Days Off

Gondoltam arra, hogy a blogon tudósítok az elmúlt hetek történéseiről, ám ez viszonylag sok rövid bejegyzést eredményezett volna, nekem meg még mindig megvan az a kényszerképzetem, hogy ide hosszú, velős, tartalmas dolgokat kell írni. 

Ezt a fenti mondatot június 22-én írtam le, aztán itt is maradt magányosan, örökre. 

Azóta majdnem egy hónap telt el, és én nem írtam semmit. Pedig sok mindent el szerettem volna mesélni kezdve a Határtalanul pályázathoz kapcsolódó utazásomról, amit másodfokú égési sebekkel jártam végig június második hetében (leforráztam magam ugyanis, az eseményeket csak a Facebookon volt erőm megörökíteni), majd a pár napos szóbeli érettségikről, meg az előtte zajló emelt érettségikről, a kiábrándító tanévzárásról, stb.

Mindez elmaradt, többek közt azért, mert úgy éreztem, mintha minimum két év fáradtsága zuhant volna rám június utolsó hetére. Többeknél olvastam erről egyébként; mármint arról, hogy a kovid első hulláma óta csak tartottuk, tartottuk magunkat, aztán egyszer csak ez van. 

Nem részletezném a dolgot, mindenesetre ami nekem a legzavaróbb, legnagyobb stresszforrás, hogy gyakorlatilag megszűnt a magánéletem. Ennek sok oka van, és ezek közül csak az egyik az, hogy a munkaidő és a munkán kívül töltött idő egyre inkább (sokaknál) összemosódik, az "itthon dolgozás", főleg, ha kis lakásban élsz, megszünteti a szeparált időt és teret. Sokkal súlyosabban és sokkal régebb óta érint ez, mint gondoltam volna, és ezzel kellene valamit kezdeni, mert olyan mély, nehéz hiányérzetem van, hogy már nem is látok le az aljára. 

Mondhatnánk, vélhetnénk, hogy nemsokára jobb lesz, de hát nem. Tök fölösleges kitérnem a közéleti/politikai helyzetre (talán majd később), azt úgyis mindenki olvassa/látja, mindenesetre a dolgok nem olyan irányba mutatnak, hogy kevesebbet kell dolgozni és szépen hátra lehet dőlni. Ugyanis bár nem vagyok egy nagy válságkezelő, sem pedig szakértő, azt világosan látom, hogy a jelen felállásban egyetlen megoldás van: többet kell dolgozni. Ezt pedig legfeljebb azzal tudom finomítani, hogy (amennyiben megtehetem) olyan munkákat vállalok el, amik jobban, és főleg időben fizetnek. 

Azon kívül, hogy lekapcsolom a villanyt, én erre jutottam. És arra, hogy megpróbálok vigyázni magamra.

Jobb pillanatot egyébként nem is választhattam volna, hogy úgy döntsek, innentől antialkoholista leszek (irónia ON). Az sokat segített, hogy így, a második szabadságos hetem végére már van némi tapasztalatom a hazai fesztiválárakról (strandon még nem voltam), és nincsenek örömteli benyomásaim. Oké, mondjuk eddig is a low-budget műfajokat kedveltem, de arra mondjuk álmomban sem gondoltam volna, hogy a veszprémi boros rendezvényen annyiba kerül egy deci bor (!), amennyit én (kis túlzással) még egy üvegre sem adok ki. Hát, hiába, amióta utoljára mulatni voltunk, kicsit felmentek az árak. 

Na, úgyhogy jórészt itthon tengetem a mindennapjaimat, legalább eleget alszom, és néhány trópusi éjszakát leszámítva most még a klíma is oké. Elkezdtem bepótolni a lemaradásaimat: operát nézek, megvolt végre a Pieces of a Woman is, amit már régóta terveztem, a Shakespeare-referenciák miatt a Tizenegyes állomást olvasom (ami amúgy elég szar szerintem). Elkezdtem dolgozgatni is. Belefogtam örök nyári programomba, a fogyókúrába, és tervezem önállóan újracsinálni a mindfulness programot is, amit a télen egyszer már (bár kissé döcögősen, de) megtanultam. Írtam egy cikket az 1749-nek. 

Az a tervem, hogy visszaintegrálom magam a hazai tudományos életbe, és amúgy mindent lesz*rok, ami káros. Közben fogadásokat kötök magammal, hogy melyik (nem) fog sikerülni.

  

Verseny

A rat race kifejezést még valamikor egy gimnáziumi angolórán hallottam először, és tán rossz jelentésben maradt meg (tán rossz jelentésben hallottam), de mindig szentül hittem, hogy ez a mókuskerékre vonatkozik, amiből a mókusok (jelen esetben a patkányok, ugye) nem tudnak kiszállni. Azóta már tudom, hogy ez inkább az egymás hatalomért és pénzért való letaposását jelenti a modern világban (hogy szó szerint fordítsam az Oxford, Cambridge, valamint a Merriam-Webster szótárak angol megfelelőit).

