A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. november 16., hétfő

Nagyon szerettem volna...

Nagyon szerettem volna a Canterbury utáni őrületről írni, de már itt is volt az újabb őrület, szóval hosszú távú terveim (?) között a téli szünetre a számvetés szerepel, mert még papírra sem bírtam leírni, amiről részletesebben meg kellett volna emlékezni. 
Teljes őrület, hogy arra az útra nem vettem ki hosszabb szabadságot, miközben más nyakra-főre utazgat ide-oda, kirándul meg miegymás.
Persze megint csak azt tudom mondani, hogy én vagyok a hülye, hogy erre a szeptembertől novemberig tartó időszakra mindenféle faszságot bevállaltam - a legnagyobb hülyeség nyilvánvalóan a pedagógus portfólió volt.

És persze volt még egy utunk is Olaszországba az őszi szünetben, amit én szívem szerint lemondtam volna, de aztán örültem, hogy végül is nem tettem, mert....

Olaszország gyönyörű. Bármikor élnék ott.

Az idő is szuper volt, és bár társaságban mentünk, barátkozni se nagyon kellett, csak amennyi jól esett. Pár képet a Garda-tóról megnézhettek a poszt végén, a többit még nem volt időm kiválogatni.

*

Az ősz tehát a szokásos hajtában telik, nagyon várom a decembert, amikor lemegy a portfóliós dolog, az irodalmi verseny, a hallgatók, meg minden más is, amihez nem igazán van most kedvem.

Ami az előbbit illeti, nem sok és nem is bonyolult, csak össze kell szednem a temérdek anyagomat és megküzdeni a feltöltési felülettel, valamint azokkal az emberekkel, akikkel muszáj együttműködni. Először is elég gáz szerintem, hogy bár az összes vezetőm mestertanár (ráadásul minősítők), lövésük sincs az eljárásról, és hiába szabdaltam nekik az útmutatót (én se olvastam el az egészet), nem nagyon akarták velem együtt olvasni. Az kiderült, hogy szóbeli eljárási rész nem lesz - gyakorlatilag dokumentuzmok alapján fogják eldönteni, alkalmas vagyok-e kutatótanárnak (az AI korában, hm). Annak azért nagyon örülök, hogy a külső partnerrel való együttműködést azzal köthettem, akivel én akartam, nem kellett az új igazgatónőnk pasijával kooperálnom (valami kamuállásban van a ped. intézetben) - szerintem, hála isten, el se jutott eddig a gondolatig.
Az új iginő nem egy lángész, és akkor még szépen fogalmaztam. Próbáltam elmagyarázni neki, miről is szól ez az egész (ha már nem olvasta el), mire megkérdezte, hogy "akkor neked most kutatni is kell?" és hogy "és te tudsz kutatni meg ilyen nyelven beszélni, hogy... korrespondencia meg ilyen szavak?"... őrület.
A másik vezetőm, akinek ajánlást kellett írnia számomra, két verziót küldött, az egyik AI volt, a másik saját, és azon örvendezett, hogy ki tudtam választani a saját, személyesebb verziót. Örület 2.

Biztos kurvára sznobnak hangzik, amikor azt mondom, hogy őrület (3), hogy ilyenekkel vagyok körülvéve (ami csakis azért zavar, mert ők a mesterpedagógusok, sőt, tanítják is ezt az életpályamodellt a tanárképzésen??), de annak azért örülök, hogy nem akadályoznak legalább. 
A program pedig szépen készül (éljen az AI és a megfelelő promptok), gyakorlatilag annak összegyűjtése programmá, amit eddig is csináltam, csak meg kell belőle írni egy: tervet - majd egy résztervet - majd egy 2 oldalas összefoglalót for dummies, hogy a minősítő bizottságba tudjanak majd delegálni megfelelő akadémiai személyt (?). Hogy az ki lesz majd, csak a vezetőimtől fogom megtudni, mert állítólag névtelen írásbeli kérdésekre kell írásban válaszolnom majd, mielőtt eldöntik, hogy alkalmas vagyok-e a pozícióra.
A közvetlen kolléga még nem írta meg az ajánlást és van egy csomó döccenő még, de a harmadik, szorgalmi ajánlásom nagyon szépre kerekedett (PNCS), így annak nagyon örvendezek. Legalább valaki komolyan veszi, még ha én csak a pénzért is csinálom ezt az egészet (haha).  

