Arra jutottam...

Arra jutottam, ha kétszer élnék sem akarnék senkinek a festménye, verse, regénye, vallomása, olvasmánya, múzsája, szimfóniája lenni.

Sokkal inkább vagyok valaki hétköznapi problémája, egy veszekedés, egy elszállt ihlet, egy halk kopogás, egy szorongó hajnali ébrenlét, egy délelőttnyi másnaposság, egy fél hetes gond, éjfélbe nyúló aggódó várakozás, egy sürgősségi bokatörés, ráncos, száraz arcbőr, délutáni kimerült alvás, házi feladat, csóróság, véletlenül halott kismacskák, falusi temetés télen, hóesésben.

 

Ilyenkor

Fotó: Jurica Lenard

Ilyenkor szoktam égve hagyni az autón a reflektort úgy, hogy aztán lemerül az aksi reggelre.

Ilyenkor szoktam nyitva hagyni mindent egész éjszakára - véletlenül, de hadd menjen.

Ilyenkor szoktam a kocsi ülésén hagyni bármilyen (kicsit, de nekem fontos) értéket, miközben lehúzva marad az ablak.

Ilyenkor szoktam reggelente itthon hagyni valami nagyon fontos dolgot, ami persze nap közben pótolhatatlan és elengedhetetlen lenne... a bérletemet, egy könyvet, az ebédemet, a kulcsot, pendrájvot; egy simogatást.

Ilyenkor szoktam a munkahelyemen felejteni az életem egy darabkáját.

... és ilyenkor szoktam elővenni a B-tervet egy nagy sóhajjal és sarkon fordulással kísérve, hogy aztán kicsit lentebb lógó fejjel, de bandukoljak tovább, számoljam a mérföldköveket az út mellett, és még csak véletlenül se intsek oda a túloldalon ostobaságokról csacsogva vonuló többieknek.
  

Dögunalom

Azon gondolkodtunk tegnap, hogy lehet hatni másokra, hogy lehet hatni a fiatalabbakra.

Az ünnepi műsor alatt megkérdezte tőlem az egyik diák, ilyenkor büszkének tetszik lenni a munkahelyére? Ugyanis piros, fehér és zöld papírlapokat kellett az égbe emelgetni, aztán lengetni meg integetni vele, miközben szólt a Tolcsvay-féle Nemzeti dal.
Nem válaszoltam, viszont elmeséltem, hogy én kétszer szerveztem ebben az iskolában ünnepi műsort. Végül is mindkettő aktualizálni próbált, a forradalom jelszavainak a frissítésére koncentrálni, kicsikarni azt, hogy a fiatalok mit gondolnak erről az egészről. Az elsőt még megdicsérték, a másodikra már teljesen érzéketlenek maradtak.
Igaz, mindkét esetben meg kellett küzdenem a Himnusszal, a Kossuth-nótákkal meg a magyarok istenével.
Tanulság: egyedül nem lehet forradalmat csinálni.
De hatni sem. Vagy csak nagyon nehezen.

Idén nem lesz semmilyen tüntetés, társadalmi megmozdulás, politikai akció sem, pedig most az idő is szép. Higgadtan és közönyösen lenyeltük, hogy megint megválasztották senki jánost (ahogy anyám mondta tegnap a telefonban), szépen itthon maradunk, de nem nézzük a tévét, hanem beteszünk valami sorozatot. Ebédet főzünk, alszunk délután.

A gyereknek egyébként azt válaszoltam, nem olyan könnyű ám kitalálni azt, hogyan lehetne az ő generációját felrázni. Abbéli véleményemet nem mondtam el, hogy a műsort készítő kolléga darabra letudta ("műsorunkban igyekszünk ötvözni a hagyományokat és megújítani azokat, blablabla...."), de arra sem reflektáltam, ahogy a kollégáim is offolták az egész rendezvényt a sorok között. Viszont megígértem neki, hogy később még beszélgetünk erről, mert most persze mindenki rohan a hosszú hétvége miatt.
Nem tudom, ér-e valamit az, ha beszélgetek velük. Ha csak én beszélgetek velük. Múltkor már leírtam a kabátot és sálat húzó lány esetét a nyelvtanórán, aki menni készül, mert "nem akarja tovább hallgatni a faszságokat".