Hát, én az életemben aztán tényleg nem tudok senkit taposni sem a pénzért, sem a hatalomért, de a kerék meg a verseny azért adott. Itt egy újabb egynapos hétvége, láncban a sokadik. Most éppen pont vizsga volt tegnap, pénteken este viszont buli, és én elfelejtettem, hogy már nem vagyok éjszakai kimaradásra kapacitálható. A zenekar két órát játszott, ami jó volt, aztán az éjszakai járattal jöttünk haza, amiről nem is tudtunk, hogy létezik, viszont tele volt középiskolásokkal, és néhány késő esti műszakos szakadt alakot leszámítva mi voltunk a legöregebbek. Ez mulatságos volt, viszont az egész várost behálózó útelterelések miatt nem tudtuk, hol kell leszállni, úgyhogy még gyalogoltunk is. Summa summarum, éjfélkor kerültem ágyba, ámbár szombat reggel hétkor már a fodrásznál ültem (a fodrászommal még nálam is nehezebb egyeztetni), hogy aztán 9-kor már a konyhában toporogjak, és 12-kor már induljak is a vizsgára - busszal a belvárosba, mert az autó épp a szerelőnél dekkol, és várja, hogy az összértékét és a korát aránytalanul meghaladó pénzösszeget költsünk arra, hogy kikalapálják. (Szívás dolog ez az autó. Egyetlen dolog, az utazás miatt éri meg. A mi kocsinkat más már a kuka mellett hagyta volna, de hát kb. nincs választásunk, vagy ráköltjük az annyit, vagy nincs kocsink.)

Legalább az emelt dolgozatokat befejeztem, ami már szintén nem a régi, egyetlen valamirevaló poént sem tudtam kibogarászni, viszont annyira sokan értelmezték ezt a verset szerelmesversként, hogy magam is elbizonytalanodtam. (Nem.) Ott tartunk, hogy ha egy árnyalattal bonyolultabban fogalmaznak meg egy instrukciót, a gyerekek már nem értik meg, ellenben eljönnek erre a vizsgára, amin aztán jól meg is buknak. (Én idén is buktattam, remélem, a szóbelin nem kerül ilyesmire sor, mert ott sokkal cikibb.) 

A mai program, hogy finalizálom azt a pár középszintet, ami nálam van, illetve rávetem magam az egyéb dolgozatokra, és közben megnézem azt a két előadást, ami az emelt dráma érettségi választható esszétémája, mert már tök rég láttam mindkettőt. A jövő héten folytköv. minden tekintetben megspékelve egy jó kis értekezlettel hétfő délután (!), ahol azt fogjuk megbeszélni, hogy hogyan ünnepeljük az iskola 60 éves évfordulóját jövőre. Nyilván nagyon kompetens vagyok a témában (öt éve dolgozom itt), viszont azt azért sikerült megvétózni legalább saját körben, hogy élő személyekről tantermet nevezzünk el, ugyanis ezt felettébb bizarr ötletnek tartom.

Na, de nem is erről akartam mesélni igazából, hanem arról az országos versenyről, amire múlt hétvégén eljutottam (az ország fővárosába), és ahol pótolhatatlan tapasztalatokkal gazdagodtam azzal kapcsolatban, hol tart a humán területek bizonyos szegmensének művelése az oktatásban. 

Először is semmilyen értesítést nem kaptam a forgatókönyvről, úgyhogy Facebookon kellett bejelölnöm a főnénit, hogy kiderítsem, mi a program, valamit hogy jelezzem, a gyerek, akit viszek laktózérzékeny. (Ja? Ilyen van? Bocs.) A vonatközlekedés innen persze horribilis, buszos átszállós, pont egy órával korábban és később, mint kéne, úgyhogy a komplett programunk reggel 5-től este 11-ig tartott. A verseny első részében a felelések ideje alatt csak várakoztunk és várakoztunk. A gyerek szerencsére nagyon türelmes volt, én kevésbé, viszont a korai keléstől és a strapás héttől majdnem leesett a fejem a helyéről. 9-től fél 3-ig volt alkalmam beszélgetni pár kollégával viszont; köztük az színháztudományok adjunktusával, aki (gondolom, mellékesként) épp gimnáziumban tanít drámát, és bár germanista színháztudósként anno elég sokat letett az asztalra, most kvázi középiskolai tanárként ápolgatja színészpalánták lelkecskéjét. Miután kicsit beszélgettünk (meaning: elszidta nekem az egész versenyt), bősz telefonálgatásba kezdett, hogy odacsődítse a gyerekek szüleit a délutáni műsoros produkcióra.

