Nem szeretnék olyan munkahelyen dolgozni, ahol:
1) Mivel minden agyba*ó programot az utolsó utáni pillanatban
jelentenek be, képtelenség tervezni és alkalmazkodni, mely kifogásra a
válasz nem más, mint a "de hát van a törzsidő"... akkor is nekem és a
családomnak jogom van időben tudni, hogy mikor végzek, hova hánykor érek
oda, és így tovább. Ez nem profit meg biznisz kemény határidőkkel és
esetleges milliós percenkénti veszteséggel (vö. az idő pénz), ez csak a
kurva közoktatás.
2) Ahol az agyba*ó program több órán keresztül abból áll, hogy EU-s
irodák felfuvalkodott, de persze borzasztó jó PR-ú munkatársait meg
reklámarcokat kelljen hallgatnom, ahogy verbálisan lealáznak engem,
a velük korban és minden más emberi vonatkozásban egyenrangút, csak
azért, mert ők EU és PR meg GDP, az iskolában pedig nincsen wifi,
facebook és youtobe.
3) Ahol ezt a vagon szart "értékes szakmai programnak" próbálják
eladni, és ahol még csak arra sem figyelnek, hogy a hallgatóság legalább
minimálisan tájékozott legyen a topikot vagy a feladatokat illetően --
és ahol, a filmvetítés utáni jam session-ről, ahol a
tizenévesek egy fia kérdést sem tudnak feltenni, az igazgatónő az első,
aki elegánsan lelép. És ki. A moderátori szerepből.
De a legnagyobb bajom tényleg a menedzsment. Ha valamiben, ebben
nekünk jónak kéne lenni. Vagy vajon ez valami degenerálódás nálam, hogy
az én normám szerint legalább egy héttel előbb elő szoktam állni
bármilyen programmal és a tudnivalókkal, ha valamit szervezek?
2011. május 4., szerda
Agyf-----
2011. május 2., hétfő
Minisz-terel-nök
Igazán nem lehet mondani rám, hogy ne akarnék emberileg közelebb
kerülni az én miniszterelnökömhöz, ezért aztán arra vetemedtem, hogy
megnéztem Hajdú Péter vele készült interjúját a Frizbiben.
Hajdú Pétert egyébként sosem nézek, maximum az interjúalany miatt (azaz kivétel pl. most, vagy a több héttel ezelőtti Keleti György-interjút); irritál a stílusa, a kérdései, a sznobizmusa, hogy fogalma sincs a világról. (Kettővel Orbán előtt egyébként Till Attilával beszélgetett az új, egyébként Cannes-ba is meghívott Csicska című filmjéről -- trailer itt -- és hát a szokásos irigykedő basztatáson csipkelődésen túl azzal verte ki a biztosítékot megint, hogy nagy naivan rácsodálkozott, hogy jé!, Magyarországon egyesek brutálisan és kegyetlenkedve kihasználják az embertársukat. Vagy hogy jé!, igen, ez itt történik tőlünk csupán pár száz kilométerre...)
Az, hogy a "miniszterelnök is ember" dramaturgiáját fogják követni a beszélgetésben, egyáltalán nem lepett meg, viszont az, hogy Orbán mennyire patriarchális, merev és konvencionális, az egészen mellbe vágott. (Annak ellenére, hogy a képbe az "Anya hol van" kérdéssel aranyosan beszaladó valamelyik kislány nyilván bájos, de korántsem spontán húzás volt, nem kéne elvárni a bulváron edződött nézőn, hogy ilyesmit beszopjon.)
Szóval arra a kérdésre, mit szól ahhoz Orbán (óppárdon, "Te", azaz Viktor), hogy a legnagyobb leány már nem lakik a családdal, a válasz az volt, hogy nem örül neki, nem helyesli, de hát nincs mit tenni... És igen, van udvarlója is, aki jóravaló fiatalembernek tűnik, csak hát "mégis csak nála van valami, ami az enyém". Kac-kac, kuncoghatnak ezen a nagymamák, hogy milyen helyes apuka ez a Viktor, csak hát kérem, ez a kijelentés kőkemény és nem kevés tekintélyelvűségről tanúskodik. Az udvarlóról persze nem sok derül ki, ahogy a fiúgyermek életének részleteiről sem (sőt, Orbán egyáltalán nem meggyőző atekintetben, hogy bármit is tudna a gyerekeiről) - mindezt a beszélgetés további részében "szemérmes apa-gyermek viszonynak" definiálják persze.
Sőt, a felesége a házat és nélküle, a családfő nélkül vette, ami persze "remek választás"... nos, tapasztalataim szerint pont azok a férfiak/férjek/apák beszélnek ilyen felszínesen és verbálisan hátba veregető gesztusokkal a feleségükről és a gyerekeikről, akiknek a mindennapjaiba egyáltalán nem fér bele az róluk való érdeklődés, gondolkodás és gondoskodás.
Egy másik kérdésben felmerültek a miniszterelnöki munka nehézségei és az azzal járó stressz. Orbán szerint ez "nem csupán egy állás", amit, "ha az ember bemegy a munkaközvetítőbe, akkor kiutalnak neki", hanem ez kérem olyan, amiért küszködni, hajtani és dolgozni kellett.
