Nem népszerű

Ezzel most nem leszek nagyon népszerű.

Mert értem én, hogy felvételi hét (pontosabban javítási hét) van, de ne csináljuk már a hetedhét országra szóló fesztivált, ha kérhetem.

Azt is értem, hogy sok minden összejött: félévi zárás, utolsó dolgozatok, nálunk még egy kultúra napi program is volt, stb. stb. De azért törekedhetnénk udvariasan és arányosan arra, hogy ne táncoljunk egymás idegein.

Még azt is megértem, hogy a középiskolába bejutás fontos dolog, sőt, mindenki szeretné, ha a gyereke a legjobb helyre kerülne... de van az a mondás a cipész cipőjéről, ami nagyszerűen applikálható a tanárokra, főleg azokra, akiknek középiskolás, urambocsá, középiskolába készülő gyereke van.

Szóval bocsi, hogy kiakadtam, de mást sem hallgatok egész héten, mint hogy kinek a gyereke hány pontot írt, folyton csörögnek a telefonok, anyukák ordítoznak egymással a tanáriban, zaklatják a matektanárokat, lobogtatják a gyerekük dolgozatát, egymást lelkiterrorizálják, nyomasztják, zsigerelik. Persze, világos, hogy az ember segít a gyerekének, ahol csak tud (én például otthon sosem vártam orvosi vizsgálatra, és a mai napig anyám írja az e-receptet, ha nincs időm dokihoz menni), de mégis mi lesz abból a szerencsétlen gyerekből, ha anyu még sokáig így túltolja a pedagógust?

Egyébként is eleve rosszul vagyok attól (már írtam is erről korábban szerintem), hogy egy ilyen gimnáziumban mindenkinek a gyereke zseni. És nem csak egy dologból, mindenből. Mindenből is. Sport (lehetőleg lovaglás persze), művészetek, matek, zene, meg az élet úgy általában. Az értékrend. Nincs túlzott mobiltelefon, fiúknak nincs pornó számítógépezés, megeszik a zöldséget, gyümölcsöt, anyák napi ajándékot készítenek kézzel (!), stb. stb. stb. 

Ez igazán nyomasztó. 

Nem akarom hallgatni, de hallgatnom kell, és ez nyomasztó.

Közben pedig sajnálom a gyereket, mert világosan látom, hogy nem ilyen, és esélyt sem kap az átlag életre főleg és amennyiben abba az iskolába kerül, ahol az (a jó édes) anyja is tanít.

Szeptember óta pedig csak a felvételit hallgatom, hogy Dezsőke hány tesztet csinált meg a hétvégén, Gizike hány különórára járt, kinek mit mondtak az általános iskolában, ki melyik nyílt napon volt és hogy utálta a többi iskolát, ki kapott szóbeli felvételi mentességet, majd ezután pedig most egy hete az megy, hogy ki hány pontot írt.

Olyanok a kollégák, mint a hollywoodi anyukák egy elcseszett gyerekcastingon. Tényleg, már csak a pirulák hiányoznak. 

Félreértés ne essék, mint fentebb mondtam, minden aggodalmat és törődést megértek. De nem úgy van az, hogy ha a gyereket hiperkontroll alá helyezzük, minden lépését figyeljük, akkor egy önálló döntése nem lesz? Hogy akkor előbb-utóbb minden hülyeség elintézését tőlünk várja majd el? Sőt--tovább megyek--, nem oda vezet ez, hogy minden felelősséget elhárít majd, és azt fogja gondolni, hogy majd a felnőttek megoldják helyette?

Én egyáltalán nem mondom, hogy könnyű objektívnek lenni és jól csinálni. De enyhén szólva túlzónak találom azt a feltételezést, hogy a gyerek élete (!!) múlik azon, milyen gimnáziumba/középiskolába megy. Hát bocsi, de az életben azért vannak ennél fontosabb dolgok is, például a stresszfaktorok meg a stressz okozta pszichoszomatikus betegségek. A szociális érzékenység. A szolidaritás. A kedvesség. Meg úgy általában, az életre valóság.

Fel nem fogom, egy amúgy kitűnő nyolcadikos anyjának miért kell hetek óta telesírnia az iskolát. Miért kell kollégáknál lobbiznia, sőt (és itt jön a csimborasszó), miért kell kék (!) tollal belejavítania a gyereke felvételi tesztjébe, amivel még pont 2 pontot szerezhet az amúgy is magas százalékú dolgozatban. És utána miért kell az eredményekkel dicsekednie, és miért kell a kollégák gyerekei iránti jóindulatra felhívnia a figyelmet. Ezt mégis milyen morális mércével mérjük (hogy így többszörösen alliterálva hívjam fel a figyelmet a problémára)? Ez elfogadható vajon? Ez "nem nagy dolog"? Hol van az "ezt igazán megtehetjük egymásért" határa?  

Az van, hogy az iskolákban is működik a mutyizás. (Ez mutyizás?) Mindenki mutyizik, mindenki szemet húny. MutyiLand, bazmeg. Az iskola a társadalom kicsiben, régóta tudom.

Én elit gimnáziumba jártam. Van olyan osztálytársam, akiből sikeres ember lett, de a mai napig azt hangoztatja, hogy mennyire utálta azt a versenyistállót. 

Aztán egy szakközépben tanítottam. A volt tanítványaim közül sokan lettek boldog és elégedett emberek: tanárok, szakácsok, marketingesek, üzletkötők, bolti eladók. Na, ők a mai napig megállnak velem beszélgetni, ha találkozunk az utcán. Írnak üzeneteket is. Nemrég egyikük lefotózta a bizonyítványát (bolti előadó), és elküldte. A két évvel ezelőtti gimnazistáim közül pedig többen meg sem köszönték, hogy megadtam nekik a jobb jegyet (mert kikönyörögték), amivel felvették őket az egyetemre, és azóta sem hallottam felőlük.

Az iskola csak iskola. A jó iskola számomra értelmezhetetlen fogalom, ami értelmet adhat neki, az a jó tanár és a jó diák; utóbbi pedig nem azt jelenti, hogy maximális ponttal kerül be.

Annyira rosszul vagyok már ettől, hogy elmondhatatlan. 

És jövőre két olyan diákot is tanítani fogok, akiknek az anyjával egy tanáriban tartózkodom. 

Nem, nem a gyerekektől tartok; a gyerek az gyerek. 

De szerintem még vastagabb páncélt fogok növeszteni.

Csalódásaim #2

Ezt a posztot még az előző bejegyzésbe szerettem volna beilleszteni, de immár sokat tanultam arról, mennyi egy fáradt elme olvasási kapacitása. (Na jó, nem ehhez viszonyítok, hanem a diákokhoz, akiknek már két oldal is hosszú.)

Múlt héten voltak az emelt érettségik. Őszi szezon, rengeteg vizsgázó, főleg nyelvből, hiszen párunk és kormányunk közhírré tette, hogy az emelt érettségi/nyelvvizsga immár kötelező lesz az egyetemre való bejutáshoz.

Majd ahogy az lenni szokott, egy hirtelen vonással el is törölték.

Ennek a hírnek a keltezése november 5, én november 9-én mentem vizsgáztatni.

Értem? Gyorsan kidobták a mégse törvényt, de addigra már tele voltunk vizsgákkal ezekben a szép őszi napokban. Boldog és boldogtalan jelentkezett, hátha.

Az írásbelit pl. négy nap alatt kellett kijavítanom (egy csonka hetet kaptunk rá), szóbelire pedig behívtak feleltetni mindenkit, akit csak lehetett. (Köztudott, hogy ősszel kevesebb a jelentkező, tele vagyunk munkával, senki nem akar karácsony előtt megdögleni.)

Na szóval ahogy elnökként bontogatom a csomagot ebben a semmit fel nem szolgáló gimnáziumban (except for száraz pogácsa és csapvíz) egy szomorú szombati délelőttön, egyszer csak találok egy határozatot. Nos, ezt a dokumentumot (szégyen, nem szégyen), nem sikerült értelmeznem, még a két kollégám segítségével sem. 

A következők álltak rajta: a vizsgázó időhosszabbítást kap, felkészülhet, valamint írásban szóbelizhet. (!!!) 

Tudvalévő persze, hogy a nyelvi érettségiken nincs felkészülési idő, illetve a három taskból kettő interaktív, a feladatok pedig előzetesen nem ismerhetők meg, hiszen éppen a spontán megnyilvánulás a lényeg.

Bőszen telefonálgatni kezdtünk (ült köztünk egy szakértő is), ám az OH nyilván nem vette fel; miért is vették volna fel ezek a jogászfejek szombaton, mikor épp fontos vizsgák folynak szerte az országban. Egyedül a tanulót a vizsgára benevező iskola igazgatójával tudtunk beszélni, aki elmondta, hogy a gyerek külsős, ergo nem tudnak róla semmit, csak szépen aláírtak egy határozatot, aminek a tartalmával nem voltak tisztában. (Ez is, bazmeg...)  

Úgy alakult magyarán, hogy a szitut immár mi hárman voltunk kénytelen megoldani. Vizsgáztassunk le egy gyereket, akiről semmit nem tudunk, de aki fel van mentve a szóbeli vizsga alól.