Elgondolkodtam, hogy én 17 év alatt sem voltam képes ennyire pozícionálni magam (látszik is rajtam), aztán ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy ki kell mennem sétálni. (A nap legjobb döntése volt.) A délutáni program kicsit izgalmasabbnak bizonyult, mint a korábbiak, és nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy megláttam: a hazai diákszínjátszás vonatkozásában nem sok minden változott az elmúlt 20 (de inkább több) évben. Nem tartozom szorosan a szakma ezen részéhez (bár bevallom, szeretnék), de arra azért van némi rálátásom, hogy azok többsége, akik művelik ezt, nem nagyon beszél a fiatalok nyelvén. (És nyilván az sem véletlen, hogy az ország legjobb vidéki drámagimije nem reprezentálja magát ezen a versenyen.) Két trend van: saját szövegek; ami tök jó, csak nem ártana, ha valaki, aki tud írni, picit átdolgozná őket, hogy kijöjjön a szándékolt üzenet - valamint nagy, klasszikus, komoly kontentek, amik viszont sem életkorban, sem világképileg nem passzolnak. Példa: Karinthy Frigyes: Ki kérdezett? és Nyina monológ 16 éves gyereklányok szájából. Félreértés ne essék, nem vitatom, hogy vannak érett 16 évesek, de a hitelesség ilyen esetben vajmi ritka. Akkor már inkább egy kis musical: az általam kísért diák ezt vitt, nyilván labdába sem rúgott vele, de az a három perc legalább őszinte volt.

Azt sem értem (vagy hát értem, persze), miért 50 pluszos (kieg.: inkább 60 pluszos, nem tanár) zsűritagok kellenek egy ilyen versenyre (persze nem az életkorral van a bajom, hanem a középszerűséggel, bocsánat); annyi frissebb felfogású ember van, miért nem hívják őket. (Tudom a választ.) Az eredmény persze ennek megfelelően kikalkulálható volt, mindenki örvendezett, mi sem haragudtunk, hiszen előre megbeszéltük, hogy nem vagyunk egy kategória a dráma tagozatos iskolákkal, ezt az egészet élménynek és jó kalandnak fogjuk fel inkább. 

Ezek a múlt heti élmények egyébként arról jutottak eszembe, hogy megjelent egy szövegem egy a kötelező olvasmányokkal foglalkozó előadásról (már jó régen írtam), és emlékszem, akkor is azon agyaltam, miért nem hívnak több gyakorló tanárt konzultálni ezekhez a projektekhez is, hogy a problémának legalább a szélébe bele tudjanak kapaszkodni. Most, hogy itt a városban is szorosabbra húztuk a színházi nevelési programmal a kapcsolatot, én például felajánlottam, hogy szívesen konzultálok ingyenesen, hogy mondjuk az a sok lóvé, amit ezekbe az ügyekbe pályázatok útján beleölnek, hasznos és fontos dolgokra menjen el. 

Nem fognak hívni, hisz nem vagyok benne a körben. Pedig ha már ennyit vagyok kénytelen pörögni, pörögnék kicsit abban is, ami tényleg érdekel.

  

Time travel

A hétvégén ballagáson voltam a szülővárosomban. Ritkán járok vissza oda, erről már írtam, jobb némi távolság, de mégis mindig várom picit, főleg, ha a volt iskolámba kell visszamennem.

A volt iskolákkal is úgy van az ember, mint a szüleivel meg a régi szerelmekkel; a távolság miatt (meg mert felnőtt) tudja már kritikusan szemlélni a helyet, magát, az ottani embereket is. Az iskolákat főleg úgy, ha végül maga is tanár lesz.

Én szerettem odajárni egyébként, ennek személyes okai is voltak (ld. az iskola, mint menedék), sok szuper embert megismertem, de persze vannak rossz emlékeim is. A saját ballagásom óta ez a második, amin részt vettem, és megint frankón eszembe jutott az az április végi nap, amikor a gimnáziumi éveim végén nem kaptam meg az igazgatótól azt az elismerést, amire vágytam. És hogy mennyire bőgtem. Összecsődült az egész család (elvált szülők, én pedig, mint első ballagó unoka), és én zokogtam. Na, nem előttük, hanem otthon, amikor senki se látott. Vagyis aztán mégis látták, és nem értették az egészet. Szokás szerint.

Utólag ez baromi nevetséges és kicsinyes is, de akkor ott nagyon fontosnak tűnt. Most már persze sok mindent tudok; például azt, hogy ott és akkor más miatt is sírtam, meg azt is, hogy a világ és a hierarchikus viszonyok így működnek. (A riválisom, aki megkapta az áhított díjat fiú volt és matek tagozatos. Fiú. És matek. Az igazgató is matek szakos volt. Már nem igazgató. Én meg tanár lettem.)

Abban, hogy végül nem lettem pozícióhajhász, sem pedig hiú, biztos közrejátszott ez a tapasztalat is. És sok minden más, mondjuk, hogy utána Szegedre mentem egyetemre, minél előbb függetlenedni akartam, csóró barátaim voltak, és bár én decens polgári családból származom, végül én is csóró bölcsész lettem, aki azóta is három-négy munkából próbálja megkeresni azt, amihez másnak egy is elég. Elnézem a Facebookon a volt osztálytársaimat (most élőben is láttam néhányat), hát, nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenkinek sikerült önazonosnak maradnia (vagy hogy egyáltalán eljutott-e odáig), bármilyen drága nadrágkosztüm, tökéletes smink is van rajta, vagy bármilyen jól fodrászolt férj áll mellette. Találkoztam néhány régi tanárommal is (naná, hogy ezt vártam a legjobban), és ez is váratlan és kellemes tapasztalat volt. Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy néhányan mennyire kisimultak, mióta nyugdíjasok, és viszonylag sérülésmentesen ki tudtak kecmeregni a közoktatás pöcegödréből, másrészt aggasztó volt hallani azokról, akikkel nem ez a helyzet. De végül is ez is a felnövés része, hogy meglátod, hogy a gyerekkorodban idealizált felnőttek is emberek, és olykor esendőek. Ha lehet, ettől csak még jobban szereted őket. 

