Sunshine through tree leaves

Régebben azért többet mentegetőztem, miért írok egyre kevesebb bejegyzést. Most mondhatnám, hogy már nem teszem, de azért mégis. Egyszerűen túl sokat ülök a gép előtt. Múltkor ki is fakadtam, hogy nem értem, hogy bírják ezt a gyerekek, akik (rendesebb esetben) csakis az evés, a fürdés meg a pisilés idejére szállnak ki a képernyőből. 

Rájöttem egyébként, hogy a munkáimból kifolyólag régen is sokat ültem itt, de akkor valahogy több volt a magam választotta tevékenység, ami mára lényegesen kevesebb lett: délelőtt órák, délután javítás, magánórák, fordítás, stb. mind-mind itt.

Az utóbbi hetekben, hónapokban egyébként nem is nagyon tudtam volna miről beszámolni, mert tényleg minden egyes nap tök egyforma. Nem megyek ki, csak a boltig. Kivéve szerdán, akkor kimegyek, mert van egy lány, akit érettségire készítek, és szerencsére ragaszkodott az élő találkozásokhoz. Ilyenkor találkozom kollégákkal is, a könyvtárosunkkal például, a portással, az igazgatóhelyettesekkel. Olykor gyerekekkel is, akik szintén bejárnak.

Múltkor azt mondta nekem J (az érettségiző), hogy az ő iskolájukban már megszervezték, hogy szerdánként bemegy az évfolyam, és különböző érettségifelkészítő órákat tartanak nekik. Ott egy picit könnyebb, mert a tanáraik zöme általános iskolai osztályokban is tanít, így amúgy is bent vannak. Ez a gondolat amúgy nálunk is felmerült, de, mint minden, ami a kényelmet veszélyezteti, hatalmas ellenállásba ütközött (vö. fizetetlen túlmunka). Úri hely, hiába. Az más kérdés persze, hogy vélhetően a diákok közül sem jelentkezne mindenki; és hát amúgy pedig nem csak a nagyoknak van szüksége istápra. Ha márciusban is maradunk még itthon, én is azt tervezem, hogy megszervezek 1-2 alkalmat. Kiscsoportos konzultációnak hívom majd, és megbeszéljük, ki hogy van, esetleg megnézünk egy filmet. Vagy filccel rajzolhatnak - papírra. Tudom, hogy ez hiányzik a legjobban.

Vicces figyelni egyébként, ahogy a kollégák is egyre hülyébbek, és kezdenek úgy viselkedni, mint egy csürhényi fegyelmezetlen kommentelő a facebookon. Múltkor kommentháború alakult ki egy, a Háttér Társaság által szervezett továbbképzési lehetőség posztja alatt, amit az iskolapszichológus osztott meg. Tudjátok, amikor a különböző emojikkal is kommunikál az ember, és ebből pontosan lehet tudni, melyik oldalt választja. Az első kommentelő kolléga, KP kifejezte nemtetszését a buzilobbi... az álcivil szervezet szakmaiatlangágával kapcsolatban, majd a gyanútlan szociális munkás megpróbálta megérteni az indítékait. Valaki (én voltam) privát üzenetben felvilágosította szegényt (nem olyan régóta dolgozik velünk), hogy ezen nincs mit megérteni, KP egy arrogáns agresszor, aki előszeretettel szégyenít meg kissé lányosabb küldejű és viselkedésű fiúkat például. Reggelente kolbász- és fokhagymaszaga van, egyébként pedig mindenhez is ért.

Úgyhogy ilyen levelezésekbe csatornázódnak az írással kapcsolatos késztetéseim.

