Tár

Rég fogott meg film ennyire; igaz, régen is néztem meg filmet teljes figyelemmel. Egyrészt másra mennek el a kreatív energiáim (ha éppen vannak), másrészt félek a 150 percektől, harmadrészt már (most éppen) alig mozdulok ki itthonról, így komoly feltétel nálam, hogy meg tudom-e nézni az adott dolgot itthon is.

A Tárról természetesen sokat olvastam, mielőtt belevágtam, nem is lehetett volna másképp tenni, mert tele volt kritikával az internet és a közösségi média is. A legtöbb írás (nem linkelek, csak üsd be, úgyis olyat találsz) metoo filmként és cancel culture filmként tárgyalja Todd Field alkotását. Bevallom, ha nem olvasok korábban semmit, lehet, hogy az az aspektus nekem eszembe sem jutott volna, vagy csak nagyon szőrmentén, ugyanis szerintem ez a vonal egyáltalán nem hangúlyos a filmben. Jelen van, de meglehetősen kidolgozatlan, és nem is túl érdekes.

(Vigyázat, innentől spoiler előfordulhat!)

Valóban arról van szó, hogy Lydia Tár befolyásos karmesterként privilegizált helyzetben és hatalmi pozícióban van, és igen, arra is elég erős utalgatások történnek, hogy a múltban ezzel visszaélt. Ennek a bemutatásában azonban elég sok a homály, a célozgatás, a sejtetés, semmi konkrétum. Egy ponttól kezdve nem dönthető el, mi történt pontosan, és hogy a kockáról kockára felépített történet tényleg a valóság-e, vagy pedig egy közösségi média és szóbeszéd által megkreált keret. Igen, tudom, ez a valóságos eseteknél is pontosan így történik, ugyanezek a dilemmák szoktak felmerülni, és ekkor szoktuk azt mondani, hogy az áldozat szavait tilos ellehetetleníteni, sőt, fel kell erősíteni a hatalomban lévő másikkal szemben. Szóval szerintem a film remekül képezli le, milyen bizonytalanságok mentén alakulnak ezek az esetek. 

Lydiát, a főszereplőt több kritika szörnyetegként írja le, aki egyszer csak lelepleződik. Bár valóban egy nárcisztikus figura, egy csomó olyan jelenet van, ahol érzelmileg és intellektuálisan is vonzó, lehet vele azonosulni (pl. a kislányával való kapcsolata--a film kontextusában még azért ítélhető el száz százakékban, ahogy az iskolai konfliktust rendezni akarja--, vagy akár a sokat vitatott Bach-jelenet, ahol kioszt egy féltehetséges zeneakadémistát, aki "nem csípi" a fehér ciszhetero férfi zeneszerzőket). Ez pedig nem valamiféle manipulált helyzet, tényleg vannak valódi érzelmei, hitelesnek is tűnnek, viszon az egész nőben van egy hatalmas adag frusztráció és valami rejtélyes motivációs háttér és előélet. Emiatt én pl. sokáig azt hittem, hogy az lesz a slusszpoén, hogy kiderül róla egy komoly tudathasadás, és titokban egy teljesen másik fizikai élete is létezik. (De nem ez a slusszpoén.) 

Ezt a nárcizmust viszont én nem a szexuális ragadozósággal összefüggésben értelmeztem (komolyan, szexről még harminc másodpercnyi sincs az egész filmben, nem is nagyon értem, miért jutottak sokan erre a következtetésre), hanem Lydia múltjával kapcsolatosan, mármint hogy honnan indult és mekkorát küzdött ahhoz, hogy végül irányítást szerezzen a saját élete felett (a karmesterség is szimbolikus), és eljusson oda, ahol van. (Erről többször is beszélnek a filmben, de a legjobb mutató mégis az szerintem, mikor a bukása után hazautazik, és videókazettáról nézi a régi, rajongott felvételeket, miközben felidéződik, milyen régóta és mennyire vágyott erre a pályára és sikerre.) Egészen tipikus történet az, ahogy a 'nagy ember' elfelejti, honnan jött, vele hogy bántak, stb., és számtalan helyzetben ugyanazokat az eszközöket kezdi alkalmazni, amikkel vélhetőleg ő is találkozott. Ugyanolyan pökhendi megmondóember lesz, hanyagolja a dicsérő szavakat, a támogatást, az utolsó pillanatban lepattintja a hozzá hűséges csatlósokat, nem viszonozza a szívességeket, stb. A filmben szereplő csellóslányra sem szexuális tárgyként tekint szerintem (vagy nem csak úgy), hanem a régi, fiatal és szenvedélyes önmagát is látja benne. 

