Törvény

Kép forrása: ITT.

Megpróbáltam megvárni, hogy minden "hírverés" elüljön az amúgy is megszavazott "pedofiltörvényről", aztán, gondoltam, elmondom én is, mit gondolok. 

A "hírverés" szerencsére nem ült el.

Ez meg itt egy egyszerű, rövid és személyes vélemény lesz anélkül, hogy citálnék bármilyen eddig megjelent hírt vagy magát a törvényszöveget, hiszen már mindenki olvasott mindent, és mind a kormányoldal, mind az ellenzék bőven beleállt abba, hogy ebből az amúgy tök egyszerű kérdésből politikai csatározást csináljon, természetesen.

Nincsenek illúzióim persze, minden politika. Ez eddig is így volt, eztán is így lesz. (Tessék, itt egy videó, ami közérhetően elég sok mindent megvilágít.) Pont most néztem meg a Dick Cheney alelnökről szóló életrajzi filmet (a címe Vice), ami szerintem egyébként nem volt túl jó, mindenesetre érzékletesen kitér a két Cheney-lány, Liz és Mary viszonyára. Liz ugyanis 2013-ban republikánius szenátorjelöltként kinyilatkoztatta, hogy ellenzi a melegházasságot, ami kisebb családon belüli válságot illetve törést okozott. (Annak már nem néztem utána, hogy a két nővér viszonya azóta rendeződött-e.)

Nekünk is megvannak persze a magunk kis contradictory botrányaink a témában, de én most nem erről akarok beszélni, hanem az ún. szexuális propaganda tiltásáról, például az iskolákban.

A minap olvastam ezt az interjút Tobi anyukájával, Tuza Évával (film: Tobi színei), és tanárként egészen komolyan elszégyelltem magam. Mondjuk ki, rengeteg homofób, kirekesztő tanár van, miért is pont ők ne reprezentálnák a magyar társadalom átlag gondolkodását etekintetben. 

Most mondhatnánk, hogy oké, akkor legyenek képzések (az 'érzékenyítés' szót direkt kerülöm), ahol elmagyarázzák Kovács Béláné 35 éve tanító magyar-történelem szakos pedagógusnak Mátészalkán (ha netán magától, emberi és tanári mivoltából kifolyólag nem tudná), hogy gyereket nem rugdosunk csak azért, mert nem értjük a viselkedését vagy hogy ő kicsoda. Csak hát ugye az van, hogy pont ezeket a magyarázó alkalmakat tiltják meg mostantól, tehát sem pl. az Emberség Erejével, sem az Amnesty, sem pedig a Háttér Társaság be nem teheti a lábát iskolába többé.

Nálunk a tanév vége előtt volt pl. egy nagyon remek diáknap, a gyerekek szervezték. Egy szót sem szólhatok, mert bár voltak sejtéseim, végül simán és viszonylag botránymentesen lezajlott (a poszton mondjuk van egy dislike, ha megnézitek), de azért a háttérben elhangzott pár megjegyzés, hogy olyan szervezet jött, akit a tudjukki pénzel, stb.

Ezek a sunyi háttérben suttogások egyszerűen borzalmasak. Én, miután több Emberség Erejével és Amnesty szervezte ifjúsági programon vettem részt, bátran kijelenthetem, hogy ezek a szervezetek az ilyen rendezvényeken egyáltalán nem politizálnak. Megismétlem: nem szidják Orbán Viktort, a kormányt, a Fideszt és Magyarországot sem. A gyerekeket érintő kérdésekről beszélnek világosan, tisztán, barátságosan. Válaszolnak olyan kérdésekre, amikre egy tanár nem tud vagy nem akar, mert nincs információja vagy mert zavarba jön. 

Csodálatos lesz, amikor majd csak olyan listázott szervezetek jöhenek, amik arról fognak beszélni, hogy a szex célja a gyereknemzés és a fajfenntartás, vagy arról, hogy mi a női princípium. Kíváncsian várom, vajon mely szervezetek lesznek ezek. Pl. a katolikus egyház? Maga Rétvári Bence?

Borzalmas belegondolni, mi lesz 1) azoknak a gyerekeknek a fejében, akik most majd úgy érzik, senkivel sem beszélhetnek magukról, mert ez "törvénybe ütközik"; 2) meg úgy általában, a többieké is, akik nem tudják majd, hogy kitől mit kérdezhetnek.

