2021. április 14., szerda

Eső

A héten a szokásosál is passzívabb vagyok (*ez csak retorikai fogás, nem is vagyok passzív), és üveges szemmel bámulok ki az ablakon, hogy nézzem, mikor áll már el az eső. Mintha ennek innen a szobából lenne bármi jelentősége.
Jelentősége legfeljebb csak annyiban van, hogy azt mondják, vannak lélekben/pszichében lezajló dolgok, amiket rá lehet fogni az időjárásra, hogy tök okés néha szenvedni, semmit sem csinálni, a túlélésre játszani akár napokig. Hetekig. (?) Csak hát én nem ilyen vagyok. Ha a lényemnek van is ilyen része, azt előszeretettel letagadom. 

Nem volt ez mindig így, volt időszak, amikor előszeretettel dagonyáztam az önsajnálatban, kiválóan megmagyaráztam, hogy miért nekem a legrosszabb, hogy a világnak miben kéne változnia ahhoz, hogy nekem sokkal, sokkal jobb legyen, de hát nem változik, ugyebár. Same old shit.
Azt hiszem, mindettől voltaképpen az mentett meg, hogy pár ember, aki igazán fontos volt nekem, jól lebaszott, és ekkor megrettentem, hogy az ő szeretetük nélkül aztán tényleg igazán még szarabb lenne. És hogy voltaképpen elég érdekes vagyok én az úgynevezett problémáim nélkül is, úgyhogy hagyjuk már ezt az önzést.

Tudom, ez végzetesen leegyszerűsítőnek és empátiátlannak hangzik (pszichológusok sikítva csapják rám az ajtót), úgyhogy gyorsan mindenkit megnyugtatok, hogy ez ennyire persze nem volt egyszerű, és egyáltalán nem tartom banálisnak a régi problémáimat, csupán nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy találkoztam olyanokkal, akik tudtak segíteni, és hogy volt elég erőm ahhoz, hogy változtassak.

Úgyhogy most nem is erről van szó, csupán napok óta esik az eső, rosszak a járványügyi adatok, minden közösségi média oldal lelombozó hírekkel van tele. A kommunikációs csatornáim beszűkültek. Körülöttem mindenki nyavalyog (pejoratív, tudom), ami érthető, és jelenleg egyáltalán nincs kedvem erőt sugározni senki felé. De nyavalyogni se, ezért inkább hallgatok.

És üveges szemmel bámulok ki az ablakon, hogy mikor áll már el az eső.

Tegnap egyébként voltam kint: elmentünk szőnyeget venni meg más kacatokat, láttam egy szuper íróasztalt, ami, úgy érzem, remekül fel tudna dobni.
Ha jól számolom, 10+ éve nincs rendes íróasztalom. Vagy még több. 
Igen, igen, ettől az íróasztaltól határozottan embernek érezném most magam. Money can buy you happyness.

Úgy érzem, az egész életből hónapokra kiiratkoztunk most már. A legerősebbek is bukdácsolnak a csúszós domboldalon felfelé, beleragad a lábuk a sárba. 
Csak a kormánypropagandából ömlik mérték nélkül a hurráoptimizmus, én meg nem tudom eldönteni, hogy ennyire hazugok, vagy ennyire hülyék.
 

3 megjegyzés :

  1. Bocs, hogy itt: A Sofi Oksanen könyvet abbahagytad? Nem csodálkoznék rajta...

    VálaszTörlés
  2. Nem, nem hagytam abba, csak félretettem, mert most nem bírok ilyesmit olvasni... de nem adom fel - mondjuk lehet, hogy egy másik könyv lesz majd tőle az, amitől elájulok.

    VálaszTörlés
  3. A Kutyafuttató és a Sztálin tehenei is elég kemény volt, de mindkettöt érdemes elolvasni. Azt hallottam, hogy az, amit félretettél, a legbrutálisabb könyve.

    VálaszTörlés