Nyavalygás II.

Tulajdonképpen LÁTOM az értelmét annak, hogy megörökítsük akár a legnegatívabb gondolatainkat is, nem feltétlenül az utókornak (de miért is ne), hanem saját magunknak, hogy később tudjuk vagy eszünkbe jusson, hogy igen, ilyen is van, ilyenek is tudunk lenni, és ilyeneket is tudunk gondolni meg érezni.
        Van az úgy, hogy az ember a saját élete rabszolgájának érzi magát érzelmileg és gyakorlatilag is, valahogy semmi sem sikerül, semmi nem jön össze, a tavasz közeledte egyre tolódik, az éjszakák túl rövidek és nagyrészt álmatlanok, és ha néha esetleg felmerül a kikapcsolódás lehetősége, a MÁST CSINÁLÁS esélye, akkor naná, hogy dugába dől az egész. Mindezközben persze tudjuk, hogy ez egy öngerjesztő folyamat (vagy önbeteljesítő jóslat is), ergo az embert egy idő után annyira a hatalmába keríti a keserűség-szomorúság (meg az önsajnálat), hogy már-már saját magát fosztja meg attól, hogy jobban érezze magát. Arról persze mindig van elképzelése, hogy mi lenne jó, mi segítene... és hát a pszichológusok meg a segíts-magadon típusú könyvek is azt tanácsolják, hogy önjutalmazás és önkényeztetés kell ilyenkor, azaz szakítsunk időt magunkra, szakítsunk időt valamire, ami kibillent, ami örömforrás, ami feltétlenül jó.
        Jah, de hát ha egyszer mégse megy... Mert elvileg mindenki totálisan rendelkezik a saját idejével, "arra van időd, amire szakítasz magadnak" és különben is "az unalom a vég..." meg hasonló bölcsességek... A világ pedig makacs, végtelenül makacs és reménytelenül megváltoztathatatlan. Az akarat pedig... na hagyjuk. Tegyük tehát magunkévá a világ makacsságát.
        És hát van egyébként, akinek a társa(s)ság a szabadság biztosítéka, van, akinek pedig a - nagyrészt elméletben kreált - egyedüllét enyhítése, és hát mihez kezdjünk, amikor (egy idő elteltével már) a másik sem kíváncsi arra, hogy mi gomolyog a füstös fejünkben. Mert már kicsit unalmasak vagyunk. És kitárulkozottak. És elég az, ha csak úgy vagyunk, hacsak úgy ott vagyunk. És a dolgok olyan hihetetlen módon szeret-nem szeret alapon működnek.
        Ilyenkor aztán a legjobb tanács tényleg talán az, hogy csináljuk csak tovább azt a megszokott napi rutint, ami miatt a hétvége tökugyanaz, mint a hétköznap vagy az ünnep, hiszen ezt úgysem fogja helyettünk senki más megcsinálni, és úgysem lesz más vagy jobb vagy izgalmasabb, mert ez is rajtunk áll, a dolgok izgalmi foka, az is CSAK RAJTUNK múlik. És a hogylétünk is. Meg mi magunk is. Csak rajtunk. Ámen.

