Túl

Kép forrása itt.

Túl sok a munka már, és túl kevés a pihenés, túl kevés az ünnep, és túl kevés a jó idő is. 

Az iskolában meg a közoktatásban is valahogy minden annyira túl, hogy már el sem olvasom a törvénytervezeteket (?), a híreket is csak futólag, a rövid összefoglalókra törekszem. 

Nem fog itt semmi történni, kérem, nem fog összeomlani a rendszer, nem lesz lázadás, mindenki szépen elfogadja majd a direktívákat, és azokról, akik mégis felmondanak (pedig jó és valószínűleg pótolhatatlan szakemberek) kiderül majd, hogy túl keveset számítanak ahhoz, hogy ne legyenek pótolhatók azonnal.

Ez rám is igaz, természetesen.

Pár hete komolyan megkísértett egy szegedi álláslehetőség az egyetemről, és természetesen csak nekem volt aggályos, hogy bármikor kilépjek (meg persze, gondolom, a munkahelyemnek lett volna az, ha felvetem nekik a dolgot), a környezetem azt mondta, húzzak azonnal. 

(Persze lett volna némi cécó az ingázással meg a lakhatással, végül aztán az történt, hogy kiderült, a dolog most nem aktuális, az egyetemi vezetés egyelőre stornózta.)

Már én is túl(ságosan) unom a sok küszködést; hogy legtöbbször már addig sem sikerül eljutni, hogy a két fél (osztály, tanár) legalább a kölcsönös emberi tiszteletig eljusson. Túlságosan devalválódni fog az érettségi és a felvételi is ahhoz, hogy fontos legyen bármilyen vizsga, felvételi vagy eredmény (sőt, a tudás és a műveltség úgy en bloc), ezért aztán már az sem fog praktikusan számítani, ami az órákon történik. (Végső soron a többségnek már most sem igazán számít.) Én már nem is nagyon törekszem arra, hogy azokon a pár keveseken kívül bárkinek is bármilyen intellektuális többlettartalmat (= lehetőségeket) nyújtsak, a megmaradt energiáimat igyekszem azokra fordítani, akiket még érdekel, amit mondok. A többiekkel emberi lépésekre törekszem (értsd: én egy ember vagyok érzelmekkel, gondolatokkal, akarattal, célokkal, feltételezem és tiszteletben tartom, hogy te is az vagy, tanuljuk meg megbecsülni egymást egy alap humán szinten); nem mindig megy, és nem miattam.

Hogy értelmesnek érezzem ezt az egész túl frusztráló helyzetet, elhatároztam, hogy tanulni fogok. A héten kezdődik egy 10 hetes képzés, amiért kreditpontok járnak, bár azt hiszem, inkább a doktorjelöltet fogom segíteni a válaszaimmal és a részvételemmel. A téma: pedagógusokról és tanári munkáról szóló irodalmi szövegek személyiségfejlesztő hatása. Az első hétre egy tanárfigurára kell gondolnom, aki inspiráló volt számomra, illetve a "hiteles tanár" kissé túlhasznált fogalmát kell gondolattérképen ábrázolnom. Csak vázlatosan, nem kell túlzásba vinni. Nekem persze Novák Antal jutott eszembe Kosztolányi Aranysárkányából, aki egy nem erre a világra való igazi antihős, elmegy mellette az iskola és az élet is, ő meg jól belehal. Hát így.

Én persze nem fogok egyhamar belehalni, elhatároztam, hogy ősszel is elmegyek tanulni, remélem, ki tudom gazdálkodni a tandíjat most, hogy minden túl drága.   

Aztán meg idővel szépen felmondok, nevelje ki az utánpótlást a Pintér meg a Maruzsa.

Most mondhatjátok, hogy megint csak túlzok, de a múltkor részt vettem egy tanári fórumon (olyanon, ahová már tényleg csak a mazochisták és az altruisták járnak), ahol a két "belügyesről"--így neveztem el a két csinovnyikot, akit a főnökeik odakényszerítettek, hogy válaszoljanak a kérdéseinkre--úgy peregtek le a szakmai kérdések, mint Németh Szilárd kajaposztjairól a főzni tudók, a diabetológusok (és a jóízlésű emberek) kommentjei.

Akkor, ott felismertem, hogy tényleg vége. Hogy ezek leszarnak mindent. Hogy olyan természetességgel állítják, hogy megtörtént valami, mintha tényleg, pedig tömegek állítják, hogy nem.

És pont ez a paralell tudatállapot és mély hamis (vagy inkább hazudott?) meggyőződés az, ami lehetetlenné teszi a dolgot. Szóval erről ennyit. 

A túl sok munkának és frusztrációnak legalább az lett az eredménye, hogy írtam egy nagyon jó drámafejezetet az egyik tankönyvbe (62 oldal), amire tök büszke vagyok, még akkor is, ha a felét kiszerkesztik majd mindenféle okokból (túl nagy terjedelem), vagy netán csak a digitális változatba kerül. Ez mondjuk sok örömöt okozott; bárcsak napi több órában foglalkozhatnék azzal, hogy olvassak, és kreatív feladatokat találjak ki - hmm... valakiknek, akiket ez érdekel. 

Visszatérve az emberi tényezőre, a magánszférában is kb. az a helyzet, hogy törekszem arra, hogy empatikusan és figyelmesen kövessem, másokkal mi történik, a saját érzelmi feltöltődésemet pedig túlságosan is háttérbe szorítom. Ez van, szép lassan beleszocializálódtam ebbe az önámításba.

(Hajajj, pedig volt ám idő, amikor csak úgy ömlött belőlem a sirám és világ igazságtalansága miatti panaszolkodás!) 

