Ami bosszant

Egyrészt ezúton szívből gratulálok Schmitt Pálnak, amiért sikeresen legitimálta a plágiumot, mint eljárást. Ma tíz percig kiabálva vitatkoztam egy diákkal, aki szerint teljesen rendben van az, hogy olvasónaplót lop a netről, kicsit átfogalmazza, és beadja. Számára összemosódik ugyanis az, hogy az eredeti művet olvassa vagy egy zanzát. Mikor aztán ez kiderül (és egyébként nem is én verem nagy dobra a dolgot), ordenáré hangnemben kéri számon (egyébként egy jól szituált és civilizált fiú benyomását kelti), hogy miért merült fel bennem egyáltalán a gyanú, hogy utánanézzek annak, amit küldött.
Mondtam, hogy tán azért, mert közelgett a félév vége, nem írta meg a témazárót, és amúgy fennen hangoztatja, hogy még életében soha nem olvasott el semmit. A zárás tájékán ráadásul két hétig nem jött iskolába.
Szerinte mindez prekoncepció, és személyiségében sértettem a gyanúsítgatással. Az persze mindegy volt számára, hogy linkkel tudtam bizonyítani, hogy honnan szedte le az anyagot. Erre az volt a mentsége, hogy azt csak felhasználta, illetve "pont úgy építette fel".
Egészen elszomorodtam, ugyanis szart se ér a munkám, ha annyit sem sikerült elérnem, hogy a diákjaim különbséget tudjanak tenni becsületesség és csalás között, és hogy amikor hibáznak, legalább ne ordítva kenjék a fekáliát másra, hanem tekerjenek lejjebb a stílusokon. Persze most túlzok, hiszen hatból öt visszateker. De miért mégis a hatodik foglalkoztat, és nem az az öt. Talán mert szegregációt, diszkriminációt és előítéletességet ordibál, talán azért.

Ezen kívül meglehetősen bosszant, hogy a magyar populáció egy része egyszerűen képtelen elképzelni, hogy vannak emberek, hogy ne mondjam, nyugdíjasok, sőt családok is, akiknek egyszerűen nincs megtakarított pénze. Olyan őszintén el tudnak csodálkozni ezen. Hogy hogyhogy. Na de hogy mégis miből lenne például, az ötvenezre nyugdíjból, vagy a százezres fizetésből.
Szóval, hogy hogyhogy valaki nem tud kifizetni zsebből egy háromszázezer forintos (olcsót mondtam, nem?) temetést. Egy negyvenezer forintos cipőt. Egy százhatvanezer forintos jogosítványt (olcsót mondtam?).
Az én családom is ilyen például, de most nem róluk van szó. (Egyszer megkérdeztem atyámat, milyen Internet csomaguk van, és mennyibe kerül. Mondta, fogalma sincs, a számlákat a felesége intézi.)
Az ilyenfajta beszélgetések alkalmával mindig elcsodálkozom, hogy mennyire el sem tudjuk képzelni mások életét. Hogy vannak, akik nem látnak tovább az orruknál, vagy inkább a karnyújtásuknál. És mindeközben akkora ostobaságokat nyilatkoznak a világ és a közélet dolgairól, hogy a hajam égnek áll.

Mindemellett az is elszomorít, hogy a naponta, kétnaponta történő egyszeri találkozásoknak nem mondjuk egy amszterdami hosszú hétvége lesz a vége, hanem a szótlan és vízszintes fáradtság. És még csak nem is panaszkodhatok. My equal rights.

Mindebben az a közös tanulság: sose vitatkozzunk olyannal, akinek a valóságfogalma köszönő viszonyban sincs a miénkkel. Mondok példát. Schmitt Pál szerint a doktori disszertáció másolás, bérmunkába kiadva; szerintünk pedig kemény munka, invenció, kreativitás.

Herta Müller: Lélegzethinta

Régóta akartam már írni a Lélegzethintáról, aminek kétszer futottam neki, mert elsőre nem találtam benne a cselekményt, és amikor először el szerettem volna olvasni, akkor éppen a cselekmény volt a fontos. Aztán azért lett volna nagyon jó írni róla hamar, mert akkor még emlékeznék az összes képre és metaforára, ami megfogott, így meg már csak néhány fog eszembe jutni.