Ez az óriási belső feszültség és megfelelni vágyás (ld. idegrángások, álmatlanság, lopott nyugatók) vezet végül a totális megsemmisüléshez, nem pedig a cancel culture. A sztoriban az elejétől van egy csomó jel, hogy valami nem stimmel Lydiával (ezeket a metoo olvasat nyilván a lelkifurdaláshoz, a múlt tökéletes életbe való be-betöréséhez kapcsolja), amik elég jól jelzik, hogy a totális pusztulás felé haladunk, és hogy ez a tökéletes élet, amiben igyekszik mindenkinek megfelelni, nem tartható fenn. A futójelenetek, a titokzatos hangok, a mobiltelefonos képek/videók, az álmok egy része mind-mind elvarratlan szálak, nem derül ki az okuk, talán tényleg csak arra valók, hogy a feszültséget fokozzák.  

Azt mondanom sem kell persze, hogy sok olvasat fér meg egymás mellett, ilyenek a jó anyagok. Cate Blanchett pedig zseniális.  Hatalmas melót tesz ebbe a játékba, minden nézése, kézmozdulata, mimikája perfekt még akkor is, ha sok szempontból ez direkt és modoros színészi játék.  

(Még szívesen mondanék arról valamit, hogy mi a helyzet a zenével ebben a filmben, de ezt még nem tudom összerakni.)

Nyár

Jó rég írtam személyes dolgokról, amolyan naplófélét. 

Már korábban említettem/írtam erről, hogy minden átment a facebookra és más fórumokra.

Én is tartok itt az oldalsávokban néhányat -- ha tudni akarjátok, mit olvasok, mit nézek, miket fotóztam vagy főztem, böngésszetek (a cica mögött pl. ott a tumblr).

Szerintem azért is van ez a csönd, mert ez a digitális iskola kipurgálta az agyát mindenkinek. Részemről hetekig rá sem bírtam nézni a számítógépre. Még volt egy feladatom, egy recenzió, azt nagy kínkeservvel megírtam (szegény Csaba, azért remélem, örül majd neki, mert, még ha a szövegem nem is tükrözi, tök jó könyvet írt), aztán átadtam magam az olvasásnak meg a filmeknek. Meg a sportnak.

(Molnár Gál Péter könyvét olvasom kínszenvedve, A Kossuth tért (teret?) Adam LeBortól, hangoskönyvben A Buddenbrook házat hallgatom, és mindenféle filmeket nézek, majd láthatjátok a júliusi filmlistát. Meg hallgatom a karanténból megmaradt és lementett színházas podcastokat, beszélgetéseket.)

Múlt héten utaztunk is, aminek vegyes érzelmekkel vágtam neki (főleg a macska miatt), persze az agyammal mindig tudom, hogy csak az az igazi kikapcsolódás, amikor elmész máshová, mert ott nem tudod a régi, megszokott és begyöpösödött dolgaidat művelni.

Az egy dolog, hogy a járvány miatt szétparáztam az előkészületeket, az meg egy másik, hogy a majréhírek ellenére gyakorlatilag semmilyen határkontroll nem volt - sem az osztrák, sem a cseh határon. Se oda, se vissza. Értem én, hogy ezek zöld országok, de vajon honnan lehet tudni, ki honnan érkezik pontosan. Rejtély. Illetve hát kommunikáció főleg, mert apparátus nincs.

Az utazás közben rájöttem, hogy ebben is változtam, megváltoztam; egyre fontosabb a minőségi társaság és a mérték (!), azaz mind fizikailag, mind lelkileg kellenek a szünetek. Nem jó, ha erőltetett menetben toljuk magunkba a kultúrát, az meg pláne nem jó, ha mások kiszolgálása a feladatunk nyaralás közben. 

Sok szép helyett láttunk (vár, hegymászás, vár, hegymászás, vár, hegymászás), és az én kedvesem, aki most már nagyon okosan tolja, hogy legyen munícióm sok olyan dologra, ami valójában nem is érdekel, beszervezett nekem egy színházi vizitet is. Ez az:

Fotó: V. M.