A tökéletesség receptje

                            
Csíkszentmihályi Mihály A fejlődés útjai - A harmadik évezred pszichológiája című könyvét azért vettem a kezembe, mert az előzménye (Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája.) annak idején újdonságként és forradalmilag hatott rám. Legalább annyira nem voltam azonban kibékülve ennek a másodiknak a szerkesztésével, a mondandójával, az utopisztikusságával. A professzor úgy beszél a könyvében, mintha megbízást kapott volna valami propagandagépezet irányítójától arra, hogy mondja meg, hogyan legyünk ezentúl jobb emberek, s hogyan teremthetünk ezáltal magunknak egy élhető, szépséges, virágzó, gyöngyörű világot. Ez a profétikusság nemcsak felettébb irritáló, de a gondolatmenet egyes tételeit és elképzeléseit kifejezetten diszkriminatívnak, demagógnak és közveszélyesnek tartom.
        A könyv alapgondolata az, hogy a flow, azaz az áramlat, ami alapvetően egy személyesen (vagy kisebb közösségben) megélhető koncentrált boldogságélmény, társadalmi szintre emelhető, és alapján képezheti egy újfajta társadalom kialakításának. Más szóval a világban eluralkodott káosz, az entrópia legyőzhető, és az evolúcióba való közvetett beavatkozással kialakítható a társadalmak és az ő tevékenységeik üdvös komplexitása. Mindenki egyénileg felelős tehát azért a világért, amelyben élünk.
        Ezzel alapvetően még ki is lennék békülve. A flow gondolata kifejezetten tetszett mindig is, mert közérthetően és bíztatóan írja le azt az öröm-folyamatot, amit az ember összpontosítással és munkával magában kialakíthat. A fogalom remekül alkalmas mind a művészetek, mind a szórakozás, és a munka fogalmainak a hasznosság elvének mentén történő összehasonlítására. Azaz mind egyénileg, mind közösségileg hasznos tevékenység lehet olyasmi is, amit egyébként könnyű és haszontalan szórakozásnak gondolnánk. Például ha a gyerek elektromos gitározik naphosszat, vagy programokat gyárt a számítógépen.
        Amit sok szempontból problematikusnak és önkényesnek látok, az a flow történelmi és társadalmi kontextusba helyezése. Az ugyanis mindenki számára világos, hogy az ideális cél a "jó társadalom" kialakítása lenne, ami "mindenkinek lehetőséget biztosít a cselekvésre: a sportolónak, a költőnek, a kereskedőnek, és a tudósnak egyaránt. Lehetővé teszi, hogy mindenki kifejlessze azokat a képességeit, amelyek segítségével társadalmilag is hasznos tevékenység által flow-állapotba juthat. Közben pedig állandó végelmet nyújt az ellen, hogy az egyik ember a saját érdekében kizsákmányolhassa a másik pszichikus energiáját. A jó társadalomban nem tudnak érvényesülni az elnyomók és az élősködők" (329. o.). 
        Mindez annyira szép és annyira jószándékú, hogy az összevont szemöldökű, morcos, cinikus kritikusok is csak meghatódhatnak rajta. Legyen mindenki jó, és jobb lesz a világ is. Kezdjünk alulról, az egyén szintjéről építkezni, úgynevezett "evolúciós sejteket" alkotni, és ezek hatására majd átalakulnak a nagyobb közösségek is, és egyszercsak hopp, egy jó élet kellős közepén találjuk majd magunkat.
        Csíkszentmihályinak érdekes példái vannak a közösségi szinten megvalósult és társadalmilag hasznos flow-élmények elterjedésére, amelyek - szerinte - az adott korban hátráltatták vagy megállították az entrópia (káosz) jelenségét. Mohamed próféta vallásalapító tevékenysége vagy Loyola puritán-jezsuita rendszere szerinte mind alkalmas volt arra, hogy kiutat mutassanak a romlásból. Hogy az ilyen és hasonló ideológiák közül aztán melyik válik (végül) kártékonnyá, diktatórikussá, autoriterré vagy radikálissá, az a szerző szerint csupán választás kérdése. Azaz "a mi választásunktól függ", melyik a helyes megoldás, és milyen úton halad majd az evolúció. Fel sem merül, hogy az általában csak egy nézőpontból bemutatott üdvös fejlődést hozó történelmi-társadalmi jelenségek más nézőpontból kártékonynak és elnyomónak bizonyultak az idők során. Hogy ugyanaz a történet/történelem legalább két, de inkább több szemszögből is megírható. Hogy például a születésszabályozás egy jól kidolgozott rendszere, ami Csíkszentmihályi szerint hatásos módja lehet a társadalom testén parazitaként élősködők ellen, más szemszögből a diszkrimináció, az emberi jogok, de legalábbis az emberi méltóság kérdéskörébe tartozik, hiszen hogyan lehet egységes és objektív szempontrendszerrel megállapítani azt, hogy kinek van elegendő és/vagy évekre előre megjósolható pszichikus energiája vagy jövedelme ahhoz, hogy gyereket vállalhasson. (A konkrét példa afrikai és csendes-óceáni szigeteki példákat említ arra, hogy a házasság, a szüzesség és a gyerekvállalás lehetőségét egy szűkebb közösség határozata alapján anyagi helyzethez kötötték [142. o.]).  
        A kategorikusságot elkerülendő, a könyvben minden fejezet végén találtunk egy kérdéssort és némi üres helyet, hogy mi, az olvasók, saját gondolatainkkal járuljunk hozzá a jobb világ megteremtésének lelki/eszmei megalapozásához. Ön, mélyen tisztelt olvasó, "meg tud-e barátkozni azzal a gondolattal, hogy a jövő alakulása attól függ, hogy mire fordítja jelenleg a pszichikus energiáját?" A kérdés igazán csak egy icipicit irányított, mert azt feltételezi, hogy a könyv alapfeltevései IGAZAK, a mi feladatunk tehát az, hogy igen, ha lassan is, de higgyük csak szépen el, hogy itt az ideje elkezdeni a születésszabályozás gondolatával foglalkozni, aktívan politizálni (nemcsak mert az egy lehetséges flow-élmény, hanem mert az egyénnek a szerző szerint döntési helyzetet biztosít), egyszóval minden szempontból gatyába rázni az életünket.
        A fejlődés útjai ehhez kíván segítséget nyújtani. Egy help-yourself típusú könyv, ami nem fárasztja az olvasóját azzal - bár egy terjedelmes bibliográfiát és a könyv végén egy szedett-vedett jegyzetapparátust azért hozzávág - hogy a temérdek irodalmi-szakirodalmi idézet forrásait lábjegyzetekben lehivatkozza. (Gondolom, éppen ezért a fordító sem fáradt azzal, hogy más szerzők idézett műveinek magyar hozzáférhetőségét megadja.) Csak ha már tanácsot kapunk, éppen az marad el, ami a legfontosabb lenne. A könyv elolvasása után ugyanis még mindig nem tudjuk, hogy (Csíkszentmihályi szerint) milyen fogódzók mentén különböztessük meg az egyénileg/társadalmilag károsat és hasznosat. Milyen szempontok alapján menjünk pártokra és elnökjelöltekre szavazni vagy válasszunk műsort a (veszélyesen entrópiaforrásként funkciónáló) tévében.
        Szóval Önök, ott kint, akik azt gondolják, hogy hozzávetőleg mindent elértek az életben, és netán nagyjából elégedettek is, tévednek! A java még hátravan! Fel a világmegváltásra! 