Az irodalmi versenyt immár nagyon elkezdtem megunni, pedig jó, és muszáj csinálni, és a szakmai profilunk fontos része. Lehet, hogy én vagyok kiégve, de azok a szövegek, amiket az utóbbi időben választunk, teljesen levisznek az életről. Ez a kötet is. Meg egyáltalán, nagyon sok minden új könyv. Szóval lehet, hogy épp rosszakat olvasok vagy türelmetlen vagyok, de tökre sok a szemét a kortárs szépirodalomban (már megint a sznobéria....).
Azért ez a verseny is eldöcög majd, és próbálok a jóra koncentrálni, például hogy full női témájú verseskötetre egy csomó kamaszfiú mozdult rá, úgyhogy sok lesz a lelkes fiúcsapat, és már csak az kell, hogy a vendég, TT kellően nyitott és beszédes legyen. 
Szóval ez a két fenti dolgot egyetlen hétre esik (a jövő hétre), úgyhogy az a tervem, hogy nov. 27-28-29. csak heverészni fogok, aztán jöhet a december és a többi feladat.

Az olasz időjárás is nagyon hiányzik, természetesen, ez a nyákos, esős, trottyos klíma nem az én közegem. Itt a kertvárosban az összes levél lehulott egy hét alatt, de legalább el sem takarították (csóró az önkormányzat), így a járdákon térdig gyalogolunk és csúszkálunk a vizes trutyiban. Körülöttem mindenki depis és lelasssult, az egyetlen szem itthon lakó fiatalember most épp nem dolgozik néhány hónapja, a mesterképzéses óráira járogat (mértékkel és módjával), de legalább elkezdett vezetni, azt is úgy teszi, mintha maga lenne a megtestesült spleen. Nem merjük kiröhögni, mert épp nagyon érzékeny korszakát éli (mikor nem, mindig is frontérzékeny gyerek volt), de azért nem tudok nem elképedni azon, hogy már két feladat összehangolása is problémát okoz neki és elfárasztja (ez valami generációs dolog lehet? vagy pasidolog?... vagy csak azért gondoljuk így, mert egész életünkben a hátunkon pörögtünk folyton). Nagyon jó oktatót fogott ki, de a második alkalom után már azon lelkizett, hogy "nem érzi magáénak ezt az egészet" - komolyan mondom, a huszonévesek képesek mindenből ideológiai kérdést csinálni (meg "kedv" kérdést), hát ez iszonyúan komikus -- lenne, ha nem lenne legalább annyira bosszantó.
Mert hát én azt értem, hogy az élethez való általános hozzáállást is felülírja már a komfort, de hát azért egyszer csak az ő életükben is eljön az a pont, amikor már nem lesz idő azon gondolkodni, hogy egy-egy adott feladat vagy kötelesség JÓL ESIK-E. Faszt esik jól, nem is érdemes gondolkodni rajta, csinálni kell.        
Mindeközben persze őszintén irigylem azt a lelki nyugalmat is, amivel az ilyen emberek képesek megélni a mindennapokat, a "majdleszvalahogy" és a "jólvanaazúgy" kereteiben.

Mert hát én igyekszem mindig nagyon fegyelmezett lenni, mindig is ilyen voltam. Ezt már sokszor kifejtettem, most nem fogom, de annyit megemlítenék, hogy az őszöm legnagyobb sikere, hogy visszamentem az uszodába, és rendesen járok is, heti háromszor. 1500 méterek. Tegnap 1650 volt. Amikor már nem kell hazajönni portfóliót írni meg dolgozatot javítani, akkor biztosan lesz több is, de most ennek is örülök. (Az egy dolog, hogy jobban érzem magam tőle, nem fáj semmim, de még le is adtam pár kilót, ami szintén nagyon áldásos, szóval megveregetem a vállam, és folytatom így tovább, még hosszú az út.)
A kertvárosi pici uszoda egyébként nagyon mókás hely, kész szociológiai tanulmány. Egyszer majd írok róla egy külön posztot is: megvannak a maga típusai, különc figurái, és ugyanazok az úszómesterek meg nénik vannak, akik 15 éve, amikor még a gyerekekeket hordtam heti kétszer, és a dolgozatokkal az ölemben várakoztam 1-1 órát a klórszagban. Igen, a meleg, megnyugtató fertőtlenítószag is ugyanaz. 

