Válság sucks

Olyan ez a válság most már, mint valami nagy démon, akire/amire mindig lehet/kell hivatkozni, amikor rosszul mennek a dolgok. "A Válság"! Biztos az az oka. Mint hogyha a hosszú tél elmúltát várnánk, vagy mintha egy rossz hangulatú politikai éra eltűnéséig számolnánk a napokat.
De hát számoljuk is. Csak nem tudjuk, mi jön utána.
És ha mélyen belegondolok, végtelenül szomorú, hogy olyasmiken röhögünk, mint ez a Zs. M. fake, mert ez egyszerűen tragikus, mint ahogy az is, hogy a miniszterelnök szerint az idén sokkal többen tudnak majd a felsőoktatásban tanulni (hiszen ők kibővítették a lehetőségeket). Másrészről viszont, ha nem röhögnénk, odalenne minden. És ezt pontosan tudom, mivel egész héten egyáltalán nem röhögtem. Vagy csak alig.

Mindez arról jutott eszembe, hogy csődközeli állapotba került a nyelviskola, ahol tanítani szoktam. Na jó, ez lehet, hogy túlzás, de erősen meg kell húzniuk a nadrágszíjat. Az előző tanfolyamot még elvállaltam annak ellenére, hogy lényegesen alulfizettek; állítólag az egyik országos franchise tartja sakkban a kis helyi nyelviskolákat azzal, hogy januártól hirtelen fele áron hirdettek tanfolyamokat. Mindegy, elvállaltam, mert heti 12 órával azért még összejött valamennyi.
De aztán mondtam, hogy a kétszer kettes tempóban ennyiért nem áldozom fel az estéimet.
Így is lett, nem hívtak.
Most azért kicsit meg vagyok illetődve, mert még soha nem csináltam ilyet. Valamiért meggyőződésem volt viszont, hogy ezt is meg kell tanulni (mármint nemet mondani), és hogy 1100 forintos órabérért akár havat is lapátolhatnék. (Nem a közmunkásokról beszélek, láttam a híradóban egy csajt, aki.) De egyébként meg jó vagyok, nagy gyakorlatom van, vizsgáztatói képesítésem, rengeteg saját tananyagom, gyakorlatilag az egész iskola az én vizsgafelkészítő programomat használja. És fogja is. Amit le sem védtem copywright-ilag, mert a tudás, ugye, mindenkié.
Summa summárum, most be kell szereznem pár magántanítványt (amit egyébként nem szeretek), hogy pótoljam a hiányt, mert bár azt mondták, március végén megint hívnak az intenzív tanfolyamokra, tudja a fene. A végzős egyetemisták, akiknek okés az alacsony óradíj, bizonyára többen vannak. Csak egyetlen dologban bízhatok, az pedig a minőségre törekvés meg annak a védelme. Meg még az vigasztal, hogy ha kidobnak, bármikor elmehetek a konkurenciához a CV-mmel.

Szóval nézzük a jó oldalát, és hajrá a szabad estéknek, a fogyatkozásra esélyes könyvkupacnak, a doktori disszertációnak, meg az akciós hasizomeszköznek, amit a múlt héten rendeltem.

no milk today

Nem megy ez most valami jól, de valami általános agykarbantartást kellene tartani, rendszerformatálást, ami kitörli a negatív gondolatfoszlányokat, azokat, amik leblokkolják a központi idegrendszert, a beszédközpontot, a mozgásközpontot, meg a "ne gyötörjük magunkat feleslegesen"-központot.

Napok óta nincs egy szabad, vagy inkább felszabadult gondolatom. Hetek óta. Vagy a munkám értelmetlensége gyötör, vagy a leharcoltságom, vagy az, hogy a leharcoltságom miatt takarék lángon tud működni az agyam, de még a szívem is. Unom a saját lelki életemet. Unom verbalizálni is, mindegy, hogy hangosan, vagy belső monológok formájában történik, az agyamban fáj miatta a torkom. Ez persze képzavar, de úgy értem, hogy képletesen. Amikor az életet előremozdító dolgokat kellene megfogalmazni publikus vagy személyes szinten, ólmossá nehezedik mindenem, és nem akarok beszélni, nem akarok gondolkodni, nem akarok lenni sem.