A határozat nem konkrét, sőt, értelmezhetetlen, a hivatal nem ad választ a kérdéseinkre, illetve amikor végül közvetítő útján mondanak valamit, az egy kalap f@szság. 

Vagyis hogy nincs felkészülési idő, a lány jön és ír. Mindent. Az interaktív feladatoknál is. Írásban vitatkozik, vagy mi.

A lány jött; mint kiderült, súlyosan dadog, gyakorlatilag meg sem bír szólalni. Yes, no. Ennyi.

Az utazás témakört, a gyorskajákat, valamint az audio-ekönyv-rendes könyv témakört húzza.

Egyszerre tragikus és groteszk, ahogy leírja az érveit és a gondolatait (értsd: a tanár elmondja a kérdést, állítást, majd mindannyian kivárjuk, míg a gyöngybetűivel lekörmöli a választ; amit én felolvasok, mert a telefonos utasításban az áll, hogy ezt így kell). 

Egyébként nem is olyan jó, szóval hárman nem értjük, mi vehette rá, hogy bejelentkezzen erre a vizsgára. Nyilván az, hogy egyetemre szeretne menni, és ő még úgy tudta, kötelező a nyelvvizsga.

Azt a helyszínen tudja meg, hogy mivel időhosszabbítást kért, amúgy nem is kaphat nyelvvizsgát. Igen, a szóbelin nincs végül hosszabbítás (hisz nincs felkészülési idő), de az írásbelin volt. 

De nekik ezt senki nem mondta.

Ahogy az is négy napja derült ki, hogy ezt az egészet nem is lenne muszáj...

Végül 42 percet tölt bent (a 20 helyett), jegyzőkönyvezzük a szitut, beborítékoljuk az írásbeli válaszait, javasoljuk (!), hogy a max. pontja 30 helyett 27 legyen, hiszen a kiejtés/beszédtempó/hanglejtés szempontot (hahaha!) nem tudjuk értékelni. A határozat (és a telefon) persze erre vonatkozólag sem tartalmazott semmit.

Mindezt úgy, hogy nyilván mindannyian tudjuk, tojni fognak a javaslatainkra, ahogy arra is tojtak, hogy épkézláb jogszabályt alkossanak dadogós gyerekek idegennyelvi vizsgáztatásához, hogy ne a vizsga reggelén szembesüljünk egy ilyen áldatlan helyzettel, vagy hogy legalább azt a kibaszott telefont időben felvegyék és tudjanak valami használhatót mondani.

A mi felelősségünk, értem? Aki ekkora ökör, hogy hétvégén vizsgáztat, nyelje le szépen.

Egyáltalán: nyeljen le mindenki mindent.

Mindez amúgy meglehetősen emlékeztet a nyári külföldi nyelvtanfolyamok ügyére (erről majd egy másik alkalommal írok), amiben szintén a tanároknak kellene vállalni azt, ha egy társaság a megfelelő kísérettel kijut külföldre (vagy nem). 

A mi iskolánkban speciel nincs elég jelentkező kísérőnek.

Így a végén majd a mi hibán lesz, hogy kimúlik ez a kampányhúzás projekt is. Ők mossák a kis hamvas, dologtalan kezeiket.

Elnézést, de

Elnézést de...
... egyszerre olvasom az Iskola a határont, A Mester és Margaritát, valamint a Nincseleneket.
Attól tartok, hogy nyolcunk közül csak én. Az előbbi kettőt hangoskönyvben is hallgatom attól függően, hogy épp mikor megy az agyamra Szilágyi Tibor vagy Kulka János hangja.

Olyan okos, művelt és tájékozott vagyok, mint még soha!

[Viszont kurvajó filmes feladatlapot csináltam a Sorstalansághoz, így legalább annak az újraolvasását elsumákoltam (ők persze a könyvből is írtak).]

A javítanivalókat legszívesebben kezelésbe venném egy lángszóróval (szerzőikkel együtt, jaj bocsánat), főleg azokat, amikben a sokszori noszogatás ellenére sem észlelek pozitív változást. (Megfontolandó egy kolléga munkamódszere, miszerint csak random/szúrópróbaszerűen szedi be a fogalmazásokat, mondjuk kérdés, mi a válogatás szempontja.)

Ellenben megkérdezik, mikor kezdjük el kidolgozni a tételeket. #nocomment
Múltkor egy csaj azt mondta, miért, hát nincs is olyan sok anyag a google drive-on! (39 doksit csináltam.)

Az elhanyagolt osztályok rosszalkodnak szomorkodnak, mert nincs elég feladatuk, és pedig lassan megutálom az összes kosár- és focicsapatot, valamint ifjúsági versenysportot.
A múltkor lazításképpen játszani próbáltam valamelyik drámaórán, de annyira élvezték, hogy majdnem megsebesültem...

Ma osztályozóvizsgáztattam egy srácot, akinek jó nagy egója van és gazdag apja valami menő angol egyetemre készül fizikusnak.
Miután közölte velem, hogy az élete múlik ezen a jegyen (is), össze-vissza halandzsázott nekem mindenféle baromságot.
Ha tőlem kapja az egyetlen rosszabb jegyet, karriergyilkos is leszek. #nemleszekhanemvagyok

A macskám klimaxos, minden hajnalban fél 3-kor rákezdi a műsort, és nem tudom, hogy cicafiú kell-e neki vagy csak egy kis éjszakai nassolás, esetleg néhány élő veréb.
Nagyon szeretnék már rendesen végigaludni egy éjszakát, ami az Elgyötört Kisgyerekes Magyar Anyák egyetlen vágya, ne sajátítsam ki, tudom.

Miután nemrég elkezdtem örülni, hogy nekünk hosszabb a tavaszi szünet kicsit, kiderült, hogy azokra a napokra vizsgákat vállaltam. #lúzeeeeer

Sorry there was a problem with your request. Requests.
(#majdjövök)

Kis magyar akadémia

A kis magyar akadémia úgy működik, hogy valakik hatalmas pályázati összeget nyernek egy bizonyos nagy projektre.

A projekt már eleve vitatható, mert mondjuk egy teljesen átláthatatlan kulturális témát próbál fogyasztható, olvasható formába önteni egy olyan érában, amikor már senki nem olvas hosszú és bonyolultan szerteágazó irodalomtörténeteket. Meg amikor tudományosan már különben is másfajta szelek fújnak.

A projektre van mondjuk 5 év.

Na, a bölények (persze csakis 50 fölötti férfiak) összeülnek, hogy megbeszéljék az irányelveket és a részleteket. Budapesten, hol máshol.

Aztán az elkövetkező 4 évben még többször összeülnek. Iszogatnak (gondolom), cigizgetnek, andekdotázgatnak. Esetleg szidják a politikát meg az akadémiát megbénító intézkedéseket. A pártokat. A feleségüket, a fiatalságot, a hallgatóikat.

Aztán egyszer csak eszükbe jut, hogy ehhez a mostre projekthez kellenének szerzők is. 

Ekkor emlékeikben felkutatják, kit is ismernek. Kikkel szoktak konferenciákon összefutni.

Random kiválogatnak néhány témát, ami trendi és/vagy tetszik nekik. A többit szétosztják a nekik kedves doktoranduszok, kollégák között. "Neki szerintem ez jó lenne"-alapon.

Mindeközben az adott témákon 20-25 éve dolgozó szakembereknek nem szólnak. Mondjuk adnak nekik ezt-azt hasraütéses alapon. 

Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy persze mindenki ingyen dolgozik, kivéve azokat, akik szerkesztik ezt az egészet (van, aki 5 évre fizetést kap a pályázati pénzből, pedig még doktorija sincs). 

Eltelik pár hónap, év, a szerzőkkel senki nem kommunikál. A határidők változnak. Az irányelvek is. Illetve azok nincsenek. Egyszer csak közeleg a határidő, és a bölények sorra küldik az e-maileket egyre szívhez szólóbb megszólításokkal ("kedves kollégák"). Értitek, 4 évig eszükbe se jutsz, most meg kedves kolléga vagy.

Aztán elkészül valami, amit most már muszáj benyújtani elbírálásra. Hiszen mégis csak nagy pénzekről van szó. Amikből akár tanszékek technikai felszereltségét is lehetne fejleszteni. Ez persze nem történik meg, jó, ha némelyik intézet kap egy-egy laptopot. A többi pénz...? Költői kérdés.

A bírálat megsemmisítő. Hogy profánabbul fogalmazzak, halál ciki. A szignózó bíráló igazi szaktekintély a maga területén, ráadásul nő. És jól megmondja, ahogy kell. "További elbírálásra alkalmatlan". "Alapvető szerkesztési hibák." stb. Persze mélyen elássák, senki nem olvashatja el. Titok.

A projekt kap még másfél évet korrigálásra.

Ám láss csodát, megint nem történik semmi. 

Viszont hirtelen meghal a szerkesztőbizottság feje. 

Jó szakember, nagy veszteség, minden irónia nélkül. 

Csak hát egy despota bölény.

A fizetett szerkesztők, akik az ő diákjai voltak valaha, immár nem szerkesztenek. Öt évig kaptak fizetést, az letelt, ki is kérhetné számon, mit végeztek. Lehet, hogy már árkon-bokron túl járnak. A keresztapa halott. A többiek meg kussolnak.