Most azt mondjátok, ez marhaság, kérdezni fognak, ahogy eddig is. Igen, biztosan, és csak remélni merem, hogy az arra alkalmas tanárok nem fognak betojni attól, hogy válaszoljanak nekik.

Nálunk a jelen diákönkormányzat amúgy évek óta a legtevékenyebb és legaktívabb. De mivel mi egy nagy szervezet vagyunk (és bár a közvetlen főnökünk elfogadó és nyitott), félek belegondolni, mi lesz a jövőbeli terveik sorsa. 

A háttér ecsetelését tovább folytathatnám olyan hírekkel, mint hogy a Pest Megyei Kormányhivatalnak nincs jobb dolga, mint könyvforgalmazókat megbírságolni, vagy hogy az amúgy is sok helyen rémséges tanárképzést még jobban lebutítják törvényileg (azaz pl. a hozzám kerülő tanárhallgatókat jobb, ha nem viszem rendhagyó irodalomórára pl. Erdős Virággal).  

De, hátha van időtök olvasgatni, inkább ideteszek három régebbi bejegyzést (mostanában úgysem írok sem sokat, sem jókat) arról, hogy mennyi dolgunk van és miért aggódom annyira.

• Itt van egy az identitásról 2014-ből.
• A vitakultúráról és érdeklődési körökről (2017).
• A pc-ről és a hitelességről, ami azóta is örökzöld téma (2019).

Hát, lezártuk...

... ezt az elátkozott tanévet is.

A jelenléti oktatás örömére (máj. 10-től) is akartam írni valamit, de sok-sok hónap után az akkora kultúrsokk volt (szerintem mindenkinek), hogy az a poszt elmaradt. Másrészt azt hiszem, az is tök érthető, hogy az ember mindenfélére vágyott, csak éppen monitorra nem. Az én helyzetemet ráadásul súlyosbította egy elvárásokkal terhelt (digitális) iskolaújság, egy ambíciókkal teli írópalánta (nyert is valamit, ne röhögjetek!), és végül, de nem utolsó sorban, egy rémségesen giccses második világháborús románc. 

Immár mindnek vége egy időre, de ettől még nem lett jobb kedvem.

Ami a jelenlétit illeti, tudtam jól, hogy ez egy mentálhigénés hónap lesz, nem is írattam dolgozatot, csak egyet, és igyekeztem türelmesen viszonyulni az osztálytermekben (igen, tanórákon is) uralkodó karneváli hangulathoz (nem, fegyelmezni sosem tudtam). Nem mondom, egyszerű menet az ilyesmi, pláne, hogy nekem is arra lett volna szükségem, hogy valakikkel karneválozzak, de hát egyrészt a külső nyomás, másrészt én vagyok a felnőtt, ugye, harmadrészt meg mégis csak el kell evickélni legalább szegény Vörösmartyig. Gondolatok a könyvtárban -- képzelhetitek, mekkora sikerem volt vele. 

És azóta sem karneváloztam.

Voltam viszont különféle búcsúztatókon, ballagásokon, amik valahogy lementek, de hát az van, hogy a személyesség megkopott, valahogy mindenki megszokta a monitorfejeket. Kaptam persze csokit (amit mindig is utáltam kapni) és csokit, meg még csokit.

Voltam kirándulni is egy csodás, Trianon 100 éves évfordulójának alkalmából kiírt pályázat keretében. Utunk a Nagy-Magyarország Parkba vezetett (kötelező helyszín!): hát, ha nem látom a saját szememmel, hogy ez a hely létezik, biztos nem hiszem el. Sok mindent gondoltam eddig is a rossz ízlés + sok lóvé kombóról, de sosem képzeltem, hogy ezt ilyen mértékben ki lehet maxolni. 

Az ofőtársam hozzám hasonlóan szerencsére szintén egy libernyák asszonyság, úgyhogy elegánsan kimentettük magunkat és a gyerekeket a Park idegenvezetőjének karmai közül, és elmentünk túrázni a Bakonyba. Igazán vidám kis menet volt a hat hónapra bezárt gyereksereget végiterelni a lankákon, miközben túravezetőnk, az 190 magas Viktor (!)--aki egyébként matektanár és lelkes lokálpatrióta--irgalmatlan tempót diktált. Így esett, hogy a Keleti-Bakonyból végül semmit nem láttam, mert már lelkesen edzettem itthon a lockdown alatt, a lábaim nem lettek hosszabbak. 

