Már októbert van, de még mindig nem abszolváltam a tanévkezdést rendesen - mondjuk nem tudom, volt-e valaha olyan tanév, amikor igen. Hogy volt-e valaha olyan tanév, amikor azt éreztem, hogy minden tanév eleji teendővel kész vagyok, és most már "csak" tanítani kell. (Szerintem nem.)
Az én hibám is persze, a minap gondoltam arra, hogy nem vagyok normális, mindig kitalálok valami extrát, amivel aztán egyrészt növelem a saját leterheltségemet - de másrészt meg biztosan megőrülnék attól, ha az életem csak az iskolából állna. Ez soha nem volt és soha nem lesz így, szóval ez dupla meg tripla munka (sokszoros személyiség). De annak idején az volt magammal a deal, hogy oké, elmegyek tanárnak (valamit dolgozni kell), de nem fogom abbahagyni azokat a dolgokat sem, amik meg tényleg boldoggá tesznek. (Ezek után persze nincs mit csodálkozni az ingadozó egészségügyi állapotomon sem, amit vasmarokkal próbálok rendben tartani, ami nyilván pont akkora "baj", mintha egyáltalán nem törődnék vele.)
Így a szeptember a konferenciára készüléssel és az uszodával telt, kb. minden iskolai teendőt tologattam magam előtt, lekéstem a határidőket (ki a fenét érdekelnek a tanmenetek meg a honlapra kerülő cikkek korrektúrái, idén még az irodalmi verseny sem érdekelt - végül persze elkészült minden). Halomban állnak a javítatlan dolgozatok, senkinek nincs még jegye (mindjárt lesz), szóval egyáltalán: kurv@r@ nem érdekel az iskola.
Pedig rendesek voltak velem, elengedtek szakmai távolléttel, ami mondjuk a minimum, miután semmilyen egyéb támogatást nem sikerült kiharcolnom - konferenciatámogatás csak egyetemi oktatóknak, adminisztratív dolgozóknak (aka gyakorlós tanár) csak képzési támogatás jár, én meg elmentem előadni. Az utolsó pillanatban a dirinő még megpróbálta győzködni az iskolai alapítványt, de ők meg csak a tehetséges tanulókat támogatják, azokat is készpénzes számla (!!) ellenében.
A UK pedig nagyon drága ország (csak sajnos imádom), útlevél, tartózkodási, szállás, konferenciaregisztráció, vonatjegyek, repülőjegyek, kaja, belépők (!!ó, fuck), miegymás. Egy nagyon cuki Airbnb-t találtunk, gazdájával, Richarddal már nyár óta leveleztünk, a nappalis-szobás-konyhás lakás Canterbury központjában van öt db kóddal záródó kapu mögött egy kocsma mellett, a római kori színház helyén.
Mi sem stílusosabb ennél, de így azért az éjszakáink meglehetősen zajosak voltak. Richard egyébként egy nagyon precíz brit lehet, BOOK OF WORDS néven képekkel ellátott lakásútmutatót találtunk a nappali asztalkáján, minden fel volt címkézve (ha voltatok már, tudjátok, milyen az eletronika pl.), és alapos felszerelésű konyha (kávé, tea, hűtött víz, stb.) várt bennünket.
Mindenki azt hiszi persze, hogy nyaralni voltam, miközben én az időmet igyekeztem megosztani a konferencia (délelőttök) és a városnézés között, ami koránt sem volt egyszerű. Így például nem voltam egyetlen workshopon sem, de nem láttam a Marlowe-kiállítást, az immerzív Chaucer-kiállítást és még egy csomó minden mást sem. Szomorú, mert Canterbury tényleg olyan város, ahol minden ötven méteren van valami látni- és tanulmányoznivaló. Maga a történelem meg persze az irodalom. A katedrális a város minden pontjáról látszik.
A rendezvény egyébként pont a katedrális területén volt, így teljes bejárást kaptunk, szóval csak a kis barátaimnak kellett megvennie a megfelelő belépőket.
Nagyon exkluzív volt minden, engem eleve elbűvöl, hogy két vagy többnapos rendezvény létezhet arról, hogy emberek szeretnek verseket olvasni és együtt megbeszélni azokat, ahogy az is lenyűgözött, hogy itt (és más külföldi országokban) mindenkinek mennyi ideje van erre, vagy arra, hogy a kétnapos konferenciát egy hétig élvezze egy nagyon drága országban. Tizenkét fős magyar delegáció volt (köztük csak négy előadó), és ők is ugyanígy tettek, számomra viszont tényleg rejtély, hogy milyen munkakör, fizetés és élemód engedi meg az egy-másfél hetes kiruccanást a UK-ba. (Összehasonlításul: a Pázmányos csávó és én még az estéinken is dolgozunk, ő rohant vissza, és bár én csak vasárnap jöttem, most--pont ezért--itt ülök munkahalom tetején és épp posztolgatok.)