Elfáradok attól, hogy folyton meg kell győznöm másokat vagy magamat valamiről, legtöbbször haszontalanul csinálom, mert sem más, sem én nem hallgat(ok) magamra, vagyis rám. Belesüppedek olyan végeláthatatlannak tűnő gondolatmenetekbe, mint hogy például én most már soha többé nem tartok órát X osztálynak, mert az +1-edik módszerre is tojnak, meg úgy általában az egészre, rám, akármilyen jó fej is vagyok. (Mert az vagyok.) Szeressék most már akkor tényleg inkább a Bözsit helyettem a szomszéd szobából, neki nagyobb a hangja és robusztusabb a jelenléte, én visszavonulok.
Vagy hogy én most már biztos az egész életemet a koránkelés, reggeli- és tízórai-csinálás, macskaalom-takarítás, munka, munka, munka, itthoni teendők, elintéznivalók, szájtépés, szájtépés, elpakolás, tévé, stb. mágikus körében fogom leélni, és soha többé nem leszek képes arra, hogy egyetlen értelmes szikra is kipattanjon az agyamból.
Vagy hogy én aztán most már tényleg soha többé a büdös életben nem kérek és nem akarok senkitől semmit (arra meg aztán pláne hiába várok, hogy esetleg kitalálja bárki is a gondolataimat), nem vágyom semmire, mert az számít a legkevésbé, mikroszkopikusan marginális az, hogy én mit szeretnék. Mert csak egy pici pont vagyok ebben a kibaszott nagy rendszerben, aki, ha máshogy működne, mint ahogy ildomos, pillangóhatásként, iszonyatos erővel rombolná szét mások életét és jó dolgát maga körül.

A nagy hó

Mindenki visít a hó meg a hólapátolás miatt. Én pedig igazából egy nagy házat szeretnék, ahol lehetne lapátolni a havat. Lehetőleg egy olyan környéken, ahol a csendtől lehet azt is hallani, ahogy lepotyognak a hópelyhek, és súrolják a hótakarót.
Igazából még az sem zavar, hogy esetleg elkésem a munkából, teljesen hidegen hagy a hóakadályok miatti közlekedés összes nehézsége, hiszen gyalog, végszükség esetén, bárhova el lehet jutni.

Olyan ez a hó, hogy az embernek nincs is kedve kitenni a lábát. Az ágyamból agyamból sincs kedvem kimozdulni. Nem is értem a ki nem ásott parkolóban a kerekeket pörgető autósokat, csak csapják itt a zajt nekem. Valahányszor mennem kellett valahova (márpedig az elmúlt két hétben elég sokszor kellett), hatszorosan elfáradtam a hótaposás miatt. Meguntam fel és lehúzni a télikabátomat. És nincs is rendes cipőm sem, például. Simán el tudnám képzelni, hogy a nagy hóesés végéig itthon maradok, és csak főzök, olvasok, írogatok, és legfeljebb a boltig megyek el.
Mivel ez nem lehetséges, belülről vagyok teljesen mozdulatlan. A hó belepte az összes gondolatomat... Minden tennivalót az utolsó percig halogatok, nehezen jönnek a szavak, a kedv, döcögve halad a gondolkodás. A tévé előtt szeretnék ücsörögni egy takaróval, vagy egy könyvvel, teával. Lassú francia, lengyel és spanyol filmeket nézni. Nem szeretnék szólni senkihez. Pláne nem szeretnék ugrálni, rendelkezésre állni, készülni, intézkedni. Ez a folyamatos, hosszan tartó zsizsegés bennem és körülöttem teljesen elvette a kedvemet attól, hogy aktív télies-sportosan élvezzem a szabad óráimat.  Kussolni akarok.
Aztán eszembe jut, hogy lehet, hogy az idén így élem meg a szokásos téli depressziót levertséget, aminek így, február közepén már nagyon is ideje vagyon. Hiszen, jut eszembe, még csak ki sem borultam az intenzív esti tanfolyam miatti fáradtság miatt, a temetés miatt, vagy a szalagavatós erőltetett jelenlét és az azt követő lelki szkander miatt. Nem is háborgok, hogy ezer éve nem voltunk sehol, vagy hogy még mindig nem tudtam kilábalni teljesen a téli szünet környéki (amúgy szokásos) anyagi mélyrepülésből. És azon is csak egyszer sikítoztam belül, hogy alig van időm arra, amire igazán szeretném, ha lenne. Lehet, hogy ráfagyott a hó a lázadásközpontomra.

Munkák és napok

Elmondom a tegnapi és a mai napomat.
Reggel hétkor kimentem a vasútállomásra, ez most mindegy. Akkor még alig szállingózott. Hazajöttem, bevásároltam út közben, a boltban még volt kenyér. És szesztartalmú italok is...
Bementem dolgozni, az egészségnap keretében végighallgattam kétszer negyvenöt percnyi előadást a dohányzásról való leszoktatásról. Kétségtelen: a gyerekek többet tudnak a cigiről, mint én. De leszokni nem akarnak. Mondjuk azért a nikotinfüggő csecsemők születésének említésekor páran felvonták a szemöldöküket.
A végzős osztályfőnököknek az esti bál okán (a végzős osztályokkal egyetemben) nem kellett aznap iskolába jönniük. Fogalmam sincs, hogy a pótofőknek akkor miért kellett, hiszen mi is tűztünk, fronton voltunk, és igazán nagyon szívesen elmentem volna a műkörmöshöz, a fodrászhoz, a kozmetikushoz meg az aurafényképészemhez én is.

Tizenegykor elindultam egy temetésre Villányba ("arra menj, ott biztos letakarították az utakat"), másfél óra alatt értem oda. Az utakat nemhogy nem takarították le, de a túronyi dombon egymás után álltak a kamionok, a távolsági busz pedig előttem szambázva ment fel az emelkedőn. Na jó, gondoltam, akkor most megdöglök. Szépen belefordulok az árokba, és nem lesz, aki reggelig kitoljon. Belep a hó, ámen.

De nem így lett, odaértem a temetésre, ahol másfél órát álltam a metsző hidegben, a végére úgy éreztem, érzéstelenítés nélkül letörhetném a lábujjaimat egyenként. Arról most nem beszélnék, hogy a halottbúcsúztató (vagy hogy hívják ezt a nemes hivatást) kb. úgy tudott fogalmazni, mint a köztársasági elnökünk. Vagy a főnököm. Viszont jó hosszan beszélt, és szép ta-gol-tan, hogy mindenki értse.
Utána titokban benyomtam egy fél pálinkát, gondoltam, úgyis elég a belső fűtéssel, mire indulni kell. Na, még hamarabb elégett.
Hazafelé szerencsére az alternatív útvonalon lehetett hatvannal száguldani.

Öt előtt hazaértem, lélekerősítettem, lezuhanyoztam, és frankón elmentem a szalagavató bálra.
Feltűztem a szalagokat, végignéztem három osztály önimádatát és -imádtatását. A gyerekek nagyon izgultak, gondolom azon, hogy esetleg lebököm őket. Az egyik kedves lány megkérdezte, fel fogom-e érni. Mondtam, hogy majd a hasára tűzöm, ha nem. Erre tök komolyan mondta, hogy de az nem jó.
Azt is megkérdezték, én izgulok-e. Mondtam, minek, majd a vizsgán. Aztán hogy fogok-e sírni. Mondtam, hogy majd azt is a vizsgán.
Elborzadtam, hogy némely családok mennyit költenek a félévkor négy tárgyból bukott gyermekeik estélyi ruhájára, fodrászára, smikjére, becsempészett alkoholára és ajándékaira. Idén volt az első alkalom, hogy nem hatódtam meg (pedig a félszerzet osztályom szalagját avatták) és nem könnyeztem. Idén volt az első alkalom, hogy tanárok nem szerepeltek a búcsúvideókban érzékeny és aranyos osztály-osztályfőnök összeborulások sem voltak, piás-bulis-csöcsös kép viszont annál több. A legordenárébb tanár viszont sztár volt, ahogy a képeket látom utólag, az afterpartyn is. Ez van, azt csípik, ha valaki együtt iszik velük.
És idén volt az első alkalom, hogy kivonult a város tévé, ezért a műsort az utolsó pillanatban megcenzúrázták, mert "komoly és méltóságteljes műsor kell". (A csöcsös videókért még repül valaki, valahová, azt hiszem.)
És állítólag idén volt az első alkalom, hogy kb. este tízkor már alig volt ott valaki. Csak mert a "közoktatást a szeretet vezérli".
Én pedig folyamatosan úgy éreztem magam, mintha még mindig a temetőben állnék, és átfújna rajtam a szél.
Fél tíz után aztán mi is megvártuk, hogy a főnök elmenjen tombolázni, visszahúztuk a síbakancsunkat, és hazasétáltunk. A sarkokon meghúztuk a laposüveget.

Másnap (ma) később keltem, mint terveztem, és felgyalogoltam bérletet venni. Úgy hívom ezt, hogy a himalájai Radnóti-emlékmenet. A végére (a dombtetőn) úgy éreztem, szétszakadok. Aztán felszálltam egy buszra, és bementem a városba megtartani a pótórámat.
Csodával határos módon mindeni odaért, csak én hagytam otthon a cédéket a próbavizsgához, úgyhogy inkább mindenkit leszóbeliztettem. Bedugtam az áramba a kávéautomatát, hogy legalább igyunk valami forrót. Ez nem sikerült, viszont kifolyt az alján az összes víz.
Aztán az egyik lány sírt kicsit, hogy ő mennyire nem tud jól angolul (felsőfokú nyelvvizsga, csak mondom). Fél tizenkettőkor úgy döntöttünk, hogy eljövünk, amíg még járnak a buszok.

Itthon lerogytam, és megfogadtam, hogy soha életemben nem megyek ki a lakásból többé.

Ami bosszant

Egyrészt ezúton szívből gratulálok Schmitt Pálnak, amiért sikeresen legitimálta a plágiumot, mint eljárást. Ma tíz percig kiabálva vitatkoztam egy diákkal, aki szerint teljesen rendben van az, hogy olvasónaplót lop a netről, kicsit átfogalmazza, és beadja. Számára összemosódik ugyanis az, hogy az eredeti művet olvassa vagy egy zanzát. Mikor aztán ez kiderül (és egyébként nem is én verem nagy dobra a dolgot), ordenáré hangnemben kéri számon (egyébként egy jól szituált és civilizált fiú benyomását kelti), hogy miért merült fel bennem egyáltalán a gyanú, hogy utánanézzek annak, amit küldött.
Mondtam, hogy tán azért, mert közelgett a félév vége, nem írta meg a témazárót, és amúgy fennen hangoztatja, hogy még életében soha nem olvasott el semmit. A zárás tájékán ráadásul két hétig nem jött iskolába.
Szerinte mindez prekoncepció, és személyiségében sértettem a gyanúsítgatással. Az persze mindegy volt számára, hogy linkkel tudtam bizonyítani, hogy honnan szedte le az anyagot. Erre az volt a mentsége, hogy azt csak felhasználta, illetve "pont úgy építette fel".
Egészen elszomorodtam, ugyanis szart se ér a munkám, ha annyit sem sikerült elérnem, hogy a diákjaim különbséget tudjanak tenni becsületesség és csalás között, és hogy amikor hibáznak, legalább ne ordítva kenjék a fekáliát másra, hanem tekerjenek lejjebb a stílusokon. Persze most túlzok, hiszen hatból öt visszateker. De miért mégis a hatodik foglalkoztat, és nem az az öt. Talán mert szegregációt, diszkriminációt és előítéletességet ordibál, talán azért.

Ezen kívül meglehetősen bosszant, hogy a magyar populáció egy része egyszerűen képtelen elképzelni, hogy vannak emberek, hogy ne mondjam, nyugdíjasok, sőt családok is, akiknek egyszerűen nincs megtakarított pénze. Olyan őszintén el tudnak csodálkozni ezen. Hogy hogyhogy. Na de hogy mégis miből lenne például, az ötvenezre nyugdíjból, vagy a százezres fizetésből.
Szóval, hogy hogyhogy valaki nem tud kifizetni zsebből egy háromszázezer forintos (olcsót mondtam, nem?) temetést. Egy negyvenezer forintos cipőt. Egy százhatvanezer forintos jogosítványt (olcsót mondtam?).
Az én családom is ilyen például, de most nem róluk van szó. (Egyszer megkérdeztem atyámat, milyen Internet csomaguk van, és mennyibe kerül. Mondta, fogalma sincs, a számlákat a felesége intézi.)
Az ilyenfajta beszélgetések alkalmával mindig elcsodálkozom, hogy mennyire el sem tudjuk képzelni mások életét. Hogy vannak, akik nem látnak tovább az orruknál, vagy inkább a karnyújtásuknál. És mindeközben akkora ostobaságokat nyilatkoznak a világ és a közélet dolgairól, hogy a hajam égnek áll.

Mindemellett az is elszomorít, hogy a naponta, kétnaponta történő egyszeri találkozásoknak nem mondjuk egy amszterdami hosszú hétvége lesz a vége, hanem a szótlan és vízszintes fáradtság. És még csak nem is panaszkodhatok. My equal rights.

Mindebben az a közös tanulság: sose vitatkozzunk olyannal, akinek a valóságfogalma köszönő viszonyban sincs a miénkkel. Mondok példát. Schmitt Pál szerint a doktori disszertáció másolás, bérmunkába kiadva; szerintünk pedig kemény munka, invenció, kreativitás.

Herta Müller: Lélegzethinta

Régóta akartam már írni a Lélegzethintáról, aminek kétszer futottam neki, mert elsőre nem találtam benne a cselekményt, és amikor először el szerettem volna olvasni, akkor éppen a cselekmény volt a fontos. Aztán azért lett volna nagyon jó írni róla hamar, mert akkor még emlékeznék az összes képre és metaforára, ami megfogott, így meg már csak néhány fog eszembe jutni.

Nemrég egyébként újraolvastam a Sorstalanságot is, és megerősödtem abban a tudatomban, hogy felnőtt fejjel, vagy csak simán később újra kell olvasni a könyveket, mert egész mások, és akkor egy lendülettel elolvastam a Valaki mást is, ami egészen lenyűgözött.

Herta Müllernél aztán utánanéztem a történelmi részleteknek kicsit, meg a regény hátterének is, mert nem sokat tudtam a romániai németek deportálásáról, de a
lágerről sem. A könyv ugyanis Oscar Pastior német költő története, akit gyerekkorában visznek a lágerbe (senki sem felejti el megemlíteni a Köves Gyuri-párhuzamot persze), és akivel Müller közösen kezdte el megírni a könyvet. Aztán amikor Pastior 2006-ban váratlanul meghalt, egyedül fejezte be.
Halála után Pastiorról a nyilvánosság számára kiderült, hogy több évig a Szekuritáté ügynöke volt, amit mindenki előtt titokban tartott; valószínűleg a homoszexualitásával zsarolták meg. Szóval a táboron kívüli, az azutáni életét talán még inkább szorongásban, rettegésben és félelemben élte le, mint az ottanit, ahol -- és erről több ilyen regény is beszámol -- a napi rutin, a barátságok meg az ismeretségek biztonságot adtak.

Ezek a tények Pastiorról önmagukban nem sokkal járulnak a nettó regényhez, de miután befejeztem az olvasást, érdekes nyomozómunka volt mindezt megtudni. (A linkelt írások pontosabban feltárják az egészet persze.) A történetből viszont nem a lágerben zajló események, hanem a főszereplő hazatérése utáni lelkiállapotairól olvasni a legszívszorítóbb, és mindezt kiegészíteni a Pastiorra vonatkozó magánéleti-történeti tényekkel, az egészen nyomasztó. Döbbenetes az a jelenet például, ahogy már otthon, a városban nem akarnak köszönni és észrevenni egymást a ex-fogolytársak, és lesütött szemmel, szégyenkezve kerülik ki egymást, mint a közös és mocskos titok tudói.

A regény, ha lehet mondani, lírai. Másodszorra már Kertész Imrénél is tudtam értékelni azt, hogy igazából nem a véres-koszos-naturális részletek dominálnak, hanem az, hogy az egész élményt hogyan sikerül szellemileg-agyilag-lelkileg feldolgozni. Ezért a Sorstalanság is számomra gondolat- vagy tudatregény, nem lágerregény (és igazából ez az a vonal, amit semelyik filmes feldolgozás nem tud visszaadni). És ez is az. De ha Kertészé tanulmány, akkor ez vers. Valamilyen.

Ahogy mondtam, nem tudom felidézni az összes metaforát, amit szeretnék. De nagyon megkapó, ahogy például jelentőséget kapnak egyes tárgyak.

A fehér batiszt zsebkendőt még nem használta senki. Én sem használtam soha, de az utolsó napig megőriztem a bőröndömben, mint anya és fia ereklyéjét. [...] A lágerben semmi keresnivalója egy ilyen zsebkendőnek. A hosszú évek során bármikor elcserélhettem volna a bazárban valami ehetőre. [...] Ami visszatartott: Úgy gondoltam, hogy a zsebkendő a sorson. Ha az ember kiengedi a kezéből a sorsát, akkor elveszett. Biztos voltam benne, hogy nagyanyám búcsúmondata, TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ, ezzé a zsebkendővé változott át. Nem szégyellem, amikor azt mondom, a zsebkendő volt az egyetlen ember, aki törődött velem a lágerben. Biztos vagyok benne mint a mai napig. A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember. (83. o.)

Vagy ahogy folyton az "éhségangyalról" beszél.

Hogyan járjunk-keljünk a világban, amikor már nem tudunk egyebet mondani magunkról, mint hogy éhesek vagyunk. Ha már nem tudunk egyébre gondolni sem. A szájpadlás hatalmasabb, mint a fej, magas és visszhangos kupola, egészen a koponyáig ér. Ha az ember már nem bírja az éhséget, az ínye úgy húzódik hátra, mintha friss nyúlbőrt feszítenének ki az ember arca mögé, hogy szikkadjon. Az orca kiszárad, és úgy hálózzák be a hajszálvékony ráncok, mint a színtelen pihe. (26. o.)

Az állandó dolgok nem tékozolják el önmagukat, nincs szükségük másra, csak egyetlen, örökké változatlan viszonyra a világgal. A sztyeppe viszonya a világgal az, hogy lesben áll, a holdé az, hogy fénylik, a földikutyáé, hogy menekül, a fűé, hogy ringatózik. Az én viszonyom a világhoz az evés. (213. o.)

Ezek a szöveghelyek nagyon jól érzékelteik szerintem, hogy nem lehet úgy írni ilyesfajta élményekről, hogy nem tematizáljuk a saját létezésünket folyamatosan és kérlelhetetlenül. Sőt, ez a lényeg. Mert ha csak a naturális részletek vannak, azt egy idő után túl könnyű kívülről nézni. De akkor meg nem sokat ér az egész.

itt mindenki megőrült?

Komolyan, körülöttem mindenki megbolondult.
Kb. egy hónapja megkértem egy kollégámat, hogy ugyan már, amikor az én órám kezdődik, ne legyen már a teremben becsengetés után, ne neveljen, oktasson, ordibáljon, adja át a stafétát, még akkor is, ha az érintettek az ő osztálya. Szabadkozott, hogy jaj, de mindig olyan sok a megbeszélnivalójuk.
Most két hete megint a folyosó végéről hallom, ahogy üvölt és veszekszik (először azt hittem, valamelyik kölyök) még 5-6 perccel azután is, hogy bemegyek. Sőt, hogy ne mondjam, nem férek oda tőle a tanári asztalhoz. Kifelé menet még odaszól két-három embernek, pöröl velük kicsit, lebasz néhányat ezért-azért, ordenáré stílusban utasítgat.
És akkor elgondolkodom, hogy ahelyett, hogy higgadt, okos, hűvös önmérsékletre okítanánk ezeket a gyerekeket, csak még inkább megpiszkáljuk bennük az évek alatt szépen nevelgetett agresszív vadállatot.
Ezek után kb. tíz percbe telik, mire lenyugszanak a kedélyek.
Hogyan értessek meg velük bármit is, ha az a felnőtt, akivel előttem eltöltöttek másfél órát, egy sudribunkó.

Ma a csaj, akit múlt héten kétszer is helyettesítettem, rossz néven vette, hogy az általa használt tankönyv hátsó borítójának bal alsó sarkából leszakadt egy három négyzetcentis darab. Mondtam, hogy bocsánat, nyilván ahogy pakoltam egyik táskámból a másikba (egyik munkahely - másik munkahely, ugye), beleakadhatott valamibe. Akartam róla szólni, fogja nyugodtan rám, ha az iskola számon kéri rajta. Erre mondta, hogy az ő példánya, és hogy ez nagyon gáz. Mondtam még egyszer, hogy sajnálom.
Teljesen zokon vette, és úgy tűnt, mintha azt várta volna, hogy vegyek neki egy vadiúj példányt. Hát vennék is, ha nem lennék csóró, meg nem gondolnám, hogy ez az egész egy baromság; de egyébként meg a tankönyv nekem használati eszköz, göngyöleg, rongyolódik, használódik, naponta forgatok vagy ötöt-nyolcat, és nem mellesleg ez a darab sem volt láthatóan vitrinben tartva. Most mit csináljak, szabadkozzak még pár sort?

Na, úgyhogy marha jó, hogy az ember igyekszik disztingválni és humanoid módjára viselkedni embertársaival, sőt, szívességeket tesz, azok meg szarnak bele, hogy mikor és hogyan generálnak lelkiismeret-furdalást vagy rossz érzést.
Hát csoda, hogy tényleg inkább a kutyák-macskák-füvek-fák-bogarak?