[Impro]

A héten úgy rendesen is elindult a második félév, kaptam hat tanárszakos hallgatót háromféle tanítási gyakorlattípusban. Van, akinek 5 órát kell tanítania, másnak 15-öt, közben együtt kell dolgozniuk (?), mert valakinek az itteni tanárképzésben nagyon beragadt az ún. 'csoportmunka' - talán ezt az egy módszertani elemet jegyezte meg a mindenből is. Még ha valakinek olyan minimális matekismeretei is vannak, mint nekem, akkor is jól látszik, hogy ezt a rengeteg órát  nagyon nehéz bepasszírozni az órarendbe, mondtam nekik, hogy sietnünk kell, mert nemsokára itt a ballagás. (Egyiküket most műtötték, egy másik épp most szült, szóval innen szép nyerni, és nesze neked csoportmunka.)

Az elképesztő mennyiségű dokumentumot majd valahogy racionalizáljuk - istenem, ha belegondolok, hogy nekem kb. egyet sem kellett készítenem annak idején, mégis tanár lett belőlem, milyen kellemes gondolat.

Ilyenkor egyébként felbolydul az iskola, végre minden kollégám úgy érzi, hogy fontoskodhat kicsit. A közvetlen 'padszomszédom' a tanáriban (ugyanaz a szakunk) például olyan hosszan és olyan hangerővel beszélget a hallgatókkal, hogy semmit nem lehet mellette csinálni - mesterien építi be a mondandójába az egyetemista gyerekét, a saját zsenialitását és az összes szakmai sikerét. Mindenellett kész tervekkel érkezik (sőt, már szeptemberben így jön), le van varrva neki az egész tanév mindenféle táblázatokba, és pontosan tudja, melyik héten mit fog csinálni, amit akkor is keresztülvisz, ha olyan bizonyos színű kisgyerekek potyognak az égből. Ezt én soha nem tudtam elképzelni.

Mármint azt, hogy táblázatokból dolgozom, és hogy egy évre előre tudom, mi fog történni az óráimon. Arra pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon egy ilyen munkamódszerben mennyi tér jut a gyerekeknek, hogy meg lehet-e szeretni az irodalmat és az olvasást. Vagy hogy fontos-e bármi a sikeres vizsgán és a príma osztályátlagon túl.

Ugyanő (bocsánat, a héten kicsit sok volt belőle) mostanában elég sokat lamentál azon, hogy milyen "problémás" gyerekek érkeznek be újabban - gondol itt a lelki, idegrendszeri és különféle pszichés problémákkal küszködőkre.

Igen, az ilyesmi egyre szembetűnőbb, és elfogadom, hogy erre nem vagyok felkészítve vagy kiképezve, de olyan szomorú az ilyesmiben is az osztályátlag (és a hiányzási ráták) lehetséges romlásának lehetőségét látni csupán.

Tegnap megkérdezte valaki, hogy vagyok. Mondtam, hogy jól, csak valahogy utálok és unok mindent, ami az iskola vagy ami azzal kapcsolatos. Talán az van, hogy az utóbbi időben bűnösen túl sok jutott az iskolán kívüli jóból (podcast, olvasás, színház, előadások, stb.), úgyhogy perpillanat el tudnám képzelni, hogy egy darabig nem tanítok. Ez persze sajnos nem lehetséges, így az új taktikám szerint igyekszem minimálisra csökkenteni az iskolával való foglalkozást, ami sokszor oda fut ki, hogy rutinból dolgozom, ami persze szintén nem túl jó.

Már több mint nyolc éve vagyok a jelenlegi helyemen, és eddig csakis előnyét láttam annak, hogy az iskolavezetésben szinte csak nők vannak. Feministaként ennek csak örülni tudok, viszont idén látni kezdtem a hátrányokat is - konkrétan, hogy a vezetői feladatok megoldása nem ritkán valóban érzelmi alapon történik, és hogy semmit, de kib@szottul semmit nem lehet praktikusan gyorsan rövidre zárni.

Az egyik ilyen a tantárgyfelosztás, amivel jövőre súlyos gondjaink lesznek, mivel anélkül vettek fel teljes állásba tanárokat, hogy azokat velem (vagy a munkaközösségvezetőkkel) egyeztették volna, így látványos az órahiány. Magyarán: felveszünk egy lelkes pályakezdőt, majd pár év múlva kiderül, hogy nem tudunk neki teljes óraszámot biztosítani, mégis milyen üzenete van ennek?

A másik a beiskolázás, konkrétan a szóbeli felvételi. Négy-öt évvel ezelőtt a töri szakosok ragaszkodtak hozzá, hogy ők állítsák össze a közösen felügyelt humán tagozat szóbeli feladatsorát, amiből az lett, hogy történelmi témájú regényrészleteket választottak, köztük Remarque-ot, Merle-t, Jókait és hasonlókat. Ennek kapcsán olyan vidám témákról lehet beszélgetni, mint a világháborúk, a népirtások és Recsk. A szülői panaszok persze viszonylag hamar jönni kezdtek, nem is csak a témák (pedig milyen üdítő azon dilemmázni vitahelyzetben egy nyolcadikossal, hogy részt venne-e a zsidók kiirtásában), de a szövegek nehézsége miatt is. 