Egyébként a kisöcsém ballagott. Apám családja, második alom. Ők még ilyen picik, úgyhogy minimum egy ballagásra még megyek. Apám idős ember, egy gyerekkori betegség következtében (meg mert világ életében nagy hedonista volt, és tojt az egészségére) már alig tud mozogni. Fiatal, erős fiai vannak, helyesek is. Igaz, a család nála inkább mindig is mennyiségi, mint minőségi kérdés volt (sok gyerek, férfi potenciál, ehhez ráadásul több a fiú most már), de az azért szimptomatikus jelenet volt, mikor egy vele hasonló korú (és persze fittebb) orvosdoktorhölgy odajött hozzá gratulálni, majd hozzáfűzte, hogy neki már az unokája ballag (plusz villantós mosoly).

Hiába, kisváros ez, na. És ez most nem a helyet minősíti, meg igyekszem nem is általánosítani, de amikor a leghülyébb osztálytársaimból lettek itt a legnagyobb emberek, az azért elmond valamit a közegről meg a világról, amiben élünk. Meg arról is, hogy én sok szempontból mennyire máshogy látom a dolgokat, mint ahogy az otthoni környezetem. 

Mindegy, jó volt vezetni a zalai dombok között, sütött a nap, szép volt a táj. Mindig megkísért az is, hogy elkocsikázzak a régi életem helyszíneire, csak hogy megnézzem, mi van ott azóta. Az anyák napját viszont szkippeltem, mert kellett itthon a kocsi, meg mert a jóból is megárt a sok. Csak telefonáltam.

Így viszont csak közvetve kaptam meg anyukámtól a húsvéti ajándékomat: egy pár (most figyelj...!) Csikung zenélő kínai golyót. [...]

Ne kérdezzetek semmit. De tényleg, semmit. (Muhaha.) 

  

Nagyon régen

Kép: Banksy

Nagyon régen posztoltam, meg az az igazság, hogy nem is nagyon jártam errefelé. Annyi minden volt, annyi minden között le, és sokkal gyorsabban ki- és lemerülök, mint korábban. Az ilyen kimerüléseket ráadásul a legtöbbször rosszul is kezelem. Ahogy a környzetemben látom, nálam is biztos egyszer eljön az a pont, amikor meghúzok minden határt, lehúzom az összes rolót,  kizárok mindent, ami rosszul érint. (Vagy legalább is könnyebben eltávolodom tőle...)

Ezt tényleg sok emberen látom magam körül, mondjuk én ezt magamban leginkább lustaságnak és nemtörődömségnek hívom. Mikor ősszel munkaközösségvezető lettem, megkaptam az ígéretet, hogy mennyi segítséget kapok majd, csak takarítsuk már el azt, ami van. Aztán persze nem így lett. A respektet megkapom, nem mondom, de a magától jövő segítség nem jön. Szólok, persze, ki is osztom a munkát, főleg azt, amihez annyira nem értek, de hát hiszen így is vállaltam el én ezt, tudván, hogy mennyi mindenhez nem értek.

Mindegy, szóval az emberek lepattannak a feladatokról, ráhagyják arra, aki amúgy is megcsinálná, nincs ebben semmi meglepő. 

Nemrégiben posztoltam arról egy másik helyen, hogy az oktatást gyakorlatilag a 40-es, korai 50-es generáció tartja a hátán. A 30-asok teljesen hiányoznak, a 20-asok pedig kipróbálják, aztán odébbállnak. Egyszerűen nincs teherbírásuk, és úgy gondolják, van választásuk, hát lelépnek. Az idei hallgatóm (vö. amúgy nagyon szeretem a mentori munkát, papírom persze erről sincs) egy igazi katasztrófa. Nehezen mondok ki ilyet, mert szeretem a fiatalokat, toleráns is vagyok, ez az egyik erősségem. Az sem zavar különösebben, ha valaki cseppet sem kreatív; az elején mindannyian a forgatókönyv szerint próbálunk haladni, aztán majd megtaláljuk önmagunkat, persze, csak ha ott van az a bizonyos szikra. 

Volt ez a lány, nagyon belevalónak tűnt, aztán ahogy haladt az idő, kiderült, hogy se nem kreatív, de legalább nem is törekvő. Semmilyen dokumentumot nem sikerült időben megkapnom, ötletei nem voltak, amikor adtam neki, azt nem tudta megvalósítani. Olyan is volt, hogy két ráhangoló feladattal elment az órából 40 perc, amit egyáltalán nem érzett problémának. A gyerekek nevét nem akarta megtanulni, folyton improvizált, amivel csak az volt a baj, hogy nem tud improvizálni. Meg hát, hogy az ember 10 év után már improvizálhat, ha a kisujjában van egy-egy tananyag. De nem akkor, amikor azt nem is érti. 