Másnap itthon még (kötelező iskolán kívüli program keretében) kihajtottuk őket a tóhoz, amivel legalább rágyalogoltunk/bicikliztünk az izomlázra, aztán 48 perc kártyázás és/vagy bluetooth zenehallgatás után szépen hazamentünk.

Örülök egyébként, hogy be lehet járni az iskolába, bár ma például 37 fok van árnyékban, de azt határozottan éreztem, hogy a felnőtt társaság hiányzik. Mások óhatatlanul is bezombultak, szeretnének online záróértekezletet, de nem lehet. Lesz közös tanári vacsi is, ami nagyjából az egyetlen anyagi áldozat, amit a fenntartónk hajlandó meghozni értünk. 

Lezártuk az évet munkaközösségileg is, az éves beszámolót hallgatva (nem annyira) megdöbbenten hallgattam, hogy minden másfeledik program mellett az én nevem van, bizony. Dicsérgettek is a kollégák, pedig hát csak munkával kompenzáltam ezt a kib@szott nihilt. Némelyek annyira lelkesek voltak, hogy felterjesztettek volna mindenféle díjakra (megjegyzem, 15 éves pályafutásom alatt intézményi szinten soha semmit nem kaptam), úgyhogy némi várakozással mentem az évzáróra.

De hát pénz, ugyebár, nincs, viszont kaptam egy szál sárga rózsát, ami valószínűleg sokáig dekkolt a napon, mert mire hazaértem, elhervadt. Lehetne ez a munkahelyi lelkesedés szimbóluma. A lekonyult sárga rózsa. 

Azért az vicces volt, mikor megkérdezték, örülök-e, hogy a gyerekek kaptak az alapítványtól könyvutalványt, mert ez biztos életben tartja majd a lelkesedésüket. Hát, persze, hogy örülök, mondtam én, az engedelmes altruista.

Ha most valaki megkérdezni, mire vágyom, a következőt mondanám: szeretnék két hetet, amikor nem kell azzal törödnöm, hogy: 1) van-e itthon kaja 2) van-e itthon főtt kaja 3) tiszta ruha 4) jó-e az internetkapcsolat 5) kinek milyen adminisztratív/lelki/testi szükségletei vannak körülöttem. Ne kelljen bevárásolni járni, és a nekem küldött szövegeket olvasgatni (semmi, de semmi szöveget nem akarok!). Ne kelljen senkit sehova fuvarozni, senki helyett gondolkodni, problémákat megoldani.

Gyereket sem akarok látni. Akárhány évest sem. Tudom jól, milyen méltatlan vagyok a pedagógus diplomámhoz, a többiről nem is beszélve, de hát ez van.

Eső

A héten a szokásosál is passzívabb vagyok (*ez csak retorikai fogás, nem is vagyok passzív), és üveges szemmel bámulok ki az ablakon, hogy nézzem, mikor áll már el az eső. Mintha ennek innen a szobából lenne bármi jelentősége.

Jelentősége legfeljebb csak annyiban van, hogy azt mondják, vannak lélekben/pszichében lezajló dolgok, amiket rá lehet fogni az időjárásra, hogy tök okés néha szenvedni, semmit sem csinálni, a túlélésre játszani akár napokig. Hetekig. (?) Csak hát én nem ilyen vagyok. Ha a lényemnek van is ilyen része, azt előszeretettel letagadom. 

Nem volt ez mindig így, volt időszak, amikor előszeretettel dagonyáztam az önsajnálatban, kiválóan megmagyaráztam, hogy miért nekem a legrosszabb, hogy a világnak miben kéne változnia ahhoz, hogy nekem sokkal, sokkal jobb legyen, de hát nem változik, ugyebár. Same old shit.

Azt hiszem, mindettől voltaképpen az mentett meg, hogy pár ember, aki igazán fontos volt nekem, jól lebaszott, és ekkor megrettentem, hogy az ő szeretetük nélkül aztán tényleg igazán még szarabb lenne. És hogy voltaképpen elég érdekes vagyok én az úgynevezett problémáim nélkül is, úgyhogy hagyjuk már ezt az önzést.