A töris kolléganő hajthatatlan, szerinte nincs itt semmi látnivaló.

Én is hajthatatlan vagyok, mert ebben a cirkuszban szinte minden munkát mi végzünk, a hátam közepére nem hiányzik egy új tételsor kidolgozása.

Az iskvez is hajthatatlan, mivel szerintük az AI segítségével manapság percek alatt kidolgozható bármi.  Mindennek persze az lett a vége, hogy most a hétvégén kidolgozhatok egy új értékelési rendszert, hogy csökkentsük a károkat, ha már idén is Remarque és Merle lesznek a vizsgán. Meg Jókai. 

A harmadik ügy pedig, hogy a tesnevelés tagozatosok évek óta nemkívánatos módon rontják az iskolai statisztikát. Az iskvez szerint ez azért is van, mert évek óta nem veszünk részt a szóbeliztetésben, így gyakorlatilag a tesi szakos kolléga dönti el, ki alkalmas és ki nem. Az igazság az, hogy évek óta nem tartanak igényt a munkánkra ebben, de a kollektív emlékezet szerint velünk nagyon nehéz egyeztetni, nem érezzük magunkénak a feladatot. 
Ezen a ponton azért már felvontam a szemöldököm - a feladatot nyilván mindig elláttuk, amikor erre kértek bennünket, az nem a mi sarunk, hogy a szakvezető az egykezes fekvőtámaszt fontosabbnak tartja annál, hogy egy nyolcadikos három értelmes mondatot meg tudjon fogalmazni egy teljesen random témában vagy hogy megértsen egy elé tett szöveget (megjegyzem: a tételeik MI-vel készültek, nincs min csodálkozni). 
Így esett, hogy kaptam egy konkrét dátumot, mely napon reggeltől estig asszisztálnom kellene a sportosztályosok felvételijéhez, ami természetesen lehetetlen, hiszen más dolgom is van, mint amit két héttel az időpont előtt ötletszerűen kitalál valaki. 

A feladatot persze így is megoldjuk, és igyekszem nem megbolondulni. De tényleg, egyre kevésbé érzem fenntarthatónak a tapicskolást ebben a rendszerben, mert hiába az összes jó szándék, hiszen egy düledező monstrumot próbálunk félkézzel megtartani. 
A kutatótanári pozira azért jelentkezem, és szurkolok, hogy (ha a pedagógus minősítést a jelen formájában át is dolgozzák) ez azért megmaradjon, és még egy lépéssel távolabb kerüljek a düledező monstrumtól.

Nodeviszont ma szép idő van, és a tavaszra, de az őszre is gyűlnek a jobbnál jobb utazós programok (amiket én még egyáltalán nem látok át, csak onnan tudom, hogy az én drágám egy hónapja másról sem beszél).
Jövő hétvégén pedig Bécsből, az élhetetlen városból jelentkezem majd.

[Az előző napok]

Az előző napok, sőt, hetek mintha valami delíriumban teltek volna, pedig most nincs annyi iskolai munka, és a januári depiből sem sokat érzékeltem, hála isten. Ez biztos azért volt, mert tennivaló azért akadt bőven, de ezek inkább szeretem- dolgok. 

Rájöttem, hogy egyáltalán nem bánnám, ha most egy darabig nem kellene bemenni tanítani, és kivehetnék mondjuk egy év alkotói szabit, eltartanának - én meg rendbe tenném az egészségem rendesen, sokat sétálnék, olvasnék, járnék előadni, és mondjuk írnék egy könyvet.

Ez a könyv dolog már foglalkoztat egy ideje (annyi hülye ír könyvet), annyi mindennél segédkeztem az utóbbi időben, hogy ideje lenne megvalósítani a saját elképzeléseimet is, mert azok vannak bőven.

Január második felében hazalátogattam a volt iskolámba előadni - nagyon jó élmény volt, bár 30 éve nem jártam arra kb. Mókás volt látni, hogy ott is lökött kamaszok vannak, akiket persze mégis eltalál és megfog egy csomó minden. Bemutattak az új izgagatónak, aki szerintem a következő pillanatban már el is felejtette, hogy ki vagyok és miért vagyok ott. Fiatal, amiciózus palinak tűnt viszonylag üres tekintettel. 

Egyet otthon is aludtam a régi szobámban (ld. 30 év, na jó, anyáméknál azért többször jártam az elmúlt években, bár az ottalvás ritka), az viszont borzasztó volt - kényelmetlen, kemény és levegőtlen. 

Öregek már, ülnek egy hatalmas túlfűtött házban, és nézik a tévét.

Anyámat nem nagyon láttam, mert dolgozott fél 5-ig, majd este 6-ra elment tornára, másnap pedig reggel fél 7-kor dolgozni. Így felkeltem ötkor, hogy váltsunk pár szót, de nem nagyon váltottunk, az az igazság.

Nekem ez már régóta nem gond - és onnan tudom, hogy mégis örült nekem, hogy mászkált utánam, hogy egyek valamit és hogy nem fázom-e. 

A legjobb az egészben az autóút volt - cca. 3 óra csütörtökön délután, majd pénteken délután. Zalában és Somogyban is gyönyörű havas tájak voltak, nagyon élveztem.

