Sávok

Tán volt már ilyen című poszt, de mindegy.

Tán minden tanév végén van ilyen című poszt, nem tudom.

A héten gátlástalanul csak minden második napon mentem be, egyrészt a tanáriban nincs légkondi, másrészt mindig szól hozzám valaki (az asztalszomszédom például mindent, amit csinál, hangosan kommentálni), harmadrészt a hétfői diáknapon üvöltött a zene, szóval iszonyú zaj volt. 

Itthon is dolgozgattam, bár a nagy munkák már lementek, jövő héten még van vizsga, tanárfelvételi az egyetemen, beirakozás, tanévzáró értekezlet. Közben beszámolót írtam, próbáltam rendbetenni a tantárgyfelosztást meg a jövő év elejét, egyeztettem, ilyesmi. Ezek egy részét home office-ban is lehet, hálisten.

A szitut nehezíti, hogy vezetőváltás lesz nálunk, így nem elég a politikai hajcihő (szerintem nyáron még egy csomó minden fog történni), nem igazán tudjuk, hogy az előkészítési feladatok még a régi főnökhöz, vagy már az újhoz tartoznak. Mindketten elég képlékeny természetűek, szívesen mondják az őket megkereső feleknek, amit hallani akarnak, ezek aztán a nagyképet tekintve érdekellentéteket teremtenek és összeütköznek.

Nekem volt már szar munkahelyem, szóval különösen törekszem a korrektségre, az egyeztetésre, az információátadásra és az úgynevezett "szolgálati útra" - vagyis arra, hogy először az érintettekkel és a közvetlen felettesemmel beszéljek meg dolgokat, majd utána vigyük oda az infót a főnöknek, közösen. De nem mindenki így működik, egy ilyen iskolában megvannak a kiválasztottak, a "régi motorosok" (én inkább "szent teheneknek" szeretem hívni őket), akik úgy gondolják, hogy az életkoruk és az iskolában eltöltött éveik (na meg a mesterpozíciójuk miatt) érinthetetlenek. 

Évek óta tartok fakultációs órákat, de persze sosem volt büdös az átlagos osztályokban való munka sem. És évek óta vita tárgya, hogy mi hasznosabb és megoldhatóbb: a heti 6 óra sáv (vagyis hogy mindenféle gyerekek összejönnek a csoportba) vagy a plusz 2 tanóra, ahol kevesebb időben, de csak a vizsgára kell készülni. Nagy iskola lévén a 6 órát nagyon nehéz bepréselni az órarendbe (szakkörök, plusz órák, óraadók, szakértői szabadnapok, egyéni igények, stb.), így most plusz 2 órás lehetőséget kaptunk kettébontva - humánosok és a többiek. Én vittem volna a többieket - sportosztályos, németes, angolos vegyes csoport, 8 fővel. A kolléga, akit alig bírtam rábeszélni a másik (jóképességű, humános, 6 fős!) csoportra, nagy nehezen szintén bevállalta végül. (Ezt a válogatósdit se értem - mégis ki a fenének ajánljak fel emelt felkészítést, ha nem a szerzőtársamnak, a jelentleg egyetlen mesterpedagógusnak a munkaközösségben, akinek a hallgatói mentori munkában mindenfélét is meg kellene tudnia mutatni a felzárkóztatástól a tehetséggondozásig. Minden évben küzdünk ezen - ahogy azon is, hogy ő nem érzi szükségét, hogy egyenlő terherviselésben vegyen részt, azaz néha ő is tanítson sportolókat meg informatikusokat is.)

Mindeközben erős lobbi ment a heti 6 órás változatért, amit a maga részére a történelem munkaközösség évek óta keresztül tud verni (ld. szent tehenek, illetve töri szakos igazgató), így az utolsó pillanatban (az esélyegyenlőségre, a méltányosságra és a következetességre tekintettel) mi is megkaptuk ezt a lehetőséget. Valószínűleg utoljára, mert az új vezető és az óraszámok ellene lesznek ennek.

Elővettem a kollégát, hogy tárgyaljuk újra a helyzetet (így tartottam korrektnek). Persze hazudnék, ha azt mondtanám, nem tudtam, mit fog mondani - hogy igényt tart mind a 6 órára. Érveltem a következő évek helyzetével, azzal is, hogy a sportolót és a heti 5 órában magyart tanuló humán osztályost nem lesz könnyű egy nevezőre hozni, hogy differenciálni kell majd, hiszen az a tapasztalat, hogy a csoport fele végül középszintre megy, velük is kell foglalkozni. (Az utolsó ilyen csoportoban sok lelki munka volt ezen - igaz, ott pont a kolléga diákjaival foglalkoztam, akik meg voltak győződve a zsenialitásukról, szemben a többiekkel, akik végül szintén remekül érettségiztek egyébként, de nem volt könnyű kezelni a komplexusaikat és a hiányosságaikat.)

A kollégát ismerve ez hiúsági és érzelmi kérdés - jól villantó csoportot akar és mintadiákokat (utóbbiban csalódni fog, a fakultációt sokan az eredeti tanáruktól való elmenekülésre használják, eszükben sincs emelt szinten vizsgázni). A fakt a hatalmi harc eszköze is: mindig a csúcsragadozónak kell megkapnia. Nálunk persze 6 órában még nagyobb presztízskérdés ez.

Úgy alakult tehát, hogy lemondtam a 2 órámról, odaadtam neki az egészet (b@sszameg), küzdjön akkor. Megyek helyette magyart tanítani a matekos osztályba (amit a közös teherviselés nevében bevállalt volna most - mármint hogy nem elitosztályt halászik ki magának). 75-80 tizenötévest (kockázat és sportolókat) kell gatyába ráznom szeptembertől. Biztos sokkot kapok, elég régen volt már 'óvodai csoportom', de tudjátok mit, cseppet se bánom. (Azt kicsit igen, hogy a könyveinkre most terveztem volna egy komplett 2 órás tanmenetet kidolgozni, de így most nem sürgős.)

A keletkezett (fizetett) túlórákat pedig magamra osztottam - bár nyilván a kolléga azt is szerette volna, hiszen így a nagy óraszámú csoportok miatt mindössze két helyre tudja bevinni a hallgatóit, sehol egy potya nyelvtanóra meg ilyenek.
Ez az egész persze a pozícióhalmozás eredménye is (az iskolavezetés hibája részben): ő például osztályfőnök, munkaközösségvezető, szakértő és mentor is, ezek miatt sok az órakedvezmény. Jövőre lesz egy másik szakértőnk is (szaktanácsadó), aki szintén mentor, tehát az egyrészt az ő szakértői napjaival és újabb órakedvezményeivel is számolnunk kell (ezeken a napokon ui. nincsenek órái). 