Amikor érzékeltem a problémát, jeleztem a feletteseimnek. Csak közben az is van, hogy a tanárhiány okán ez a lány "élesben" tart angolórákat, miközben persze ezen a szakján is a gyakorlatát végzi. Mivel az angolos mentorával sávban tanít, ott gyakorlatilag meg sem tudott valósulni a tanítási gyakorlat. Felvetettem, hogy menjünk be többen egy angolórájára, mert a jelölt (elmondása szerint) abban sokkal gyakorlottabb és magabiztosabb. Ott is egy unalmas, módszerekben repetitív órát láttam, aminek nem volt eleje, közepe és vége. Ennek hangot is adtam, de az angolos munkaközösségvezető szerint pályakezdőként mindenki ilyen. Nos, lehet, hogy "ilyen", de arra azért az intelligensebbje rájön, hogy a készüléssel a hibalehetőségek nagy részét ki lehet küszöbölni. 

A leggázabb tényleg az, amikor a saját kollégáimmal kell(ene) konfrontálódnom egy ilyen szakmai kérdésben, de nincs semmi támogatásom. Annyiban hagytam a dolgot, felőlem legyen ez a lány angoltanár, de a lassan kialakuló (szakmai) tekintélyemet arra biztosan felhasználom, hogy a mi iskolánkban magyart soha ne taníthasson. 

Idáig jutottunk... Megvolt közben a pedagógus minősítésem is (majd elfelejtettem), 97%-t kaptam. Nevetségesek ezek az online minősítések. Ahogy az is, hogy hová lett ez a 3%, hiszem semmilyen kritikai megjegyzést nem kaptam, csak dicséretet. Nincs bennem hiúság, itt is a szakmaiatlanság és a képmutatás bosszant, meg főleg a színjáték. Az a színjáték, amit aztán a sikertelen és nevetségesbe fulladt tanársztrájk (ld. előző poszt) tett még irritálóbbá. 

Közben Zsótér rendezett egy Bűn és bűnhődést az itteni színházban, írtam róla (még nem jelent meg). Itt is a szakmai(atlan) gőg és fennhéjázás mérgesít fel a legjobban. Az, hogy attól, mert a világ igénytelen lett, nekünk meg pénzt kell keresnünk, miért kell minden sz@rt lenyomni az emberek torkán úgy, hogy már majdnem magunk is elhisszük, hogy az jó. Vagy ha nem hisszük el, és úgy vállaljuk, az még rosszabb. 

Na, hát ez van, nincs túl sok ok a vidámságra manapság. 

A választásokról direkt nem írok, csak annyit, hogy a munkahelyemen másnap olyanok voltunk mind, akár egy zombihadsereg. Pár elemzést elolvastam utána, a beszédeket nem voltam hajlandó meghallgatni. 

Próbálom listázni, miből lehet erőt meríteni. Tök jó volt a szülinap, picit elutaztam az előző napokban, a magyar és az angol mellett behívtak emelt dráma érettségire is elnöknek. Öreg vagyok és divatjamúlt: nekem ezek szakmai kihívások, hogy előkotorjam a drámákat, amiket ezer éve nem olvastam. 

Na, ennyi, ünnepeljetek!

Kiss Judit Ágnes

Feltámadás

Valld be, hogy midőn testet öltöttél,
Jézus, nem merted a nőit bevállalni,
tisztátalannak lenni havonta egy hétig,
bizonygatni fehér gyolccsal Mózes
törvénye szerint, hogy már nem vérzel,
férjhez adtak volna gyerekként
akaratod ellenére, nem Istennek,
embernek fogadni szót halálig,
és hányféle rafinált módon lehet
kínozni egy női testet,
megerőszakoltak volna a keresztre
feszítés előtt a többi kínzás
mellett csak úgy szórakozásból,
vagy hetente többször a házasságodban,
és megerőszakolnának aztán
minden háborúban – különleges
katonai művelet – megaláznának
mikor nem örök életet adsz épp,
csak ezt a nyomorult földit,
a tested használati tárgy,
a tested csatamező,
a tested vágy és gúny vetülete
volna, sosem a tiéd,

és ha újra eljössz, megint
nem mersz majd nőként,
pedig mennyivel könnyebb volna elhinni
a testnek feltámadását.

(forrás: https://www.facebook.com/juditagnes.kiss/posts/5228194380536594 )

Tanársztrájk

Kép forrása itt.

2016-ban ott voltam minden sztrájkon; iskolában és utcán.

Akkoriban elég vehemens közéletet éltem (pl. ez a blog is élénkebben pörgött), azóta már átadtam a helyem másnak, elfáradtam, talán picit ki is égtem, öregszem is, meg nyünyünyü.

Talán többek között ezért örültem ennek a mostani megmozdulásnak, mert bár gyakorlati hasznát és értelmét nem láttam, nem remélek tőle semmit, mégis, fontos szimbolikus kiállásnak érzem, és arra is jó alkalom volt, hogy kicsit összerántson bennünket. Igen, bennünket, akik pl. 2016-ban is ott voltunk. 