Nemrég egyébként újraolvastam a Sorstalanságot is, és megerősödtem abban a tudatomban, hogy felnőtt fejjel, vagy csak simán később újra kell olvasni a könyveket, mert egész mások, és akkor egy lendülettel elolvastam a Valaki mást is, ami egészen lenyűgözött.

Herta Müllernél aztán utánanéztem a történelmi részleteknek kicsit, meg a regény hátterének is, mert nem sokat tudtam a romániai németek deportálásáról, de a
lágerről sem. A könyv ugyanis Oscar Pastior német költő története, akit gyerekkorában visznek a lágerbe (senki sem felejti el megemlíteni a Köves Gyuri-párhuzamot persze), és akivel Müller közösen kezdte el megírni a könyvet. Aztán amikor Pastior 2006-ban váratlanul meghalt, egyedül fejezte be.
Halála után Pastiorról a nyilvánosság számára kiderült, hogy több évig a Szekuritáté ügynöke volt, amit mindenki előtt titokban tartott; valószínűleg a homoszexualitásával zsarolták meg. Szóval a táboron kívüli, az azutáni életét talán még inkább szorongásban, rettegésben és félelemben élte le, mint az ottanit, ahol -- és erről több ilyen regény is beszámol -- a napi rutin, a barátságok meg az ismeretségek biztonságot adtak.

Ezek a tények Pastiorról önmagukban nem sokkal járulnak a nettó regényhez, de miután befejeztem az olvasást, érdekes nyomozómunka volt mindezt megtudni. (A linkelt írások pontosabban feltárják az egészet persze.) A történetből viszont nem a lágerben zajló események, hanem a főszereplő hazatérése utáni lelkiállapotairól olvasni a legszívszorítóbb, és mindezt kiegészíteni a Pastiorra vonatkozó magánéleti-történeti tényekkel, az egészen nyomasztó. Döbbenetes az a jelenet például, ahogy már otthon, a városban nem akarnak köszönni és észrevenni egymást a ex-fogolytársak, és lesütött szemmel, szégyenkezve kerülik ki egymást, mint a közös és mocskos titok tudói.

A regény, ha lehet mondani, lírai. Másodszorra már Kertész Imrénél is tudtam értékelni azt, hogy igazából nem a véres-koszos-naturális részletek dominálnak, hanem az, hogy az egész élményt hogyan sikerül szellemileg-agyilag-lelkileg feldolgozni. Ezért a Sorstalanság is számomra gondolat- vagy tudatregény, nem lágerregény (és igazából ez az a vonal, amit semelyik filmes feldolgozás nem tud visszaadni). És ez is az. De ha Kertészé tanulmány, akkor ez vers. Valamilyen.

Ahogy mondtam, nem tudom felidézni az összes metaforát, amit szeretnék. De nagyon megkapó, ahogy például jelentőséget kapnak egyes tárgyak.

A fehér batiszt zsebkendőt még nem használta senki. Én sem használtam soha, de az utolsó napig megőriztem a bőröndömben, mint anya és fia ereklyéjét. [...] A lágerben semmi keresnivalója egy ilyen zsebkendőnek. A hosszú évek során bármikor elcserélhettem volna a bazárban valami ehetőre. [...] Ami visszatartott: Úgy gondoltam, hogy a zsebkendő a sorson. Ha az ember kiengedi a kezéből a sorsát, akkor elveszett. Biztos voltam benne, hogy nagyanyám búcsúmondata, TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ, ezzé a zsebkendővé változott át. Nem szégyellem, amikor azt mondom, a zsebkendő volt az egyetlen ember, aki törődött velem a lágerben. Biztos vagyok benne mint a mai napig. A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember. (83. o.)

Vagy ahogy folyton az "éhségangyalról" beszél.

Hogyan járjunk-keljünk a világban, amikor már nem tudunk egyebet mondani magunkról, mint hogy éhesek vagyunk. Ha már nem tudunk egyébre gondolni sem. A szájpadlás hatalmasabb, mint a fej, magas és visszhangos kupola, egészen a koponyáig ér. Ha az ember már nem bírja az éhséget, az ínye úgy húzódik hátra, mintha friss nyúlbőrt feszítenének ki az ember arca mögé, hogy szikkadjon. Az orca kiszárad, és úgy hálózzák be a hajszálvékony ráncok, mint a színtelen pihe. (26. o.)