Így történhet meg az, hogy végül a gödör aljára kerülök, amit persze senki nem vesz észre igazán, még én magam sem. Az is csak úgy megtörténik, hogy miközben például tizesével kapom a panaszüzeneteket (kéretlenül), azt csak nagyon kevesen kérdezik meg, hogy én hogy vagyok. (Lásd a Gittás reklámot, amiben most kivételesen nem a buszsofőrség vs. tanárság a lényeg.) Ezt pedig lerendezem azzal, hogy jól is van így, csak aztán meg néha mégsem.   

Ilyenkor mindig elhatározom, hogy többet meditálok, többet írok, de aztán életbe lép az A-terv, és: dolgozom.   

Hogy jót is mondjak, lecseréltük az autót, és túl jó ahhoz, hogy ne szokjam meg azonnal, hogy egy kényelmes járgányban ülök, ahol lehet zenét hallgatni, és még a pasik is komolyan vesznek a közutakon.   

Ennek következtében az én amúgy is magas aggodalmi szintemen kissé túlmutató mennyiségű benzint használtunk el az elmúlt hetekben, tehát sokat gondolok az A-tervre.

De ez azért nagyon jó, vettem bele zöld üléshuzatot, a zöld pedig a természet, az életenergia és az önelfogadás színe (by chakralife).

Tár

Rég fogott meg film ennyire; igaz, régen is néztem meg filmet teljes figyelemmel. Egyrészt másra mennek el a kreatív energiáim (ha éppen vannak), másrészt félek a 150 percektől, harmadrészt már (most éppen) alig mozdulok ki itthonról, így komoly feltétel nálam, hogy meg tudom-e nézni az adott dolgot itthon is.

A Tárról természetesen sokat olvastam, mielőtt belevágtam, nem is lehetett volna másképp tenni, mert tele volt kritikával az internet és a közösségi média is. A legtöbb írás (nem linkelek, csak üsd be, úgyis olyat találsz) metoo filmként és cancel culture filmként tárgyalja Todd Field alkotását. Bevallom, ha nem olvasok korábban semmit, lehet, hogy az az aspektus nekem eszembe sem jutott volna, vagy csak nagyon szőrmentén, ugyanis szerintem ez a vonal egyáltalán nem hangúlyos a filmben. Jelen van, de meglehetősen kidolgozatlan, és nem is túl érdekes.

(Vigyázat, innentől spoiler előfordulhat!)

Valóban arról van szó, hogy Lydia Tár befolyásos karmesterként privilegizált helyzetben és hatalmi pozícióban van, és igen, arra is elég erős utalgatások történnek, hogy a múltban ezzel visszaélt. Ennek a bemutatásában azonban elég sok a homály, a célozgatás, a sejtetés, semmi konkrétum. Egy ponttól kezdve nem dönthető el, mi történt pontosan, és hogy a kockáról kockára felépített történet tényleg a valóság-e, vagy pedig egy közösségi média és szóbeszéd által megkreált keret. Igen, tudom, ez a valóságos eseteknél is pontosan így történik, ugyanezek a dilemmák szoktak felmerülni, és ekkor szoktuk azt mondani, hogy az áldozat szavait tilos ellehetetleníteni, sőt, fel kell erősíteni a hatalomban lévő másikkal szemben. Szóval szerintem a film remekül képezli le, milyen bizonytalanságok mentén alakulnak ezek az esetek. 

Lydiát, a főszereplőt több kritika szörnyetegként írja le, aki egyszer csak lelepleződik. Bár valóban egy nárcisztikus figura, egy csomó olyan jelenet van, ahol érzelmileg és intellektuálisan is vonzó, lehet vele azonosulni (pl. a kislányával való kapcsolata--a film kontextusában még azért ítélhető el száz százakékban, ahogy az iskolai konfliktust rendezni akarja--, vagy akár a sokat vitatott Bach-jelenet, ahol kioszt egy féltehetséges zeneakadémistát, aki "nem csípi" a fehér ciszhetero férfi zeneszerzőket). Ez pedig nem valamiféle manipulált helyzet, tényleg vannak valódi érzelmei, hitelesnek is tűnnek, viszon az egész nőben van egy hatalmas adag frusztráció és valami rejtélyes motivációs háttér és előélet. Emiatt én pl. sokáig azt hittem, hogy az lesz a slusszpoén, hogy kiderül róla egy komoly tudathasadás, és titokban egy teljesen másik fizikai élete is létezik. (De nem ez a slusszpoén.) 

Ezt a nárcizmust viszont én nem a szexuális ragadozósággal összefüggésben értelmeztem (komolyan, szexről még harminc másodpercnyi sincs az egész filmben, nem is nagyon értem, miért jutottak sokan erre a következtetésre), hanem Lydia múltjával kapcsolatosan, mármint hogy honnan indult és mekkorát küzdött ahhoz, hogy végül irányítást szerezzen a saját élete felett (a karmesterség is szimbolikus), és eljusson oda, ahol van. (Erről többször is beszélnek a filmben, de a legjobb mutató mégis az szerintem, mikor a bukása után hazautazik, és videókazettáról nézi a régi, rajongott felvételeket, miközben felidéződik, milyen régóta és mennyire vágyott erre a pályára és sikerre.) Egészen tipikus történet az, ahogy a 'nagy ember' elfelejti, honnan jött, vele hogy bántak, stb., és számtalan helyzetben ugyanazokat az eszközöket kezdi alkalmazni, amikkel vélhetőleg ő is találkozott. Ugyanolyan pökhendi megmondóember lesz, hanyagolja a dicsérő szavakat, a támogatást, az utolsó pillanatban lepattintja a hozzá hűséges csatlósokat, nem viszonozza a szívességeket, stb. A filmben szereplő csellóslányra sem szexuális tárgyként tekint szerintem (vagy nem csak úgy), hanem a régi, fiatal és szenvedélyes önmagát is látja benne. 