Múlt hét pénteken pedig felmentünk a fővárosba átvenni egy médiadíjat a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz. Az iskolánk jelentkezett ugyanis egy partnerprogramba, amely keretében médiatudatosságot taníthatunk az ifjúságnak és a kollégáknak is.

Másodmagammal jelöltek a díjra (holott még semmit sem csináltam, ugye). Csak azért mentem bele, mert ha minden igaz, kapunk egy komplett podcast stúdiót, amihez máris remek ötleteim vannak.
A program két éve folyik, a rendezvényen ott voltak a tavalyi év iskolái is, kb. 40 pedagógus. Ahogy hallgattuk a neveket, egyszer csak azt észrevételeztük, hogy a sulik 3/4-e egyházi intézmény: evangélikus, piarista, katolikus, református. Iszonyú ciki volt ott ülni - mondtam az igh-nak, hogy a nyakam rá, hogy első körben csakis az egyházi iskolákat értesítették ki a lehetőségről, hogy ők kapják meg elsőként a forrásokat és a fejlesztéseket, VALAMINT, mert nyilván csakis egy 50-60 éves hittantanár alkalmas arra, hogy a pornóról meg az online bullyingról hitelesen beszéljen a gyerekeknek.

Meghallgattunk még egy előadást és egy kerekasztalbeszélgetést - ezeken olyan megállapításokat tettek, hogy: egyre több a fiataloknál az okoseszköz. Meg hogy: a lányok testképét megzavarja a social media. Körbenéztem, ott ült 40 tanár, akik valóban találkoznak gyerekekkel, de egyik sem nagyon csóválta a fejét, hogy ez mégis mi... Azt már említeni sem érdemes, hogy ennek a hivatalnak gyermekvédelmi főosztálya van (ők voltak a szervezők), amelynek vezetője egy 30-as lakkcipős öltönyös fazon volt. Meg egyáltalán: az állami hivatalokban mindenki így néz ki? És hogy az istenbe' találják a legutolsó isten háta mögötti üvegépületet ezeknek a hivataloknak?

Naszóval ez elég gatya volt. Csak úgy volt vonatunk, hogy már 8 előtt fent voltunk, a program 10-től 12-ig tartott (bruttó), a vonatuk 14 órakor indult vissza, végig esett az eső, nem volt nyitva semmi, a kollégám pedig egyfolytában shoppingolni akart... Én meg csöndben olvasgatni valahol.  

Azért szerencsésen túléltük, mert bár ő a vonaton nagyrészt aludt, visszafelé először egy félrészeg csóró párral utaztunk (kannásbor, minden), majd egy teljesen józan fiatal szülőpárral, akik viszont nem tudták kezelni az óvodás korú gyerekek fáradtságtól ki-kitörő hangos bőgését. 

Ma pedig bevonszoltam magam a munkahelyemre, ahol tudatosult bennem, hogy rövidített órák vannak, mivel délután maratoni értekezlet várt ránk. 

A béna díjhoz mindenki gratulált (a vele járó kulacsot és noteszt elajándékoztam, a pendrive-ra rendszerellenes filmeket töltöttem), a szombaton velem adásba került podcastot viszont a suliban senki sem hallgatta meg, mert túl hosszú, és túl értelmes. Egy ilyen crindge médiadíjhoz képest biztosan.

 

Amikor

Amikor nagy a fájdalom, az azért sok mindent át- és felülír.

*

Az első tanítási hét eléggé karnivalisztikusra sikerült, mivel nyolc nap alatt sem igazán tudtam jobban lenni a lumbágóból - percekbe telt kimászni az ágyból, kínokba, hogy felvegyem a nadrágom, hogy leüljek a vécére - és itt írhatnék még jópár naturalisztikus részletet, aminek okán beszélhetnénk kicsit a magatehetetlen középkorú női testekről. 

Az én hibám is az egész, mert tudom nagyon jól, hogy van ilyen gondom, és ezzel nem tanácsos sem hosszabb útra indulni, vezetni, de a karácsonyi menü végigfőzése is rossz ötlet. De hát ilyen az ember: kötelességtudó, megy előre, mint a barom, céltudatos, és mindenáron be akarja bizonyítani, hogy akkor is meg tudja csinálni. 

Illetve helyesbítek, nem az ember ilyen, hanem én. Ez talán nem is csoda, ha valaki úgy neveltek, hogy a gyengeség hiba, a lustaság bűn, csak akkor vagy beteg, ha magas a lázad, és hogy az életet egy feladatként kell felfogni. Ez már sokat alakult, de azért annak idején elég mélyre ment. Kínlódásaim közben eszembe jutott apám egyik mondata, amikor arról meséltem neki, hogy szerintem túl sokat dolgozom: amíg bírod, addig halj bele, kislányom.

Önmagára nézve ez a dolog teljesen megállja a helyét, 73 évesen is bejár, ügyel, igaz, hogy már mozogni is alig tud, de van egy beosztott, aki mindig tologatja a kerekeskocsiját, miközben ő fürdőzik az emberek figyelmében és hálájában. Jól megérdemelt tekintély és hozzáértés, ez nem vitás. De a dolgok túltolása nekem mindig az otthoni hiányokról mond el valamit - én nagyon szeretek itthon lenni.

