Sokminden

Nagyon sok minden történt, amióta nem írtam ide.

Voltunk például színházban. Először ezen. Nagyon tetszett. Ha tehetném, középiskolában mutogatnám fiataloknak. Nem is tudom, miért nem lett belőle utazó iskolai előadás, gondolom, mert csórók a kaposvári főiskolások, csórók az iskolák is, és nem áll össze a dolog. Ha én lennék a kormány, ebbe raknám a pénzt.
Az előadás teljes sötétben játszódik, eszközeit tekintve nagyon egyszerű, zsidó deportáltak visszaemlékezéseit hallgatjuk. Tök sötétben. Van egy kis narráció, de az csak annyi, hogy a sárga csillagtól a táboron keresztül a hazatérésig követi az eseményeket a sok elbeszélő. Nagyon erős zenét is használnak, Kovács Márton a zeneszerző, ő szokott Pintér Béláéknak is zenét írni.
Zsidó viccekkel kezdődik az előadás, olyanokkal, amiken nevetgélünk, aztán már szégyelljük magunkat, mert a kemény, gonosz viccek következnek. Ettől valahogy önironikus az egész, de fájdalmas is. A sötétben a tapasztalat az, hogy hol innen, hol onnan jön a hang. Az ember egy idő után rájön, hogy ez egy marhavagon. Vagy inkább gázkamra. Mikor mi. Színházilag (mondhatni) nulla, hiszen pont a legfontosabb elemet, a látványt veszik ki belőle, de mégis végig leköt. Nem tudom, hogy csinálták, nagyon elszomorodtam tőle, és sokkal hatásosabb, mint egy nagyszabású holokauszt film. Az előadás vége, hogy meggyújtanak egy darab óriási gyertyát a terem közepén, és kimennek. Soha többet nem látjuk őket.

Aztán megnéztük ezt is. (Igen, ilyen előadásokat hoznak mostanában ide. Bár a nagyszínház programja kiakasztó, de a Zsolnayban próbálkoznak.) Szóval ezt egy szárnypróbálgatásnak tudom minősíteni, nem a társulat főembere csináltam, hanem az ügyvezető (aki amúgy rendező), és kicsit túl- illetve alullőtt a célon. Egyrészt az előadás nem volt megírva sem dramaturgiailag, sem szövegileg. Értem én, hogy korrupció, de az olajszőkítés módszertanából színdarabot írni (szövegileg értem) kicsit necces. Mármint nyelvileg. Egy idő után képtelen voltam követni, hogy mi van. Nem is értettem. És nagyon didaktikus lett.
A szereposztás viszont teli találat, Börcsök, Terhes, Bánfalvi Eszter (úristen, mennyire jó) és Koós János. Nem csalás, nem ámítás. Dobtam egy hátast persze, de Koós halál ironikus, bár klisés, de nagyjából másfél órán keresztül nem tudja az ember feldolgozni, hogy őt látja. Elénekli mindenféle dalait, én meg végig azon gondolkodtam, hogy hogy jutott a rendező eszébe meghívni. Valószínűleg kellett neki egy elhasznált arcú, kicsit kéjenc hatást keltő vén pasi. Aki édeleg. És bejött.
Az előadás 120 perc szünet nélkül, ami elég sok. Didaktikából ez mindig sok.

Aztán Szegeden voltam az Örkény-kiállításon, ami egyszerűen szuper. Az első részben interjú formában mesélik el az életét (kérdés, felelek, sok kép), majd át kell menni egy tükrön (Arról, hogy mi a groteszk - ez van rajta), és ott van az igazi kreáció. A Tótékból ismert kartondobozokkal van kirakva a tér, rá vannak nyomva a novellák, kis illusztrációkkal. Vannak tévék meg videóinstallációk, és ott a budi! A budiban pedig szintén van egy tévé, ahol a budis jelenetet lehet megnézni a Tótékból.
Ezt nem tudom jobban elmesélni, a fotók beszédesebbek. A vendégkönyv egyébként egy írógép. Igazi, kattogós. A folyosón meg ott van a poéta-telefonfülke.