Tudom, ez végzetesen leegyszerűsítőnek és empátiátlannak hangzik (pszichológusok sikítva csapják rám az ajtót), úgyhogy gyorsan mindenkit megnyugtatok, hogy ez ennyire persze nem volt egyszerű, és egyáltalán nem tartom banálisnak a régi problémáimat, csupán nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy találkoztam olyanokkal, akik tudtak segíteni, és hogy volt elég erőm ahhoz, hogy változtassak.

Úgyhogy most nem is erről van szó, csupán napok óta esik az eső, rosszak a járványügyi adatok, minden közösségi média oldal lelombozó hírekkel van tele. A kommunikációs csatornáim beszűkültek. Körülöttem mindenki nyavalyog (pejoratív, tudom), ami érthető, és jelenleg egyáltalán nincs kedvem erőt sugározni senki felé. De nyavalyogni se, ezért inkább hallgatok.

És üveges szemmel bámulok ki az ablakon, hogy mikor áll már el az eső.

Tegnap egyébként voltam kint: elmentünk szőnyeget venni meg más kacatokat, láttam egy szuper íróasztalt, ami, úgy érzem, remekül fel tudna dobni.

Ha jól számolom, 10+ éve nincs rendes íróasztalom. Vagy még több. 

Igen, igen, ettől az íróasztaltól határozottan embernek érezném most magam. Money can buy you happyness.

Úgy érzem, az egész életből hónapokra kiiratkoztunk most már. A legerősebbek is bukdácsolnak a csúszós domboldalon felfelé, beleragad a lábuk a sárba. 

Csak a kormánypropagandából ömlik mérték nélkül a hurráoptimizmus, én meg nem tudom eldönteni, hogy ennyire hazugok, vagy ennyire hülyék.

 

Rendszerellenes oltakozás

Kép forrása: pinterest

Múltkor pont a visszható igéket tanítottam, hát az van a tankönyvben, hogy: "az alany végzi a cselekvést, és a cselekvés tárgy is saját maga", illetve "a visszaható ige rokona a kölcsönös visszaható ige, ahol több cselekvő cselekvése kölcsönösen egymásra irányul". Természetesen pont az oltakozás szó lett a példám, de hát ők még túl picit, hogy minden rendszerkritikus megjegyzésemen röhögjenek, meg különben is onlájn van, úgyhogy max. annyi érzelmi reakciót látok, hogy valaki a Jokerarcot Barbie-ra cseréli a profilképben. 

Már azok sem szólnak hozzám, akik eddig szóltak. Nem működnek a poénjaim, sem az érdekességek a boszorkányperekről, a vámpírregényekről vagy az Anyegini szenvedésről.

És akkor ma hozzánk vágták még azt a plusz egy hónapot.

Az igazság az, hogy egyébként eléggé megszoktam már itthon, lassan elengedem a dolog érzelmi részét is (ez ilyen kiégés, vagy mifene), de persze tudom, hogy nem lehet, mert hát ki tartsa a felszín felett ezeket a gyerekeket, ha nem pont én (...). 

A mai döntés okán írtam egy hosszú posztot a Facebookra, hogy mennyire igazságtalannak tartom, hogy csak úgy mellékesen bejelentik, hogy nem lesznek szóbelik az érettségin. Nem vagyok járványtagadó, sem oltásellenes, de ha már a felkészülés minőségére hivatkozunk, én pont azt gondolom, hogy azt a szóbelin sokkal jobban lehetne kompenzálni, mint az írásbelin. Ráadásul az általános iskolákat és az óvodákat kinyitják április 19-én, de a június végi szóbeliket nem lehet megtartani, érted? Miért nem lehet arra tekintettel lenni, hogy sokaknak igenis a szóbeli részvizsga a húzó, és miért nem lehet ezen okból válaszhatnóvá tenni ezt az opciót (ezt egyébként a diákszervezetek már hetekkel ezelőtt javasoltak)? 

Most arról megint nem beszélek, hány munkaórát öltem a szóbeli felkészítésbe (mert hogy hónapokig azt hallgattuk, hogy lesz szóbeli), meg arról sem, mennyi pénzt kibasztam az ablakon különböző felkészítő könyvekre, mert megint új a tételsor. Inkább tényleg amiatt az átlagdiák miatt aggódom (nem a jól olvasó, jól fogalmazó elitgimnazistáról beszélek), aki eleve 10 pontot veszít, mert balkezes/rondán ír/vacak a helyesírása, és mert képtelen megírni egy műelemzést ismeretlen szövegből. Két éve ilyenkor azt mondogattuk: nem baj, hogy szemét a teszt, nem baj, hogy rosszabbul sikerült, majd a szóbelin! Ott ugyanis én dirigálok. Az én tételsorom, az én vizsgám, az én pontozásom. Most ezt nem mondhatjuk, már megint. 