Anyámék a két ünnep közötti (részemről majdnem sírós) telefonálás alkalmával pedig csak annyit mondtak: hát, van, hogy ez egy hónapig is eltart, nem kellene annyi gyógyszert szednem.

Ez a tanács már későn jött, mert kilenc nap alatt megettem a kétévi gyógyszeradagomat szerintem. Közben leesett a hó, így nagyon jól jött a karácsonyra kapott túrabot, mert persze bementem dolgozni... Szerencsére a január nem para, én ilyenkor már nem íratok dolgozatot, napi egy-két tanórát el tudtam látni, ráadásul a hóhelyzet miatt (a városban egyedüliként) könnyített órarenddel dolgoztunk. Amit sikerült ugyan kicsit túlbonyolítani, mert minden nap más volt a koncepció, de végül túléltük a hetet, a szombati munkanapra pedig rendkívüli tanítási szünetet rendelt el a fenntartó. 

Milyen fontos lett a gondoskodó állam imázsa - a lényeg a jó sok Facebook poszt meg az operatív törzsek. 

A tizenegyedik nap után aztán egyszer csak kaptam egy újabb gyógyszertippet, egy rúgós B-vitamin készítményt, ami végül hatott. Persze lehet, hogy nem ez hatott, hanem minden más együttvéve (gyulladáscsökkentés, fájdalomcsillapítás, gyógytorna, ima, krémek, tapaszok), de végre sokkal jobban vagyok. (Megj.: az orvoshoz végül nem mentem el és fel sem hívtam, mert semennyire sem volt kedvem a hóban odabotorkálni, majd órákig várakozni - és az az igazság, hogy a 2012-es kórházi kalandom óta minden egészségügyi dolgomat jelnek tekintenek, még a jogosítvány-alkalmassági is egy komoly tortúra volt. Biztosan lehetne lábujjhegyen élni, de én nem szeretnék, és egyre kevésbé pártolom az orvosi gyógyszerlobbit és a konzerv megoldásokat.)

Szilveszer éjszakáján viszont, ahogy összezsugorodva feküdtem a sarokban, és a petárdázást hallgattam, mégis elgondolkodtam azon, mi mindenen kéne még mindig változtatni. Az első januári hetet tekintve nem nagyon volt apelláta: az óráimra pontosan érkeztem, megtartottam őket, aztán hazajöttem, és bámultam a tévét. Fél nyolckor ágyban voltam. Egyetlen nap volt, amikor leültem egy órára dolgozni, de megvolt a böjtje: estére alig bírtam mozogni.

És akkor arra gondoltam, hogy szerintem egy csomóan így élnek. Úgy kelnek fel, hogy épp hogy beérjenek, ledolgozzák a napot, hazamennek, ledöglenek és néznek ki a fejükből. Vagy nézik a streeamereket: eddig sosem értettem, hogy tud valaki végignézni teljes sorozatokat egyhuzamban - hát most már tudom. Vajon tízből hány emberben van meg az az igény, hogy a robotoláson kívül valami produktívat is csináljon?

A kis házi nyavalyám miatt elmaradt a hóban séta meg egy csomó minden más is. Sokkal jobban értem viszont az öregasszonyokat, akik nem ülnek le a buszon (mert esetleg nem tudnak felállni), a magánytól és a magatehetetlenségtől való félelmet és a test követeléseit. 

Hogy valami vidámat is mondjak: megnéztük Emma Thompson új sorozatát, a Down Cemetery Roadot, ami nemcsak hogy isteni, de a soundtrack is zseniális. (Itt van például a csodás Michelle Gurevich, a Fraulein, és Sharon van Etten. Valaki összerakta a teljes tracklistát, tessék.) Most a Silót nézzük, az is szuper, szóval lehet, hogy előfizetek az Apple TV-re.

Egy molyos csávótól pedig megszereztem a Winterson-könyvet, ami annyira beütött, hogy tán hosszabban is írok róla majd.

A tanulság pedig: 

Vissza-, előre

Ígértem, hogy írok némi vissza- és előretekintést, mert ez talán produktív is tud lenni - nem, nem a felesleges ígérgetések, hanem az összegzés és a nyomhagyás miatt. Meg persz ott a naplózás.

Nem könnyű visszatekinteni, hogy mi volt 2025 elején, de ami biztos, hogy az év legfontosabb eseménye a diplomaszerzés volt. Fizikailag vagy időben egyáltalán nem volt nagy kihívás, sokadik diplomám ez, azt pedig kifejezetten élveztem, hogy ismét tanulhatok. (Anyám kifizette, és bár nem feltétlenül lett volna szükségem erre, elfogadtam, hiszen jómódú, és az alapellátáson és néhány pár cipőn kívül nem nagyon kaptam tőle semmit az elmúlt több mint 40 évben. Neki ez a kompenzáció, hát legyen.) Az irodalomterápiával kapcsolatban szerintem reálisak a meglátásaim, nem tartom "nagy találmánynak", sem pedig új tudománynak, de abban az értelemben remek dolog, hogy felfedez valamit, amire már jó régóta nem figyelünk - a közösségi olvasást és a beszélgetés és/vagy az egyéni olvasás jótékony/terápiás hatását. Ennyi. 