Ez valószínűleg végtelenül sértő kijelentés az ország populációjának azon része számára, aki régóta keres, de nem talál számára megfelelő munkát. Ezek a mondatok, azzal együtt, hogy Orbán azt is elmondja, hogy "a felesége még egy végzős egyetemi hallgatóhoz ment hozzá, nem politikushoz meg miniszterelnökhöz", remekül megmutatják, hogy az ország első emberének egyrészt fogalma nincs a munkaerőpiacról, az álláshelyzetről, másrészt soha egy percig nem élt bérből meg fizetésből. Ami nem baj egyébként, csak ne ragadtatná magát ilyen kijelentésekre.
Mindennek a tetejébe azt különösen pofátlannak, sértőnek és felháborítónak tartom, hogy a Gyöngyöspatai eseményekkel kapcsolatos töketlenkedést szándékos kivárásnak, átgondolt stratégiának definiálja valaki.
De azért rám egy rossz szava nem lehet senkinek. Az esélyt tényleg megadtam.
Hajdú Pétert egyébként sosem nézek, maximum az interjúalany miatt (azaz kivétel pl. most, vagy a több héttel ezelőtti Keleti György-interjút); irritál a stílusa, a kérdései, a sznobizmusa, hogy fogalma sincs a világról. (Kettővel Orbán előtt egyébként Till Attilával beszélgetett az új, egyébként Cannes-ba is meghívott Csicska című filmjéről -- trailer itt -- és hát a szokásos irigykedő basztatáson csipkelődésen túl azzal verte ki a biztosítékot megint, hogy nagy naivan rácsodálkozott, hogy jé!, Magyarországon egyesek brutálisan és kegyetlenkedve kihasználják az embertársukat. Vagy hogy jé!, igen, ez itt történik tőlünk csupán pár száz kilométerre...)
Az, hogy a "miniszterelnök is ember" dramaturgiáját fogják követni a beszélgetésben, egyáltalán nem lepett meg, viszont az, hogy Orbán mennyire patriarchális, merev és konvencionális, az egészen mellbe vágott. (Annak ellenére, hogy a képbe az "Anya hol van" kérdéssel aranyosan beszaladó valamelyik kislány nyilván bájos, de korántsem spontán húzás volt, nem kéne elvárni a bulváron edződött nézőn, hogy ilyesmit beszopjon.)
Szóval arra a kérdésre, mit szól ahhoz Orbán (óppárdon, "Te", azaz Viktor), hogy a legnagyobb leány már nem lakik a családdal, a válasz az volt, hogy nem örül neki, nem helyesli, de hát nincs mit tenni... És igen, van udvarlója is, aki jóravaló fiatalembernek tűnik, csak hát "mégis csak nála van valami, ami az enyém". Kac-kac, kuncoghatnak ezen a nagymamák, hogy milyen helyes apuka ez a Viktor, csak hát kérem, ez a kijelentés kőkemény és nem kevés tekintélyelvűségről tanúskodik. Az udvarlóról persze nem sok derül ki, ahogy a fiúgyermek életének részleteiről sem (sőt, Orbán egyáltalán nem meggyőző atekintetben, hogy bármit is tudna a gyerekeiről) - mindezt a beszélgetés további részében "szemérmes apa-gyermek viszonynak" definiálják persze.
Sőt, a felesége a házat és nélküle, a családfő nélkül vette, ami persze "remek választás"... nos, tapasztalataim szerint pont azok a férfiak/férjek/apák beszélnek ilyen felszínesen és verbálisan hátba veregető gesztusokkal a feleségükről és a gyerekeikről, akiknek a mindennapjaiba egyáltalán nem fér bele az róluk való érdeklődés, gondolkodás és gondoskodás.
Egy másik kérdésben felmerültek a miniszterelnöki munka nehézségei és az azzal járó stressz. Orbán szerint ez "nem csupán egy állás", amit, "ha az ember bemegy a munkaközvetítőbe, akkor kiutalnak neki", hanem ez kérem olyan, amiért küszködni, hajtani és dolgozni kellett.
Ez valószínűleg végtelenül sértő kijelentés az ország populációjának azon része számára, aki régóta keres, de nem talál számára megfelelő munkát. Ezek a mondatok, azzal együtt, hogy Orbán azt is elmondja, hogy "a felesége még egy végzős egyetemi hallgatóhoz ment hozzá, nem politikushoz meg miniszterelnökhöz", remekül megmutatják, hogy az ország első emberének egyrészt fogalma nincs a munkaerőpiacról, az álláshelyzetről, másrészt soha egy percig nem élt bérből meg fizetésből. Ami nem baj egyébként, csak ne ragadtatná magát ilyen kijelentésekre.
Mindennek a tetejébe azt különösen pofátlannak, sértőnek és felháborítónak tartom, hogy a Gyöngyöspatai eseményekkel kapcsolatos töketlenkedést szándékos kivárásnak, átgondolt stratégiának definiálja valaki.
De azért rám egy rossz szava nem lehet senkinek. Az esélyt tényleg megadtam.