Egy nagy rakás passzív fiatalt látok magam előtt (erről már írtam a tanulás kapcsán, de most inkább az érzelmi intelligencia hiánya tűnik fel), akiket semmi nem érdekel, csak hogy hazamenjenek, és azon gondolkodom, mit rontottunk el. Nem, nem azzal van a baj, hogy ki akarnak menni az iskolából (én is folyton ki akarok menni), hanem hogy rengeteg dologra totálisan érzéketlenek. Valahogy a barátságaik meg az érzelmi kapcsolataik sem az igaziak, gyorsan cserélgetik egymást, nem tudják szétválasztani a kritikát a személyeskedéstől, nagyon hamar megbántják a másikat, ám ezt nem veszik észre, azt viszont igen, ha őket megbántja valaki. Hetekig őrizgetik a sérelmeiket, nem tudnak semmit megbeszélni, csak üvöltöznek egymás szavába vágva. Engem is megbántanak, pedig tudom, hogy kedvelnek.

Mondjuk nincs min csodálkozni, valószínűleg elég kevés a hiteles felnőtt példa az életükben, és nincs ötletük, hogyan fejlődjenek, sőt, ez a lehetőség eszükbe sem jut. A körülöttük lévő felnőttek zömét csak a túlélés érdekli. A szüleiket is, a tanáraikat is. Ezért aztán őket is. Egy csomó hiteltelen arc veszi őket körül a mikro- és a makrokörnyezetükben egyaránt.
Szóval arra jutottam, hogy a háttér számít, persze, de nem igazán az, hogy hány könyv van otthon meg hogy van-e lehetőség színházba járni és utazni, hanem inkább a törődés, a beszélgetések, hogy valakinek fontos-e, hogy ők mit gondolnak magukról, hogy hogy látják magukat, vagy hogy egyáltalán szoktak-e magukról gondolkodni.
Nem szoktak. Valahányszor feljön ez a téma vagy utalok rá: néma csönd. Persze az is lehet, hogy talán nem akarják elmondani, de a kiscsoportos beszélgetéseknél is az derül ki inkább, hogy menekülnek önmaguk elől. "Nem akarok gondolkodni" - mondják, és lebutulnak valami számítógépes játékban vagy bulikában.
Legjellemzőbb cselekvési formájuk pedig az alvás. A jótékony szundi. Az asztalra borulás. A felejtés. Nem, nem fáradtságból alszanak, hanem unalomból.
Ezért aztán sokszor beszélgetni is nehéz velük, de még nehezebb őket gondolkodásra bírni.
Még a legintelligensebbeken is valami koravén kiégettséget látok.

Ezért aztán soha nem lesz forradalom, mert az valahol belül kezdődik.
Valahol azt olvastam (vagy valaki azt mondta, nem tudom), hogy a forradalom a szabadság megértésével és belső megélésével kezdődik, és jelenleg fogalmam sincs, hogy lehet az ilyesmit átadni.
(Múltkor adtam egy interjút egy online rádiónak, a hallgatóság kommentálhatott egy csetvonalon. Azt mondták túl bonyolult vagyok... hát így.)

Falak

Falakba ütközöm mindenütt.