Ha valaki az én korosztályom, és kora kamaszokorától sokat olvas, biztos nem fog azon meglepődni, hogy ezek a dolgok léteznek - de higgyétek el, egy mai gyereknek, aki ufónak számít azért, mert néha könyvet vesz a kezébe, ez nagy felismerés. Mármint az, hogy ez sok szempontból tényleg milyen jó, ezzel lehet közösséget építeni, ennek kapcsán lehet beszélgetni és nem fogják hülyének nézni azért, mert mondjuk szereti a verseket. A másik oldal pedig az, hogy az a sok-sok gyerek, aki inkább csak beszélgetni akar, végül tök boldog attól, hogy kap mellé egy szöveget is, és rájön, hogy az irodalom nem valami elvont marhaság, amit kötelezően meg kell tanulni (mert alapműveltség vagy mert érettségi tantárgy), hanem cool dolog és lehet róla beszélgetni. Tudjuk jól, hogy egyáltalán nem azok a gyerekek vannak többségben, akik olvasnak (akiknek valaha olvastak), így ez szerintem nagyon nagy dolog. Az én tanári pályámnak (így az életem felénél) kb. ez ad most értelmet - mármint az, hogy a közepes tanuló Andris el meri mesélni, hogy egy vers miért tetszett neki. Ettől még közepes tanuló marad - de ez nem az ő hibája.

Havi rendszerességgel tartok foglalkozásokat diákoknak - és kollégáknak is. Utóbbi még érdekesebb felfedezésekkel szolgált - egyszerűen máskor nincs alkalom beszélgetni. Sokat dilemmáztam, hogy legyen ez a tanári csoport, végül arra jutottam, hogy lesznek ugyan témák, de semmit nem fogok erőltetni, pláne nem analizálom a kollégáimat. Ehhez képest a tervezett "semleges" témák mindegyike (idő, otthon, szerepek) olyan érzelemcunamit indított el, hogy csak lestem. Kiderült, hogy milliószor fontosabb ez, mint ahogy elképzeltem, úgyhogy most már egyáltalán nem bánom, hogy belevágtam. Igaz, hogy a kezdeti huszonsok létszám kicsit most lecsökkent év végére, de aki jön, örömmel jön, és nagyon jók a beszélgetések. Semmi rosszindulat, pletyka, beszólogatás, közutálat - ahogy az a tantestületek zömére nagyon is jellemző. Nem tudom, hogy ezt az én személyem vagy a választott szövegek indukálják-e, de nekem nagy sikerélmény.

Szóval különösebb tervezés nélkül, de az új munkám is beindult, startoltam egy online közösséget is, indítottam egy blogot, ahol egyelőre beszélgetünk és/vagy az ötleteimet posztolgatom. Jó lenne idegeneknek is csoportot indítani, szeretnék drámaszövegekkel is többet foglalkozni, illetve nagy álmom, hogy elmegyek a harmadik nemzetközi konfereniciára Canterburybe. Konferenciatapasztalatom van (szerintem téma is) - pénz kell és útlevél. Ezen kívül jó lenne a szakdolgozatomat is megírni valami szaklapba, csak hát nyilván mindig erre van a legkevesebb idő, az írásra. Azon se lepődjön meg senki, ha hamarosan egy podcastben fogja hallani a hangom meghívott vendégként - ez is régi vágyam volt, van egy csomó mondanivalóm. Sőt, igazából tök jó lenne egy saját podcast is (meg vitakör és/vagy vitaszínház társadalmi kérdésekről az iskolában, feminista olvasóklub és még sok minden más).

2025-ben sokat jártam színházba is, a város és a régió dolgait nagyjából kiismertem. Írtam egy sikeres cikket a helyi színészképzésről, aminek hatására elkezdtek özönleni a különféle színházi eseménymeghívások, több helyi ember akart velem leülni kávézni és egyezteni. Felkértek, hogy dolgozzak ki anyagokat a helyi színház néhány előadásához és vegyek részt színháztörténeti interjúk készítésében tavasszal (ezeket a helyén kezelem, hiszen hónapok óta semmi konkrétum, csak nagy szavak, megmosolyogtató), és májusban írok majd egy évadportrét is. Az az elgondolásom, hogy a helyi (diákoknak szánt) színházi életbe befonják a tanárokat is, egyelőre nem jön össze, de talán egyszer majd ebből is lesz valami jó és értelmes, nem feszülök rá.

Szeptemberben összegründoltam egy nagyon sikeres irodalmi beszélgetést egy új, irodalomtudomány-népszerűsítő könyvről középiskolásoknak. Baromi jó volt, nagy közönség, érdeklődő gyerekek, lelkes kollégák; úgyhogy pár hónappal később meg is hívtak egy másikra, ami viszont totális kudarc volt, legalább is számomra, személyesen. Nem a téma vagy a kérdésfeltevések okán, hanem a beszélgetőpartnereknek kijelölt két nagytekintélyű fehér férfiember miatt, akik gyakorlatilag semmibe vették az előre megbeszélt dolgokat, ahogy szerény személyemet is. Szomorú tapasztalat volt, de nem atipikus. Így megy ez. Amit az esetből megtanultam, hogy vagyok már eléggé valaki ahhoz hogy 1) megválogassam a beszélgetőpartnereimet és/vagy 2) egyszerűen nemet mondjak. Jó lecke volt - végül nyeltem egy nagyot, kiposztoltam az el nem mondott mondataimat a Facebookra, a honorból pedig vettem másfél fesztiváljegyet a nyárra.

