Pain & Politics

Amúgy sem vagyok sem szilveszter, sem pedig újévrajongó, de így az év utolsó napjaira kijött az isiászom (másnéven ülőidegzsába), ami régi vendég nálam. Egy évben legalább egyszer meglep - mondjuk általában vizsgaidőszakokban (amikor sokat kell ülni), de tudom, hogy az ülőmunkán kívül köze van ehhez a rossz tartásnak, a figyelmetlenségnek és a sok más apróságnak is.

Ahogy hajnali 3-kor nyüszítettem a fájdalomtól (mivel ki kellett másznom az ágyból) és igyekeztem a mindfulness képzésen tanult mélylégzést gyakorolni a fájdalmas testrészbe, arra gondoltam, hogy azért jó év volt ez. Volt persze rengeteg munka és kihívás, de alapvetően (az év második felében) sokkal többet tudtam olyan dolgokkal foglalkozni, amiket szeretek, sokat tudtam olvasni, láttam jó filmeket és kevésbé jó színházi előadásokat. 

Most sikerült a Goodreads reading challenge is, amihez az oldal ilyen jópofa illusztrációkat készít (csak sajnos előbb kiküldi mint sem hogy véget érne az év, úgyhogy a valós adatok ITT vannak).

Szóval azt hiszem, alapvetően panaszra semmi okom, még úgy sem, hogy az én (a mi) életükben is megvannak a szarságok, és a közéleti-politikai helyzet sem éppen kecsegtető.

Politikáról az idén nem nagyon írtam ide a blogba, és már más közösségi médiában sem igazán tolom ezt, még az oktatás kapcsán sem. Az ok nagyon egyszerű: rohadtul undorodom az egésztől. Ami a legjobban zavar, az a szemellenzős politizálás (szálka - gerenda), a szektásodás és a közösségi média hangneme. Mindez valahogy abban sűrűsödik össze, hogy sokan teljesen elvesztették a mércét és a józan észt, az ember nem tud olyat mondani, hogy ne kapjon instans értékítéletet vanidegen emberektől. Én voltam idén libsi kurva, homofób, Gyurcsányista-libernyák tanár, Tisza-szektás, migránssimogató, buziajnározó és még sok minden más. Nem ráztak meg ezek a dolgok különösebben, csak azt gondolom, nem baj, ha a lelki egészségem védelmében inkább nem poltizálok a Fb-on - újabban például meg sem nézem a (nagy ritkán odaírt) kommentjeimre érkezett reakciókat. Tényleg minek.

Ehelyett inkább (unortodox módon) igyekszem műveltebb lenni, olvastam/hallgattam idén a Válaszonline-t, a Mércét, Schultz Nórát, a Vétót, de a Mandinert és még Hont Andrást is (!) - és még sorolhatnám. Feltűnt, hogy az utóbbi években milyen sokan lettek az influenszerek (sok régi arc, akikre amúgy már senki nem kíváncsi), és hogy sajnos a legtöbben leginkább a saját hangjukat szeretik hallani, párbeszéd, megértés, kölcsönösség sehol, inkább főleg egymás leordibálása. A valódi kérdéseket pedig senki nem szereti - provokációnak fogják fel őket. 

Fogalmam sincs, mi lesz itt 2026. áprilisában, de azt tudom, hogy utána sem lesz könnyebb, és hogy (klasszikust idézve) akkor is itt fogunk élni tovább. És hogy semmi sem fontosabb, mint hogy jobban odafigyelni magunkra (test és lélek) meg a szeretteinkre, mert ezt senki nem teszi meg helyettünk.

Tervekről most még nem írok, majd újév után (esetleg egy hosszabb visszatekintéssel együtt) - kúrálom magam tovább, hogy vidámabban induljon. (PS. a gyógyszer, a gélek és a gyógytorna hatásos, csak hát ez egy türelemjáték - az élet metonímiája.)

[Az imént]

Az imént elém került egy 2014-egy blogbejegyzés (hosszas lenne visszakeresni, melyik, munkahelyi bosszúságokról és a stresszlevezetés nehézségeiről szólt), és azon tűnődtem el, hogy vajon miért van az, hogy régen szerintem sokkal jobban írtam. 