Nem gáz feltétlenül egyébként, hogy az online térben a felnőttek is megborulnak, de azért a hatékonyság érdekében nem ártana átadni néhány feladatot; példának okáért itt a nyolcadikos beiskolázás, aminek a megszervezése egy katasztrófával ért fel. Az utóbbi hónapokban az a konszenzus (meg mellesleg a törvényi lehetőség is), hogy lehet élőben vizsgáztatni, persze a maximális biztonsági előírások betartásával: maszk, fertőtlenítés, távolság, szellőztetés, stb. Lement így az őszi érettségi, a nyelvvizsgák, az engedélyezett kiscsoportos konzultációk is így mennek - egyébként. Nos, tiltakozók kis csoportja online felvételit követelt, amivel persze nem lenne semmi probléma, ha némileg nyugatabbra, egy technikailag fejlettebb országban élnénk, és a tanárok átlag életkora nem 50 lenne, akik közül sokan segítség nélkül még egy csatolt fájlt sem képesek elküldeni. És ha a technikai nehézségek nem egy háromszor akkora teamet követelnének a feladat lebonyolításához. (Példának egyébként egy olyan, szintén online felvételit szervező iskolát hoztak fel, ahol alig van tanítás, mert a tanárok, állításuk szerint rendre számítógépes problémákba ütköznek, és ahogy óra, annyi féle fórum...)

Szóval én megértem a félelmet, de azt nem, hogy akkor miért nem lehet a feladatot odaadni olyanoknak, akik vállalják, mert jelenleg két ember kedvéért ún. hibrid biztosságokat állítottak fel (egy a neten otthonról, egy élőben), hát, fogalmam sincs, hogy fog ez működni. Viszont legalább mindenki a plafonon van. És csendben megjegyzem (biztos nem ez a tipikus): nálunk úgy tűnik, hogy a vírustól való akármilyen fokú félelem és a munkaundor egyenesen arányos egymással, vagyis pont azok pattognak a legjobban az elvégzendő feladatok okán, akik amúgy sem szeretnek semmit sem csinálni. 

Nekem is szar napjaim vannak, de azért elvállaltam a drámaversenyt, jövő héten rendhagyó irodalomóra Szabó T. Annával (online), megcsináltunk végre az iskolaújságot, istápolom a kis hallgatóimat, és úgy érzem, a helyzethez képest jól tartom a frontot. Jó kedvem persze nincsen, nagyon várom, hogy messzebbre is ki lehessen mozdulni és hogy befejezzem a könyvet, amit fordítok, mert akkor a most erre szánt időmben inkább sétálnék. Egyébként utálok sétálni. Helyesbítek: szeretnék sétálni, ha valami jó helyen laknék, mondjuk vízparton, nem itt a gettóban, ahol minden csupa mocsok ősztől tavaszig. Meg utána is persze. De most azzal mulattatom magam, hogy csudaszép helyeken felvett edzésvideókra sportolok - csak a tájon túl ne lenne mindegyik annyira unalmas. 

Március közepén amúgy lehet, hogy meg tudjuk látogatni anyámékat, mert ők már be vannak oltva, és ettől megnőtt a bátorságuk. (Mi nem vagyunk beoltva, nem is regisztráltunk. Nem, nem oltásellenesség, csak a kisember reménytelensége, nemtörődömsége és kiégettsége, nyilván idővel változni fog. Szerintem egyébként én még krónikus betegnek is elmennék, lásd az évekkel ezelőtti kis neurológiai kalandomat.)

Persze sok minden bánthana és bánt is, de most leginkább csak az egyetemek helyzetét emelném ki: nagyon hiányzik az ottani tanítás, még nem tudom, mit kezdjek ezzel. A logika nyilván azt mondaná, hogy engedjem el, csináljak szépen gimnáziumi karriert, csak sajnos annyira kurvára taszít a minősített pedagógusok sznobizmusa, hogy csak na. Persze lehet, hogy pont ezért kellene tojnom az egészre, mert minek is ezen agyalni, nyolcvanhárom dokumentum, öt mosolygás, sok elbaszott munkaóra, és kész. Csak hát van ez a régi reflexem, hogy én nem akarok ilyesmit, csak ülni egy szobában, és olvasni. Főleg. Egyébként meg már eleve túlképzett vagyok, és a tanárhiány okán lassan kizárólagos alkupozícióba kerülhetek: ebben a remek gimnáziumban én lehetek az első, aki se nem mester, se nem ped. 2, se nem szakvezető, de... munkaközösségvezető lehetek. Igen, abban az iskolában, ahonnan most ment nyugdíjba az ország egyik legismertebb magyartanára. És ahol nyilván lecsap majd rám némileg a népharag is, ha elvállalom. De hát kit érdekel.