Az idén egyébként nincs vizsgázóm (sok év óta először, a nagyság átka, ugye, ehehe), de itt a közelben van egy, és ezért nagyon aggódom. Igyekszem arra gondolni, hogy az a közoktatásban (legalább is középfokon) eltöltött utolsó éve, és innen már hátha csak jobb lesz. (Vagy nem, lásd a "feka ribancozó" urat a Szegedi Egyetemről.)     

Az oltásom meg úgy volt, hogy csak nem kaptam meg azt a kib. sms-t, hiába vagyok kb. 15 éve az összes pedagógusrendszerben regisztrálva (KIR, DARI, és tudok még ilyen betűszavakat), csak vártam és vártam. Majd miután az összes főnököm szabadságra ment húsvét alkalmával, magamba szívtam némi zent, és gondoltam, várok jövő hétig, hátha a második körben értesítenek.

Aztán V. kolléganőm, aki nálam sokkal agilisebb, nagypéntek reggelére felszívta magát, és körbetelefonált, majd némi kontaktváltás árán eljutott a Honvéd kórház főnénijéhez, aki a beosztásokat intézi, bizonyos Attiláné. Na, Attiláné mondta, hogy egyrészt senkinek se adjuk tovább a telefonszámát, másrészt majd hívjuk újra 10-kor. 10-kor persze azonnal kellett menni, mentünk is. Az első két körön simán átjutottunk, aztán a doki még problémázott kicsit, hogy miért vagyunk itt, nem vagyunk a listán. Ennek ellenére beoltottak, amin őszintén csodákoztam, mert sehol sem kellett igazolni, hogy ott dolgozunk, ahol. Szerintem csakis az hatott, hogy V. mindenhol Attilánét emlegette, és ehhez hozzátette, hogy amúgy mi a gyakorlóban tanítunk. Privilégiumok. A következő héten más intézményből érkező sms-telen kollégát elküldtek a francba. Szóval a rendszer siklik, ahogy kell.

Sms-t egyébként azóta sem kaptam, de a háziorvos sem hívott még. Papírom van, hogy krónikus beteg vagyok, még ha ezt nem is annyira vesszük komolyan, ő tud róla. Csak hát ki tudja, az ő listáján mi látszik. Ez van, listaéletünk lett.

Hogy mi van velem

Most már eléggé szétestem. Kívülről mondjuk ez nem annyira látszik, vagy lehet, hogy de.

Úgyhogy most ki kellett alakítanom egy mestertervet. A mestertervezés egyébként jól megy, a megvalósítás egyre kevésbé.

Pontokba szedve (nem, ez nem a mesterterv).

• Egy pályázat keretében meghívtam két kortárs szerzőt rendhagyó órára, mindkettő jól sikerült.
• Mindkét diákom továbbjutott az ODTV-n.
• A digitális iskolaújsággal többet foglalkoztam mostanában, mint ezzel a bloggal, ez egyértelmű. És szomorú is picit, de azért az eredmény minőségi.
• A napokban megnéztem három Bánk bánt. Az őszi pécsi balhéról írok tanulmányt. 
• Lemondtam egy megmutyizott kínai oltásról, hogy elmehessek a többi pedagógussal együtt az oltópontra. Vagy hülye vagyok, vagy morálisan önzetlen. Vagy egyik sem. Esetleg mindkettő.
• Ahogy hallom, április 19-én visszamegyünk az iskolába. Még van két hetem, hogy élőben várjam az érettségi szünetet.
• A Diócica beteg volt, de meggyógyult magától, úgyhogy jelenleg úgy döntöttem, eltekintek attól, hogy 25 ezerért alap laborvizsgálatot csináltassak neki, hiszen én sem voltam sem laborban, sem orvosnál, sem neurológiai felülvizsgálaton másfél éve.
• Láttam a Nomadlandet. Nézzétek meg feltétlenül. Semmi nem esett jobban, mint ez. Pont hogy nem hülyeségekre vágyom, hanem arra, hogy valami hasson. 
• Félbehagytam egy Oksanent és egy Ulickaját Totth Benedek Az utolsó utáni háborújáért. Nyugi, majd mindkettőt folytatom.