A héten fegyelmi tárgyalás volt az iskolában, szerencsére nem voltam ott, de előzőleg beszélgettem a diákokkal. Nem ők tették, amivel megvádolták őket. Nem hittek nekik, mindenáron ki akarják őket rúgni. Elhangoztak nettó fenyegetések, de ezekről nincs bizonyíték, ahogy az állítólagos tettükről sincs. Ilyenkor nincs más, mint hogy a tekintély dönt. A tanárnak igaza van, a diáknak nincs.
Oké, nem szentek, de amit nem követtek el, azt nem vallják be.
Nem rúgták ki őket, szerencséjük volt a bizottsággal. Működött a demokrácia. Akár működésképtelen is lehetett volna, ha más ül ott.
Másnak üzent az igazgatónő, hogy ez egy "bohóckodás", nem akarja már őket itt látni. Érted? Nem, nem az a bohóckodás, hogy lefolytatnak egy demokratikus fegyelmi tárgyalást, amit úgy kéne alakítani, ahogy ő akarja -- hanem az, hogy nem sikerült valakit kirúgni, akit ő már nem akar itt látni.
Persze miért is tartanák be ezek a gyerekek a nekik nem tetsző szabályokat, a tanáraik sem tisztességesek. Még az igazgatónő sem. Valami álszent értékrend mentén bábiskolát csinálna, és sunyi módon igyekszik kinyírni azokat, akiknek ez nem tetszik.
Már előre hallom a felmondásom utáni mondatait: "Nem volt közénk való.... tudtuk ezt.... ez várható volt.... nem illett ebbe a hagyományokat ápoló, de mégis innovatív eszközöket működtető morális hálóba". (Ja nem, nem, ilyet nem fog mondani, ez túl bonyolult.... A héten meghalt az egyik fiú apja, ezért elengedtem haza a nap közepén. Mint jó alattvaló, bejelentettem az irodában, ahol pont ő tartózkodott -- az igazgatóhelyettes távollétében mániákusan ellenőrzi a titkárnők minden moccanását -- erre azt mondta, 'a te felelősséged'. Nem ezt a szót akarta használni, de nem tudott másikat. Felelősség, kötelesség, csend, rend, fegyelem, intézmény. Ezek állnak a szájára. Tán olvasnia kéne.)

A rothadó rendszert remekül reprezentálta a nőnapi megemlékezés köszöntés csokival és ostoba, de legalább nyálas idézettel (valami világhírű költő "Jó nő vagy" kezdetű verse), utálom az ilyesmit, a nemzetközi nőnapot úgyszintén, nincs nemzetközi nőnap, baszki, elnyomás van, nőverés, erőszak, érzelmi zsarolás, sivárság, gonoszság, szeretetlenség. Nőnap alkalmából posztoltam az öt nők számára legveszélyesebb országot, szerinted hányan olvasták el? Jobb szemet hunyni persze, negédesen elkacarászni és megenni a tejcsokit. Közben elviselni a szexista poénokat, meg a "mindent neked köszönhetek"-eket (persze, mert te nem dolgozol eleged, baszki).
Oriana Fallacit olvasok, nagyon figyelemre méltó, és borzasztóan el vagyok keseredve, hogy még mindig a nőnapi csokinál tartunk. Biztos az én hibám is, de gyakorlatilag attól is felmegy a vérnyomásom, ha egy kollégám megszólal és megkérdezi, mi újság. 

Próbáltam erről a nő-dologról beszélgetni, de nem sikerült, a lányok az osztályban azt mondták, a fasznak kellett kivívni az egyenjogúságot, most otthon ülnének, nem kéne iskolába járni. Miután dobtam egy mentális hátast, azért visszavonták.... de sajnos, azt hiszem, csak a kedvemért. Önző, ostoba mind.
Igen, ma beszélgettem órán (valahogy így alakult, biztos kerettanterv-ellenes), erre az egyikük látványosan felöltözött (sál, kabát), és karba tett kézzel ülte végig az órát. Azt mondta, jobb lenne inkább tanulni, mert már nem akarja hallgatni a faszságokat. Mondtam, köszi. Mondta, nem rám értette. (De már késő volt, hehe.)

Nagyon várom a jövő hetet, hátha jön egy telefon a másik iskolából, persze titkon tudom, hogy ez is csak átmeneti megoldás. Valahogy így érzem. Úgy érzem, hogy egy nagy, sárga pocsolyában ücsörgünk mind, hallgatagon, egymásra várva, mint egy rakás szomorú koca. Közben csöpög ránk az eső.