Hogy mindebből milyen terv következik? Hát olyan, hogy ha van jó ötletem, akkor ahhoz megpróbálok fórumot, lebonyolítót és közönséget találni, hiszen mint a fentebbi szeptemberi eset mutatja, jók a megérzéseim. És hát igazán, miért is kellene hagyni/azt gondolni, hogy ebben a városban valóságtól elrugaszkodott férfiak tudhatják csak, mi a jó/érdemes az embereknek.

Az évi összegzésben érdekes módon nem sok mondanivalóm akad az iskolai mentori munkáról és az egyetemi órákról sem, pedig összességében mindkettő jól ment. Jó visszajelzéseket kaptam a tanárjelölt hallgatóktól, az pedig nem az ő hibájuk (hanem az elcseszett tanárképzésé), hogy alig van alkalmuk "tanítani tanítani", mert minden időnket és energiáknat elviszi a dokumentumgyártás. (Szimptomatikusnak tartom, hogy a gyakorlóiskolák országos konferenciáján--ahol életemben először vettem részt--a legnagyobb sikere annak a közvetlen kollégámnak volt, aki arról beszélt, hogy tanítja meg a hallgatókat... hospitálási naplót íratni. Kidolgozott erre egy jógyakorlatot. Halál komoly.)

Az egyetemisták öt év alatt rengeteget változtak, de az egy cseppet sem lepett meg, hogy a legbelevalóbb hallgató egy magát mindenféle disz-szel ellátott figyelemzavaros embernek határozta meg, ami lehet, hogy igaz (nem kértem orvosi papírokat), de hogy a legeredetibb gondolatai neki voltak, az biztos. Új jelenségek az AI, a hagyományos műveltség- és olvasottsághiány, az érdeklődés másfelé irányulása - ezeket eddig is tudtam, csak nem gondoltam, hogy egyetemen ez ilyen tapasztalatokat hozhat MÉG ahhoz képest, ahogy ezt eddig láttam. Erről talán írok majd egy külön posztot egyszer - ami nem a bosszankodásról fog szólni, hanem az agyalásról, hogy mit is lehetne tenni. Mert a fiatalok nem hülyék, ez egészen biztos.

Nos, hát ezek jutottak eszembe a régi évről és az újról. (Most megyek vissza a Flector-tapaszokhoz.)

 

Pain & Politics

Amúgy sem vagyok sem szilveszter, sem pedig újévrajongó, de így az év utolsó napjaira kijött az isiászom (másnéven ülőidegzsába), ami régi vendég nálam. Egy évben legalább egyszer meglep - mondjuk általában vizsgaidőszakokban (amikor sokat kell ülni), de tudom, hogy az ülőmunkán kívül köze van ehhez a rossz tartásnak, a figyelmetlenségnek és a sok más apróságnak is.

Ahogy hajnali 3-kor nyüszítettem a fájdalomtól (mivel ki kellett másznom az ágyból) és igyekeztem a mindfulness képzésen tanult mélylégzést gyakorolni a fájdalmas testrészbe, arra gondoltam, hogy azért jó év volt ez. Volt persze rengeteg munka és kihívás, de alapvetően (az év második felében) sokkal többet tudtam olyan dolgokkal foglalkozni, amiket szeretek, sokat tudtam olvasni, láttam jó filmeket és kevésbé jó színházi előadásokat. 

Most sikerült a Goodreads reading challenge is, amihez az oldal ilyen jópofa illusztrációkat készít (csak sajnos előbb kiküldi mint sem hogy véget érne az év, úgyhogy a valós adatok ITT vannak).

Szóval azt hiszem, alapvetően panaszra semmi okom, még úgy sem, hogy az én (a mi) életükben is megvannak a szarságok, és a közéleti-politikai helyzet sem éppen kecsegtető.

Politikáról az idén nem nagyon írtam ide a blogba, és már más közösségi médiában sem igazán tolom ezt, még az oktatás kapcsán sem. Az ok nagyon egyszerű: rohadtul undorodom az egésztől. Ami a legjobban zavar, az a szemellenzős politizálás (szálka - gerenda), a szektásodás és a közösségi média hangneme. Mindez valahogy abban sűrűsödik össze, hogy sokan teljesen elvesztették a mércét és a józan észt, az ember nem tud olyat mondani, hogy ne kapjon instans értékítéletet vanidegen emberektől. Én voltam idén libsi kurva, homofób, Gyurcsányista-libernyák tanár, Tisza-szektás, migránssimogató, buziajnározó és még sok minden más. Nem ráztak meg ezek a dolgok különösebben, csak azt gondolom, nem baj, ha a lelki egészségem védelmében inkább nem poltizálok a Fb-on - újabban például meg sem nézem a (nagy ritkán odaírt) kommentjeimre érkezett reakciókat. Tényleg minek.

