Nagyon régen

Kép: Banksy

Nagyon régen posztoltam, meg az az igazság, hogy nem is nagyon jártam errefelé. Annyi minden volt, annyi minden között le, és sokkal gyorsabban ki- és lemerülök, mint korábban. Az ilyen kimerüléseket ráadásul a legtöbbször rosszul is kezelem. Ahogy a környzetemben látom, nálam is biztos egyszer eljön az a pont, amikor meghúzok minden határt, lehúzom az összes rolót,  kizárok mindent, ami rosszul érint. (Vagy legalább is könnyebben eltávolodom tőle...)

Ezt tényleg sok emberen látom magam körül, mondjuk én ezt magamban leginkább lustaságnak és nemtörődömségnek hívom. Mikor ősszel munkaközösségvezető lettem, megkaptam az ígéretet, hogy mennyi segítséget kapok majd, csak takarítsuk már el azt, ami van. Aztán persze nem így lett. A respektet megkapom, nem mondom, de a magától jövő segítség nem jön. Szólok, persze, ki is osztom a munkát, főleg azt, amihez annyira nem értek, de hát hiszen így is vállaltam el én ezt, tudván, hogy mennyi mindenhez nem értek.

Mindegy, szóval az emberek lepattannak a feladatokról, ráhagyják arra, aki amúgy is megcsinálná, nincs ebben semmi meglepő. 

Nemrégiben posztoltam arról egy másik helyen, hogy az oktatást gyakorlatilag a 40-es, korai 50-es generáció tartja a hátán. A 30-asok teljesen hiányoznak, a 20-asok pedig kipróbálják, aztán odébbállnak. Egyszerűen nincs teherbírásuk, és úgy gondolják, van választásuk, hát lelépnek. Az idei hallgatóm (vö. amúgy nagyon szeretem a mentori munkát, papírom persze erről sincs) egy igazi katasztrófa. Nehezen mondok ki ilyet, mert szeretem a fiatalokat, toleráns is vagyok, ez az egyik erősségem. Az sem zavar különösebben, ha valaki cseppet sem kreatív; az elején mindannyian a forgatókönyv szerint próbálunk haladni, aztán majd megtaláljuk önmagunkat, persze, csak ha ott van az a bizonyos szikra. 

Volt ez a lány, nagyon belevalónak tűnt, aztán ahogy haladt az idő, kiderült, hogy se nem kreatív, de legalább nem is törekvő. Semmilyen dokumentumot nem sikerült időben megkapnom, ötletei nem voltak, amikor adtam neki, azt nem tudta megvalósítani. Olyan is volt, hogy két ráhangoló feladattal elment az órából 40 perc, amit egyáltalán nem érzett problémának. A gyerekek nevét nem akarta megtanulni, folyton improvizált, amivel csak az volt a baj, hogy nem tud improvizálni. Meg hát, hogy az ember 10 év után már improvizálhat, ha a kisujjában van egy-egy tananyag. De nem akkor, amikor azt nem is érti. 

Amikor érzékeltem a problémát, jeleztem a feletteseimnek. Csak közben az is van, hogy a tanárhiány okán ez a lány "élesben" tart angolórákat, miközben persze ezen a szakján is a gyakorlatát végzi. Mivel az angolos mentorával sávban tanít, ott gyakorlatilag meg sem tudott valósulni a tanítási gyakorlat. Felvetettem, hogy menjünk be többen egy angolórájára, mert a jelölt (elmondása szerint) abban sokkal gyakorlottabb és magabiztosabb. Ott is egy unalmas, módszerekben repetitív órát láttam, aminek nem volt eleje, közepe és vége. Ennek hangot is adtam, de az angolos munkaközösségvezető szerint pályakezdőként mindenki ilyen. Nos, lehet, hogy "ilyen", de arra azért az intelligensebbje rájön, hogy a készüléssel a hibalehetőségek nagy részét ki lehet küszöbölni. 

