[Vizsgák]

Ebben a szezonban nyolc vizsgám volt, tegnap volt az utolsó napom. 
Három nap emelt, három nyelvvizsga, két középszintű nap. Ha jól számolom, ez kb. 140 vizsgázó. 
Nem sok jó van egy vizsganapban, kényelmetlen a szépruha, iszonyú meleg is van, és már mindenki menne bele a nyárba. Én viszont szeretem, mert olyan alkalomnak tekintem, amikor lehet másoknak segíteni. Ha érettségi, akkor konkrétan ez az egyik utolsó olyan nagyszabású alkalom, amikor találkozni és segíteni lehet.

Többször mondták már, hogy miért nem tudok rendesen felöltözni a vizsgákra képes vagyok úgy vizsgáztatni, hogy nem csak a jelölt, de még a bizottság is megnyugszik mellettem. És igazából én is megnyugszom. Azt is többször tapasztaltam, hogy egy amúgy tökre morcos és kelletlen elnök a vizsganapok végére ellazul és mosolyogni kezd.
(Ma egyébként bankett, amit ki nem állhatok, és a vágott virág is taszít, többek között azért, mert lekókad hazáig a tűzforró autóban, hogy aztán az izzadó lakásban tovább haldokoljon. [És már majdnem 20 éve, hogy a "tanárnőséggel" sem tudok azonosulni, szerintem ez sosem fog menni.])

Ebben a tanévben egyébként az indokoltál és a kelleténél többször éreztem rosszul magam a munkámban és az életemben is - azt hiszem, ezt néha ki kell mondani, még ha az ember nem is akar folyton nyűglődni valamin, mert az erős csajok nem tesznek ilyesmit. 
És azt is gyakorolni kell, hogy valóban többet gondoljak a jóra. 

[Zsurnál]

Van ez a hely elég neves kultúrlap, ami tényleg nagyon nagy múlttal rendelkezik.

Egyszer valahogy a látóterükbe kerültem, és megírtam nekik két cikket, amelyek közül az egyiket hamarabb megkapták, meg is jelentették, majd nem fizették ki. De legalább meg sem szerkesztették.

Ezek után a másikat nem küldtem el, mire pár hét múlva jött néhány érdeklődő üzenet, hogy hol van.

Én megírtam nekik, hogy mivel az első cikket sem fizették ki, ezt (bár a hozzá tartozó könyvet elolvastam) nem fogom megírni, mivel ingyen nem dolgozom.

Pár hónap múlva jött egy üzenet, hogy most már ki tudják fizetni, mert végre megjött az NKA támogatás ("még sose jött ilyen későn", haha), úgyhogy akkor ha volnék szíves, mégis megírni a recenziót.

Amit... szerintetek kifizettek?

Ekkor már totál elengedtem a dolgot, pénzzel, folyóirattal, mindennel.

Majd egyszer csak két hete csörgött a telefon. Hogy végre megjött az NKA támogatás ("még sose jött ilyen későn", haha), úgyhogy végre ki tudják fizetni a könyrecenziót, de (!) a tavalyi naptári évre nem tudják elszámolni, írnék-e valamit most, majd hozzácsapják. 

Esetleg menjek el a 70km-re lévő színházi fesztiválra, és akkor még 50 ropival megtolják a tavalyi honoráriumomat.

Mondtam, hogy sajnos nem megy, mert múlt héten vettem meg az utolsó jegyeket arra az előadásra, amit feltétlenül látni akartam, a többire már egy darab se. Meg egyébként is - van például egy munkahelyem, ami nap közben eléggé leköt. ("Az még van?" - mármint az iskola. Június elején, ugye. Szóval még egy díszpinty, aki a három hónapos tanári szabadságban hisz.)

Ezután megígérte, hogy szerez nekem jegyeket pont azokra az előadásokra, amelyeket megjelöltem, hogy esetleg el tudok rájuk menni.

Itthon mondtam, hogy ha a faszi tényleg szerez ingyen jegyeket, akkor elmegyünk (Vidnyánszky ide vagy oda, ez a fesztivál mégiscsak közelebb van, mint Budapest), ha nem, akkor most már tényleg leszarom.  

Egy hétig se kép, se hang.

Kedd délután (az első általam megjelölt előadás kezdete előtt 15 perccel) csörgött a telefonom.

Mivel elmerültem a munkában éppen, nem vettem fel.

Vajon mit akart?
Ott állt a színház ajtajában innen 70 km-re, és várt az ingyenjeggyel?