Nem kifejezetten tudományos konferenciára kell gondolni egyébként, mindenki a munkájáról, a csoportjairól, az élményeiről, az olvasatairól adott elő, a két plenáris pedig egy verseskönyvszerkesztő és egy költő voltak, akik a saját munkájukról beszéltek. (Elgondolkodtam, hogy ez itthon lehetséges volna-e, mármint hogy a költészetre kvázi mindennapi "használati tárgyként" tekinsünk és olyan könyveket adjunk ki, amiket a magasértelmiségen túl átlag olvasók is kézbe vesznek. Nem nagyon tudom ugyanis elképzelni, hogy 1) olyan verseskötetek szülessenek, amelyeket átlagemberek, nem felkent költők írnak, de azt se, hogy 2) XY kortárs költő kiáll, és arról beszél, hogy neki mennyire fontos az, hogy a nem irodalomértők is kézbevegyék a szövegeiket. Egyszóval: a nyugat luxusa. Kevés politika, sok well-being, lelassulás, nyugalom, közösség, beszélgetés. - mondom ezt, miközben kapkodva írok, hogy még kijavítsam a nyelvtandogákat, mielőtt bemegyek ma.)
Metaforikusan is szép kivitelezés volt - a jelszavak az ÚT, a TAVERNA és a KEGYHELY, a legtöbb előadás ezek köré épült.
Az előadásom jól sikerült, bár nyilván rohadtul izgultam, büszke voltam magamra, hogy érdekesebb vagyok, mint a szakmai itthoni vezéralakja (aki szerintem rutinból vett részt, meg hát nyaralni is akart). (A Pázmányos kolléga is ügyes volt, középkorász, és régi szövegeket próbál alternatív módszerekkel kedvesebbé tenni irodalom iránt kevéssé érdeklődő fiatal egyetemistáknak). Angol irodalomról (is) beszéltünk mi ketten a briteknek, akik tátott szájjal hallgattak, majd a végén odajött egy nő, és azt mondta: bár itt ilyen tanárok lennének. (Mondtam neki, hogy egyébként nálunk sincsenek ilyen tanárok.) A szöveget meg fogom írni rendes cikkben, de lehet, hogy a szakmai substackemre is hamarosan felteszem.
Csütörtök délután tengert néztünk, pénteken részt vettünk a katedrálisban az evensongon - nagyon megható volt. (A napokban egyébként a Canterbury katedrálisban a házi kedvenceket áldották meg.)
Pénteken még az is történt, hogy találkoztam Laurával, egy régi diákommal, aki látta a londoni fotóimat, majd kiderült, hogy amúgy Canterburyben lakik. Feltétlenül látni akart, ami amúgy szuper érzés volt (csak két évig tanítottam). Bár felajálottam, azt mondta, nem tud letegezni, mert én tanítottam meg írni-olvasni (...).
*
Ez itt Charles Dickens nyaralója Broadstairsben.
Ez pedig a choral evensong, ott ülök valahol. Az elején köszöntötték a konferencia résztvevőit, kiemelték a költészet és a terápia, a gyógyulás fontosságát, nagyon megható volt. (Az evensongot egyébként mindig streamelik, hogy bárki részt vehessen rajta.)
Szombaton Doverbe mentünk, amit szintén csak végigrohantunk, mivel ez egy egész napos program lett volna tokkal-vonóval, de estére már Lutonba kellett érni a vasárnap reggeli kép miatt. Azért van néhány kép erről is.
Egyéb szolgálati:
Az utolsó lutoni szálláshelyen elhagytam az olvasószemüvegem, amit most próbálok visszaszerezni (szeirntem nem fog menni, vehetek újat).
A távollétemben végbemenő nyílt nap (amire külön videót készítettem, mielőtt elmentem) jól sikerült.
Tegnap David Szalay jött a városba, de kihagytam (amúgy se tetszik a könyve annyira).
Ma pedig már színház.
Igyekszem a felszínen maradni, az útra, a tavernára meg a kegyhelyre gondolni. És arra, hogy mikor mehetek vissza Angliába.
A hónap elején a 48 születésnapomon (pont azon a napon) rávettem magam, hogy elmenjek a háziorvoshoz, amihez jó apropót szolgáltatott a kisebbik ifjú autóvezetés alkalmasságija. Volt egy idő, amikor rendszeresen jártam a doktornőhöz (anyám korú, csak sokkal szimpatikusabb nő), aztán a covid közben és után telefonon meg online kezdett rendelni ő is, amit hanyagoltam inkább, meg nem is voltam beteg soha.
Most viszont már aktuális volt, mert a foglalkozásegészségügyi vizsgálaton elkezdtek cseszegetni a vérnyomásommal, legutóbb 3, de inkább 6 hónapra kaptam meg az alkalmassági papírt. Nyáron igyekeztem mindenféléket tenni magamért, de ez kevésnek bizonyult (a kor is, ugye), szóval ideje volt már ennek.
Az ember persze nem kis szorongással megy orvoshoz, pláne, ha megtapasztalta az állami egészségügy mindenféle csínját-bínját, de a szülinap apropóját jelnek vettem.