Színház-e az opera

Kaptam a héten egy kör-emailt a Szegedi Opera kapcsán. Utána is olvastam a dolognak kicsit, semmi különös, csak a szokásos költségmegvonás, leépítés, megszorítás, meg a többi, ami elvitte Szegeden a Balettet is annak idején, úgy látszik, most az Opera van soron, de nem is ez az érdekes, hanem a levél, amelynek írója arra kéri a szegedi operabarátokat, hogy nemá', hogy az újságban hangoskodjanak, menjenek inkább előadást nézni, akár többször is.

Mellékelem:

"Kedves Operabarátok – egyesültek és egyesületen kívüliek!

 

A szegedi operaélet sokszínűségéért, bőséges kínálatáért és hagyományosan magas színvonaláért magam is aggódva együttérzőn olvastam nyílt leveleiket, nyilatkozataikat, interjúikat a Délmagyarország hasábjain, de a színházzal kibontakozó vitában megszólalni nem kívántam. Kellő önuralommal nem reagáltam azokra a kifogásokra sem, melyek szerint az operai bemutatók és előadások számának visszaesése a zenekari szisztéma átalakulásának következménye lenne, holott nyilvánvaló, hogy a Szimfonikus Zenekar zenés színházi feladatvállalásában nincsen „teljesítményvolumen-korlát”, azaz a jelenleginél lényegesen többet tudunk és szeretnénk is teljesíteni, amennyiben a teátrum vezetése ezzel élni kíván.

 Most sem a fentiek bizonygatása céljából szólítom meg a műfaj szegedi törzsközönségét. Abból az alkalomból fordulok tisztelettel Önökhöz, hogy közeledik az évad első operaprodukciója, novemberben nyolc előadásban ismét színre kerül a tavalyi évadban nagy sikerrel bemutatott Trubadúr. Ennek kapcsán idéződött fel bennem a régi színházi mondás: „a közönség a lábával szavaz”. Nagyra értékelem, hogy egyre határozottabban szót emeltek a műfaj szegedi hagyományainak védelmében, de engedjék meg, hogy figyelmükbe ajánljam: érveik meggyőző erejét most nagymértékben fokozhatja, ha az előadások iránt tömeges lesz az érdeklődés, a teltházas esték forró sikert hoznak. (...) Aki tavaly megnézte a Trubadúrt, jöjjön el újra, így biztosan több részletre figyel majd fel a rendezői interpretáció jelrendszeréből, ezáltal mélyebben éli majd át az előadást, a színpad és a muzsika egymás hatását erősítő csodáját, mely csak a színházi jelenléttel élhető át.  