Ez az óriási belső feszültség és megfelelni vágyás (ld. idegrángások, álmatlanság, lopott nyugatók) vezet végül a totális megsemmisüléshez, nem pedig a cancel culture. A sztoriban az elejétől van egy csomó jel, hogy valami nem stimmel Lydiával (ezeket a metoo olvasat nyilván a lelkifurdaláshoz, a múlt tökéletes életbe való be-betöréséhez kapcsolja), amik elég jól jelzik, hogy a totális pusztulás felé haladunk, és hogy ez a tökéletes élet, amiben igyekszik mindenkinek megfelelni, nem tartható fenn. A futójelenetek, a titokzatos hangok, a mobiltelefonos képek/videók, az álmok egy része mind-mind elvarratlan szálak, nem derül ki az okuk, talán tényleg csak arra valók, hogy a feszültséget fokozzák.  

Azt mondanom sem kell persze, hogy sok olvasat fér meg egymás mellett, ilyenek a jó anyagok. Cate Blanchett pedig zseniális.  Hatalmas melót tesz ebbe a játékba, minden nézése, kézmozdulata, mimikája perfekt még akkor is, ha sok szempontból ez direkt és modoros színészi játék.  

(Még szívesen mondanék arról valamit, hogy mi a helyzet a zenével ebben a filmben, de ezt még nem tudom összerakni.)

Részleges évösszegző

 Nem tudok nagyon sok jóról beszámolni, csak azokról, amiket már úgyis mondtam nagy ritkán.

Tegnap volt az első szabinapom, villámcsapásszerűen ért a hír délután, hogy még színházjegyem is van, el kell menni. (Spiró: Csirkefej, négyes alá, talán még írok róla.)

Nem tudom, mit írhatnék összegzésképpen, talán csak azt, amit mindig (sokszor) szoktam, hogy próbálom a fejem a vízszint fölött tartani most is. Nem vagyok az a munkába és elhivatottságba beledöglős típus, de azért sok minden megvisel engem is (képzelem, hogy érezhetnek azok, akiknek a tanárság életük-haláluk és hivatásuk), mert ezt már tényleg nagyon nehezen lehet ép ésszel kibírni. Sokáig azzal vigasztaltam magam, hogy majd az idő mindent megold. Most is ott tartok, hogy szerintem repedezik a rendszer, de mélyen szomorú vagyok azok miatt, akik a környezetemben szinte megpusztulnak ebben. Borzasztóan hálás vagyok, hogy van más is az életemben/nem ilyen lelki alkat vagyok/súlyosabb dolgok is történtek már velem (és ezek kombinációja). Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, ebbe én biztosan nem akarok tönkremenni. Jó, pályát váltani sem fogok (talán kellene), mert én ehhez értek, ezt csinálom jól. Nem, nem valamiféle földöntúli elkötelezettség visz, csak látom, hogy ez megy jól. Az embernek annyi minden megy szarul, legalább vegye észre, mi megy jól.

Szóval ha van is egy esélyem, hogy ép ésszel kibírom a következő 20-30 évet, azt kellemes dolgokkal akarom tölteni. A stresszt és a sz*rcunamit (a két nagy S) sosem lehet kizárni úgysem, de legalább legyen egy kapu, amit az ember bezár, még ha fejek is hullanak.

Ennek például az az ára, hogy az utóbbi hónapokban én már sehol nem demonstráltam, egyetlen petíciót sem írtam alá, meg ilyenek. Jó, néha odaszólok Németh Szilárdnak meg Varga Juditnak (a nőkre még dühösebb vagyok), de ennyiben kimerül az indulat, mert tényleg szeretnék arra gondolni, aki majd 20-30 év múlva egy takaróba bugyolálva ül a szeles északi parton és nézi a vizet. Ez leszek én.

Ami most azért elég markánsan meghatározza a napjaimat, hogy a Diócica beteg. Sírtam három napig, de aztán hárítom ezt a bánatot is, ahogy szoktam, mert volt egy pont az életemben, amikor meg kellett tanulni, hogy a bánatba nem szabad belesüppedni. Sok szempontból káros lecke ez; az ember lánya demonstrálja az erőt, nem sír, nem szomorkodik. Nem_gyengül_el. Sok a káros következmény, mondanom se kelljen. Pláne úgy, hogy értelmiségiként (és feministaként) világosan felismerjük a káros (női, emberi) mintákat, aztán mégsem merjük elengedni magunkat, inkább izmozunk, mert azt gondoljuk, ez az elvárás, és emiatt magunktól is ezt várjuk el sajnos. 

Szóval beteg, ami egyrészt várható és magától értetődő fejlemény volt. Másrészt nem is rossz beteg, tényleg, csak elvétve vannak nehéz időszakok, amikor nem eszik, nyugtalan, virrasztani kell vele, panaszolkodik. A macskák, mint megtudtam, ilyenek, nem sírnak, erősen kitartanak, közben fogynak, mint a holdfény. 17 év, az nagyon sok idő, én már nem is emlékszem arra az időre, amikor ő nem volt. Egyszerűen nem emlékszem. Mindig ott volt, hoztam és vittem, buszoztunk, laktunk két városban, várt engem haza egyedül, aztán már nem egyedül, gyerekeket tanított meg szeretni, gondoskodni. Érezni, úgy egyáltalán. Én tényleg nem tudom elképzelni, hogy lesz nélküle. De azt se tudom elképzelni, milyen lesz a vége, mert ekkora élni akarást nem hiszem, hogy bárki látott. Kis sovány test, nagy ösztönök meg élet. Szeretet, felénk.

Ami a többit illeti, továbbra is próbálok befelé koncentrálni. Sokszor nem sikerül. De vannak feladataim, amiknek értelmét látom (tankönyvet írok, júliusban előadok egy nemzetközi Shakespeare-konferencián), és bármilyen illuzórikusnak is tűnik, szeretnék egy nagyon békés és harmonikus öregkort majd. Tudom, hogy ez a távoli jövő, azt is tudom, hogy ebbe a tervbe nagyon sokan belebuknak, de most úgy érzem, nem maradt más remény, mint ebben hinni.