2011. április 28., csütörtök
Edit néni
Muszáj lenne írnom két dologról, a főnökömről és Edit néniről. De csak az utóbbiról fogok.
Edit néni szolfézstanár, született ántipedagógus, amúgy egérszerű. Picike, vékony, tipi-topi cipőben jár, szemüveges, és fejhangja van. Szapora léptekkel tud végighaladni a folyosón a kis aktatáskájával, riadtan tekinget jobbra meg balra, hiperventillál... Az óráját még sosem láttam, csak hallottam - a folyosóról. A harmadikosok ugyanis keményen megdolgoztatják Edit nénit. Nincs ezen mit csodálkozni, a szolfézs marha unalmas a hangközökkel, a modulációkkal, a transzponálásokkal és a hangnemekkel együtt. (Mondjuk azt fel nem fogom, miért kell harmadikban -- zeneiskola első! -- F-dúrból A-dúrba transzponálni, de mindegy.)
A gyerekek tehát este hatkor persze már tombolnak, Edit néni, a pedagógiai antitalentum pedig hiába érvel (!!) a régi típusú népdalok fontosságával és szépségével. Hogy csendet teremtsen, legtöbbször toporzékol (kábé, mint Dolores Umbridge a Harry Potterben), rikácsol kiabál vagy felállít, illetve sarokba küld.
Mivel zenei tagozatra jártam, teljesen tisztában vagyok a zenei alapképzettség fontosságával (kell a hangszeres órákhoz), de nem tartom jó húzásnak, hogy heti két alkalommal szakszerűen utáltatják meg tíz éves gyerekekkel a zenét. Ennyi idős korban ugyanis nem tudnak disztinktíve gondolkodni tantárgyról és oktatójáról, azaz nem a nénit rühellik, hanem a gyűlöletet sikerrel projektálják a tárgyra. És lőn!
Részemről emlékszem, az én énekoktatásomra, mindent nagyon frankón megtanultam, ma is emlékszem, és soha nem fájt a dolog. Elsőtől harmadikig nagyjából mást sem tettünk, csak énekeltünk. Rogyásig. És aztán a gyakorlatból mindent szépen levezettünk.
Bizonyára elfogult vagyok, de a gyé nagyon tehetséges, Mozart-menüetteket blattol és játszik remekül már másodszorra meg harmadszorra (a gyakorlás miatt pedig balhézik, mint egy rocksztár), szereti is csinálni, ezért aztán merész húzással nem járunk nagyon szolfézsra... Tulajdonképpen minden percet sajnálok, amit egy zajos-ordítós-fáradt bagázzsal és egy idegbeteg, elfuserált, bekrepált művészi egóval bíró nővel kell töltenie. Tanulni lehetetlen, az órák este vannak.
Félévkor egyébként négyest kapott, a hiányzásai miatt (gondolom). Most nemsokára vizsgák. Nyilván nem lesz gond, fizetünk, mint a köles, ez ui. alapítványi intézmény. Azt igyekszem sikeresen kommunikálni, hogy attól, hogy itt bliccelünk, a melót azért még tisztességesen el kell végezni.
Próbáltunk egyébként csoportot váltani, de az intézmény védi a nénit. Hozzá is kell járnia valakinek.
Csak hát ezt a nőt én már egyre kevésbé kultiválom, legszívesebben ráküldenék egy petrificus totalust. Pláne, mert szerintem egy tíz évesen nem számon kérhető, amiért nem jár órára... azért más kérhető számon. Alig várom a pillanatot...
Edit néni szolfézstanár, született ántipedagógus, amúgy egérszerű. Picike, vékony, tipi-topi cipőben jár, szemüveges, és fejhangja van. Szapora léptekkel tud végighaladni a folyosón a kis aktatáskájával, riadtan tekinget jobbra meg balra, hiperventillál... Az óráját még sosem láttam, csak hallottam - a folyosóról. A harmadikosok ugyanis keményen megdolgoztatják Edit nénit. Nincs ezen mit csodálkozni, a szolfézs marha unalmas a hangközökkel, a modulációkkal, a transzponálásokkal és a hangnemekkel együtt. (Mondjuk azt fel nem fogom, miért kell harmadikban -- zeneiskola első! -- F-dúrból A-dúrba transzponálni, de mindegy.)
A gyerekek tehát este hatkor persze már tombolnak, Edit néni, a pedagógiai antitalentum pedig hiába érvel (!!) a régi típusú népdalok fontosságával és szépségével. Hogy csendet teremtsen, legtöbbször toporzékol (kábé, mint Dolores Umbridge a Harry Potterben), rikácsol kiabál vagy felállít, illetve sarokba küld.
Mivel zenei tagozatra jártam, teljesen tisztában vagyok a zenei alapképzettség fontosságával (kell a hangszeres órákhoz), de nem tartom jó húzásnak, hogy heti két alkalommal szakszerűen utáltatják meg tíz éves gyerekekkel a zenét. Ennyi idős korban ugyanis nem tudnak disztinktíve gondolkodni tantárgyról és oktatójáról, azaz nem a nénit rühellik, hanem a gyűlöletet sikerrel projektálják a tárgyra. És lőn!