Az állandó dolgok nem tékozolják el önmagukat, nincs szükségük másra, csak egyetlen, örökké változatlan viszonyra a világgal. A sztyeppe viszonya a világgal az, hogy lesben áll, a holdé az, hogy fénylik, a földikutyáé, hogy menekül, a fűé, hogy ringatózik. Az én viszonyom a világhoz az evés. (213. o.)

Ezek a szöveghelyek nagyon jól érzékelteik szerintem, hogy nem lehet úgy írni ilyesfajta élményekről, hogy nem tematizáljuk a saját létezésünket folyamatosan és kérlelhetetlenül. Sőt, ez a lényeg. Mert ha csak a naturális részletek vannak, azt egy idő után túl könnyű kívülről nézni. De akkor meg nem sokat ér az egész.

itt mindenki megőrült?

Komolyan, körülöttem mindenki megbolondult.
Kb. egy hónapja megkértem egy kollégámat, hogy ugyan már, amikor az én órám kezdődik, ne legyen már a teremben becsengetés után, ne neveljen, oktasson, ordibáljon, adja át a stafétát, még akkor is, ha az érintettek az ő osztálya. Szabadkozott, hogy jaj, de mindig olyan sok a megbeszélnivalójuk.
Most két hete megint a folyosó végéről hallom, ahogy üvölt és veszekszik (először azt hittem, valamelyik kölyök) még 5-6 perccel azután is, hogy bemegyek. Sőt, hogy ne mondjam, nem férek oda tőle a tanári asztalhoz. Kifelé menet még odaszól két-három embernek, pöröl velük kicsit, lebasz néhányat ezért-azért, ordenáré stílusban utasítgat.
És akkor elgondolkodom, hogy ahelyett, hogy higgadt, okos, hűvös önmérsékletre okítanánk ezeket a gyerekeket, csak még inkább megpiszkáljuk bennük az évek alatt szépen nevelgetett agresszív vadállatot.
Ezek után kb. tíz percbe telik, mire lenyugszanak a kedélyek.
Hogyan értessek meg velük bármit is, ha az a felnőtt, akivel előttem eltöltöttek másfél órát, egy sudribunkó.

Ma a csaj, akit múlt héten kétszer is helyettesítettem, rossz néven vette, hogy az általa használt tankönyv hátsó borítójának bal alsó sarkából leszakadt egy három négyzetcentis darab. Mondtam, hogy bocsánat, nyilván ahogy pakoltam egyik táskámból a másikba (egyik munkahely - másik munkahely, ugye), beleakadhatott valamibe. Akartam róla szólni, fogja nyugodtan rám, ha az iskola számon kéri rajta. Erre mondta, hogy az ő példánya, és hogy ez nagyon gáz. Mondtam még egyszer, hogy sajnálom.
Teljesen zokon vette, és úgy tűnt, mintha azt várta volna, hogy vegyek neki egy vadiúj példányt. Hát vennék is, ha nem lennék csóró, meg nem gondolnám, hogy ez az egész egy baromság; de egyébként meg a tankönyv nekem használati eszköz, göngyöleg, rongyolódik, használódik, naponta forgatok vagy ötöt-nyolcat, és nem mellesleg ez a darab sem volt láthatóan vitrinben tartva. Most mit csináljak, szabadkozzak még pár sort?

Na, úgyhogy marha jó, hogy az ember igyekszik disztingválni és humanoid módjára viselkedni embertársaival, sőt, szívességeket tesz, azok meg szarnak bele, hogy mikor és hogyan generálnak lelkiismeret-furdalást vagy rossz érzést.
Hát csoda, hogy tényleg inkább a kutyák-macskák-füvek-fák-bogarak?

Dac

Most, hogy kiderült, hogy a túlóráink az újfajta elszámolás miatt effektíve mennek a levesbe (hiszen simán kompenzálódnak mondjuk a nem tanítással töltött munkanapokkal, mint például egy egész napos értekezlet), megint azt érezhetjük, hogy a szellemi munkával töltött időt tulajdonképpen seggtörölgetésnek nézik. Passz. Akkor dolgozol, ha valaki azt mondja, hogy az munka. Máskülönben nem.