Egyébként meg mindenki megbolondult. 

Majd írok rendeset is, ha kész a mesterterv. 

Mondjuk valami vicceset arról, hogy hogy nem tartom be...

De addig se akarom, hogy elfelejtsetek.

Sunshine through tree leaves

Régebben azért többet mentegetőztem, miért írok egyre kevesebb bejegyzést. Most mondhatnám, hogy már nem teszem, de azért mégis. Egyszerűen túl sokat ülök a gép előtt. Múltkor ki is fakadtam, hogy nem értem, hogy bírják ezt a gyerekek, akik (rendesebb esetben) csakis az evés, a fürdés meg a pisilés idejére szállnak ki a képernyőből. 

Rájöttem egyébként, hogy a munkáimból kifolyólag régen is sokat ültem itt, de akkor valahogy több volt a magam választotta tevékenység, ami mára lényegesen kevesebb lett: délelőtt órák, délután javítás, magánórák, fordítás, stb. mind-mind itt.

Az utóbbi hetekben, hónapokban egyébként nem is nagyon tudtam volna miről beszámolni, mert tényleg minden egyes nap tök egyforma. Nem megyek ki, csak a boltig. Kivéve szerdán, akkor kimegyek, mert van egy lány, akit érettségire készítek, és szerencsére ragaszkodott az élő találkozásokhoz. Ilyenkor találkozom kollégákkal is, a könyvtárosunkkal például, a portással, az igazgatóhelyettesekkel. Olykor gyerekekkel is, akik szintén bejárnak.

Múltkor azt mondta nekem J (az érettségiző), hogy az ő iskolájukban már megszervezték, hogy szerdánként bemegy az évfolyam, és különböző érettségifelkészítő órákat tartanak nekik. Ott egy picit könnyebb, mert a tanáraik zöme általános iskolai osztályokban is tanít, így amúgy is bent vannak. Ez a gondolat amúgy nálunk is felmerült, de, mint minden, ami a kényelmet veszélyezteti, hatalmas ellenállásba ütközött (vö. fizetetlen túlmunka). Úri hely, hiába. Az más kérdés persze, hogy vélhetően a diákok közül sem jelentkezne mindenki; és hát amúgy pedig nem csak a nagyoknak van szüksége istápra. Ha márciusban is maradunk még itthon, én is azt tervezem, hogy megszervezek 1-2 alkalmat. Kiscsoportos konzultációnak hívom majd, és megbeszéljük, ki hogy van, esetleg megnézünk egy filmet. Vagy filccel rajzolhatnak - papírra. Tudom, hogy ez hiányzik a legjobban.

Vicces figyelni egyébként, ahogy a kollégák is egyre hülyébbek, és kezdenek úgy viselkedni, mint egy csürhényi fegyelmezetlen kommentelő a facebookon. Múltkor kommentháború alakult ki egy, a Háttér Társaság által szervezett továbbképzési lehetőség posztja alatt, amit az iskolapszichológus osztott meg. Tudjátok, amikor a különböző emojikkal is kommunikál az ember, és ebből pontosan lehet tudni, melyik oldalt választja. Az első kommentelő kolléga, KP kifejezte nemtetszését a buzilobbi... az álcivil szervezet szakmaiatlangágával kapcsolatban, majd a gyanútlan szociális munkás megpróbálta megérteni az indítékait. Valaki (én voltam) privát üzenetben felvilágosította szegényt (nem olyan régóta dolgozik velünk), hogy ezen nincs mit megérteni, KP egy arrogáns agresszor, aki előszeretettel szégyenít meg kissé lányosabb küldejű és viselkedésű fiúkat például. Reggelente kolbász- és fokhagymaszaga van, egyébként pedig mindenhez is ért.

Úgyhogy ilyen levelezésekbe csatornázódnak az írással kapcsolatos késztetéseim.

