A képzésről

A képzésről szerettem volna régóta írni.

Két okból kezdtem el két éve: egyrészt nagyon szerettem volna még tanulni, és úgy gondoltam, ez jó módszer lesz a tanári (és egyéb) kiégés ellen. Másrészt szerettem volna még valamilyen pénzkereseti lehetőséget, hiszen a tanári fizetés vacak, a tankönyvírás éppen kifutott, cikkekből és kritikákból meg nem lehet megélni. A kezdetek óta már tudom, hogy volt egy harmadik ok is: szükségem volt valamiféle terápiára nekem is. 

Ez utóbbi igény szerintem a mostani pillanatig is fennáll, jó lenne eljárni valakihez. És miközben markáns véleményem van azokról, akik a saját elakadásaik miatt akarnak terapeuták lenni (ezért van olyan sok pszichológushallgató manapság), nálam is részben ez a helyzet, bár azt gondolom, hogy némileg vastagabb önismerettel és önreflexióval kezelem ezt, és az általam vezetett terápiák, foglalkozások vagy az egész tevékenység végül nem rólam fog szólni. Viszont ha minden jól megy, a szupervíziókon majd kaphatok valamit, ami nekem is hasznos.

Szóval a képzés. Ezzel a típusú képzéssel most már bárhol lehet találkozni, de annak, amit én végeztem, a szakmai része szerintem nagyon erős, főleg az önismereti csomag. Ha jól tudom, sehol máshol nincs ez a száz órás folyamat, pedig valóban nagy szükség volna. rá. A mi esetünkben a létszám már elég magas volt (20+ fő), ezért nem mondom, hogy mindenki ki tudott bontakozni, de arra mindenképp jó volt, hogy megismertük egymást, megtanultunk csoport előtt beszélni, szóval hogy összességében kipróbálták rajtunk (kipróbáltuk), mi az, amit majd csinálni fogunk. Tartottunk egymásnak foglalkozásokat is, elég erős módszertani alapokat és ötleteket kaptunk. 

A másik két fontos modul a pszichológiai és az irodalmi képzés. Az elsőt (és a másodikat is) helyi oktatók látták el jobb-rosszabb színvonalon. A pszichológiához nem értek, de azt azért fel tudtam mérni, mennyire kevéssé hasznos az, amikor az oktató (online) személyes anekdotákat oszt meg velünk a praxisából vagy képtelen házi feladatokat ad rövid határidővel. A szakirodalom-ajánlás mindenesetre jó volt, összeszedtem egy csomó könyvet, már csak idő kell, hogy mindent elolvassak. A fő irány pl. Yalom és Rogers voltak, a magyarok közül Rudas János meg Tringer László.   

Az irodalmi rész slendriánsága nyilván sokkal jobban idegesített, főleg az az oktató, aki mind a négy féléven végigkísért bennünket, de nem mondott semmit, viszont (30+ éves oktatói tapasztalatával) gyakorlatilag egy normális kurzusleírást is képtelen volt összerakni. Amikor jobb kedvem volt, ezen sokat röhögtem, máskor meg bosszankodtam, hogy ezzel mennek el a szombatok, mert persze az élő órához mindig ragaszkodott. Az ún. alkalmazott irodalomtudomány képviselője, ami esetében azt jelenti, hogy bűntelenül szidhat minden elméletet, beszélhet parttalan marhaságokat órákig arról, mennyire bántja, ha a hallgatóinak nem ugyanazok a kedvenc olvasmányai, mint neki. (A nagy baráti lazaság után aztán gátlástalanul szívathatja meg azokat a záróvizsgán, akik okosabbak és reflektáltabbak nála.)

Értem egyébként, hogy miért pont ő a képzés irodalmi arca - kell a pozíció és az elismertség, ehhez pedig (egy irodalom tanszéken) magas rangú irodalmárt kellett megnyerni. A képzésen volna egyébként értelme jó szövegelemzős órákat tartani vagy irodalomterápiás - önismereti szempontból együtt olvasni, de ez minden volt, csak az nem. Vagy a fent említett blöffölés ment, vagy szigorúan elméleti megközelítésű elemzések (állítólag ez folyik a tanárképzésen, szóval most már nem csodálkozom, miért nem tudnak a hallgatók értően hozzányúlni egy vershez, majd azt középiskolásoknak kiközvetíteni).