Biztassanak másokat is, ajánlják barátaiknak a produkció megtekintését! A reklámok hatását sokszorosan felülmúlja, ha olyan valaki dicsér egy előadást, akinek adnak a véleményére. Önök ilyen emberek, képesek befolyásolni a környezetüket. Azt követően, hogy véleményüket tiszteletreméltó ügyszeretettel és hevülettel kifejtették, lépjenek most a tettek mezejére, legyen meggyőző bizonyítéka a szavaiknak az, hogy teltházzal, zajos sikerrel mennek az előadások; van értelme a több előadásnak, mert van érdeklődő, értő és az értékeket megbecsülő közönsége a műfajnak városunkban.

        

Néha bánatos vagyok attól, hogy a mi hagyományainkból hiányzik az igazi siker, ahogy hiányzik a másik véglet, a nagy bukás is. A latin országok operaéletéhez hozzátartozik a harsány ünneplés és a zajos tiltakozás – nálunk udvarias tapsot kap az elfogadhatatlan teljesítmény is, de nem szakad le csillár a világraszóló produkciók nyomán sem. Olyan, mintha a közönség jólneveltségből tapsolna (a szokásoknak megfelelően egy idő után ütemesen); talán kicsit hosszabban, ha tetszett az előadás.  

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a két évtized alatt, mióta közelről nézem a szegedi operai estéket, hányszor dobtak nézők virágot a női főszereplőnek, holott ez is a műfaj hagyományaihoz tartozna… Ez is kifejezné, nem csupán a virággal megajándékozott művész, hanem a közönség tapasztalatlanabb, bizonytalanabb ítéletű része, de a színház programjának meghatározói és a város igényeit megfogalmazó vezetők számára is, hogy ez szép este volt, ez az élmény nekünk fontos!

        Kedves Operabarátok, nem azt akarom sugalmazni, hogy most minden előadás demonstráció legyen az opera mellett – bár a szervezett tüntetés egy darab mellett, vagy ellen szintén hagyomány a zenetörténetben –, csak azt kérem, szavazzanak a lábukkal, jöjjenek Trubadúrt nézni, hívogassanak másokat is – november közepétől január végéig nem lesz alkalmuk Szegeden operába jönni, ha most elmulasztják!  

Viszontlátásra!

Szeged, 2007. október 26.                    
Gyüdi Sándorigazgató karnagySzegedi Szimfonikus Zenekar"
 
 
Nomármost néhány érdekes színházelméleti adalék van ebben a levélben (is).
Először is a t. levélíró számon kér bizonyos viselkedésmintákat a közönségen, holott, mint azt tudjuk, ebben a felállásban a színház a szolgáltató, a közönség pedig fizet és nem fordítva. Más szóval az előadó a "szolga", a közönség pedig a megrendelő. Szerintem hiba hiányolni egy olyan hagyományrendszert (ujjongó taps, virágdobálás, stb.) ami egyrészt lehet, hogy a magyar közönségnek kulturálisan nem sajátja, másrészt lehet hogy ha az lenne, akkor sem kívánna élni vele. Mert bár a közönség közösségként működik, de az egyéni akarat minden egyes (közösségi) közönségcselekedet elindítója.

A másik dolog pedig az, hogy az operabarátok - valószínűnek tartom - nem a közepesen, gyengén és sehogyan sem sikerült előadásokat védik, hanem magát az intézményt, az operát, azaz a lehetőséget szeretnék megtartani ahhoz, hogy operát láthassanak. És ha rossz egy adott előadás, akkor igen is fejezzék ki, hogy az nekik nem tetszik - ilyen esetekben még az udvarias tapsot is túlzásnak tartom. Ilyenkor minimum paradicsomot kellene dobálni - a színházi etikett ugyanis szerintem egy saját magunk által teremtett ÍRATLAN "szabályrendszer", amit miért is ne változtathatnánk meg olyan irányba, hogy az őszintébb, kifejezőbb, tartalmasabb legyen, és ne csak az udvarisakodás vezérelje.
       