A legutóbbi e-mailben azt kérik, mindenki szerkessze meg inkább a maga anyagát egy nyilvánossá tett dokumentumban (#nocomment). 

És hogy (én) volnék-e szíves elvállalni még egy pici fejezetet jövő hétre, ja jó, nem, akkor őszre. Please.

Az akadémiai világ valahol megérdemli, amit mostanában kap. Pont ugyanaz a hierarchia alapú, patriarchális elveken működő elnyomó rendszer, mint az oktatás vagy az aktuálpolitika. Egy omladozó templom.

És közben a romokat pici, törékeny, szorgalmas emberek tartják a vállukon, aki semmilyen erkölcsi, na de főleg anyagi elismerésben nem részesülnek, sem rokonai, sem ismerősei senkinek. Csak dolgoznak, mert szeretik, amit csinálnak. Mert hisznek valamiben. És valamiért még mindig itt vannak.

Kompót ország

Gondoltam, keresek valami frappáns idézetet a mai keserű poszt margójára, de aztán rájöttem, egyáltalán nem vagyok kompótablis kompatibilis Adyval, mert nem az érdekel, hogy kelet vagy nyugat. Felőlem lehetne a prosperáló kelet is, ha az nem a light (vagy akár keményebb) autoriter irány, ha van benne bambuszrügy, zöld tea meg némi spiritualitás.

De nincs.

A valóságtól persze így is már jó régen elrugaszkodtunk, na, nem a szellem irányába, hanem valami elbaszott és durván groteszk párhuzamos univerzum kezd kirajzolódni, ahol pocakos miniszterek koccintanak pálinkával ünnepnapokon, ahol ha a szegényeket beássák az erdő közepén a föld alá, akkor olyan, mintha sose léteztek volna, és ahol a minőségi munkának maximum annyi az eredménye, hogy még van munkahelyed; de lehet, hogy az is csak azért, mert nem kellett még senkinek.

Elég régen nem írtam közéletről és politikáról.

Ez egyáltalán nem véletlen.

Az országos nihilnek persze vannak pozitív hozadékai, mondjuk visszatért egyik kedvenc bloggerem, ami azt mutatja, hogy egyre több az indok arra, hogy kíméletlen szarkazmussal savazzuk mindazt, ami körülöttünk van. (Az igazi pre-forradalmi hangulat persze az lesz, ha ő is visszatér.) 

Hogy a konkrétumokra is rátérjek, azt kell mondjam, körülöttem minden értelmes ember ki van égve, mint a kopár sík szarja szík sarja. Sokat gondolkodtam ezen, és az ok igazából nem a rengeteg munka, a kilátástalan egzisztenciális helyzet, kevés fizetés (bár mindez lehetne), stb., hanem az, hogy egyfolytában idiótákkal kell foglalkoznunk. Hogy konkrétan mindenki, akivel a hétköznapokban muszáj érintkeznünk, hülye, mint a segg (warning! túlzás alert!).

Egyszer egy poszt kapcsán már megkaptam a magamét, mert sznobnak bizonyultam, amiért a hülyékkel elégedetlenkedtem, de most megint el kell mondjam, nem az a problémám, ha valakinek nincs a kisujjában a Nagy Francia Enciklopédia, nem négy nyelven beszél vagy nincs három diplomája. A megértésről, a másokra való odafigyelésről, a kooperációs készségről, az önzetlenségről beszélek. Arról, hogy mondjuk ne kelljen háromszor elmagyarázni, hogy egy megoldás miért jobb, mint egy másik. Hogy ne igényeljen istentelen erőfeszítést az, hogy megértessünk és megértsünk valamit.

Azt látom, hogy a gondolkodó, cselekvésképes, tenni akaró emberek iszonyatosan magányosak manapság. Nem, nem azokra a mikroközösségekre és négyszemközti beszélgetésekre gondolok, amikor jól elszidjuk a rendszert és megállapítjuk, hogy #mindhülye; az ilyesmi sajnos csak ideig-óráig nyújt vigaszt. Aztán szépen mindenki visszamegy a munkahelyére, a családjába, a közgyűlésbe, munkahelyi értekezletre, az értetlen rokonai közé, stb., és kezdődik minden előröl.

Persze most egyszerű lenne megint mindenért a politikát, a közéletet meg az oligarchákat okolni, de már ezt is unom.

Az van, hogy a minoritás próbálja ezt az országot a vízszint fölött tartani, és ők pedig egyre fáradtabbak, szomorúbbak és öregebbek. A túlnyomó többséget tényleg csak a saját szajréja érdekli, amit kötegenként varr bele a párnahuzatba vagy dug a spájzba a befőttek mögé vagy a krumpli alá. Na, nem azért, hogy később másnak is adjon, hanem mert mégis csak más érzés teli éléskamrával szénné égni, ha telibe talál egy meteor.

Te mit választanál...

... a testképzavart vagy az énképzavart?

Amikor anyám a múlt héten felhívott a születésnapomon, a második kérdése az volt, hogy sikerült-e már lefogynom. Mondtam neki, hogy nem tudom, nincs itthon mérleg.

A kérdésnek persze van előzménye: nyár lévén elmentem laborvizsgálatra, mert egy pár évvel ezelőtt történt agyi érprobléma miatt úgyis folyon ezzel csesztetnek, hát, gondoltam, most ráérek, megcsinálom.
Minden oké volt, a vércukorszintem kissé magas.
Nem annyira, mint az év közben készült vérképen (minek is vesznek vért de. 11.30-kor, amikor tök stresszes vagyok attól, hogy nem érek vissza a munkahelyemre?!), 6,27 (a határérték a lelet szerint 5,9).
Egyszer volt már, hogy majdnem cukorbetegnek diagnosztizáltak hasonló eredmény miatt (és vérnyomásos betegnek alkalmi magas vérnyomás miatt), most szemem se rebbent, de, mivel orvos családból származom, elvittem a leletet anyámnak, aki azon a bizonyos felhőtlen nyári délutánon, miközben a többiek gondtalanul fröccsöztek, hosszas eszmecserébe bonyolódott velem a súlyomról.

A teljesség igénye nélkül:

- És sportolsz valamit? (persze sokszor meséltem már neki, miket sportolok, heti 3-4 edzés, nyáron több)
- Persze, járunk spinningre.
- Akkor ki kéne iktatni a cukrot és a szénhidrátot. (egyiket sem eszem)
- Nem eszem ilyesmit.
- Süteményt? 
- Azt sem.
- És mit szoktál reggelizni?
- Zabkását és müzlit, olajos magvakat.
- Jézusom, azokban rengeteg szénhidrát van.
-  [...]
- Hát tudod, nekem is van két hely, ahonnan nem tudok lefogyni, a hátam és a hasam itt. De hát már hatvan éves vagyok ugye, és hát még így is én tudom a legkönnyebben megcsinálni a Pilates-gyakorlatokat...
- [...]
- És akkor nem is jársz biciklivel?
- [...]
- Amikor én egyszer annyira lefogytam, akkor csak nyers zöldséget ettem és natúr csirkemellet. (rosszul emlékszik, csalta az apám és több évig voltak válófélben, attól fogyott le, miközben én a dugi cigijét szívtam [sosem dohányzott, de akkor tartott otthon bagót])
- [...]
- És miket szoktál enni? (= ezen a ponton már végképp nem láttam értelmét a párbeszéd folytatásának, viszont végig kellett hallgatnom... egyébként ők a szívbeteg férjével mangalicakolbászt esznek és oldalast... fent idézett látogatás alkalmával palacsintát sütött...)

Mondtam neki még, hogy egyáltalán nincs arra berendezve az életem, hogy kalóriákat számolgassak, ráadásul ez kurvára untatna is. (- De nincs más mód.) És egyáltalán, nincs annyi időm a testemre, mint Sarka Katának meg Rogán Cilinek, mert náluk én sokkal elfoglaltabb üzletasszony vagyok, ráadásul sajnos csak úgy érzem igazán jól magam, ha néha csak úgy ledöglök és olvasok. Vagy megnézem az Almodovár-összest.
Olykor persze elgondolkodom azon, hogy félmaratonokat futok és minden este edzőterembe járok ezentúl, mint egy-két kollégám, de akkor: vagy neki kell állnom szponzorokat keresni, vagy az ötvenes éveimben járó kapuzárási pánikos férfinak kellene lennem, akinek vagy nincs felesége, vagy az naphosszat otthon van és kisüti (szűz olivaolajban!) a natúr csirkemellet estére.

Szóval!
Sosem voltak illúzióim az alkatommal kapcsolatban; egy olyan családban, amibe beleszülettem, ez nem is lett volna lehetséges.
Emlékszem, a 8 éves unokatesóm nem ehetett még egy szeletet a saját szülinapi tortájából, mert az anyja megtiltotta neki (akkor minek volt habostorta, bazmeg?), a drága potrohos nagymamám pedig, akit amúgy tényleg nagyon imádtam, minden balatoni strandszezon első napján azzal volt elfoglalva, ki mennyit hízott az elmúlt télen. (Persze amikor a tesóm egyetemistaként inkább bulizott, mint evett, akkor ő sovány volt, amikor úsztam, nekem túl széles volt a vállam, stb., ezek voltak a régi szép idők, amikor a testfasizmus meg a body shaming fogalmát még hírből sem ismertük. > olvasnivaló itt és itt magyarul itt.)
Anyám és apám között a súly kardinális kérdés volt: apám hedonista, anyám óvatosabb (vagy inkább hiúbb nő), és kétségtelen, hogy neki volt igaza, hiszen a súly komoly rizikófaktor, ezt nem kell magyarázni. Híresen nagy fogyása hátterében persze nem ez állt, hanem inkább a bánat és az életközépválság. Aztán amikor újra férjez ment, visszanyerte az eredeti alkatát.