Szóval összességében a legnagyobb élmény az volt, hogy a csoport megismerte egymás munkáját, végigkísértük egymás vizsgafolyamatait, szakdolgozatait. Sok érdekes dolog volt: külföldi magyarok online csoportja, függők, kamaszok, mellrákos nők, LMBTQ-csoport, női csoportok, kistérségiek, gyászfolyamatban lévők, stb. Az én csoportom is nagyon sikeres volt, élveztem írni a szakdogát is, komoly folytatást tervezek a dolognak, remélem, összejön.

Amin még sokat gondolkodom (és a képzésvezető is sokat beszélt róla), az a dolog akadémiai elfogadottsága, tudományszerűsége, helye az egyetemen. Én azt láttam, ezzel nem kevés frusztráció jár együtt, aminek az oka egyrészt az, hogy ez a terület félig pszichológia, félig irodalom, ezért mindkét diszciplina mintha kiközösítené. Itt a mi városunkban végül az irodalom tanszéken kapott helyet a képzés, de ezt az ottaniak nem nézik túl jó szemmel. Viszonylag sok ismerősöm oktat ott, és én is számtalanszor kaptam gúnyos megjegyzéseket a folyosón az "olvasunk és gyógyulunk szakkörrel" kapcsolatban, ami ráadásul drága pénzért kínál diplomát, micsoda hülyeség ez.

Erről azt gondolom, hogy egyrészt jó lenne lejjebb adni az elitizmusból, ha még sokáig szeretnének magyar szakos hallgatókat (már nem sok van), másrészt teljesen világos, hogy ez a dolog nem a szó szoros értelmében vett akadémikus tudomány, hanem inkább egy segítő gyakorlat. Lehet foglalkozni az elméleti (pszichológiai, irodalomtudományi) hátterével meg a történetével is, de fontos tudatosítani, hogy ennek a művelés adja az értelmét. Mind a narratív pszichológia, mind az olvasástudomány tök fontos dolgok, de ezek szerintem nem teszik akadémikus tudománnyá ezt a dolgot.   

Szóval összességében azt gondolom, ez valami olyasminek a felfedezése, amit már régóta tudunk, csak az utóbbi időben nem jut eszünkbe. Hogy olvasni és írni jó, segít lelassulni és gyógyító hatású. Én nagyjából ebben látom az értelmét, a gyakorlati hasznát, hiszen már alig beszélgetünk, alig találkozunk, csak pötyögtetjük a gépet meg a telefont, rohanunk, az életünk meg egy merő stressz. Azt pedig sajnos elfelejtettük, milyen jó könyvekről meg önmagunkról beszélgetni másokkal, vagy csak úgy néha kiírni valamit egy fehér papírra.

Ha érdekel benneteket a téma, ez a podcast nagyon jól összefoglalja a lényeget (kb. a 21. perctől, 1:12:30-nál pedig még rólam is szó esik röviden). Nyáron pedig ezt és ezt fogom elsőként olvasni.  

[Utóbbi]

Az utóbbi hetekben sikerült minden munkát letudni, befejezni, megcsinálni - olyan irdatlan mennyiségek voltak, hogy az, hogy már "csak" szóbeli vizsgák vannak, igazán semmiségnek tűnik.

Most május vége óta csak olvasok és filmet nézek. 

Előtte kijavítottam egy rakás dolgozatot, összeszedtem egy lumbágót (vagy isiászt, igazából sose tudom, melyik melyik), előtte hosszú hetekig köhögőrohamaim voltak - szóval kicsináltam magam, na. 

Az ülőideg-gyulladás menete az volt, hogy nem tudtam ülni, viszont muszáj volt, hiszen javítottam, aztán nem tudtam felállni és járni. Orvoshoz nem mentem, mert nyomtak a határidők, a háziorvosom pedig nem nagyon vágja, mivel jár egy tanárnak a tanév vége, úgyhogy mindenféle kivizsgálásokra elküldött volna, ami az újabb terminek miatt csak még nyomasztóbb lett volna.