A leggázabb tényleg az, amikor a saját kollégáimmal kell(ene) konfrontálódnom egy ilyen szakmai kérdésben, de nincs semmi támogatásom. Annyiban hagytam a dolgot, felőlem legyen ez a lány angoltanár, de a lassan kialakuló (szakmai) tekintélyemet arra biztosan felhasználom, hogy a mi iskolánkban magyart soha ne taníthasson. 

Idáig jutottunk... Megvolt közben a pedagógus minősítésem is (majd elfelejtettem), 97%-t kaptam. Nevetségesek ezek az online minősítések. Ahogy az is, hogy hová lett ez a 3%, hiszem semmilyen kritikai megjegyzést nem kaptam, csak dicséretet. Nincs bennem hiúság, itt is a szakmaiatlanság és a képmutatás bosszant, meg főleg a színjáték. Az a színjáték, amit aztán a sikertelen és nevetségesbe fulladt tanársztrájk (ld. előző poszt) tett még irritálóbbá. 

Közben Zsótér rendezett egy Bűn és bűnhődést az itteni színházban, írtam róla (még nem jelent meg). Itt is a szakmai(atlan) gőg és fennhéjázás mérgesít fel a legjobban. Az, hogy attól, mert a világ igénytelen lett, nekünk meg pénzt kell keresnünk, miért kell minden sz@rt lenyomni az emberek torkán úgy, hogy már majdnem magunk is elhisszük, hogy az jó. Vagy ha nem hisszük el, és úgy vállaljuk, az még rosszabb. 

Na, hát ez van, nincs túl sok ok a vidámságra manapság. 

A választásokról direkt nem írok, csak annyit, hogy a munkahelyemen másnap olyanok voltunk mind, akár egy zombihadsereg. Pár elemzést elolvastam utána, a beszédeket nem voltam hajlandó meghallgatni. 

Próbálom listázni, miből lehet erőt meríteni. Tök jó volt a szülinap, picit elutaztam az előző napokban, a magyar és az angol mellett behívtak emelt dráma érettségire is elnöknek. Öreg vagyok és divatjamúlt: nekem ezek szakmai kihívások, hogy előkotorjam a drámákat, amiket ezer éve nem olvastam. 

Na, ennyi, ünnepeljetek!

Kiss Judit Ágnes

Feltámadás

Valld be, hogy midőn testet öltöttél,
Jézus, nem merted a nőit bevállalni,
tisztátalannak lenni havonta egy hétig,
bizonygatni fehér gyolccsal Mózes
törvénye szerint, hogy már nem vérzel,
férjhez adtak volna gyerekként
akaratod ellenére, nem Istennek,
embernek fogadni szót halálig,
és hányféle rafinált módon lehet
kínozni egy női testet,
megerőszakoltak volna a keresztre
feszítés előtt a többi kínzás
mellett csak úgy szórakozásból,
vagy hetente többször a házasságodban,
és megerőszakolnának aztán
minden háborúban – különleges
katonai művelet – megaláznának
mikor nem örök életet adsz épp,
csak ezt a nyomorult földit,
a tested használati tárgy,
a tested csatamező,
a tested vágy és gúny vetülete
volna, sosem a tiéd,

és ha újra eljössz, megint
nem mersz majd nőként,
pedig mennyivel könnyebb volna elhinni
a testnek feltámadását.

(forrás: https://www.facebook.com/juditagnes.kiss/posts/5228194380536594 )

Tanársztrájk

Kép forrása itt.

2016-ban ott voltam minden sztrájkon; iskolában és utcán.

Akkoriban elég vehemens közéletet éltem (pl. ez a blog is élénkebben pörgött), azóta már átadtam a helyem másnak, elfáradtam, talán picit ki is égtem, öregszem is, meg nyünyünyü.

Talán többek között ezért örültem ennek a mostani megmozdulásnak, mert bár gyakorlati hasznát és értelmét nem láttam, nem remélek tőle semmit, mégis, fontos szimbolikus kiállásnak érzem, és arra is jó alkalom volt, hogy kicsit összerántson bennünket. Igen, bennünket, akik pl. 2016-ban is ott voltunk. 