Részemről emlékszem, az én énekoktatásomra, mindent nagyon frankón megtanultam, ma is emlékszem, és soha nem fájt a dolog. Elsőtől harmadikig nagyjából mást sem tettünk, csak énekeltünk. Rogyásig. És aztán a gyakorlatból mindent szépen levezettünk.
Bizonyára elfogult vagyok, de a gyé nagyon tehetséges, Mozart-menüetteket blattol és játszik remekül már másodszorra meg harmadszorra (a gyakorlás miatt pedig balhézik, mint egy rocksztár), szereti is csinálni, ezért aztán merész húzással nem járunk nagyon szolfézsra... Tulajdonképpen minden percet sajnálok, amit egy zajos-ordítós-fáradt bagázzsal és egy idegbeteg, elfuserált, bekrepált művészi egóval bíró nővel kell töltenie. Tanulni lehetetlen, az órák este vannak.
Félévkor egyébként négyest kapott, a hiányzásai miatt (gondolom). Most nemsokára vizsgák. Nyilván nem lesz gond, fizetünk, mint a köles, ez ui. alapítványi intézmény. Azt igyekszem sikeresen kommunikálni, hogy attól, hogy itt bliccelünk, a melót azért még tisztességesen el kell végezni.
Próbáltunk egyébként csoportot váltani, de az intézmény védi a nénit. Hozzá is kell járnia valakinek.
Csak hát ezt a nőt én már egyre kevésbé kultiválom, legszívesebben ráküldenék egy petrificus totalust. Pláne, mert szerintem egy tíz évesen nem számon kérhető, amiért nem jár órára... azért más kérhető számon. Alig várom a pillanatot...
2011. április 24., vasárnap
Ügyelet
Az van, hogy a húsvéti szent ünnepeket az ügyeleten kezdtem ma
reggel. Volt ott mindenféle ember, főleg gyomorrontással (vírus?), meg
egy nagyon sápadt nő, aki törölközőt szorított a hasához, és otthon
hagyott valami fontos izét, aminek hiányában cefet vacakul volt most. A
férje meg -- bár nagyon aggodalmasan -- de ezt hányta a szemére. Végül
nem engedtem őket előre, mert nekem is húsvétom volt/van, és hát aki
felelőtlen, az várjon, ugye, vagy mi.
Egy nagyon fiatal doki(lány) vizsgált meg, aki könyvből gyógyított (na jó, csak a gyógyszert írta fel onnan, de nagyon sokat filózott azon, mit is kéne velem csinálnia....). A diagnózis a leleten végül: lumbágó isiásszal. Felírt valami durva (de szteroidmentes) gyulladáscsökkentőt meg izomlazítót, meg valami gyomorvédő szert. Mindent be is szedek lelkesen, mert már nem akarok több napot és estét elpazarolni a tavaszi szünetből... fájdalomra. Inkább valami mással foglalkoznék most már.
Ugyanis a fájdalom elég fárasztó. Tegnap éjjel gyakorlatilag majdnem mentőt hívtam, mert voltak pillanatok, amikor csak iszonyú kínok árán bírtam megmozdulni. Attól féltem, reggel nem érnék ki a fürdőszobába... és valami olyasmi történne, ami mondjuk még pelenkás koromban történt utoljára... (nem viccelek, durva gyulladásos fájdalmaknál volt már hideg kövön fekvés, mert a mozdulattól rosszul lettem, meg minden más is)
Ehhez képest egyébként bicikliztem kétszer is (ami nem biztos, hogy jó ötlet volt), meg más intenzív mozgásformákat is csináltam, mert muszáj volt... A fiatal dokinő azt mondta, gerinctornázzak, meg majd nézessem meg, mert akár valami gerincsérvkezdemény is kialakulhatott négy év alatt, amióta utoljára MR-en voltam.
Nos szóval szót fogadok, szedem a drogokat a béke érdekében, meg mert így fájdalmasan tényleg kezdett már egyhangúan telni az idő...
Egy nagyon fiatal doki(lány) vizsgált meg, aki könyvből gyógyított (na jó, csak a gyógyszert írta fel onnan, de nagyon sokat filózott azon, mit is kéne velem csinálnia....). A diagnózis a leleten végül: lumbágó isiásszal. Felírt valami durva (de szteroidmentes) gyulladáscsökkentőt meg izomlazítót, meg valami gyomorvédő szert. Mindent be is szedek lelkesen, mert már nem akarok több napot és estét elpazarolni a tavaszi szünetből... fájdalomra. Inkább valami mással foglalkoznék most már.
Ugyanis a fájdalom elég fárasztó. Tegnap éjjel gyakorlatilag majdnem mentőt hívtam, mert voltak pillanatok, amikor csak iszonyú kínok árán bírtam megmozdulni. Attól féltem, reggel nem érnék ki a fürdőszobába... és valami olyasmi történne, ami mondjuk még pelenkás koromban történt utoljára... (nem viccelek, durva gyulladásos fájdalmaknál volt már hideg kövön fekvés, mert a mozdulattól rosszul lettem, meg minden más is)
Ehhez képest egyébként bicikliztem kétszer is (ami nem biztos, hogy jó ötlet volt), meg más intenzív mozgásformákat is csináltam, mert muszáj volt... A fiatal dokinő azt mondta, gerinctornázzak, meg majd nézessem meg, mert akár valami gerincsérvkezdemény is kialakulhatott négy év alatt, amióta utoljára MR-en voltam.