Ez kettős érzés: jó is, rossz is. Jó, mert sokaknak visszajött a remény picit, rossz, mert az első (január 31-i) forduló után gyorsan el is múlt. Jó, mert sok fotót, megmozdulást, támogatást, gesztust láttam; rossz, mert közel sem eleget. Jó, mert mintha érdemi beszéd kezdődnek fontos dolgokról megint; rossz, mert a kormány össze-vissza hazudik rólunk és velünk kapcsolatban.

Jó, mert Budapesten tegnap tüntettek a diákok; rossz, mert nálunk a diákok részéről nem nagyon történt semmi. Sőt, tanári részről sem sok.

Mi egy 80+ fős tantestület vagyunk. A tegnapi ívet 29-en írtuk alá, igaz, sokan elutaztak kirándulni, betegek vagy épp a gyerekük beteg. Az intézmény (a törvényesség jegyében) korrektül megoldotta a helyettesítésünket, a kollégák pedig (a törvényesség jegyében) mentek helyettesíteni. 

Ennek a sztrájknak a jogi szabályozása maga a nonszensz: az órák 50%-át meg kell tartani, a végzős órák mindegyikét. Fizetés nem jár. A tankerületek és a fenntartók listáznak. Kb. ez az a "törvényesség", aminek a jegyében nálunk cca. 50-en gondolták úgy, hogy inkább ezt tartják be, nem sztrájkolnak. 

Túlzok persze, számtalan személyes ok lehet a háttérben. De egyrészt bosszant, hogy nekem kell disztingválnom velük szemben, nehogy megbántsam az érzéseiket. Mégis: nekik mi a jó a jelen rendszerben? Melyek azok a rendelkezések, amik szerintük a mi érdekeinket szolgálják? Tényleg semmin nem változtatnának? Vagy az érdektelenség és a közöny ekkora úr?

Nem, nem gondolom, hogy tiszteletben kellene tartanom akár az érdektelenséget, akár a közönyt, vagy azt, hogy szerintük "ez nem jó, de legalább nem annyira rossz". És nem akarok arra figyelni, nehogy valami rosszat mondjak, amivel megsérthetem őket a döntésükben, hiszen ők sértenek meg engem, mélyen.

Gulyás Gergely (*krumplifej) tegnap megköszönte a nem sztrájkoló tanároknak. Az a tanár, akit ez a 'köszönöm' nem égetett szénné, szerintem akár el is süllyedhet. Egy platformra kerülni ezzel a hazug, manipulatív, pökhendi kommunikációval és narratívával ugyanis a legalja. A tükör, amibe én képtelen lennék belenézni. Gondoljunk csak bele, ugyanez a száj, ugyanez a *krumplifej szócső minket mond az ukrajnai háborúról vagy az ún. "pedofiltörvényről".  

Bár tegnap jól éreztem magam a közös tanári "pikniken" a büdös és zsúfolt tanáriban, mára ugyanolyan elkeseredett vagyok. Lesz*rom, ha szerintük politizálok, én megköszöntem annak egyetlen osztálynak (a szüleiknek kellett volna), akik aznap szinte teljes létszámban hiányoztak az iskolából annak ellenére, hogy erre ráment egy nap szülői igazolásuk. És nem kizárt, hogy a többieknek, ha kérdezik, szóvá teszem, hogy a (diák)passzivitás miatt vagyok ilyen lehangolt. Mely (diák)passzivitásról azok a kollégák is vastagon tehetnek, akik tegnapra, a tanársztrájk első napjára dolgozatot ígértek és igazolatlan hiányzással fenyegetőztek. 

Lehet, hogy valahol egy bátor ifjú nemzedék is nevelődik, de én tegnap sajnos nem csak ezt láttam, hanem azt, hogy alakul egy konformista generáció is. Pont, ahogy az gondosan ki lett találva.  

Vudu #2-3-4

Kicsit kénytelen voltam elengedni ezt a dolgot. Persze sejthettem volna, hogy így lesz, hogy pont azzal nem fogok tudni megbirkózni, ami az egész tanfolyam leglényege: hogy minden nap minimum egy órát (de inkább többet) eltöltsek a gyakorlással.

Na mindegy, azért nem keseredtem el, szorgalmasan gyűjtöm az infókat, amikor tudom, csinálom, és megvettem a könyvet is, aminek segítségével egyszer majd rendesen, naplózva végig tudok menni az egészen. (Hát hiszen a naplózással nincs nálam gond; van ez a naplózásmániám, filmek, könyvek, kalórák, ésatöbbi.) 

Az elmúlt hetek témái a gondolatok fogságából való kilépés, a tudatos légzés, a mozgás és az averzió voltak. Többször megfordult egyébként a fejemben, hogy rossz módszert választottam, hiszen például ritkán vagyok a rossz érzéseim rabja hosszú távon. Az egyik gyakorlatban naplózni kellett a napi rossz élményeket, és a hozzá tartozó érzelmeket, testi érzeteket és gondolatokat. A felvezető példa az volt, hogy egy ismerős nem köszön az utcán, és ez nekünk milyen rosszul esik, mert biztosan azt hisszük, hogy utál.