Ez kettős érzés: jó is, rossz is. Jó, mert sokaknak visszajött a remény picit, rossz, mert az első (január 31-i) forduló után gyorsan el is múlt. Jó, mert sok fotót, megmozdulást, támogatást, gesztust láttam; rossz, mert közel sem eleget. Jó, mert mintha érdemi beszéd kezdődnek fontos dolgokról megint; rossz, mert a kormány össze-vissza hazudik rólunk és velünk kapcsolatban.

Jó, mert Budapesten tegnap tüntettek a diákok; rossz, mert nálunk a diákok részéről nem nagyon történt semmi. Sőt, tanári részről sem sok.

Mi egy 80+ fős tantestület vagyunk. A tegnapi ívet 29-en írtuk alá, igaz, sokan elutaztak kirándulni, betegek vagy épp a gyerekük beteg. Az intézmény (a törvényesség jegyében) korrektül megoldotta a helyettesítésünket, a kollégák pedig (a törvényesség jegyében) mentek helyettesíteni. 

Ennek a sztrájknak a jogi szabályozása maga a nonszensz: az órák 50%-át meg kell tartani, a végzős órák mindegyikét. Fizetés nem jár. A tankerületek és a fenntartók listáznak. Kb. ez az a "törvényesség", aminek a jegyében nálunk cca. 50-en gondolták úgy, hogy inkább ezt tartják be, nem sztrájkolnak. 

Túlzok persze, számtalan személyes ok lehet a háttérben. De egyrészt bosszant, hogy nekem kell disztingválnom velük szemben, nehogy megbántsam az érzéseiket. Mégis: nekik mi a jó a jelen rendszerben? Melyek azok a rendelkezések, amik szerintük a mi érdekeinket szolgálják? Tényleg semmin nem változtatnának? Vagy az érdektelenség és a közöny ekkora úr?

Nem, nem gondolom, hogy tiszteletben kellene tartanom akár az érdektelenséget, akár a közönyt, vagy azt, hogy szerintük "ez nem jó, de legalább nem annyira rossz". És nem akarok arra figyelni, nehogy valami rosszat mondjak, amivel megsérthetem őket a döntésükben, hiszen ők sértenek meg engem, mélyen.

Gulyás Gergely (*krumplifej) tegnap megköszönte a nem sztrájkoló tanároknak. Az a tanár, akit ez a 'köszönöm' nem égetett szénné, szerintem akár el is süllyedhet. Egy platformra kerülni ezzel a hazug, manipulatív, pökhendi kommunikációval és narratívával ugyanis a legalja. A tükör, amibe én képtelen lennék belenézni. Gondoljunk csak bele, ugyanez a száj, ugyanez a *krumplifej szócső minket mond az ukrajnai háborúról vagy az ún. "pedofiltörvényről".  

Bár tegnap jól éreztem magam a közös tanári "pikniken" a büdös és zsúfolt tanáriban, mára ugyanolyan elkeseredett vagyok. Lesz*rom, ha szerintük politizálok, én megköszöntem annak egyetlen osztálynak (a szüleiknek kellett volna), akik aznap szinte teljes létszámban hiányoztak az iskolából annak ellenére, hogy erre ráment egy nap szülői igazolásuk. És nem kizárt, hogy a többieknek, ha kérdezik, szóvá teszem, hogy a (diák)passzivitás miatt vagyok ilyen lehangolt. Mely (diák)passzivitásról azok a kollégák is vastagon tehetnek, akik tegnapra, a tanársztrájk első napjára dolgozatot ígértek és igazolatlan hiányzással fenyegetőztek. 

Lehet, hogy valahol egy bátor ifjú nemzedék is nevelődik, de én tegnap sajnos nem csak ezt láttam, hanem azt, hogy alakul egy konformista generáció is. Pont, ahogy az gondosan ki lett találva.  

Vudu #2-3-4

Kicsit kénytelen voltam elengedni ezt a dolgot. Persze sejthettem volna, hogy így lesz, hogy pont azzal nem fogok tudni megbirkózni, ami az egész tanfolyam leglényege: hogy minden nap minimum egy órát (de inkább többet) eltöltsek a gyakorlással.

