gondolom, főleg a hely rangja miatt, meg mert úgy tudom, a Pázmányos kollégákat rendszeresen megtámogatják a külföldi részvételhez, ők mindegyiken ott voltak. (Összehasonlításul: az ELTE és a SZTE állítólag csak résztámogatást ad, engem meg senki nem támogatott; a tanszéki óraadóktól egyrészt a kovid első hulláma alatt, majd az alapítványosításnál megszabadultak, másrészt amúgy is csak óraadó voltam. Érdekes egyébként, hogy a PTE-ről nem volt résztvevő ezen a konferencián, bár én azt írattam magamra, mert az ilyesfajta rendezvényeknek az a mániája, hogy az ember rendelje magát valamilyen intézményhez.) Nem is számoltam, hány résztvevő lehetett, de többszázan voltunk, ez biztos, és bár európai szervezetről van szó, számos amerikai, kanadai, indiai, egyéb ázsiai kutató is megjelent. Sokan ismerték egymást, ettől igazán barátságos volt az egész, mármint főleg az, hogy kívülről figyelhettem, mennyire örülnek egymásnak és helyesen társalognak. 

A mi szemináriumunk szervezői két francia és egy német professzor volt, a témánk pedig a férfi szerepeket játszó színésznők. Később megtudtuk, hogy főleg történeti megközelítéseket vártak, végül mindenki a saját országa előadásairól beszélt, úgyhogy halhattuk olasz Hamletről, ukrán III. Richárdról meg japán sokmindenről is. Párokba voltunk osztva, prezentálnunk kellett, aztán kérdezni a partnerünk szövegével kapcsolatban. Én egy meglehetősen furcsa, kissé hibbant japán nőt kaptam, aki szerintem nem is nagyon tudott angolul, viszont valamiféle zenés-mangás-szórakoztató és kissé pornográf adaptációkról beszélt, amikről persze lövésem sem volt, de legalább utána se tudtam nézni.

Nagy sikere volt persze, az egyetemi oktatók is imádnak röhögni.

Ami engem illet, elég vacakul éreztem magam; bár felkészültem, de semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztem, amiből azt a következtetést vontam le, hogy rohadtul kijöttem a gyakorlatból; itt nem feltétlenül a konferenciázásra, de az angol nyelven való szakmai előadásra gondolok (idegenek előtt). Eléggé nyomaszt, hogy képtelen vagyok több időt beletenni a tudományos munkámba, bár így is több régi ismerős jött oda a folyosón, hogy üdvözöljön, volt, aki a csodálatát fejezte ki, hogy még bírom ezt. Hát, mint a mellékelt ábra mutatta, vannak hátulütők és hiányosságok bőven.  
Ehhez még hozzájött a közvetlen főnökömtől kapott üzenet a konferencia első napjának estéjén, miszerint elfogadták a státusztörvényt, tehát kezdjek el szépen azon gondolkodni, hogy fogjuk átdolgozni a tantárgyfelosztást a kötelező 24 órára, bár erről még várja a főigazgatói utasítást (hisz nálunk pl. sok a mestertanár meg az órakedvezménnyel bíró szakvezető, stb.). Tudom, én vagyok a hülye, minek olvasok e-mailt. 

Szóval a konferencia magyar résztvevőinek némelyikén azért látszott a nemzeti nyomor (rajtam is), ami érdekes kontrasztot alkotott a sok tekintetben felszabadultabb nyugatiakkal. Nyilván ezekben a körökben politizálunk is (én is elmondtam szépen a kőszínházak és a függetlenek helyzetét, az esztétikai nyomást, a cenzúrát, a beleerőltetett jólneveltséget és a nemzeti színházak "művészeti misszióját"). 

De persze minden relatív, és a mi státusztörvény miatt kesergő helyzetünk nem összevethető (már a magyar fejekben talán nem is teljesen függetleníthető) az ukrán kollégák helyzetétől. Volt néhány ukrán kutató ugyanis, akik összefogva, autóval jöttek sok-sok óra utat bevállalva, szállást fizetni viszont már nem tudtak, a magyar kollégák helyezték őket el barátoknál. 