Így aztán magamat kúráltam: gyulladáscsökkentő, kencék, gerinctorna itthon, relaxálás.

Sok sírás. 

Így nyomtam végig az írásbeli érettségiket, az egyetemi záróvizsgát és az emelt érettségik első napját is.

Rendesen sportolni nem tudtam, mert csak még rosszabb lett tőle.

Most már jól vagyok, igaza lehetett azoknak, akik azt mondták, hogy csak kell egy kis tehermentesítés, és jobb lesz. 

Azóta kiolvastam három könyvet, megnéztem négy filmet és két minisorozatot, a múltkor itt volt a klímaszerelő, és az egész délelőttöt az erkélyen töltöttem.

Az iskolát leszarom.

Megcsináltuk a TÉR-értékeléseket, marhára nem érdekel, hogy csak negyedik vagyok a kilencfős munkaközösségben, és hogy az időhiányra hivatkozva frontálisan tanító kolléga 98%-ra értékelte magát, a szakvezetők gyöngye pedig 99-re. A meglévő jegyek alapján lezártam mindenkit, az X,5-öket lefelé kerekítettem, hacsak az illető nem tepert nagyon, akkor adtam még egy esélyt - szóban.

A nem hivatalos értékeléseim jók lettek - továbbra is reklamálnak néhányan, hogy nem lehet mindent bemagolni és hogy nem dolgozok ki komplett anyagokat. Mások azért, hogy a leszakadókkal is foglalkozom. Mindenki figyelmét felhívom az egyéni felelősségre.

Némi vigasztalás és empatizálás után ugyanígy tettem az emelt vizsgázóimmal - hiába, no, nem lehet mindent megtanítani. Ha valaki az elégiát sem tudja, vagy nem fogadja el, hogy rémes a helyesírása, azzal nem lehet mit tenni. Egyáltalán: a megfelelő énkép és önértékelés hiányával nem lehet mit tenni. Muszáj lenne ismerni a képességeink és a tudásunk határait.

Holnap még lesz egy vizsga, csütörtökön konferenciák, a pedagógusnapi programot kihagyom. Pénteken a diáknapon tartok egy kis irodalomterápiát, hétfőn és kedden osztálykirándulok sajnos (a Balatonon, így viszek 2-3 könyvet), szerdától pedig beülök néhány érettségi bizottságba pár vizsgázó miatt. A bankettekre elmegyek majd, és a vacsora végéig maradok.

Ezek a nagy tervek.

És hogy írok még a képzésről, valamint az iskolai teljesítménykényszerről és a közösségimédia-élményeimről is.

[Nagyon kimerítő]

Nagyon kimerítő hónapokon vagyok túl.

Egyrészt megjelent a könyvünk, amivel az utolsó pillanatig rengeteg munka volt, aztán a megjelenés után volt (lesz) néhány szereplés, amik (bár örülök és örültem) szintén munkával járnak. 

Aztán itt vagyunk a beiskolázás présének kellős közepén, ami számomra semmi kreatív tevékenységet vagy érzelmi pluszt nem hoz, rengeteg adminisztráció, levelezés, értekezlet, megbeszélés, javítás, ponthatárok, szóbeli felvételiztetés satöbbi. Teljesen hidegen hagy, de másokat (érthető okokból) nem, úgyhogy hallgatom, meghallgatom, megcsinálom, amit kell.

A NAT vizsgát szerencsére még a téli szünet előtt hirtelen felindulásból egy reggel megcsináltam, de aztán január óta csak záporoznak a közoktatást érintő gázabbnál gázabb hírek és rendelkezések (a közéletről nem is beszélve) - ezeket nem is érdemes kommentálni, ha az ember épeszű akar maradni.

