2023. február 26., vasárnap

Tár

Rég fogott meg film ennyire; igaz, régen is néztem meg filmet teljes figyelemmel. Egyrészt másra mennek el a kreatív energiáim (ha éppen vannak), másrészt félek a 150 percektől, harmadrészt már (most éppen) alig mozdulok ki itthonról, így komoly feltétel nálam, hogy meg tudom-e nézni az adott dolgot itthon is.

A Tárról természetesen sokat olvastam, mielőtt belevágtam, nem is lehetett volna másképp tenni, mert tele volt kritikával az internet és a közösségi média is. A legtöbb írás (nem linkelek, csak üsd be, úgyis olyat találsz) metoo filmként és cancel culture filmként tárgyalja Todd Field alkotását. Bevallom, ha nem olvasok korábban semmit, lehet, hogy az az aspektus nekem eszembe sem jutott volna, vagy csak nagyon szőrmentén, ugyanis szerintem ez a vonal egyáltalán nem hangúlyos a filmben. Jelen van, de meglehetősen kidolgozatlan, és nem is túl érdekes.

(Vigyázat, innentől spoiler előfordulhat!)

Valóban arról van szó, hogy Lydia Tár befolyásos karmesterként privilegizált helyzetben és hatalmi pozícióban van, és igen, arra is elég erős utalgatások történnek, hogy a múltban ezzel visszaélt. Ennek a bemutatásában azonban elég sok a homály, a célozgatás, a sejtetés, semmi konkrétum. Egy ponttól kezdve nem dönthető el, mi történt pontosan, és hogy a kockáról kockára felépített történet tényleg a valóság-e, vagy pedig egy közösségi média és szóbeszéd által megkreált keret. Igen, tudom, ez a valóságos eseteknél is pontosan így történik, ugyanezek a dilemmák szoktak felmerülni, és ekkor szoktuk azt mondani, hogy az áldozat szavait tilos ellehetetleníteni, sőt, fel kell erősíteni a hatalomban lévő másikkal szemben. Szóval szerintem a film remekül képezli le, milyen bizonytalanságok mentén alakulnak ezek az esetek. 

Lydiát, a főszereplőt több kritika szörnyetegként írja le, aki egyszer csak lelepleződik. Bár valóban egy nárcisztikus figura, egy csomó olyan jelenet van, ahol érzelmileg és intellektuálisan is vonzó, lehet vele azonosulni (pl. a kislányával való kapcsolata--a film kontextusában még azért ítélhető el száz százakékban, ahogy az iskolai konfliktust rendezni akarja--, vagy akár a sokat vitatott Bach-jelenet, ahol kioszt egy féltehetséges zeneakadémistát, aki "nem csípi" a fehér ciszhetero férfi zeneszerzőket). Ez pedig nem valamiféle manipulált helyzet, tényleg vannak valódi érzelmei, hitelesnek is tűnnek, viszon az egész nőben van egy hatalmas adag frusztráció és valami rejtélyes motivációs háttér és előélet. Emiatt én pl. sokáig azt hittem, hogy az lesz a slusszpoén, hogy kiderül róla egy komoly tudathasadás, és titokban egy teljesen másik fizikai élete is létezik. (De nem ez a slusszpoén.) 

Ezt a nárcizmust viszont én nem a szexuális ragadozósággal összefüggésben értelmeztem (komolyan, szexről még harminc másodpercnyi sincs az egész filmben, nem is nagyon értem, miért jutottak sokan erre a következtetésre), hanem Lydia múltjával kapcsolatosan, mármint hogy honnan indult és mekkorát küzdött ahhoz, hogy végül irányítást szerezzen a saját élete felett (a karmesterség is szimbolikus), és eljusson oda, ahol van. (Erről többször is beszélnek a filmben, de a legjobb mutató mégis az szerintem, mikor a bukása után hazautazik, és videókazettáról nézi a régi, rajongott felvételeket, miközben felidéződik, milyen régóta és mennyire vágyott erre a pályára és sikerre.) Egészen tipikus történet az, ahogy a 'nagy ember' elfelejti, honnan jött, vele hogy bántak, stb., és számtalan helyzetben ugyanazokat az eszközöket kezdi alkalmazni, amikkel vélhetőleg ő is találkozott. Ugyanolyan pökhendi megmondóember lesz, hanyagolja a dicsérő szavakat, a támogatást, az utolsó pillanatban lepattintja a hozzá hűséges csatlósokat, nem viszonozza a szívességeket, stb. A filmben szereplő csellóslányra sem szexuális tárgyként tekint szerintem (vagy nem csak úgy), hanem a régi, fiatal és szenvedélyes önmagát is látja benne. 

Ez az óriási belső feszültség és megfelelni vágyás (ld. idegrángások, álmatlanság, lopott nyugatók) vezet végül a totális megsemmisüléshez, nem pedig a cancel culture. A sztoriban az elejétől van egy csomó jel, hogy valami nem stimmel Lydiával (ezeket a metoo olvasat nyilván a lelkifurdaláshoz, a múlt tökéletes életbe való be-betöréséhez kapcsolja), amik elég jól jelzik, hogy a totális pusztulás felé haladunk, és hogy ez a tökéletes élet, amiben igyekszik mindenkinek megfelelni, nem tartható fenn. A futójelenetek, a titokzatos hangok, a mobiltelefonos képek/videók, az álmok egy része mind-mind elvarratlan szálak, nem derül ki az okuk, talán tényleg csak arra valók, hogy a feszültséget fokozzák.  

Azt mondanom sem kell persze, hogy sok olvasat fér meg egymás mellett, ilyenek a jó anyagok. Cate Blanchett pedig zseniális.  Hatalmas melót tesz ebbe a játékba, minden nézése, kézmozdulata, mimikája perfekt még akkor is, ha sok szempontból ez direkt és modoros színészi játék.  

(Még szívesen mondanék arról valamit, hogy mi a helyzet a zenével ebben a filmben, de ezt még nem tudom összerakni.)


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése