[Az előző napok]

Az előző napok, sőt, hetek mintha valami delíriumban teltek volna, pedig most nincs annyi iskolai munka, és a januári depiből sem sokat érzékeltem, hála isten. Ez biztos azért volt, mert tennivaló azért akadt bőven, de ezek inkább szeretem- dolgok. 

Rájöttem, hogy egyáltalán nem bánnám, ha most egy darabig nem kellene bemenni tanítani, és kivehetnék mondjuk egy év alkotói szabit, eltartanának - én meg rendbe tenném az egészségem rendesen, sokat sétálnék, olvasnék, járnék előadni, és mondjuk írnék egy könyvet.

Ez a könyv dolog már foglalkoztat egy ideje (annyi hülye ír könyvet), annyi mindennél segédkeztem az utóbbi időben, hogy ideje lenne megvalósítani a saját elképzeléseimet is, mert azok vannak bőven.

Január második felében hazalátogattam a volt iskolámba előadni - nagyon jó élmény volt, bár 30 éve nem jártam arra kb. Mókás volt látni, hogy ott is lökött kamaszok vannak, akiket persze mégis eltalál és megfog egy csomó minden. Bemutattak az új izgagatónak, aki szerintem a következő pillanatban már el is felejtette, hogy ki vagyok és miért vagyok ott. Fiatal, amiciózus palinak tűnt viszonylag üres tekintettel. 

Egyet otthon is aludtam a régi szobámban (ld. 30 év, na jó, anyáméknál azért többször jártam az elmúlt években, bár az ottalvás ritka), az viszont borzasztó volt - kényelmetlen, kemény és levegőtlen. 

Öregek már, ülnek egy hatalmas túlfűtött házban, és nézik a tévét.

Anyámat nem nagyon láttam, mert dolgozott fél 5-ig, majd este 6-ra elment tornára, másnap pedig reggel fél 7-kor dolgozni. Így felkeltem ötkor, hogy váltsunk pár szót, de nem nagyon váltottunk, az az igazság.

Nekem ez már régóta nem gond - és onnan tudom, hogy mégis örült nekem, hogy mászkált utánam, hogy egyek valamit és hogy nem fázom-e. 

A legjobb az egészben az autóút volt - cca. 3 óra csütörtökön délután, majd pénteken délután. Zalában és Somogyban is gyönyörű havas tájak voltak, nagyon élveztem.

Múlt hét pénteken pedig felmentünk a fővárosba átvenni egy médiadíjat a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz. Az iskolánk jelentkezett ugyanis egy partnerprogramba, amely keretében médiatudatosságot taníthatunk az ifjúságnak és a kollégáknak is.

Másodmagammal jelöltek a díjra (holott még semmit sem csináltam, ugye). Csak azért mentem bele, mert ha minden igaz, kapunk egy komplett podcast stúdiót, amihez máris remek ötleteim vannak.
A program két éve folyik, a rendezvényen ott voltak a tavalyi év iskolái is, kb. 40 pedagógus. Ahogy hallgattuk a neveket, egyszer csak azt észrevételeztük, hogy a sulik 3/4-e egyházi intézmény: evangélikus, piarista, katolikus, református. Iszonyú ciki volt ott ülni - mondtam az igh-nak, hogy a nyakam rá, hogy első körben csakis az egyházi iskolákat értesítették ki a lehetőségről, hogy ők kapják meg elsőként a forrásokat és a fejlesztéseket, VALAMINT, mert nyilván csakis egy 50-60 éves hittantanár alkalmas arra, hogy a pornóról meg az online bullyingról hitelesen beszéljen a gyerekeknek.

Meghallgattunk még egy előadást és egy kerekasztalbeszélgetést - ezeken olyan megállapításokat tettek, hogy: egyre több a fiataloknál az okoseszköz. Meg hogy: a lányok testképét megzavarja a social media. Körbenéztem, ott ült 40 tanár, akik valóban találkoznak gyerekekkel, de egyik sem nagyon csóválta a fejét, hogy ez mégis mi... Azt már említeni sem érdemes, hogy ennek a hivatalnak gyermekvédelmi főosztálya van (ők voltak a szervezők), amelynek vezetője egy 30-as lakkcipős öltönyös fazon volt. Meg egyáltalán: az állami hivatalokban mindenki így néz ki? És hogy az istenbe' találják a legutolsó isten háta mögötti üvegépületet ezeknek a hivataloknak?

Naszóval ez elég gatya volt. Csak úgy volt vonatunk, hogy már 8 előtt fent voltunk, a program 10-től 12-ig tartott (bruttó), a vonatuk 14 órakor indult vissza, végig esett az eső, nem volt nyitva semmi, a kollégám pedig egyfolytában shoppingolni akart... Én meg csöndben olvasgatni valahol.  

Azért szerencsésen túléltük, mert bár ő a vonaton nagyrészt aludt, visszafelé először egy félrészeg csóró párral utaztunk (kannásbor, minden), majd egy teljesen józan fiatal szülőpárral, akik viszont nem tudták kezelni az óvodás korú gyerekek fáradtságtól ki-kitörő hangos bőgését. 

Ma pedig bevonszoltam magam a munkahelyemre, ahol tudatosult bennem, hogy rövidített órák vannak, mivel délután maratoni értekezlet várt ránk. 

A béna díjhoz mindenki gratulált (a vele járó kulacsot és noteszt elajándékoztam, a pendrive-ra rendszerellenes filmeket töltöttem), a szombaton velem adásba került podcastot viszont a suliban senki sem hallgatta meg, mert túl hosszú, és túl értelmes. Egy ilyen crindge médiadíjhoz képest biztosan.