Az egyik év eleji értekezleten gyakorlatilag parancsba kaptuk, hogy aki teljes óraszámban tanít, annak is el kell vállalnia a tanárszakos hallgatókat, akikből egyre több van - lassan jönnek majd a hentesek, katonák, vadakat terelő juhászok is magyarszakra. Az én jelenlegi új hallgatóim közül az egyik latin szakos (!), aki Szegeden él, de a kecskeméti piaristáknál tanít, a másik gyakorlatát Szegeden végzi, a magyarszakot levelezőn pedig Pécsen, szóval nálam kell gyakorolnia. A másik itt él ugyan, de 40 órás munkaviszonya van, a másik gyakorlatát Mohácson csinálja. Ez egy ún. társas gyakorlat, ahol végig együtt kell (kellene!) haladniuk.

Nem tudom, mit képzel felnőtt emberek időbeosztásáról az, aki ezt a rendszert kitalálta. Miután nagy nehezen találtunk három lyukat a hármunk időbeosztásában, kiderült, hogy az egyik nap a kompetenciamérés időpontja, mely napon gyakorlatilag nem lesz órám. Hát így.

Közben küzdünk a tantárgyfelosztással, mert lám, lám a nagyobb iskolákat is elérte a tanárhiány, de a főnökünk időközben meg akar szabadulni a visszadolgozó nyugdíjasoktól, ami érthető, csak kicsit nehézkes, ha az egyetem nem ad státuszt a fiataloknak. Még előttem áll egy csata, amit az fog kiváltani, hogy az elküldött nyugi helyett egy kétszakos fiatalt vesznek fel egy 20 éve ott tanító félállású helyére, ami szintén érthető. Ügyes, okos, lelkes, mindjárt férjhez megy... A többi tudható, egy nagy sakkjátszma lesz az életünk. Alapvetően rugalmas vagyok, a fülembe sápítozó vészbanyákat viselem rosszul.

A nyugdíjba menő nyugit lelkiismeretesen elbúcsúztatjuk majd, de jön helyette másik károgó, akinek már most probléma minden, bele akar halni a munkamennyiségbe (12 óra + hallgatók), és nem érti, hogy amikor nincs órája, miért elvárás, hogy bent tartózkodjon a munkahelyén. A legtöbb munkája természetesen neki van, de a kezdődő hosszúhétvégénket már szerda délelőtt megkezdte, mivel csak reggel van órája. Mikor a sirámaira a körülötte lévőktől a hallatás a válasz, akkor elmeséli, hogy már reggel 4 óra óta dolgozatokat javít rendszerint. Ilyenek.

Az egyetlen dolog, amit tényleg élvezek, a szakdolgozatírás, bár azt már most világosan látom, hogy nem fogom tudni belerakni a maximumot (nem baj). A csoport is remek volt, cukik és lelkesek, tegnap kaptam egy üzenetet az egyik anyukától, hogy nagyon hálás, hogy a gyereke járhatott. (Gondolom, a hétvégére jutottak el a mesélésig, a családi beszélgetésig arról, mi volt az előző napokban.) Egyelőre el se tudom képzelni, mi lesz akkor, ha véget ér ez a képzés, ami tényleg olyan volt (havonta egyszer kb.), mint egy pohár tiszta víz. Gondolom, további csoportokat csinálok majd, mert ha már nekem nem is fér bele az életembe egy kiadós terápia (pedig nagyon rám férne), csinálok én másoknak, az is valami. 

No, de ne keseregjünk hülyeségeken, itt a tavasz, süt a nap, abbahagyhatjuk magunk ostorozását, újra megkísérelhetünk felhagyni a rossz stresszkezelési technikákkal és jobbakat találni helyettük, szóval kitartást.

(Ezt a bejegyzést azért tudtam megírni, mert a macskagyökeres tea miatt jól aludtam végre, és mert elmarad a mai 5 órám a felvételi miatt.)

Kép: Claudia Leite

[Téli szünet]

A téli szünetbe úgy estem bele, mint amikor egy rohadt hosszú munkanap végén hazaérek, leb.szom a cuccaimat és már megyek is az ágyba...

... illetve hát régen ez így volt, de most már nem, szóval szépen kipakoltam a cuccaimat, beindítottam a mosógépet, megfőztem a karácsonyi menüt, satöbbi satöbbi.