Szóval azt hiszem, ezzel érdemes zárnom ezt a mai posztot, hogy tök büszke vagyok magamra, hogy megint úszom. Nyárra tökre jó nő leszek - ha nem előbb. 

Nézegessétek kicsit a Garda-tavat, ha ti is fáztok:





Ez pedig itt a veronai Júlia-ház rágógumifala, ahova boldog és idealista fiatalok (tehát nem olyanok, mint a posztban szereplő fiatalember) ragasztgatják szerelmi üzeneteiket a boldogság reményében:


2026. október 7., szerda

Utazásaink

Már októbert van, de még mindig nem abszolváltam a tanévkezdést rendesen - mondjuk nem tudom, volt-e valaha olyan tanév, amikor igen. Hogy volt-e valaha olyan tanév, amikor azt éreztem, hogy minden tanév eleji teendővel kész vagyok, és most már "csak" tanítani kell. (Szerintem nem.)

Az én hibám is persze, a minap gondoltam arra, hogy nem vagyok normális, mindig kitalálok valami extrát, amivel aztán egyrészt növelem a saját leterheltségemet - de másrészt meg biztosan megőrülnék attól, ha az életem csak az iskolából állna. Ez soha nem volt és soha nem lesz így, szóval ez dupla meg tripla munka (sokszoros személyiség). De annak idején az volt magammal a deal, hogy oké, elmegyek tanárnak (valamit dolgozni kell), de nem fogom abbahagyni azokat a dolgokat sem, amik meg tényleg boldoggá tesznek. (Ezek után persze nincs mit csodálkozni az ingadozó egészségügyi állapotomon sem, amit vasmarokkal próbálok rendben tartani, ami nyilván pont akkora "baj", mintha egyáltalán nem törődnék vele.)

Így a szeptember a konferenciára készüléssel és az uszodával telt, kb. minden iskolai teendőt tologattam magam előtt, lekéstem a határidőket (ki a fenét érdekelnek a tanmenetek meg a honlapra kerülő cikkek korrektúrái, idén még az irodalmi verseny sem érdekelt - végül persze elkészült minden). Halomban állnak a javítatlan dolgozatok, senkinek nincs még jegye (mindjárt lesz), szóval egyáltalán: kurv@r@ nem érdekel az iskola. 

Pedig rendesek voltak velem, elengedtek szakmai távolléttel, ami mondjuk a minimum, miután semmilyen egyéb támogatást nem sikerült kiharcolnom - konferenciatámogatás csak egyetemi oktatóknak, adminisztratív dolgozóknak (aka gyakorlós tanár) csak képzési támogatás jár, én meg elmentem előadni. Az utolsó pillanatban a dirinő még megpróbálta győzködni az iskolai alapítványt, de ők meg csak a tehetséges tanulókat támogatják, azokat is készpénzes számla (!!) ellenében. 

A UK pedig nagyon drága ország (csak sajnos imádom), útlevél, tartózkodási, szállás, konferenciaregisztráció, vonatjegyek, repülőjegyek, kaja, belépők (!!ó, fuck), miegymás. 
Egy nagyon cuki Airbnb-t találtunk, gazdájával, Richarddal már nyár óta leveleztünk, a nappalis-szobás-konyhás lakás Canterbury központjában van öt db kóddal záródó kapu mögött egy kocsma mellett, a római kori színház helyén.


Mi sem stílusosabb ennél, de így azért az éjszakáink meglehetősen zajosak voltak.
Richard egyébként egy nagyon precíz brit lehet, BOOK OF WORDS néven képekkel ellátott lakásútmutatót találtunk a nappali asztalkáján, minden fel volt címkézve (ha voltatok már, tudjátok, milyen az eletronika pl.), és alapos felszerelésű konyha (kávé, tea, hűtött víz, stb.) várt bennünket.

Mindenki azt hiszi persze, hogy nyaralni voltam, miközben én az időmet igyekeztem megosztani a konferencia (délelőttök) és a városnézés között, ami koránt sem volt egyszerű. Így például nem voltam egyetlen workshopon sem, de nem láttam a Marlowe-kiállítást, az immerzív Chaucer-kiállítást és még egy csomó minden mást sem. Szomorú, mert Canterbury tényleg olyan város, ahol minden ötven méteren van valami látni- és tanulmányoznivaló. Maga a történelem meg persze az irodalom. A katedrális a város minden pontjáról látszik. 





