Nos szóval szót fogadok, szedem a drogokat a béke érdekében, meg mert így fájdalmasan tényleg kezdett már egyhangúan telni az idő...
2011. április 21., csütörtök
Csiniba-csinibaba
Komló, a bányászváros igazi retró hely, még akkor is, ha a hegyen
kell átmenni, és a környéke nagyon szép. Amikor reggel nyolc után
megláttam a hely középiskolába beérkező focista fiúkat, legyintettem
egyet. (Különben már reggel kritikus hangulatba kerültem -- főként mert
nem sikerült kivasalnom szépen az ingemet, ezért gyűrődésmenteset
húztam, de még így is rosszul esett a tudat, hogy egész nap ünneplőben
kell feszítenem, nekem is kellett volna váltó tornacipőt vinnem, mint a
gyerekeknek.)
Egyénileg mentem, kocsival, némi hazugságok árán, mert ugyanis megtiltották, hogy autóval menjen bárki is - hazulról. Mondtam hát, hogy nem hazulról megyek. Hétre kellett volna ugyanis a különjáratú buszhoz odaérni (Komló 10 km, a buszpályaudvar, ismertebb nevén "parasztelosztó" [és tényleg] viszont messze, és nincs az az isten, hogy én a gyét fél hétkor kitegyem az iskolába a szünet előtti utolsó tanítási napon, csak hogy retróbuszozzak fél órát...).
Szóval a program kezdete előtt tíz perccel feltűnt, hogy nem jönnek a népek, megkérdeztem hát az iskola portását (vagy legyen hostess? recepciós?), hogy hol van mindenki, mire ő: - Jaaaah?!?!? A színházterembe kell menni, ott lesz a megnyitó!!
Mondta ezt fél órával az után, hogy -- korai érkezésemre tekintettel -- azon aggódott, hova kalauzolja a fél kilenc előtt érkezőket.
Szóval akkor megkérdeztem, hogy hol a színházterem, mire ő azt válaszolta, hogy ezt most nincs ideje elmagyarázni.
Végül a készséges takarító-személyzet sietett a segítségemre. A borzalmasan bonyolult útvonal (aminek kifejtésére ugye nem volt idő): egy utcával lejjebb.
Kezdésre odaértem, először a gyerekek közé akartam ülni, de láttam a tanári sort, hát jó, gondoltam, nem húzom ki jobban a gyufát, pláne, hogy a dirinő morcosan méregetett (a különc, a későn érkező, stb. tekintetekkel). A színházterem a hetvenes éveket (vagy még korábbi, pártos időket) idéző atmoszféra, a műsort a pompomlányok nyitották, majd egy Máté Péter feldolgozást hallgathattunk meg (ezen a ponton már erősen Orsi barátnémra gondoltam, aki, ha itt lett volna, hangosan röhögve csapkodta volna a térdét, és vele együtt én is....) egy amúgy jó hangú csajtól, aki a gesztikulálást viszont Susan Boyle-tól tanulhatta... na, a zongorakísérő énektanárnak meg fogalma nem volt a modulációról, de még a kurva harmóniákat is jobban megírtam volna. (Mondom én, hogy kritikus hangulatban voltam egész nap....)
Aztán következett az ignő beszéde, aki olyanokat mondott, hogy "És idén viszonylag zökkenőmentesen megkezdtük közös életünket a Nagy László Gimnáziummal, amiről, mondhatom, hogy viszonylag zökkenőmentes közös fedél alatt élés..." Hát, szakadtam!
Aztán a táncverseny jött, ahol -- ez volt gyakorlatilag az egyetlen szám -- muszáj volt helyezést adni a helyi csapatnak is, annak ellenére, hogy a kangoo produkció inkább Schobert Réka fitnessre emlékeztetett, és nehezen volt összemérhető az (egyébként szintén nem hibátlan) bécsi keringővel, amit mi vittünk. Mindegy! A nap legkellemesebb pillanatait okozta a sötétben ücsörgés, meg hogy hallgathattam Shakirát és nézhettem mambózó fiatalokat egy kicsit... De ekkor már határozottan kezdtem a Csinibaba c. filmben érezni magam, amit nem átallottam megosztani a fiatalokkal sem.
A saját versenyszámunkban egyébként másodikak lettünk, én a lányaimra nagyon büszke voltam, főleg az ízlésük miatt (az USA híres szülöttei: Martin Luther King, Woody Allen, Neil Armstrong, Angelina Jolie, woah....!), amúgy meg ezt a másfél órát leszámítva nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. A tanári fogadásokat ugyanis utálom, nincs miről beszélgetnem középkorú pedagógusokkal, és utálom nézni, ahogy a potya kaját zabálják. Az egésznek régi rendszeres, bratyizós-mutyizós atmoszférája van, mint amikor intellektuális tanári mivoltában mindenki titkolja, hogy tulajdonképpen egyébként szeret inni, és kedvence a Lucicitá a Romantica Channelen.