Mint európai szervezet, az ESRA természetesen időben kiadta a nyilatkozatot az ukrán háborúval kapcsolatban is, és a közös megbeszélések egyik napirendi pontja volt az országokon átívelő segítség, gyakorlati támogatás az oktatáshoz, a publikáláshoz, a lehetőségek biztosításához. Ennek azért elég jó érzés volt a része lenni kicsit, rá kellett döbbennem, milyen ritkán érint meg bennünket a normalitás, a civilizáltság és az emberségesség manapság. Mintha ez valami fura, távoli, egzotikus sziget lenne. 

Azok, akik ott tudtak lenni, meséltek pár dolgot. A megnyitó panel témája például a digitalizáció kihívásai, a Chat GPT kutatásra, oktatásra tett hatásai voltak, ahol felmerült, hogy a nyomtatott könyv/folyóirat funkciója már korátnsem az, ami volt. Mire a zaporizzsjai atomerőmű vonzáskörzetében élő ukrán kolléga elmesélte, hogy okozott neki néhány álmatlan éjszakát, hogy mi lesz a könyveivel (köztük egy ritka, drága kézirattal), ha hirtelen menekülnie kell. Nos, igen, ez egy új aspektus, ki gondol Putyinra, amikor a modern világ bölcsészetet érintő kihívásairól esik szó, hát tessék. A záró panel témája is tetszett (bár ezen már nem voltam ott): Teaching Shakespeare as Resistance - engem is régóta foglalkoztat, mi a fenére gyakorlati szempontból lehetne felhasználni ezt a sok mindent. Azt hiszem, az ellenállás nem csak globálisan, de nekünk lokálisan is elég fontos lesz az elkövetkező időkben.

Most az van, hogy van még egy csomó munkám, úgyhogy egyelőre irigykedve nézem azokat, akik már azt olvassák, amihez kedvük van...

A fentieknek nincs különösebb tanulsága: személyesen tán csak annyi, hogy mivel itt fogunk élni, én meg fogok próbálni minél kevésbé tönkremenni ebben. Csak ezt tudom mantrázni. 

Kép: ESRA Facebook

Kilépni

Hetek, hónapok óta azon gondolkodom, hogy hogy lehetne ebből a valóságból kilépni, vagy hogy mit lehetne tenni, hogy ez a kurv@élet kicsit jobb legyen.

Sajnos az van, hogy nem olyan pályát választottam/nem olyan pálya választott engem, amit le lehet választani a társadalmi realitásról. Lehettem volna mondjuk vadakat terelő juhász (a tűzoltó s katona nem játszik, mint látható, őket is cseszegetik), akkor valami bukolikus eklogadíszletben beszélgethetnék a szellővel meg a hegyekkel; de hát ez a tanárság már csak ilyen társadalmilag integris. Illetve integrált.

Nemrég elvégeztem egy 10 hetes online képzést (kreditpontokért), a célja a tanárszerep definiálása, árnyalása volt szépirodalmi szövegek segítsgégével. (Én nem akartam definiálni vagy újradefiniálni semmit, kellettek a kreditpontok, ez pedig ingyen volt és online.) 

A képző (nagyon rendes nő egyébként), aki, mint később kiderítettem, a Bagdy-család féle boldogságprogrammal áll kapcsolatban, nem volt könnyű helyzetben. Fogalmam sincs, hogy--azon kívül, hogy az egyeteme akkreditáltatott egy képzést, hogy ő meg tudja írni a doktoriját--mik voltak az elvárásai, de kissé zavarba jött, amikor a harmadik alkalom után, bármi is volt a téma, mindenkiből csak a keserűség és a kiégettség bugyogott fel. Csupa széplelkű tanár a kétségbeesés szélén. (Én meg nem is vagyok széplelkű, de még én is kivagyok, érted...) Egy ponton meg is fogalmazta, hogy a képzés célja (haha) nem az lett volna, hogy minél több pályaelhagyó tanárt "termeljen ki", és reméli, hogy tényleg nem ez lesz.

Hogy megkapjam a tanúsítványt, meg kellett fogalmaznom a szakmai fejlődési terveimet. Hát, én megfogalmaztam (jellemző!), hogy tök elegem van abból, hogy minden_egyes_szakmai_dokumentumban mindig nekem/nekünk kell ambíciókkal és "fejlődési tervvel" előállni, holott tudjuk, hogy ez egy illúzió, soha a büdös életben nem kapjuk meg sem az anyagi, sem a közösségi-szakmai feltételeket ahhoz, hogy úgy fejlődjünk, ahogy szeretnénk. Lehetőleg ne fejlődjünk sehova, még a végén túlfejlettek leszünk, aztán lelépünk a ge*ibe.