Így történt, hogy az első hét (ünnepek included) úgy telt el, hogy észre sem vettem. Igaz, sosem voltam oda különösebben a karácsonyért. Két dolgot szeretek benne: a fényeket és hogy akik körülöttem vannak, szeretik. 

Mindig hasonlóan történik egyébként, de ez most egy különösen nehéz év volt rengeteg munkával, családi feszültséggel, nem mindig jó irányú változásokkal, és nagyon nehéz volt arra koncentrálni, hogy rosszabb is lehetne. (Különben is, ezt a relativizálást nagyon utálom már.) Most, ha minden igaz, a végére értem néhány nagyobb munkafolyamatnak, így különösebb (munka)stressz nélkül indulhat a 2025-ös év. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesz rengeteg dolog, de ha az iskolán túl kicsit kevesebb lesz (vizsgacsoport, szakdolgozat, konferencia), az már jó.

Aminek örülünk (count your blessings): ha minden igaz, idén az egyetem (a felhígult tanárképzés és a hirtelen megnőtt hallgatói létszám miatt) szakvezetői státuszt fog hirdetni, és ha megkapom, jövőre a felére csökkenhet az óraszámom. Ez fájdalmas elválásokkal fog együtt járni, nem tanítok majd angolt, illetve jönnek a hentesből egy év alatt átképzett tanárjelöltek, akik csak egyetlen napon érnek rá, de a fix idejű terhelést mindenképp csökkenti. Engem ugyanis ez fáraszt a legjobban - az óraszám, és hogy képtelenség napi 5-6-7 órára rendesen felkészülni. (A szakvezeket egyébként nálunk mindenki utálja, mert a szorgalmi időszakon túl alig van dolguk, de abba is bele akarnak halni, és sosem helyettesítenek, mert a napi egy-két órájukon túl nem jönnek be előbb vagy nem maradnak.)

Aminek még örülünk, hogy ki fog jönni két kiadvány jövőre, amiken nagyon sokat dolgoztunk. Ha minden igaz, diplomát fogok kapni, és az új végzettségemmel terveim is vannak. 

Miután végre kifizették az egyik nagyobb munkát, tudtam venni egy jó gépet, ami hasít, mint a szél, és sokkal jobb, mint az ingyen kapott iskolai laptopok (amiből nem kértem, mert elveim vannak). Sok év után vettük egy ágymatracot is, amit ugyan nincs hol tárolni, de végre nem a borzalmas állapotban lévő fekvőhely különböző, még egyenes sarkaiban kell keresgélni a kevésbé derék- és hátgyötrő felületeket. (Talán ez a legnagyobb blessing.)

És tegnap derült ki, hogy megkaptam egy tehetséggondozó ösztöndíjat, aminek köszönhetően 10 hónapon keresztül egy viszonylag látható összegű pénz kerül a számlámra - mármint hogy ez a plusz majd gondoskodik róla.

Az olvasási terveimet idén sem sikerült teljesítenem: a goodreads szerint 80% (60-ból 48), a moly.hu szerint 55-ből 52. (A molyon nincs meg minden könyv, és egy idő után nem dolgoztam az adatbázison.) Ha még ma sikerül befejeznem a Kívülállót Jónás Tamástól, a szám növekszik eggyel.

A Letterbox szerint pedig 111 filmet láttam idén (biztos többet, de ott sem fullos az adatbázis).

(A színházi előadásokat egy ideje füzetben vezetem, az nem volt túl sok sajnos. És nem, nem tudom mikor lettem ilyen listamániás.)    

Amit egyelőre nem sikerült elolvasni, pedig nagyon szerettem volna: Didier Eribon Visszatérés Reimsbe (nem nagyon fut a moly.hu-n sem, pedig mindenki imádja); Kovács ikrek Lesz majd minden; Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg; Visky András Kitelepítés - és még sok-sok régebbi könyv, amelyek évek óta ott állnak a polcon és/vagy a Kindle-n. Őszintén remélem, hogy jövőre több időm lesz olvasni.

A boldogújévről az jutott még eszembe, hogy tavaly vagy tavalyelőtt (?) ilyenkor csináltam meg a mindfulness tanfolyamot, amit azóta is hanyagolok, pedig...