Nem gáz feltétlenül egyébként, hogy az online térben a felnőttek is megborulnak, de azért a hatékonyság érdekében nem ártana átadni néhány feladatot; példának okáért itt a nyolcadikos beiskolázás, aminek a megszervezése egy katasztrófával ért fel. Az utóbbi hónapokban az a konszenzus (meg mellesleg a törvényi lehetőség is), hogy lehet élőben vizsgáztatni, persze a maximális biztonsági előírások betartásával: maszk, fertőtlenítés, távolság, szellőztetés, stb. Lement így az őszi érettségi, a nyelvvizsgák, az engedélyezett kiscsoportos konzultációk is így mennek - egyébként. Nos, tiltakozók kis csoportja online felvételit követelt, amivel persze nem lenne semmi probléma, ha némileg nyugatabbra, egy technikailag fejlettebb országban élnénk, és a tanárok átlag életkora nem 50 lenne, akik közül sokan segítség nélkül még egy csatolt fájlt sem képesek elküldeni. És ha a technikai nehézségek nem egy háromszor akkora teamet követelnének a feladat lebonyolításához. (Példának egyébként egy olyan, szintén online felvételit szervező iskolát hoztak fel, ahol alig van tanítás, mert a tanárok, állításuk szerint rendre számítógépes problémákba ütköznek, és ahogy óra, annyi féle fórum...)

Szóval én megértem a félelmet, de azt nem, hogy akkor miért nem lehet a feladatot odaadni olyanoknak, akik vállalják, mert jelenleg két ember kedvéért ún. hibrid biztosságokat állítottak fel (egy a neten otthonról, egy élőben), hát, fogalmam sincs, hogy fog ez működni. Viszont legalább mindenki a plafonon van. És csendben megjegyzem (biztos nem ez a tipikus): nálunk úgy tűnik, hogy a vírustól való akármilyen fokú félelem és a munkaundor egyenesen arányos egymással, vagyis pont azok pattognak a legjobban az elvégzendő feladatok okán, akik amúgy sem szeretnek semmit sem csinálni. 

Nekem is szar napjaim vannak, de azért elvállaltam a drámaversenyt, jövő héten rendhagyó irodalomóra Szabó T. Annával (online), megcsináltunk végre az iskolaújságot, istápolom a kis hallgatóimat, és úgy érzem, a helyzethez képest jól tartom a frontot. Jó kedvem persze nincsen, nagyon várom, hogy messzebbre is ki lehessen mozdulni és hogy befejezzem a könyvet, amit fordítok, mert akkor a most erre szánt időmben inkább sétálnék. Egyébként utálok sétálni. Helyesbítek: szeretnék sétálni, ha valami jó helyen laknék, mondjuk vízparton, nem itt a gettóban, ahol minden csupa mocsok ősztől tavaszig. Meg utána is persze. De most azzal mulattatom magam, hogy csudaszép helyeken felvett edzésvideókra sportolok - csak a tájon túl ne lenne mindegyik annyira unalmas. 

Március közepén amúgy lehet, hogy meg tudjuk látogatni anyámékat, mert ők már be vannak oltva, és ettől megnőtt a bátorságuk. (Mi nem vagyunk beoltva, nem is regisztráltunk. Nem, nem oltásellenesség, csak a kisember reménytelensége, nemtörődömsége és kiégettsége, nyilván idővel változni fog. Szerintem egyébként én még krónikus betegnek is elmennék, lásd az évekkel ezelőtti kis neurológiai kalandomat.)

Persze sok minden bánthana és bánt is, de most leginkább csak az egyetemek helyzetét emelném ki: nagyon hiányzik az ottani tanítás, még nem tudom, mit kezdjek ezzel. A logika nyilván azt mondaná, hogy engedjem el, csináljak szépen gimnáziumi karriert, csak sajnos annyira kurvára taszít a minősített pedagógusok sznobizmusa, hogy csak na. Persze lehet, hogy pont ezért kellene tojnom az egészre, mert minek is ezen agyalni, nyolcvanhárom dokumentum, öt mosolygás, sok elbaszott munkaóra, és kész. Csak hát van ez a régi reflexem, hogy én nem akarok ilyesmit, csak ülni egy szobában, és olvasni. Főleg. Egyébként meg már eleve túlképzett vagyok, és a tanárhiány okán lassan kizárólagos alkupozícióba kerülhetek: ebben a remek gimnáziumban én lehetek az első, aki se nem mester, se nem ped. 2, se nem szakvezető, de... munkaközösségvezető lehetek. Igen, abban az iskolában, ahonnan most ment nyugdíjba az ország egyik legismertebb magyartanára. És ahol nyilván lecsap majd rám némileg a népharag is, ha elvállalom. De hát kit érdekel.

 

Online oktatás, ezredik hét, 2058. februárja

Egy cseppet sem tudom hibáztatni. :D