Nem csoda szerintem, hogy ez a kedvenc karácsonyi dalom. 

Őszi

A legutóbbi posztot szeptember végén írtam, úgyhogy pont passzol ez a cím most. 

(Kíváncsiságból csekkoltam egyébként, mióta blogolok, és a legrégebbi bejegyzés, amit találtam, 2006 májusi. A legrégebbi azonban nem ez, mert amikor figyelmeztetés nélkül befuccsolt a freeblog, az első akkori ingyenes blogszolgáltató, akkor a bloggerek mindenféle trükkökkel próbálták megmenteni a régebbi szövegeiket, de csak néhányat sikerült. Nekem például az egész londoni blogom elveszett - a fotókkal együtt - amiket az ösztöndíjam alatt írtam.)

Gondolkodtam, miért nem írok ide többet, és a válasz mindig ugyanaz: időhiány, kiégés. Ezen a bejegyzésen is napok, hetek óta agyalok már, hogy ide kellene ülni írni valamit, de aztán visszatart egy csomó minden; nem akarok panaszkodni, nem akarok mindig ugyanarról írni, más módokat kellene találni a ventillálásra.

A szünet jó volt, nem mondom, hogy nem. Mikor anno bejelentették, hogy elmarad, azt hittem, menten beugrom egy kukáskocsi alá, de aztán sikerült átdatáltatni a két és fél napos miniszabit, úgyhogy október utolsó péntekjén elegánsan leléptem a második óra után. Nem, persze alapból nincs ilyen jó dolgom, most majd hetekig pótolom az órákat pénteken, későn. 

Az elmúlt hónap megint nagyon kimerített, nem csak a munka miatt, hanem a folyamatos érzelmi készenlét okán is. Azért nem egyszerű dolgozni is, meg még társadalmi megmozdulást szervezni, abban részt venni, koordinálni, beszédeket szerkeszteni, meg úgy egyáltalán, kommunikálni ezt az egészet. Ciki kimondani, de két-három alkalom után ki is szálltam a francba. Mert hogy most (itt, Magyarországon) például az van, hogy az aktivizmusban szépen, és viszonylag gyorsan ki lehet égni. Látom magam körül azokat, akik még mindig tolják, és sajnálom őket. Egy darabig irigykedtem a végtelen energiájukra és az ellentmondást nem tűrő elveikre, de most már picit sajnálom őket, fáradtak, keserűek, idegesek. Itt a városban a művészeti szakközépiskola a főszervező, onnan pedig nem a főállású tanárok, hanem főleg a művésztanárok, akiknek egyrészt más jövedelmük és lehetőségük is van (persze nekünk is, sokunknak), másrészt csak részben köti őket ez a sok intézményesített sz*r. Mi, többiek próbálunk felzárkózni időben, energiában, lehetőségekben, de nehezen megy. Nekem legalábbis nagyon nehezen megy. Úgyhogy most ott tartok, hogy mindenben részt veszek, ahogy lehet, de nem szervezek, nem agitálok, tartok egy kis szünetet most.

Az egyéb dolgokban persze nem lehet szünetet tartani, de néhány naponta kiborulok a kilátástalanságon és a lehetőségek, előrelépés hiányán. (Meg persze az árakon.) Két hete komolyan elgondolkodtam azon, hogy elmegyek egyetemi oktatónak egy másik városba, mert még az életem végéig való ingázás is jobb annál, mint ami most van. (Ezt később revideáltam.) Elkeserít, hogy nincs plusz munka és pénz, aztán meg az, hogy mégis van, mert bestresszelek a határidőktől. Ez ellen úgy próbálok tenni, hogy megpróbálom szigorítani a napirendemet és rangsorolni. 

Ebben az egészben voltaképp nincs semmi meglepő, hozzászoktam magamhoz már, jóban vagyunk. Viszont ami sosem változik, az a környezet érzéketlenségén való meglepődésem. Hogy mennyire nem rezonálunk egymásra. Amikor délután, az óráim után nevelési értekezlet címén a túlfizetett (és folyamatosan a szemünkbe hazudó) oktatási igazgató előadását kell kötelezően hallgatnom a "kiemelkedően eredményes emberek hét szokásáról", akkor úgy érzem, ütni szeretnék. Hiszen színjáték az egész, és vérlázítónak találom, hogy egy ilyen sunyi alak magyarázza el nekem, hogy mitől lehetek sikeresebb a szakmai és a magánéletemben. Amikor pedig néhány idegesebb kolléga óvatosan szembesíti azzal (persze virágnyelven), hogy az első dolog az anyagi biztonság lenne, akkor harsányan közli, hogy nem értettük meg a lényeget. Egy olyan ember beszél nekem a win-win szituációk mámoráról, aki eleve olyan rendszert szolgál, amivel tényleg senki nem kerülhet ilyen nexusba. És ez még mind hagyján, de mélyen elkeserít, ahogy a közvetlen főnököm túlzóan hajbókol ennek az egésznek, holott tudom, hogy az egész helyzet az elvei ellen való. Nekem viszont nincs már kedvem ingyen dolgozni, ingyen ott ülni, ingyen jó képet vágni mindehhez. Nincs kedvem úgy tenni, mintha minden rendben volna, mert hát nincs.      