Pár éve volt egy krízisem, nyárra esett főleg, és amikor visszamentem dolgozni a szabadságról, senki sem kérdezte, valami baj van-e, hanem megdicsértek, hogy szép vagyok, hogy csináltam. Anyám persze azon a nyáron egy szót sem szólt, bezzeg most. (Konklúzió: inkább legyél idegroncs, de sovány.)
Ezek után persze nem voltk kedvem levetkőzni előtte, pedig akkor látta volna, hogy sima a bőröm, vannak izomtónusaim, és nem lehet belecsípni a fenekembe. Ha egyszer is megölelt volna úgy kb. 15 éve (lehet, hogy sokkal több, nem emlékszem), nyilván érezné, hogy amit viselek, az jórészt izom; persze nem mondom, hogy nincs rajtam súlyfelesleg meg puhaság itt-ott, de ki a picsának van kedve megtagadni magától egy szezámmagos kiflit (nem, nem franciakrémest, tényleg tökre nem szeretem az édességet!), ha épp úgy tartja kedve? Vagy egy lángost?

Úgyhogy arra jutottam, hogy a dokik egyrészt képtelenek a vérképnél jelentkező (apróbb?) eltéréseket leválasztani a testsúlyproblémáról, másrészt nekik nyilván nincsen hasonló tünetük, mert preventíve szedik a (1) vérnyomáscsökkentőt (2) koleszterincsökkentőt (3) véralvadásgátlót (4) vércukorszabályozót.
Az isteni útmutatás még mindig a testtömegindex, holott számtalan kutatás igazolta, hogy ez az érték önmagában egyáltalán nem mindenható.
Hát köszi, de nem. Eszem ágában sincs laborokban és patikákban tölteni a hátralévő életemet.
Tudom, hogy van mit dolgoznom magamon, hogy jobb legyen a közérzetem, ezért például kurvára szeretnék már nyugdíjas lenni, mert akkor nem a napi 12 óra munka után kell elkezdenem foglalkozni magammal és mindig ki tudom aludni magam.

Még egyszer mondom, nem elhízásról beszélünk, és egyáltalán nem vitatom, hogy az valóban veszélyes.
Arról beszélünk, hogy az egészségért való ún. aggódás okán (vagy csak úgy) az ember rendszeresen dehonesztáló megjegyzéseket kap a külsejére olyanoktól is, akik elvileg közel állnak hozzá. Hogy nem egymás biztatásán és az önbizalomépítésen dolgozunk, hanem azt keressük, hogy a másikban mi a hiba meg a deformitás. Mindezt ráadásul úgy tesszük, hogy gondosan szelektálunk ("de hát ő már elmúlt 60", "ja, de hát ő szült három gyereket" [értsd: neked viszont nincs mentséged]).

Szóval belenézek a tükörbe, és szépen eldöntöm, tetszik-e, amit látok.
Ha nem tudok felmenni a másodikra lihegés nélkül, az gáz.
Ha kifulladok pár perc rohangálástól, az is gáz. Szeretem, ha gond nélkül végig tudom csinálni az edzést, de ha nem, akkor elfogadom, hogy kurva hosszú napom volt, ez meg pont a vége.
Nem zabálok szénhidrátot meg cukot ész nélkül, sok nyers zöldséget eszem, sok vizet iszom.
A stresszel egyelőre úgysem tudok mit kezdeni, mivel a középosztály (haha!) többsége, főleg, ha nő, 2-3 munkahelyből tudja előteremteni azt a fizetést, amiből kényelmesen kulturálódhat és megveheti a fitnessbérletet, a rozskenyeret meg a chia-magot. 
Amikor megkívánok egy kenyérlángost valami kibaszott fesztiválon, akkor megeszem. A sült krumplit is. Majonézzel.
És eszem a szülinapi fagyimból is, tejszínhabbal. A többit meghagyom a növésben lévőknek meg az édesszájúaknak.
Aztán holnap megint répát és brokkolit, nem azért, mert muszáj, hanem mert szeretem, és jól esik.
A szépség fogalma (és amúgy az egészségességé is) egy történetileg változó társadalmi konstrukció.

Ha a keresztényiség nevében nem lobbiznának a haladó társadalomtudományok ellen, ez is világosabb volna.
És akkor talán nemcsak hogy több egészséges test, de több egészséges 'én' is lenne.

Restart

Nem a blogolást hagytam abba, hanem az életemet.

Egyszerűen csak annyi történt, hogy túl sok volt most minden. Talán korábban már írtam arról, hogy karácsony környékén egyszer csak azt vettem észre, hogy kétszer olyan fáradt vagyok, mint amilyen olyankor általában lenni szoktam -- és mostanra megvan az ok is: nagyon-nagyon keményen kellett fogni mindent. Csupa átvett osztály, ahol nincs rend, szabályok bevezetése, betartása, betartatása, közben humor, emberség, jófejség, hatékonyság.
Én azért egy elég vicces lány vagyok, amikor tanítok, de eddig még soha nem gondoltam arra, hogy ez mennyi energiába telik. Hát, most igen.

Mire eljött az érettségi hete, egy kupac angol, egy nagyobb kupac magyar dolgozat csücsült az asztalomon, egy útikönyv-fordítás (életem egyik legrosszabb munkája, mind a feladatot, mind az eredményt tekintve), egy budapesti konferencia, és számos egyetemista esszé, amik, bár minden segítséget megadtam, formailag egyáltalán nem felelnek meg egy szabvány szövegnek (és most hagyjuk, hogy ki milyen okos vagy milyen gimiből jött a bölcsészkarra).

Amióta gimnáziumban dolgozom, még erősebben kívánom minden gyereknek, hogy minél előbb kiszabaduljon a közoktatásnak nevezett kaszárnyából. Idén élesben láttam az eszelős pontvadászatot a felvételire, a kétségbeesést pár százalékkal alacsonyabb eredmény láttán, és a könyörgést, hogy de csak még ezt a pontot adjam meg, mert. Hát, nem adtam meg, ha nem járt, inkább megpróbáltam elmagyarázni, hogy az élet ennél sokkal szebb és összetettebb, és hogy mindennek megvan az oka, csak lehet, hogy az később derül ki. (Milyen ijesztő például a stresszes-gátlásos-görcsös végzős lánytól, aki sírva fakad a 75%-ja láttán azt hallani, hogy a pszichológia szakra készül, hát legszívesebben felkaptam volna, hogy azonnal lemenjünk a Balatonra, és felejtsük el ezt az egészet.)

Az is egészen különös, hogy ezekben az iskolákban milyen ügyesen tornásszák fel a statisztikát, mert úgy javítanak, hogy egyik kezükben a kék, másikban pedig a piros toll (láttam!). És most már értem, miért gondolja magáról azt sok 20 éves, hogy ő mindent tud, majd oszt ki engem első éves egyetemistaként, amikor keresztbe naaagy, vörös vonallal áthúzom a dolgozatát. ... mert hogy itt a cél sokszor nem valaminek a megtanítása vagy a készségfejlesztés, hanem a jó nagy ötös.
Aztán ha valaki nem áll be a sorba, jöhet a fegyelmi tárgyalás olyan pitiáner esetek miatt, hogy a diáklány visszaszól a nem túl idős tanár úrnak, akinek pozíciójánál fogva (szerinte) eleve járna a tisztelet, a tanári kar pedig akkor is mellé áll, ha mással nem is történt hasonló affér. Szépen összenő, ami összetartozik.

Nem panaszkodom, szeretek ott dolgozni. A kissé jól szituáltabb (jobban szituált?! hehe) gyerekeknek is kellenek a normális felnőttek (már hogy például én, ugye), hogy lebontsák az előítéleteiket, hogy megpróbálják elfogadóbbá tenni őket, hogy kikalapálják belőlük a sznobizmust (!) és a fölényességet, vagy éppen biztassák azokat, akik ebben a közegben rosszabbul érzik magukat.

Na szóval érettségik leadva, útikönyv elküldve, most már csak az elsőéves esszék vannak, #kezdjetekelélni.
Ma reggel, amikor kibicikliztem a tóhoz, azon gondolkodtam, mit csesztem el, az nem lehet, hogy ilyen simán lement ez mind, lehet, hogy mindjárt visszajön a New York guide, és le kell fordítanom az összes streetet utcára.

No mindegy, elkezdtem elolvasni a könyveket a Kindle-n, megnézni a filmeket a drájvról, és ledolgozni a munkahájat, mert az bizony visszanőtt oda, ahova ilyenkor szokott, lassan felveszem a fonalat a családtagokkal is, és a (bizonyára hasonló cipőben járó íróasztalnál/gépnél/vizsgáztatói asztalnál ücsörgő) barátokkal is.
Hiába, produktív kis tanév volt ez minden szempontból.