A tanúsítványt azért remélem, megkapom, a hölgy tényleg nagyon igyekezett, nem ő tehetett róla, hogy Szabó Magda Csé című novellájáról senkinek sem a pedagógus-diák egymásra találás, hanem az azonnali felmondás jutott eszébe.   

Leérettségiztettem az összes diákomat egyébként, voltak nyolcvanketten, ha jól számoltam. Egész jól bírtam, nem is az ücsörgés és a koncentráció készített ki, hanem az ostobaság. Amíg még maradok, ki kell ezzel is találni valamit, hogy legyen mindannyiunk számára egy kis értelme, mert ez a kínlódás baromság. Azt már régen tudomásul vettem, hogy nagyon kevesen akarnak jó jegyet (mert az tök fölösleges), de azt nem, hogy semmi nem megy át abból, amit az olvasás, a tudás fontosságáról csöpögtetni igyekszem.

Az egyik banketten odajött hozzám az egyik srác, hogy elmondja, sajnálja, hogy nem mutatott fogékonyságot a dolgok iránt (ez persze nagyon eufemisztikus kifejezés arra, hogy amikor épp nem a haverjával sakkozott magyarórán, akkor fejhallgatóval a fején a hátsó padban aludt). Higgyem el, ő mindent elolvasott (na persze). Csak hát (higgyem el) ezek a dolgok őt nem érdeklik.

Mondtam neki, hogy teljesen megértem, engem sem érdekel egy csomó minden, és a lényeg nem is ez lett volna, hanem hogy felébresszem a nyitottságot a világra, az emberi problémákra; hogy adja meg az esélyt annak, hogy odafigyel valamire, ami elsőre távolinak tűnik, hátha mégis érdekes. Hiszen, ha jól tudom, segítő szakmára készül, én pedig mélyen hiszek abban, hogy az emberekről tanulni például a könyveken/szövegeken keresztül is lehet, sőt.

Azt mondta, nem ért egyet, mert ő majd az "életből" megoldja mindezt. Hát, oké.

Majd valaki más egyszer megmondja neki, hogy egy önző, érzéketlen, felületes alak, és még elég hosszú az útja, ha tényleg másoknak akar segíteni.

Időközben voltam egyébként egy doktori védésen is, ott ugyanez volt, csak a következő szinten. A jelölt megírta a disszertációt az elővédésre, majd szép és alapos véleményezést kapott, amiből semmit, de semmit nem fogadott meg a végső formátumhoz, viszont beadta a dolgozatot. Amikor az opponensi bírálatokat megkapta (amelyek nyilván nehezményezték az iméntieket), hosszas válaszokat írt, ezt én magamban a következőképpen összegeztem: I truly appreciate, I appreciate, I appreciate, blablabla, de ti vagytok a hülyék mind. 

A fokozatot megítéltük neki, de az azért jól esett, hogy a védés némileg kellemetlen hangulatban telt, és végre mindenki kimondta, amit valójában gondol erről az egészről. Erről az irányról, mármint.

Azt nem tudom, van-e ennek értelme, hiszen ez a jelölt is (akárcsak az én "mindent elolvasó" diákom) váltig állította, hogy ő mindent (!) megtett, megfogadta az összes javaslatot, és nagyon hálás. Párhuzamos valóság, önbecsapás, ámítás, nem is tudom, mi ez.  

Amit tudok, hogy én nem akarok ebbe belebolondulni.

Ez az egész mintha annak a leképeződése lenne, amit az oktatásban (legalább is helyileg), meg amúgy a társadalmi történésekben is látok: ömlik ránk a trutyi, de még mindig megpróbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, vagy mintha még rendbehozható lenne a helyzet.

Alkalmazkodás. Flexibilitás. Reziliencia!

Ez utóbbit hirdettük az ideji tanév mottójának tavaly augusztusban, vicces.

Részemről a túlélési, menekülési stratégiákon gondolkodom.
Muszáj, hogy legyen valami megoldás - nekem, személyesen.
A világ már annyira nem érdekel. 

Túl

Kép forrása itt.

Túl sok a munka már, és túl kevés a pihenés, túl kevés az ünnep, és túl kevés a jó idő is. 

Az iskolában meg a közoktatásban is valahogy minden annyira túl, hogy már el sem olvasom a törvénytervezeteket (?), a híreket is csak futólag, a rövid összefoglalókra törekszem. 