Ebédet ráadásul a mi kedves iskolánk nem fizetett, úgyhogy majd éhen döglöttünk, még én is, na, akkor képzelem a kamaszokat, pláne a focistákat, akik egész délelőtt meccseztek. Sóherség, kising, ennyit igazán megérdemeltek volna a gyerekek, na persze én is.
Úgyhogy kettő körül, mint akit kilőttek.
(Most meg beteg vagyok... mindig így szoktam. Ez tulajdonképpen azt jelenti nálam: dugja fel mindenki az úttörőnyakkendőjét. Jövőre Bonyhádra kell majd menni, de mikor jönnek rá, hogy abszolút alkalmatlan vagyok az ilyesmire...)
Egyénileg mentem, kocsival, némi hazugságok árán, mert ugyanis megtiltották, hogy autóval menjen bárki is - hazulról. Mondtam hát, hogy nem hazulról megyek. Hétre kellett volna ugyanis a különjáratú buszhoz odaérni (Komló 10 km, a buszpályaudvar, ismertebb nevén "parasztelosztó" [és tényleg] viszont messze, és nincs az az isten, hogy én a gyét fél hétkor kitegyem az iskolába a szünet előtti utolsó tanítási napon, csak hogy retróbuszozzak fél órát...).
Szóval a program kezdete előtt tíz perccel feltűnt, hogy nem jönnek a népek, megkérdeztem hát az iskola portását (vagy legyen hostess? recepciós?), hogy hol van mindenki, mire ő: - Jaaaah?!?!? A színházterembe kell menni, ott lesz a megnyitó!!
Mondta ezt fél órával az után, hogy -- korai érkezésemre tekintettel -- azon aggódott, hova kalauzolja a fél kilenc előtt érkezőket.
Szóval akkor megkérdeztem, hogy hol a színházterem, mire ő azt válaszolta, hogy ezt most nincs ideje elmagyarázni.
Végül a készséges takarító-személyzet sietett a segítségemre. A borzalmasan bonyolult útvonal (aminek kifejtésére ugye nem volt idő): egy utcával lejjebb.
Kezdésre odaértem, először a gyerekek közé akartam ülni, de láttam a tanári sort, hát jó, gondoltam, nem húzom ki jobban a gyufát, pláne, hogy a dirinő morcosan méregetett (a különc, a későn érkező, stb. tekintetekkel). A színházterem a hetvenes éveket (vagy még korábbi, pártos időket) idéző atmoszféra, a műsort a pompomlányok nyitották, majd egy Máté Péter feldolgozást hallgathattunk meg (ezen a ponton már erősen Orsi barátnémra gondoltam, aki, ha itt lett volna, hangosan röhögve csapkodta volna a térdét, és vele együtt én is....) egy amúgy jó hangú csajtól, aki a gesztikulálást viszont Susan Boyle-tól tanulhatta... na, a zongorakísérő énektanárnak meg fogalma nem volt a modulációról, de még a kurva harmóniákat is jobban megírtam volna. (Mondom én, hogy kritikus hangulatban voltam egész nap....)
Aztán következett az ignő beszéde, aki olyanokat mondott, hogy "És idén viszonylag zökkenőmentesen megkezdtük közös életünket a Nagy László Gimnáziummal, amiről, mondhatom, hogy viszonylag zökkenőmentes közös fedél alatt élés..." Hát, szakadtam!
Aztán a táncverseny jött, ahol -- ez volt gyakorlatilag az egyetlen szám -- muszáj volt helyezést adni a helyi csapatnak is, annak ellenére, hogy a kangoo produkció inkább Schobert Réka fitnessre emlékeztetett, és nehezen volt összemérhető az (egyébként szintén nem hibátlan) bécsi keringővel, amit mi vittünk. Mindegy! A nap legkellemesebb pillanatait okozta a sötétben ücsörgés, meg hogy hallgathattam Shakirát és nézhettem mambózó fiatalokat egy kicsit... De ekkor már határozottan kezdtem a Csinibaba c. filmben érezni magam, amit nem átallottam megosztani a fiatalokkal sem.
A saját versenyszámunkban egyébként másodikak lettünk, én a lányaimra nagyon büszke voltam, főleg az ízlésük miatt (az USA híres szülöttei: Martin Luther King, Woody Allen, Neil Armstrong, Angelina Jolie, woah....!), amúgy meg ezt a másfél órát leszámítva nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. A tanári fogadásokat ugyanis utálom, nincs miről beszélgetnem középkorú pedagógusokkal, és utálom nézni, ahogy a potya kaját zabálják. Az egésznek régi rendszeres, bratyizós-mutyizós atmoszférája van, mint amikor intellektuális tanári mivoltában mindenki titkolja, hogy tulajdonképpen egyébként szeret inni, és kedvence a Lucicitá a Romantica Channelen.
Ebédet ráadásul a mi kedves iskolánk nem fizetett, úgyhogy majd éhen döglöttünk, még én is, na, akkor képzelem a kamaszokat, pláne a focistákat, akik egész délelőtt meccseztek. Sóherség, kising, ennyit igazán megérdemeltek volna a gyerekek, na persze én is.
