Amit biztosan...

 

Kép innen.

... megfogadok az új évre, hogy megpróbálok egy picit önzőbb lenni. Egyáltalán nem biztos, hogy menni fog, mert elég sokat tettem azért, hogy mindenki szuperönzetlennek lásson a munkámban, a családban, a szűkebb és tágabb környezetemben. Nyilván mindennek oka van; annak idején elég keveset kaptam, ezt próbálom hát úgy kompenzálni, hogy adok. Világos.

Nemrégiben arról beszélgettünk, hogy mitől "eredményes" egy élet (persze, tudom, mi a túrót is jelent az, hogy eredményes). Akit többé-kevésbé magára hagytak, megtanulja, hogy saját magán kívül senki másra nem nagyon számíthat, és kénytelen a saját lábára állni. Emlékszem, én mindent elkövettem, hogy elkerüljek otthonról, tudtam, hogy a tanulás az egyetlen esélyem arra, hogy végül ne otthon kössek ki a szüleimmel egy házban. (Évekkel később kiderült, hogy ők amúgy ezt a szerepet szánták nekem: a legidősebb lány, a tanárnő, aki majd a munkájának él, és idős szüleit istápolja, hát egy nagy lóf@szt.) Bár nem nélkülöztem, mert támogattak, de azért sokszor nem volt ez olyan könnyű, főleg érzelmileg. A függetlenedés, a szabadság kemény harc, nehéz és ijesztő is lehet, de az eredményeimhez (ha használhatom ezt a szót), úgy hiszem, nagyban hozzájárult az, hogy sok szempontból tényleg magamra hagytak.

És persze ezért van az, hogy én senkit nem akarok magára hagyni, aki fontos nekem. Itt persze nem anyagiakról van csak szó, hanem sokkal lényegesebb dolgokról is. Azt hiszem, nem is olyan világot élünk, amikor egy magára hagyott ember/fiatal jól tud kijönni egy ilyen helyzetből, bár magam körül most is azt látom, hogy az, akinek egy kicsit nehezebb, ha elesik, könnyebben esik a talpára, és könnyebben is kel föl. Néhány pofon és kudarc nem árt, ez világos. A túl kényelmes fészek pedig lehet, hogy sokszor hátráltat, mert olyan jó ott. Másrészt viszont fordítva is elsülhet a dolog; a pofonok után lehet, hogy egyszer csak a földön maradunk, mert túl gyengék vagyunk, a fészek viszont pont ahhoz nyújthat biztos hátteret, hogy bátran elhagyjuk, mert bármikor visszamehetünk.

Fogalmam sincs, mi a megoldás, csak azt érzem, hogy k*rvára elfáradtam. Talán nem kellene olyan dolgok megoldásával próbálkoznom, amikre úgysem lehetek komolyabb hatással. És nem kellene mindenkivel elhitetnem, hogy csakis olyasmi tesz boldoggá, hogy pl. jókat főzök másoknak. Mert nem. Igazából egészen más dolgok tesznek boldoggá. 

Na, de hogy ne csak nyafogjak (ld. az előző posztot is), jelentkeztem egy 8 hetes önismereti, stresszkezelő (vagy ilyesmi) kurzusra. Semmi vudu, csak némi technika és okulás. Valahol a tudomány és a spiritualitás között. Nagyon várom, ha semmit sem segít, akkor is van pár óra minden héten, amit magamra fordítok, miközben újra beindul az a rohadt verkli.

 

Elhanyagol

Nagyon elhanyagolom ezt a helyet mostanában (jó ideje), aminek az oka nem csak feltétlenül az időhiány vagy a rengeteg munka, hanem az is, hogy nagyon unom a közéletet. Elfáraszt, kiéget. Persze, mondhatnátok, hogy akkor írjak magamról, könyvekről, filmekről, de hát az sem megy anélkül, hogy ne lenne benne egy kis közélet. Meg poltika. 

Szépen lassan tönkremegyünk, felőröl minket ez. Jó, nem általánosítok: engem. Onnantól kezdve, hogy beteszem a lábam a munkahelyemre reggel, ha elmegyek a boltba, ha kinyitom az internetet, ennek a torz, groteszk világnak az aspektusai, jelenségei tolakodnak az arcomba. 