 

Online oktatás, ezredik hét, 2058. februárja

Egy cseppet sem tudom hibáztatni. :D  

Mint egy szomorú sci-fi

Megnéztük a Midnight Skyt, és megállapítottuk, hogy mostanában minden sci-fi szomorú, melankolikus és pesszimista. Hol van már egy jó kis Independence Day vagy Men in Black vagy valami hasonlóan mókás, könnyed és reményteli jövőkép. Mondjuk persze nincs mit csodálkozni, hiszen ez az életünk jelenleg; egy kibaszott szomorú sci-fi vagy inkább utópia. Vagy inkább talán disz-.

Olvasom a híreket, hallgatom anyámék sirámait a telefonban, hogy mindenképp oltassunk, sőt, regisztráljunk, és egyáltalán ne menjünk sehova, jön a harmadik hullám, a szabadban is mindenképp hordjuk a maszkot, satöbbi, satöbbi. Az, hogy az embernek olykor beszélnie kell a nyugdíjas szüleivel, teljesen semlegesíti azt a jótékony hatást, hogy amióta bezártak az iskolák, gyakorlatilag nem olvasok vírussal kapcsolatos híreket. Fogalmam sincs a fertőzöttek számáról, a halálozási statisztikáról; max. néha egy-egy ismerős posztjában látok ilyeneket. Müller Cilit sem hallgatom, meguntam a picsába. Az egész egyébként nem direkt van, inkább valami automatikus önvédelem. És bár örülök, hogy visszamehetek dolgozni (és már nem itthonról kell), rémes belegondolnom, hogy tanáribeli hiszti kezdődik majd elöről. (Még mielőtt félreértitek, hisztin nem azt értem, hogy beszélünk a témáról, hanem hogy gyakorlagilag másról sem beszélünk, csak erről.)

Na. Szóval az ember időnként felhívja a nyugdíjas szüleit, akik egyszerűen képtelenek felfogni, hogy: 1. az elmebajjal határos egy panelban kibekkelni több hónapot (ráadásul télen) úgy, hogy az ember csak a boltig jár meg vissza; 2. bár én nem vagyok különösebben társasági lény, de nem lehet mindig csak interneten barátkozni 3. igen, el kell járnunk dolgozni nekünk, sokaknak, hogy pl. ők nyugiban otthon ülhessenek. Valamint: mivel kijárunk, igen, óhatatlan, hogy esetleg elkaphatjuk ezt a szart, de nyilván nem a boltban vagy a Balaton-parton.

Rohadt egy év volt ez, na. És igazából elegem van abból, hogy relativizáljam ezt a szarságot. Mindig úgy gondoltam, hogy nem szabad nyafogni, menni kell előre, és mostanra odáig jutottam, hogy picit irigylem azokat, akik folyton picsognak, hogy szerintük nekik van a legnyomorultabb sorsuk a világon (pedig nem). Jó, mindenki nyugodjon meg, nem most fogom elveszíteni a humorérzékem és az iróniám, és nem most fogok átmenni érfelvágósba. Csak mindenki tanulságára konstatálom, hogy nem jó hosszú ideig úgy tenni, hogy minden a legnagyobb rendben van, amikor nincs. Mert egyszer csak átszakad a gát. Vagy kétszer. Vagy háromszor. Egymás után. 

Úgyhogy részemről a következőt fogadom meg (hátha sikerül): nem veszem magamra mások problémáit még akkor sem, ha nagyon szeretem őket. Még akkor sem, ha emiatt érzelmi zsarolásnak vagy passzív agressziónak vagyok kitéve. Aki ilyesmivel próbálkozik, annak jól megmondom, hogy a probléma az életünk inherens része, mindenkinek a sajátjával van dolga. Nekem az enyéimmel. (Ugye milyen hitelesnek hangzom?)