Nem fog itt semmi történni, kérem, nem fog összeomlani a rendszer, nem lesz lázadás, mindenki szépen elfogadja majd a direktívákat, és azokról, akik mégis felmondanak (pedig jó és valószínűleg pótolhatatlan szakemberek) kiderül majd, hogy túl keveset számítanak ahhoz, hogy ne legyenek pótolhatók azonnal.

Ez rám is igaz, természetesen.

Pár hete komolyan megkísértett egy szegedi álláslehetőség az egyetemről, és természetesen csak nekem volt aggályos, hogy bármikor kilépjek (meg persze, gondolom, a munkahelyemnek lett volna az, ha felvetem nekik a dolgot), a környezetem azt mondta, húzzak azonnal. 

(Persze lett volna némi cécó az ingázással meg a lakhatással, végül aztán az történt, hogy kiderült, a dolog most nem aktuális, az egyetemi vezetés egyelőre stornózta.)

Már én is túl(ságosan) unom a sok küszködést; hogy legtöbbször már addig sem sikerül eljutni, hogy a két fél (osztály, tanár) legalább a kölcsönös emberi tiszteletig eljusson. Túlságosan devalválódni fog az érettségi és a felvételi is ahhoz, hogy fontos legyen bármilyen vizsga, felvételi vagy eredmény (sőt, a tudás és a műveltség úgy en bloc), ezért aztán már az sem fog praktikusan számítani, ami az órákon történik. (Végső soron a többségnek már most sem igazán számít.) Én már nem is nagyon törekszem arra, hogy azokon a pár keveseken kívül bárkinek is bármilyen intellektuális többlettartalmat (= lehetőségeket) nyújtsak, a megmaradt energiáimat igyekszem azokra fordítani, akiket még érdekel, amit mondok. A többiekkel emberi lépésekre törekszem (értsd: én egy ember vagyok érzelmekkel, gondolatokkal, akarattal, célokkal, feltételezem és tiszteletben tartom, hogy te is az vagy, tanuljuk meg megbecsülni egymást egy alap humán szinten); nem mindig megy, és nem miattam.

Hogy értelmesnek érezzem ezt az egész túl frusztráló helyzetet, elhatároztam, hogy tanulni fogok. A héten kezdődik egy 10 hetes képzés, amiért kreditpontok járnak, bár azt hiszem, inkább a doktorjelöltet fogom segíteni a válaszaimmal és a részvételemmel. A téma: pedagógusokról és tanári munkáról szóló irodalmi szövegek személyiségfejlesztő hatása. Az első hétre egy tanárfigurára kell gondolnom, aki inspiráló volt számomra, illetve a "hiteles tanár" kissé túlhasznált fogalmát kell gondolattérképen ábrázolnom. Csak vázlatosan, nem kell túlzásba vinni. Nekem persze Novák Antal jutott eszembe Kosztolányi Aranysárkányából, aki egy nem erre a világra való igazi antihős, elmegy mellette az iskola és az élet is, ő meg jól belehal. Hát így.

Én persze nem fogok egyhamar belehalni, elhatároztam, hogy ősszel is elmegyek tanulni, remélem, ki tudom gazdálkodni a tandíjat most, hogy minden túl drága.   

Aztán meg idővel szépen felmondok, nevelje ki az utánpótlást a Pintér meg a Maruzsa.

Most mondhatjátok, hogy megint csak túlzok, de a múltkor részt vettem egy tanári fórumon (olyanon, ahová már tényleg csak a mazochisták és az altruisták járnak), ahol a két "belügyesről"--így neveztem el a két csinovnyikot, akit a főnökeik odakényszerítettek, hogy válaszoljanak a kérdéseinkre--úgy peregtek le a szakmai kérdések, mint Németh Szilárd kajaposztjairól a főzni tudók, a diabetológusok (és a jóízlésű emberek) kommentjei.

Akkor, ott felismertem, hogy tényleg vége. Hogy ezek leszarnak mindent. Hogy olyan természetességgel állítják, hogy megtörtént valami, mintha tényleg, pedig tömegek állítják, hogy nem.

És pont ez a paralell tudatállapot és mély hamis (vagy inkább hazudott?) meggyőződés az, ami lehetetlenné teszi a dolgot. Szóval erről ennyit. 