Ez, kérem, egy valóságos barokk színpad egyenesen a 18. századból, tokkal és vonóval. Az előtérben egy tévé látható, igen, ott nézhettük meg a rekonstrukcióról szóló dokumentumfilmet, de nem is ez a lényeg, hanem a színpad alatti (a fotón nem látható) masinéria, ami által az egész berendezés összes panelja mozog. Igen, mozog (főleg a videó végét nézzétek). 

Nem nagyon találom a szavakat, amikor azt mondom, hogy az ilyesmi egy teatrológusnak kb. olyan élmény, mint amikor először belép a Globe-ba vagy az epidauroszi színházba. Vagy, nem is tudom, amikor meglátod a piramisokat. A Stonehenge-t. Az északi fényt. Mit tudom én. Elképesztő az a találékonyság, illúzió, kreativitás, amivel kitaláltál ezeket a tereket. Ahogy az is, hogy mindez megmaradjon valahogy a ma embere számára. 

Szóval ez klassz volt.

Már csak azért is, mert azt érzem, egyre jobban távolodom a szakmámtól, ami nem túl jó érzés.

Persze lehet, hogy csak én gondolom ezt, lehet, hogy most pesszimistává tesz, hogy hanyatlóban a tudomány, a bölcsészet, a gondolkodás, meg minden, ami vele jár. Jövőre csak egy kurzusra kértek fel, mert nincs pénz, úgyhogy kénytelen leszek a pedagógus karrieremre koncentrálni--minősítés, szakvizsga, #fenetudjami--és közben várni, hogy hátha megüresedik egy hely valahol. A 21. században vagyunk, a fejlett nyugathoz próbálunk igazodni, de valahogy még mindig az a természetes, ha az ember sok-sok ingyen feladatot bevállal azért (aka hanyatt vágja magát és terpeszt), hogy egyszer majd szépen mosolyogjanak rá. 

Hát köszi, én már szoptam eleget, és nem vagyok már 20 éves. Nem mintha bánnám.

Az is fura érzés, mikor a szemed láttára derül ki valakiről, akiről úgy gondolod (bár csak az interneten találkoztatok), hogy jó ismerősöd, hogy beteg. Nagyon beteg.

A betegségre ezért vagy azért amúgy is sokat gondolok, pedig talán nem kellene. 

Tudom, hogy ez manapság mindenki közvetlen környezetében, rokonságában előfordul, és a statisztikák/számok egyre rémisztőbbek, de azért nem gondoltam, hogy ez ilyen mértékben eluralja a gondolataimat. (Egyszer volt már ilyen, idén télen. És jó, talán nem most volt a legalkalmasabb pillanat, hogy beleolvassak az új Grecsó-könyvbe.) 

Korábban már írtam arról, hogy ha jön egy betegség, szerintem minden gondolkodó ember a magyarázatot keresi. Aztán szépen belátjuk, hogy nincs mindenre racionális magyarázat. Aztán eltelik egy kis idő, és megint a magyarázatot keressük. Meg a hitet. Így megy ez.

Ijesztő ez az egész, mindenesetre jó lenne hinni abban, hogy az emberi akarat számít valamennyit. Meg egyáltalán; jó (lenne) hinni valamiben.   

Csalódásaim #1

Photo credit

... avagy vagy én öregszem menthetetlenül, vagy tényleg minden egyre szarabb lesz.

*

A héten színházi nevelési programra vittem 45-50 gyereket.

Én tényleg hiszek ebben a műfajban, jó dolgokat lehet vele/általa csinálni. 

Voltam párszor Budapesten is a profiknál, de lássuk be, itt a pusztában vidéken csak azzal gazdálkodhatunk, ami van. 

Van nekünk is színházi nevelési társulatunk, ügyesen kiskirálykodnak összedolgoznak a helyi művészeti középiskolával, csinálnak előadásokat, arra rendre meg is hívnak minket, mivel mi vagyunk a gyakorló. Kapcsolatépítés, ugye.

Most épp egy neves pesti társulattal vettek részt egy uniós pályázatban, amiben minden ország kapott egy hívószót, amire előadást kellett csinálni. És nevelési programot, ugye. A magyar kulcsszó: szolidaritás (a szerb: migráció, a francia: emigráció). Az előadáson és a programon való részvételt ajánlották fel ingyen és másfél órában.

40-45 gyereket nap közben összeszedni, lássuk be, nem egyszerű, hiszen óráik és feladataik vannak. Szervezkedtem, leveleztem, könyörögtem, majd péntek reggel 9-kor átvonultunk, hogy megtudjuk, mi az a szolidaritás.