Én amúgy nem vagyok egy ájuldozós típus, de jól emlékszem, hogy amikor 9 éve, amikor felvettek ebbe az iskolába, kicsit meg voltam illetődve főleg azért, mert többen még a köszönésemet sem fogadták (gyüttment voltam). Erre persze csak én emlékszem már, azóta sok víz lefolyt, megjött a respekt, bár van, ami nem változik. Például ez a kivagyiság másokban, ez nagyon nem változik, amit az is táplál, hogy erre a helyre sokan 'ideszülettek', soha életükben nem dolgoztak máshol, nem voltak másod- és harmadállásaik. Fogalmuk sincs, mit jelent 26-28 órában húzni az igát, miközben írni-olvasni tanítasz 16 éves gyerekeket, meg néhányan teherbe esnek, sokan kibuknak, és a gyámhatóságnak meg a családsegítőnek kell folyamatosan jelentéseket, jellemzéseket írnod, stb.

A kolléga folyamatosan osztályfőnök (természetesen), és minden évben őszintén meglepődik, mennyivel több a 'problémás' gyerek, akiket persze előszeretettel kezd ki a hátuk mögött a tanáriban, miközben kifelé próbálja mutatni a nagy empatát (kevéssé sikerül). Tény, hogy bennünket (az 'elitiskolát', muhaha) is utolértek a speciális nevelési igényű, bonyolult családi hátterű gyerekek, amin normális, a valóságban élő ember persze nem lepődik meg, csak az, aki évek óta nem tolta be az orrát 'alacsonyabb presztizsű' osztályokba, mert különösen szeret a befolyásos szülőknek imponálni (egyetemi iskola vagyunk, ugye) és nagyokat flexelni az osztályátlagaival, ha ennek vér és veríték az ára, akkor is.

A héten lezártuk a tanévet, a jövő héten pedig két napot fogunk egy érettségi-bizottságban együtt eltölteni, ahol hallgathatom a nagyszerű feleleteit (nekem csak egy diákom van) és ámuldozhatok a szakmaiságán. Ezt az egész órafelosztásos dolgot addigra sikerül tényleg elrendezni magamban; nem hazudok, nekem tényleg mindegy, kiket tanítok, szeretem a változatosságot is - ebben a történetben inkább az önzés és a gőg zavar, amit, bármennyire is szeretnénk, nem tudunk szakmai érvekbe burkolni, mert annyira kilátszik.

Most csak az érdekel, hogy július elején Zachor képzésre megyek Budapestre, amit nagyon várok, de megyünk majd kirándulni, és augusztusban utazunk is, szeptemberber végén pedig vár Canterbury. Utóbbi programot az iskolában már bejelentettem (szabit fogok kérni), és valószínűleg a nyílt napot is érinti, amit már a kollégának is említettem, gondoltam, rangidősként helyettesít majd. 
Érzékeltette velem, hogy erre ne számítsak, szóval majd felveszek egy cool kis videót, amin bemutatom az amúgy remek képzésünket, amit nekem van időm újabb és újabb ötletekkel fejleszteni minden évben, mert nem a hiúságom legyezgetésével vagyok elfoglalva.

     

[Hírek röviden]

Még a május 22-23-i hétvége után be akartam számolni az NMHH által is gründolt Országos Ifjúsági Sajtófesztiválról, ahol volt szerencsénk részt venni néhány gyerekkel.

Sajnos túl későn jöttem rá (vagy csak becsuktam a szemem), hogy ez egy tipikus NER buli: nagy csinnadrattával belengetnek valamit, aminek aztán a tartalmi részével nem kevés gond van; kezdve azzal, hogy a gyerek nem kapta meg, milyen díjat kapott mondjuk odáig, hogy a végleges program csak akkor lett meg, amikor már megszerveztem az utat, megvettem a vonatjegyeket és a belépőket is, és "behülyítettem" néhány médiás gyereket, hogy ez milyen jó is lesz.

Nem volt jó, teljesen fölöslegesen b@sztuk a rezet délelőtt 9-től fél 4-ig, közben 2-3 órát elpizzázgattunk (nem volt egyszerű az újpesti gettóban egy normális helyet találni). 

Szóval tök jól hangzik, hogy sokadik ifjúsági sajtófesztivál, de a társasozáson, a csocsón, a döglésen kívül mást csinálni nem nagyon lehetett, a díjakat gyorsan átadták (kedvezmény a saját médiatáborukba), ez utóbbinak biztosan ahhoz is volt köze, hogy idén partneri kapcsolatba léptünk az NMHH-val, így odafigyeltek az iskola nevére. 

De tényleg, miért is nem lehet legalább olyan vendégeket odahívni, akikről a gyerekek tudják, kicsodák, és esetleg van kedvük beszélgetni velük. (Egyetlen szelfi készült Jakupcsek Gabriellával, mert a kitüntetett fiú őt ismerte, a mamája mindig nézi a régi műsorait... no komment.)

Másnap elmentem az irodalomterápiás zsongásra, hogy végre megmutassam a pofámat, aminek az lett a vége, hogy a csoporttársakkal ücsörögtünk hosszasan az ebédszünetben, mert a programok között sok uncsi dolog is volt, illetve addigra már nagyon zavart a tömeg (az előző nap miatt). Jól kibeszéltük a politikát, találkoztam pár régi ismerőssel is, igazi kikapcsolódás volt minimális agyalással, kellemes közegben. (Egy pillanatig eltűnődtem, hogy milyen izgi dolgokat lehetne itt csinálni, ha nem lenne ennyire bennfentes a felső kör, de ne akarjak mindent én csinálni, ugye.)