Mit lehet ilyenkor tenni? Bezárkózni? De ha bezárkózunk, és a magunk mikrovilágán kívül semmi mással nem foglalkozunk, akkor mi értelme bárminek is? Mi értelme olvasni, beszélgetni, filmeket nézni? Hogy tudja az ember manapság megőrizni az utolsó csepp józan eszét, hogy ne mondjam, a jókedvét? 

Az is lehet persze, hogy ez csak a sokadik társadalmi Covid-tünet (nem), és hogy már észre sem vesszük, hogy mennyire toxikus feszültségben éljük a mindennapjainkat.

Elutaztam pár napra, ami jó volt. A három napos távollét után egyetlen munkanapom lett volna még a szabadságomig, de a főnököm felhívott, hogy ne menjek be dolgozni. Nem igazán értem a dolgot, oltott vagyok, maszkot viselünk, és nem hinném, hogy ez a vírus fertőzőbb az országhatáron kívül, mint mondjuk egy nyíregyházi wellnesshotelben.

Ezért aztán ennek az évnek egészen kurtán-furcsán lett vége. A kollégacsoportban kellemes ünnepeket kívántam mindenkinek, megköszöntem az idei összes segítséget és támogatást, de még egy lájk sem érkezett.

Úgyhogy nincs ünnepi hangulatom, na, és voltaképpen csak egy dolognak örülök: hogy a szabadság idejére nem vállaltam semmilyen munkát. Olvasok. Még mindig ez a legjobb túlélési stratégia. 

Egész jól

Egész jól ment eddig a száraz november, de az mindig nagyon nyomasztó, amikor az ember úgy egy év után találkozik a szüleivel (ez kicsit túlzás), és meg sem kérdezik, hogy van, mi újság. Mondhatnánk persze, hogy le kell sz@rni, tolni kell az infót, csevegni, ha akarják, ha nem, ami lehet egyfajta bosszúgesztus, "vegyélmárészre" gesztus. De péntek este, több hónap óta tartó napi 14-16 óra munka után--ráadásul a könyvelőm épp tegnap jelentette be, hogy árat emel, ha nem gond, mire azt mondtam, hogy persze, nem gond, pedig dehogyisnem gond, mert minden emelkedik, csak a kurv@ fizetésünk nem--az ember nem tolja az infót, csak ül vörös szemekkel, és bámul maga elé. Hallgatja a sztorikat a kocsivásárlásról, az unokáról, a wellnessről, a vírusról, rokonokról, a politikáról. Aztán megköszöni a drága vacsorát, és hazamegy. 

Régóta tudom persze, hogy mikor az ember már eléri azt a bizonyos életkort, igazán nincs mit tenni, meg kell békélni a másikkal, a helyzettel. Ízlés szerint alkalmazkodni vagy eltávolodni. Elfogadni. Megtalálni az egyensúlyt. Ám ahogy öregszünk, egyre jobban belátjuk, mennyire igaz az, hogy az ősöktől, a családtól, az eredettől sosem szabadulunk. Tagadhatjuk, letilthatjuk a telefonunkban, de a fejünkben nem. Nagyon kényelmetlen és frusztráló érzés, amikor minden magabiztosság ellenére (hiszen majdnem 30 éven át nagyon-nagyon sokat dolgoztunk ezen) újra és újra szembesülünk azzal, hogy ez azért mégis csak fáj. Nem nagyon, meg viszonylag hamar el is múlik, erősek vagyunk, mint a kád széle - de azért fáj. És azon tűnődünk, hogy vajon hogy lehet megszakítani ezt a láncot, hogy ne mi is csak fájdalom nyomát hagyjunk az utánunk jövőkben, még ha szándéktalanul is. Hiszen ők sem szándékosan tették/teszik, kapták ezt valahonnan.