Egyperces jelenet a magyar iskoláról

Vezető1:     Majd beszélnem kell veled, panaszkodtak az osztályodra. A statisztikatanár.
Én:              Ki a statisztikatanár?
Vezető1:     G.E.
Én:             ????
Vezető1:     Tudod, az a szőke hölgy....
                   (Szőkéből van négy új arc, szakmai tanárból pedig kb. tizenhárom.)
Én:              Igen, és?
Vezető1:     Hát mobiloznak órán. Meg beszélgetnek. Szemtelenek. Esznek is. Nem tud tanítani.
Én:              .......
Vezető1:     Múltkor akart íratni velük egy dolgozatot, de azt mondták,
                    ez ebben a csoportban még   sosem fordult elő....
Én:             És ő ezt elhitte?!?!?!
Vezető1:     .... hááát.... még csak három hónapja tanít.... (érettségizőket vett át érettségi 
                    tárgyból, február végén)
Én:             Hát, nézd. Mindannyian ugyanezzel küzdünk. Ők ilyenek.
                    Szeretnek enni , lógni, elkésni, megbukni.
Vezető2:     (szemrehányóan lesújtó hanghordozással)
                    Ilyenné fejlődtek!!! Azt azért hadd tegyem hozzá!!
                    (a tányérból sem néz föl, nem hogy rám... az se zavarja, hogy a fejlődés pozitív 
                    irányú változást jelent)
Vezető1:     Mondtam neki, hogy adjon nekik szaktanárit!!
Én:             Adjon.... Ha gondolod, bemegyek órát látogatni.
Vezető1:     Á, még ne, mondtam neki, hogy még próbálkozzon....
                    Csak szegény, tényleg, a múltkor odajött, hogy kérhetne-e egy kis
                    technikai segítséget...
Vezető2:     De éédessss!
Én:             (*wtf*) Jól van, majd akkor szólj.
                   (Ezen a ponton idegből véletlenül kiborítom a kávémat Jonathan 
                   Culler Literature and Cultural Studies című tanulmányára, amit éppen 
                   olvasok.-nék.)
Vezető1:     Jó, majd megmondom neki, hogy más tanárok is panaszkodnak rájuk.
                   (Mennek kifelé.)
Vezető2:     Na, további jó étvágyat, vagy éppen amit csinálsz!

***
Tanulságok:

1) Ha problémád van a pedagógiai kompetenciáddal, panaszkodj a felettesednek. A gyerekekre.
2) Ne járj szakadt farmerben, lazán öltözve tanítani, mert züllött ruházatodról megítélhetik a tanítványaidat.
3) Ne beszélj velük barátságosan, ld. 2) pont.
4) Ünnepségekre húzzál szoknyát (ha nő vagy persze, egyéb esetben pfúj).
5) Osztogassál te szaktanárit.
6) Ne ebédelj/kávézz feletteseiddel.
7) Ne olvass irodalom- és/vagy kultúraelméletet kávézás közben.
8) Ne járjál máshova dolgozni, mert akkor nincs időd a saját képedre formálni az összes tanítványodat.
9) Ja, az  nem is a saját képed, hanem a főnöködé.
10) Kobozd el a mobilokat. Mondd nekik, hogy olvassanak könyvet, még ha te évek óta nem is olvastál egyet sem.
11) Hogy ne legyen garmadányi igazolatlan órájuk, igazold az összeset. Titokban.
12) Csend, rend, fegyelem.

Azért az némi elégtétel, hogy általában nem mernek a szemembe nézni.
Fortélyos félelem igazgat. De legalább nem engem.

Cirkusz

kép: Pinterest

Elég kimerítő heteim vannak folyamatos megfelelési helyzetekkel, stresszel és nyomással.
Az Értetlen Érettségizőkről most nem nagyon akarok beszélni - úgy érzem, tapasztalatlan, fáradt, nem hozzáértő vagyok azokhoz a helyzetekhez, amikor egy csapatnyi majdnem húsz éves lány abban leli mindennapos tevékenységét, hogy a másikat cseszteti.