Na mindegy, azért nem keseredtem el, szorgalmasan gyűjtöm az infókat, amikor tudom, csinálom, és megvettem a könyvet is, aminek segítségével egyszer majd rendesen, naplózva végig tudok menni az egészen. (Hát hiszen a naplózással nincs nálam gond; van ez a naplózásmániám, filmek, könyvek, kalórák, ésatöbbi.) 

Az elmúlt hetek témái a gondolatok fogságából való kilépés, a tudatos légzés, a mozgás és az averzió voltak. Többször megfordult egyébként a fejemben, hogy rossz módszert választottam, hiszen például ritkán vagyok a rossz érzéseim rabja hosszú távon. Az egyik gyakorlatban naplózni kellett a napi rossz élményeket, és a hozzá tartozó érzelmeket, testi érzeteket és gondolatokat. A felvezető példa az volt, hogy egy ismerős nem köszön az utcán, és ez nekünk milyen rosszul esik, mert biztosan azt hisszük, hogy utál.

Nos, én az a típus vagyok, aki egyáltalán nem bánja, ha ismerősök nem köszönnek neki az utcán olykor, mert szuper, ha nem kell velük foglalkoznom, ugyanis az egész napot rengeteg ember között töltöm, és kb. az odaút meg a hazaút az az idő, amikor picit magam lehetek. A többiek olyan bosszúságokról számoltak be, hogy valamit kint hagytak a kocsiban, a főnökük csúnyán beszélt velük, leöntötték magukat kávéval; ezek a pici események állítólag mind hozzájárulnak ahhoz, hogy szarul érezzük magunkat az életünkben. 

Hát, én mondjuk attól érzem magam sokszor szarul az életemben, hogy Orbán Viktor egy f*sz, és hogy megint felment az uborka ára a duplájára. Gondolkodtam, hogy ehhez kapcsolódóan milyen testi-lelki érzeteim vannak, és arra jutottam, hogy leginkább ütni tudnék. De hát ezt mégsem vihetem egy ilyen széplelkű társaság színe elé. 

A másik téma az érzeteink mozgással való tudatosítása volt (természetesen jóga), ami nagyon-nagyon jó, ezt magam is sokszor gyakorlom. Nem, nem jógával, mert attól valamiért megőrülök, és hát, lássuk be, nem is vagyok az a kifejezett jógialkat (tudom, ilyen nincs). Azért majd ki szeretném próbálni, de inkább úgy, hogy nem este 7-kor próbálom összeszedegetni a végtagjaimat a szoba különböző pontjairól. A társaságban amúgy ez is nagy tetszést aratott, kiderült, hogy van, aki egyáltalán nem mozog semmit az életében, és most meglepődött, hogy néhány nyújtógyakorlat milyen jótékony hatással tud lenni a közérzetére és az izületeire. 

A harmadik téma az averzió volt; vagyis egyszerűen szólva az, amikor hárítjuk/elkerüljük a velünk történő rossz dolgokat/érzeteket ahelyett, hogy azokat tudatosítanánk magunkban. Gondolkodtam, hogy hogy van ez nálam, és hát, szerintem én pont nem az vagyok, aki azonnal dühöngeni kezd, hogy múljon már el, hanem szépen beleállok, és igyekszem lehiggadni. Valahogy úgy képzelem ezt, hogy ahelyett, hogy az ember pattogna, mérgelődne, tépelődne, inkább megpróbálja szétszálazni, megérteni a dolgot, aztán megnyugodni.