Mostanában pszichológiai témájú könyvekkel erősítem magam (gondolom, az iméntiekből is látszik); de a szemem fáradt, úgyhogy inkább hallgatom őket. Egy idő óta felhagytam ezzel, mármint a pszichológiai témájú könyvekkel, úgy gondoltam, hogy már mindent elolvastam, amire szükségem lehet, tanultam, táplálkoztam belőlük, lettem, aki lettem. Most mégis jól esik, még akkor is, ha túl sok újat nem mondanak. Mintha valami megerősítő foglalkozáson ülne az ember a sosemvolt terapeutájával. (Jó tanács: válasszunk kellemes, szexi hangú terapeutát! Hangoskönyvben kifejezetten előnyös!)

Minden rendben egyébként, ügyesen ellenálltam; amikor hazajöttem, betettem a Maidet, megint rájöttem, hogy másnak még nálam is szarabb, aztán rezignáltam felhúztam az órát reggel ötre.

Sárkányfog-vetemény

Az elmúlt pár hétben az összes szabadidőm azzal telt, hogy az ún. gyermekvédelmi törvény miatt dühöngtem. Meg a szervilizmus és a tudatlanság miatt.

De haladjunk szép sorjában.

A héten zajlik a PécsLIT irodalmi fesztivál, remek kezdeményezés, szuper vendégek, végre valami kultúra ebben a posványos, ámde ún. sokezeréves kultúrájából élő városban. Kedden elmentem egy beszélgetésre, a vendégek K. E. kortárs író és Sz. B. dramaturg, író voltak, a téma a kötelező olvasmányok. Nos, egyikükről kiderült, hogy kreatív írás kurzusokat tart, a másikról pedig, hogy nemrég beállt tanárnak egy alapítványi gimnáziumba. Akárki akármit is mond, az írónőséghez képest jó biznisz tanárnak lenni (főleg alapítványban), havi fix money, néhol juttatások, stb. 

Bár a téma a kötelező olvasmányok volt, rögtön kiderült, hogy a beszélgetés alanyainak fingjuk sincs, az iskolában mit kell olvasni (B.-nak volt valamennyi, lévén, vannak iskolás gyerekei), ehhez képest frankón előadták, szerintük hogy kéne olvastatni meg irodalmat tanítani. 

Nem kicsit kúrtam fel az agyam, főleg a pasason, aki szerint egy 15 éves már rég el van cseszve, nem tudja megmondani, hogy mi a jó, mi a minőségi. Utána hozzátette, hogy ellenzi azt, hogy a populáris, 'pad alatti' olvasmányokból kiindulva szerettessük meg az irodalmat, mert az ilyesmi vacak. Mélázott kicsit azon, milyen remek szöveg az Egri csillagok és a Jókai-összes, isten ments, hogy a Harry Potterrel rontsuk meg a fiatalságot. (Mintha Káslert hallanám.) B., aki a női nemet képviselte a kétfős íróbrigádban, egy darabig egész szimpi volt, de miután 10 percig taglalta sértődöttségét, hogy a Bánk bán nem miatta lett kanonizált modern szöveg--holott ő már 10 évvel ezelőtt elkészítette a szövegváltozatot, ráadásul Nádasdy dramaturgia szemináriumára--, képes volt kijelenteni, hogy nem érti, mi a női szerzők problémája az érvényesüléssel és a kánonnal. (A Bánk bán-ügyet én is ismerem, írtam is róla részben, és bármennyire szeretem N. Á.-t, rohadt nagy szemétség, hogy elplagizálta egy tanítványa ötletét anélkül, hogy később a legkevesebb szót is ejtette volna róla nyilvánosan.)   

Szóval értetlenül ültem afelett, hogy mekkora respekt jár a Szerzőnek (vö. Roland Barthes), mindegy, mekkora baromságokat is mond. 

De amit ezután jött, az még rosszabb, történt ugyanis, hogy az iskolai színházbérlet vásárlásakor egy kollégában felvetődött, hogy az Addikt című előadás szembemegy a gyermekvédelmi törvénnyel, így azt talán nem kellene bevásárolni magunknak. 

(Tájékozatlanabbaknak megjegyzem, hogy a közoktatási törvény valójában nem a szexuális felvilágosítás szankcióiról szól, ld. kép.)

Részlet a jelenleg aktuális közoktatási törvényből.