Nos, én az a típus vagyok, aki egyáltalán nem bánja, ha ismerősök nem köszönnek neki az utcán olykor, mert szuper, ha nem kell velük foglalkoznom, ugyanis az egész napot rengeteg ember között töltöm, és kb. az odaút meg a hazaút az az idő, amikor picit magam lehetek. A többiek olyan bosszúságokról számoltak be, hogy valamit kint hagytak a kocsiban, a főnökük csúnyán beszélt velük, leöntötték magukat kávéval; ezek a pici események állítólag mind hozzájárulnak ahhoz, hogy szarul érezzük magunkat az életünkben. 

Hát, én mondjuk attól érzem magam sokszor szarul az életemben, hogy Orbán Viktor egy f*sz, és hogy megint felment az uborka ára a duplájára. Gondolkodtam, hogy ehhez kapcsolódóan milyen testi-lelki érzeteim vannak, és arra jutottam, hogy leginkább ütni tudnék. De hát ezt mégsem vihetem egy ilyen széplelkű társaság színe elé. 

A másik téma az érzeteink mozgással való tudatosítása volt (természetesen jóga), ami nagyon-nagyon jó, ezt magam is sokszor gyakorlom. Nem, nem jógával, mert attól valamiért megőrülök, és hát, lássuk be, nem is vagyok az a kifejezett jógialkat (tudom, ilyen nincs). Azért majd ki szeretném próbálni, de inkább úgy, hogy nem este 7-kor próbálom összeszedegetni a végtagjaimat a szoba különböző pontjairól. A társaságban amúgy ez is nagy tetszést aratott, kiderült, hogy van, aki egyáltalán nem mozog semmit az életében, és most meglepődött, hogy néhány nyújtógyakorlat milyen jótékony hatással tud lenni a közérzetére és az izületeire. 

A harmadik téma az averzió volt; vagyis egyszerűen szólva az, amikor hárítjuk/elkerüljük a velünk történő rossz dolgokat/érzeteket ahelyett, hogy azokat tudatosítanánk magunkban. Gondolkodtam, hogy hogy van ez nálam, és hát, szerintem én pont nem az vagyok, aki azonnal dühöngeni kezd, hogy múljon már el, hanem szépen beleállok, és igyekszem lehiggadni. Valahogy úgy képzelem ezt, hogy ahelyett, hogy az ember pattogna, mérgelődne, tépelődne, inkább megpróbálja szétszálazni, megérteni a dolgot, aztán megnyugodni.

A gyakorlatok egyébként tök hasznosak voltak, csak hát, mint fentebb mondtam, nem nagyon tudtam beépíteni a napi 40 perces gyakorlatokat, ellenben a 3 és 10 percesek nagyon frankók és praktikusak. Kb. egy rugóra jár az összes; figyelj befelé, nézd meg, mi van a testedben, akár ülsz, fekszel vagy sétálsz, koncentrálj arra, amit éppen csinálsz, és ami éppen történik veled/benned. Ez felettébb pihentető tud lenni egyébként, bár azt majd ki kell találnom, hogy tudok 40 percig ülni úgy, hogy az jó nekem. (A munkám egy jelentős része elve ülő munka, szóval megőrülök, ha azon felül ülnöm kell.) A sétálás viszont nagyon vicces: a komoly koncentrációtól még inkább úgy jár az ember, mint egy mackó, és hát én amúgy sem vagyok túl kecses, szóval a fel-alá baktatásom közben szétröhögtem az agyam. 

No, de a komolytalankodást félretéve mondom, hogy az már minimum egyszer megtörtént, hogy a nap végi hulla állapotomból sikerült visszatérnem a valóságba egy ilyen 40 percessel. Nem tudom, azért volt-e, mert picit belealudtam, vagy mert ügyes voltam. Szóval minden szkeptikusságom ellenére jó ez valamire.

Vudu #1

Korábban valamelyik posztban említettem, hogy jelentkeztem egy csoportba. Heti egy alkalom, Zoomon, kedd esténként, nagyon praktikus és kényelmes. A kurzus lényege, hogy megtanuljuk, hogyan tapasztaljuk meg a tudatos jelenlétet a mindennapjainkban, hogyan alakítsunk ki éber figyelmethogyan irányítsuk a gondolatainkat és fókuszáljunk az adott pillanatra.

Nos, el kell mondjam, hogy életemben nem csináltam ilyesmit. Az utóbbi pár hónapban próbálkoztam pár dologgal, hogy kevésbé legyek feszült: vezetett meditáció a YouTube-on, relaxációs gyakorlatok, légzés, mozgás, stb.; de úgy gondoltam, ez így kb. olyan, mint amikor az ember az internetről diagnosztizálja az egészségi állapotát, vagy próbál meg nagyon bonyolult ázsiai kajákat megfőzni. Hát, ezért is jelentkeztem. Meg azért, mert a téli szünetben olyan mennyiségű feszültség halmozódott fel bennem, ami a szabadságidőszak nagy részében kb. lehetetlenné tette a pihenést vagy az értelmes cselekvést. És mert sok tekintetben változást akartam, akarok.