A gyakorlatok egyébként tök hasznosak voltak, csak hát, mint fentebb mondtam, nem nagyon tudtam beépíteni a napi 40 perces gyakorlatokat, ellenben a 3 és 10 percesek nagyon frankók és praktikusak. Kb. egy rugóra jár az összes; figyelj befelé, nézd meg, mi van a testedben, akár ülsz, fekszel vagy sétálsz, koncentrálj arra, amit éppen csinálsz, és ami éppen történik veled/benned. Ez felettébb pihentető tud lenni egyébként, bár azt majd ki kell találnom, hogy tudok 40 percig ülni úgy, hogy az jó nekem. (A munkám egy jelentős része elve ülő munka, szóval megőrülök, ha azon felül ülnöm kell.) A sétálás viszont nagyon vicces: a komoly koncentrációtól még inkább úgy jár az ember, mint egy mackó, és hát én amúgy sem vagyok túl kecses, szóval a fel-alá baktatásom közben szétröhögtem az agyam. 

No, de a komolytalankodást félretéve mondom, hogy az már minimum egyszer megtörtént, hogy a nap végi hulla állapotomból sikerült visszatérnem a valóságba egy ilyen 40 percessel. Nem tudom, azért volt-e, mert picit belealudtam, vagy mert ügyes voltam. Szóval minden szkeptikusságom ellenére jó ez valamire.

Vudu #1

Korábban valamelyik posztban említettem, hogy jelentkeztem egy csoportba. Heti egy alkalom, Zoomon, kedd esténként, nagyon praktikus és kényelmes. A kurzus lényege, hogy megtanuljuk, hogyan tapasztaljuk meg a tudatos jelenlétet a mindennapjainkban, hogyan alakítsunk ki éber figyelmethogyan irányítsuk a gondolatainkat és fókuszáljunk az adott pillanatra.

Nos, el kell mondjam, hogy életemben nem csináltam ilyesmit. Az utóbbi pár hónapban próbálkoztam pár dologgal, hogy kevésbé legyek feszült: vezetett meditáció a YouTube-on, relaxációs gyakorlatok, légzés, mozgás, stb.; de úgy gondoltam, ez így kb. olyan, mint amikor az ember az internetről diagnosztizálja az egészségi állapotát, vagy próbál meg nagyon bonyolult ázsiai kajákat megfőzni. Hát, ezért is jelentkeztem. Meg azért, mert a téli szünetben olyan mennyiségű feszültség halmozódott fel bennem, ami a szabadságidőszak nagy részében kb. lehetetlenné tette a pihenést vagy az értelmes cselekvést. És mert sok tekintetben változást akartam, akarok.

A hívószavak közül egyébként legjobban az ragadott meg, hogy megtanulom majd azt, hogyan tudok belenyugodni a megváltoztathatatlanba, hogyan tudom elfogadni, hogy "most ez van", és továbblépni. Ígérték még továbbá, hogy kevesebb lesz a stressz, örömtelibb lesz az élet; ezeknek nyilván nem hittem, de mindenképp szerettem volna kipróbálni magam valami olyasmiben, ami nekem teljesen új.

Hát, mondanom se kelljen, hogy az első alkalom katasztrofálisan sikerült. Minden megtörtént, ami azokban a buta amerikai filmekben szokott: a delikvens összpontosítani akar, megnyugodna, de mindig közbejön valami triviális körülmény, amin jót röhögünk. Én baromira nem röhögtem, hanem az első pillanattól bosszankodtam, amivel rögtön sikerült agyoncsapnom az egész tanfolyam legfontosabb célját persze. Kínszenvedés volt ez a két óra, nem tehetett róla senki. Ezen a ponton gondoltam viszont azt, hogy hülyeség ez a Zoomolás, sokkal jobb lett volna elvonulni valami csendes rendelőbe/jógaterembe/akárhova, mert így csak az utcáról behallatszó szirénát, a felső szomszéd bútortologatását és a gyerekbömbölést hallom. Fülhallgató ide vagy oda, elég nehéz 40 percig koncentrálni, amikor az összes körülmény összeesküdött ellened. Ennél a tudatosult bennem egyébként, hogy mekkora zajban élek, és hogy csoda, hogy még nem kattantam meg ettől. (Vagy de?)

A 12 fős csoportról egyébként semmi különöset nem tudtam meg, csak kb. annyit, hogy vannak itt régóta meditálók, szakmában dolgozók (pszichológus, szociális segítő, stb.), és főleg menedzserek meg vállalkozók. Vicces persze, de egyben beszédes is, hogy legalább akkora stresszfaktorral dolgozom én is (legalább is úgy hiszem), mint ők. 