Erre persze kiakadtam, mint a rugó, az előadást láttam, baromi jó. Az folyik ugyanis, hogy mivel a törvénynek semmilyen komolyan vehető végrehajtási utasítása nincs, minden intézmény a maga frusztrációinak megfelelően értelmezi. Jelesül akár úgy, hogy ebben a színházi előadások is beletartoznak.

Ragaszkodtam hozzá, hogy hivatalos állásfoglalást kérjünk, ami nem tudom, mikor történik meg, de ha nem, valamit összetörök. Jelöltem megtekintésre ugyanis egy Bűn és bűnhődést (rendezte: Zsótér), amiben nagy eséllyel lesz néhány nemi szempontból kifogásolható jelenet például; de honnan a rendvás francból tudhatjuk ezt előre, ugye. 

Én azt már elfogadtam, hogy az iskolába nem hívhatjuk be az Amnestyt és az Emberség Erejével Alapítványt (...), de önkéntesen minek vágnánk a fát magunk alatt? (Válasz: azért, mert be vagyunk fosva.)

Hát ilyeneken dühöngök manapság, ami azért is halmozott helyzet, mert mint 'kisvezető', némileg felelősséggel tartozom a dolgozói kollektíva imázsáért is. Én nem akarok olyan csapat élén dolgozni, akik betojnak attól, hogy a Kásler/Maruzsa/(szabadon behelyettesíthető) egyet szellent; ha van mit átörökölni ennek az iskolának a szakmai múltjából, az pont a haladó gondolkodás, a józan ész és az intellektus.

Az előző munkaközösségvezető ugyanis többek között azért bukott meg, mert az új NAT elleni tiltakozást (amit én fogalmaztam meg) a közössége ellenében kizárólag ő nem írta alá, ellenben bemószerolt minket a főigazgatónál. (Jó, volt ebben más is, évekre visszamenő sérelmek, frusztrációk és harag; mindenesetre elég beszédes, hogy én, aki hat éve dolgozom itt, 5-2 ellenében vertem az öreglányt, azóta is haragszik rám. Az érzelmeimről majd később.)

Így telnek hát a heteim. Éppen Petőfit tanítok, és mindig vannak új felismeréseim. 

"Ha jőne oly nagy fergeteg, / Mely meghasítná az eget, / És e hasítékon át /A földgolyót behajítaná!"

Valahogy erre most minden kamasz annyira fogékony. Nem is értem, népies és hazafias boldogságban kellene dagonyázniuk.

Beindult

Beindult az egyetem, az iskola, a munka, az első hét után mindenki szét van estve, mint a sz@r.

Egyszer talán már írtam arról, hogy ezt a kurv@ társadalmat a 40-50-esek viszek előre, ha ez a generáció egyszer csak kihalna, b@szhatnánk az egészet. (Már sok a káromkodás, tudom.)

Nagyon sok minden történt, írni persze egyáltalán nem volt időm (mert 40-50-es vagyok), mert próbáltam arra koncentrálni, hogy minden nap kb. 10-kor ágyba kerüljek. Körülöttem ugyanis hullanak a negyvenesek (vérrög, koszorúérműtét, rák), hát, én azért szeretnék megöregedni, meg még csak most fog mindjárt kezdődni a jól megérdemelt privát életünk, nem akarok megdögleni, na. Azzal nyugtatom magam (ebben a kis közép-keleteurópai gettóban), hogy nekem már volt egy agyi vérkeringési problémám, sok zöldséget eszem, tán békén hagy a mindenható. Van még feladatom bőven.

Munkaközösség-vezető lettem a város prominens gyakorlóiskolájában (kb. 6 éves ottlétem után), ami azért nagy szó, mert kitúrtam egy nyugdíj előtti hatvanast (erről majd még írok). Ennél fogva a szeptemberem még a szokásosnál is nagyobb szívás. Többek közt azért, mert van számos bevállalt munkám, nem én lennék én, ha a mókuskerék mellett nem foglalkoznék azzal, amit tényleg szeretek.