A rendezvény egyébként pont a katedrális területén volt, így teljes bejárást kaptunk, szóval csak a kis barátaimnak kellett megvennie a megfelelő belépőket. 

Nagyon exkluzív volt minden, engem eleve elbűvöl, hogy két vagy többnapos rendezvény létezhet arról, hogy emberek szeretnek verseket olvasni és együtt megbeszélni azokat, ahogy az is lenyűgözött, hogy itt (és más külföldi országokban) mindenkinek mennyi ideje van erre, vagy arra, hogy a kétnapos konferenciát egy hétig élvezze egy nagyon drága országban. Tizenkét fős magyar delegáció volt (köztük csak négy előadó), és ők is ugyanígy tettek, számomra viszont tényleg rejtély, hogy milyen munkakör, fizetés és élemód engedi meg az egy-másfél hetes kiruccanást a UK-ba. (Összehasonlításul: a Pázmányos csávó és én még az estéinken is dolgozunk, ő rohant vissza, és bár én csak vasárnap jöttem, most--pont ezért--itt ülök munkahalom tetején és épp posztolgatok.)

Nem kifejezetten tudományos konferenciára kell gondolni egyébként, mindenki a munkájáról, a csoportjairól, az élményeiről, az olvasatairól adott elő, a két plenáris pedig egy verseskönyvszerkesztő és egy költő voltak, akik a saját munkájukról beszéltek. (Elgondolkodtam, hogy ez itthon lehetséges volna-e, mármint hogy a költészetre kvázi mindennapi "használati tárgyként" tekinsünk és olyan könyveket adjunk ki, amiket a magasértelmiségen túl átlag olvasók is kézbe vesznek. Nem nagyon tudom ugyanis elképzelni, hogy 1) olyan verseskötetek szülessenek, amelyeket átlagemberek, nem felkent költők írnak, de azt se, hogy 2) XY kortárs költő kiáll, és arról beszél, hogy neki mennyire fontos az, hogy a nem irodalomértők is kézbevegyék a szövegeiket. Egyszóval: a nyugat luxusa. Kevés politika, sok well-being, lelassulás, nyugalom, közösség, beszélgetés. - mondom ezt, miközben kapkodva írok, hogy még kijavítsam a nyelvtandogákat, mielőtt bemegyek ma.)
Metaforikusan is szép kivitelezés volt - a jelszavak az ÚT, a TAVERNA és a KEGYHELY, a legtöbb előadás ezek köré épült.






Az előadásom jól sikerült, bár nyilván rohadtul izgultam, büszke voltam magamra, hogy érdekesebb vagyok, mint a szakmai itthoni vezéralakja (aki szerintem rutinból vett részt, meg hát nyaralni is akart). (A Pázmányos kolléga is ügyes volt, középkorász, és régi szövegeket próbál alternatív módszerekkel kedvesebbé tenni irodalom iránt kevéssé érdeklődő fiatal egyetemistáknak). Angol irodalomról (is) beszéltünk mi ketten a briteknek, akik tátott szájjal hallgattak, majd a végén odajött egy nő, és azt mondta: bár itt ilyen tanárok lennének. (Mondtam neki, hogy egyébként nálunk sincsenek ilyen tanárok.) A szöveget meg fogom írni rendes cikkben, de lehet, hogy a szakmai substackemre is hamarosan felteszem.

Csütörtök délután tengert néztünk, pénteken részt vettünk a katedrálisban az evensongon - nagyon megható volt. (A napokban egyébként a Canterbury katedrálisban a házi kedvenceket áldották meg.)
Pénteken még az is történt, hogy találkoztam Laurával, egy régi diákommal, aki látta a londoni fotóimat, majd kiderült, hogy amúgy Canterburyben lakik. Feltétlenül látni akart, ami amúgy szuper érzés volt (csak két évig tanítottam). Bár felajálottam, azt mondta, nem tud letegezni, mert én tanítottam meg írni-olvasni (...).  

*

Ez itt Charles Dickens nyaralója Broadstairsben.





Ez pedig a choral evensong, ott ülök valahol. Az elején köszöntötték a konferencia résztvevőit, kiemelték a költészet és a terápia, a gyógyulás fontosságát, nagyon megható volt. (Az evensongot egyébként mindig streamelik, hogy bárki részt vehessen rajta.)