A programot (meglehetősen szakmaiatlanul egyébként) kérdezz-felelekkel kezdték, ami elég hosszúra sikerült, és semmire nem futott ki. Megkérdezték (surprise, surprise!), mi az az szolidaritás, mire az egyik fiú nagyon értelmes választ adott, amiben megemlítette a társadalmi egyenlőtlenséget, a szegénységet, a migrációt; egyszóval minden olyat, amire mi is gondolnánk. A két drámatanár erre csak hümmögött, majd bejelentették, hogy az ő előadásuk a mentősök (!!) életéről fog szólni. Nekik ez jutott eszükbe a szolidaritásról. Persze gondolhattak volna például a fasizmusra (!!) meg a szélsőséges politikára is (!!), ami "más országokban elő szokott fordulni" (wtf?!), de hát nekik ez. Mentősök. Mit tudtuk a mentősökről?

Az egészségügyi dolgozókat rosszul fizetik. Á, nem, szerintünk azért nem is fizetik őket olyan rosszul.   

Ezután mentőzéssel kapcsolatos sztorikat kellett mesélni a gyerekeknek. Na, ilyenek nem nagyon voltak; lássuk be, egy 17 éves gyerek jó esetben viszonylag keveset mentőzik. Hiába nem volt több sztori, azért még várták. Ez volt a drámapedagógia.

Ezután megtekintettük a 45 perces előadást, ami arról szólt, hogy 4 mentős hogyan vall munkájának nehézségeiről (és az egymás iránti indulatairól) a pszichológusnak. Ugyanis feljelentették őket, mert meghalt valaki ellátás közben.

Értem? Szolidaritás.

Az előadást ilyenkor jó esetben foglalkozás követi, hiszen ez a lényege a színházi nevelésnek, ám itt csupán annyi történt, hogy megkérdezték, mit gondolunk az előadásról. ("Nem húznám az időt kérdésekkel, mondjatok valamit ti."). Miután az egyik lány ügyesen rákérdezett a szolidaritás és a látottak viszonyára, visszakérdeztek, ő hogy is látja ezt. Hümm-hümm. 

Aztán pedig 60 perc múltán kint is voltunk az épületből. 

Az agyam nem csak azon durrant el, hogy hirtelen lett 40 perc szabadidőnk, és a gyerekek felügyelet nélkül kószáltak a környéken (hiszen órára felmentése lévén egyik sem ment vissza), hanem azon a mérhetetlen szakmai igénytelenségen, amivel szembesülni kellett. Amit amúgy a gyerekek is észrevettek.

Nos, én tanár vagyok, de nem vagyok hülye.
(Ráadásul szakmabeli is vagyok, ahogy egy jelenlévő másik kolléga is.)
A gyerekek sem hülyék egyébként. Még itt a pusztában sem.

Ha a közbeszédben folyton az megy, mennyire alkalmatlanok a középiskolák és mennyire gázak a tanárok (de bezzeg a civilek meg Az Élet mennyi minden hasznosra meg tudná tanítani a srácokat), akkor ne toljanak le a torkomon egy--feltehetően kurva sok pénz pályázati pénzt elnyelő--selejtes szart. 

Végül is szerintem egy olyan országban élünk, ahol a szolidaritás bőven fontos téma, és elképesztő, hogy alkotó embereknek semmi nem jut eszébe róla.

Elképesztő az is, ahogy a gyerekeket (akiknek a nevelésére ki vannak képezve) lepattintják olyanokat mondván, hogy "ezt majd beszéljétek megy egymással az iskolában".

A szakmaiatlanság és a lustaság csimborasszója, amikor az ő munkájuk felét nekem kell elvégeznem, vagyis nekem kell pl. elmagyaráznom, hogy a látottaknak mégis mi köze van a szolidaritáshoz (nem tudtam elmagyarázni) vagy hogy milyen társadalmi tétje van annak, hogy ezt a fogalmat egyáltalán megértsük. (Az egyik alkotó művészi profilján a következő a mottó: a gyereknek is van véleménye. Hát, az biztos, ahogy az is, hogy te tojsz rá, haver.)

Olyan dühös lettem, hogy másnap írtam nekik egy levelet. Remélem, megkapják, és remélem, jól meg is sértődnek. 

Este elmentünk a szerb projektre is (én pl. dühből, mert a hátam közepére se hiányzott ezek után). 

A szerb fiatalok az euroszkepticizmusról csináltak egy ütős előadást. 