Na, mindegy, az első alkalom után megkaptuk a handoutot, a házi feladatot és egy eseménynaplót is, amiben vezetni kell a heti gyakorlást. Három feladat van, voltaképpen mindegyik a tudatos odafigyelést gyakoroltatja hosszabb-rövidebb ideig, ezek közül van, amit a hétköznapi tevékenységekbe is be lehet építeni, másokhoz rákészülés és külön idő kell. Ha jól értem (és ez elég szimpatikus is), nem kell semmi különös tudatállapotba eljutni, a legfontosabb, hogy irányítsd a figyelmed arra, amit épp csinálsz, tudatosítsd, amit teszel és érzel éppen; és ennyi. Ha elkalandozik a figyelmed (ami tök normális), akkor próbáld visszaterelni. Ha nem érzel semmit, az sem baj, akkor tudatosítsd és fogadd el ezt.

Ami a gyakorlást illeti, egyrészt rájöttem, hogy fáradtan nem nagyon megy ez. Akárhogy is vesszük, ez mégis egyfajta koncentráció, ha pedig kimerült vagy, nem tudsz koncentrálni, elalszol, stb. Ezért aztán az egyik gyakorlatba (gondoltam, este csinálom, akkor nyugi van) 10 perc után bele is aludtam. Másodszor viszont (tegnap, azaz szombaton) egész jól ment. A másik tapasztalatom (nagyon triviális ez is), hogy csukott szemmel sokkal könnyebb koncentrálni: viszont ennél fogva jó, ha az ember nem pl. a hagymaaprítást vagy a kenyérszeletelést választja tudatos tevékenységnek. A harmadik tapasztalat pedig az, hogy a légzés tényleg fontos. Ezt már tudtam (pl. a sportból, illetve a különböző elalvást segítő gyakorlatokból, amiket próbálgattam már), viszont azt sosem gondoltam volna, hogy lehetséges egy bizonyos testrészbe lélegezni, egész testtel lélegezni vagy a fejem tetején kifújni a levegőt (nem mintha ez utóbbi sikerült volna...). 

Még valami: a napokban többször gondoltam arra, hogy hülyeség ez az egész, az önképzések korát éljük, minden megtanulható a netről, minek is vágtam bele így ebbe az egészbe, mikor rengeteg ingyenes anyag és könyv is fellelhető a témában. És végül arra jutottam, hogy a heti egy alkalom, a találkozás ad egy jó rutint, nem elbliccelhető, és akármilyen nehezen is tudom az önálló gyakorlást beilleszteni a hetembe, ez a két óra legalább ott van. Másrészt a kapott hanganyagokat valahogy sokkal személyesebbnek érzem, mint a sokezres megtekintésű YouTube videókat (persze, ez lehet, hogy csak önkényes magyarázat magamnak). Szóval bár első alkalommal kiborultam (főleg persze a feladatorientált önmagamon, hogy miért nem sikerül elsőre), most épp örülök, hogy belevágtam valami tök újba. Hátha a vége tök jó lesz.

(Folyt. köv.)

 

Amit biztosan...

 

Kép innen.

... megfogadok az új évre, hogy megpróbálok egy picit önzőbb lenni. Egyáltalán nem biztos, hogy menni fog, mert elég sokat tettem azért, hogy mindenki szuperönzetlennek lásson a munkámban, a családban, a szűkebb és tágabb környezetemben. Nyilván mindennek oka van; annak idején elég keveset kaptam, ezt próbálom hát úgy kompenzálni, hogy adok. Világos.