A kisebbik közben elment egyetemre, fizikailag nincs annyira távol, de azért a hét közepén már pityeregtem kicsit, mert néggyel kevesebb üzenetet kaptam, mint a másik fészekrakója (sőt, nem is telefonáltunk). Ezt én gyakorlatilag úgy értékeltem, hogy nem is szeret. (Röhögős szmájli.) Persze ő fiú, tehát praktikusabb az észjárása ennél, és azt hívja, akiről tudja, hogy épp nem dolgozik, mert az majd úgyis átadja az infót a másik fészekrakónak... szóval a gyerekek ebből nem csinálnak problémát, na. 

Máma mindenesetre azon kaptam magam, hogy pogácsát gyúrok a szobatársaknak (+ 3 fő), hogy majd legyen mit elvinni, és tegnap, mikor hazajött, az első kérdésem persze az volt, hogy evett-e rendesen. Evett, persze, életrevaló legény ő, már mindenkit ismer, az első hétvégén egy HÖK-ös csaj hozta haza kocsival, és csirkepörköltet is főztek a héten. (Pedig meg se tanítottam erre.) Erről az egészről a nagymamám jut eszembe, aki mindenkit folyton etetett (én is). Sokat emlegetjük itthon, mert mindig elmesélem, hogy amikor már három tányérral ettél, akkor is azon sopánkodott, hogy miért nem eszel. Hát, én is ilyen vagyok, rájöttem. Táplálás = szeretet; de persze én azért nem érem be ennyivel, sem aktív, sem passzív félként.

A szakértők azt mondják, ha lemegy a szeptember, jobb lesz picit. Én egyelőre azt látom, hogy ezerrel próbáljuk bepótolni, amit a covid kivett belőlünk szociálisan. És még nincs is vége, tudom. 

Nyár

Letelt az egy hónap szabadság és semmittevés, amit adtam magamnak (aka július). Az aka július mindenképpen szükséges volt, mert nagyon kimerített - a minden IS. Biztosan írtam már róla, de a tanév végére szépen összesűrűsödött az iskola (1 hónap jelenléti + az összes posztlockdown tünet), a fordítási munkák, az intellektuális kihívások, a két tanárhallgató, a munkahelyi stressz meg az itthoni dolgok is. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy az az egy hónap igenis jár.

Most mondhatjátok, hogy de hát ez semmi, de én azért nem olyan könnyen adom az időmet magamnak, főleg ha ún. semmittevésről van szó. Azért a filmlistámon most például szépen meglátszik, hogy ráérettem magam. A könyvekről ugyanez nem mondható el, a Zavaros vért nagyon unalmasnak és vontatottnak találom, de két szakirodalmi kötetet azért kijegyzeteltem magamnak az őszre. Sokat sportoltam, ami effektíve annyira nem látszik, de lassan már megszokom, hogy az ember mindig máshogy érzi magát, mint ahogy kinéz (vö. testképzavar[ok] és/vagy percepciós eltévelyedések, mint umbrella termek).

Szóval az augsztus beköszöntével elmentünk nyaralni, ami elég jól sikerült, nem volt rohanós, szépek voltak a helyek és sima az átkelés a határokon. Persze rendben volt minden covid dokumentáció, a magyar, horvát és szlovén határőrök szépen le is csippantották, az olaszok viszont sz@rtak bele, pedig az volt a legnagyobb határátkelő. Érdekes.

Útvonal: Postojna, kis Trieszt, Maribor. (Fotókat nézhettek az instán.) Nem kell nagy dolgokra gondolni, ez inkább turistáskodás, nem igazi nyaralás, nincs tengerparton döglés, de van helyette sok hegy, vár, város és autóvezetés. Arról nem szeretnék beszélni, hogy a legutóbbi mennyire stresszes, de arról főleg nem, hogy mindenhol kedves honfitársaink a legbunkóbb társközlekedők (ki más dudálna és villogna le egy random szlovén autópályán, mint egy magyar kamionos, ugye). Mindenesetre megtapasztaltam, milyen zuhanyszerűen szakadó esőben az autópálya tetején a viadukton és az alagútban; hát, nem kívánom se utasnak, se sofőrnek. Trieszt egyébként nem tetszett, jobban kedvelem a délies városokat (ha már tengerpart), ez inkább monarchiabeli, osztrákos, elég monumentális. Maribor tetszett, főleg az óváros, és legfőleg a folyópart. (Korábbi nyaralásos posztjaimból kiderül, hogy az úticélokat tekintve alkalmazkodom és flexibilis vagyok, de, nincs mese, nekem vízpart kell. Nézegessetek képeket az Isonzo környékéről, az is csodás volt, én ilyen színű folyót még soha nem láttam.) 