Úgyhogy kettő körül, mint akit kilőttek.
(Most meg beteg vagyok... mindig így szoktam. Ez tulajdonképpen azt jelenti nálam: dugja fel mindenki az úttörőnyakkendőjét. Jövőre Bonyhádra kell majd menni, de mikor jönnek rá, hogy abszolút alkalmatlan vagyok az ilyesmire...)
2011. április 19., kedd
Stupidity as a Universal Sign-System
... ez lehetne valami legújabb szemiotikai munka címe is éppen, és senkinek fel sem tűnne.
Az hagyján, hogy a pók a falon (akit kergetnek) hozzám képest kutyfasza, de tulajdonképpen agyamra megy a rugalmatlanság.
Holnap a hegy belsejébe utazunk valami posztkommunista "interSzkoláris" közösségi programra, helyközi járattal (lófaszt!), ebédet meg nem kapunk, mert inkább kifizették a buszt (meg pizzát rendelgetnek), mint 40 gyerek kajáját, na jól van. Ma már gyakorlatilag az orrom vére folyt szinte, na jó, én vagyok a genyó, mert minek akarok minden áron rengeteg házit adni arra a három hétre, ami mostantól gyakorlatilag almás (mert ballagás, kirándulás, öntyipöntyi, tökvakarás) - hát azért, mert a t. diákság, mint múltkor kifejtette, szeretne "lazulni" órán, mert különben "bekattan", amiből logikusan az következik, hogy akkor otthon, szabadidejében akar dolgozni, úgyhogy hozzájuk is vágtam egy csomó angol házit meg irodalom verselemzést, nehogy már...
Na, szóval mindez hagyján, de hogy amíg én a posztkommunista social networköt szövögetem, addig az engem holnap helyettesítők engem nyaggassanak azzal, hogy mit csináljanak holnap (jegyzem, ugyanolyan diplománk van, de betűre!), az már mindennek a teteje. Hát a hátam közepére a szociális hálózás, inkább megtartanám a jó kis óráimat, aztán csá. Úgyhogy mondtam, hogy leszarom.
Sőt, kocsival megyek, még akkor is, ha nem engedték, hogy a saját gyerekeimet is elvigyem (mert akkor minek kellett a busz, na de ki kérdezte, hogy kell-e egyáltalán, kérdeznék vissza, ha megkérdeznének...), és egy arra alkalmas pillanatban haza is fogom őket hozni. Még 4 előtt, lehetőleg.
Ma, mivel vizsgára mentem, gyakorlatilag felügyelet nélkül hagytam 33 védőoltás és törzskönyv nélküli tizenévest, de fél 2 táján már ez sem érdekelt. Tulajdonképpen megszerveztem a felvigyázásukat, ill. ma reggel fél 5-kor összeállítottam nekik némi feladatsort, de a felvigyázó nem érkezett meg, nekem meg el kellett mennem... szóval kíváncsian várom, ki miért fog lebaszni legközelebb... azért az tök ciki, amikor már a gyerekek kérdezik, hogy hogy bírom.... valamit azért mégis csak tudnak rólam.
Az hagyján, hogy a pók a falon (akit kergetnek) hozzám képest kutyfasza, de tulajdonképpen agyamra megy a rugalmatlanság.
Holnap a hegy belsejébe utazunk valami posztkommunista "interSzkoláris" közösségi programra, helyközi járattal (lófaszt!), ebédet meg nem kapunk, mert inkább kifizették a buszt (meg pizzát rendelgetnek), mint 40 gyerek kajáját, na jól van. Ma már gyakorlatilag az orrom vére folyt szinte, na jó, én vagyok a genyó, mert minek akarok minden áron rengeteg házit adni arra a három hétre, ami mostantól gyakorlatilag almás (mert ballagás, kirándulás, öntyipöntyi, tökvakarás) - hát azért, mert a t. diákság, mint múltkor kifejtette, szeretne "lazulni" órán, mert különben "bekattan", amiből logikusan az következik, hogy akkor otthon, szabadidejében akar dolgozni, úgyhogy hozzájuk is vágtam egy csomó angol házit meg irodalom verselemzést, nehogy már...
Na, szóval mindez hagyján, de hogy amíg én a posztkommunista social networköt szövögetem, addig az engem holnap helyettesítők engem nyaggassanak azzal, hogy mit csináljanak holnap (jegyzem, ugyanolyan diplománk van, de betűre!), az már mindennek a teteje. Hát a hátam közepére a szociális hálózás, inkább megtartanám a jó kis óráimat, aztán csá. Úgyhogy mondtam, hogy leszarom.
Sőt, kocsival megyek, még akkor is, ha nem engedték, hogy a saját gyerekeimet is elvigyem (mert akkor minek kellett a busz, na de ki kérdezte, hogy kell-e egyáltalán, kérdeznék vissza, ha megkérdeznének...), és egy arra alkalmas pillanatban haza is fogom őket hozni. Még 4 előtt, lehetőleg.