Utolsó

Nagyon intenzívek voltak az utolsó napok az iskolában, nem is volt időm írni minderről.
Összességében is elmondható, hogy iszonyú fárasztó évet zártunk minden szempontból, jól kimerültem, egy hete nagyjából csak filmeket bámulok, illetve végre kiolvastam a január óta magamnál tartott nagy, rózsaszín regényt, ami egyáltalán nem érte meg, de, mivel karácsonyra kaptam, megfogadtam, hogy kivégzem (lehet, hogy később még írok róla).

Három emelt vizsgám volt, két nyelvvizsgám, rengeteg értekezletem, egy három napos osztályérettségim, sok-sok agybaj, egy bankett, egy tanári buli és egy felmondás, egy osztálytalálkozó. Közben dolgozatok, egyetemi évzárás, a diákoktól meg nem tudtam elbúcsúzni, amit nagyon sajnálok, és majd megpróbálom valahogy megoldani. (Bár ha az érettségizőkre gondolok, felesleges felhajtás az egész, úgyis a jótékony feledés a vége.)
Közben amúgy nem volt érzékelhető sem a tempó, sem a súly, aztán a végén csak azt vettem észre, hogy teljesen kiégtem.

... pedig egyébként eufóriát kéne éreznem, hiszen munkahelyet váltok, ami alapvetően jó. Ma pont kiválogattam a cuccaimat, félretettem minden angolos tananyagot, hiszen azt most egy darabig nem fogok tanítani.
De nem érzek eufóriát, lezártságérzésem sincs, csak azt érzem, hogy itt a szabadság, és ma nagyon tudatosan rákoncentráltam arra, hogy holnaptól szabadságon vagyok.

Az új hellyel az első tapasztalatom az, hogy a normális emberi dolgokat természetesnek veszik. Én persze óvatosan közelítek, sokat kérdezek, és nem értik, miért. Gyanakvó vagyok, ezt szintén nem értik, talán a mással való kiszúrás nem olyan természetes mindenhol. Augusztus végén már majd biztos kíváncsi is leszek, egyelőre azt érzem, hogy nem akarok tanterem közelébe menni...

Az utolsó napok minden hülyeség ellenére könnyedén zajlottak, de ez sem volt különösebben más, mint máskor, hiszen a vizsgák után már két rendrakás és három javítóvizsga-dolgozat összeállítása közben inkább kávézunk meg dumálunk - minden olyasmit csinálunk, amit év közben is kellene.
A felmondásom áthelyezési kérelmem szóbeli bejelentése simán zajlott, a főnök nagyon jól el tudja játszani, hogy egy cseppet sem lepődik meg, és pár nap alatt nagyon csinos fedősztorit rittyentett a publikumnak arról, hogy miért megyek el: kutatótanári ambícióimat neki már nincs lehetősége támogatni, arra csak ez a másik iskolatípus alkalmas, ezért ő nem tarthat vissza.
Ehhez képest az igazgatói irodában zajló megbeszélésen csak arról volt szó, milyen jól emlékszik rá, amikor az engedélye nélkül új tanári asztalt választottam magamnak, amiből ő áááá, nem csinált ügyet, viszont ez szerinte már azt jelezte, hogy megromlott a mi amúgy csodálatosan remek kapcsolatunk (everybody loves Bridget).
Nem rántottam fel magam rajta, ahogy azon sem, hogy a tanévzárón elfelejtett elbúcsúztatni, illetve amikor észrevette, hogy csak két csokor virágot vetetett a kis ölebeivel a két másik távozó kollégának, volt képe az mondani nekem, hogy tanárokat nem szoktak kétszer elbúcsúztatni. (Amúgy persze mást sem.)
Azt egy kicsit sajnálom, hogy nem lesz alkalmam az új harci kutyájával együtt dolgozni (az előttem egy héttel felmondott igazgatóhelyettes pozíciójára ugyanis rögtön kerített egy embert egy másik iskolából), akiről csak annyit mondanék, hogy saját megítélése szerint emberi kapcsolataiban a teljesítményre törekszik (sic!). A tesi szakos kolléga szerint jöhetett volna akár katonaruhában is, bár a tüsi haja, a karika fülbevalója, a vékony szemöldöke és szögletes állkapcsa így is sok mindent sejtet. Igazán kár, hogy nem fogom megismerni.

A záróbulit aztán Orwell Állatfarmján tartottuk, ahol megettük a leölésre ítélt szürke marhákat (elfogyott ugyanis a fenntartásra szánt EU-s pénz), ahol szép ajándékokat kaptam a kollégáimtól, ráadásul nagyon látványosan.
Szomorú egy munkahely ez, mindenki elégedetlen, mint a leölésre szánt szürke marhák (nyelvtannáci olvasóimnak mondom, kétféle helyesírást találtam eme hungarikumra!), de csak az elenyésző kisebbség mer szólni vagy gesztusokat tenni élete kockáztatásával. Vagy legalább protokollellenesen felvenni egy nadrágot szoknya helyett, ünnepségekre. A retorzió ugyanis sosem marad el. 

Ezért aztán amikor a dirinő szomorúan ette a marhapörit egyetlen csatlósa társaságában (akinek már nincs veszteni valója, ugyanis nyugdíjas), nem sikerült megsajnálnom, viszont el sem köszöntem tőle. Ezen biztos megint megsértődött, de annyi baj legyen.
A látványos búcsúkat amúgy utálom, teljesen feleslegesnek tartom, hogy visszamenjek az augusztusi értekezletre, bár híveim szerint igenis vetessek a közalkalmazotti tanács pénzéből (amit én is mérsékelt lelkesedéssel, de befizettem) valami méregdrága könyvet, és küldessem el postán.
A csokor virág is jöhet.
Megköszönni nem kell semmit.

Egyperces jelenet a magyar iskoláról

Vezető1:     Majd beszélnem kell veled, panaszkodtak az osztályodra. A statisztikatanár.
Én:              Ki a statisztikatanár?
Vezető1:     G.E.
Én:             ????
Vezető1:     Tudod, az a szőke hölgy....
                   (Szőkéből van négy új arc, szakmai tanárból pedig kb. tizenhárom.)
Én:              Igen, és?
Vezető1:     Hát mobiloznak órán. Meg beszélgetnek. Szemtelenek. Esznek is. Nem tud tanítani.
Én:              .......
Vezető1:     Múltkor akart íratni velük egy dolgozatot, de azt mondták,
                    ez ebben a csoportban még   sosem fordult elő....
Én:             És ő ezt elhitte?!?!?!
Vezető1:     .... hááát.... még csak három hónapja tanít.... (érettségizőket vett át érettségi 
                    tárgyból, február végén)
Én:             Hát, nézd. Mindannyian ugyanezzel küzdünk. Ők ilyenek.
                    Szeretnek enni , lógni, elkésni, megbukni.
Vezető2:     (szemrehányóan lesújtó hanghordozással)
                    Ilyenné fejlődtek!!! Azt azért hadd tegyem hozzá!!
                    (a tányérból sem néz föl, nem hogy rám... az se zavarja, hogy a fejlődés pozitív 
                    irányú változást jelent)
Vezető1:     Mondtam neki, hogy adjon nekik szaktanárit!!
Én:             Adjon.... Ha gondolod, bemegyek órát látogatni.
Vezető1:     Á, még ne, mondtam neki, hogy még próbálkozzon....
                    Csak szegény, tényleg, a múltkor odajött, hogy kérhetne-e egy kis
                    technikai segítséget...
Vezető2:     De éédessss!
Én:             (*wtf*) Jól van, majd akkor szólj.
                   (Ezen a ponton idegből véletlenül kiborítom a kávémat Jonathan 
                   Culler Literature and Cultural Studies című tanulmányára, amit éppen 
                   olvasok.-nék.)
Vezető1:     Jó, majd megmondom neki, hogy más tanárok is panaszkodnak rájuk.
                   (Mennek kifelé.)
Vezető2:     Na, további jó étvágyat, vagy éppen amit csinálsz!

***
Tanulságok:

1) Ha problémád van a pedagógiai kompetenciáddal, panaszkodj a felettesednek. A gyerekekre.
2) Ne járj szakadt farmerben, lazán öltözve tanítani, mert züllött ruházatodról megítélhetik a tanítványaidat.
3) Ne beszélj velük barátságosan, ld. 2) pont.
4) Ünnepségekre húzzál szoknyát (ha nő vagy persze, egyéb esetben pfúj).
5) Osztogassál te szaktanárit.
6) Ne ebédelj/kávézz feletteseiddel.
7) Ne olvass irodalom- és/vagy kultúraelméletet kávézás közben.
8) Ne járjál máshova dolgozni, mert akkor nincs időd a saját képedre formálni az összes tanítványodat.
9) Ja, az  nem is a saját képed, hanem a főnöködé.
10) Kobozd el a mobilokat. Mondd nekik, hogy olvassanak könyvet, még ha te évek óta nem is olvastál egyet sem.
11) Hogy ne legyen garmadányi igazolatlan órájuk, igazold az összeset. Titokban.
12) Csend, rend, fegyelem.

Azért az némi elégtétel, hogy általában nem mernek a szemembe nézni.
Fortélyos félelem igazgat. De legalább nem engem.