A túl sok munkának és frusztrációnak legalább az lett az eredménye, hogy írtam egy nagyon jó drámafejezetet az egyik tankönyvbe (62 oldal), amire tök büszke vagyok, még akkor is, ha a felét kiszerkesztik majd mindenféle okokból (túl nagy terjedelem), vagy netán csak a digitális változatba kerül. Ez mondjuk sok örömöt okozott; bárcsak napi több órában foglalkozhatnék azzal, hogy olvassak, és kreatív feladatokat találjak ki - hmm... valakiknek, akiket ez érdekel. 

Visszatérve az emberi tényezőre, a magánszférában is kb. az a helyzet, hogy törekszem arra, hogy empatikusan és figyelmesen kövessem, másokkal mi történik, a saját érzelmi feltöltődésemet pedig túlságosan is háttérbe szorítom. Ez van, szép lassan beleszocializálódtam ebbe az önámításba.

(Hajajj, pedig volt ám idő, amikor csak úgy ömlött belőlem a sirám és világ igazságtalansága miatti panaszolkodás!) 

Így történhet meg az, hogy végül a gödör aljára kerülök, amit persze senki nem vesz észre igazán, még én magam sem. Az is csak úgy megtörténik, hogy miközben például tizesével kapom a panaszüzeneteket (kéretlenül), azt csak nagyon kevesen kérdezik meg, hogy én hogy vagyok. (Lásd a Gittás reklámot, amiben most kivételesen nem a buszsofőrség vs. tanárság a lényeg.) Ezt pedig lerendezem azzal, hogy jól is van így, csak aztán meg néha mégsem.   

Ilyenkor mindig elhatározom, hogy többet meditálok, többet írok, de aztán életbe lép az A-terv, és: dolgozom.   

Hogy jót is mondjak, lecseréltük az autót, és túl jó ahhoz, hogy ne szokjam meg azonnal, hogy egy kényelmes járgányban ülök, ahol lehet zenét hallgatni, és még a pasik is komolyan vesznek a közutakon.   

Ennek következtében az én amúgy is magas aggodalmi szintemen kissé túlmutató mennyiségű benzint használtunk el az elmúlt hetekben, tehát sokat gondolok az A-tervre.

De ez azért nagyon jó, vettem bele zöld üléshuzatot, a zöld pedig a természet, az életenergia és az önelfogadás színe (by chakralife).

Tár

Rég fogott meg film ennyire; igaz, régen is néztem meg filmet teljes figyelemmel. Egyrészt másra mennek el a kreatív energiáim (ha éppen vannak), másrészt félek a 150 percektől, harmadrészt már (most éppen) alig mozdulok ki itthonról, így komoly feltétel nálam, hogy meg tudom-e nézni az adott dolgot itthon is.

A Tárról természetesen sokat olvastam, mielőtt belevágtam, nem is lehetett volna másképp tenni, mert tele volt kritikával az internet és a közösségi média is. A legtöbb írás (nem linkelek, csak üsd be, úgyis olyat találsz) metoo filmként és cancel culture filmként tárgyalja Todd Field alkotását. Bevallom, ha nem olvasok korábban semmit, lehet, hogy az az aspektus nekem eszembe sem jutott volna, vagy csak nagyon szőrmentén, ugyanis szerintem ez a vonal egyáltalán nem hangúlyos a filmben. Jelen van, de meglehetősen kidolgozatlan, és nem is túl érdekes.

(Vigyázat, innentől spoiler előfordulhat!)

Valóban arról van szó, hogy Lydia Tár befolyásos karmesterként privilegizált helyzetben és hatalmi pozícióban van, és igen, arra is elég erős utalgatások történnek, hogy a múltban ezzel visszaélt. Ennek a bemutatásában azonban elég sok a homály, a célozgatás, a sejtetés, semmi konkrétum. Egy ponttól kezdve nem dönthető el, mi történt pontosan, és hogy a kockáról kockára felépített történet tényleg a valóság-e, vagy pedig egy közösségi média és szóbeszéd által megkreált keret. Igen, tudom, ez a valóságos eseteknél is pontosan így történik, ugyanezek a dilemmák szoktak felmerülni, és ekkor szoktuk azt mondani, hogy az áldozat szavait tilos ellehetetleníteni, sőt, fel kell erősíteni a hatalomban lévő másikkal szemben. Szóval szerintem a film remekül képezli le, milyen bizonytalanságok mentén alakulnak ezek az esetek. 