Ma, mivel vizsgára mentem, gyakorlatilag felügyelet nélkül hagytam 33 védőoltás és törzskönyv nélküli tizenévest, de fél 2 táján már ez sem érdekelt. Tulajdonképpen megszerveztem a felvigyázásukat, ill. ma reggel fél 5-kor összeállítottam nekik némi feladatsort, de a felvigyázó nem érkezett meg, nekem meg el kellett mennem... szóval kíváncsian várom, ki miért fog lebaszni legközelebb... azért az tök ciki, amikor már a gyerekek kérdezik, hogy hogy bírom.... valamit azért mégis csak tudnak rólam.
2011. április 17., vasárnap
mozgáshiány
Befejeztem a cikket, de még nem küldtem el, mert már rá sem bírok nézni, szerintem szar lett. De most már lehet, hogy így marad.
Mivel nem voltam hajlandó lemondani a lötyipötyi programokról sem (bsw. medvehagymaszedés), ezért elég zsúfoltra sikerült a hétvége, nagyjából végig írtam, bár néha megszakítottam egy kis kémialeckével, furulyagyakorlással, nyelvtannal (mondatelemzés), kamasszal való veszekedéssel, sportolni sem volt időm, úgyhogy várom, hogy kedden fogok kiborulni, szerdán, vagy netán már hétfőn. (vagy még ma...)
Nincs megállás, ami nem jó, de most valahogy megbékéltem ezzel, mert látom, hogy lehet(ne) sokkal rosszabb is, illetve legalább is máshogy nem jó. A szünetig pedig különben is csak három napot kell kibírni, igaz, mind a három felér legalább kettővel (szorozzátok be).
Egyébként amikor írok, mindig rájövök, hogy az jó, de mivel egy csomó más szart kell csinálnom, ezért sajnos a végén a kevésbé örömteli tevékenységek között köt ki ez is. Pedig ha több időm lenne, valószínűleg én lennék a világ legtájékozottabb, legokosabb és legintelligensebb csaja... na jó, már most is az vagyok, csak erről egy kivétellel senki nem tud.
Bár nem vág ide, de még elmondom, hogy fogalmam sincs, hogyan lett a Diócicából idő közben édesszájú, mindenesetre ugrik a csokira, sütire és almára is - mondjuk a sörre is, szóval lehet, hogy nem édesszájú, csak falánk, ami nyilván a törődéshiányból fakad, úgyhogy a szünetben be kell iktatunk legalább a gurigázást. Nemrég vettem neki macskafüvet, úgyhogy néha kijár az erkélyre legelni, de leginkább hanyatt vágja magát a szoba közepén, hogy direkt útban legyen, amikor akar valamit. (én is így szoktam mondjuk) Azt viszont továbbra sem tudom, honnan tudja, hogy pont én jövök haza este, nem valamelyik a szomszéd, amikor nem is a kapucsengővel, hanem kulccsal nyitom ki lent a kaput - és trappol ki hangos nyivákolások közepette a bejárati ajtóhoz másfél perccel az érkezésem előtt.
Mivel nem voltam hajlandó lemondani a lötyipötyi programokról sem (bsw. medvehagymaszedés), ezért elég zsúfoltra sikerült a hétvége, nagyjából végig írtam, bár néha megszakítottam egy kis kémialeckével, furulyagyakorlással, nyelvtannal (mondatelemzés), kamasszal való veszekedéssel, sportolni sem volt időm, úgyhogy várom, hogy kedden fogok kiborulni, szerdán, vagy netán már hétfőn. (vagy még ma...)
Nincs megállás, ami nem jó, de most valahogy megbékéltem ezzel, mert látom, hogy lehet(ne) sokkal rosszabb is, illetve legalább is máshogy nem jó. A szünetig pedig különben is csak három napot kell kibírni, igaz, mind a három felér legalább kettővel (szorozzátok be).
Egyébként amikor írok, mindig rájövök, hogy az jó, de mivel egy csomó más szart kell csinálnom, ezért sajnos a végén a kevésbé örömteli tevékenységek között köt ki ez is. Pedig ha több időm lenne, valószínűleg én lennék a világ legtájékozottabb, legokosabb és legintelligensebb csaja... na jó, már most is az vagyok, csak erről egy kivétellel senki nem tud.
Bár nem vág ide, de még elmondom, hogy fogalmam sincs, hogyan lett a Diócicából idő közben édesszájú, mindenesetre ugrik a csokira, sütire és almára is - mondjuk a sörre is, szóval lehet, hogy nem édesszájú, csak falánk, ami nyilván a törődéshiányból fakad, úgyhogy a szünetben be kell iktatunk legalább a gurigázást. Nemrég vettem neki macskafüvet, úgyhogy néha kijár az erkélyre legelni, de leginkább hanyatt vágja magát a szoba közepén, hogy direkt útban legyen, amikor akar valamit. (én is így szoktam mondjuk) Azt viszont továbbra sem tudom, honnan tudja, hogy pont én jövök haza este, nem valamelyik a szomszéd, amikor nem is a kapucsengővel, hanem kulccsal nyitom ki lent a kaput - és trappol ki hangos nyivákolások közepette a bejárati ajtóhoz másfél perccel az érkezésem előtt.
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)