És ebből a szempontból az opera, mint műfaj sem tarthat igényt többre és másra, mint egy bármilyen más színházi műfaj - hagyomány ide vagy oda. Régóta figyelem már, hogy hol tart a színházi kultúrán belül a befogadás mikéntje nálunk. Hát nem tart sehol. Ott tart, ahol a század elején. És ez alatt nem azt értem, hogy nem tudunk viselkedni a színházban, hanem hogy még mindig úgy viselkedünk, ahogy a romantika korában vagy a szoc. realizmus idején. Nanemár, hogy ezt a színházcsinálók még elő is írják nekünk.
 
További linkek tájékozódásra:
Tiltakozás
Olvasói levél
 

Morál

A következő történt velem: jelentkeztem egy nemzetközi szemináriumra (nagyon jó lesz, nagyon izgulok, kb. mint valami első szerelem), küldtem önéletrajzot, motivációs levelet, és nagy nehezen, késve ugyan, de értesítettek, hogy oké, MEHETEK! Hurrá voltam, örültem, pláne, hogy az adott fesztivál szervezői arra is megkértek hirtelen, hogy fordítsam le a programot a honlapra, na meg majd később a programfüzetet is. Előzetesen nem ismertük egymást, csak megnézték az önéletrajzom.  

Mondanom sem kell persze, hogy mint ilyenkor általában, az infók csúszásban vannak, a honlap lassan frissül, hát megsürgettek. Rendezvény a hónap végén. Volt program, mindenféle nemzetközi fellépőkkel, intézményekkel, színdarabokkal. Jó kis cucc ez! Lefordítottam két nap alatt, vissza is küldtem. Vártam, vártam, majd rájuk szóltam, mert aznapra ígértek választ. Amikor már rájuk szóltam, akkor írtak, megköszönték, mondták, van benne pár hiba, nyilván némi tapasztalatlanságból fakad, máskor jobban nézzek utána itt és itt, így és így. Amúgy meg küldik a műsorfüzetet, az a nagyobb munka, de majd azzal jön a szerződés is. [Jah, ugyanis belógattak nekem 100-150 ezret, ami hát nem sok, de én erre alapoztam a karácsonyt, ugyi.]
       
No, hát erre kapok ma egy e-mailt, hogy nem, mégsem én vagyok az, mert egy team átnézte az egészét, és MÉG volt benne hiba. Ami többségében NYILVÁN abból fakad, hogy nem olvasok elég idegen nyelvű szakirodalmat illetve hogy nem kutakodok eleget a neten. Így hát a sürgető idő miatt úgy döntöttek tehát, hogy másnak adják a melót. Mert hogy az ilyen hibákat még a legtökéletesebb nyelvtudással SEM lehet kiküszöbölni - és okulásomra, elküldték a javított programot (egy táblázat amúgy, négy oldal).
       
Hibák (nem teljes lista): A "troop" át lett javítva "army"-ra. Amennyiben az 56-os magyar forradalmárok "army"-nak számítottak, akkor ez persze jogos. Az "insane" át lett javítva "mad"-re. Gondolom, mert az utóbbi szót többen ismerik. A Keresők c. "Seekers" változata át lett javítva "Finders"-re.  Gondolom, mert az adott darabban, a keresők végül megtalálják azt, amit keresnek. Azaz végül is "találók". Az "appearance" (magyar megfelelője a fordítandó szövegben "megjelenés" volt) át lett írva "look"-ra. (A "megjelenés" szóban szerintem több van, mint a "kinézet"-ben. Mást jelent némileg.) ÉS MÉG HASONLÓK.
       