Elkeserít, hogy a többség tényleg mennyire nem ért semmit. Nem az ostoba kommentelőkről beszélek, még egyszer mondom, hanem arról, hogy mennyire elveszik a kapcsolat, és azok is, akik elvileg képesek lennének rá, bezárnak mások előtt és mások felé. Nem is mindig szándékos ez, mégis szomorú. Én például múltkor hazaugrottam, és kaptam az anyámtól egy fél kiló túrót, egy zacskó száraztésztát meg egy vödör tejfölt, mert azt hallotta, hogy drágállom a boltban a túrós csusza hozzávalóit. Majd közvetlenül utána elmesélte, hogy a banki tanácsadójával azon tanakodtak, mit kezdjen a pénzével, mert az emelt főorvosi fizetése mellett százalékosan a nyugdíját is havonta utalják, sőt, szintén százalékosan megkap minden emelést, kiegészítést és prémiumot. Az összeget is megemlítette. Hagyjuk is. (Az iskolából sem kell kilépnem, hogy kissé hasonló élményekben legyen részem.) Csak remélni tudom, hogy én nem vagyok ilyen, hogy nem az van, hogy másokban felnagyítva látom azt, amit magamban esetleg valamiért nem veszek észre.

Más nincs, próbálok befelé figyelni, sokat olvasni, és a hétvégén meghallgattam egy lemezt is. Meg három podcastot. Kalkulálom, hogy tudok júliusban elmenni az ESRA Shakespeare konferenciájára (120 euro) úgy, hogy közben kis időkre el is tudjak utazni, mert megbolondulok ebben a városban.

Trip (ha még nem láttátok volna az instán):

Dég

Dörgicse

Kornyi-tó

A napokban...

Kép: pinterest

A napokban kering egy cikk (?) a wmn-en, amit egy gyakorló ötvenes angol szakos pedagógus írt, aki az egyik budapesti gimnáziumban tanít. Több (tanár és nem tanár) ismerősöm is megosztotta, így végül alkalmam nyílik gyorsan (az "egy tipikus napom" előtt) írni pár sort arról, mi a bajom a médiával, azon belül pedig az ún. női hangot közvetítő médiával.

Én egyébként régen nagyon szerettem a minőségi wmn-t, különösen D. Tóth Krisztát, aztán persze (a kattintásszám miatt is) mindenféle szerzőket befogadtak és adtak nekik sok-sok felületet, mielőtt az illetők elég éretté váltak volna ahhoz, hogy jó cikkeket írjanak; de ez a konkrét téma szempontjából szerintem most mellékes. Amit mondani akarok, hogy (csúnyán fogok fogalmazni, korán van, bocs), hogy személyes véleményem szerint manapság leginkább a picsogás megy. A bármin. A mindenen.

Félreértés ne essen, én is szoktam picsogni, nagyon is sokat, főleg ebben a blogban meg a Facebookon is (ettől még persze nem hívom magam újságírónak, ezt igyekszem megtartani a személyes tereimnek), de vannak helyzetek, pozíciók, amikor kifejezetten károsnak tartom a nyavalygást. (Megjegyzés, amit bárhova tehetnék: az Egy nap című filmet anno nagyon szívbemarkolónak találtam, nézzétek meg.)

Itt van például ez a fent említett szöveg (amit tudom, nem egy újságíró írt). Azt mondják, egy átlagos tanár egy átlagos napjáról szó, aki "már nem bírja". A szüleivel él (az anyukája főz rájuk), két fiút nevel (egy 17 évest és egy egyetemistát), elvált, angoltanár, osztályfőnök, a tantestület aktív tagja, stb. A nap, amit leír, tényleg krézi. Kb. nekem is ilyen egy átlagos napom, bár nem vagyok osztályfőnök (nem kötelező), nem szervezek szalagavatót (ez sem kötelező), de vezetek egy munkaközösséget, iskolaújságot csinálok, és: van még 2-3 állásom, amivel kipótolom a pénzt. Igyekszem itthonról kaját vinni, hogy ne a büfében költsek. Meg készülni is szoktam az óráimra. Sokáig dolgoztam olyan helyen is, ahova nem okos, tanult és zömében jó hátterű gyerekek tanultak, muszáj volt hát mindig kitalálni valamit, nem lehetett hétszám csak csevegni az angolórán.

A cikk egyébként azt fókuszálja, hogy ilyen kevés pénzért milyen kemény és hajtós egy tanár napja, pláne, ha nehezebb helyzetbe kerül (aka válás, idős szülőkkel élés). A kommentekben többen óvatosan (!) szóvá tették, hogy igen, valóban vacak a helyzet, de talán ennél egy fokkal lehetne jobb, ha 1) a tanárnő nem válllana annyi ingyenmunkát; 2) befogná az amúgy fiatal- és nagykorú fiait, ezzel talán sikerülne őket némi felelősségre szoktatni; 3) készítene valamiféle napirendet, és nem random élné élné a napjait; 4) akármilyen idegesítő is számára, kiállna az anyja mellett, aki nyilvánvalóan segíteni akar.

Persze tök könnyű távolról bölcselkedni, de azért kicsit túlzónak éreztem az ezekre a meglátásokra érkező reakciókat. Mintha kezdenénk mérföldekre kerülni a józan észtől, ami még jobban megnehezíti az amúgy is borzasztó helyzetet. 

Egyrészt én is angol szakos vagyok (még ha egy generációval fiatalabb is), tudom, hogy van számtalan lehetőség pluszmunkákra, ha már az ember nem akar mestertanár lenni jobb fizetésért (mondjuk elvből, ahogy én tartottam magam sokáig). Ha gazdaságilag rossz helyzetben vagyok, elfogadom az anyám főztjét (főleg a két mindent felzabáló fiatal hímneműnek), valamint megbeszélem velük (legalább is a nagyobbikkal), hogy most ez van, bele kell adni a háztartásba. Az pedig hétszentség, hogy mások problémáit nem helyezem a sajátom elé.