Cirkusz

kép: Pinterest

Elég kimerítő heteim vannak folyamatos megfelelési helyzetekkel, stresszel és nyomással.
Az Értetlen Érettségizőkről most nem nagyon akarok beszélni - úgy érzem, tapasztalatlan, fáradt, nem hozzáértő vagyok azokhoz a helyzetekhez, amikor egy csapatnyi majdnem húsz éves lány abban leli mindennapos tevékenységét, hogy a másikat cseszteti.

- Én a hátralévő időt már azzal fogom tölteni, hogy tönkretegyem az életét!
- ??
- Mert utálom!
- ??
- Mert folyton kibeszél a hátam mögött a tanároknak!
- De hát most épp mi is ezt csináljuk vele!?
- .... AZ MÁS!
- És akkor.... most az egész hátralévő időt? Az érettségiig?
- Igen! 

Nem, nem óvodában dolgozom, ők a jövő generációk kenyérkeresői, családanyái, munkaerői. No comment.

Egy három lépcsős állásinterjús eljáráson vagyok túl, beszélgettem az igazgatóval, voltam hospitálni és volt már próbaórám is. De volt feszültségmentes ellógni úgy a munkahelyemről, hogy ne azon izguljak folyton, hogy feltűnik, nem sok mindenkit avattam be.... Minden jól sikerült, most várom a döntést, hat jelölt van összesen. Közben már kezdem érzékelni, hogy mihelyst ez kiderül, mindenki úgy fog rám nézni a jelenlegi helyemen, mint akinek már minden mindegy. Pedig nem mindegy, egyszerűen csak nincsenek kész megoldásaim, ötleteim sem, mintha nem működne az én világképem egy olyan rendszerben, ahol mindenki a szokványos bánásmódot várja el, pedig arról bebizonyosodott, hogy nem működik.
Terrorra, elnyomásra, tűrésre nevelt közösségek országa vagyunk. Kb. mint egy cirkusznyi beidomított uszkár.

Most, hogy másban is gondolkodom, kicsit más szemmel kezdtem nézni a kollégáimat is, szokták mondani, hogy a fejétől bűzlik a láb a hal, persze, hogy így van, de nyomorúságos látni, hogy mindenki a kiskapukat lesi folyton. Hogy az ördög az apró részletekben.... fegyelmi ügyet csinálunk a cigizésből, de a tanárok kint cigiznek a diákokkal. Visítunk, hogy a diák kabátban ücsörög az órán, de a tanár is kabátban mászkál egész nap, mintha legalább is az egész itt tartózkodása átmeneti lenne, valami tévedés, szükséges rossz, aminek mindjárt vége.
Szóval nem a gyerekek miatt fogok innen elmenni (akár még 100 évig is eltanítanám őket írni meg olvasni), hanem a rossz hangulat zavar, a felszínesség, a tisztességtelenség, és egyre jobban érzem, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy ne viseljek el dolgokat. Hogy egyetlen vágyam legyen csak: hogy békén hagyjanak.
Közben persze az is zavar, ahogy ezt a hírt megneszelve többen is rám szálltak, hogy inkább másik iskolát válasszak, hetente három telefonhívás arról szól, hogy ott azért mégis jobb lenne, hogy nagyobbat lehetne villantani, hogy jobban megbecsülnének, stb. stb., de én ezeknek már nem annyira hiszek, vagy nem hiszem, hogy hinnem kéne, úgyhogy talán itt az ideje kizárólag a megérzéseimre hallgatnom.
Én nem akarok szakvezető lenni, nem akarok szakértő, szaktanácsadó, szakember - én csak én akarok lenni. Engem ez az egész tanárság csak addig érdekel, amíg emberekkel lehet beszélgetni. És amíg nem kell nálam hülyébbekkel azt elhitetni, hogy okosabbnak tartom őket magamnál.

Most megint szaktanácsadót küldtek néhányunkra, én vagyok az egyik. Nem mintha zavarna, ha bármi megnéz, sőt, de az ebben szakavatott ismerőseim szerint ilyesmit kezdőkkel meg problémás esetekkel tesznek a feletteseik - én meg 15 éve nem írtam óravázlatot, mert elvagyok anélkül is. Szóval az egész nettó szívatás és hatalomfitogtatás. Ellenőrzés. Energiapocsékolás, és nem, nem azért, mert tökéletes vagyok, hanem mert vélhetőleg semmi újat nem fogok hallani. És mert nem az ellenőrzés miatt van bennem igény a változtatásra, hanem mert ilyen vagyok. Ha kell, változtatok.

Viszont végre leadtam az angol irodalomtörténeti projektbe a fejezetem, van még két felkérésem az Apertúrától meg a Tiszatájtól, meg egy saját vállalásom valami finn folyóiratnak.
Ezekkel szeretnék foglalkozni.
Ha így folytatja ez a cirkusz, én tényleg végleg otthagyom.

Nemérdekel (!)

Mindig elmondom, hogy sosem akartam tanár lenni.
Persze biztos lehettem volna jó tanár, ha nem lenne szükségem annyi magányos szabadidőre, mint amennyire van. Hogy olvashassak, írhassak kedvemre, 1-2 alkotói napra, amikor csak a magam örömére hosszú távon is elmélyülhetek, kreatív lehetek.

Idén végzős az osztályom. Nekem ők az elsők. Élénk emlékeim vannak a saját középiskolás éveimről, meglehetősen nosztalgikusak, nos, ezek szép lassan érvényüket vesztik, vagyis inkább úgy mondanám, automatikusan leválasztódnak arról, amiben most vagyok.

A szalagavató szerintem halálosan cikire sikerült. Lehet, hogy  megvolt a jó szándék, de kevésnek bizonyult. Van viszonyítási alapom, nemcsak azért, mert voltam iskolás (és éreztem valamit), hanem mert tavaly én szerveztem. Nem vagyok egy ünneplő/ünnepelendő típus, de azt azért elvártam volna, hogy csak annyi legyen a dolgom, hogy ülhessek a seggemen, és valaki megpróbáljon meghatni.

Izzadtságszagú erőltetett menet volt az egész: az igazgatói beszéd, a búcsúbeszéd, a béna műsor (ritmustalan gitárszóló), a tűzés, a táncok. Becsületünkre legyen mondva, megtettük, amit lehetett, de az idén ad hoc bevezetett változtatások nem igazán váltak be. A pezsgős fogadáson kevés volt a pezsgő (más nem is volt), a szendvicsek igénytelenek voltak, a hatalmas tér négy sarkában négy asztal, beszédet kellett volna mondanom, de az iskolából odacipelt hangosítás nem vitte a hangot (bár vicceset improvizáltam), aztán az ott marad tíz diákommal pezsgőztem. Meg röhögtünk a (bál helyett) hirtelen odaszervezett "szintetizátőrön" (az iskola karbantartója amúgy, ez még a bemutatáson is elhangzott), akinek a zenéjére senki nem táncolt, csak tőlem E., a töritanárral, néhány pezsgő után (kell az a töri érettségi, ugye). Amikorra elindultam haza, kerekedett ugyan egy takaros kis diák-tanár tánckarika, de nem vártam meg a végét. Csak a nézését, meg a járását.

Arra gondoltam, írhatna erről a Dunántúli Napló. Hogy oké, hogy a báli ruhás buliknak leáldozott, de mi meg -- leendő bázisközpont vagy bázisiskola vagy mi -- csak ezt tudjuk felmutatni. Egy lagzizenét szintetizátorozó karbantartót.

Aztán egy hirtelen ötlettől ragadtatva hétfőn nem volt tanítás. Bementünk persze, mert hogy 'biztos sok a munkátok', de hát ez inkább arról szólt, hogy nincs órarend. Értem a komplex természettudomány (eredetiben science) tantárgy (és szaktanárok) körüli bonyodalmakat: nálunk nincs science szak az egyetemen, ugye, csak biosz, föci, kémia meg föcitanár van, akinek nem mindegy, hogy alakul az óraszám a science-en belül.... ez boríthat mindent. A babát váró kollegina helyére kapásból két helyettest találtak -- gondolom, nem mindenki hátán lehet annyi fát széthasogatni, mint az övén, és kellett, aki vállalja az estit, a vállalkozóit, a szakképzőst, a nappalist így külön-külön. Ominózus hétfőn még javában ment az interjúztatás, miközben mi javítottuk a felvételiket (ingyen), és versenyre készültünk elő (ingyen). A pletyka elmaradt, a fél tanári kar önvédelemből betegre szomatizálta magát, nem csodálom.
Mindez csak azért érdekes, mert jövő hétfőn sem lesz tanítás, értekezlet miatt. Kedden pedig temetésre megyek Zalaegerszegre. Sebaj, majd a Facebook-on megtanítom, amit kell.