Igen, sokan ünneplik a blogjuk szülinapját, én nem, az enyém első posztja 2007-ből lelhető fel (ez az), de ez is archív, ami azt jelenti, hogy még a dicstelenül összeomlott freeblog időszakából való, ahol sokunk sok-sok szellemi tartalma veszett oda.
(Cseles programokkal ki lehetett menteni ezt-azt, de rengeteg tartalmam odaveszett a londoni naplóktól kezdve a személyes életem lenyomatai.)

Szóval hogy miért érzem azt, hogy régen sokkal jobban írtam? 

Az nyilvánvaló, hogy manapság sokkal kevesebbet írok (egyáltalán: sokkal kevesebbet csinálok sok mindenből - nem hallgatok zenét, nem sétálok céltalanul, nem járok már uszodába, stb.). Ellenben sikerrel visszavettem egy csomó régi szokásomat: rengeteget olvasok mindenfélét, sportolok is, minőségi filmeket nézek, jegyzeteket készítek rengeteg dologról. 

Azt is tudomásul vettem, hogy a blogolás a múlté, van helyette Facebook, Insta meg Reels videók, és bár jelen vagyok ezeken, egyiket sem sikerült igazán megszeretnem, a blogolást, az írást nem helyettetesítik. A Facebook mára egy politikai-közéleti-magánéleti pöcegödör lett, a többit meg hagyjuk is, szavakra nem alkalmasak.

Nemrég olvastam Byung Chul-Han A narráció válsága című könyvét, amiben a szerző a tőle megszokott közhelyes és meglehetős fellengzősséggel ír arról, hogy a történetek ideje lejárt, a "storyk" már csak az egót táplálják, nem alakalmasak közösségépítésre. És bár számos (nála sokkal okosabb) gondolkodótól vesz át érvényes dolgokat, a szerző nem tér ki arra, hogy igenis volt időszak, amikor az internetnek még volt értelme. Szerintem ez volt az az időszak, amikor még (jobb, rosszabb és főleg különféle célú) szövegekkel kínáltuk meg egymást.  

Szóval lehet, hogy azért nem írok (jól) már, mert egyrészt ennek az időszaknak menthetetlenül vége (a blogokat senki nem olvassa), másrészt pedig amúgy is túl sok írásos munkám van az élet egyéb területein. 2025 ebben kiemelten teljesített - cikkek, tanulássegítő anyagok, előadások, könyvbemutatók, kritikák, recenziók. 

Félre ne értsen senki, nagyon-nagyon hálás vagyok mindezért; egyrészt mert (ha úgy vesszük) teljesült a régi álmom, hogy irodalommal és színházzal foglalkozom az időm jó részében (még ha nem is úgy, ahogy 16 évesen gondoltam), másrészt pedig nagyon sok értelmes és érdemes dolog jött ebből létre. Sok hálás levelet kapok a könyveink kapcsán, felkérnek különféle rendezvényekre, sőt, ha én elképzelek valamit, az is nagyobb valószínűséggel valósítható meg, mint évekkel ezelőtt.

Akkor hát mi hiányzik a régi írásaimat olvasva. 

Nem pontosan tudom, talán az elmélyülés, a rendszeren kívüliség, a kevesebb reprezentatív feladat, amitől jobban én voltam én - mert végül is ebből írtam, amit írtam. Persze nem úgy, ahogy manapság magából ír bárki, mert szerintem ügyesen sikerült (még a blogban is) megalkotni azt a beszélőt, aki nem lett túl nyitott, személyes vagy intim, aki nem tárta fel a magánélete történéseit egy az egyben, hanem kreált ebből egy kicsit titokzatos, mégis talán többek számára érdekes és szimpatikus narratívát. Valami olyasmit, ami nem direkt módon szolgáltatja ki az egyént, nem traktál a bulvárrészletekkel, de mégis emberi és önazonos.

Talán a több gyakorlással visszajön majd mindez.

A fenti gondolatok nem csak a régi posztom miatt jutottak eszembe, hanem mert megnéztem Nora Fingscheidt Parlagon című filmjét Saoirse Ronannal, aki nagy kedvencem. Amúgy is imádom ezeket az angol, ír vagy skót sivárságokban játszódó mozikat (a másik ilyen favoritom a Téli vendég) - szóval ezekről mindig az jut eszembe, hogy milyen könnyű elveszíteni önmagunkat, de jó lenne, ha nem adnánk fel azt, hogy visszataláljunk. 