Ezen kívül megpróbálom megtalálni a stresszlevezetés helyes módját. Fogalmam sincs, ez hogy fog sikerülni, mert egy csomó (másoknak beváló) módszerre alkalmatlan vagyok. (Mondjuk a szektákat például még nem próbáltam...) 

És oké, nem kell, hogy az egész emberiség megmeneküljön a sci-fi végén, de legalább néhányan találjanak egy alkalmas bolygót, ahol vannak delfinek.

Persze mikor

Persze mikor boruljon ki az ember, ha nem karácsonykor. (És persze milyen hülye társadalmi konvenciókra inherens módon hajazó mondat már ez.)

Mindenféle teákat, egészséges étrendet próbálgatok. Továbbá sportot, meditációt/relaxációt (mindjárt rám rontanak az ezoterikusok, de ez egyáltalán nem működik, biztosan türelmetlen vagyok), gyógynövény alapú nyugtató bogyókat. 

A szabadban tett sétáról lemondtam, mert halálra idegesít a gondolat, hogy a ködös-nyúlós maszatban mászkáljak, ráadásul olyan helyeken, ahol már ezerszer jártam.

Talán többet kellene háborgós contenteket és politikát posztolnom különböző social media felületekre, vagy egyszerűen csak agyon kellene csapnom valakit...

Mindenki a végét

Azt hiszem, mindenki a végét járja már kicsit.

Persze az ember mindig próbál racionalizálni, relativizálni, logikusan meggyőzni magát arról, hogy a jelen helyzet nem a legrosszabb, ami történhet (mert hogy nem is az). Hogy oké, szar a bezártság, de legalább nem vagyunk betegek, van fűtés, tele a hűtőszekrény, nem kell koszban élnünk, és különben is, mindjárt itt a karácsony, stb.

Tegnap, amikor a reggelem azzal indult, hogy megnéztem Novák Katalin videóját, megint rájöttem, hogy ez az "örüljünk (inkább) annak, ami van" tényleg mennyire irritáló gondolat. Pedig én igazán igyekszem. Hajnalban kelek, és kihasználva az időt, hogy nem kell buszoznom, híreket olvasok, podcastokat hallgatok, lyukasórában ebédet főzök. Munka közben, előtt és után ügyelek a tanítványaim lelki épségére, próbálom nem túltolni a digitális oktatást. Jó, tudom, lehetnék szórakoztatóbb, és a szabadidőmben megtanulhatnék még néhány száz applikációt használni, készíthetnék oktatóvideókat az óráimról, és minden órában posztolhatnék valami tanácsot az onlinemagyartanár csoportba. 

Délután és estefelé online előadásokat hallgatok és színházi előadásokat nézek. Szívből örülök, hogy olyan rendezvényekre is eljutok így, amikre amúgy nem tudnék. Tegnap például az SZFE doktori műhelykonferenciáján voltam, igaz, csak az első két szekción, mert nem vagyok éjszakai műszakhoz szokva.

Ezen kívül nagyon szívesen nevetgélek és ironizálok bármin, jó barátom a szarkazmus, akár a gúny is, de most már egyszer többször érzem, hogy nem tudok röhögni. Nem tudom, az év vége, a decemberi köd vagy a giccses angyalkák és elárvult köztéri karácsonyfák miatt van-e, de Novák Katalinon például azonnal ezer lett a vérnyomásom, és ez azóta sem múlt el. Persze én vagyok a hülye, minek olvasok el minden szart (ma például ezt), aztán meg még én csodálkozom, hogy ki akar ugrani a szívem a mellkasomból, és nyúlok a youtobe-ra meditációs videók után. (Igen, igen, nem kell röhögni, megtörtént.) Csak hát tényleg, amikor egy kétdiplomás, szakvizsgázott jogász (akivel a nívós gimnáziumban, ahova jártunk egészen jóban voltam) oldalán látom, hogy a Tények(ponthu)-t hiteles forrásnak véve nem tud alapszinten sem szövegérteni, és hitelt ad egy kontextusból kiragadott fél mondatnak, akkor azért megrendül a világképem picit. Főleg, ha ezt odatesszük Novák Katalin mellé.