Túlvagyok a családi hétvégén is a gyönyörű Zselicben, amit az ősök fizettek (öregszenek, egyre fontosabb a család), az is kellemes volt, gyönyörű erdőség, finom kaják, klassz idő, mi kell még. Az, hogy a párok közül mi kaptunk egyedül különágyas szobát valamiért, csak egy egész kicsit ütötte meg az ingerküszöbömet - volt már rosszabb is, szóval megoldottuk, amit meg kellett. Eltűnődtem, hogy másokon mennyivel jobban látszik a kor, mint ahogy azt magamon észreveszem. Az egyik nagybácsi például konzekvensen a mi szobaszámunkra íratta a fogyasztásukat, így amikor a kicsekkolásnál (a pár sörre, kávéra és fagyira) kijött egy 70 ezres számla, eléggé megdöbbentem. Bizonyos életkor után az ember ezek szerint könnyen összekeveri az egyet és a kettőt, valamint rossz desztinációt üt be a GPS-be is a megteendő 8 kilométerre. Szerencsére azonban annyira fáradtak voltunk, hogy egészen türelmesen kezeltük az öregeket, és a számla dolog is rendeződik utólag. 

Elindultak az emelt szóbelik, szerencsére nagyon tempósan zajlik minden, nem úgy, mint egy lassított felvételen (ahogy általában érzem). Magyarból kifogtam az egyik leghisztisebb kollégát, de miután meghallgattuk a 20 perces panaszáradatát, átvette a mi hangulatunkat és rendben volt minden. A másik tárgyamnál pedig nagy arányú fiatalítás történt, így tiszta öröm, hogy nem suttogós-időhúzós vizsgákat kellett végigülnöm, így a szombati munkanapom is már 15 órakor befejeződött.

Emellett még közbeiktattunk egy kétnapos osztálykirándulást is, ami a hátam közepére sem hiányzott. Sokszor hangoztatom, hogy antipedagógus vagyok, ez nyilvánvalóan a kirándulásoknál jön ki leginkább: az az igazság, hogy nagyon kevés örömöt találok bennük (bocsi). Vannak persze kivételek, de ezt a viaszpanoptikummal és illúziómúzeummal egybekötött budapesti trappolást semennyire sem találtam izgalmasnak még úgy sem, hogy elmehettem katasztrófaturistáskodni a Magyar Színházba. (Megjegyzem, sokkal sz@rabb előadásra számítottam, és tulajdonképp örülnék, ha a PNSZ-ben ilyen zenei színvonalon adnák a polgári és családbarát musicaleket, mint Eperjes Károly jelenlegi munkahelyén. Még meg is hatódtam itt-ott, azért ez egy klassz történet és egy jól megírt zenés darab, na.) A második napon viszont a Városligetből mozdulni se voltam hajlandó, szóval csak kávéztunk és pofáztunk, hogy aztán visszafelé is élvezhessük a Keleti Kelenföldről induló mentesítő buszos MÁV órákat (amióta az eszemet tudom, mindig van valami ezen a Pécs-Bp. vasútvonalon, a Keleti Pályaudvart meg szerintem már elhordták a helyéről téglánként, mintha sose létezett volna, olyan régóta nem jártam ott.)

Azért nem panaszkodom, a kolléga szerencsére egy normális matek szakos, nem kell vele lelkizni meg bonyolultkodni, és az sem zavarja, ha olvasok vagy bámulok ki az ablakon, úgy is rendületlenül/zavartalanul tud beszélni hozzám.

A tegnapi (szombati) érettségi után most már látszik az alagút vége, a hosszabbított tanévet nagyon frappánsan nyesegetik minálunk, mindenki kirándul meg programozik, így alig fogok bemenni, az itthoni teraszon ücsörögve beszámolót fogok írni, és várom haza a családot. Van még persze középszintű vizsga, színházak, bankett és tanárszakos felvételiztetés, de az évadcikk készen van, és ügyesen semmit sem veszek a lelkemre. Elfogadták a cambridge-i jelentkezésemet őszre, van már szállásunk is, július elején Zachor emberi jogi képzésre megyek, meg lesz közben egy kis Jazzfest és Ördögkatlan Fesztivál is. 

És közben támadt néhány gondolatom az oktatásügy alakulásáról is, szóval lehet, hogy megint lesz kedvem politizálni a blogban. Meglátjuk.

Kép: Summer is coming / Hè tới. Đã bán-sold

[Péntek]

Május közepén valami zavar lehetett az erőben, mert egy csomó rossz dolog történt. Persze a világ folyását tekintve ezek egyáltalán nem katasztrofális dolgok, de azért nem estek jól, na. És hát én szeretek amúgy fatalistán tekinteni a világra, szóval mindig arra gondolok, hogy én csesztem el valamit, ami nyilván egy nagy baromság - a dolgok néha csak úgy maguktól elszaródnak.

Kicsit több mint egy hétbe telt, hogy minden emelt érettségit kijavítottam (közép most csak egyetlenegy darab van), mindent megbeszéltem, felüljavítottam, korrigáltam, aláírtam, úgyhogy el is határoztam, hogy csillezek egy kicsit, amíg beindulnak a szóbelik. Egyetlen osztályom maradt, ott kell még néhány magyarórát tartani, a péntekek tök szabadok, olvashatok, írhatok, felzárkózhatok a könyvekkel, stb.

Pénteken (pedig nem péntek13 volt) kimentem az erdőbe, mert kirándulás volt, és haza kellett hoznom egy csapat embert. Amint épp kerestem a parkolót, akkora durrdefektet kaptam, mint a ház. Dekkolunk az erdő közepén a szétdurrant gumival mi nők, öten, sehol egy pótkerék (az újabb kocsikba már nem fér el hátul állítólag, csak ilyen defektjavító szarság van, ami szétrepedt gumibelsőre egyáltalán nem alkalmazható; szóval kénytelenek voltunk felhívni egy férjet a háromból, hogy jöjjön ki értünk. Kereket cserélni pedig, bár tudunk, de most nem tudtunk, mert nem volt pótkerék, ugye, úgyhogy másnap vissza kellett menni egy újabb fuvarral, hogy a zuhogó esőben le lehessen szenvedni valahogy azt a négy erős csavart, hogy aztán az ideiglenesen feltett télivel hazaguruljunk. Két nyári - kuka. Ilyen ez, olyan sokáig jó volt, aztán most kuplungcsere, új gumik, ezek után, esküszöm, egész nyáron autózni fogok, pedig nincs is tervben semmilyen nagyobb út.