Nemrégiben arról beszélgettünk, hogy mitől "eredményes" egy élet (persze, tudom, mi a túrót is jelent az, hogy eredményes). Akit többé-kevésbé magára hagytak, megtanulja, hogy saját magán kívül senki másra nem nagyon számíthat, és kénytelen a saját lábára állni. Emlékszem, én mindent elkövettem, hogy elkerüljek otthonról, tudtam, hogy a tanulás az egyetlen esélyem arra, hogy végül ne otthon kössek ki a szüleimmel egy házban. (Évekkel később kiderült, hogy ők amúgy ezt a szerepet szánták nekem: a legidősebb lány, a tanárnő, aki majd a munkájának él, és idős szüleit istápolja, hát egy nagy lóf@szt.) Bár nem nélkülöztem, mert támogattak, de azért sokszor nem volt ez olyan könnyű, főleg érzelmileg. A függetlenedés, a szabadság kemény harc, nehéz és ijesztő is lehet, de az eredményeimhez (ha használhatom ezt a szót), úgy hiszem, nagyban hozzájárult az, hogy sok szempontból tényleg magamra hagytak.

És persze ezért van az, hogy én senkit nem akarok magára hagyni, aki fontos nekem. Itt persze nem anyagiakról van csak szó, hanem sokkal lényegesebb dolgokról is. Azt hiszem, nem is olyan világot élünk, amikor egy magára hagyott ember/fiatal jól tud kijönni egy ilyen helyzetből, bár magam körül most is azt látom, hogy az, akinek egy kicsit nehezebb, ha elesik, könnyebben esik a talpára, és könnyebben is kel föl. Néhány pofon és kudarc nem árt, ez világos. A túl kényelmes fészek pedig lehet, hogy sokszor hátráltat, mert olyan jó ott. Másrészt viszont fordítva is elsülhet a dolog; a pofonok után lehet, hogy egyszer csak a földön maradunk, mert túl gyengék vagyunk, a fészek viszont pont ahhoz nyújthat biztos hátteret, hogy bátran elhagyjuk, mert bármikor visszamehetünk.

Fogalmam sincs, mi a megoldás, csak azt érzem, hogy k*rvára elfáradtam. Talán nem kellene olyan dolgok megoldásával próbálkoznom, amikre úgysem lehetek komolyabb hatással. És nem kellene mindenkivel elhitetnem, hogy csakis olyasmi tesz boldoggá, hogy pl. jókat főzök másoknak. Mert nem. Igazából egészen más dolgok tesznek boldoggá. 

Na, de hogy ne csak nyafogjak (ld. az előző posztot is), jelentkeztem egy 8 hetes önismereti, stresszkezelő (vagy ilyesmi) kurzusra. Semmi vudu, csak némi technika és okulás. Valahol a tudomány és a spiritualitás között. Nagyon várom, ha semmit sem segít, akkor is van pár óra minden héten, amit magamra fordítok, miközben újra beindul az a rohadt verkli.

 

Elhanyagol

Nagyon elhanyagolom ezt a helyet mostanában (jó ideje), aminek az oka nem csak feltétlenül az időhiány vagy a rengeteg munka, hanem az is, hogy nagyon unom a közéletet. Elfáraszt, kiéget. Persze, mondhatnátok, hogy akkor írjak magamról, könyvekről, filmekről, de hát az sem megy anélkül, hogy ne lenne benne egy kis közélet. Meg poltika. 

Szépen lassan tönkremegyünk, felőröl minket ez. Jó, nem általánosítok: engem. Onnantól kezdve, hogy beteszem a lábam a munkahelyemre reggel, ha elmegyek a boltba, ha kinyitom az internetet, ennek a torz, groteszk világnak az aspektusai, jelenségei tolakodnak az arcomba. 

Mit lehet ilyenkor tenni? Bezárkózni? De ha bezárkózunk, és a magunk mikrovilágán kívül semmi mással nem foglalkozunk, akkor mi értelme bárminek is? Mi értelme olvasni, beszélgetni, filmeket nézni? Hogy tudja az ember manapság megőrizni az utolsó csepp józan eszét, hogy ne mondjam, a jókedvét? 

Az is lehet persze, hogy ez csak a sokadik társadalmi Covid-tünet (nem), és hogy már észre sem vesszük, hogy mennyire toxikus feszültségben éljük a mindennapjainkat.