Vagy amellé, hogy az iskolaújság indításának ötlete az egyetem médiairodájában köt ki, mert egy pályára alkalmatlan (vagy munkaterhelést nem bíró) ex magyarszakos bizonyára médiahatóság médiairodailag jobban tudja majd ellenőrizni az ideológiailag veszélyes karácsonyi ünnepségekről szóló cikkeket és tininovellákat. Nem viccelek, az irodavezető asszony személyesen fog szakmai tanácsokat adni és minőségirányítani, valamint a kilencedikes diákokat bevezetni a médiajog rejtelmeibe. 

Biztos úgy van ez, tényleg, hogy az intézmény jóhírét veszélyeztetnénk néhány beszámolóval az online oktatással kapcsolatos élményeinkről; úgyhogy én inkább kiszálltam, pedig elég erős nyomásnak vagyok kitéve. De komolyan kezd elegem lenni. Nem is csak a novákkatalinokból, hanem a közvetlen környezetemből is. Értem például, hogy miért akar egy osztályfőnök csütörtök este ötkor közös online kakaózást a gyerekekkel (ahol nekem is ott kellene lennem), de én ebben inkább azt látom, hogy a legjobb lenne addigra már kikapcsolni mindent, és egy könyvvel ücsörögni valami ernyős olvasólámpa alatt. Vagy főzőműsort nézni. Vagy a családdal beszélgetni. 

Mint a poszt elején mondtam, csodás napokat élünk, csak hát picit összemosódott a munka- és a szabadidő, és hát mindkettőt a kütyükön műveljük.

Még szerencse, hogy a meditációs videókhoz nem kell a képet nézni, csak a monoton suttogást hallgatni (találtam egy nagyon kellemes hangú csakraszakértőt, tényleg), csak hát, ilyen az én formám, ez a nő is azt kéri itten tőlem, hogy koncentráljunk a pozitív dolgokra, lássuk meg a helyzet előnyeit.

Látok mindent, bármire megesküszöm, de karácsonyra hadd menjek már el valami hegyi kunyhóba az erdő közepére, amit aztán belep a hó.

Orphan Black (sorozatajánló)

Nem vagyok nagy sorozatnéző, de most, hogy itthonról dolgozom, a munkába járáshoz szükséges időt (ami ugye most nincs) pl. jól ki tudom tölteni ezzel (plusz ott az unalmas házimunka, ami közben bármit is lehet nézni), és megfogadtam, hogy bepótolok néhány kultikus szériát, amiről amúgy mindenki beszél, én meg nem láttam. A címben foglalt sorozat egyébként nem ilyen, életemben nem hallottam róla, a youtobe-on találtam rá teljesen véletlenül. Az első négy évadnak van magyar szinkronja is, szóval talán leadta valamelyik tévécsatorna. 

A Sötét árvák kanadai produkció. Véleményem szerint remekül kombinálja a kaland-, krimi-, sci-fi és disztópiaelemeket (és mellesleg nem csoda, hogy rákattantam, hisz épp az utópiákat tanítom.) A sztori röviden annyi, hogy a Sarah nevű zűrös csaj (aki a főszereplő) hazatér (valamelyik kanadai nagyvárosban vagyunk, nem tudom), és a vasútállomáson véletlenül találkozik egy nővel, aki pont ugyanúgy néz ki, mint ő. Megismerkedni nincs idejük, mert Beth (az alteregó) a vonat alá veti magát. Sarah egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapja a táskáját, és az igazolványai segítségével belehelyezkedik a személyiségébe, és ezzel iszonyatos bonyodalomsorozat veszi kezdetét.