Most már visszajöttünk, én pedig ma szép lassan rávettem magam a munkára, feltöltöttem pár kötelező olvasmányt a gyerekeknek (ezzel őket vettem rá, tudom), elkezdtem olvasni a Theatralia különszámát a közép-kelet-európai Shakespeare-recepcióról a rendszerváltás után, és beírtam a noteszomba minden fontos dátumot és tennivalót. Októberben konferencia, novemberben irodalmi verseny és még egy konferencia (Berlinben, szóval remélem, online lesz, vagy legalább hibrid, mert kiutazni biztosan nem lesz pénzem; de azért 'leszamilesz' alapon jelentkeztem). Ja, novemberben portfóliós határidő, ami nyilván el fog készülni, bár egy cseppet sem izgat, milyen lesz, csak görbüljön, ahogy mondani szokás. (Ez nem görbül, persze.) 

A változatosság kedvéért rengeteg órám lesz, az alapíványi átalakítástól pedig még a fejünkből se látunk ki egyelőre, gondolom, később is hasonló lesz a helyzet. Gondolkodtam, mit lehetne tenni az egyre jobban eluralkodó fásultság ellen (mondanom se kelljen, semmi kedvem az iskolakezdéshez), és kacérkodom egy Amnestys továbbképzéssel, mert arra gondolok, hogy ettől legalább úgy érzem, teszek valamit. Muszáj tenni valamit, a kommentelgetés és posztolgatás szart se ér, a 'belső emigráció' és a remeteség pedig voltaképpen lemondás és valamiféle feladás. Szóval arra gondoltam, kiképezem magam Amnestysnek, és akkor legalább tudom, miért néznek rám csúnyán egyesek, kettesek.

Augusztus végén már van egy kötelező továbbképzés és egy vizsga, aztán újraindul a verkli, amiben nagyjából csak megdögleni lehet (a borosszekrény kulcsát meg jól el kell zárni, haha). Abban reménykedem, hogy ha betör a negyedik hullám, az iskolák és a mozik pl. nem zárnak be teljes egészében, én felveszem a maszkot, ahogy eddig is, csak ne zárjanak be megint kb. másfél évre. És ebben a majdnem posztnyári, letargikus hangulatban megfogadom, hogy minden nap fogok olvasni, igyekszem nem bosszankodni és nem befordulni, még ha minden az ellenkező irányba is mutat.

Kép most nincs, de találtam nektek egy videót az Isonzo/Soca-völgyről:

Nagy részvétel

Kép forrása: ITT

A múltkor beültünk egy helyre egy órácskára, és a szomszéd asztalnál egy jóvágású család vacsorázott éppen. Apa, anya, 18-20 év körüli fiú. Láthatóan jól szituáltak voltak, trendi kaját ettek, csak apuka sörözött, a többiek vigyáztak a vonalaikra. Ruhájuk elegáns (nem Háda Fashion), arcuk szép, bőrük ránctalan.

Politizáltak.