Ugyanezen a pénteken történt, hogy a peches haverunkat majdnem kirúgták a munkahelyéről, végül csak áthelyezték egy kevésbé frekventált kórházi osztályra, ahol most kevesebbet fog keresni, ami őt nagyon megviseli. Már meséltem róla, ő az a túlképzett kórházi ápoló, aki nagyon nehezen fogja be a pofáját, ezért folyton szív, mint az a bizonyos, de egyszerűen nem tudja abbahagyni, meg tanulmányi szerződése is van, nem nagyon ugrálhat. Múltkor (a választások estéjén) itt esküdözött, hogy most már visszamegy a szocszférába, mert tök jók lesznek a bérek - hát, arra még várni kell, kisapám. 

Ő, mivel egyedül van, minden bajával itt dekkol a konyhánkban órákig, kivéve, amikor valamelyik pénzes külföldi haverja itthon van, mert akkor velük kocsmázik - vagy épp külföldön nyaral. Ez a munkaügye most egy darabig biztos elhúzódik, szóval sokat számíthatunk rá.

A peches péntek harmadik eseménye pedig az volt, hogy a gyerek negyedszer is megbukott a forgalmi vizsgán, ami csak azért nagyon kellemetlen, mert a munkájához nagyon fontos lenne egy jogosítvány, valamint belölt(ünk) egy csomó pénzt is ebbe, ő pedig még mindig rosszfelé keresi az okokat, amelyek nem vezetéstechnikaiak, hanem a figyelemzavar, amire nem jó technikákkal reagál, hanem általában dührohammal. Én tudom, hogy ezekről részben nem tehet, de valamit azért mégiscsak lehetne csinálni, viszont így a távolból nehéz látni, mi is folyik pontosan, mert legalább nem is őszinte egy csomó dologban, mintha még mindig tinédzser volna vagy mi. Fogalmam sincs, mi lesz ennek a sztorinak a végkimenetele, kicsit könnyebb, hogy nem az orrunk előtt zajlik minden epizódja ennek, de azért nyugtalanító tud lenni. Ahogy az is, ahogy az ember azt nézegeti, hogy 25 éves (és afölötti) fiatal emberek mit össze tudnak bénázni az életükkel, és mennyire meg tudnak sértődni mindenre és mindenkire, ha azok (ők) nem az elképzeléseik szerint történnek vagy cselekszenek, és mennyire rémesen tragikusnak látnak olyan apróságokat, mint hogy például fél napig nincs internet. Esküszöm, nagyon törekedtünk arra, hogy ne ez legyen a világkatasztrófa, hogy mondjuk fél napig nincs internet, de hát ez. Az önvádon (?) talán már túllendül az ember, de akkor sem érti, miért kell mindig mindent a körülményekre fogni, közben néha hamiskás és felesleges önvédelmi gesztusokkal húzni az időt (pl. "műanyag deszkán nem aprítok zöldséget a mikroműanyagok miatt" vagy "még felveszem ezt a cuccot, mert nagyon hideg lesz a biciklin" [14 fok, 10 percig] vagy "sehol sem fizetnek ilyen szarul a diákmunkáért, mint itt, de hát AH!, nem tudok máshova menni, mert az időbeosztás csak itt rugalmas", stb.). Akár egy szar és fárasztó amerikai Netflixes romkom, mondjuk a Jóbarátok 21 századi epizódjai anyámékkal. 

A politikát mérsékelten figyelem, de az új oktatási miniszter nagyon tetszik, tök jó a style és a vibe, okos is meg minden. Rájöttem, hogy tán azért tetszik, mert kicsit hasonlít a manner-ünk, nekem sem kenyerem a felesleges feltűnés, ha valakit el kell küldenem a kurv@ anyjába, akkor általában én is pont olyan elegánsan teszem, mint ahogy ő intézte az átműtött óvodások dolgot. 
Az érettségi miatt azért sikerült a közösségi médiában összevesznem valakivel egy poszt alatt, aminek az lett a vége, hogy ő mindig is tudta, hogy vidéken (!) gyatra az egyetemi képzés (meaning: hülye vagyok mint a segg). Vicces, mert egy önmagának kommentelgető kissé mániákus bloggerről van szó, igazából nem is tudom, miért pont rajta akadtam fenn, a fodrászoktól a taxsisokig annyira szépen szakértette meg mindenki ezt az idei vizsgát is, hogy a fal adta a másikat. 

Azt nem tudom, hogy a balszerencse áradásához tartozik-e, hogy felszereltetjük a klímát, mert bár sikerült viszonylag olcsón megúszni, a kuplung meg a gumik mellé nem hiányzott most ez, na mindegy, majd nyáron ücsörgünk alatta a szobában, és olvasgatunk.
És ami feltette az i-re a pontot még vasárnap, az a Vas megyei rendőrkapitányság (?) levele, amiben tájékoztatnak, hogy megbüntetnek gyorshajtásért; nem vettem ugyanis észre (??) egy 40- es táblát egy faluban, ahova kismilliószor járok (?!!). Szóval nem elég a pech, még lúzer is vagyok.

Most pedig, hogy így kisiránkoztam magam, osztok és szorzok, mert az őszi nemzetközi irodalomterápiás konferenciára (ami drága mulatság) nagyon szeretnék elmenni, és így, hogy nyáron már klimatizált helyiségben dolgozhatok, a könyvlistámon túl akár vállalhatok is valami plusz munkát ennyi csill (és költekezés) után.
Addig még lesz irodalomterápiás nap Budapesten meg családi hétvége (pff), aztán szóbelik meg sok-sok színház. 

  

[Nyárelő]

A héten nagyon kimerültem, toltuk még a gyorsfelkészítőt az érettségire, plusz projektzárás, konferencia, ballagási beszédek, mindenféle sirámok, jegyzárás, aztán ballagásra utazás, rengeteg rokon, vendégség itthon is, miegymás. Jövő héten pedig indul az érettségi, hétfőn Pestre megyek, aztán emelt, ügyeletek, másik emelt, harmadik emelt, közben egy diákom nyert valami diáksajtó díjat, menni kell vele a fővárosba, aztán lesz irodalomterápiás nap (szintén ott), hó végén pedig családi minivakáció az ősökkel.