Sarah-ról és Beth-ről kiderül, hogy klónok, és egy csapásra (na jó, a többedik évadra) egy globális és mesterséges biogenetikai összeesküvés (nem tudom, van-e ilyen szó) közepén találjuk magunkat, amiről később bebizonyosodik, hogy nem is annyira fennkölt és bonyolult motivációk mozgatják, mint amennyire azt az elején hinnénk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy pontosan értettem a tudományos hátteret, pedig nagyon érdekel (majd nyugger koromban újranéztem az egészet csakis emiatt). Ami viszont tényleg megfogott, a dramaturgia, a kulturális utalásrendszer és az alakítások.

Egyrészt elég ritka az a sorozat (de cáfoljatok meg, ha mégsem, mert a tapasztalatom tök kevés), amikor még az ötödik évadnál is a körmödet rágod, és olyan fordulatok kerülnek elő, amikre nem számítasz. Ez persze picit azzal is jár, hogy egy idő után teljesen más cselekményt fedezünk fel ahhoz képest, ami elindult: itt például látjuk, ahogy Sarah belekeveredik a saját múltjába és egyre jobban öntudatára ébred (magyarul: felnő), de ahogy haladunk előre az időben, ez a múlt egyre szövevényesebb és lényegtelenebb lesz, simán túlmutat a klónokon. A fősodor mellett pedig szerintem remekül működnek az egyes szereplők élettörténetei/epizódjai, szóval mindig volt egy olyan rész, ami sikeresen prezentált valami háttérnarratívát az éppen kedvenc szereplőről. Az mondjuk eléggé zavart, hogy volt pár elvarratlan cselekményszál: pl. (pici spoiler!) nem derül ki, mi lesz Sarah gyerekének apjával (akivel közben újra egymásra találnak, ám egyszer csak eltűnik), hogy az időközben felbukkant transz klón (Tony) honnan jön és hogy boldogul a továbbiakban, vagy hogy Helena gyerekkorába miért nem úgy néz ki, mint a többi gyerekklón. 

Léda és a hattyú (freskó Pompjei falán)

Ami a kulturális refenciákat illeti; ha ez nem amolyan boomer sorozat lenne, szívesen használnám a görög mitológiához. A lány klónvonalat ugyanis Lédának nevezik: Léda pedig az a spártai királynő (egyes mítoszok szerint a világ első női lénye), akit Zeusz (hattyú alakban) elcsábított. Léda azonban, félvén férje haragjától, még aznap a férjével is hált, a nászok végén pedig két tojást hozott a világra: az egyikből született másodmagával a halhatatlan Heléna (aki ugye a trójai háborúért felelős sztori női princípiuma), a másikből pedig Kasztór (Castor) és Pollux (a nevek különböző írásmódjaitól most eltekintek). A különböző mitológiai történetek vegyesen szólnak arról, hogy Kasztór milyen képességekkel bírt; mindenesetre ő a mítosz egy kritkus pontján--habár testvére, Pollux mindent megadott volna azért, hogy életben tartsa--életét veszti. 

A sorozat története, bár kicsit zavarosan, de azért szépen végigvezeti a mitológiát: a férfi klónvonalat Castornak hívják, és ők valóban mindent megtesznek egymásért, ám a sorsuk végül sejthetően alakul. Az egyik legfontosabb női klón Helena névre hallgat (erről mindjárt), a női klónvonal neve pedig Léda, na, ők--nem árulok el nagy titkot--szinte mindent túlélnek. Non plus ultra, hogy az egyik Léda ivadékot (aki, úgy tűnik, megmenti az egész dinasztiát) Kírának hívják. Ráadásul az ötödik évadban (megint egy kis spoiler) elhangzik a "The Future is Female" szlogen, ami a 21. században persze sok árnyalatot kaphat, de ne felejtsük el a eredetit követő, de immár posztmodern kontextust se; persze, ez már egy másik mitológia.