Túlélsz, pöcök.

Az égnek...

... címzem már ezt a posztot, mert most már tényleg.

Őrült egy hét ez, leginkább remete szeretnék lenni. Mert naná, hogy a legnagyobb finis kellős közepébe durrant bele egy csomó minden, a beteg mama, aki tagad és vádol, ezáltal idegesít (de most már kiveri a biztosítékot lassan), az iskolából kiiratkozó neurotikus diák, a követelőző kamasz(ok) meg az érzelmi (és anyagi) zsaroló munkaadók.

Ebből most csak az utolsót fejteném ki, mert ma Dubai-élményem volt egy iráni plasztikai zsebésszel, na nem, nem operált meg, csak szerette volna, ha tanítom az aspiráns iráni orvostanhallgatókat. A háttér az, hogy egy csoportját elvállaltam (részint a konkurencia nyomására, ahol több kínai, brazil, ujgur, török hallgató tartozott hozzám, most meg átküldtek ide, hogy megmutassam, hogy is kell ezt jól csinálni, magyarán kölcsönadtak...), de ő többet akar. Elhívott egyeztetésre, ahol annyi pénzt vett ki a tárcájából, amennyit rég láttam együtt ("adok egy kis előleget"), majd azzal riogatott, hogy felakasztja magát, ha nem vállalom a másik csoportot (meg a harmadikat) is. 
A fenyegetés persze nem komoly, jól keres meg jóképű is, csak hát végre talált egy embert, akiről úgy véli, befolyásolható és megvehető (ez vagyok én). Tulajdonképpen örülhetnék, hogy két nemzetközi orvosis felkészítő program vitatkozik azon, hogy megszerezzen ENGEM, aki nyilván minden idők legremekebb tanára vagyok, de az egész inkább idegesít, mert egymásra licitálnak, hogy megfogjanak. Időben, lelkileg, pénzzel és mindenhogyan. Arra is büszke lehetnék, hogy mindez a hallgatók nyomására alakult így, akik (tényleg nem tudom, arab országokban milyenek a tanárok) majdnem celebként kezelnek. Szerintem egyébként csak azért, mert nincsenek hozzászokva, hogy egy tanár viccelődik órán.

E vita hevében felmerült ma, hogy esetleg felmondhatnék. Mert mondjuk segíthetnék kidolgozni a nemzetközi diákok felkészítő oktatási programját (gyűlölök oktatásszervezni). Vagy ha ezért nem, hát kereshetnék bruttó félmilliót egy hónapban (megbízásival, persze, tehát lehet, hogy ez nem is lenne mindig ennyi). Meg még néhány ilyesfajta érv.

Mikor az ember, aki tényleg, csak normálisan meg akar élni, kezdi magát árucikknek érezni, akkor tényleg, a legjobb módszer, ha leül gyorsan írni valami felettébb fölösleges irományt, például egy bölcsészdoktorit. Mert hogy a tütübe nem bírja senki felfogni, hogy OKÉ, hogy mindenki imád sokat keresni, de én -- próbáltam -- nagyjából idegösszeomlást kapok három hónapon belül, ha az igeidőket kell tanítanom heti 30 órában. Rendben van, hogy ez az imidzsem (lásd fent), nem érdekel tényleg, úgy írogatom a kis színháztudományi-bölcsész cuccocskáimat, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést annak a szemében, akinek angolt tanítok, de akkor legalább azt fogná fel a rám mászó programmasiniszta, hogy ha minden tanár ukmukfukk felmond, mert a wellnessre akar gyűjteni, akkor ki fog az ő bölcsész lelkű gyermekéhez két értelmes-érzékeny szót szólni? Tudom, tudom, hogy egy romantikusba oltott ostoba tyúk vagyok, de tényleg olyan kevés dolog van az életemben, amivel intellektuálisan örömet okozhatok magamnak.