Pechemre a rendkívül lelkes asszisztensnővel tudtam kontaktba lépni (a doktornő szabin volt), aki egyrészt azonnal leb.szott, hogy nincs még online kapcsolatom (Erodium kártya), másrészt a vérnyomásmérés után kisebb pánikba esett, hogy most mit csináljon, meg hogy amúgy is, miért nem járok hozzájuk legalább évente "csak úgy". (Idő közben a gyereknek próbált vérnyomást és egyebeket mérni a másik asszisztens a szomszéd szobában, szerencsére alkalmasnak minősítette.) Az értékeimet látva az asszisztensnő először be akart hívni másnapra is (nyilván rendelési idő alatt dolgozom), de szerencsére támadt egy jobb ötlete, és áthívta a szomszéd rendelőből a laza rövidnadrág-pólós fiatal doktort, aki 10 perc türelmet kért.
Ezidő alatt elbeszélgettük, és megtudtam, hogy Hilda (az asszisztensnő) már mindenre is gyógyszert szed (mondta ezt arra az intenciómra, hogy életmódváltással sok hete próbálok tenni magamért valamit, nincsenek tüneteim, fogytam is, és amúgy tök jól működik a sport meg a mindfulness), szóval ne is reméljem, hogy bármit is számítanak a szándékaim, az évek sorjázásával már csak a pirulák jönnek, ő is (így 60 felé) már egy marékkal szed, ez elkerülhetetlen. A kilókat is nagyon nehéz leadni, ő már ezzel egyáltalán nem akar foglalkozni, imád enni. Minek figyelni az ilyen apró részletekre.
Kicsit értetlenkedtem, de egyre erőtlenebbül tiltakoztam, miközben kvázi szakemberként írta nekem az újabb és újabb beutalókat - és idő közben arra is rájöttünk, hogy immár a neurológiára sem szükséges visszamennem, hiszen ő (Hilda) már a gyógyszerjavaslatot is meg tudja hosszabbítani. Éljenek a szakasszisztenesek, akik tanácsaikkal, életvezetési tippjeikkel és online hozzáférésükkel kipótolják a szakorvosi hiányt a magyar közegészségügyben.
Megjött a helyes doki (rémes kimondani, de ha korán kezdek randizni, mint ahogy nem, akár a fiam is lehetne), lazán felírta a vérnyomáscsökkentőt, ami ugye úgy népi gyógyszer manapság, akárcsak a pálinka. Hilda boldog volt, hogy ilyen ügyesen kezelte a helyzetet, én is örültem, hogy nem kell újabb helyettes orvossal találkoznom, egyszer csak megjön majd a dokinő. Két hétre ígérték az eredményeket, fogadtkoztam, hogy akkor visszajövök, és addigra beállítom a digitális kapcsolattartást is (Erodium).
A két hét most fog eltelni, nagyon jól vagyok, a vérnyomás lement, az életmódváltást amúgy nyomom tovább (f.ck Hilda). Remélem, hogy a dokinővel értelmes párbeszédet tudok folytani majd arról, hogy ha ledobom a plusz kilókat (in progress), akkor azért nem reménytelen elhagyni ezt a gyógyszert. Most ugyanis az van, hogy a csökkent vérnyomás miatt felment a pulzusszám kicsit, ami még nem aggályos, de nekem, aki sose szedtem gyógyszereket, nem tetszik, hogy egy kemikália mindenféléket csinál a testemmel.
A mai napon visszatértem az uszodába is (évekkel ezelőtt sokat jártam, aztán túl sok lett a feladat és itthon folytattam a sportolást), ahol 50 méter után (felteszem, az alacsony vérnyomás miatt) úgy felment a pulzusom, hogy komolyan megijedtem, leginkább attól, hogy semmit nem éreztem, csak az okosóra mutatta (f.ck digitalizáció). Mindenféle erőlködés nélkül úsztam egy órát (nem vagyok reménytelen), de azért nem fogom bánni, ha a héten nem Hildától, hanem a dokinőtől kapok valami intinert arra nézvést, hogy hogyan éljek ezzel a gyógyszerrel eztán.
A víz nagyon jó volt, M. (a jogsiaspiráns) csodásan úszik 25 évesen is - ha valamivel majd dicsekednem kell a végső elszámolásnál, mindenképp meg fogom említeni azt a jópár évet, amikor két kisfiút mindent félredobva hóban, fagyban, esőben hordtam az uszodába, hogy szép vállasak legyenek és megtanuljanak rendesen úszni. Kamaszkorukban nagyon utáltak érte, de most már látom, amit akkor is tudtam, hogy ez tökmindegy, mert vissza lehet találni a régi dolgokhoz, és ahogy M.-et cseszegettem 10 éves korában és később, úgy motivál most ő engem, hogy menjünk együtt. Megyünk is.
Visszatérve az életvezetési dolgokhoz: pontosan tudom, honnan ered a mostani egészségi állapotom így az 50-hez közelítve - eltekintve persze az oda nem figyeléstől.