Ami az alakításokat illeti; nos, nem kizárólag az nyűgözött le, hogy Tatiana Maslany (ukrán, legyel, német, osztrák, román felmenők, atyavilág, micsoda multikulturális fertő!) mennyire szép, hanem az is, hogy az általa alakított összes klónt olykor milyen nehéz megkülönböztetni a képernyőn. Van Beth, a drogos és meghasadt rendőr; Sarah, a 'semmiresejó' anya, aki olykor betép és alkalmilag szexel; Alison, a külvárosi családanya; Cosima, a tudós; Krystal, az összeesküvéshívő manikűrös; Helena, az ukrán vadóc; MK, a finn mangahősnő; Rachel, a perverz domina, aki beépült a felsővezetésbe; valamint Tony a transz (és még sokan mások). Biztos a maszkosok és jelmezesek is nagyon kitettek magukért, de amit sorozatszerepből ki lehet hozni, nos, az itt szuper. 

Az egyik legjobb karakter Helena, aki egy ukrán zárdában nevelkedett, majd később örökbe fogadta egy vallási fanatikus, hogy megölesse vele az összes klónt, akik a 'nem eredetiek', csak hamisítványok. Elég ironikus, hogy a mitológiai Helénához képest ez a klónverzió egy naturális ösztönlény, mégis ritka módon ő az egyik, aki alkalmasnak bizonyul arra, hogy továbbörökítse a mindenkit meggyógyító gént úgy, hogy persze ikreket szül.

Szót kell ejteni arról is, hogy a főszereplőkön túl van egy sor remek karakter: Siobhan, az ír származású, Londonba, majd Kanadába emigrált szabadságharcos vagy Felix, Sarah fogadott testvére, aki szép lassan a gondjaiba veszi az összes klónt. A felsővezetést most nem fedném fel, elég annyi hozzá, hogy (ellenben a fent idézett szlogennel, és mielőtt túltolt nőcentrikussággal vádolná bárki a sorozatot) éppen elég nő bukik bele a küldetésbe itt is. 

Szóval all in all, szépen összerakott sorozat ez; kulturálisan beágyazott (nekem ez fontos, sznob vagyok, tudom), erős női karakterek vannak benne, amiket kiegyensúlyoznak a remek férfiszereplők, a dramaturgiai feszültség, filmzene, stb. És amikor túlvagyunk ezen az egész génmanipulált és neolucionista őrületen, mégis csak a humán faktor és a sisterhood győzedelmeskedik; ám ha erről többet akartok tudni, meg kell néznetek az ötödik évad végét. Meg persze ami előtte van.

Filmzene:

Jó ember, rossz ember

Gimnazista koromban sok kora realista regényt olvastam; karrier- és fejlődésregényeket, nagyjából mindent, amit a magyartanárom ajánlott. Nagy kedvencem Balzac volt, emlékszem, hogy a Szamárbőr cselekménye mennyire megfogott, aztán később az oroszok, Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij. Tudat alatt bizonyára arra számítottam, hogy ezek a könyvek majd megtanítanak engem arra, mi a rossz és mi a jó. Túlságosan fiatal és zöld voltam ahhoz, hogy átlássam, hogy a 90-es években (amikor tinédzser voltam) ezek a történetek már csak vékony szálakkal kapcsolódnak ahhoz, hogy meg lehessen határozni a jó és a rossz vagy hogy hogy értsük az erkölcsös és az erkölcstelen fogalmát. Szép, idealista gondolataim voltak arról, milyennek kellene lennem ahhoz, hogy remek ember lehessek. 

Később aztán--hogy a fikciónál maradjunk--a sci-fi meg a kortárs irodalom némileg árnyalta ezt a képet, de nem túlzottan. Az, hogy a társadalmi-technikai-politikai világ is változik körülöttünk, átírja a fogadalmainkat és az ún. "jóemberségbe" vetett hitünket (Black Mirrort nézek, bocs). Nem is beszélve arról, amikor az ember némi tudást szerez arról, hogy a törvény Törvény szerint ki a jó ember. Most mondhatnám, hogy á lá Kafka, de minek is, ez messzire vinne.