Tudom, ez alkati kérdés is, nem vagyunk egyformák. De a bajom az, hogy a wmn ennek az írásnak a publikálásával tovább dagasztja azt az áldozati narratívát, ami már eleve övezi a tanárokat, és ami miatt mindenk utál minket. Mert "mi mindig csak picsogunk". Meg hogy "más is keveset keres". "Másnak is szar." Én nem mondom, hogy ezek valid érvek volnának, sőt, azt is gondolom, hogy a politikai közbeszéd elég régóta hergel a tanárok ellen - de komolyan, a wmn nem pont ugyanezt csinálja? Tovább megyek: a sajtó egy része--annak címén, hogy leleplezi a problémákat, stb.--nem pont ugyanezt csinálja? Mi haszna a tanároknak (és mi haszna a nehéz helyzetben lévő nőknek) egy ilyen cikkből? Növekedni fog a társadalmi megbecsülés? Az emberek majd rájönnek, mekkora a probléma? Végre felnyílik a szemük? Nem hinném, inkább az utálat és a megvetés fog tovább növekedni, mert hiszen itt egy nő, aki nem képes megoldani az életét, és ahelyett, hogy effektíve tenne valamit, cikket ír róla, amitől mindenkinek megszakad a szíve. Ráadásul a wmn (a másik oldalon) valamiféle feminista érzékközvetítőként prezentálja magát, azaz sokat cikkeznek arról, hogyan ássa a alá a társadalom a nők társadalmi megbecsültségét. Persze a fenti cikknek is létezhet egy olyan olvasata, miszerint ezt a nőt már kizsigerelte a rendszer, és minden csak következmény. De hát ne már, azért itt egy viszonylag privilegizált helyzetben lévő, a fővárosban élő szereplőről van szó. (Próbáljuk ugyanezt a sztorit elképzelni pl. egy kisvárosban vagy egy szegregátumban élő és dolgozó tanárról.)

Most, hogy már úgyis magamra haragítottam mindenkit, azért hozzáteszem azt is, mennyire problematikusnak találom, hogy amúgy az ilyen dolgokban szinte már egyáltalán nem lehet árnyalt ellenvéleményt (se!) fogalmazni, mert az embert azonnal beállítják a másik oldal soraiba. Hiába mond/ír az ember ilyeneket, hogy: "a problémát elismerem", "hangsúlyozom, ez csak az én nézőpontom", "ha a dolgot egy másik szemszögből nézzük" - egyszerűen nem megy át. Mást gondolsz? Akkor Fideszes vagy. Akkor náci vagy. Érzéketlen vagy, tolod a kormány szekerét, stb.

Évtizedek óta írok mindenféléket, nagyon fontosak nekem a letisztult, világos gondolatok, az érvek, adott esetben az érzelmek valid kifejezése is. Szerintem az ilyesmi fegyver. Erő. Hatalom. Ezért bosszant annyira, amikor indulatos ömlengésekből újságcikkek lesznek, amikor a kommentszekciók színvonalára degradáljuk az (újság)írást, amikor árnyalt nézőpontok nélkül tálalunk problémákat, és: amikor nagy hatású fórumok/emberek ennek teret biztosítanak. Mondjuk anélkül, hogy legalább egy szerkesztőt ráeresztenének a szövegre.

Végezetül elmondom, pedagógus témában mit várnék el (többek közt a "női hangot" megszólaltató wmn-től). Interjúkat, oknyomozó, tényfeltáró cikkeket a vidéki oktatással kapcsolatban. Cikkeket a szakképzés és a közoktatás többi része közti bérfeszültségről. Szövegeket óvodapedagógiáról, annak kudarcairól, a mai gyerekekről, a kurrens oktatási módszerekről, a képzések hiányáról. A bölcsődékről. Riportokat erős tanáregyéniségekről az ország minden tájáról, interjúkat velük. És még sorolhatnám. Ez melós, tudom. De meggyőződésem, hogy az ilyesmi sokkal hatékonyabban hozzájárulhatna a tanárok társadalmi megbecsülésének jó irányba alakulásához.

A helyzet tragikus, ezt egy percig sem vitatom. De szerintem nem a média jelenleg közismert tanárszereplőinek (itt most írhatnék konkrét neveket) és nem az ilyen cikkeknek kellene reprezentálnia a magyar tanártársadalmat.  

Azonosság

Kép: pinterest

A minap az egyik nyilvános felületen az ismerőseim körében nagyon érdekes vita bontakozott ki Zelenszkij elnök és felesége Vogue-beli fotózkodása kapcsán. Vitának nevezni mondjuk túlzás, a felek között volt, aki durván fogalmazott, majd a poszt írója végül korlátozta a hozzászólások lehetőségét. 

A posztolót amúgy Szegedről ismerem, egy nagyon intelligens és szorgalmas lány Tunéziából. A doktori képzést végzi az egyetemen, számos konferencián hallottam, igyekvő és figyelemre méltó. Bár csak két szót beszéltem vele (és gratuláltam neki), azonnal ismerősnek jelölt. Van pár közös barátunk is.

Az eszmecserében egyébként nem az volt a lényeg, hogy ki mit gondol Zelenszkijről, az ukrán-orosz háborúról, Putyinról vagy a fotózkodásról. Én sem volnék annyira bátor, hogy megpróbáljam összefoglalni, mi is történik az országunk keleti határától nem messze. Tény, hogy az oroszok egy szuverén államot támadtak meg, tény az is, hogy mi (többek között a posztszovjet múltunknak és a történelmi traumáinknak köszönhetően) sokkal érzékenyebben vagy máshogy rezonálunk erre a dologra, mint a tőlünk nyugatabbra lévő államok. A helyzetet ráadásul súlyosbítja Orbán Viktor retorikája, alkalmi helyzetértékelése, taktikus odamondogatásai, stb. Amit viszont most ki akarok emelni, az a felek beszélgetésének, egymásra való reagálásának néhány jellegzetessége.