Aztán kaptunk ideiglenes órarendet a hét további részére, ami persze sokkal rosszabb, mint volt. Nehéz ez a közoktatás, pláne ha szak(!)gimnázium(!!)i. Nehéz a jó szakmai tanárt is megtalálni, ezért aztán minden vezető túlórában tanít az összes képzésen, amiért persze pénzt kapnak. Mások csak az órakereten belül. Az új felosztásban (kolléga mesélte) gyorsan leadták viszont a vizsgaköteles osztályokat, hogy átvegyenek olyan csoportokat, amikkel el lehet lötyizni év végéig.... Majd vizsgáztat más.
Persze biztos az ő életük se könnyű, ma az étkezőbe belépve a sötétben megláttam az igazgatóhelyettest, amint kabátban hevert az egyik fotelben. Megkérdeztem jól van-e (mhm), nincs-e valami baj (mhm), és akkor ezek szerint csak fáradt (mhm). Aztán kiment. Nem tudom, mi történhetett, nyilván csak egy újabb tornádó az igazgatóhelyettesiben (most van belőlük három is). Esetleg őt akarták kiküldeni a nagyváradi szakmai kapcsolatra, de ekkora ára volt annak, hogy nemet mondott. Mindenesetre most két kollégával közölték, hogy jövő héten indulhat. Pássz. Az egyik kisgyerekes (vagy az lesz hamarost), gondolom, mennyire örül.

Nyíltan persze senki nem lázad, a bázisintézmény szavazáson is csak én tartózkodtam egyedül, mert nem mondták el, miről is fog ez szólni a gyakorlatban. Mindenki igennel szavazott. Óóóriási lehetőség megint kinyalni az aktuálisan minket gazdáló minisztérium seggét. (Aztán a szalagavatón az egyik kolléga bocsánatot kért, hogy nem állt mellé.... á, mondom, túlélem.... Csak gondoltam, nektek nem mindegy, mennyi plusz munkát végeztek ingyen. [De, mindegy.])

Két helyre adtam be önéletrajzot. Az egyik helyről válaszoltak is már. Gondolom, még nincs aktualitása a dolognak, mert szeptembertől váltanék, de biztos források szerint most indul a nagy generáció nyugdíjazása. A mai napig nem gondolom, hogy középiskolából fogok nyugdíjba menni, én a nagy lehetőségre várok. Ami persze nem jelent sok pénzt, meg semmi igazán grandiózust, tényleg csak a Maslow-piramis csúcsát szeretném elérni. De hogy elmegyek, az szinte biztos. Sajnálni fogom a hátrahagyottakat, és minden elképzelhetőt meg fogok tenni, hogy jó kezekbe kerüljenek. És nem, nem a diákok miatt van elegem, hanem a fentiek miatt. Hogy az iskola már nem iskola, hanem intézmény. Hogy az a legfontosabb fegyelmi probléma, hogy egy tanár előre nem várt elmaradt óra esetén visszaengedi a kóterosokat a kóterba. Hogy a Zs* klán tanít sok pénzért túlórában, miközben a többiek ingyen dolgoznak. Hogy senki egyéni érdekes soha nem számít.

Egyébként büszke vagyok az osztályomra, szaktanárok szerint nyugodt sztoicizmussal viselték a megpróbáltatásokat (jelesül, hogy nem elég, hogy az oktatási hivatal számára ők a kísérleti nyúl -- pl. az utánuk következő években már fizetett szakmai gyakorlat van, aztán már egyáltalán nincs -- de még a saját iskolájuk is rátesz egy lapáttal), ez bizonyosan az én hatásom, ha mást nem is hagyok rájuk, hát a szarkasztikus-ironikus néma mosolyt biztosan.
Ez a pedagógiám lényege, portfólióm vezérmotívuma: a szarkasztikus-ironikus néma mosoly.

Egyébként épp egy irodalomtörténeti fejezeten dolgozom Ben Jonsonról (a tragédia és maszkajáték rész az enyém), amit nyilván azért vállaltam el, hogy addig se kelljen a Zs* klánra, a szalagavatóra meg a mindent jótékonyan elfedő hallgatásra gondolnom.

Minden klassz

Minden klassz.
Az osztályom (lányosztály) két napig azon veszekedett, hogy ingben vagy pólóban táncolják-e a szalagavatótáncot. Utána másfél napig azon, hogy ki milyen magasra emeli a kezét, és ki milyen unottan táncol.

Mindenki unottan táncol. Semmi ritmusérzék, dinamika, mozgás-koordináció; azon gondolkodtam, hogy lehet ez, biztos mindenkivel hallgattak zenét kiskorában. Legalább valami bóvlit. De nem. Lapos az egész. A tánctanár a plafonon van, a végén már engem is lebaszott, annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem felrúgni.

Na szóval mondtam a lányoknak, hogy eztán csak fiúosztályt vállalok, ők nem ennyire bonyolultak (mint a póló vs. ing, emelés vs. lötyögés), őket legalább nem érdekli semmi más, csak a cicik meg a dugás. Egyszerű. Cicik, dugás, belső béke.
Nem hazudok, van egy fiúosztályom, tizedikesek, és minden, de minden témát le tudok redukálni a cicik és dugás binaritásra.

Moliere: Tartuffe? Hát van benne egy csalfa feleség, aki nem tudjuk pontosan, hova húz, de az ominózus jelenetben, amikor a férj az asztal alól kukkol, tutira azon van kiakadva, hogy tulajdonképpen az asszony is benne lenne a kamatyban.

Csokonai: A vidám természetű poéta? Hát, egyrészt a 4. versszakban már történik utalás a nőkre ("obojj" = oboa), másrészt a verset második részét is két részre lehet osztani, a dugásra ("majd kedvesem egy énekkel / Lelkesíti húromat"), és utána az alvásra.
Nem is beszélve a Tartózkodó kérelemről, ahol meg valami olyasmire kéri a szeretőjét, hogy..... na, ne is mondjam.

Ha képeket viszek a klasszicista művészetről (uram bocsá, rokokó!), azonnal kiszúrják a ciciket meg a pucér nőket. Rá is keresnek pillanatok alatt, hogy a pajzán festmény melyik múzeumban van kiállítva, és mennyit ér. Hogy hol lehet eredeti méretben (méret... érteeeed?!) megnézni.
Hát így vagyunk.
Ha bajuk van egymással, odabasznak a tolltartóval vagy a vizesüveggel, és tíz perc múlva szent a béke.
Bezzeg a lányoknál másfél napos litániákat olvashatok, hogy ki mekkora hülye kurva, és minden szünetben bekopog valaki panaszkodni. Ha azt mondom, oldják meg, ők úgy értik, utálom őket. Ha azt mondom, nem akarok beleszólni, úgy értik, XY pártjára álltam.
***
Azt hiszem, inkább Ben Jonsonnal töltöm az időmet ezentúl, akiről szuper szócikket kell írnom egy készülő magyar nyelvű irodalomtörténetbe.
Világhíres leszek, már megint.
(Mondjuk az ő darabjaiban is sokat szexelnek....)

Érettség

Nos, meg kell, hogy osszam mind az öt olvasómmal a kedvenc érettségi mondataimat, melyek félig nevetősek, félig sírósak, de lényeg a lényeg, a dolgozatok végére rájöttem, hogy az érettségi feladat tulajdonképpen rólam (is) szól. (Azzal most nem hergelnék senkit, hogy ez a generáció fogja az adóbevallásunkat csinálni, a bankügyeinket intézni és leolvasni az MR-eredményünket.)

Az alaptörténet Bodor Ádám egy novellája, amely két testvér, Wladimir és Vili (valamint az egyikük feleségének) állatkerti sétáját írja le: az egyik fiú itthon ragadt, a másik Németországba disszidált fontoskodó faszkalap, a nő az ő felesége, és a feleség nem tud magyarul. Azért mennek az állatkertbe, mert az apjuk (aki valószínűleg bekattant már, talán a nagyobbik fiának az elvesztésétől is, meg a történelem viharaitól) naphosszat ott ül, és csak az öreg oroszlánt bámulja. Ami egy göthös, vén állat, nyilván jó cimbik ők ketten, a bekattant papa és a boldogtalan oroszlán. A novella a rendszerváltás környékén játszódhat. A fiúk távolról megnézik a papát, aztán elválnak, miután kinyilvánították egymás felé kölcsönös utálatukat.

Nem mondom, hogy könnyű megérteni ezt a társadalmi és személyes kontextust, de azért... íme a legjobbak:

1) Egy távoli, történeti megközelítés: A német megszállás alatt nem voltak az embereknek jogaik, nem volt szólás szabadság. Szigorú rendeknek megfelelően kellett élni, megjelenni, illetve viselkedni. Nem jellemző az egyenjogúság. A nők nem foglalhattak helyet.

2) Személyiségelemzés: Egyedül Viliben lelhető fel belső tulajdonság.

3) Feszültségkeltő pillanat a szövegben: Vili ekkor megfutamodásnak látszóan szedett-vedett indokkal odébb állt.

4) A csehovi kommunikáció megidézése: Csak a fiúk beszélgetnek, mely egy közönséges, érdektelen téma. [...]
A két testvér továbbra is egymással beszélget, de nem mindig testvéries hangsúlyban.

[...] A beszélgetés kicsit kezd fellendülni, már több mindent tudhatunk meg a szereplőkről, illetve következtethetünk. [...] Mindezek csak a felszínen látszódó dolgok értékén ragadt beszélgetések csupán.

5) Lélektan: Érezhető ebből a kis helyzetjátékból, hogy ellentétek, nem éreznek egymás közt harmóniát, nincs összhang, bágyadtak. [...]
Erre Wladimir ismét az elszemélyesedés hatalma példáját reagálta rá.