Pedig azt már nagyon is kezdem érezni, hogy a fizikum, a test véges. Sok mindent kevésbé bírok, jobban elfáradok, ami régen nem okozott különösebb erőfeszítést, most már sokszor rosszul esik. Fogadalmakról meg ígéretekről viszont most nem beszélek, sosem tartom be őket, mert elfelejtem, újabban rossz vagyok a naplózásban. Mindenesetre én most már igyekszem minél jobban vigyázni magamra, és azt bátran leírhatom, hogy a körülmények talán aszerint alakulnak, hogy ennek ne legyen különösebb akadálya. Csak rajtam múlik.

Szóval, hát, viszlát, 2024.

(PS.: Nagyon hiányzik a macskám, és az elmúlt hetekben rengeteget gondoltam rá. Valahol olvastam, hogy a gyász soha nem múlik el, csak körbenövi az élet. És pont így van.)

[Kezdem]

Most kezdem összeszedni magam, ma rendet raktam a fiókomban és a teák között.

Elvileg megjött az utolsó e-mail és átnézendő anyag az egyik könyvhöz, szóval ez lemegy rólam végre. Megírtam egy bevezetőt, egy szakmai ajánlást egy kollégának, meghallgattam három podcastot, hogy ne süljön be az agyam teljesen.

Valahogy úgy tűnik, mindenki be akaraja fejezni a kellemes és kevésbé kellemes kötelezettségeit év vége előtt.

Azért a biztonság kedvéért még múltkor lenyomtam egy két hétvégés digitális képzést, aminek borzasztóan örülök: megtanultam zenét írni, múlt héten generáltam egy rohadt jó vitafórumot a Tartuffe-höz, és tudok cuki cicákat rajzolni. (Ennek a posztnak is ez lesz a lényege, mi más.)

Nem volt időm meggyógyulni viszont, négy hétig köhögtem és dacára a kilónyi mézes cukorkának és köptetőnek, alig akart elmúlni.

Szóval lassan remélhetőleg kimászok ebből a sok sz@rból és írok rendes posztokat is, addig nézegessetek cicákat, és hallgassátok az adventi naptár dalait.

(Éljenek a semmitmondó blogposztok.)

  

[Hirtelen]

Hirtelen lett egy szabad szombatom, amivel prompt nem is nagyon tudok mit kezdeni.

Az utóbbi hetek, hónapok a tanítás, az egyetem, a mentori munka, a versenyszervezés, a szakdolgozatról való gondolkodás és a könyvekkel kapcsolatos feladatok sokszögében teltek. Közben elutaztunk az őszi szünetben (amiről nem tudósítottam, de majd a poszt végére teszek néhány képet), illetve megbetegedtem, amit nem kúráltam ki, úgyhogy még mindig nyögöm a végét. Ez mind nem panasz, tények. Ahogy körülnézek, a betegséget leszámítva szerencsés vagyok, hogy ilyesmikről számolhatok be.

A legfárasztóbbak mindebben persze azok a tevékenységek, amelyeknek semmi értelmét nem látom, ám amelyeket körülöttem mindenki hatalmas buzgalommal végez: ilyen például a pedagógus teljesítményértékelés és a NAT vizsga. Előbbiből nincs kibúvó: a mi iskolánkban szörnyen demokratikus a légkör, így (miközben már mindenhol tojnak az egészre) még mindig ott tartunk, hogy pontozási szempontrendszert dolgozunk ki a SAJÁT MAGUNK számára, amely alapján majd megítéltetünk. Ha jól számolom, eddig négy értekezlet volt, ahol átrágtuk a pontrendszert, tűnődtünk azon, hogy teljesíthet mindenki minél jobban és közben berzenkedtünk. Elég idegesítő abban a fura ellentmondásban létezni, hogy utájuk és méltatlannak tartjuk ezt az egészet, de közben mindent elkövetünk, hogy tökéletes rendszert alakítsunk ki. Ennél még abszurdabb, amikor értelmezhetetlen szempontokat/mondatokat próbálunk értelmessé kovácsolni, pedig lehetetlen. 

