[Téli szünet]

A téli szünetbe úgy estem bele, mint amikor egy rohadt hosszú munkanap végén hazaérek, leb.szom a cuccaimat és már megyek is az ágyba...

... illetve hát régen ez így volt, de most már nem, szóval szépen kipakoltam a cuccaimat, beindítottam a mosógépet, megfőztem a karácsonyi menüt, satöbbi satöbbi.

Így történt, hogy az első hét (ünnepek included) úgy telt el, hogy észre sem vettem. Igaz, sosem voltam oda különösebben a karácsonyért. Két dolgot szeretek benne: a fényeket és hogy akik körülöttem vannak, szeretik. 

Mindig hasonlóan történik egyébként, de ez most egy különösen nehéz év volt rengeteg munkával, családi feszültséggel, nem mindig jó irányú változásokkal, és nagyon nehéz volt arra koncentrálni, hogy rosszabb is lehetne. (Különben is, ezt a relativizálást nagyon utálom már.) Most, ha minden igaz, a végére értem néhány nagyobb munkafolyamatnak, így különösebb (munka)stressz nélkül indulhat a 2025-ös év. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesz rengeteg dolog, de ha az iskolán túl kicsit kevesebb lesz (vizsgacsoport, szakdolgozat, konferencia), az már jó.

Aminek örülünk (count your blessings): ha minden igaz, idén az egyetem (a felhígult tanárképzés és a hirtelen megnőtt hallgatói létszám miatt) szakvezetői státuszt fog hirdetni, és ha megkapom, jövőre a felére csökkenhet az óraszámom. Ez fájdalmas elválásokkal fog együtt járni, nem tanítok majd angolt, illetve jönnek a hentesből egy év alatt átképzett tanárjelöltek, akik csak egyetlen napon érnek rá, de a fix idejű terhelést mindenképp csökkenti. Engem ugyanis ez fáraszt a legjobban - az óraszám, és hogy képtelenség napi 5-6-7 órára rendesen felkészülni. (A szakvezeket egyébként nálunk mindenki utálja, mert a szorgalmi időszakon túl alig van dolguk, de abba is bele akarnak halni, és sosem helyettesítenek, mert a napi egy-két órájukon túl nem jönnek be előbb vagy nem maradnak.)

Aminek még örülünk, hogy ki fog jönni két kiadvány jövőre, amiken nagyon sokat dolgoztunk. Ha minden igaz, diplomát fogok kapni, és az új végzettségemmel terveim is vannak. 

Miután végre kifizették az egyik nagyobb munkát, tudtam venni egy jó gépet, ami hasít, mint a szél, és sokkal jobb, mint az ingyen kapott iskolai laptopok (amiből nem kértem, mert elveim vannak). Sok év után vettük egy ágymatracot is, amit ugyan nincs hol tárolni, de végre nem a borzalmas állapotban lévő fekvőhely különböző, még egyenes sarkaiban kell keresgélni a kevésbé derék- és hátgyötrő felületeket. (Talán ez a legnagyobb blessing.)

És tegnap derült ki, hogy megkaptam egy tehetséggondozó ösztöndíjat, aminek köszönhetően 10 hónapon keresztül egy viszonylag látható összegű pénz kerül a számlámra - mármint hogy ez a plusz majd gondoskodik róla.

Az olvasási terveimet idén sem sikerült teljesítenem: a goodreads szerint 80% (60-ból 48), a moly.hu szerint 55-ből 52. (A molyon nincs meg minden könyv, és egy idő után nem dolgoztam az adatbázison.) Ha még ma sikerül befejeznem a Kívülállót Jónás Tamástól, a szám növekszik eggyel.

A Letterbox szerint pedig 111 filmet láttam idén (biztos többet, de ott sem fullos az adatbázis).

(A színházi előadásokat egy ideje füzetben vezetem, az nem volt túl sok sajnos. És nem, nem tudom mikor lettem ilyen listamániás.)    

Amit egyelőre nem sikerült elolvasni, pedig nagyon szerettem volna: Didier Eribon Visszatérés Reimsbe (nem nagyon fut a moly.hu-n sem, pedig mindenki imádja); Kovács ikrek Lesz majd minden; Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg; Visky András Kitelepítés - és még sok-sok régebbi könyv, amelyek évek óta ott állnak a polcon és/vagy a Kindle-n. Őszintén remélem, hogy jövőre több időm lesz olvasni.

A boldogújévről az jutott még eszembe, hogy tavaly vagy tavalyelőtt (?) ilyenkor csináltam meg a mindfulness tanfolyamot, amit azóta is hanyagolok, pedig...

Pedig azt már nagyon is kezdem érezni, hogy a fizikum, a test véges. Sok mindent kevésbé bírok, jobban elfáradok, ami régen nem okozott különösebb erőfeszítést, most már sokszor rosszul esik. Fogadalmakról meg ígéretekről viszont most nem beszélek, sosem tartom be őket, mert elfelejtem, újabban rossz vagyok a naplózásban. Mindenesetre én most már igyekszem minél jobban vigyázni magamra, és azt bátran leírhatom, hogy a körülmények talán aszerint alakulnak, hogy ennek ne legyen különösebb akadálya. Csak rajtam múlik.

Szóval, hát, viszlát, 2024.

(PS.: Nagyon hiányzik a macskám, és az elmúlt hetekben rengeteget gondoltam rá. Valahol olvastam, hogy a gyász soha nem múlik el, csak körbenövi az élet. És pont így van.)