Itt viszont teljesen világos volt mind a felvetett probléma (jó-e a csatlakozás a kelet-európai országoknak), mind a rá adott válasz (nem tudjuk). Erős, határozott, tökös, kemény fiatalokat láttam, akik markáns politikai véleményt fogalmaztak meg még úgy is, hogy egyébként korlátozott a világ dolgaiban való jártasságuk. Kiderült, hogy bár látják az EU-csatlakozás előnyeit, szkeptikusak (a szüleik generációja pedig pláne az). A szerb nyelvű előadás után gond nélkül átváltottak angolra, és maguk vezényelték le a beszélgetést, a tanáruk csak a háttérből figyelt.

Érdekes volt a vita is: a francia résztvevők (délelőtt ők is felléptek a városban) nagyon gratuláltak, és elmondták, életükben nem gondolkodtak korábban a még nem csatlakozott országokban zajló lelki folyamatokon, hiszen ők mindig is az EU (és egy jómódú) társadalom részesei voltak. A francia drámatanár külön gratulált a fiataloknak a bátorságához, a közösségi elköteleződéséhez. 

Nekem meg égett a pofám, hogy a magyaroknak a szolidaritásól a kiégett mentősök jutnak eszébe. Sehol egy roma, egy mélyszegény vagy egy szegregált diák, mint probléma. 

A magyar előadás ostoba és gagyi volt, ez az igazság. Megúszós. 

Szóval minden tiszteletem a szerb srácoké és azé a franciáé, aki belátta, hogy általában csak a saját kis szemellenzőjén keresztül nézi a világot, és poétikai/irodalmi témának látja azokat a társadalmi kérdéseket, amik a mi bőrünket égetik. 

A magyarok ezen a beszélgetésen nem vettek részt persze. Egyrészt ott sem voltak, másrészt bizonyára akadályozta volna őket néhány dolog; például a gőg meg a tudatlanság. 

Nagyon dühös vagyok még mindig. 

Szörnyű lenne, ha már a színházi nevelésnek sem lenne semmi mondanivalója a gyerekek számára.

Nem Hivatalos Fesztiválbeszámoló (amiben csúnyán is beszélhetnék, de minek is)

A fesztiválra immár kb. 9 éve járunk azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jó színházakat nézzünk. Bár az esetek zömében sajtójeggyel vettem részt a rendezvényen (ld. előző bejegyzés), emiatt nincs bűntudatom, hiszen tisztességesen megírtam a beszámolókat (sokszor kettőt is), volt, hogy ingyen is dolgoztam a promón hivatásos hírverőként és privát vonalon egyaránt.

De most nem is ez lenne a lényeg, hanem hogy (ahogy már tavaly is) elgondolkodtatott néhány dolog.
Egyrészt egyre határozottabban érzem, hogy a hazai fesztiválok korosztályra gyúrnak, ez a korosztály pedig zömében a gimnazista, esetleg fiatalabb főiskolás generáció. Kevéssel beérik; legyen zsíros kenyér, olcsó pia, sátor, este koncert, aztán csáó. Tegnap beszéltem a tesómmal, aki szerint már lassan a Sziget is ilyen (na jó, az olcsó piát leszámítva) zömében olyan fellépőkkel, akiket én például egyáltalán nem (vagy alig) ismerek. Hiába, lemaradtam. Amikor utoljára a Szigeten jártam, még ki tudtam fizetni a napijegyet, és egyáltalán nem sajnáltam az időt és a sörpénzt, hogy ott hesszeljek.

Most persze lehet mondani, hogy megöregedtem, meg ez a fesztiválozás egy ilyen generációs kérdés, de szerintem nem csak erről van szó.
Az világos, hogy muszáj profitot termelni (vagy legalább is nullára kijönni), és nem lehet mindenhova alter- meg magasművészetet vinni, de azért kell lennie egy lélektani határnak a jófejkedés meg az igénytelenség között. Még akkor is, ha buli van. (Jó, öreg vagyok, tudom.)

Ez a fesztivál amúgy mindig is arra volt büszke, hogy nullára hozza ki a költségvetést, nem nyerészkedik (azt most hagyjuk, hogy némely kormányközeli borbirodalmak mekkorát kaszálnak egy ilyen programsorozatból), itt nincs határvonal művész és közönség között, nincs backstage, stb.
Úgyhogy el is határoztam, hogy kipróbálom az egyenlő esélyeket (vö. átlagos fesztivállátogató), és a sajtóbelépőn túl semmilyen más protekciót nem veszek igénybe. Persze lehettem volna ebben vagányabb is, de ennyire azért mégsem az én pályám a rakendról.