Elutaztam pár napra, ami jó volt. A három napos távollét után egyetlen munkanapom lett volna még a szabadságomig, de a főnököm felhívott, hogy ne menjek be dolgozni. Nem igazán értem a dolgot, oltott vagyok, maszkot viselünk, és nem hinném, hogy ez a vírus fertőzőbb az országhatáron kívül, mint mondjuk egy nyíregyházi wellnesshotelben.

Ezért aztán ennek az évnek egészen kurtán-furcsán lett vége. A kollégacsoportban kellemes ünnepeket kívántam mindenkinek, megköszöntem az idei összes segítséget és támogatást, de még egy lájk sem érkezett.

Úgyhogy nincs ünnepi hangulatom, na, és voltaképpen csak egy dolognak örülök: hogy a szabadság idejére nem vállaltam semmilyen munkát. Olvasok. Még mindig ez a legjobb túlélési stratégia. 

Egész jól

Egész jól ment eddig a száraz november, de az mindig nagyon nyomasztó, amikor az ember úgy egy év után találkozik a szüleivel (ez kicsit túlzás), és meg sem kérdezik, hogy van, mi újság. Mondhatnánk persze, hogy le kell sz@rni, tolni kell az infót, csevegni, ha akarják, ha nem, ami lehet egyfajta bosszúgesztus, "vegyélmárészre" gesztus. De péntek este, több hónap óta tartó napi 14-16 óra munka után--ráadásul a könyvelőm épp tegnap jelentette be, hogy árat emel, ha nem gond, mire azt mondtam, hogy persze, nem gond, pedig dehogyisnem gond, mert minden emelkedik, csak a kurv@ fizetésünk nem--az ember nem tolja az infót, csak ül vörös szemekkel, és bámul maga elé. Hallgatja a sztorikat a kocsivásárlásról, az unokáról, a wellnessről, a vírusról, rokonokról, a politikáról. Aztán megköszöni a drága vacsorát, és hazamegy. 

Régóta tudom persze, hogy mikor az ember már eléri azt a bizonyos életkort, igazán nincs mit tenni, meg kell békélni a másikkal, a helyzettel. Ízlés szerint alkalmazkodni vagy eltávolodni. Elfogadni. Megtalálni az egyensúlyt. Ám ahogy öregszünk, egyre jobban belátjuk, mennyire igaz az, hogy az ősöktől, a családtól, az eredettől sosem szabadulunk. Tagadhatjuk, letilthatjuk a telefonunkban, de a fejünkben nem. Nagyon kényelmetlen és frusztráló érzés, amikor minden magabiztosság ellenére (hiszen majdnem 30 éven át nagyon-nagyon sokat dolgoztunk ezen) újra és újra szembesülünk azzal, hogy ez azért mégis csak fáj. Nem nagyon, meg viszonylag hamar el is múlik, erősek vagyunk, mint a kád széle - de azért fáj. És azon tűnődünk, hogy vajon hogy lehet megszakítani ezt a láncot, hogy ne mi is csak fájdalom nyomát hagyjunk az utánunk jövőkben, még ha szándéktalanul is. Hiszen ők sem szándékosan tették/teszik, kapták ezt valahonnan.

Mostanában pszichológiai témájú könyvekkel erősítem magam (gondolom, az iméntiekből is látszik); de a szemem fáradt, úgyhogy inkább hallgatom őket. Egy idő óta felhagytam ezzel, mármint a pszichológiai témájú könyvekkel, úgy gondoltam, hogy már mindent elolvastam, amire szükségem lehet, tanultam, táplálkoztam belőlük, lettem, aki lettem. Most mégis jól esik, még akkor is, ha túl sok újat nem mondanak. Mintha valami megerősítő foglalkozáson ülne az ember a sosemvolt terapeutájával. (Jó tanács: válasszunk kellemes, szexi hangú terapeutát! Hangoskönyvben kifejezetten előnyös!)

Minden rendben egyébként, ügyesen ellenálltam; amikor hazajöttem, betettem a Maidet, megint rájöttem, hogy másnak még nálam is szarabb, aztán rezignáltam felhúztam az órát reggel ötre.