Hát mert nekem tényleg megborsózik a karom, amikor valaki okosat mond a magyarórán. Tudom, barom vagyok, de ez van. És egy tapodtat sem akarok tágítani amellől, ami érdekel. Iszonyú sok munkám van abban, hogy úgy legyek bölcsész, hogy közben pénzt is keressek, a földön maradjak két lábbal, és ne szoruljak rá senkire ahhoz, hogy a "kis hobbijaimmal szórakozzak" (ez egy régi sztori, majd később visszakeresem a linket. Hobbival szórakozás = gondolkodás, bölcsészet, írás, tanulás - egy kardiológus szerint. Nem az én kardiológusom volt. Nekem nincs. Még.) Mindemellett kurvára örülök, hogy nem vagyok bankár, közgazdász, orvos, politikus, hanem ilyen értelmetlen dolgot művelek, mint a művészetek és a kultúra.
Úgyhogy ha most az jutott eszetekbe, hogy barom vagyok, amiért nem mondok fel bruttó 500 ezerért, akkor jusson eszetekbe, hogy ha az ilyesfajták, mint én, nem lennének, a kölyköknek csak hoffmannrózsi jutna.

Legjobb, ha mindenki békén hagy, úgyis mindig változást akarok, de én, én, én döntöm el, hogy milyet és mikor.

Szünet

Kitört az őszi szünet. Hónapok óta először nem vagyok idegbeteg vasárnap este, hogy másnap dolgozni kell menni, mert nem kell menni.
Izgalmas hetem volt. Nemzeti ünnep, ahol leginkább azon kellett izgulnom, hogy az osztályom felveszi-e a matrózblúzt és a vasalt nadrágot. Persze voltak, akik nem. Nekem mindenesetre szakmai kihívás volt úgy kommunikálni a házirendet (vö. egyenruhát), hogy maradjon bőr a képemen. Egy lánynak, aki hosszan lamentált azon, miért kell szoknyát húzni, végül azt mondtam (kicsúszott a számon): "maga szerint én nem kapok a fejemre, hogy nadrágban vagyok?"
Aztán persze megdicsértem mindenkit, aki igazán csinosban volt.
És gondolatban sokszor felidéztem az ig.nő szavait, amikor "felkért" az osztályfőnökségre, miszerint csak egyet kér, hogy szigorúan tartassam be a házirendet. Hiába, a látszat kurvára fontos. A külcsín és a belbecs, ugye.

Egyébként imádom a gyerekeket. Ez az egész helyzet a szívügyem, pont ezért nem akartam osztályfőnök lenni, mert tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy elalvás előtt, vagy amikor éjjel felébredek, az osztály dolgai fognak eszembe jutni. A várandós kislányt nagyon jól fogadják, együtt nézegetik az ultrahang-fotókat, hordják neki a házit, segítik. Ő meg szorgalmas, hetes hiányzások után simán ő az egyetlen, aki készül. Mondjuk a többiek is rendesek, és igazából a linkekre sem tudok haragudni. Kiosztogatom az egyeseket, de nem haragszanak.
Új kihívás: pityergő anyuka megnyugtatása, akinek a kisfia reggel pánikrohamot kap, és nem hajlandó iskolába jönni. Izgalmas kérdés, hogy egy határozottabb hangvétel, netán egy pszichológus hiányzik a gyereknek, aki általános iskolában sztár volt, most meg meg kéne ezért küzdenie az új helyzetben - valószínűleg mindkettő.

Mindennél jobban leköt az opus magnum. A finomításoknál tartok, és még pont 1 hónapom van, illetve 1 hónap múlva ilyenkor már önfeledtem olvasom majd a regényeket, amiket halomba pakoltam, isten sütiket fogok sütni, uszodába fogok járni és zongorázni. Közhely: néha szarnak, néha remeknek érzem az egészet. De az mindkét lelkiállapotra igaz, hogy baromira elegem van. És úgy fogok bosszút állni a rosszindulatú főnökömön, hogy az iskola minden felületére, ahol a nevem szerepel, ki fogom íratni a dr.-t.