Szombaton Doverbe mentünk, amit szintén csak végigrohantunk, mivel ez egy egész napos program lett volna tokkal-vonóval, de estére már Lutonba kellett érni a vasárnap reggeli kép miatt. Azért van néhány kép erről is.







Egyéb szolgálati:
Az utolsó lutoni szálláshelyen elhagytam az olvasószemüvegem, amit most próbálok visszaszerezni (szeirntem nem fog menni, vehetek újat).
A távollétemben végbemenő nyílt nap (amire külön videót készítettem, mielőtt elmentem) jól sikerült.
Tegnap David Szalay jött a városba, de kihagytam (amúgy se tetszik a könyve annyira).
Ma pedig már színház.
Igyekszem a felszínen maradni, az útra, a tavernára meg a kegyhelyre gondolni. És arra, hogy mikor mehetek vissza Angliába.


2026. szeptember 13., vasárnap

Csak egészség legyen

 ... avagy a visszatalálás.

A hónap elején a 48 születésnapomon (pont azon a napon) rávettem magam, hogy elmenjek a háziorvoshoz, amihez jó apropót szolgáltatott a kisebbik ifjú autóvezetés alkalmasságija. Volt egy idő, amikor rendszeresen jártam a doktornőhöz (anyám korú, csak sokkal szimpatikusabb nő), aztán a covid közben és után telefonon meg online kezdett rendelni ő is, amit hanyagoltam inkább, meg nem is voltam beteg soha.

Most viszont már aktuális volt, mert a foglalkozásegészségügyi vizsgálaton elkezdtek cseszegetni a vérnyomásommal, legutóbb 3, de inkább 6 hónapra kaptam meg az alkalmassági papírt. Nyáron igyekeztem mindenféléket tenni magamért, de ez kevésnek bizonyult (a kor is, ugye), szóval ideje volt már ennek. 
Az ember persze nem kis szorongással megy orvoshoz, pláne, ha megtapasztalta az állami egészségügy mindenféle csínját-bínját, de a szülinap apropóját jelnek vettem.

Pechemre a rendkívül lelkes asszisztensnővel tudtam kontaktba lépni (a doktornő szabin volt), aki egyrészt azonnal leb.szott, hogy nincs még online kapcsolatom (Erodium kártya), másrészt a vérnyomásmérés után kisebb pánikba esett, hogy most mit csináljon, meg hogy amúgy is, miért nem járok hozzájuk legalább évente "csak úgy". (Idő közben a gyereknek próbált vérnyomást és egyebeket mérni a másik asszisztens a szomszéd szobában, szerencsére alkalmasnak minősítette.)
Az értékeimet látva az asszisztensnő először be akart hívni másnapra is (nyilván rendelési idő alatt dolgozom), de szerencsére támadt egy jobb ötlete, és áthívta a szomszéd rendelőből a laza rövidnadrág-pólós fiatal doktort, aki 10 perc türelmet kért.

Ezidő alatt elbeszélgettük, és megtudtam, hogy Hilda (az asszisztensnő) már mindenre is gyógyszert szed (mondta ezt arra az intenciómra, hogy életmódváltással sok hete próbálok tenni magamért valamit, nincsenek tüneteim, fogytam is, és amúgy tök jól működik a sport meg a mindfulness), szóval ne is reméljem, hogy bármit is számítanak a szándékaim, az évek sorjázásával már csak a pirulák jönnek, ő is (így 60 felé) már egy marékkal szed, ez elkerülhetetlen. A kilókat is nagyon nehéz leadni, ő már ezzel egyáltalán nem akar foglalkozni, imád enni. Minek figyelni az ilyen apró részletekre. 
Kicsit értetlenkedtem, de egyre erőtlenebbül tiltakoztam, miközben kvázi szakemberként írta nekem az újabb és újabb beutalókat - és idő közben arra is rájöttünk, hogy immár a neurológiára sem szükséges visszamennem, hiszen ő (Hilda) már a gyógyszerjavaslatot is meg tudja hosszabbítani. Éljenek a szakasszisztenesek, akik tanácsaikkal, életvezetési tippjeikkel és online hozzáférésükkel kipótolják a szakorvosi hiányt a magyar közegészségügyben.