- Én a hátralévő időt már azzal fogom tölteni, hogy tönkretegyem az életét!
- ??
- Mert utálom!
- ??
- Mert folyton kibeszél a hátam mögött a tanároknak!
- De hát most épp mi is ezt csináljuk vele!?
- .... AZ MÁS!
- És akkor.... most az egész hátralévő időt? Az érettségiig?
- Igen! 

Nem, nem óvodában dolgozom, ők a jövő generációk kenyérkeresői, családanyái, munkaerői. No comment.

Egy három lépcsős állásinterjús eljáráson vagyok túl, beszélgettem az igazgatóval, voltam hospitálni és volt már próbaórám is. De volt feszültségmentes ellógni úgy a munkahelyemről, hogy ne azon izguljak folyton, hogy feltűnik, nem sok mindenkit avattam be.... Minden jól sikerült, most várom a döntést, hat jelölt van összesen. Közben már kezdem érzékelni, hogy mihelyst ez kiderül, mindenki úgy fog rám nézni a jelenlegi helyemen, mint akinek már minden mindegy. Pedig nem mindegy, egyszerűen csak nincsenek kész megoldásaim, ötleteim sem, mintha nem működne az én világképem egy olyan rendszerben, ahol mindenki a szokványos bánásmódot várja el, pedig arról bebizonyosodott, hogy nem működik.
Terrorra, elnyomásra, tűrésre nevelt közösségek országa vagyunk. Kb. mint egy cirkusznyi beidomított uszkár.

Most, hogy másban is gondolkodom, kicsit más szemmel kezdtem nézni a kollégáimat is, szokták mondani, hogy a fejétől bűzlik a láb a hal, persze, hogy így van, de nyomorúságos látni, hogy mindenki a kiskapukat lesi folyton. Hogy az ördög az apró részletekben.... fegyelmi ügyet csinálunk a cigizésből, de a tanárok kint cigiznek a diákokkal. Visítunk, hogy a diák kabátban ücsörög az órán, de a tanár is kabátban mászkál egész nap, mintha legalább is az egész itt tartózkodása átmeneti lenne, valami tévedés, szükséges rossz, aminek mindjárt vége.
Szóval nem a gyerekek miatt fogok innen elmenni (akár még 100 évig is eltanítanám őket írni meg olvasni), hanem a rossz hangulat zavar, a felszínesség, a tisztességtelenség, és egyre jobban érzem, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy ne viseljek el dolgokat. Hogy egyetlen vágyam legyen csak: hogy békén hagyjanak.
Közben persze az is zavar, ahogy ezt a hírt megneszelve többen is rám szálltak, hogy inkább másik iskolát válasszak, hetente három telefonhívás arról szól, hogy ott azért mégis jobb lenne, hogy nagyobbat lehetne villantani, hogy jobban megbecsülnének, stb. stb., de én ezeknek már nem annyira hiszek, vagy nem hiszem, hogy hinnem kéne, úgyhogy talán itt az ideje kizárólag a megérzéseimre hallgatnom.
Én nem akarok szakvezető lenni, nem akarok szakértő, szaktanácsadó, szakember - én csak én akarok lenni. Engem ez az egész tanárság csak addig érdekel, amíg emberekkel lehet beszélgetni. És amíg nem kell nálam hülyébbekkel azt elhitetni, hogy okosabbnak tartom őket magamnál.

Most megint szaktanácsadót küldtek néhányunkra, én vagyok az egyik. Nem mintha zavarna, ha bármi megnéz, sőt, de az ebben szakavatott ismerőseim szerint ilyesmit kezdőkkel meg problémás esetekkel tesznek a feletteseik - én meg 15 éve nem írtam óravázlatot, mert elvagyok anélkül is. Szóval az egész nettó szívatás és hatalomfitogtatás. Ellenőrzés. Energiapocsékolás, és nem, nem azért, mert tökéletes vagyok, hanem mert vélhetőleg semmi újat nem fogok hallani. És mert nem az ellenőrzés miatt van bennem igény a változtatásra, hanem mert ilyen vagyok. Ha kell, változtatok.