De legalább lenne egy olyan főnökség, érted, aki empatikus intézkedésekkel, szimpatikus hozzáállással kompenzálja a felülről jövő hülyeséget, kedéllyel hat a hangulatra, és nem ugyanazt a valódi szellemi attitűdnek álcázott ostobaságot pumpálja lefelé, mint a felsőbb körök.

Na de nem is erről akartam írni, hanem hogy összeült a doktori tanács, megalakult a bizottságom, nemsokára úgy kiveszem tehát a tanulmányi szabadságot, mint a sicc, még akkor is, ha mindnyájan tudjuk, hogy az egész csak egy kedélyes beszélgetés lesz, miközben majd úgy teszünk, mintha értenénk, hogy mit mond a másik. Ez a jobbik eset, rossz esetben azt próbáljuk majd felidézni, hogy ki honnan ismeri a másikat (vagy honnan kellene, ha éppen nem ismeri). Azt pedig jóindulatúan elhallgatjuk, hogy le sem szarjuk a másikat, sem a személyét, sem az eredményeit, a gondolatait és az ambícióit. Kölcsönösen.
De hát ez az én kib. dacolásom ezzel a rosszkedvű téllel, ezzel a süppedéssel, ezzel az általános elkeseredéssel. Ahogy oldalról oldalra összeáll valami. Rohadtul nem érdekel, mi lesz azután. Teljesen tisztában vagyok a szellemi erőfeszítések gyakorlatiatlanságával, haszontalanságával és a szobafilosz szánalmasságával is. Most az van, hogy mindenhol szar, mindenkinek. De nekem nem az, mert nem vagyok hajlandó lefolyni sem a közoktatás lefolyóján, de az egyetemeken zajló smúzolás sem érdekel. Lehet, hogy ki kell jelenteni, hogy az outsiderség a lehető legjobb megoldás. Still, you have to say something.

Érdekes módon a gyerekek is megnyugodtak, amikor ma három év után, többszöri nekifutásra, megint adtam egy közönyös szaktanárit (három évenként adok kb. egyet, higgadt vagyok, és igazán nehéz ezt elérni nálam) -- mellesleg a diák beleegyezésével. A stratégia pillanatnyilag jól működik. Csak én számítok. A rendszer meg kapja be.

Ebadó

Olvasom, hogy kormányunk megszavazta az ebadó bevezetését, ami kb. hatezer forint lesz, "veszélyes fajtáknál" akár 20 ezerre is rúghat, mentesülnek viszont a munkakutyák (a házőrzés nem számít annak) és az őshonos magyar fajták, mivel azok hungarikumnak számítanak.

Kutya, mint hungarikum. Értem.
Ennek analógiájára szerintem be lehetne azt is vezetni, hogy a "nem őshonos" honfitársak (akik nem számítanak hungarikumnak) többet vagy másképp adóznak, aki viszont törzskönyvvel tudja bizonyítani a pedigrét, annak nem kell. Vagy nem annyit.

Nem tudom, hogy lehet majd bizonyítani az "őshonos magyar fajtaságot". Nyilván törzskönyvvel, ami viszont az alföldi juhászoknak a pulira nem biztos, hogy lesz, ellenben Paris Hilton csivaváját -- jó sok pénz ellenében -- simán törzskönyvezhetik mondjuk kuvasznak. Legfeljebb majd ráfogják, hogy egyéni az öltözködése és alacsony növésű.

A munkakutyák közé -- nagyon helyesen egyébként -- a vakvezetőket, mentőkutyákat, stb. sorolták, de nem tudom, hogy a terelőkutyák, szánhúzók, miért is ne lennének oda sorolhatók.
Veszélyes, magasabb adókategóriába azok a kutyák sorolandók, "amelyek a múltban már okoztak, vagy a jövőben okozhatnak fizikai sérülést" -- sajátos definíció. Olyan ez, mint amikor a Különvéleményben előre börtönbe zárnak valakit azért a bűncselekményért, amit a desztillált vízben lebegő posztmodern sorsistennők megjósolnak.

