Vége van - ja nincs

Ezt az évet is lezárjuk lassan, és még mindig élünk.

A tegnapi nap nagy rádöbbenése, hogy én már mindig csak ilyen leszek, ilyen kis görcs, szorongós, idegeskedő, és még az sem igazán vigasztal, amit a minap olvastam, hogy esetleg intelligensebbek vagyunk fajtársaimmal az átlagnál, so what.
Igen, rájöttem, hogy ha több pénzem, nagyobb házam, jobb munkám, kocsim lenne, és mindenki szeretne, aki meg utálna, az se érdekelne - nos, akkor is megtalálnám az okot rá, hogy feszengjek. És hát a hátralévő életemben arra kell vigyáznom, hogy NE válasszam a rossz feszültséglevezető módszereket. Mert ebben nem vagyok jó. De tudom, miért nem vagyok jó, azért, mert a feszültségtől és a szorongástól való félelmemben szanaszét tervezem az életem, ahogy a HS7 mondja, megtervezem még a holnapi terveket is. És utána valami hirtelen akcióval felgyújtom az összes tervet, de ettől lelkiismeret-furdalásom lesz, és kezdem előröl.

Ha amerikai lennék, és valami divatos liberális demokráciában élnék, és lenne rá időm (meg lóvém), biztos valami pszichológusnál beszélném ki magamból a mindennapi szorongásaimat. Így viszont meg kell elégednem azzal, hogy néha idehányok a blogba, vagy iszom, esetleg éberen forgolódom hajnalban, miközben mindenfélék járnak a fejemben. Elolvasok néhány okos cikket, amik öt percig megnyugtatnak. Pótmegoldásokhoz nyúlok, például elhatározom, hogy szép izmos leszek vagy hogy rengeteget fogok olvasni, és befoltozom hiányos ismereteimet különféle területeken.
Aztán a valóság az, hogy itt ülök egy rakás esszé fölött, amit elsős egyetemisták írtak (olvasmányaikról), és amelyek hivatkozásjegyzékében -- nem viccelek! -- olyan mesterművek vannak feltüntetve, mint az 1000 kérdés, 1000 válasz című nyelvvizsgakönyv. (Jó, persze, igazságtalan vagyok, mert nem beszélek arról a három értelmesről, aki pedig.)
Ők a jövő generáció. Ők fognak eltartani, amikor majd nyugdíjas (??) leszek.

Persze nem hibáztatom őket, hiszen csak olyanok, mint a felnőttek körülöttük. De persze miért is nincs meg  bennük az igény.... egyszer biztos rájövök erre is. Vagy nem, hanem csak csendben szorongok tovább.

A főnököm egyébként azzal a hírrel bocsátott el téli szünetre, hogy új órákat kapok a második félévtől, nekem kell megtanítanom a holland diákot magyarul. R. már másodszor kilencedikes, mert nem beszél magyarul, a KLIK nem tudja megoldani a taníttatását/korrepetálását, a vezetőségnek pedig hiába ajánlottam, hogy szerzek tanárt, ragaszkodtak hozzá, hogy ők oldják meg a dolgot. Amikor felvetettük, hogy kéttannyelvű iskolába kellett volna íratni ezt a fiút, megsértődtek, és a lojalitás hiányával vádoltak minket. Az "igenis meg tudjuk oldani ezt a problémát" mögött pedig ott a teljes inkompetencia és elmebaj. És nem lehet megmondani ennek a családnak, hogy belebuktunk a dologba.
Két órát kaptam. Egyéni foglalkozás formájában. Értitek? Tehát míg egyébként az ember súlyosan megfizeti a nyelvtanárokat, ha az iskolai lehetőségekhez képest mást és többet akar, nekem ezt ingyen kell csinálnom. De ez nem minden! Hiába mondtam, hogy nem vagyok magyar mint idegennyelv tanár, az iskolavezetőség számára ez a szakma ismeretlen! Nem fogják fel a különbséget magyar nyelv és irodalom szak, angol szak, és hungarológia szak között."Ezt a problémát csak te tudod megoldani...."
Elképzeltem, ahogy év végén, amikor még mindig nem tudja Homéroszt idézni a gyerek magyarul, majd én leszek a felelős. Hogy nem tanítottam meg. Hogy elveszítettük. Mert okés, a tavalyi szaktanáraira még rá lehetett parancsolni, hogy írják be neki a négyest, de idén ez már nem fog menni. Most azon gondolkodom, írásba adom, hogy nem vállalom a felelősséget.

Na, de ne gondoljak erre, gondoljak inkább arra, hogy ma temetésre kell mennem, mert az osztályban az egyik lánynak két hete meghalt az édesapja. Rákban. Amit ősszel tudtam meg. Mert nem olyan régen diagnosztizálták.

Nem tudom, hogy lehet túlélni itt. Majd ha egyszer valaki 2050-ben elolvassa ezt a bejegyzést, kommentelje ide, hogy sikerült-e. Ha még élek, válaszolok neki.