Minket annak idején úgy neveltek, hogy a semmittevés ördögtől való, olyan nincs, hogy az életed egy percét ne töltsed valami értelmes (?) dologgal. Sok-sok fizikai munkát kellett végeznünk (akár este 10-ig is), illetve a lustulás szinonímái (gondolkodás, olvasás, merengés, álmodozás) szigorúan tiltva voltak. Sajnos az ilyesmi mélyen beég - ahogy most így elgondoltam magam, gyakorlatilag az életem minden perce be van táblázva, és ezt sajnos a gyereknevelési szokásaimon is észrevettem, amin évek óta igyekeztem sokat változtatni. Nálunk nem volt olyan, hogy "csak úgy" vagyok, heverek, semmitteszek. Millió ideje volt ez így, szépen követem a mintákat, az életem egy merő tevékenykedés és az ezzel járó stressz. Így most nagy elhatározásom, hogy ez megváltozik, amiben sokat fog segíteni az úszás is. Éljen a jótékony semmittevés.
Ennek következő lépése az őszi tanévkezdés közepén kikért három szabadnap, amire a főnököm "hivatalos távollét" keretében elengedett. Így a gimnáziumi nyílt napot is beleértve elmegyek a UK-be, ahol 11 éve jártam utoljára, és csodás lesz elmerülni a Canterbury-i középkorban, a történelemben, meg az azóta nyilván multikultivá vált Nagy-Britannia mindennapjaiban.
Természetesen már nagyon izgulok a konferenciaelőadásom miatt, de nagyon boldog vagyok, hogy a kedvesemmel meg az egyik legjobb barátommal élhetem át ezt a nagy kalandot, amiről még bizonyára fogok írni és mindenféle fotókat közzétenni, például a doveri fehér sziklákról, ahová egész napos kirándulást szerveztek nekem.
Rémesen idegesítő munkahelyi dolgok is vannak, de azokról majd legközelebb.
Mindjárt indul az iskola, ezért még igyekszem kiélvezni azt, hogy magam oszthatom be az időmet kicsit. Az Ördögkatlan meg a mininyaralás eléggé leszedált, nem azért, mert fárasztóak voltak, hanem mert iszonyatosan meleg volt végig. Annak mondjuk eléggé örülök, hogy jól bírtam - vagy megszoktam, vagy ügyesen gazdálkodom a fizikai kapacitásommal, mert simán tudtam létezni, gondolkodni és rengeteget sétálni (Boszniában).
A fesztiválra végül az enyém mellé vettünk egy társbérletet, eleve is ez volt a terv, aztán amikor a beszélgetőpartnerem lemondta a teljes fesztivált (csak a beszélgetésünk napját nem), akkor meg már kénytelen voltam azzal kárpótolni, hogy tényleg kifizetem neki az eredetileg ígért összeget a bérletért. Szóval igyekeztük kihasználni a hetijegyet, de nem nagyon sikerült - ezen a fesztiválon színházi előadásokra bejutni továbbra is lehetetlen, pláne, hogy most a hőkupola miatt a többletlétszámot sehol sem engedélyezték, pedig hát mi más miatt is érné meg a kultúra, mint a színház miatt. Éjszakai koncertekre már nem járunk, egyetlen 21 órakor kezdődő előadás lett volna, ami miatt hajlandónak mutatkoztam a késői lefekvésre, de végül azt is szkippeltük, szerintem be se jutottunk volna. Mert azért az egész napos meleg estére kimerít, ráadásul ingáztunk naponta (35-40 km kétszer). Azt nagyon sajnáltam, hogy a beszélgetőpartnerem miatt lemaradtam az év gyerekelőadásáról (mindenki így hívja), és most majd mindenki mondogathatja, hogy menjek el érte Budapestre, de nem fogok.
A fellépések jól sikerültek egyébként, egyre rutinosabban és lazábban beszélgetek, ami szuper érzés. Ebben az évben persze sokat gyakoroltam ezt, és most már arra is van rálátásom, hogy kivel vagyok kompatibilis: a mostani partnereimmel például igen, de Dragomán Györggyel nem (ő lesz a PécsLIT nyitó vendége), és vélhetően senki sem vállalta, ezért engem is felhívtak (hell no, nagyon is elég volt két szószátyár pasas, amikor decemberben nem hagytak szóhoz jutni). Terék Annát vagy Halász Ritát elvállaltam volna, de azt már biztosan megoldották.
A fesztiválon két beszélgetésem volt, az egyik régi cimboráimmal, a másik beugrós, egy ifjúsági társulattal kellett a queer Szentivánéji álom adaptációjukról beszélgetni. Két dolog miatt aggodalmaskodtam: 1) hogy lebukom, hogy nem néztem végig a felvételt (nagyon vacak minőség volt és 140 perc); 2) a fiatalok nagyon érzékenyen, de butaságokat fognak beszélni és belekeveredünk az woke/progresszív identitáspolitikába (my bad). Szerencsére egyik sem történt meg, a srácokat pedig utólag is megkövetem, mert nagyon okosakat mondtak, felkészültek és reflektívek voltak, frankón el tudták magyarázni, mit miért csinálnak, és azt kell mondjam, ez még profiknál is igen ritka. (Megj.: a darabjuk az athéni erdőbe menekülő fiatalokról szólt, akik a szülői meg nem értés, szigor, valamint a társadalmi megvetés elől próbálnak megszökni, hogy szabadon szerethessék egymást - két lány és két fiú. Teljesen valid megközelítés.) Meg is ígértem nekik, hogy figyelemmel követem őket.