A híradóban azt mondta egy kutyatulaj, hogy bár az ebadó nyugaton bevett gyakorlat, itthon fogalma sincs, mit fog kutyásként cserébe kapni a pénzéért. És tényleg. Hiszen az kutyatartás egyáltalán nincs megkönnyítve normális futtatókkal, nem is beszélve például az állatbarát szállásokról vagy utazásról meg a pénztárcabarát állatorvosi költségekről.
A minisztériumi államtitkár szerint (azt hiszem, őt hallottam nyilatkozni) az adó célja, hogy például megfékezzék a túlszaporodást. Emellett kötelezik az önkormányzatokat a kutyák nyilvántartásba vételére -- szinte látom a lelki szemeim előtt ugyanazokat a népszámlálókat, amint újra kopogtatnak, csak most a blökit keresik.

Az adóztatás az önkormányzatok számára fakultatív egyébként (lám, milyen jótét lélek a mi kormányuk), úgyhogy már vizionálom a jóindulatú városvezetőket is, amint "eh!"-felkiáltással jótékonyan legyintenek majd, és hagyják az egészet a fenébe.

Egyébként meg várom a macskaadó bevezetését, természetesen szintén szigorúan a túlszaporodást megelőzendő. Aztán a vadászgörény-, az aranyhal- és a tengerimalac adót is, hasonló indoklással.

A modelliskolákról

A művészeti egyesületeknek álcázott modelliskolák azért utálatosak, mert művészeti oktatásba ágyazva árusítják ki az oda járó gyerekeket. Nemcsak hogy értékrendet és mintát nem közvetítenek számukra, de még el is hitetik velük, hogy amit csinálnak, az kultúra, táncművészet, netán színház. Holott nem több, mint modellkedés.

Az ilyesfajta intézmények már egészen kicsi korban elhitetik a gyerekekkel, hogy nincsen fontosabb, csak az megfelelő alak, a vékonyság, a hozzáférhetőség és az, hogy soha ne mondjuk nemet a felkérésekre. Ezért lehetséges, hogy az érintettek komolyabban gondolják az Árkád-beli őszi kollekciót népszerűsítő "fellépést", mint mondjuk a magyarórát. Mert igen, ezeket "fellépéseknek" nevezik. A próbákat ugyan "edzésnek", de a szerepléseket "fellépésnek".

A másik pedig az életmód. Ezek a gyerekek ugyanis egészen korán hozzászoknak a náluk idősebbek társaságához, ennek kapcsán egészen fiatalon pasiznak/csajoznak, éjszakai életet élnek, isznak és drogoznak, kimaradnak, és hülyeségeket csinálnak. Gyakran az anyukájuk közreműködésével, aki már szintén nem tud másra gondolni, csak a gyermek alakjára, úgyhogy nem is vesz neki csokit mondjuk Mikulásra, hanem inkább gyümölcsöt.

Az értékrend kapcsán pedig az a legproblematikusabb, hogy egyszerűen nem hiszik el, hogy a számukra "művészetkén" beállított tevékenységükön túl létezhetnek más értékek is. Hogy okosodni és tapasztalatokra szert tenni másképp is lehet, mint hogy a fővárosi élet celebjeivel lespanolnak. Hogy néha olvasni kell. Hogy a színház nem az Operett Színházzal és a Madách Színházzal szinonim.
Szóval hogy sajnos nincs, aki megmondja nekik, hogy az életük nemhogy nem tartalmas és kiteljesült, de még az első negyedénél sem tartanak.

normal

Biztos vagyok benne, hogy ez a normális élet:
Felkelni fél nyolckor, kávézni, híreket olvasni, reggelizni, rajzfilmet nézni, dolgozni. Főzni, közben írni, ebédelni, beszélgetni, kicsit pihenni, írni, olvasni, írni, tanítani, sportolni, beszélgetni, gondolkodni, olvasni, megbeszélni, filmet nézni, szeretni.

Nem pedig ez:
Felkelni fél hatkor, rohanni, buszozni, tanítani, értekezni, mérgelődni, dolgozni, éhesnek és szomjasnak lenni. Futni, gyorsan ebédelni, visszamenni, újrajárni, szidni-szemrehányni, este is dolgozni menni, sötétben hazamenni, bambulni, dolgozni, dolgozni, dolgozni, és lekapcsolni a tévét.