Megjött a helyes doki (rémes kimondani, de ha korán kezdek randizni, mint ahogy nem, akár a fiam is lehetne), lazán felírta a vérnyomáscsökkentőt, ami ugye úgy népi gyógyszer manapság, akárcsak a pálinka. Hilda boldog volt, hogy ilyen ügyesen kezelte a helyzetet, én is örültem, hogy nem kell újabb helyettes orvossal találkoznom, egyszer csak megjön majd a dokinő. Két hétre ígérték az eredményeket, fogadtkoztam, hogy akkor visszajövök, és addigra beállítom a digitális kapcsolattartást is (Erodium). 

A két hét most fog eltelni, nagyon jól vagyok, a vérnyomás lement, az életmódváltást amúgy nyomom tovább (f.ck Hilda). Remélem, hogy a dokinővel értelmes párbeszédet tudok folytani majd arról, hogy ha ledobom a plusz kilókat (in progress), akkor azért nem reménytelen elhagyni ezt a gyógyszert. Most ugyanis az van, hogy a csökkent vérnyomás miatt felment a pulzusszám kicsit, ami még nem aggályos, de nekem, aki sose szedtem gyógyszereket, nem tetszik, hogy egy kemikália mindenféléket csinál a testemmel.

A mai napon visszatértem az uszodába is (évekkel ezelőtt sokat jártam, aztán túl sok lett a feladat és itthon folytattam a sportolást), ahol 50 méter után (felteszem, az alacsony vérnyomás miatt) úgy felment a pulzusom, hogy komolyan megijedtem, leginkább attól, hogy semmit nem éreztem, csak az okosóra mutatta (f.ck digitalizáció). Mindenféle erőlködés nélkül úsztam egy órát (nem vagyok reménytelen), de azért nem fogom bánni, ha a héten nem Hildától, hanem a dokinőtől kapok valami intinert arra nézvést, hogy hogyan éljek ezzel a gyógyszerrel eztán.

A víz nagyon jó volt, M. (a jogsiaspiráns) csodásan úszik 25 évesen is - ha valamivel majd dicsekednem kell a végső elszámolásnál, mindenképp meg fogom említeni azt a jópár évet, amikor két kisfiút mindent félredobva hóban, fagyban, esőben hordtam az uszodába, hogy szép vállasak legyenek és megtanuljanak rendesen úszni. Kamaszkorukban nagyon utáltak érte, de most már látom, amit akkor is tudtam, hogy ez tökmindegy, mert vissza lehet találni a régi dolgokhoz, és ahogy M.-et cseszegettem 10 éves korában és később, úgy motivál most ő engem, hogy menjünk együtt. Megyünk is. 

Visszatérve az életvezetési dolgokhoz: pontosan tudom, honnan ered a mostani egészségi állapotom így az 50-hez közelítve - eltekintve persze az oda nem figyeléstől.
Minket annak idején úgy neveltek, hogy a semmittevés ördögtől való, olyan nincs, hogy az életed egy percét ne töltsed valami értelmes (?) dologgal. Sok-sok fizikai munkát kellett végeznünk (akár este 10-ig is), illetve a lustulás szinonímái (gondolkodás, olvasás, merengés, álmodozás) szigorúan tiltva voltak. Sajnos az ilyesmi mélyen beég - ahogy most így elgondoltam magam, gyakorlatilag az életem minden perce be van táblázva, és ezt sajnos a gyereknevelési szokásaimon is észrevettem, amin évek óta igyekeztem sokat változtatni.
Nálunk nem volt olyan, hogy "csak úgy" vagyok, heverek, semmitteszek. Millió ideje volt ez így, szépen követem a mintákat, az életem egy merő tevékenykedés és az ezzel járó stressz.
Így most nagy elhatározásom, hogy ez megváltozik, amiben sokat fog segíteni az úszás is.
Éljen a jótékony semmittevés.   

Ennek következő lépése az őszi tanévkezdés közepén kikért három szabadnap, amire a főnököm "hivatalos távollét" keretében elengedett. Így a gimnáziumi nyílt napot is beleértve elmegyek a UK-be, ahol 11 éve jártam utoljára, és csodás lesz elmerülni a Canterbury-i középkorban, a történelemben, meg az azóta nyilván multikultivá vált Nagy-Britannia mindennapjaiban.