Nagyon érdekes élményeim vannak egyébként ezzel az újdonsült (kvázi) ismertséggel, mindig rácsodálkozom. Talán akkor kezdődhetett, amikor többet kezdtem írni a helyi színházi életről, írtam a színészképzésről, aztán egy helyi évadportrét is, nyitogattam a pofám, míg nem egyszer csak megismerkedtem Bacskó Tündével és ismerősnek jelölt maga Köles Ferenc, a fenti beszélgetéseken meg bemutattak fűnek-fának, mintha valami híresség volnék. Pedig tényleg csak arról van szó, hogy kurva jó lenne, ha elindulna a tisztítótűz a helyi színházban is, amire állítólag jó esély van, mert Nagy Ervinnek vannak itt jó ismerősei, akiknek meghallgatja a panaszait.
Aztán ott volt még az Odüsszeia-trip, a fene sem gondolta, hogy ekkora menet lesz abból, hogy 6-8 év után újra elmentem moziba. Persze itt sem az történt, hogy én ekkora szám vagyok, hanem a megkérdezett egyesület lepasszolta a feladatot (gondolom, mindenki nyaral). Ha pedig nem így volt, akkor egyáltalán nem baj, ha a fővárosi vízfejűség egyszer csak enyhül picit, amire jó esély ad az is, ha a minielnök (meg az okt. miniszter) tényleg megindulnak a pusztába, hogy lássák, mi is van "itt lent vidéken" (...).
Még a fesztiválhoz annyi, hogy elmentem a Tompa Andrea-beszélgetésre, egyszer tán az új regényt is elolvasom, de most akkora hatással volt rám a Sokszor nem halunk meg, hogy nem akarok csalódni. Nagy tisztelője vagyok az Andreának egyébként (annak ellenére, hogy kurvára sose ismer meg, pedig másfél-két évente találkozunk, és a színikritikusok céhéből is ismerjük egymást, valamint egyszer eljött a versenyünkre), iszonyú okos és tájékozott, és ahogy hallgattam, lassan leépült az a prekoncepcióm, hogy a Kiváló testek felült a queer vonatra/a test vonatra (ld. David Szalay). Szóval biztos nagyon szuper, de most kicsit mást olvasok.
A mininyaralás nagyon klassz volt annak dacára, hogy halálra idegesítenek a bazárok és a shoppingolás, azt vettem észre magamon, hogy amikor utazom, most már csak a szememmel látni és megélni akarok, fotózni se nagyon. Szarajevó hihetetlenül izgalmas hely, egyszer már voltam, de közel sem láttam mindent, így nagyon örültem, hogy megint ott járhattam. Ki tudja, talán a történelem vagy a várossal (a balkáni háborúval) való megélések hatnak rám így: a Zlata naplója 1994-ben jelent meg, emlékszem, többször is elolvastam, és egészen elborzasztott, hogy ez itt a szomszédban történik. Aztán amikor Szegedre mentem egyetemre, voltak olyan szerbiai/vajdasági évfolyamtársaim, akiknek konkrét élményei voltak, vagy nem mentek haza évekig, esetleg a sorkötelezettség elől jöttek magyar egyetemre. Amikor 2024-ben először jártam ott, újraolvastam a Zlatát (angolul, ahogy eredetileg megjelent, a neten úgy találtam meg hirtelen), és újra is átélhetővé vált, amit ezek az emberek érezhettek ott a hegyek alatt - igen, ha tudsz ezekről az eseményekről, önkéntelenül is a várost körülvevő hegyeket fürkészed, ahogy a városban sétálsz. Ahonnan lőttek, ugye. A város pedig egy hatalmas temető ma is.
Imádom az ilyen vidám vakációkat, szóval az embervadászatnak is utánaolvastam (aka 'Sarajevo safari'), az erről készült dokumentumfilmet ITT tudjátok megnézni. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyi idős koromra már nagyon is érdekel a történelem, és meg kell mondjam, sokkal izgalmasabb az internettel, YouTube törimániásokkal meg a család szakértőivel törizni, mint ahogy annak idején a gimiben, amikor csak a vázlatot körmöltük egész órán, és semmiről sem beszélgettünk.
Na, de most már vége a jó világnak, vár rám a háromdimenziós tevékenységmodell (whatever it means), a munkaterv meg a kurzusleírások, satöbbik. Így van jól.
Elég eseménytelen ez a nyár, de azért jól telik. Délelőttönként ezt nézem (panelproli), miközben süt rám a nap, bár e hét elején majdnem megfagytam.