A ballagásra tömegközlekedéssel mentem a szülővárosomba (Zalaegerszeg), élmény volt, komolyan. Ezer éve nem buszoztam, a vonatot preferálom, de most 25 év után megint megtapasztalhattam az egyetemista járatok zsúfoltságát, a hőséget és a vacak közutakat. A különbség tényleg csak annyi, hogy most már minden buszon van pittyegős kódleolvasó, úgyhogy az utolsó pillanatban én is applikáción vettem a jegyet, de nem lett jobb, mert így is végig kellett állnom a sort. Dolgozni terveztem, de az utolsó pillanatban beült mellém egy nagyobb darab nő, aki a nap folyamán már sokat izzadhatott a műanyag kiskabátjában, és akárhogy is helyezkedtem, mindig hozzám ért valamije (!!). Úgyhogy nem dolgoztam, hanem podcastokat hallgattam meg zenét, kicsit olvasgattam a krimimet és húsz perceként az órát néztem, hogy mikor érünk már oda. Késtünk fél órát - később hallottam, hogy csütörtök estére bedugult az egész ország, de végül is minden jó ha vége jó.

Apámnál, azt hiszem, legalább két éve nem voltam, pláne nem úgy, hogy ott is aludtam. Gondoltam, hogy erről is írok posztot (a szüleimről, úgyis anyák napja van), de ezt önvédelemből meg fáradtságból végül most nem teszem, talán majd később.

A ballagás rendben lement - sokáig ez volt az utolsó. Pár éve voltam legutóbb, teljesen elfelejtettem, hogy ebben a gimnáziumban (ahová egyébként én is jártam) vendégül kell látni az összes tankeres tótumfaktumot mindenkit egyenként üdvözölve, hogy a műsorban beszélők és a kitüntetett diákok 80%-a is férfi/fiú, és hogy a közönségnek nincs ülőhely biztosítva. (Itt négy osztály ballagott, ha jól számoltam, a miénkben hat, mégis mindenki le tud ülni.)

Ezek (és az ott töltött este) után jött a 24 fős vendégsereg és az evés-ivás; mivel én (mi) elég visszavonult életet éltünk, ezért az ilyenekre treníroznom kell magam, most is megtettem, de valahogy mégis sok volt.

Szóval végül vagy tényleg nagyon elfáradtam május elejére, vagy rajta vagyok valahol a spektrumon én is, mert tegnap már csak lapítani szerettem volna a fűben, de még meg kellett főznöm egy komplett vacsoramenüt a vendégünknek, aki ajándékot is hozott Krétáról, politizáltunk egy kicsit, aztán szerencsére látta, hogy leesik a fejem, és fél 9-kor távozott. 

Közben olvasgattam a politikát is (NKA-s pénzek, újabb miniszterek), és azon tűnődtem, hogy az új kormány fel- és munkába állásakor (és a nyári vakációk eljöttével) csillapodnak-e valamennyire a kedélyek. Pláne, hogy az ország kap még egy lehetőséget, hogy kitombolja magából a 16 évig gyülemlett feszültséget.

És itt szeretnék üzenni az előző poszthoz névtelenül kommentelő felebarátomnak (aki, feltételemezem, azt sérelmezte, hogy nem vagyok elég szenvedélyes a politikai történésekkel kapcsolatban, és ezt csak most olvastam), hogy nem, egyáltalán nem vagyok szenvtelen és nagyon is sokszor vonódok be érzelmileg dolgokba (talán túl sokszor) - de azt gondolom, hogy a politika az utóbbi években egészségtelenül nagy arányban volt az életünk része. Hanyagoltuk miatta a kapcsolatainkat, az olvasást, a művelődést, az egészségünket, kórosan rászoktunk az internetre és a social mediára (és ha valaki nem ilyen intentív ezekben, azt lenézzük) és ilyenek. Hagytuk, hogy a bőrünk alá másszanak olyan dolgok, amikre érdemben nem volt ráhatásunk. 

Talán máshogy vettem részt a dolgokban, mint a többség: nem posztoltam politikát (csak ritkán), nem mondtam fel a munkahelyemen (egyesek szerint a "rendszer szekértolója" voltam, így jobb lenne most is kussolnom), belülről lázadtam és igyekeztem átmenteni, amit lehetett.

Az elmúlt hetekben, amikor mindenki a "hangoskodókat" ünnepelte és követelte döntéshozói pozícióba, azt láttam, hogy a hangerő számít, nem pedig a minőség, és végül nagyon megnyugtató, hogy a józan ész látszik érvényesülni. 

Szóval én ezek miatt is szavaztam oda, ahova szavaztam, és próbálom kiírtani az életemből a napi politikát. Most már szeretném rendbetenni az alvásomat, a vérnyomásomat, visszamenni az uszodába, elolvasni a legújabb könyveket és a Shakespeare-összest, írni egy könyvet, meg ilyenek. Ezek mellett meg persze ott leszek, amikor ott kell, és elmondom, amit gondolok.

Szóval szeretném, ha mostmár meglátnánk, hogy nem muszáj folyton harcolni, élhetünk is egy kicsikét.

Edvard Munch: Summer Night by the Beach

Mun(Politi)ka

Még a szünet előtt szerettem volna bejegyzést írni, de ahogy lenni szokott, sok-sok mindent be kellett fejezni, voltak határidők meg mindenféle egyéb.

Akartam írni egy kicsit arról a fiúról is, akivel elég sokat foglalkozom, mert sokat ír, és mindig megmutatja véleményezésre (irodalomtörténésznek készül, ez nálunk valamiféle trend lett vagy mi). Nagyon szorgalmas és jók a képességei is, a szükséges kreativitás viszont szerintem hiányzik belőle, nem baj, így is lesz valaki, mert ügyesen helyezkedik a kapcsolataiban és mindenkivel nagyon udvarias.

Kiderült viszont róla, hogy nehezen bír a hormonjaival, sokszor bánt másokat, sőt, volt egy tesiöltözős atrocitás is, ahol győzőtt a falkaszellem és történt volt egy kis fürdetés (már hogy nem őt a fürdették, hanem ő, másokkal egy gyámoltalanabb fiút). Az esetért megkapta a megfelelő fegyelmi fokozatot, amitől nagyon kétségbeesett, mert az anyja a legutóbbi eset után azzal fenyegette, hogy kiveszik az iskolából, és elküldik inkább kőművesnek, ezért megkeresett engem.

Támadt némi PTSD-m, hiszen engem is sokszor fenyegettek a szüleim (bár az iskolában agresszív nem voltam), és általában olyasmikkel zsaroltak, ha valami nem tetszett nekik, ami fontos volt számomra. A szünet előtt sajnos kevés idő volt beszélteni, de annyi kiderült, hogy tényleg bánt másokat, és fogalma sincs, miért... viszont ha pont azt veszik el tőle, ahova ki tudja csatornázni a, vélhetően főleg a családja miatti indulatait (elvált, hanyagoló apa, mostohaapa, új kistesó, tehetetlen indulatos anya, stb.), akkor elszabadulhat a pokol.