Én lelkesen olvasok most erről, olvassatok ti is:

https://1749.hu/flow/interju/a-mai-europai-onigazolashoz-is-szukseg-van-a-kozepkorra-beszelgetes-karath-tamassal.html 

https://1749.hu/fuggo/essze/szemelvenyek-az-angol-irodalom-tortenetebol-1-resz-kozepkor.html 

Természetesen már nagyon izgulok a konferenciaelőadásom miatt, de nagyon boldog vagyok, hogy a kedvesemmel meg az egyik legjobb barátommal élhetem át ezt a nagy kalandot, amiről még bizonyára fogok írni és mindenféle fotókat közzétenni, például a doveri fehér sziklákról, ahová egész napos kirándulást szerveztek nekem. 

Rémesen idegesítő munkahelyi dolgok is vannak, de azokról majd legközelebb.



2026. augusztus 12., szerda

[Mindjárt]

Mindjárt indul az iskola, ezért még igyekszem kiélvezni azt, hogy magam oszthatom be az időmet kicsit. Az Ördögkatlan meg a mininyaralás eléggé leszedált, nem azért, mert fárasztóak voltak, hanem mert iszonyatosan meleg volt végig. Annak mondjuk eléggé örülök, hogy jól bírtam - vagy megszoktam, vagy ügyesen gazdálkodom a fizikai kapacitásommal, mert simán tudtam létezni, gondolkodni és rengeteget sétálni (Boszniában).

A fesztiválra végül az enyém mellé vettünk egy társbérletet, eleve is ez volt a terv, aztán amikor a beszélgetőpartnerem lemondta a teljes fesztivált (csak a beszélgetésünk napját nem), akkor meg már kénytelen voltam azzal kárpótolni, hogy tényleg kifizetem neki az eredetileg ígért összeget a bérletért. Szóval igyekeztük kihasználni a hetijegyet, de nem nagyon sikerült - ezen a fesztiválon színházi előadásokra bejutni továbbra is lehetetlen, pláne, hogy most a hőkupola miatt a többletlétszámot sehol sem engedélyezték, pedig hát mi más miatt is érné meg a kultúra, mint a színház miatt. Éjszakai koncertekre már nem járunk, egyetlen 21 órakor kezdődő előadás lett volna, ami miatt hajlandónak mutatkoztam a késői lefekvésre, de végül azt is szkippeltük, szerintem be se jutottunk volna. Mert azért az egész napos meleg estére kimerít, ráadásul ingáztunk naponta (35-40 km kétszer). 
Azt nagyon sajnáltam, hogy a beszélgetőpartnerem miatt lemaradtam az év gyerekelőadásáról (mindenki így hívja), és most majd mindenki mondogathatja, hogy menjek el érte Budapestre, de nem fogok. 

A fellépések jól sikerültek egyébként, egyre rutinosabban és lazábban beszélgetek, ami szuper érzés. Ebben az évben persze sokat gyakoroltam ezt, és most már arra is van rálátásom, hogy kivel vagyok kompatibilis: a mostani partnereimmel például igen, de Dragomán Györggyel nem (ő lesz a PécsLIT nyitó vendége), és vélhetően senki sem vállalta, ezért engem is felhívtak (hell no, nagyon is elég volt két szószátyár pasas, amikor decemberben nem hagytak szóhoz jutni). Terék Annát vagy Halász Ritát elvállaltam volna, de azt már biztosan megoldották.

A fesztiválon két beszélgetésem volt, az egyik régi cimboráimmal, a másik beugrós, egy ifjúsági társulattal kellett a queer Szentivánéji álom adaptációjukról beszélgetni. Két dolog miatt aggodalmaskodtam: 1) hogy lebukom, hogy nem néztem végig a felvételt (nagyon vacak minőség volt és 140 perc); 2) a fiatalok nagyon érzékenyen, de butaságokat fognak beszélni és belekeveredünk az woke/progresszív identitáspolitikába (my bad).
Szerencsére egyik sem történt meg, a srácokat pedig utólag is megkövetem, mert nagyon okosakat mondtak, felkészültek és reflektívek voltak, frankón el tudták magyarázni, mit miért csinálnak, és azt kell mondjam, ez még profiknál is igen ritka. (Megj.: a darabjuk az athéni erdőbe menekülő fiatalokról szólt, akik a szülői meg nem értés, szigor, valamint a társadalmi megvetés elől próbálnak megszökni, hogy szabadon szerethessék egymást - két lány és két fiú. Teljesen valid megközelítés.) Meg is ígértem nekik, hogy figyelemmel követem őket. 