Konkrétan a nemrég elfogadott ún. "pedofiltörvényt", illetve az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárását taglalták. Már épp menni készültünk, de azért még 20 percet sikerült hallani az egészből: a fiú azon az állásponton volt, hogy a Fidesz/kormány politikai öngyilkosságot követett el a törvénnyel, mert az emberek most majd ellene fordulnak, és akár a választást is elveszíthetik. Apuka szerint ez nem így van, mert "nyerni fogunk", az emberek nem dőlnek be az LMBTQIA lobbinak, az EU pedig agresszív, nyomul, és erőszakosan próbálja ránk kényszeríteni az ideológiáját, a kormány viszont "faszagyerek", és ezt nem hagyja. A fiú egyetértett azzal, hogy a meleglobbi nagyon sok pénzt hoz a cégeknek, és ha majd más lesz a trend, abból is pénzt csinálnak; aztán azt is mondta, hogy az LMBTQ-sok mindig a szélsőségekkel jönnek, pl. meleg fiatalok öngyilkossága, és ez érzékenyen érinti az embereket, ezzel kellene valamit csinálni. Meg hát mondjuk azért ez mégiscsak gáz, ezt szerinte azért a kormánynak is figyelembe kellene vennie. Apuka erre nem mond semmit. Anyuka pedig az egész vita alatt hallgat, piszkálgatja a salátáját, belekortyol a limonádéjába. A férfiak vitája ez, politika, okosság, komoly dolgok, ugye.  

Ezen a ponton eljöttünk.

Az jutott eszembe, hogy a kormányunk tényleg nagyon sikeresen harcol az ún. érzékenyítés ellen. Itt ez a család, láthatóan jól élnek, apa biztos vállakozó vagy valami multinál van, "Fidesz korú", kihasználja az adódó lehetőségeket és pénzeket. A srác jó suliba jár, ahol nyilvánvalóan vannak azért kisebbségi problémákkal küszködő társai is, illetve a tanárai között talán vannak olvasottak, tájékozottak, gondolkodók. Benne van az digitális világban szügyig, követi a közösségi médiát, beszél angolul, nem hagyja érintetlenül a populáris kultúra és a különböző oldalakra húzó véleményvezérek, ideológiák, ért belőle valamit, persze nem túl reflektív vagy kritikus. 

Apa ezekkel nem foglalkozik, mert ő a családfenntartó, keresi a pénzt, van szép kocsi, évi két külföldi nyaralás, étterem, szép ház, stb. Olvasni nem olvas, csak pörgeti a Facebookot, esetleg az Instát, jelen van ezeken a boomer felületeken, elkapja a szalagcímeket, a gyors tweeteket, szlogeneket, jelszavakat. Becsületére legyen mondva, a vitában végighallgatja a fiát, de az álláspontjaik persze nem közelednek. Mondjuk annyira nem is állnak távol egymástól.

Szóval a nagy találmány az, hogy ennek a rétegnek központilag meg kell adni mindent, ami az anyagi boldogulásához szükséges, és akkor minek is érdekelje őt más baja. Ki nem szarja le, hogy a szomszéd panelban megfagy vagy éhenhal egy kisnyugdíjas télen, hogy mi van Borsodban meg az Ormánságban, hogy kiket önt ki az árvíz, melyik rajtam kívül álló rétegnek milyen problémái vannak. 

Magyarán: a szolidaritás hiánya.

Tudom, erről már sok szó esett máshol is, meg azt is tudom, hogy egy húsz perces beszélgetésből spekulálok itten dolgokra, de hát alapvetően ez van, tényleg ez van. Valószínűsítem, hogy a rezsim ezért fog megint nyerni, mert ki az a hülye, aki ellenszavaz egy olyan kormánynak, ami nem gázol az ő érdekeibe, sőt, ezüsttálcán nyújtja a lehetőségeket "úgyamúgy". És vajon mi kell ahhoz, hogy egy ilyen helyre született fiatalban pl. feltámadjon az együttérzés, az empátia, a segíteni akarás. Vajon mi kell ahhoz, hogy kibújjon a burokból? Miért tenné, amikor a rögvalóság olyan kellemetlen és kényelmetlen, miért kockáztatná a saját jólétét azzal, hogy ellentart a hatalomnak, ami a társadalom jelentős részének inkább csak árt. 

Akkor már tényleg egyszerűbb befogadni a lebutított üzeneteket, és a biztonsági háló mögül mutogatni azokra, akik "pattognak" és elégedetlenkednek. Engem nem vitt el az árvíz, az én anyám nem kisnyugdíjas, a gyerekem nem meleg, a számlákat is ki tudom fizetni, mit érdekel engem más baja? 

Valami Arany János mondott fontos dolgokat a közönyös világról. Hogy tudta, és milyen igaza volt.