Az eset megoldódott, szerencsére az osztályfőnöke is tök normális, így megúszta egy igazgatóival, és az új cikke is megjelent. Nagyon komoly cikksorozat egyébként, interjúsorozat mindenféle szakemberekkel József Attiláról (kiről másról), iszonyú boldog volt tőle. Én viszont (ismeretlenül) kaptam egy levelet az anyjától még aznap, hogy ne sztároljam a fiút, nem érdemli meg, gyalázatosan viselkedik, és meg kell büntetni.

Ebből (és hát a saját gyerekkkori tapasztalataimból) sikerült végleg összeraknom a képet, és visszaírtam, hogy az iskolai viselkedés (aminek kell, hogy legyenek következményei) és a teljesítmény két külön dolog, én ezt szét tudom választani, jó lenne, ha ő is megpróbálná; és a mi feladatunk az, hogy amellett, hogy nevelünk, értékeljük is azt a nagyszerű munkát, amit ez a gyerek végez (versenyek, programok, stb.) Volt még egy kis hörgés (ezt is ismerem, csak az emberek ezek szerint már nem fogadóórákon teszik ezt, hanem messengerben), végül elcsitultak a kedélyek, és a fiút is sikerült megnyugtatni, aki persze végtelenül szégyellte, hogy az anyja nem tudja házon belül tartani az indulatait, és egy idegen tanárt zaklat, sőt, a fia Fb-bejegyzései alá kommentál nyilvánosan (ezt is teljesen átérzem, pedig az én gyerekkoromban még nem volt internet hálisten).

Így mentünk bele a tavaszi szünetbe, ami egyébként szuper volt, mert azzal, hogy húsvét hétfőn elutaztunk, sikerült egy hetet a választási plakátok nélkül tölteni viszonylag nyugiban és békében. Az utazásaimat egy ideje kicsit máshogy rendezem magamban, megpróbálok kevesebbet feszülni és megfelelni a társaságnak, valamint nem reagálni mások idegeskedéseire sem (ha van ilyen); viszek könyvet, igyekszem a látványra koncentrálni, elengedni azt, ha valami nem fér bele, korán lefekszem esténként. Ez beválik, sokkal jobb így utazni, mint úgy, hogy 'na most nyaralunk, ennek jónak kell lennie'.  

*

Hazaérve volt még pár nap a választásig, mindenki iszonyatosan felfokozott állapotban volt körülöttem, amit viszont kicsit nehéz volt kezelni. Én sem voltam nyugodt, fogalmam sem volt, mire számítsak, de próbáltam nem óránként a híreket olvasni (nem is lehetett, hiszen rám szakadt millió határidő és teendő, a szünet utáni első iskolai hét olyan volt, mint egy versenyfutás). A legidegesítőbb a szomszédban lakó (szingli) barátunk volt, aki pályaelhagyó szociális munkás, és most nagy lehetőséget lát a visszatérésre. (Jelenleg az egészségügyben dolgozik elég jó bérért, viszont a diplomáit nem tudja használni, és középvégzettségű ostoba nők a felettesei, amit nagyon nehezen visel, viszont, mivel a pénz nagyon fontos neki, nyelnie kell.) Na, ő óránként írogatott, minden környékbelit elkísért személyesen szavazni, és nagyon szeretett volna estére legalábbis berúgni, amihez (lévén másnap munkanap) nem nagyon talált partnert. Beültünk vele egy kávéra, aztán elzavarta, mivel még színházba is mentem aznap (munka okán), viszont estére megsajnáltam, és beengedtem a lakásba, ahol este 8-ig néztük az eredményvárót és hallgattuk a sirámait. (Képzeljetek el egy 190 centis nagydarab faszit, aki öt percenként mondogatja, 'nagyonfélek', 'nagyonfélek'.)

Kilenc körül sikerült elküldeni (ilyenkor már rég ágyban vagyok és csönd van körülöttem), viszont 10 órakor, amikor az eredmények már egyértelműek voltak, vissza akart jönni koccintani. Ezt nem engedtük, másnapra (hétfő) halasztottuk a dolgot. (Ő természetesen nem dolgozott a héten, lelkileg alkalmatlan lett volna rá.)
No, a lényeg az, hogy egyszerűen túl sok inger ért az első munkahét előtti napokban (igen, talán én is rajta vagyok a spektrumon valahol), úgyhogy teljesen szétestem, és nagyjából péntekre sikerült visszatalálnom a szünetben/szünet előtt magamévá tett kvázi nyugalomhoz. (Ehhez hozzá tartozik, hogy rám szakadt a teljesítményértékelés, az érettségi tételek, a hallgatók, a dolgozatjavítás és az osztályozóvizsga meg még pár apróság is.)

A hetet azért az sem könnyítette meg, hogy az ország mintha valami tömeges pszichózisban volna, az emberek ottfelejtették magukat a kampányban és az interneten. Nagyon zavart az oktatási miniszter neve kapcsán kialakuló lincshangulat (sajnos bele is sodródtam, rám is ugrott pár influenszer), a sok okoskodás (mindenki mindenhez ért minálunk), szóval összességében az, hogy sokan meg se próbálnak visszatérni a normális életbe. 

Pedig amikor leszavaztunk, szerintem tudható volt, hogy egy keresztény konzervatív jobberre húzzuk be az ikszet, akinek (bárhogy is gondolják a feltétlen hívei) láthatóan igenis vannak indulatkezelési problémái, és a volt házasságával kapcsolatos dolgokban sem feltétlenül csak neki hiszek, valamint (kissé aggasztóan) komoly személyi kultusz alakult ki körülötte. És igen, ez a nagyszámú mandátum is ijesztő kicsit, még ha racionálisan meg is tudom okolni a szükségességét.
(Az őt távolabbról támogató 'értelmiségi holdudvarról'--Mérő, Puzsér, Molnár, stb.--most inkább nem mondok semmit, tán majd egyszer.)
Ez nem csak az interneten van így, hanem a munkában is: a munkaközösségemből hárman kidőltek, egyvalaki közölte, hogy nem tud helyettesíteni, ezért egész héten toltam az órákat, miközben igyekeztem minden határidőt észben tartani.
Tegnap pedig vizsgáztattam, de közben azért most megpróbálok visszatérni a könyveimhez meg a saját dolgaimhoz, cikket írok, és próbálom felvenni a fonalat.  Csökkentem a politikát, visszapörgettem a művészeti-kulturális podcastokhoz (pl. a Kurtág György-adás a Partizánon csodás, nézzétek meg). 