Lydiát, a főszereplőt több kritika szörnyetegként írja le, aki egyszer csak lelepleződik. Bár valóban egy nárcisztikus figura, egy csomó olyan jelenet van, ahol érzelmileg és intellektuálisan is vonzó, lehet vele azonosulni (pl. a kislányával való kapcsolata--a film kontextusában még azért ítélhető el száz százakékban, ahogy az iskolai konfliktust rendezni akarja--, vagy akár a sokat vitatott Bach-jelenet, ahol kioszt egy féltehetséges zeneakadémistát, aki "nem csípi" a fehér ciszhetero férfi zeneszerzőket). Ez pedig nem valamiféle manipulált helyzet, tényleg vannak valódi érzelmei, hitelesnek is tűnnek, viszon az egész nőben van egy hatalmas adag frusztráció és valami rejtélyes motivációs háttér és előélet. Emiatt én pl. sokáig azt hittem, hogy az lesz a slusszpoén, hogy kiderül róla egy komoly tudathasadás, és titokban egy teljesen másik fizikai élete is létezik. (De nem ez a slusszpoén.) 

Ezt a nárcizmust viszont én nem a szexuális ragadozósággal összefüggésben értelmeztem (komolyan, szexről még harminc másodpercnyi sincs az egész filmben, nem is nagyon értem, miért jutottak sokan erre a következtetésre), hanem Lydia múltjával kapcsolatosan, mármint hogy honnan indult és mekkorát küzdött ahhoz, hogy végül irányítást szerezzen a saját élete felett (a karmesterség is szimbolikus), és eljusson oda, ahol van. (Erről többször is beszélnek a filmben, de a legjobb mutató mégis az szerintem, mikor a bukása után hazautazik, és videókazettáról nézi a régi, rajongott felvételeket, miközben felidéződik, milyen régóta és mennyire vágyott erre a pályára és sikerre.) Egészen tipikus történet az, ahogy a 'nagy ember' elfelejti, honnan jött, vele hogy bántak, stb., és számtalan helyzetben ugyanazokat az eszközöket kezdi alkalmazni, amikkel vélhetőleg ő is találkozott. Ugyanolyan pökhendi megmondóember lesz, hanyagolja a dicsérő szavakat, a támogatást, az utolsó pillanatban lepattintja a hozzá hűséges csatlósokat, nem viszonozza a szívességeket, stb. A filmben szereplő csellóslányra sem szexuális tárgyként tekint szerintem (vagy nem csak úgy), hanem a régi, fiatal és szenvedélyes önmagát is látja benne. 

Ez az óriási belső feszültség és megfelelni vágyás (ld. idegrángások, álmatlanság, lopott nyugatók) vezet végül a totális megsemmisüléshez, nem pedig a cancel culture. A sztoriban az elejétől van egy csomó jel, hogy valami nem stimmel Lydiával (ezeket a metoo olvasat nyilván a lelkifurdaláshoz, a múlt tökéletes életbe való be-betöréséhez kapcsolja), amik elég jól jelzik, hogy a totális pusztulás felé haladunk, és hogy ez a tökéletes élet, amiben igyekszik mindenkinek megfelelni, nem tartható fenn. A futójelenetek, a titokzatos hangok, a mobiltelefonos képek/videók, az álmok egy része mind-mind elvarratlan szálak, nem derül ki az okuk, talán tényleg csak arra valók, hogy a feszültséget fokozzák.  

Azt mondanom sem kell persze, hogy sok olvasat fér meg egymás mellett, ilyenek a jó anyagok. Cate Blanchett pedig zseniális.  Hatalmas melót tesz ebbe a játékba, minden nézése, kézmozdulata, mimikája perfekt még akkor is, ha sok szempontból ez direkt és modoros színészi játék.  

(Még szívesen mondanék arról valamit, hogy mi a helyzet a zenével ebben a filmben, de ezt még nem tudom összerakni.)

Részleges évösszegző

 Nem tudok nagyon sok jóról beszámolni, csak azokról, amiket már úgyis mondtam nagy ritkán.

Tegnap volt az első szabinapom, villámcsapásszerűen ért a hír délután, hogy még színházjegyem is van, el kell menni. (Spiró: Csirkefej, négyes alá, talán még írok róla.)