Visszaírtam egy emailt, hogy köszönöm az építő kritikát, és örvendetes, hogy ilyen jól működik náluk a csoportos lektorálás. Azám  hazám! És hogy igen, némi tájékozatlanságot elismerek, de a történetnek semmi köze nincsen a szakirodalomban való jártasságomhoz. Mert a szakirodalom szerint akkor valószínűleg az "előadás" "bemutató" és "darab" összes verziója "show"-nak fordítandó.
Az elvégzett munkát szépen köszönték szépen. Ennyit a karácsonyról. :)
       
Nomármost egy jól menő kreatív ügynökség nyilván azért keresett kulimunkást, mert a szakmailag rendkívül felkészült és angolul remekül tudó kollégák között mindenkinek snassz egy ilyen hátgörnyesztő meló. "Kirúgásom" indoka mellesleg az volt, hogy sürgősen kell a fordítás, mert fel akarják tenni a honlapra, stb. no persze nálam gyorsabban aztán senki nem dolgozik, az viszont elgondolkodtató, hogy a lektorálás végterméke csak ma (eltelt kb. két hét) került a kezembe. Úgyhogy várom a honlapot, várom a műsorfüzetet rapid. De valahogy nem akarnak frissülni a dolgok.
       
Azt a cseppnyi iróniát, amivel a válaszlevélben eredményes munkát és magamnál jobb fordítókat kívántam, persze senki nem érzékelte. Válaszoltak, hogy "Kedves Ildikó, köszönjük."*
 
* naná, hogy nem így hívnak.... :)
 

"Ki mit nem szeret ma"-verseny

1) nem szeretem, amikor a kollégáim mérgesek rám, mert félállású vagyok, és csak fele annyit kell bent lennem, mint nekik (ti. az időm másik felét kb. ezer helyen töltöm)
2) amikor mindenki csak síránkozik, hogy milyen sok a munka, és meg lehet gebedni
3) amikor azt hiszik, hogy mivel nincs a nevem előtt semmi előtag, az "aranyifjak" gondtalan életét élem
4) amikor azt hiszik, többek és okosabbak meg tapasztaltabbak nálam, csak mert 10-20 évvel idősebbek - sőőőt, emiatt jogot formálnak ahhoz, hogy kioktassanak
5) amikor buziznak, zsidóznak, kommunistáznak, csak úgy ártatlanul, könnyedén bele a levegőbe
6) amikor azt hiszik, hogy én még soha életemben sehol nem dolgoztam
7) amikor 16-nak néznek, csak mert nem pingálom a pofám
8) amikor az értetlenséget és az érdektelenséget mentegetik
9) nem szeretem, hogy nem tudják, és nem is érdekli őket, hogy ki vagyok
10) utálom, hogy azt hiszik, rajtuk kívül senki sem lehet jó az adott munkában.
Meg még egy csomó mindent éppen utálok. :)

Az elmélet relativitása 2.

A rendszerek, struktúrák, a tudatosság tökéletesen működött. Igazi hiteles megtévesztés volt, eredetinek tűnő és őszintén gondolt. Bé boldog volt az önmagukat senki máshoz nem hasonlítók elégedettségével. Irányított.

 Megbocsátott mindenkinek, aki valaha bármi rosszat is tett ellene. Nem érezte magát egyedül. Helyet talált magának a világban, az emberek között, és a saját fejében is. És mindig és mindig többre akarta vinni, nem a munkában, hanem a rendszerezésben, az alaposságban, és a tökéletességben. Általában nem érzett tehernek semmit és senkit.

De Bé észrevétlenül falakat vont maga köré. Habár több közösségnek is központi eleme, mozgatórugója, lelke és prófétája volt, valójában nem volt jelen sehol. Minden körülötte és vele történt, de igazából nem szólt róla semmi - és Bé ezt nem hiányolta, nem sérelmezte, nem neheztelt miatta, mégcsak észre sem vette.

Aztán egyszer csak történt vele valami. Egy napon egyszer csak nem kelt fel kora reggel, ahogy szokott. Ágyban maradt, nézte az ablakon át a felhőket, és hagyta, hogy csörögjenek a telefonok. Aztán később felkelt, evett - mást, mint amit szokott - és elment dolgozni is, de aznap nem végezte ugyanúgy a munkáját, mert bár addig bármit is csinált, koncentrált, megszervezett és összeszedett volt, onnantól kezdve ezeknek a fogalmaknak a jelentései megváltoztak számára. Semmi sem volt ugyanaz többé, mint azelőtt, és Bének ez tulajdonképpen tetszett, mert elkezdett szagolni, érezni, sírni, éhezni, és fázni. És elkezdett szenvedni is, nem úgy, ahogy azelőtt, hanem igazi, mély, megtépázó kínokkal kezdett fájni mindene. Képlékennyé vált a teste és a lelke. Nem törődött azzal, hogy körülötte mindenhonnan hirtelen hullani kezdett a vakolat és mindenhol hullámozni a padló. Egyik mosolygós-józan pillanatában legnagyobb sikerének azt könyvelte el, hogy dühében összetört egy vadonatúj kávéskészletet. Narancssárga-halványzöld csíkosat.

Bének a környezete és a társasága is megváltozott némileg. Sötét, harsány, nagyhangú alakokkal kezdett barátkozni, akik sokat kiabáltak, sokat ittak és örömükben egymás hátát lapogatták, bánatukban pedig nevettek, bakancsban jártak, pofozkodtak, és kevés volt bennük az önmérséklet. Nem törődtek a vérrel, a pénzzel, a betűvel, csak a kimondott szóval és a megtörtént érintéssel. Egy Bé számára fordított világban éltek, amiben a rendetlenség volt a rend, a kiabálás volt a suttogás, és a tett volt a szó. És a szemétben, igazi szemétben turkáltak életjelek után.

Bé pedig megtanulta az átrendeződést. Nehezére esett, de mégis valami ellenállhatatlanul vonzotta az új, a más felé. Sokszor csak faltól falig csapódott, amikor megpróbálta végigjárni ugyanazt az utat vagy megtenni ugyanazt a cselekvéssort, amit korábban gyorsan, hamar és könnyedén megtett. És hamarosan már szívből, a saját szívéből örült minden természetes veszteségnek, minden őrületnek, és minden könnycseppnek. Mert lepattogzott róla a zománc. Az ereiben már természetesen folyt a vér. Látszott rajta a munka verítéke, és káromkodott, ha megütötte magát. Ki tudta mondani azt a szót, hogy "enyém". És hogy "utálom". És hogy "dögölj meg". És azt is, hogy "nem". Azt is hogy "nem". És egy idő után már nem is ugrott össze a gyomra a "nem"-ek miatt.
       
Némelyek szerint Bé megváltozott, koszos lett és otromba. Mások szerint elégedett lett és egészséges. Megint mások szerint elemelkedett a földtől.

Nos, nem tudhatjuk, mert Bé nem nyilatkozik magáról, legtöbbször csak mosolyog, vagy éppen sír. Mostmár legtöbbször csak azon igyekszik, hogy azt tegye, amihez kedve van. Dühös, őrjöngő, féltékeny, boldog, euforikus, harsány, és kacagós is, mint sokan mások. Teszi a dolgát, ahogy más, és sok olyasmit is tesz, amit más nem. Átalakulásának, változásának okairól pedig hallgat, vagy csak annyit mond, ez nem átalakulás, nem változás, és nem emlékszik semmiféle fordulópontra, mert mindig is ez volt, és mindig is így volt jól, ahogy most van. Bének sok haragosa is van ezért. Erre pedig azt mondja, hálisten, végre. Hálisten, végre.

Az elmélet relativitása

Bének nehezen múló, keserű gyerekkora volt. No, nem a legszerencsétlenebb gyerekmolesztálós, erőszakoskodós, a szó szoros értelmében vett szülői hatalomfitogtatással megnyomorított gyerekkor, mint sokmillió gyereknek ebben az univerzumban - de éppen elég rossz ahhoz, hogy hosszútávon is nyomokat hagyjon.

Bé ezért nem szeretett gyerek lenni, és ki is lógott mindenfajta kiskorú közösségből. Akárhányszor olyanokat mondtak neki, hogy "addig örülj, amíg gyerek vagy", meg hogy "örülj a jó dolgodnak" a sokat tudó tizenévesek mély nézésével és bölcsességével összevonta a szemöldökét. Furcsa gyerek volt. Szabaidejében neki szimpatikus, képzeletben mindenféle jótulajdonságokkal felruházott felnőtteket követett, öngyilkos verseket olvasott, és ha nagyon begurult, kioktatta a szüleit. Amiért persze megkapta a magáét - szóban és tettben. Legtöbbször olyanokat mondtak neki, hogy "te még ezt nem tudhatod", "azt sem tudod, miről beszélsz" és hogy "te ehhez nem értesz" és "nem jól emlékszel". Bének legtöbbször nem volt kedve vagy ereje vitatkozni ezeken a dolgokon, inkább kényszerűen végighallgatta a szentenciákat, aztán bezárkózott. Magába, a könyvekbe, a szobájába, vagy sétálni ment a kutyájával. Vagy felhívott valakit telefonon, de aztán nem szólt a kagylóba. Esetleg naplót vagy képzeletbeli leveleket írt fiktív barátoknak.