Life goes on, emberek.

Gdanski fotók (a tengerpartiak Sopot városkában készültek.)

Eredeti méretű képek itt: https://photos.app.goo.gl/Uc4X7ZnURBY7eKMN6 

Napok óta

Napok óta szeretném megírni a múlt heti szegedi élményeket, oda menni mindig nagy boldogság, és mindig annyi mindent szeretnék csinálni, de soha nincs idő, pláne, ha egy aktív napra esik az egész, mint a csütörtök (este).

Bruttó 15 órát töltöttem ott, ebben benne volt a 6 óra alvás, a 1,5-2 órás előadás, némi csevely, de nem akartam túltolni, tudtam, hogy péntek hajnalban még haza is kell vezetni, és itt vár engem a 3. órában Dénes (magyar-angol tanárszakos hallgató), aki b.szott felkészülni eddig bármelyik órájára is, de főleg a péntekire - annak ellenére, hogy külön felhívtam a figyelmét a time gapre.

Ez a Szeged már nekem örök szerelem marad, a legjobb dolgok ott történtek velem, nyugodtan lehet mindent ide érteni. 2025 decemberében teljesen véglegessé vált, hogy már soha nem fogok ott élni és dolgozni, ekkor volt ugyanis, hogy az utolsó (egyébként némileg kamu) állásfelkérést is visszautasítottam arra hivatkozva, hogy az én életem 20 éve itt van (mennyi szám van ebben a posztban!), és így 50 felé (szám!) ezt már egyáltalán nem szeretném újrakezdeni, bármennyire vonzó is a lehetőség sok szempontból.

Az előadás jól sikerült, de nem is ez a lényeg (ezeket a módszertani megmozdulásokat inkább tudásmegosztásnak és beszélgetésnek, nem tudománynak hívom), hanem hogy látható jelei vannak annak, hogy nem vagyok mai csibe már én sem. Többek között az, hogy a rendezvény egyik fiatal titkára (magyarszakos tanárjelölt) másnap ismerősnek jelölt, és felkért, hogy legyek a mentora. Ez nyilván egy ábránd, a SZTE is gyakoroltat, megvannak a maga mentorai és szakemberei, de azért kicsit eldumáltunk a lehetőségekről. Aranyos volt, jól esett, a mai srácok ezek szerint így rajonganak.

Az este további része otthoni beszélgetéssel meg teázással telt - meg más ilyen boomer dolgokkal. Aztán a kedvenc barátom kedvenc legidősebb gyereke (aki szintén tanárjelölt) arról kezdett érdeklődni, hogy szerintem mennyire lehet bizalmi és tanácskérő egy viszony a mentortanár és a mentoráltja között, ugyanis az van, hogy az egyik barátja, aki épp állást kapna, nem tudja, hogy kezelje azt, hogy lányként egy lánnyal él együtt, vajon tanárként felvállalható-e ilyesmi -  illetve, ami még fontosabb, meg lehet-e ilyen témáról kérdezni a mentortanárt, akinek ugye a szakmai-emberi fejlődésed kapcsán elvileg támasznak, de legalább tanácsadónak kell lennie.

Nem nagyon tudtam mit mondani (ő is szászor bocsánatot kért, hogy ilyenekről faggat, amire azt mondtam, hogy hát ki mást lehetne erről faggatni egy steril egyetemi környezetből jőve, ahol a valóságról nem sokat tudnak), de több dolog eszembe jutott. Egyrészt az, hogy rémes, hogy ilyen félelmek egyáltalán aggályként felmerülnek egy tanárjelöltben, ez borzasztó. Másrészt, hogy a legjobb mentortanárral is nagyon óvatos lennék, a legtöbbjük ugyanis (pardon my French) begyöpösödött és lelkileg vén, konzervatív, így egyáltalán nem biztos, hogy alkalmasak egy ilyen kérdés -  nem hogy megválaszolására, de megértésére sem.

A harmadik gondolatom az volt, hogy tapasztalatom szerint a fiatalabb generáció sokkal rugalmasabb, asszertívebb és vagányabb, mint a miénk, ráadásául közelebb van a cseppet sem ítélkező Alfákhoz (vagy a fene tudja, melyik gen van most az iskolákban), szóval nem igazán látom, hogy félni kellene valamitől, hacsak nem az egészséges határtartás az, ami tényleg fontos lenne. Tanár-diák határ, úgy értem. Az is felötlött bennem, hogy milyen sok dolog van, amire a jelenlegi tanárképzés (amire mostansági kedvencem, a rémesen ostoba, de nagyon aktív BK miniszterelnöki biztos olyan irritálóan büszke) semennyire sem alkalmas, kezdve a megfelelő módszertantól a speciális nevelési igényeken át a fent említett identitáskérdésekig. Lelombozó, kiábrándító. A jövő tanárairól beszélünk.

Szerencsétlen Dénes félelmeire ezek után (immár itthon) kicsit kevésbé tudtam figyelni (hiszen a készületlenségéről ő nagyon is tehetett), de azért rendben lement az óra. Miközben hallgattam a nem túl izgalmas trianoni irodalmat (a duplaórán), arra gondoltam, hogy nem is sejtjük, mennyire más súlyú félelmek vannak itt. Tényleg, olyan jó lenne már egy kicsit kevesebb félelem és szorongás. Mellesleg nekem is, mert van bőven.

*

Kedvenc klubom

 

Algyői napfelkelte (on the run)

Nyugat

Ahogy ígértem, íme a bécsi beszámoló.

Az Albertinában még sosem voltam, ezért nem volt kérdés, hogy Marina Abramovic apropóján nem lenne rossz elmenni. Tudom, hogy ez valakik szemében ilyen sznob izé, de én régen tök sokat jártam múzeumban, és ilyenkor (amikor ismét eljutok) mindig eszembe jut, hogy az milyen jó volt. És hogy így kéne élni: színház, kiállítás, olvasás, a politika meg a világ meg le van sz@rva.