Viszont végre leadtam az angol irodalomtörténeti projektbe a fejezetem, van még két felkérésem az Apertúrától meg a Tiszatájtól, meg egy saját vállalásom valami finn folyóiratnak.
Ezekkel szeretnék foglalkozni.
Ha így folytatja ez a cirkusz, én tényleg végleg otthagyom.

Hosszú alkony

A tanítványom a múltkor azt mondta, őt nem érdekli az időjárás, vagy hogy mi van kint, ül egész nap a lakásban, teázik és olvas. Diák. Doktorandusz.
Emlékszem erre az időszakra, engem sem érdekelt az időjárás. Ugyanezt csináltam. Aztán persze volt idényem a külvilágra, és elvállaltam néhány órát egy nyelviskolában. Aztán meg elfogyott a pénz, és elmentem dolgozni.
Nem tudom, vele hogy lesz ez, el fog-e valaha fogyni a pénz, és el kényszerül-e menni valami borzasztóan kiábrándító munkahelyre dolgozni.

Most itthon voltam egy kicsit, ami jó volt, aztán egy napnyi munka rögtön a plafonra tette a vérnyomásom. Nem szoktam, de most erőteljesebben visszakérdeztem egy kollégától, mert megkérdezte, miért is nem voltam, nem is látszik rajtam, hogy beteg lettem volna. Ő annyira meglepődött. Megkérdeztem, miért is kéne minden betegségnek komoly külsérelmi nyomainak lenni (1), hol van az leírva, hogy csak a deréktól lefelé teljes lebénulást okozó betegeknek nem kell bemenni dolgozni, a többiek menjenek csak (2). Köszi, de ha lehet, én nem tolom ezt a fekáliával telerakott szekeret az életem árán is. Egyszer úgyis kiborul. És akkor mindenki szaros lesz, az is, aki tolta, az is, aki nem.
Érdekes ez, az emberek bevallják/belátják, hogy egy romhalmazt tartanak a hátukon, de mégis tartják, és úgy tesznek, mintha minden jó lenne. Lassan már azok sem kiabálnak és méltatlankodnak, akik pedig szoktak. Szépen eloldalog mindenki, kislisszannak a takarásban csendben.

Én is. Az a baj, hogy én is.
Volt bennem, és tulajdonképpen még most is van egyfajta közösségi felelősségvállalás, felelősségérzet, de észrevettem, hogy már egyre kevésbé küzdök. Egyetlen dolog fontos, hogy az egyéni feladataimat maximálisan megcsináljam úgy, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem. És az nyugodt is, ezért aztán nem is teszek többet.
Lassan minden elszomorít, minden héten kiborul bent valaki, a szülői értekezleten tehetetlen és kétségbeesett szülőkkel találkoztam, akik arról panaszkodtak, hogy nem működik semmi, folyton falakba ütköznek. Én is ezt érzem, az életem túl sok területén, az a baj.
Ez kár, és őszintén remélem, hogy találok egy olyan helyet, ahol legalább a régi csapatszellem vagy közösségi érzés megint kap egy lendületet. Mert ez szar így. Jól jönne 1-2 szép történet legalább.
Persze sokat vállalok, és elfáradtam. Nem a pénz miatt vállalok sokat (a mi miatt?? na jó, persze jó érzés, hogy most éppen nincs mínuszban a számlám), hanem mert olyasmit is szeretnék csinálni, ami tényleg érdekel.
Pénteken az iskolai műsor alatt verseny-feladatlapokat javítottam, na nem azért, mert ilyen lelkes vagyok, hanem mert itthon nem akartam már csinálni.  

Aztán azt is beszéltük, hogy nincs miből töltekezni. Megnéztem rengeteg filmet a télen, elolvastam rengeteg könyvet, elmúltak. Csak rövid ideig adják meg azt az illúziót, hogy ki lehet innen szabadulni, de nem lehet.
Tegnap egy hét után lementem edzésre, jól esett, de azon gondolkodtam, vajon ezek az emberek is gondolkodnak-e ugyanezeken. Úgy tűnt, nem.
Szeretnék sportoló lenni.. Vagy világutazó. Esetleg űrhajós.