A NAT vizsgára még rá sem néztem, pedig a stréberek hetente kérdezgetik, hogy kész vagyok-e már (szintén kurvára idegesítő), talán majd a téli szünetben végigpörgetem. Tandemkitöltést terveznek egy túlfűtött tanteremben valamelyik délután, ahonnan majd valamilyen ürüggyel kimentem magam, aztán az addigra összeszedett válaszok alapján majd lesz valami. (Nem hiszitek el, de akárcsak a tűz- és balesetvédelmi -- sőt, az egyetem által kötelezővé tett biztonságtechnikai! -- oktatás után NAT expertek is képződtek a tantestületben, versenyt kattintgatnak egymás felületén, így tényleg már egy csomó mindenkinek kész ez a szar. Az expertek sajnos idegennyelvtanárok, nekem esélyem sincs, hogy a senior kollégáim megoldják helyettem a dolgot.)

Az egyetemi félév tök érdekesen telt egyébként, fontos nekem ez a képzés, és remélem, egy nap többet foglalkozhatok vele, mint bármi mással. Az irodalomterápia kicsit olyan egyébként, mint a mindfulness, divatos nagy találmánynak, újdonságnak tűnik, pedig csak felfedez valamit, amit tulajdonképpen mindenki, aki olvas, alkalmaz magán. Vagyis megrendülünk, felháborodunk, elérzékenyülünk (stb.) szövegeket, amit aztán megbeszélünk másokkal. Ha szerencsénk van, változtat, épít a dolog. Ha nincs, akkor nem történik semmi. 

Nem kevés iróniával figyelem egyébként, hogy az a terület (tudományosan is) próbálja mennyire halálosan komolyan venni magát. Az első nemzetközi konferenciára százezres regisztrációs díj volt, vidéken foglakozásokat hospitálni pedig gyakorlatilag lehetetlen, mert az a kevés terapeuta, aki itt dolgozik, nem engedi be a hallgatókat. Egyetlen alkalmon voltam eddig, ami Tolsztoj Háború és békéjére épült (true story), nagyon kellemesen csalódtam, meg is fogalmaztam, hogy számomra hihetetlen, hogy van 8-10 ember (nők persze, jogászok, tanárok, nyugdíjasok, hivatali dolgozók), akik tényleg lelkesen olvassák hónapról hónapra a regényt, sőt, volt, akinek ez a sokadik olvasása.  

Januárban indul a saját vizsgacsoportom is, ahova egyelőre nagyon kevés diák jelentkezett. Ennek szerintem egyértelműen az az oka, hogy a 14-18 éveseknek effektíve nincs szabadidejük, ami tragikus. A másik dolog, amin elgondolkodtam, az egyre fontosabbá és népszerűbbé váló egyesületi sportolás. Nem akarok félreértést, iszonyú fontos a testmozgás, pártolom minden formáját. De az vajon miért van, hogy tízből minimum hét gyerek (legalább is egy ilyen típusú iskolában, mint ahol én dolgozom) heti 4-6 edzésre jár, emiatt este nyockor áll neki tanulni, hétvégén meccsek, stb., és mindemiatt gyakorlatilag egy könyvet nincs idejük elolvasni. (Volna, akinek kifejezetten ajánlanám a foglalkozásomat, de az anyja máris mondta, hogy Panninak sajnos heti öt edzése van, nem ér rá.)

Szóval ebben az országban immár mindenki sportoló akar lenni, amire létezne (politikai) magyarázatom, de nincs kedvem leírni ide.

Történt még sok minden az amerikai elnökválasztástól kezdve a magyar közélet botrányaiig; az jutott eszembe, régen mennyire harcias és politikus voltam, utóbbi most is vagyok, de gyakorlatilag átfolyik rajtam minden.

Most inkább ponyvát olvasok, meg ha már akadt egy szabad szombaton, lehet, hogy sütök valami sütit, már ezer éve nem tettem.