Nyilván mindenféle ideológiai gondolatrendszernek megvan az ideális "jó embere", erről sokat olvashatunk manapság. A 'liberális' nem jó, mert beengedi az iszlám fundamentalitákat a keresztény Európába. A 'konzervatív' nem jó, mert nem fogadja el a másságot. A sehova sem tartozó sem jó, mert nem hajlandó letenni a voksát valamelyik oldalon, nem vállal társadalmi felelősséget a közösségért, ahova tartozik. Aki nem ad minden jöttmentnek pénzt, nem jó. Aki mindenkinek pénzt ad, az sem jó. Aki túl sokat baszogatja a gyerekét, szintén nem jó, aki viszont semmilyen korlátokat nem állít fel, szintén nem jó.

Többek között azon is érzem, hogy öregszem, hogy ezek a kategóriák (mindamellett, hogy eddig is tudtam, semmi sem fekete vagy fehér) kezdenek semmit sem jelenteni számomra. Ugyanígy szégyent is egyre kevésbé érzek azok miatt a dolgok miatt, amiket teszek vagy tettem. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne egy (szerintem/számomra) objektív képem arról, hogy mi a jó és mi a rossz; csupán azt gondolom, hogy amíg nem ártok másoknak, addig a magammal szembeni vétségekért csakis magamnak tartozom elszámolással. Tudom, persze, a külső mérce mást követel olykor.

És akkor itt az a kérdés is, hogy ártok-e másoknak vagy sem... Nem tudom. Biztos bántottam már meg sok mindenkit, de ahogy öregszem (mint fentebb mondtam), a szándékos rosszakarás egyre távolabb áll tőlem. Mert lássuk be, van olyan, hogy az ember oda akar baszni valakinek. Senki sem szent. De én már nem akarok; akinek odabasznék, azt inkább mérföldekre elkerülöm, mert rájöttem, hogy az elsődleges feladatom a saját józan eszem és lelki életem kímélése.

Nem könnyű ez az egész, na. 

Múltkor egy kislány azt a példamondatot írta egy órai feladatban, hogy 'I used to be too nice to other people but by now I solved this problem.' Vajon a szokásos dacon túl (és azon túl, hogy bunkónak lenni menőbb, mint kedvesnek) mi vesz rá egy kamaszlányt, hogy úgy vélje, kedvesnek lenni másokkal, az egy probléma. 

Bár szerintem nekem nem kell erőlködni, hogy rendes és kedves legyek, mégis nem ritkán kerülök vitába emiatt, főleg fiatalokkal. Értem persze, hogy hiába kapnak otthon normális értékrendet és meleg szeretetet, a külvilág ennek ellene dolgozik. Ezért aztán olykor az a paradox helyzet alakul ki, hogy akit otthon jól megtámogatnak, abból a való életben (ami inkább hasonlít manapság egy nyitott arénára vagy az éhezők viadalára, mint egy igazságos Mátyás király mesére) sokszor igazi lúzer lesz, aki azt fogja gondolni, hogy jobb lett volna, ha már korábban megkeményítheti magát, és lehet, hogy ezért a szüleire kezd el haragudni. És a jó emberekre, úgy általában. És aztán jól el is rejti magában a jó embert. Pedig hát... 

Nemrég egyébként az én számon is kicsúszott, hogy most komolyan? a figyelem, a törődés, a gondoskodás eredményezi azt, hogy ennyire teszetosza fiatalokat engedünk ki az életbe? Tudom, persze, nem lehet általánosítani, sok tényező van.    

Múltkor megnéztem DTK beszélgetését Nagy Zsolttal, revelatív élmény volt. Felolvasott egy Karinthy-szöveget, amit azelőtt egyáltalán nem ismertem. Nos, számtalan beszélgetésben, amiben az utóbbi időben részt kellett vennem, erre az emberre is azt mondanák, hogy idegesítően naiv és izgága. De engem ez valahogy mégis megnyugtatott.

Szóval ez van most. Itt ülök a lakásba zárva, és azon gondolkodom, hogy fog érinteni, ha netán mások egyszer úgy vélik: én nem vagyok (elég) jó ember. Pedig én tudom, hogy az vagyok. De különben is; milyen hasznavehetetlen szavak ezek már...