Nagyon érdekes élményeim vannak egyébként ezzel az újdonsült (kvázi) ismertséggel, mindig rácsodálkozom. Talán akkor kezdődhetett, amikor többet kezdtem írni a helyi színházi életről, írtam a színészképzésről, aztán egy helyi évadportrét is, nyitogattam a pofám, míg nem egyszer csak megismerkedtem Bacskó Tündével és ismerősnek jelölt maga Köles Ferenc, a fenti beszélgetéseken meg bemutattak fűnek-fának, mintha valami híresség volnék. Pedig tényleg csak arról van szó, hogy kurva jó lenne, ha elindulna a tisztítótűz a helyi színházban is, amire állítólag jó esély van, mert Nagy Ervinnek vannak itt jó ismerősei, akiknek meghallgatja a panaszait. 

Aztán ott volt még az Odüsszeia-trip, a fene sem gondolta, hogy ekkora menet lesz abból, hogy 6-8 év után újra elmentem moziba. Persze itt sem az történt, hogy én ekkora szám vagyok, hanem a megkérdezett egyesület lepasszolta a feladatot (gondolom, mindenki nyaral). Ha pedig nem így volt, akkor egyáltalán nem baj, ha a fővárosi vízfejűség egyszer csak enyhül picit, amire jó esély ad az is, ha a minielnök (meg az okt. miniszter) tényleg megindulnak a pusztába, hogy lássák, mi is van "itt lent vidéken" (...).

Még a fesztiválhoz annyi, hogy elmentem a Tompa Andrea-beszélgetésre, egyszer tán az új regényt is elolvasom, de most akkora hatással volt rám a Sokszor nem halunk meg, hogy nem akarok csalódni. Nagy tisztelője vagyok az Andreának egyébként (annak ellenére, hogy kurvára sose ismer meg, pedig másfél-két évente találkozunk, és a színikritikusok céhéből is ismerjük egymást, valamint egyszer eljött a versenyünkre), iszonyú okos és tájékozott, és ahogy hallgattam, lassan leépült az a prekoncepcióm, hogy a Kiváló testek felült a queer vonatra/a test vonatra (ld. David Szalay). Szóval biztos nagyon szuper, de most kicsit mást olvasok. 

A mininyaralás nagyon klassz volt annak dacára, hogy halálra idegesítenek a bazárok és a shoppingolás, azt vettem észre magamon, hogy amikor utazom, most már csak a szememmel látni és megélni akarok, fotózni se nagyon. Szarajevó hihetetlenül izgalmas hely, egyszer már voltam, de közel sem láttam mindent, így nagyon örültem, hogy megint ott járhattam. Ki tudja, talán a történelem vagy a várossal (a balkáni háborúval) való megélések hatnak rám így: a Zlata naplója 1994-ben jelent meg, emlékszem, többször is elolvastam, és egészen elborzasztott, hogy ez itt a szomszédban történik. Aztán amikor Szegedre mentem egyetemre, voltak olyan szerbiai/vajdasági évfolyamtársaim, akiknek konkrét élményei voltak, vagy nem mentek haza évekig, esetleg a sorkötelezettség elől jöttek magyar egyetemre. Amikor 2024-ben először jártam ott, újraolvastam a Zlatát (angolul, ahogy eredetileg megjelent, a neten úgy találtam meg hirtelen), és újra is átélhetővé vált, amit ezek az emberek érezhettek ott a hegyek alatt - igen, ha tudsz ezekről az eseményekről, önkéntelenül is a várost körülvevő hegyeket fürkészed, ahogy a városban sétálsz. Ahonnan lőttek, ugye. A város pedig egy hatalmas temető ma is. 

Imádom az ilyen vidám vakációkat, szóval az embervadászatnak is utánaolvastam (aka 'Sarajevo safari'), az erről készült dokumentumfilmet ITT tudjátok megnézni.
Nagyon hálás vagyok, hogy ennyi idős koromra már nagyon is érdekel a történelem, és meg kell mondjam, sokkal izgalmasabb az internettel, YouTube törimániásokkal meg a család szakértőivel törizni, mint ahogy annak idején a gimiben, amikor csak a vázlatot körmöltük egész órán, és semmiről sem beszélgettünk.

Na, de most már vége a jó világnak, vár rám a háromdimenziós tevékenységmodell (whatever it means), a munkaterv meg a kurzusleírások, satöbbik. Így van jól. 

Vannak képek is, kattintsatok a nagyobb méretért. 

Szarajevó



Konjic






Mostar