Úgyhogy szépen elterveztük, Sopronból remek a vonatközlekedés, van ott néhány jól bevált szállás, minden adott egy családi hétvégéhez meg a kikapcsolódáshoz.

Igen ám, csak hát bejött az időjárásfaktor, ugyanis az idei utolsó (?) másfél napos tél éppen a múlt pénteken kezdődött. Figyeltük ugyan a híreket, de azért optimisták voltunk, és hát ki volt minden fizetve, szóval nem volt gondolkodnivaló. (Megj.: az én drágám tíz centis ködben sem akar általában sehova elindulni és/vagy sötétben, esőben, és egyebek, de most bezzeg egy szava sem volt, vár a nyugat, nocomment.)

Zuhogó esőben indultunk, ami valahol a megyehatárban átváttott hóba, Somogy pedig, mire odaértünk, gyakorlatilag járhatatlan volt. Ömlő hóesés, 5-10 centi hó az utakon, takarítva még az autópályák sem voltak. Marcali előtt megállított egy baleset, emiatt másfél órát dekkoltunk, a navigáció körbe mindenhol pirosan villogott (további balesetek), úgyhogy sem ezért, sem a még botrányosabb állapotban lévő mellékutak miatt nem mertem megfordulni a lejtős behavazott úton.

Mint kiderült, hiba volt, ugyanis mire felfedeztük (a neten a lassú híráramlásban), hogy előttünk egy busz fekszik keresztbe, leesett még 5-8 centi hó. Ekkor viszont már visszafordultam és kerestem egy mellékutat. A somogyi falvakon áthajtva világosan látszott, kinek mennyire fontos a közbiztonság (és van kistraktor), mert itt-ott voltak rendbetett részek, máshol viszont semmi. Az átlagsebesség 30-50, csúszkák és átfúvások, autó és ember elvétve. 

A legrosszabb a Balaton környéke volt, itt már gyakorlagilag üres volt a főút (és sötétedett is lassan), és a folyamatos havazástól semmit sem lehetett látni szinte. Hideg is volt, a hó alatt lefagyott minden, az ablaktörlőbe belefagyott a jég, ahogy az első rendszámtáblára is. 

Zala is elesett, Keszthely katasztrofális volt, aztán ahogy nagy sokára beértünk Sümegre, ott mintha enyhültek volna az apokaliptikus állapotok. 

Eddigre már elég fáradt voltam, úgyhogy nehezemre esett figyelni meg tartani a lassú tempót, de hát muszáj volt. Győr-Sopronban már egyáltalán nem esett, de a délelőtti (azóta is tartó) átfúvásokat nem tudták mindenhol eltakarítani még a főutakról sem. A hókotrók valahogy mindig szembe jöttek. Kapuvár előtt térdig érő hó volt az úton, úgyhogy váratlanul... elakadtam. Szerencsére nem egyedül voltam, úgyhogy ki tudtak tolni a buckából - elképzelésem sincs, mi lett volna, ha magam vagyok.

Az utolsó etap a Kapuvár-Sopron távolság, ez is beletelt majdnem egy órába, ekkor már elég nyűgös voltam. 

Megérkeztünk a szállásra, ami egy helyes lakás egy társasházban belső udvarral, ami (ki nem találjátok) be volt havazva rendesen. Találtunk lapátot, kiástuk a nekünk szánt parkolót, de utána még szurkolhattunk, hogy a kajakiszállítás működik-e ebben az ítéletidőben. Szerencsére működött, még ha nem is sebesen, szóval éjjel 11-re már meg is érkezett a vacsoránk, egy János nevű futár hozta bringával (!) a várnegyedből. Ezt onnan tudom, hogy kínomban letöltöttem a Foodora alkalmazást a telefonomra, amin a többiek (én nem) mérsékelten kacarászva figyelték, ahogy János, a bringás futára keresi a címet. 

Ezen után gondolhatnátok, hogy minden kedvem elment a múzeumlátogatástól, de nem. 

Valahogy biztos voltam benne, hogy az ország ezen részén vonatilag minden rendben lesz. A kelet-osztrák részre (a havak ellenére) nem is írtak elakadásokról (nem így a Lázár-vonalak, ugye), úgyhogy azzal a meggyőződéssel feküdtem le aludni, hogy másnap minden f@sza lesz.

És így is lett, volt olcsó turistajegy négyünknek, a vonat pontosan ment és jött, Bécsben pedig mindenki vidám volt és felszabadult, pedig... zuhogott az eső egész nap. Igen, az eső.

Marináról nem írok, olvassátok el ezt a cikket esetleg, illetve a bécsi kiállításról sok más anyag is van. Röviden: rohadt jó ötlet volt, hogy eljöttünk. Nyilván van a nőben egy hatalmas adag pózőrség (mint minden performanszművészben), de a testisége, a fizikalitása, a valódisága, a közelisége valahogy olyan jólesően emberközelinek tűnik abból a világból nézve, amiben most vagyunk.

Arról nem is beszélve, hogy Ausztriában nincs Fidesz meg háborús plakátok, csodás érzés friss oxigénhez jutni, komolyan mondom.

Marina maga pedig egyébként hihetetlenül lelkes és aktív a mai napig, pár hónapja járt is a helyszínen és tartott egy előadást (a fene gondolná róla, hogy 80 éves).

Párat azért fotóztam, illetve nagyon szuper volt a klasszik Albertina (tehát nem az Albertina Modern) impresszionistáktól a modernekig tartó tárlata és Lisette Model osztrák-amerikai fotós képei az amerikai Great Depression éráról.

Hazafelé sehol egy hószem, ma pedig már 14 fok volt, mondanom se kell.

Szóval járjatok ti is múzeumba meg galériákba, mert az nagyon jó és feltöltő dolog még ha halálos apokaliptikus út is vezet odáig.
És utazzatok sokat ahelyett, hogy ebben a nyomorult országban szomorkodnátok folyton (úgyis vissza kell ide jönni).

(Most például szerda este van, de eddig még semmi sem tudta elrontani a kedvem, pedig a kampány egyre durvább és sötétebb.)

Néhány fotó: 

Albertina Modern

Albertina

(ez volt fenti volt a kedvenc képem, Paul Delvaux alkotása, Táj lámpásokkal)

Lisette Model

(akit a dzsesszportrék alapján már ismertem, csak nem tudtam, hogy ő az)