Már sosem fogom megtudni, mivel nem hívtam vissza.
Másnap se.
Ő sem keresett. 
E-mailt és messenger-üzenetet sem küldött, de, mint tudjuk, a vidéki nagy múltú kultúrlapok főszerkesztői nem használnak okostelefont, mert az ingyen dolgozni szerető bölcsészlányok úgyis mindig a nyomukban loholnak.
(szerintem folyt. köv.)

forrás: freepik.com

[Generáció]

Mostanában nagyon sok volt a munka, ami az évnek ebben a szakaszában persze nem meglepő, az viszont meglepő, hogy semennyire sem vagyok lelkes.
Kemény év volt, írtunk egy könyvet, volt két könyvbemutató, felkészítettem egy osztályt az új érettségire, írtam egy tanulmányt egy külföldi helyre, egész sokat voltam színházban is.
Most sem akar elfogyni mindez - írunk egy másik könyvet (sőt, kettőt), fogok majd írni még egy tanulmányt, még hátravan két egyetemi beadandóm is.

Ha valaki megkérdezné, melyik okoz örömöt, azt mondom, egyik sem. A kreativitást kiöli a mennyiség, erre jutottam. Szóval nincs kedvem az egészhez. És ötletem sincs igazán.
Jó sok vizsgát vállaltam, mert az infláció és a szükséges dolgok minden pénzt elvisznek, és nem jut elég arra, amit a kényelmi szolgáltatásokra szeretnék költeni. Javítottam három tantárgyból, szóbelik is lesznek, a nyelvvizsgák utolsó etapja is most megy. 
Nem panaszként írom mindezt (magamnak sem), alapvetően szeretem, ha pörög az élet, csak eddig legalább néha éreztem, hogy minebből pénz is van. 
Na, és ez az, amit már soha de soha nem érzek (pedig tényleg nincsenek nagy igényeim).

Persze sokkal kisebb szívás lenne minden, ha legalább az ifjak már nem laknának itthon, mert így ők azok, akik szerencsésen tudnak költeni a kis hobbijaikra, miközben mi nem annyira... 
Értem a generációs szakadékot, a kilátástalan jövőképet is meg mindent (becsületesen meghallgattam egy csomó Steigervaldot, eskü) - az egészben csak azt nem értem, hogy az (egyébként Steigervald által is képviselt) korosztályt [most mittudomén, melyik betű az] miért nem sajnálja/menti fel senki... Miért nem lehet egy jól célzott mondatot odacseszni nekünk, hogy ne feszüljünk már annyit. Valahogy az egész érvelésből az jön ki, hogy ez a középgeneráció legyen megértő
a) a fiatalokkal, mert ők még...
b) az idősebbekkel, mert ők már...

Krisztián is nyilván azért kutatja ezt az egész generációs cuccot, mert kurvára elege van a nyomásból, haha. 
A Nagy Szorongó Generáció. (Persze az összes generáció az, tudom én.)
De valahogy mégis mi vagyunk azok, akik pszichológiakönyvek garmadáját olvassük el, hogy megértsük és ne haragudjunk
a) az amúgy már felnőtt gyerekeinket/-re
b) a szüleinket/-re

A hetem azért nem volt ám ennyire szar, mert két bókot is kaptam, illetve közvetítettek nekem.
Az egyik az volt, hogy az egyik diákom azért nem választotta a tanári pályát, mert úgysem tudna olyan jó lenni, mint én. (Nyilván ez nem igaz, de hízelgő.)
A másik meg az volt, hogy miért nem én tanítom, én vagyok a legjobb tanár az iskolában. (Ami szintén nem igaz, de hízelgő.)

A nyomasztó kollégákról és az egyetemi beadandókról majd legközelebb naplózok.

@ Sarah Ginidy Life of Generations / Saatchi Art

 

[Káosz]

Mégis mekkora országos káoszra vall az, hogy azzal hív fel a megyei vizsgaszervező, hogy adjak tanácsot, honnan tudnának beszerezni két nagyon fontos forrásolvasmányt. Mert ha nem sikerül, akkor jobb lenne azt a két tételt inkább elsuvasztani.

Aztán pedig a mai vizsán hiányzik egy fontos dokumentum, amit fél óráig keresünk délután négykor, holott ők nem készítették oda. A szervező iskola igazgatóhelyettesét majdnem úgy kell felmosnom - aztán mindenkit lehülyézünk és röhögünk.

Vajon meddig működik a mindenki lehülyézés - röhögés kombó? És mennyire hatékony?