Közös programon voltunk, társaságilag. Nagyon jó volt. Én izgultam, de akkor is.

Új sorozatot nézek. Terápia. Egy csomó minden eszembe jut róla. A saját életemből. Is. Egyébként kurva jó sorozat, nézzétek.

Eszék

Most csak ennyit tudok mondani.

Nagy

Az az igazság, hogy baromira nem azért fogok elmenni tüntetni szombaton, mert nem nőtt a fizetésem. Igenis nőtt. És? 35 éves vagyok, a tavalyi tanévben havi 103 és 108 ezer között kerestem. Mindjárt ledoktorálok. Két diplomám van. És? Az az emelés, amit ehhez most hozzáraktak, arra lesz pont elég, hogy hó végén ne kelljen azon gondolkodni, hogy veszek-e gyümölcsjoghurtot a Spárban vagy nem.

Nem a fizetés miatt fogok kimenni tehát -- hiszen emelkedett a fizetésem még annak ellenére is, hogy úgy érzem, simán szívatják az adózással a nem három gyerekeseket és a nem házasokat -- hanem mert zsigerileg ellenzem az egész napos iskolát, az erkölcstant, a kötelező hittant, a megnövekedett munkaterheket, a rengeteg adminisztrációt, a kreativitás megölését, az időm ellopását. És legfőképpen azért, mert kilencedikes osztályom van, és pontosan látom, hogy mennyi többletterhet ró rájuk az új rendszer a heti 35 órával meg a nyári gyakorlattal együtt, hogy egyszerűen nincs idejük fiatalnak lenni az iskola miatt. És nekem sincs, mert folyton azzal kell foglalkoznom, hogy mit csinálnak.

Továbbá -- bár nem rendelkezem ezer százalékig a középiskolai tanárok öntudatával, vagy legalább is folyton azt mondom magamnak, hogy ez számomra csak egy átmeneti állapot -- abból is elegem van, hogy folyton kiosztanak a netes fórumokon, a tantestületi értekezleteken, a sajtóban, a híradóban és a parlamentben. Mindenki kapja be. Az a nagy büdös igazság, hogy ha nem lennének olyanok, mint én, mint mi, már rég eláshattuk volna az összes iskolát a szarkupac alá, ami mindannyiunkat amúgy is beborít.

Villámok

1. Novemberben leadási határidőm van, és be vagyok szarva, nagyon. Ráadásul minden porcikám mást kíván csinálni, mint azt, amit kell.

2. Viszont bevettek egy pályázatba, és ha nyerünk, könyvet kell írnom egy jó nevű, híres mai alternatív magyar színházi társulatról. Az lenne az első könyvem. Vagy ha a doktorimat kiadja a JATEPress, akkor a második. Első, második, első, második, első, második...

3. Hiányzik a napfény. Érzi a bőröm is. A lelkem még nem annyira, de ez is csak idő kérdése...

Igen

Megcsináltam egy 12 hetes edzésprogramot.
Rendesen, nem sumákolva, végig. Mondjuk kicsit módosítottam, de azt tisztességesen. Kalóriákat nem számoltam, nem vagyok teljesen hülye.

Mivel ma pont túljutottam egy kisebb nőgyógyászati kálvárián is, ahol minden rendben lévőnek bizonyult (sőt, még az ingyenesen szolgáló esztékás doktorok se voltak rossz fejek), úgy döntöttem, most egy jó időszak jön. Sokat fogok keresni, rendesek lesznek a gyerekek, szép ősz lesz, és anyám nem bosszant fel vasárnap, amikor majd a parkolóban megint találkozom vele.

Get extreme.

 (Ja, az alsó sor hiányzik, de tényleg 12 hét volt...)