[Képek a Balkánról, amiket az Instán már úgyis láthatott mindhárom követőm:]

Szarajevó

Ston

Peljesac híd

Pocitelj

Blagaj

[Nyárvég]

Véget ért a nyári szabadság - mondjuk nem most, hanem már hetekkel ezelőtt. Az események augusztus legvégén méginkább felpörögtek, elindult a tanév szervezése, jött a mobilrendelet (erről majd külön), belecsaptunk a lecsóba.

Nem esik jól, az első hét végén már sikeresen elbőgtem magam (ez persze lehet egyéb nyűgöktől is, pl. a rohadt hőség miatt), mert ilyenkor mindig elönt az érzés, hogy de jó volt, milyen kár, hogy vége, és hogy még csak most tudnék igazán elkezdeni pihenni.

A nyár egyébként nagyon eseménydús volt. Rohadt sokat dolgoztam (dolgoztunk), de nagyjából elkészült mindkét új kiadvány anyaga, úgyhogy ebben a tanévben is tovább borzolhatjuk a tankönyvpiaci kedélyeket. 
Amikor épp nem utaztam, nem volt olyan nap, hogy ne töltöttem volna órákat a gépnél, írtam, javítottam, lektoráltam, szerkesztettem is, leveleztem, millió kérdésre válaszoltam. Közben azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen bejön nekem ez a munka, csak ne kellene mellette 10 hónapon keresztül tanítani. Szerintem tök jól működik a saját időbeosztásom, nem nagyon zavar, ha sok napig nem megyek emberek közé, belefér egy-egy film, sport, ilyenek. 
Nyáron (szabi helyett) persze más az egész. 

No, de már látszik a fény az alagút végén, úgyhogy örömmel és lelkesülten vethetem bele magam a munkába - és a szakdolgozatírásba. Meg a sok-sok napisz@rba.
A szeptemberi naptár már tele van, pénteken és szombaton már suli (egyszer majd erről is), aztán pár hét múlva konferencia, közben tehetségnapok (erről ellógok, szerencsére), aztán indul a verseny is. 

A versenyre idén én választottam könyvet, ami miatt ezek után bizonyára elkönyvelnek ennek-annak; de az igazság az, hogy kicsit elegem volt a mélymagyar bánatból, az erdélyi történelemből és az ahhoz kapcsolódó traumákból, az 5-600 oldalas családregényekből. Belátható, hogy az ilyesfajta könyveket magunk miatt választjuk, és persze edukálni is akarunk velük, a "magas irodalmat" közvetíteni, most mégis az járt a fejemben, hogy egyszer az életben a gyerekeknek is választhatnánk valamit. Ami lehet, hogy túl trendy, fancy meg sexy, de kicsit legalább az övék. Lehet persze, hogy mellétrafálok, de a jelentkezések az utóbbi két évben (a Holtverseny után) olyan szignifikánsan csökkentek, hogy muszáj volt valamit kitalálni.

Meglepő módon nem a legkonzervatívabbnak tartott kolléga berzenkedett egyébként, hanem mások, én pedig töretlenül magyarázom, hogy egy hibákkal teli regényből is lehet jó feladatsort, jó vitákat és jó eszmecserét generálni. Azt pedig muszáj elfogadnunk, hogy az irodalomnak egyre nehezebb megnyerni a gyerekeket. 

Engem is, egyébként, mert az elmúlt nyáron alig olvastam figyelemreméltó könyvet, egyik sem jött be igazán (Babarczy, Kun Árpád, Ernaux). A filmekkel kicsit jobban ki voltam békülve, régi restanciákat pótoltam, pl. a Szegény párákat, ami szerintem tök jó volt. No, de minjárt itt a helyi irodalmi fesztivál, ami a sütőtök mellett az egyik ok, ami miatt tudom várni az őszt. Most végre megtudhatom, miért imádja és/vagy utálja mindenki Kemény Lili Nem című regényét. Can't wait! (Link nincs, ez most az új irodalmi szenzáció, keressetek rá.)

Mindezeken kívül még azzal vigasztalom magam, hogy ősszel elmegyünk a Trafóba, valamint meghallgatom a Pottyondyt élőben, hogy tényleg olyan érdekes-e.
(folyt. köv.)

kép: Tanja Vetter