Téli vendég (teljes film): https://videa.hu/videok/film-animacio/teli-vendeg-teljes-film-drama-egyben-magyarul-72su8KX4CMrf731v 

(A Parlagon c. filmet az HBO Maxon találjátok megy egyelőre.)

[December]

Eljött a december, és én megpróbálom most nagyon komolyan venni a pihenést, pedig van még három hét iskola a téli szünetig.

November 27-én megvolt az irodalmi verseny - mindenféle fiaskókkal, bonyodalmakkal, de lement végül. Idén valahogy a könyv is szar volt (nem én választottam), a fő emberek folyamatosan hullottak mellőlem, az egyetlen megmaradt kolléga pedig a nagyon beteg férjére kellett, hogy koncentráljon. És bár sokat dolgozott ő is, fejben (érthető módon) nem nagyon tudott ott lenni, szóval sokkal nagyobb részét kellett megcsinálnom annál a nagy résznél, mint amit amúgy is szoktam.

Bár minden másfelé mutat, azért az ilyen dolgoknak mégiscsak látom értelmét. Fura, de én még mindig nem tekintek magamra "rendszeren belüli" tanárként, nem az iskolai munkám az életem, és azért ez ad egy adag szabadságot (már ha manapság lehet egyáltalán szabadnak lenni bármilyen értelemben). Így nagyon kellemesen meg tud lepni (örülök), amikor mások ezt a rendezvényt a "szabadság szigeteként" élik meg - hát én meg így dolgozom. Értsd: egy kolléga mondta, hogy de jó lenne mindig így tanítani - és ő technikumban tanít, nem teheti. (Közben pedig ott ültek a nagyon lelkes technikumi diákjai, már hogyne tehetné. Azért van sok dolog, ami rajtunk múlik.)

Szóval most pihenek, ami azt jelenti, hogy, bár persze még kijavítom a maradék esszéket meg dolgozatokat és hallgatói dokumentumokat, főleg azzal foglalkozom, amit szeretek. Még lesz egy Shakespeare-óra a színészeknél (aminek nagyon örülök, rég vágytam erre) - ehhez A vihart nézem meg sokat olvasok. Kezembe került a nemrég megjelent angol irodalomtörténet - úristen, milyen jókat írtam oda! És úristen, mennyire hiányzik az életemnek ez a része!

Szóval el is határoztam, hogy a szünetben visszatérek az eredeti szakmámhoz, mert néhány éve csak iskolás dolgokkal foglalkozom, azzal kapcsolatban írok-olvasok, és ideje ezen változtatni, mert, ahogy hallom és látom, elharapózott a hülyeség azokon a területeken, amikkel régebben én is foglalkoztam. (Tudom, 'first world problem' azon bosszankodni, hogy az általad hanyagolt szakterületeden--ahol nem volt sok időd bizonyítani--mások baromságokat mondanak és írnak, 'but still'.)

Hivatalos vagyok még egy Thomas Mann-beszélgetésre, ami abszolút kívül esik a komfortzónámon, de szörnyen unom az óravázlatokat, a tematikus terveket és a kötelező olvasmányokkal való kínlódást. És mintha a színházi események is felpörögtek volna - amióta írtam egy elég kapós cikket egy helyi (elhanyagolt) műhelyről, mindenki velem akar kávézni és beszélgetni.

Decemberre egyébként azt is megtanultam (ami a kollégáknak csepp gondot se okoz), hogy amikor nincs órám vagy itthonról el nem intézhető dolgom, akkor nem dekkolok a 40 fős tanáriban, mert létezni sem lehet. Valaki mindig beszél hozzád (nem értelmesen, hanem motyog, pl. az egészségügyi állapotát vagy a családi dolgait taglalja úgy, hogy nem is kérdezted), ég az összes neon a plafonon, amitől kiég az agyad, és nem lehet ablakot nyitni, hogy legalább levegő legyen, mert valaki folyton  becsukja.

A kis magyar levegőtlen valóság - pont, mint a tömegközlekedés.  

A politikáról most direkt nem írok, mert idegesítő az egész, és már így sem vagyok túl jó fizikai állapotban. (Igyekszem több zenét hallgatni--ugye ez az utóbbi jópár évben teljesen kimaradt--de a Spotify-on az összes válogatáslista relaxácós zenékből áll, annyira ráfüggtem a hangtálakra... Legkésőbb pár hét múlva írok majd a könyv- és filmélményeimről, mert ott azért sikerült felvenni a fonalat kicsit.)