A poszt lényege az volt, hogy az ukrán elnök (és felesége) fotózkododása nettó bohóckodás és médiaszenzáció, politikushoz méltatlan, és hogy mennyire elképesztő, hogy miközben az országában emberek halnak meg, Zelenszkijnek van ideje Cannes-ban beszédet tartani, egyetemistákkal társalogni, szerepelni itt-ott, a felesége pedig háborús repülőgépek előtt pózolgat, amelyben feltehetően emberek haltak szörnyű halált. Az erre való reakciók/hozzászólások némelyike elég sértő hangot ütött meg: volt, aki elfogultnak, szégyenteljesnek nevezte, volt, aki megkérdőjelezte, hogy a posztoló, mint entellektüell, miért nem tudja "megfelelően" értékelni a helyzetet, a verdikt pedig az volt, hogy az egész bejegyzés a putyini propaganda legitimálása. A szerző pedig méltatlannak és tiszteletlennek találta azokat a véleményeket, amelyek szerint ő háború- és elnyomáspárti volna; valamint újra leírta azt is, hogy csupán az zavarja: a nyugati ideológia/média egészen máshogy kezeli az ukrán helyzetet, egy megtámadott állam vezetőjének "hősiességét" és a "fehér" menekültek kérdését, mint az Európán kívüli hasonló jellegű problémákat. 

Ami a 'bohócozást' illeti (hogy csak ezt ragadjam ki a sok minden közül, hiszen a kommentelők is erre repültek rá), az valóban sokszor megjelenik az ukrán elnök reprezentációjában, bár arra nem találtam hiteles forrásokat (igaz, olyan sokáig nem is kerestem), hogy ez az orosz propaganda szövege-e, ahogy a hozzászólók állítják (itt van viszont például ez a cikk). A jelző ('bohóc') sok kontextusban persze pejoratív, másrészt viszont nyilvánvalóan utal a színészi múltra, aminek--akár belátjuk vagy tetszik nekünk, akár nem--igenis fontos szerepe van az elnök önmegmutatásában (self-fashioningjében). Tudja, hogyan és hol kell szerepelni, ez a szakmája, és ez felettébb hasznos. Meg persze ott a tömegmédia is, ami felerősíti ezt a folyamatot, alakítja annak hangsúlyait; ezt pedig Zelenszkij elég tudatosan használja, mint ahogy a média is őt. (Azt ebben a pillanatban nem tudnám megmondani, ki irányít, ennyire nem ástam bele magam az issue-ba, de nyilván ez egy kölcsönös haszonkeresés.)

A fényképekre nyilván vannak az embernek érzelmi reakciói, amik aztán elindíthatják a morális dilemmázást vagy a gondolkodást a befogadóban, de az is lehet, hogy simán csak az érzelmekre hatnak. Itt van ez a cikk, ami Susan Sontagot idézi, aki szerint a fényképész eltávolítja magát az erkölcsös gondolkodástól, hogy megfelelően objektív képet készíthessen a tárgyáról, ezért (negatív tárgyú) képeket nézni helytelen, mivel legitimáljuk vele ezt az érzelmi távolságtartást. Az írás hivatkozik ugyanakkor Robert Adams-re is, aki viszont azt mondja, hogy a fénykép eleve jelentéses, és a lehetőségek megmutatásával pozitív morális tartalmat hordozhat. (A cikk írója egyébként mindkét elképzelést deficitesnek tartja.) Annie Leibovitz Zelenszkij-házaspárról készített képei tehát (as simple as that) tök máshogy fognak hatni különböző hátterű emberekre, ez szerintem teljesen evidens. A fotók érzelmesek, szándékoltan hatásosak, és attól sem lehet elvonatkoztatni, hogy Leibovitz korábban főleg celebeket fotózott reklám (?) céljából.

A poszt alatt kommentelők viszont, úgy tűnt, képtelenek disztingválni a különböző beszédpozíciók között, mert pillanatokon belül ott tartottak, hogy kinek milyen a politikai affinitása a helyzethez, ki mit von kétségbe, ki mennyire antiszemita (!) vagy putyinista. Ez azért felettébb elkeserítő, mert úgy tűnik, magukat értelmiséginek tartó emberek sem tudnak objektíven értelmezni egy odaírt szöveget, és mert a másik véleményt nem a saját helyén kezelik, hanem egy olyan kontextusba helyezik, amit a vélemény képviselője még csak nem is érintett. A vita során pedig egy fikarcnyit sem tágítanak abból a pozícióból, amibe az első olvasás alapján belehelyezkedtek. 

Nem ez az első ilyen tapasztalatom egyébként. A FB-on két ellenvélemény-vezért "tartok". Az egyikük J., vírus- és oltástagadó harcos anya, aki szerint minden b*zi pedofil, a posztjai általában az anyatej fontosságáról szólnak, meg arról, hogy a Covid-vakcina népirtáshoz vezet, ha nem vigyázunk. (Évfolyamtársam volt az egyetemen.) A másik Zs., irredenta és Orbán-rajongó, aki magabiztosan birtokolja a magyar jobboldali influenszerek szóbeli eszköztárát ("libernyák", "FOS sajtó", "áldozati póz", stb.), és szeret Wass Albert-idézeteket posztolni olyan könyvekből, amiket nem olvasott. (Őt a gimnáziumból ismerem.) Bár mindketten rendszeresen elküldenek melegebb éghajlatra, mégsem töröltem őket még (ők se engem amúgy), mert szeretném megérteni ezt a fajta gondolkodást. Nem, nem azt, hogy mások a preferenciáik, hanem azt, hogy vajon miért nem hajlandóak a párbeszédre és a vitára.

