[December]

Eljött a december, és én megpróbálom most nagyon komolyan venni a pihenést, pedig van még három hét iskola a téli szünetig.

November 27-én megvolt az irodalmi verseny - mindenféle fiaskókkal, bonyodalmakkal, de lement végül. Idén valahogy a könyv is szar volt (nem én választottam), a fő emberek folyamatosan hullottak mellőlem, az egyetlen megmaradt kolléga pedig a nagyon beteg férjére kellett, hogy koncentráljon. És bár sokat dolgozott ő is, fejben (érthető módon) nem nagyon tudott ott lenni, szóval sokkal nagyobb részét kellett megcsinálnom annál a nagy résznél, mint amit amúgy is szoktam.

Bár minden másfelé mutat, azért az ilyen dolgoknak mégiscsak látom értelmét. Fura, de én még mindig nem tekintek magamra "rendszeren belüli" tanárként, nem az iskolai munkám az életem, és azért ez ad egy adag szabadságot (már ha manapság lehet egyáltalán szabadnak lenni bármilyen értelemben). Így nagyon kellemesen meg tud lepni (örülök), amikor mások ezt a rendezvényt a "szabadság szigeteként" élik meg - hát én meg így dolgozom. Értsd: egy kolléga mondta, hogy de jó lenne mindig így tanítani - és ő technikumban tanít, nem teheti. (Közben pedig ott ültek a nagyon lelkes technikumi diákjai, már hogyne tehetné. Azért van sok dolog, ami rajtunk múlik.)

Szóval most pihenek, ami azt jelenti, hogy, bár persze még kijavítom a maradék esszéket meg dolgozatokat és hallgatói dokumentumokat, főleg azzal foglalkozom, amit szeretek. Még lesz egy Shakespeare-óra a színészeknél (aminek nagyon örülök, rég vágytam erre) - ehhez A vihart nézem meg sokat olvasok. Kezembe került a nemrég megjelent angol irodalomtörténet - úristen, milyen jókat írtam oda! És úristen, mennyire hiányzik az életemnek ez a része!

Szóval el is határoztam, hogy a szünetben visszatérek az eredeti szakmámhoz, mert néhány éve csak iskolás dolgokkal foglalkozom, azzal kapcsolatban írok-olvasok, és ideje ezen változtatni, mert, ahogy hallom és látom, elharapózott a hülyeség azokon a területeken, amikkel régebben én is foglalkoztam. (Tudom, 'first world problem' azon bosszankodni, hogy az általad hanyagolt szakterületeden--ahol nem volt sok időd bizonyítani--mások baromságokat mondanak és írnak, 'but still'.)

Hivatalos vagyok még egy Thomas Mann-beszélgetésre, ami abszolút kívül esik a komfortzónámon, de szörnyen unom az óravázlatokat, a tematikus terveket és a kötelező olvasmányokkal való kínlódást. És mintha a színházi események is felpörögtek volna - amióta írtam egy elég kapós cikket egy helyi (elhanyagolt) műhelyről, mindenki velem akar kávézni és beszélgetni.

Decemberre egyébként azt is megtanultam (ami a kollégáknak csepp gondot se okoz), hogy amikor nincs órám vagy itthonról el nem intézhető dolgom, akkor nem dekkolok a 40 fős tanáriban, mert létezni sem lehet. Valaki mindig beszél hozzád (nem értelmesen, hanem motyog, pl. az egészségügyi állapotát vagy a családi dolgait taglalja úgy, hogy nem is kérdezted), ég az összes neon a plafonon, amitől kiég az agyad, és nem lehet ablakot nyitni, hogy legalább levegő legyen, mert valaki folyton  becsukja.

A kis magyar levegőtlen valóság - pont, mint a tömegközlekedés.  

A politikáról most direkt nem írok, mert idegesítő az egész, és már így sem vagyok túl jó fizikai állapotban. (Igyekszem több zenét hallgatni--ugye ez az utóbbi jópár évben teljesen kimaradt--de a Spotify-on az összes válogatáslista relaxácós zenékből áll, annyira ráfüggtem a hangtálakra... Legkésőbb pár hét múlva írok majd a könyv- és filmélményeimről, mert ott azért sikerült felvenni a fonalat kicsit.)