Három-négy könyvet olvasok párhuzamosan, ezeket váltogatom, a lakás majd minden pontján van egy. A legviccesebb Erdős Renée önéletrajza, az Ifjúságunk, a legvontatottabb meg Navalnij Hazafi című könyve, ami szintén önéletrajz, és amibe azért fogtam bele, mert Pintér Béláék Kabuki című előadásában fontos (és vicces) referenciapont. Jegyzetelgetek, telnek a füzetecskéim, rég volt ilyen. Elmentem moziba az Odüsszeiára, arról is írtam (a social media felületeim rendbetétele jegyében is).
Tanulmányozgatom a kutató útmutatóját, de erre még nem tudtam alaposabban rávenni magam, pedig a kutatási tervet volna jó elsőként megcsinálni, mert az a legmacerásabb. Új kiadványon dolgozunk viszont, abba jól belehúztam, a nagy részével kész akarok lenni még a nyári szünetben, mielőbb beindul az őrület.
Kinézem a Netflix és a HBO listámat közben. Az uszodára még nem tudtam rávenni magam (emberek), de az életmódváltás se halad olyan rosszul végre, most nagyon figyelek és van is időm (és kedvem) főzögetni magamnak.
A színházi feszvtiválra a spórolás jegyében nem mentem el, Anglia ősszel egy vagyonban fog kerülni, de így, hogy megint van plusz melóm, kicsit megbocsátóbb vagyok azzal, hogy belevágtam ebbe a (tulképp) felesleges luxustevékenységbe, hogy saját pénzből járok drága külföldi konferenciákra. Próbáltam forrást szerezni rá, de az egyetemen lepattintottak azzal, hogy oktatók konferencialátogatását támogatják csak, és bár én egyetemi alkalmazott vagyok, a (most figyelj) adminisztratív dolgozók csak képzésre mehetnek. Képzésre! Ajánlotátk, hogy trükközek azzal, hogy képzésként állítok be egy kétségtelen konferenciaelőadást, de hát ezt nem tudom megtenni, szóval kapják be.
És bár igaz, hogy ősztől megint óraadó leszek, az a szerződés egyrészt túl későn készül el (60 nap a bejelentési idő a pénzhez), másrészt két kurzusra úgyse adnák meg ezt a szart (= a jó kis Erasmus granteket helyettesítő Pannónia ösztöndíj, ami FORINTBAN fizet napidíjat három országkategóriába, ha hajlandó vagy megcsinálni a 100 oldalas adminisztrációt).
A leköszönő főigazgatómat is felkerestem, ígérte, hogy szerez nekem forrást, de pont nyugdíjba készül, így kétséges, hogy emlékezni fog-e rá szeptemberig (amikorra leköszön).
Mindegy, leszarom most már, megvan a Canterbury-i pecó, a lutoni szállás, az útlevél, meglesz a belátogatási, most már csak a parkolót kell kifizetnem a budapesti reptérhez, meg összeírni a helyi költségeket. Kalandos lesz, az biztos. És a konferencia a Canterbury Apátság területén lesz, szóval mikor ostorozom magam, erősen erre gondolok.
Más jó dolgok is történtek, pl. felkért oktatónak az irodalomterápiás társaság az induló új képzésébe két tökjófej kollégával. Igaz, hogy ez 2027 tavaszától esedékes, de szuperül fog passzolni a kutatóprogramba meg motiváló az egész. Ezen kívül felkeresett egy francia pali, aki az új művészetterápiás (?) könyvéhez (Routledge) keres gyakorlatokat, tőlem pedig azt várja, hogy küldjek valami drámásat. BJ ajánlott be neki, szerintem főleg kényelmi okokból, mert mert ez ingyen munka, azt meg ő nem szíveli. Meg elég fura alak is, a LinkedInre írt nekem (nincs is fiókom), és beletelt pár napba, mire megértettem, mit akar.
Felkértek, hogy beszélgessek Dragománnal a PécsLIT-en (nyitórendezvény, nagyelőadó), ami nagyon vicces, mert nyilván a városban (Jelenkor, egyetem, stb.) nem én vagyok erre a legautentikusabb személy, de valószínűleg mindenki lepasszolta előttem. Kétszer találkoztam vele, eléggé egzaltált a pali, tuti, hogy rajtavan a spektrumon, no meg a francnak van kedve átrágni magát gyorsan az életművén (a Máglyát olvastam, elég is volt). Nem nagyon érdekelnek már ezek a tömegtermelést végző, izgő-mozgó írók, akik mindenhol ott vannak. Ezen kívül eszembe jutott a téli nagyon-nagyon kellemetlen Thomas Mann-beszélgetés, ahol két fontosságának tudatában fürdőző férfi teljesen lenyomott - tankönyvi eset volt, a kérdéseimet és a szempontjaimat sem hallották meg, de 3%-ot ha beszélhettem, majd tőlem kérték a végszót. Na, ott egy életre megtanultam, hogy már én is vagyok olyan öreg, hogy válogathassak. (Ettől még nem mondom persze, hogy DGY egy férfifasiszta, de azt pontosan érzem, hogy a személyiségünk nem kompatibilis, szóval nem vállaltam el.)
