Első nap

Hát ez a nap is eljött, az első munkanap a nyár után, és mielőtt bárki elkezd fanyalogni (mint ahogy azt már múlt héten többször hallottam), hogy "de hát ez a normális állapot! az emberek dolgoznak!", mondanám, hogy eddig is dolgoztam, nyáron is, ahogy sok kollégám is, és nyilván ezért van bennünk az a semmi máshoz nem hasonlítható érzés, hogy menjen mindenki a fenébe, még csak most volt június...
        
De mindegy. Augusztus vége van, és minden évben ez van, hiába még az az egy hét szeptemberig, hogy már a 20-át is nagyon utálom, mert tudom, hogy a tűzijáték elviszi a nyarat végleg. Hogy hiába a napsütés és a kánikula, ez a hét már az ősz.
 
És tudom, hogy most sokak szívében forog a bicska, és azt gondolják, hogy rohadjak meg, hülye tanár, mert egész nyáron csak növeszthettem a seggem, bezzeg ők, ők dolgoztak, güriztek, izzadtak a 40 fokban a melózdában, ahol még légkondi se nincsen, miközben nekem haverok, buli, Fanta, no persze, persze, de azt mindig mindenki elfelejti, hogy nekem most akkor aztán ennyi. Mert szorosabban nézve karácsonyig, de lazábban nézve jövő nyárig kilátásom sincs arra, hogy pihenjek, elutazzam, lelazuljak vagy magam mögött hagyjam a világot. Hogy ez is egy olyan meló -- és nyilván sok más ilyen van -- amit lehetetlen hátrahagyni, otthagyni, nem hazahozni, kilépni belőle, mert valahogy sosem fogy el. (Nem panasz, ennek jó oldala is van, az ember sosem érzi magát tétlennek vagy mi.) Innentől kezdve nincs zene, nincs mozi, színház, könyv, semmi nincs, csak a kötelezettség és az igavonás. (Na jó, most már látom, lehet utálni, mert nyafogok.)
        
A mi iskolánk egy ún. gyerekbarát intézmény, ami baromi divatos fogalom manapság. Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy a suliknak persze nem árt tanárbarátnak is lenni, mert persze, bizonyos értelemben szolgáltató szféra vagyunk, de amit szolgáltatunk, az csak nem mérhető már kilóra! Nos, a mi gyerekbarát munkahelyünk beavató programot szervezett az új elsősöknek keddre, szerdára, és csütörtökre, ami jó, mert megismerhetik egymást, a könyvosztást szervezett keretek között kell elviselniük, valamint vidám zenés-bonás-táncos összeállítás keretein belül tanulnak meg tájékozódni az épület zegében-zugában. A program három napig, reggel 9-től (csütörtökön 8-tól) délután 2-ig tart. Az utolsó nap teljes egészében tanulásmódszertani agytágítás, amihez az érintett kollégáknak XY tankönyvét kellett megszerezni, betanulni és készenlétbe állítani. Ma maratoni megbeszélésen vitattuk meg a részleteket. Hogy például milyen is az a labdadobálós csoportépítő játék (nem sikerült felfognom), Hogy közös zsíroskenyér-kenéssel építsük-e a csapatot, vagy hozott szendvicsből ebédeljünk. Vagy hogy az álomiskola-tervezéses feladatnál kelljen-e 10 pontos fiktív házirendet írni, vagy sem. Némely kollégák szerint triviális, hogy a fiatalok úszómedencét és szökőkutat meg masszázs-szalont építenének be a "tudás templomába". (Hát nincs igazuk?!)
        
Szóval vidám lesz, és biztos nagyon élvezni fogják, hogy a szünidejük utolsó hetét, amit két kézzel szorosan tartanak, nehogy elmúljon, gyakorlatilag az iskolában tölthetik.
        
Én is szorosan tartom, két kézzel, de hiába. Arcomon értetlen, és szerintem kissé kényszeres mosollyal csodálkoztam rá arra ma reggel, hogy némelyek mennyire várták ezt a napot, és hogy milyen lelkesedéssel tudták magukat átadni az egyébként a munkatervben szerepelő "aug. 25-i reggel 8 órai munkafelvételnek" (munkafelvétel, reggel 8!).
        
Egyébként új íróasztalhoz költöztem, el az ajtó és a telefon mellől a kuka és a kávé közelébe, hogy végre ne én legyek az ügyeletes ugrinyuszi, akire jelentőségteljes pillantásokat vetnek, ha csörög a telefon vagy valaki kopog. A távozó kolléga persze nem pakolt ki az asztalából, úgyhogy most szereznem kell egy amerikai filmekben sokszor látható "a főnök kirúgott"-típusú kartondobozt, amibe belerakom a holmiját, és beküldöm az öltözőszekrény aljába. Aztán majd bejön érte...
        
Fél 12-kor úgy húztam el, mint akinek ég a talpa. Lehetek még ott eleget, amikor majd lesz itthon el nem végezhető tennivalóm.
 

¹ Ez a poszt hihetetlenül rímel Malvina melózdás bejegyzésére, amiben arról (is) van szó, hogy minálunk mennyire szent és sérthetetlen a munkahely mítosza -- mert minden időeltoszás, ami ott zajlik, az szükségszerűen munka (mégha nem is az), következésképpen minden, ami itthon zajlik, lazsálás.

² Gondolom, e poszttal nagyban hozzájárultam a pedagógusok (mely kaszthoz egyébként -- mert ez az -- nem sorolom magam 100%-osan) amúgy is pozitív megítéléséhez... Annyit szeretnék csak mondani, hogy igen, valóban, e két hónap alatt nem, azaz határozottan nem sikerült kipihennem magam. Az okokról kérdezzék orvosomat és gyógyszerészemet.