Ehelyett inkább (unortodox módon) igyekszem műveltebb lenni, olvastam/hallgattam idén a Válaszonline-t, a Mércét, Schultz Nórát, a Vétót, de a Mandinert és még Hont Andrást is (!) - és még sorolhatnám. Feltűnt, hogy az utóbbi években milyen sokan lettek az influenszerek (sok régi arc, akikre amúgy már senki nem kíváncsi), és hogy sajnos a legtöbben leginkább a saját hangjukat szeretik hallani, párbeszéd, megértés, kölcsönösség sehol, inkább főleg egymás leordibálása. A valódi kérdéseket pedig senki nem szereti - provokációnak fogják fel őket. 

Fogalmam sincs, mi lesz itt 2026. áprilisában, de azt tudom, hogy utána sem lesz könnyebb, és hogy (klasszikust idézve) akkor is itt fogunk élni tovább. És hogy semmi sem fontosabb, mint hogy jobban odafigyelni magunkra (test és lélek) meg a szeretteinkre, mert ezt senki nem teszi meg helyettünk.

Tervekről most még nem írok, majd újév után (esetleg egy hosszabb visszatekintéssel együtt) - kúrálom magam tovább, hogy vidámabban induljon. (PS. a gyógyszer, a gélek és a gyógytorna hatásos, csak hát ez egy türelemjáték - az élet metonímiája.)

[Az imént]

Az imént elém került egy 2014-egy blogbejegyzés (hosszas lenne visszakeresni, melyik, munkahelyi bosszúságokról és a stresszlevezetés nehézségeiről szólt), és azon tűnődtem el, hogy vajon miért van az, hogy régen szerintem sokkal jobban írtam. 

Igen, sokan ünneplik a blogjuk szülinapját, én nem, az enyém első posztja 2007-ből lelhető fel (ez az), de ez is archív, ami azt jelenti, hogy még a dicstelenül összeomlott freeblog időszakából való, ahol sokunk sok-sok szellemi tartalma veszett oda.
(Cseles programokkal ki lehetett menteni ezt-azt, de rengeteg tartalmam odaveszett a londoni naplóktól kezdve a személyes életem lenyomatai.)

Szóval hogy miért érzem azt, hogy régen sokkal jobban írtam? 

Az nyilvánvaló, hogy manapság sokkal kevesebbet írok (egyáltalán: sokkal kevesebbet csinálok sok mindenből - nem hallgatok zenét, nem sétálok céltalanul, nem járok már uszodába, stb.). Ellenben sikerrel visszavettem egy csomó régi szokásomat: rengeteget olvasok mindenfélét, sportolok is, minőségi filmeket nézek, jegyzeteket készítek rengeteg dologról. 

Azt is tudomásul vettem, hogy a blogolás a múlté, van helyette Facebook, Insta meg Reels videók, és bár jelen vagyok ezeken, egyiket sem sikerült igazán megszeretnem, a blogolást, az írást nem helyettetesítik. A Facebook mára egy politikai-közéleti-magánéleti pöcegödör lett, a többit meg hagyjuk is, szavakra nem alkalmasak.

Nemrég olvastam Byung Chul-Han A narráció válsága című könyvét, amiben a szerző a tőle megszokott közhelyes és meglehetős fellengzősséggel ír arról, hogy a történetek ideje lejárt, a "storyk" már csak az egót táplálják, nem alakalmasak közösségépítésre. És bár számos (nála sokkal okosabb) gondolkodótól vesz át érvényes dolgokat, a szerző nem tér ki arra, hogy igenis volt időszak, amikor az internetnek még volt értelme. Szerintem ez volt az az időszak, amikor még (jobb, rosszabb és főleg különféle célú) szövegekkel kínáltuk meg egymást.  

Szóval lehet, hogy azért nem írok (jól) már, mert egyrészt ennek az időszaknak menthetetlenül vége (a blogokat senki nem olvassa), másrészt pedig amúgy is túl sok írásos munkám van az élet egyéb területein. 2025 ebben kiemelten teljesített - cikkek, tanulássegítő anyagok, előadások, könyvbemutatók, kritikák, recenziók. 

Félre ne értsen senki, nagyon-nagyon hálás vagyok mindezért; egyrészt mert (ha úgy vesszük) teljesült a régi álmom, hogy irodalommal és színházzal foglalkozom az időm jó részében (még ha nem is úgy, ahogy 16 évesen gondoltam), másrészt pedig nagyon sok értelmes és érdemes dolog jött ebből létre. Sok hálás levelet kapok a könyveink kapcsán, felkérnek különféle rendezvényekre, sőt, ha én elképzelek valamit, az is nagyobb valószínűséggel valósítható meg, mint évekkel ezelőtt.

Akkor hát mi hiányzik a régi írásaimat olvasva. 

Nem pontosan tudom, talán az elmélyülés, a rendszeren kívüliség, a kevesebb reprezentatív feladat, amitől jobban én voltam én - mert végül is ebből írtam, amit írtam. Persze nem úgy, ahogy manapság magából ír bárki, mert szerintem ügyesen sikerült (még a blogban is) megalkotni azt a beszélőt, aki nem lett túl nyitott, személyes vagy intim, aki nem tárta fel a magánélete történéseit egy az egyben, hanem kreált ebből egy kicsit titokzatos, mégis talán többek számára érdekes és szimpatikus narratívát. Valami olyasmit, ami nem direkt módon szolgáltatja ki az egyént, nem traktál a bulvárrészletekkel, de mégis emberi és önazonos.