Jövő hét végén az Ördögkatlan végét is érintve elutazunk egy hétvégére Boszniába, ahol fotózok majd az új telómmal (a nyár szerzeménye, muszáj volt), de tervezek még írni a Zachor képzésről meg Tompa Andrea Sokszor nem halunk megjéről egy kicsit - éljenek a kései olvasók, akik életben tartják a kicsit régebbi könyveket is ebben a gyorsan változó könyves univerzumban, ami mennyi, de mennyi irritáló szemetet is termel, erre azért mindig rájövök.
Tán minden tanév végén van ilyen című poszt, nem tudom.
A héten gátlástalanul csak minden második napon mentem be, egyrészt a tanáriban nincs légkondi, másrészt mindig szól hozzám valaki (az asztalszomszédom például mindent, amit csinál, hangosan kommentálni), harmadrészt a hétfői diáknapon üvöltött a zene, szóval iszonyú zaj volt.
Itthon is dolgozgattam, bár a nagy munkák már lementek, jövő héten még van vizsga, tanárfelvételi az egyetemen, beirakozás, tanévzáró értekezlet. Közben beszámolót írtam, próbáltam rendbetenni a tantárgyfelosztást meg a jövő év elejét, egyeztettem, ilyesmi. Ezek egy részét home office-ban is lehet, hálisten.
A szitut nehezíti, hogy vezetőváltás lesz nálunk, így nem elég a politikai hajcihő (szerintem nyáron még egy csomó minden fog történni), nem igazán tudjuk, hogy az előkészítési feladatok még a régi főnökhöz, vagy már az újhoz tartoznak. Mindketten elég képlékeny természetűek, szívesen mondják az őket megkereső feleknek, amit hallani akarnak, ezek aztán a nagyképet tekintve érdekellentéteket teremtenek és összeütköznek.
Nekem volt már szar munkahelyem, szóval különösen törekszem a korrektségre, az egyeztetésre, az információátadásra és az úgynevezett "szolgálati útra" - vagyis arra, hogy először az érintettekkel és a közvetlen felettesemmel beszéljek meg dolgokat, majd utána vigyük oda az infót a főnöknek, közösen. De nem mindenki így működik, egy ilyen iskolában megvannak a kiválasztottak, a "régi motorosok" (én inkább "szent teheneknek" szeretem hívni őket), akik úgy gondolják, hogy az életkoruk és az iskolában eltöltött éveik (na meg a mesterpozíciójuk miatt) érinthetetlenek.
Évek óta tartok fakultációs órákat, de persze sosem volt büdös az átlagos osztályokban való munka sem. És évek óta vita tárgya, hogy mi hasznosabb és megoldhatóbb: a heti 6 óra sáv (vagyis hogy mindenféle gyerekek összejönnek a csoportba) vagy a plusz 2 tanóra, ahol kevesebb időben, de csak a vizsgára kell készülni. Nagy iskola lévén a 6 órát nagyon nehéz bepréselni az órarendbe (szakkörök, plusz órák, óraadók, szakértői szabadnapok, egyéni igények, stb.), így most plusz 2 órás lehetőséget kaptunk kettébontva - humánosok és a többiek. Én vittem volna a többieket - sportosztályos, németes, angolos vegyes csoport, 8 fővel. A kolléga, akit alig bírtam rábeszélni a másik (jóképességű, humános, 6 fős!) csoportra, nagy nehezen szintén bevállalta végül. (Ezt a válogatósdit se értem - mégis ki a fenének ajánljak fel emelt felkészítést, ha nem a szerzőtársamnak, a jelentleg egyetlen mesterpedagógusnak a munkaközösségben, akinek a hallgatói mentori munkában mindenfélét is meg kellene tudnia mutatni a felzárkóztatástól a tehetséggondozásig. Minden évben küzdünk ezen - ahogy azon is, hogy ő nem érzi szükségét, hogy egyenlő terherviselésben vegyen részt, azaz néha ő is tanítson sportolókat meg informatikusokat is.)
Mindeközben erős lobbi ment a heti 6 órás változatért, amit a maga részére a történelem munkaközösség évek óta keresztül tud verni (ld. szent tehenek, illetve töri szakos igazgató), így az utolsó pillanatban (az esélyegyenlőségre, a méltányosságra és a következetességre tekintettel) mi is megkaptuk ezt a lehetőséget. Valószínűleg utoljára, mert az új vezető és az óraszámok ellene lesznek ennek.
Elővettem a kollégát, hogy tárgyaljuk újra a helyzetet (így tartottam korrektnek). Persze hazudnék, ha azt mondtanám, nem tudtam, mit fog mondani - hogy igényt tart mind a 6 órára. Érveltem a következő évek helyzetével, azzal is, hogy a sportolót és a heti 5 órában magyart tanuló humán osztályost nem lesz könnyű egy nevezőre hozni, hogy differenciálni kell majd, hiszen az a tapasztalat, hogy a csoport fele végül középszintre megy, velük is kell foglalkozni. (Az utolsó ilyen csoportoban sok lelki munka volt ezen - igaz, ott pont a kolléga diákjaival foglalkoztam, akik meg voltak győződve a zsenialitásukról, szemben a többiekkel, akik végül szintén remekül érettségiztek egyébként, de nem volt könnyű kezelni a komplexusaikat és a hiányosságaikat.)