6) Ezt nem tudom, ez WTF: E váratlan kifejezésnek az oka talán az lehet, hogy a két fél ellentétére a fejben kialakított és gyakorlatban kivitelezett kommunikáció és viselkedés nem békítette ki őket.

7) Van, akinek széles a látóköre: Összességében ebben a novellában, habár kicsit groteszk, világviszonylatra is ki lehet vetíteni.

8) Bölcsesség #1: Az emberek egymás közti beszélgetésekben nem jutnak egyre gyakrabban düllőre (sic!), nem értik meg egymást, mely sajnos tudatlanságra és magányosságra fog vezetni minket.

9) Bölcsesség #2: És ha egy nap vagy egy zárlat ennyire alul fejeződik be, akkor a társadalom – véleményem szerint – magányos lesz.

10) Irodalomtudor: Az emberi kapcsolatok netovábbja, ahogy viselkednek. Örkény István novellái között akadt hasonló történetű költemény. [...]
A történet és a történetbeni helyzet abszurd hatást mutat be, mert az emberi kapcsolatokat mutatja be, ami az egész emberiséget érinti, hiszen az író a prózai művet ezáltal próbálja meg tükrözni. [...]

Nem foglal álláspontot a narrátor, csak kiszélesíti a látáskörünket.

11) Frappáns, csattanóval záródó befejezés: Társadalmunk süllyed, mégsem teszünk ellene semmit. Örkény István után a novellája rendkívül jól sikerült. A Tóték pedig hasonló alapon egy család életét mutatta be, amint éppen „szenved”. Talán innen jött Bodor Ádámnak, hogy családot mutasson be? Szerintem igen!

12) Bölcsesség #3 (ez már coelhói szint): Miközben sétálnak az állatkert felé, már érezhető volt az elszemélytelenedés, például az előbb említett módon, hogy ha nem fontos az ember, akkor nincs rá szükség, hiába családtag.

14) Személyes vélemény megfogalmazása, ahogy tanítottam: Ebben a novellában rosszindulatú felnőttekről olvastunk. Talán ezért is nyerte el a tetszésemet ez a mű.

15) Maga AZ ÉLET: A mű végén megjelenik a törődés: „Utállak!” Kovács Vili felismeri az emberi értékeket, mi fontos.

16) Az ember és a természet harmóniája á lá Rousseau:

Az állatokra ugyanúgy kihat a feszült hangulat. Pl.: az oroszlán idegesen járkál a ketrecben. [...]

Majd arra is rájön, hogy akármilyen az oroszlán, mégis csak egy oroszlán. [...]
Mindenki felállt, és kezdődött újra a modernkori életnek a gátlástalansága, elszemélytelenedettsége. Az oroszlán újra gethes, trampli lett.

17) Végül kedvenc témám, a nők helyzetére való reflektálás a műben:

Kifinomult, szimbolista megközelítés: Mivel a mű több szempontból  is értelmezhető az olvasó számára ezáltal, maga az oroszlán is lehet Wladimir felesége a jellemzés alapján, hiszen idegbajosnak, gethes állatnak és elég tramplisnak nevezi.

Simone de Beauvoir sem találhatta volna el jobban: A feleség csak mosolyog, ahogy egy rendes nőhöz illik. Alárendelt személyiség.

Kicsit kedvesebb megközelítés: Az asszony hátul, a háttérben marad, mondhatni egy mentsvár.

Parti Nagy Lajos-féle magasságok: Wladimir felesége visszamosolygással jelezte, hogy nem értette, de mégis hallotta.

Végül egy finomat érzékeltetett antifeminista ellenes feminista kritikai észrevétel (de naaagyon burkolt!):
Nem sokkal később rájön, és önszántából tudatosul azzal, hogy egy állattal foglalkozni kell vagy különben elvadul. Wladimir ezt tapasztalat alapján is mondhatta és a feleségéből kiindulva jött rá erre.

Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy láttyátuk feleim szümtükkel mik fogymuk. Isa, pur. 

A magyar egészségügy, mint énképzavar-generátor (avagy ne higgyetek senkinek)

A minap végül mégis elmentem a vércukor-terheléses vizsgálatra, na nem azért, mert terhes vagyok, hanem mert még augusztusban elküldött a neurológus, csak eddig elszabotáltam. Ezek az orvosok folyton azt hiszik, hogy az embernek más dolga sincs, mint vizsgálatokon ücsörögni.

A vérvételen annyian voltak, mint (bocs a párhuzamért) a bevagonírozásra várok, tényleg ez jutott eszembe, ez a kiszolgáltatottság, ahogy a sorokat néztem, és a fegyelmezett, megalázkodott viselkedést figyeltem. Behívtak, levették a vért, fél óra múlva közölték, hogy már az éhgyomri cukrom is magas, de azért igyam meg a cukros löttyöt, amit meg is ittam, majd -- mivel két óra alatt halálra untam volna magam, és a hely sem volt épp motiváló --  bementem a munkahelyemre (ami hasonlóképp nem motiváló). Zárójelben jegyzem meg, hogy a prejudikált émelygésből és rosszullétből semmit nem éreztem, ellenben halálra idegesített a várakozás, tehát tényleg van abban valami, hogy az embert a magyar egészségügy teszi beteggé (még szerencse, hogy nem mértek vérnyomást például).

Majdnem egy hét volt, mire eljutottam a háziorvoshoz az eredményért, előtte persze betelefonáltam, és a lelkes asszisztensnő közölte velem, hogy az eredmény "nagyon rossz!", és fáradjak be, mert meg kell konzultálnom a doktornővel.
Befáradtam, vártam másfél órát, a rendelési idő után jutottam be, a doktorom pedig a vérképem alapján közölte velem, hogy cukorbeteg vagyok, fogynom kellene 20 kilót, felejtsem el a súlyzós edzéseket, álljak át zsírégetésre, mert ha nem, begyógyszerez.

Hát, most mondhatnám, hogy leszartam, mert vagány vagyok, de nem, hazajöttem, lerogytam az összedöntött önbecsülésem romjainak halmára, és szépen összeomlottam. Hogy miért? Hát azért, bazmeg, mert évek óta nem eszem semmi fehér lisztből készült dolgokat, sem sót, eszem krómot és cinket vitaminok formájában, imádom a gyümölcsöt és a zöldséget, cukrot külön semmibe nem teszek, okés, a sajtot imádom meg a húst is, a joghurtot is, és igen, a bort is. Meg olykor pálinkázom. És sörözöm amikor koncertre megyek. Meg nyáron. Meg amikor kedvem van. Valamint évek óta sportolok, egész jó kis izmokat építettem, mert rájöttem, hogy az örökölt alkatommal járó hájjal ez a legtöbb/legjobb, amit tehetek.

Aztán amikor lehiggadtam, és már tudtam gondolkodni (oké, meg beszéltem a diabetológus apámmal és a háziorvos anyámmal), rájöttem, hogy ez az egész egy baromság a testtömegindextől kezdve a vércukorhatárokig (nyilván nem a szélsőségekről beszélek). A testtömegindexbe például nem kellene, hogy beleszámítson az izom súlya, csak a zsíré, úgyhogy innentől kezdve akár egy testépítőt is lehetne szigorú diétára kötelezni a súlya alapján. Ha a magasságomhoz képest 20 kilót fogynék, úgy néznék ki, mint a bevezetőben említett vagonírozásra várok (ismét elnézést), és akkor még nem is beszéltünk az örökölt alkatról (anyám és apám vonalán inkább intellektusbeli örökségemnek örülhetek, a fizikumot érintő genetikának annyira nem). Tisztában vagyok vele persze, hogy oda kell figyelnem néhány dologra, igyekszem is, ráadásul szedem a rohadt gyógyszereiket, és járok (eddig jártam) az átkozott kontrollvizsgálataikra, minden neurológusnak kénye és kedve szerint.
Na de az már mindennek a teteje, hogy egy háziorvos ex katedra cukorbetegségnek titulál (megtévesztve ezzel a laikus beteget) egy csökkent glükóztoleranciát, basszameg. Az asszisztens pedig ezek után a cukorbetegeknek járó adókedvezményt ajánlja a figyelmembe (mondjuk, ha jól meggondolom, ez megfontolandó...). Arról nem is beszélve, hogy hiába hívtam fel a figyelmét az általam szedett koleszterincsökkentő vércukoremelő mellékhatására, oda se bagózott.

Igazából még sosem tapasztaltam azt, hogy a háziorvosok darabra kezelik a pácienst. Amikor a szülői protekció helyett a helyi kezelést választottam, örültem, hogy jó orvosom lett. Most is jó orvosnak tartom, és megértéssel kezelem azt, hogy a rendelési idő lejártával, a nap végén elfáradva hülyeségeket beszélt.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy legyetek tudatos páciensek, és ne higgyetek el mindent a számoknak. Olvassatok és járjatok utána, higgyetek a személyre szabott kezelésben, amire a dokitoknak nincs energiája.
Én most majd kipróbálom a D-vitamint, meg persze továbbra is figyelek a kajára, a sportra, nem alakítok ki betegségtudatot, és nem megyek bele több és másféle gyógyszeres kezelésbe.
És száz évig élek, ja nem, mert akkor már nem fogom látni a betűket a klaviatúrán.