J.-vel néha szót lehet érteni, hajlamos utánaolvasni dolgoknak, amiket hozzáfűzök a posztjaihoz (én is, egyébként), Zs. viszont teljesen reménytelen. Rendszeresen másról kezd el beszélni, kiforgatja a szavaimat, valamint pillanatokon belül ott teremnek a kispajtásai, akik személyeskedő módon esnek nekem. (A múltkor például, amikor Hegedűs Zsuzsa "okafogyottsága" kapcsán az ún. baloldali médián viháncoltak, hogy most majd gyárthatják az új múltat a hőssztori mögé, azt találtuk mondani, hogy most azért Deák Dániel is bajban lehet, és hogy az is elgondolkodtató, vajon a néni hogy lehetett 10+ évig a főnök tanácsadója, ha ennyire bizonytalan... Érdemi választ persze nem kaptam, viszont villámsebességgel azonosítottak Gyurcsánnyal és Sorossal - megint.)

Száz szónak is egy a vége, ami végtelenül zavar, az az, hogy az ember hiába próbál egyéni véleményt képviselni, a befogadói akkor érzik jól magukat, ha sikeresen betuszkolják az egyik térfélre. (Imádom például, amikor huszonéveseket lekommunistáznak csak azért, mert a másik oldal meg nácizik és Hitlerezik, holott sokszor teljesen világos, hogy "csak" jól átgondolt kommunikációs stratégiák mentén keletkezik a botrány és a népbutítás.) Elszomorító, hogy teljes a párbeszéd-képtelenség mára a kocsmai hörgés szintjére redukálta a közösségi tereket (közhely, tudom). Tényleg az a legjobb, ha inkább csak olvasunk, csak hát mit kezdjünk az értelmes/érdemes vitakényszerrel meg azzal, ha beszél(get)ni szeretnénk?

Days Off

Gondoltam arra, hogy a blogon tudósítok az elmúlt hetek történéseiről, ám ez viszonylag sok rövid bejegyzést eredményezett volna, nekem meg még mindig megvan az a kényszerképzetem, hogy ide hosszú, velős, tartalmas dolgokat kell írni. 

Ezt a fenti mondatot június 22-én írtam le, aztán itt is maradt magányosan, örökre. 

Azóta majdnem egy hónap telt el, és én nem írtam semmit. Pedig sok mindent el szerettem volna mesélni kezdve a Határtalanul pályázathoz kapcsolódó utazásomról, amit másodfokú égési sebekkel jártam végig június második hetében (leforráztam magam ugyanis, az eseményeket csak a Facebookon volt erőm megörökíteni), majd a pár napos szóbeli érettségikről, meg az előtte zajló emelt érettségikről, a kiábrándító tanévzárásról, stb.

Mindez elmaradt, többek közt azért, mert úgy éreztem, mintha minimum két év fáradtsága zuhant volna rám június utolsó hetére. Többeknél olvastam erről egyébként; mármint arról, hogy a kovid első hulláma óta csak tartottuk, tartottuk magunkat, aztán egyszer csak ez van. 

Nem részletezném a dolgot, mindenesetre ami nekem a legzavaróbb, legnagyobb stresszforrás, hogy gyakorlatilag megszűnt a magánéletem. Ennek sok oka van, és ezek közül csak az egyik az, hogy a munkaidő és a munkán kívül töltött idő egyre inkább (sokaknál) összemosódik, az "itthon dolgozás", főleg, ha kis lakásban élsz, megszünteti a szeparált időt és teret. Sokkal súlyosabban és sokkal régebb óta érint ez, mint gondoltam volna, és ezzel kellene valamit kezdeni, mert olyan mély, nehéz hiányérzetem van, hogy már nem is látok le az aljára. 

Mondhatnánk, vélhetnénk, hogy nemsokára jobb lesz, de hát nem. Tök fölösleges kitérnem a közéleti/politikai helyzetre (talán majd később), azt úgyis mindenki olvassa/látja, mindenesetre a dolgok nem olyan irányba mutatnak, hogy kevesebbet kell dolgozni és szépen hátra lehet dőlni. Ugyanis bár nem vagyok egy nagy válságkezelő, sem pedig szakértő, azt világosan látom, hogy a jelen felállásban egyetlen megoldás van: többet kell dolgozni. Ezt pedig legfeljebb azzal tudom finomítani, hogy (amennyiben megtehetem) olyan munkákat vállalok el, amik jobban, és főleg időben fizetnek. 

Azon kívül, hogy lekapcsolom a villanyt, én erre jutottam. És arra, hogy megpróbálok vigyázni magamra.

Jobb pillanatot egyébként nem is választhattam volna, hogy úgy döntsek, innentől antialkoholista leszek (irónia ON). Az sokat segített, hogy így, a második szabadságos hetem végére már van némi tapasztalatom a hazai fesztiválárakról (strandon még nem voltam), és nincsenek örömteli benyomásaim. Oké, mondjuk eddig is a low-budget műfajokat kedveltem, de arra mondjuk álmomban sem gondoltam volna, hogy a veszprémi boros rendezvényen annyiba kerül egy deci bor (!), amennyit én (kis túlzással) még egy üvegre sem adok ki. Hát, hiába, amióta utoljára mulatni voltunk, kicsit felmentek az árak. 

Na, úgyhogy jórészt itthon tengetem a mindennapjaimat, legalább eleget alszom, és néhány trópusi éjszakát leszámítva most még a klíma is oké. Elkezdtem bepótolni a lemaradásaimat: operát nézek, megvolt végre a Pieces of a Woman is, amit már régóta terveztem, a Shakespeare-referenciák miatt a Tizenegyes állomást olvasom (ami amúgy elég szar szerintem). Elkezdtem dolgozgatni is. Belefogtam örök nyári programomba, a fogyókúrába, és tervezem önállóan újracsinálni a mindfulness programot is, amit a télen egyszer már (bár kissé döcögősen, de) megtanultam. Írtam egy cikket az 1749-nek. 

Az a tervem, hogy visszaintegrálom magam a hazai tudományos életbe, és amúgy mindent lesz*rok, ami káros. Közben fogadásokat kötök magammal, hogy melyik (nem) fog sikerülni.