Nem tudom, mit írhatnék összegzésképpen, talán csak azt, amit mindig (sokszor) szoktam, hogy próbálom a fejem a vízszint fölött tartani most is. Nem vagyok az a munkába és elhivatottságba beledöglős típus, de azért sok minden megvisel engem is (képzelem, hogy érezhetnek azok, akiknek a tanárság életük-haláluk és hivatásuk), mert ezt már tényleg nagyon nehezen lehet ép ésszel kibírni. Sokáig azzal vigasztaltam magam, hogy majd az idő mindent megold. Most is ott tartok, hogy szerintem repedezik a rendszer, de mélyen szomorú vagyok azok miatt, akik a környezetemben szinte megpusztulnak ebben. Borzasztóan hálás vagyok, hogy van más is az életemben/nem ilyen lelki alkat vagyok/súlyosabb dolgok is történtek már velem (és ezek kombinációja). Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, ebbe én biztosan nem akarok tönkremenni. Jó, pályát váltani sem fogok (talán kellene), mert én ehhez értek, ezt csinálom jól. Nem, nem valamiféle földöntúli elkötelezettség visz, csak látom, hogy ez megy jól. Az embernek annyi minden megy szarul, legalább vegye észre, mi megy jól.

Szóval ha van is egy esélyem, hogy ép ésszel kibírom a következő 20-30 évet, azt kellemes dolgokkal akarom tölteni. A stresszt és a sz*rcunamit (a két nagy S) sosem lehet kizárni úgysem, de legalább legyen egy kapu, amit az ember bezár, még ha fejek is hullanak.

Ennek például az az ára, hogy az utóbbi hónapokban én már sehol nem demonstráltam, egyetlen petíciót sem írtam alá, meg ilyenek. Jó, néha odaszólok Németh Szilárdnak meg Varga Juditnak (a nőkre még dühösebb vagyok), de ennyiben kimerül az indulat, mert tényleg szeretnék arra gondolni, aki majd 20-30 év múlva egy takaróba bugyolálva ül a szeles északi parton és nézi a vizet. Ez leszek én.

Ami most azért elég markánsan meghatározza a napjaimat, hogy a Diócica beteg. Sírtam három napig, de aztán hárítom ezt a bánatot is, ahogy szoktam, mert volt egy pont az életemben, amikor meg kellett tanulni, hogy a bánatba nem szabad belesüppedni. Sok szempontból káros lecke ez; az ember lánya demonstrálja az erőt, nem sír, nem szomorkodik. Nem_gyengül_el. Sok a káros következmény, mondanom se kelljen. Pláne úgy, hogy értelmiségiként (és feministaként) világosan felismerjük a káros (női, emberi) mintákat, aztán mégsem merjük elengedni magunkat, inkább izmozunk, mert azt gondoljuk, ez az elvárás, és emiatt magunktól is ezt várjuk el sajnos. 

Szóval beteg, ami egyrészt várható és magától értetődő fejlemény volt. Másrészt nem is rossz beteg, tényleg, csak elvétve vannak nehéz időszakok, amikor nem eszik, nyugtalan, virrasztani kell vele, panaszolkodik. A macskák, mint megtudtam, ilyenek, nem sírnak, erősen kitartanak, közben fogynak, mint a holdfény. 17 év, az nagyon sok idő, én már nem is emlékszem arra az időre, amikor ő nem volt. Egyszerűen nem emlékszem. Mindig ott volt, hoztam és vittem, buszoztunk, laktunk két városban, várt engem haza egyedül, aztán már nem egyedül, gyerekeket tanított meg szeretni, gondoskodni. Érezni, úgy egyáltalán. Én tényleg nem tudom elképzelni, hogy lesz nélküle. De azt se tudom elképzelni, milyen lesz a vége, mert ekkora élni akarást nem hiszem, hogy bárki látott. Kis sovány test, nagy ösztönök meg élet. Szeretet, felénk.

Ami a többit illeti, továbbra is próbálok befelé koncentrálni. Sokszor nem sikerül. De vannak feladataim, amiknek értelmét látom (tankönyvet írok, júliusban előadok egy nemzetközi Shakespeare-konferencián), és bármilyen illuzórikusnak is tűnik, szeretnék egy nagyon békés és harmonikus öregkort majd. Tudom, hogy ez a távoli jövő, azt is tudom, hogy ebbe a tervbe nagyon sokan belebuknak, de most úgy érzem, nem maradt más remény, mint ebben hinni.

Nem csoda szerintem, hogy ez a kedvenc karácsonyi dalom.