Vizsgáztatni egyébként jó; még egy helyzet, amikor úgy érzed, tudsz segíteni azokon, akiknek erre szüksége van.

Az mondjuk nem olyan vicces, hogy a vizsgáztató kollégák is a "háborútól" rettegnek, és azon hápognak, hogy én merek ezekről a témákról beszélni órákon - hát, miért ne mernék. Nem nagyon van veszteni valóm, legfeljebb a józan eszem.

Ahhoz pedig azért még ragaszkodom egy darabig, mert másom sincs.

@ History Painting (Chaos) McKinney

Pool Party (Dallas, 5 June 2015) YGPPRG2018

[Három]

Három nem nyilvánosra tett posztom volt az elmúlt hónapokban.
Talán később majd nyilvánossá teszem őket, talán ez a naplózás része, nem tudom.
Nagyon lassú az az idő, amíg a valódi változás igénye megérik az emberben, de valószínűleg ez elkerülhetetlen. Vagyis hát jobb, ha elkerülhetetlen.
Ha pillangó nem is leszek, de egy barna toboz helyett kis sárga csíra talán igen.

@ Steve Greer Photography, lithub.com

Elég vacak

kép: photodune.net

Elég vacak január-februárelőn vagyok túl, de már jobb. Úgy tűnik, sikerül kimászni a feneketlen gödör aljáról, vagy talán találóbb lenne azt mondani, hogy lassan úszom a felszín felé, de nem mint egy nagy, hanem mint sok apró légbuborék.

Sokat segített, hogy elindult a második félév. Az első egy tömbösített filmes kurzus volt (online) egy közepes francia művészfilmmel és sok-sok Junggal meg álomfejtéssel, a második pedig önismeret, ahol jó volt hallgatni mások történeteit. Nem azért, mert ilyenkor rájövök, hogy másnak nálam sokkal rosszabb, hanem mert látom, hogy az ember (nem is értem, hogyan) szinte minden szarból képes kimászni. Az eszközök változnak, de ami mindig megvan, az az irónia meg a humor. 

Csoportban persze minden könnyebb, ezt láttam azon az anya-lánya délelőttön is, ahova hospitálni mentem az önismeret másnapján. Nem volt semmi különösebb apropója vagy témája az alkalomnak, egy segítőnek tanuló lány tartotta, és beleintegrált egy biblioterápiás foglalkozást is anyáknak és 17-18 éves lányaiknak.

Azon gondolkodtam, mennyit változott a világ, aki akart, mennyivel tudatosabbá és önreflexívvé válhatott mostanra, lám-lám, eljönnek egy szép szombat délelőttön, beszélgetnek az érzéseikről, az elválásról, a szabadságról, a kötelékekről. 

Pedig a szöveg nem volt egyszerű - Szvoren Edina: Munkanéven ember.

Ezer éve nem olvastam ezt a szöveget, egészen lenyűgöz, hogy milyen tűpontosan ragadja meg ezt a merev, összeszorított erőszakot meg frusztrációt.

Volt, aki teljesen el is utasította egyébként mondván, hogy persze tudja, hogy ilyenek léteznek a világban, de ezzel ő nem szeretne szembesülni. (Ezt nem találtam volna problémásnak, ha az illető nem egy színésznő mondjuk...)

Én mindenesetre elhatároztam, hogy újraolvasom a Szvorent, mondjuk még nem tudom, hogy mikor. Ha vidámabb tőle nem is leszek, de legalább megerősödik bennem, hogy mit nem akarok. 

(folyt. köv.)

Mérleg

Kép: Stevn Dutton, The Unbalanced Scales

Nem szokásom év végén mérleget vonni, általában nem érdekelnek a nagy fordulópontok, de aztán meg van, hogy minden héten megvonom és elhatározom, hogy a következő héten új életet kezdek.

Ezt is most inkább azért írom, mert az egyik dolog, amin régóta gondolkodom, hogy mennyi kárral járt számomra az, hogy abbahagytam a naplózást. Ez biztos a képzés következménye is, ott elég sok szó van olyan technikákról, amikkel rendbe tudjuk tenni az életet magunk körül. Gyakorlatilag egész félévben ezt csináltuk, és ha valami jót kell említeni, ami idén történt velem, akkor ez a suli biztosan ilyen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos lesz.

Megpróbálom összeszedni, mi minden maradt ki az utóbbi időben, és megfogalmazom azt is, hogy az egyik cél ezek (vissza)pótlása lesz, mielőtt a hiányok még ennél is jobban eluralják az életemet.