A körülötte lévő gyerekek szerint Bé megjátszotta magát. Úgy látták, hogy nem tud örülni, általában semmiben sem vesz részt, és szerintük ez azért volt, mert túl sokra tartotta magát, és lenézte a környezetét. Szabadidejében inkább olvasott vagy a belső hangokra figyelt, írogatott, megfigyelt, vagy fényképeket és újságcikkeket rendezgetett. Figyelte a felnőtteket, és stratégiákat talált ki a túlélésre. Éjszakánként történeteket írt a fejében, és úgy képzelte, hogy ha majd híres író lesz, eladja őket filmsorozatnak, annyira szentimentálisak és egyszerűek. Vagy videóklippeket talált ki dalokhoz. Esetleg forgatókönyvtervet musical-ekhez.

És tanult is, rengeteget. Egyrészt érdekelte őt más emberek élete, akié jobb volt, azért, akié rosszabb volt, azért. Másrészt úgy gondolta, a tanulás megteremtheti a fejében a gyerekkor átvészeléséhez szükséges rendszereket. Strultúrált, építkezett, organizált fejben, racionalizált és minden életében felbukkanó személyt és megtörtént eseményt megtámogatott jobbról, balról, előről és hátulról.
_____________________________________
Bé komolyan hitt abban, hogy a rossz élet is jobbá tehető, pedig az ilyesfajta optimizmus nem is volt divatos a környezetében. Abban is hitt, hogy ha rendet tart a fejében és maga körül, akkor áthidalható a káosz és megteremthető a rend meg az azzal járó béke. Mindezt az olvasmányai - köztük sok pszichológiai irodalom - is alátámasztották. Úgy gondolta, hogy a gyerekkor csak egy szükségszerű és átmeneti állapot, és ha ügyesen, energiákat és erőt tartalékolva túléli az ember, akkor megszűnik a kiszolgáltatottság, és végre a maga sorsának irányíthatója lehet.

A szüleivel lefolytatott néhány értelmetlen vitát leszámítva nem nagyon voltak konfliktusai más emberekkel. Ha valaki rákiabált vagy veszekedett vele, makacs csenddel vagy éppen összehúzott szemöldökkel tűrte, és azt firtatta, vajon mi lehet az indulatok vagy az esetleges dühkitörések mögött. Csak nagyon ritkán sírt, és akkor is csak dühében. Még ritkábban emelte fel a hangját. Sosem patáliázott, cirkuszolt, hisztizett, vagy követelőzött, mert úgy gondolta, az indulatosság a gyengék ismertetőjele. Ezerszer látta ezt felnőtteken, olyan felnőtteken, akiknél bölcsebb és okosabb, belátóbb, és engedékenyebb akart lenni. Valahányszor ez nem sikerült, bűntudata támadt. Minél megbocsátóbb és megértőbb akart lenni másokkal, és annál kíméletlenebb volt magával. Volt benne valami görcsös bizonyítási vágy, amivel igazolni akarta azokat a mesés axiómákat, hogy "jótett helyében jót várhatsz", hogy "azok vagyunk, amivé tesszük magunkat", hogy "minden jó, ha vége jó", és hasonlók. Hogy a jóindulat jóindulatot szül. És hogy a másoknak nyújtott segítség lehetséges. 

És Bé nemhiába várt. Elmúltak a muszáj-évek, és megszűnt jónéhány gyűlölt kötöttség. A stratégiákat, amiket addig sikeresen működtetett, átigazolta az új, felnőtt életének egyéb területeire. Sikeres és megbízható ember lett belőle. Olvasott volt, intelligens, hozzáértő. Egy idő után többé-kevésbé a gondolatai csigaházából is kibújt, és elkezdett beszélni az emberekhez. Mert hogy sokan voltak körülötte: idősebbek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek, csalágtagok, rokonok, ismerősök. Végre érezhette a választási lehetőségek szabadságát, és boldog volt, hogy már nem tartozik elszámolással vagy hálával senkinek.