Talán a több gyakorlással visszajön majd mindez.

A fenti gondolatok nem csak a régi posztom miatt jutottak eszembe, hanem mert megnéztem Nora Fingscheidt Parlagon című filmjét Saoirse Ronannal, aki nagy kedvencem. Amúgy is imádom ezeket az angol, ír vagy skót sivárságokban játszódó mozikat (a másik ilyen favoritom a Téli vendég) - szóval ezekről mindig az jut eszembe, hogy milyen könnyű elveszíteni önmagunkat, de jó lenne, ha nem adnánk fel azt, hogy visszataláljunk. 

Téli vendég (teljes film): https://videa.hu/videok/film-animacio/teli-vendeg-teljes-film-drama-egyben-magyarul-72su8KX4CMrf731v 

(A Parlagon c. filmet az HBO Maxon találjátok megy egyelőre.)

[December]

Eljött a december, és én megpróbálom most nagyon komolyan venni a pihenést, pedig van még három hét iskola a téli szünetig.

November 27-én megvolt az irodalmi verseny - mindenféle fiaskókkal, bonyodalmakkal, de lement végül. Idén valahogy a könyv is szar volt (nem én választottam), a fő emberek folyamatosan hullottak mellőlem, az egyetlen megmaradt kolléga pedig a nagyon beteg férjére kellett, hogy koncentráljon. És bár sokat dolgozott ő is, fejben (érthető módon) nem nagyon tudott ott lenni, szóval sokkal nagyobb részét kellett megcsinálnom annál a nagy résznél, mint amit amúgy is szoktam.

Bár minden másfelé mutat, azért az ilyen dolgoknak mégiscsak látom értelmét. Fura, de én még mindig nem tekintek magamra "rendszeren belüli" tanárként, nem az iskolai munkám az életem, és azért ez ad egy adag szabadságot (már ha manapság lehet egyáltalán szabadnak lenni bármilyen értelemben). Így nagyon kellemesen meg tud lepni (örülök), amikor mások ezt a rendezvényt a "szabadság szigeteként" élik meg - hát én meg így dolgozom. Értsd: egy kolléga mondta, hogy de jó lenne mindig így tanítani - és ő technikumban tanít, nem teheti. (Közben pedig ott ültek a nagyon lelkes technikumi diákjai, már hogyne tehetné. Azért van sok dolog, ami rajtunk múlik.)

Szóval most pihenek, ami azt jelenti, hogy, bár persze még kijavítom a maradék esszéket meg dolgozatokat és hallgatói dokumentumokat, főleg azzal foglalkozom, amit szeretek. Még lesz egy Shakespeare-óra a színészeknél (aminek nagyon örülök, rég vágytam erre) - ehhez A vihart nézem meg sokat olvasok. Kezembe került a nemrég megjelent angol irodalomtörténet - úristen, milyen jókat írtam oda! És úristen, mennyire hiányzik az életemnek ez a része!

Szóval el is határoztam, hogy a szünetben visszatérek az eredeti szakmámhoz, mert néhány éve csak iskolás dolgokkal foglalkozom, azzal kapcsolatban írok-olvasok, és ideje ezen változtatni, mert, ahogy hallom és látom, elharapózott a hülyeség azokon a területeken, amikkel régebben én is foglalkoztam. (Tudom, 'first world problem' azon bosszankodni, hogy az általad hanyagolt szakterületeden--ahol nem volt sok időd bizonyítani--mások baromságokat mondanak és írnak, 'but still'.)

Hivatalos vagyok még egy Thomas Mann-beszélgetésre, ami abszolút kívül esik a komfortzónámon, de szörnyen unom az óravázlatokat, a tematikus terveket és a kötelező olvasmányokkal való kínlódást. És mintha a színházi események is felpörögtek volna - amióta írtam egy elég kapós cikket egy helyi (elhanyagolt) műhelyről, mindenki velem akar kávézni és beszélgetni.

Decemberre egyébként azt is megtanultam (ami a kollégáknak csepp gondot se okoz), hogy amikor nincs órám vagy itthonról el nem intézhető dolgom, akkor nem dekkolok a 40 fős tanáriban, mert létezni sem lehet. Valaki mindig beszél hozzád (nem értelmesen, hanem motyog, pl. az egészségügyi állapotát vagy a családi dolgait taglalja úgy, hogy nem is kérdezted), ég az összes neon a plafonon, amitől kiég az agyad, és nem lehet ablakot nyitni, hogy legalább levegő legyen, mert valaki folyton  becsukja.

A kis magyar levegőtlen valóság - pont, mint a tömegközlekedés.  

A politikáról most direkt nem írok, mert idegesítő az egész, és már így sem vagyok túl jó fizikai állapotban. (Igyekszem több zenét hallgatni--ugye ez az utóbbi jópár évben teljesen kimaradt--de a Spotify-on az összes válogatáslista relaxácós zenékből áll, annyira ráfüggtem a hangtálakra... Legkésőbb pár hét múlva írok majd a könyv- és filmélményeimről, mert ott azért sikerült felvenni a fonalat kicsit.)