A hívószavak közül egyébként legjobban az ragadott meg, hogy megtanulom majd azt, hogyan tudok belenyugodni a megváltoztathatatlanba, hogyan tudom elfogadni, hogy "most ez van", és továbblépni. Ígérték még továbbá, hogy kevesebb lesz a stressz, örömtelibb lesz az élet; ezeknek nyilván nem hittem, de mindenképp szerettem volna kipróbálni magam valami olyasmiben, ami nekem teljesen új.

Hát, mondanom se kelljen, hogy az első alkalom katasztrofálisan sikerült. Minden megtörtént, ami azokban a buta amerikai filmekben szokott: a delikvens összpontosítani akar, megnyugodna, de mindig közbejön valami triviális körülmény, amin jót röhögünk. Én baromira nem röhögtem, hanem az első pillanattól bosszankodtam, amivel rögtön sikerült agyoncsapnom az egész tanfolyam legfontosabb célját persze. Kínszenvedés volt ez a két óra, nem tehetett róla senki. Ezen a ponton gondoltam viszont azt, hogy hülyeség ez a Zoomolás, sokkal jobb lett volna elvonulni valami csendes rendelőbe/jógaterembe/akárhova, mert így csak az utcáról behallatszó szirénát, a felső szomszéd bútortologatását és a gyerekbömbölést hallom. Fülhallgató ide vagy oda, elég nehéz 40 percig koncentrálni, amikor az összes körülmény összeesküdött ellened. Ennél a tudatosult bennem egyébként, hogy mekkora zajban élek, és hogy csoda, hogy még nem kattantam meg ettől. (Vagy de?)

A 12 fős csoportról egyébként semmi különöset nem tudtam meg, csak kb. annyit, hogy vannak itt régóta meditálók, szakmában dolgozók (pszichológus, szociális segítő, stb.), és főleg menedzserek meg vállalkozók. Vicces persze, de egyben beszédes is, hogy legalább akkora stresszfaktorral dolgozom én is (legalább is úgy hiszem), mint ők. 

Na, mindegy, az első alkalom után megkaptuk a handoutot, a házi feladatot és egy eseménynaplót is, amiben vezetni kell a heti gyakorlást. Három feladat van, voltaképpen mindegyik a tudatos odafigyelést gyakoroltatja hosszabb-rövidebb ideig, ezek közül van, amit a hétköznapi tevékenységekbe is be lehet építeni, másokhoz rákészülés és külön idő kell. Ha jól értem (és ez elég szimpatikus is), nem kell semmi különös tudatállapotba eljutni, a legfontosabb, hogy irányítsd a figyelmed arra, amit épp csinálsz, tudatosítsd, amit teszel és érzel éppen; és ennyi. Ha elkalandozik a figyelmed (ami tök normális), akkor próbáld visszaterelni. Ha nem érzel semmit, az sem baj, akkor tudatosítsd és fogadd el ezt.

Ami a gyakorlást illeti, egyrészt rájöttem, hogy fáradtan nem nagyon megy ez. Akárhogy is vesszük, ez mégis egyfajta koncentráció, ha pedig kimerült vagy, nem tudsz koncentrálni, elalszol, stb. Ezért aztán az egyik gyakorlatba (gondoltam, este csinálom, akkor nyugi van) 10 perc után bele is aludtam. Másodszor viszont (tegnap, azaz szombaton) egész jól ment. A másik tapasztalatom (nagyon triviális ez is), hogy csukott szemmel sokkal könnyebb koncentrálni: viszont ennél fogva jó, ha az ember nem pl. a hagymaaprítást vagy a kenyérszeletelést választja tudatos tevékenységnek. A harmadik tapasztalat pedig az, hogy a légzés tényleg fontos. Ezt már tudtam (pl. a sportból, illetve a különböző elalvást segítő gyakorlatokból, amiket próbálgattam már), viszont azt sosem gondoltam volna, hogy lehetséges egy bizonyos testrészbe lélegezni, egész testtel lélegezni vagy a fejem tetején kifújni a levegőt (nem mintha ez utóbbi sikerült volna...). 

Még valami: a napokban többször gondoltam arra, hogy hülyeség ez az egész, az önképzések korát éljük, minden megtanulható a netről, minek is vágtam bele így ebbe az egészbe, mikor rengeteg ingyenes anyag és könyv is fellelhető a témában. És végül arra jutottam, hogy a heti egy alkalom, a találkozás ad egy jó rutint, nem elbliccelhető, és akármilyen nehezen is tudom az önálló gyakorlást beilleszteni a hetembe, ez a két óra legalább ott van. Másrészt a kapott hanganyagokat valahogy sokkal személyesebbnek érzem, mint a sokezres megtekintésű YouTube videókat (persze, ez lehet, hogy csak önkényes magyarázat magamnak). Szóval bár első alkalommal kiborultam (főleg persze a feladatorientált önmagamon, hogy miért nem sikerül elsőre), most épp örülök, hogy belevágtam valami tök újba. Hátha a vége tök jó lesz.

(Folyt. köv.)