A kollégát ismerve ez hiúsági és érzelmi kérdés - jól villantó csoportot akar és mintadiákokat (utóbbiban csalódni fog, a fakultációt sokan az eredeti tanáruktól való elmenekülésre használják, eszükben sincs emelt szinten vizsgázni). A fakt a hatalmi harc eszköze is: mindig a csúcsragadozónak kell megkapnia. Nálunk persze 6 órában még nagyobb presztízskérdés ez.
Úgy alakult tehát, hogy lemondtam a 2 órámról, odaadtam neki az egészet (b@sszameg), küzdjön akkor. Megyek helyette magyart tanítani a matekos osztályba (amit a közös teherviselés nevében bevállalt volna most - mármint hogy nem elitosztályt halászik ki magának). 75-80 tizenötévest (kockázat és sportolókat) kell gatyába ráznom szeptembertől. Biztos sokkot kapok, elég régen volt már 'óvodai csoportom', de tudjátok mit, cseppet se bánom. (Azt kicsit igen, hogy a könyveinkre most terveztem volna egy komplett 2 órás tanmenetet kidolgozni, de így most nem sürgős.)
A keletkezett (fizetett) túlórákat pedig magamra osztottam - bár nyilván a kolléga azt is szerette volna, hiszen így a nagy óraszámú csoportok miatt mindössze két helyre tudja bevinni a hallgatóit, sehol egy potya nyelvtanóra meg ilyenek. Ez az egész persze a pozícióhalmozás eredménye is (az iskolavezetés hibája részben): ő például osztályfőnök, munkaközösségvezető, szakértő és mentor is, ezek miatt sok az órakedvezmény. Jövőre lesz egy másik szakértőnk is (szaktanácsadó), aki szintén mentor, tehát az egyrészt az ő szakértői napjaival és újabb órakedvezményeivel is számolnunk kell (ezeken a napokon ui. nincsenek órái).
Én amúgy nem vagyok egy ájuldozós típus, de jól emlékszem, hogy amikor 9 éve, amikor felvettek ebbe az iskolába, kicsit meg voltam illetődve főleg azért, mert többen még a köszönésemet sem fogadták (gyüttment voltam). Erre persze csak én emlékszem már, azóta sok víz lefolyt, megjött a respekt, bár van, ami nem változik. Például ez a kivagyiság másokban, ez nagyon nem változik, amit az is táplál, hogy erre a helyre sokan 'ideszülettek', soha életükben nem dolgoztak máshol, nem voltak másod- és harmadállásaik. Fogalmuk sincs, mit jelent 26-28 órában húzni az igát, miközben írni-olvasni tanítasz 16 éves gyerekeket, meg néhányan teherbe esnek, sokan kibuknak, és a gyámhatóságnak meg a családsegítőnek kell folyamatosan jelentéseket, jellemzéseket írnod, stb.
A kolléga folyamatosan osztályfőnök (természetesen), és minden évben őszintén meglepődik, mennyivel több a 'problémás' gyerek, akiket persze előszeretettel kezd ki a hátuk mögött a tanáriban, miközben kifelé próbálja mutatni a nagy empatát (kevéssé sikerül). Tény, hogy bennünket (az 'elitiskolát', muhaha) is utolértek a speciális nevelési igényű, bonyolult családi hátterű gyerekek, amin normális, a valóságban élő ember persze nem lepődik meg, csak az, aki évek óta nem tolta be az orrát 'alacsonyabb presztizsű' osztályokba, mert különösen szeret a befolyásos szülőknek imponálni (egyetemi iskola vagyunk, ugye) és nagyokat flexelni az osztályátlagaival, ha ennek vér és veríték az ára, akkor is.
A héten lezártuk a tanévet, a jövő héten pedig két napot fogunk egy érettségi-bizottságban együtt eltölteni, ahol hallgathatom a nagyszerű feleleteit (nekem csak egy diákom van) és ámuldozhatok a szakmaiságán. Ezt az egész órafelosztásos dolgot addigra sikerül tényleg elrendezni magamban; nem hazudok, nekem tényleg mindegy, kiket tanítok, szeretem a változatosságot is - ebben a történetben inkább az önzés és a gőg zavar, amit, bármennyire is szeretnénk, nem tudunk szakmai érvekbe burkolni, mert annyira kilátszik.
Most csak az érdekel, hogy július elején Zachor képzésre megyek Budapestre, amit nagyon várok, de megyünk majd kirándulni, és augusztusban utazunk is, szeptemberber végén pedig vár Canterbury. Utóbbi programot az iskolában már bejelentettem (szabit fogok kérni), és valószínűleg a nyílt napot is érinti, amit már a kollégának is említettem, gondoltam, rangidősként helyettesít majd. Érzékeltette velem, hogy erre ne számítsak, szóval majd felveszek egy cool kis videót, amin bemutatom az amúgy remek képzésünket, amit nekem van időm újabb és újabb ötletekkel fejleszteni minden évben, mert nem a hiúságom legyezgetésével vagyok elfoglalva.