Az egyik ilyen dolog a naplózás. Hónapokkal ezelőtt vettem egy csomó jegyzetfüzetet és szép noteszokat, amiket kifejezetten arra akartam használni, hogy mindenféle fontos dolgokat megosszak magammal - aztán az egészből persze nem lett semmi. Felírtam néhány gondolatot, megfogalmaztam célokat, aztán abbahagytam. Azt hiszem, nyári az utolsó jegyzetem, és bár ide a blogba októberben is írtam, jó lenne ennél sokkal többet.

Iskolai feladatként gyakran kapunk írásmunkát, amit nagyon szeretek. Megfigyeltem, hogy kb. egyetlen visszatérő témám van, ez pedig a hiány. Ez furának tűnhet, hiszen alapvetően mindenem megvan. És bár vannak dolgok, amiken jó lenne változtatni, fogalmam sincs, hogy ezek a változások be tudnák-e toldozgatni-foldozgatni ezeket a réseket. Azt egyelőre ugyanis nem tudom, hogy hogyan kell elfogadni nehezen elfogadható dolgokat, hogyan kell pozitívan várakozni a változásra, ami talán sosem jön el, vagy hogy hogyan kell konstruktívan megoldani, hogy a meglévőt máshogy, derűsebben lássuk. Egyáltalán: fogalmam sincs, hogy kell derűsnek lenni. Vagy hogy lehet-e.

Szóval részben erről szeretnék írni többet. 

Ez a biblioterapeuta képzés nem csak azért fontos, mert eszembe juttatta a naplózás fontosságát, hanem mert nagyon jó felnőtt emberek közt lenni, hallgatni őket, beszélgetni velük. Volt egy olyan félelmem, hogy agyamra megy majd a szépelgés, túl sok lesz az énfeltárás, hasonlóak lesznek a történetek és kiakaszt majd a sok túlcsorduló érzelem. Tényleg van néhány nő, aki kissé túlértékeli a saját fontosságát, de a többség tök normális átlag küzdelmekkel, nyavalyákkal, hülye családdal, miegymás. Van egy pasi is, Laci, aki egyébként jogász, és a nyugdíj utáni kiégés ellen jött el tanulni. Mivel ráér, már minden szakirodalmat elolvasott, tök okos dolgokat mond, és borzasztóan empatikus. Jó velük lenni, az is szuper érzés, hogy mást csinálhatok, hogy kiléphettem a saját szakmám kereteiből és most tanulhatok egy újat. Még nem tudom, konkrétan mi sül ki ebből, de az biztos, hogy én nem csak az önismeret miatt mentem oda, hanem mert csinálni is szeretném ezt.

A másik dolog, amit vissza szeretnék hozni az életembe, az a zene. Volt ugyanis egy pont, amitől kezdve egyszerűen abbahagytam a zenehallgatást. Magam sem tudom, hogy történt, de azt hiszem, úgy, hogy egyszerűen túl sok dolgom lett, és egy csomó minden mást elkezdtem ennél fontosabbnak tartani. (A Spotify korszakról teljesen lemaradtam például.) Háttérként a legritkább esetben hallgattam zenét, szerettem rá odafigyelni, dolgozni sem tudok akkor, ha szól valami. Ha pedig pl. valamilyen házimunkát végzek, akkor inkább podcastok szólnak. (Na, a podcastokra tényleg teljesen ráfüggtem.) Munkába menet a buszon pedig inkább olvasok, mert arra is mindig úgy kell ellopni az időt. 

Az 55 könyves kihívást idén sem sikerült teljesítenem (tavaly az ötvenet sem tudtam), és folyton úgy érzem, hogy le vagyok maradva az olvasással is. 

Aztán ott a jóga. Szeretnék megtanulni jógázni. Nem a mozgás miatt feltétlenül, mert az mindig is megvolt. Inkább a lelassulás miatt. 

Bár egy csomó relaxációs módszert használok most már, a leghatékonyabbakat mégsem, és jó lenne ezeket tudatosabban alkalmazni azzal együtt, hogy a mérgező dolgokat kiiktatom (tudom, ezt manapság borzasztóan trendi mondani, de tényleg van pár dolog, amit egyszerűen csak el kellene hagynom, mert úgyis ömlik szenny az emberre naphosszat.) 

Végül pedig az intimitás.

Na, azt nagyon szeretném valahogy visszaszerezni.

Mert már elviselhetetlenül nagy a zaj.