Az a helyzet, hogy én a színházi előadások miatt járok ide főleg, lévén, hogy a nemzeti színházba nincs gusztusom betenni a lábam. Eddig az uborkaszezonban is egész jól elvoltunk, de amióta itt is előadásokat tiltanak ki és be, fokozottan fontosnak éreztem, hogy a helybelieknek legyenek lehetőségeik, és hát egy ilyen "alterfesztivál" végül is erre is alkalmas kellene hogy legyen. Nyilván nem az fog beállni egy színházi sorba ugyanis, aki Budapesten (vö. a kultúra centralizációja) is láthatja ugyanezt.

Ja, hát igen, itt a színházért be kell állni a sorba.
Évekkel ezelőtt, ha nem volt bejutós számod, még elég volt 1 óra.
Idén a szintidő 2,5 óra volt. Igen, fesztiválbérlettel, esélyegyenlőséggel, stb.
Volt, hogy úgy zárták be az ember orra előtt az ajtót, hogy bent még volt legalább tizenöt hely, miközben a várakozók orra előtt sétált be egy fél stábnyi ember "csak úgy" (mert backstage az tényleg nincs, csak haverok).
No mindegy, ez nem is annyira érdekes, csak hát az ember idejéből értékes órákat vesz el az, ha egy ilyen helyen várakozik, és immár nem tartom romantikusan hippisnek az ilyesmit.

A legtöbbet (szintén hippisen és romantikusan) promózott előadás volt egyébként számomra a legfurcsább: azon túl, hogy egy túlbuzgó önkéntes miatt a hosszú várakozási idő után a fél társaság kint maradt (mert a hegyoldalba épített nézőtéren "leszakad a löszfal"), ilyen felületesen összegányolt katyvaszt már régen nem láttam.
Én egyébként feltétlen drukkere vagyok ifjabb V. A.-nak, szerintem nagyon tehetséges, csak hát a hirtelen jött elismerés és a lehetőségek egy hangyafasznyival több szerénységre is késztethették volna, mint hogy rögtön az élet és halál metszéspontjában szakralizálódó bölcsességekről akarjon előadást csinálni 90 percben. És mivel független színház, ugye, összefüggés nélkül bele volt szuszakolva minden, de tényleg minden: akrobatika, monstre díszlet, néptánc, szép, lírai monológok, zene, közönségbevonás (jajj, csak azt az öt percet tudnám feledni, ahogy a közönség boldogan körbe-körbe rohangál [a leszakadó löszfal tövében] a díszlet körül), pantomim, filozófia, hosszú, elmerengő nézések. A leghosszabb táncbetét, lemértem, 14 perces volt (a Sinnerman és egy Benjamin Clementine-szám egymás után vágott elegye), lényegileg csupán annyi, hogy izzadt meztelen férfi felsőtesteket nézegessünk, amiken az eső és a veríték keveréke csorog lefelé.

De ami a legjobban felcseszett (kezdek csúnyán beszélni, tudom), az Mari néni hangjának a szerepeltetése volt. Értem én, hogy kellett egy húzónév az előadásba (jóhiszeműbbe mondhatnám, hogy tisztelegni akartak az idős művésznő nagysága előtt), de komoly etikai aggályaim támadtak, miközben azt az Apokrifot hallgattam. Van az az állapot ugyanis, amikor az ember nem teljesen ura a saját beszédtempójának, kiejtésének (tájszólásának), hangsúlyainak, szüneteinek, stb.Meg kell állni, vizet kell kérni, muszáj nyöszörögni, hogy rossz helyről jön a fény, muszáj elérzékenyülni meg ilyenek. Kiszolgáltatott helyzet, amiben nem biztos, hogy az ember ilyenkor mutatkozni akar, de pláne nem akar egy nagyszabású rendezvény önbizalomteli színházi előadásának reklámarca lenni.
Ami a legcikibb szerintem, az az, hogy nem volt egy idősebb és bölcsebb valaki (pedig volt, ő csinálta a felvételt a szombathelyi kórházban), aki azt mondta volna, srácok, ezt ne. Hagyjátok már békében meghalni szegényt.

Na, hát ezen is kidühöngtem magam, úgyhogy most már vidáman írhatok a koncertekről.
Volt ez a nagyon lázadó nevet viselő zenekar, akik, úgy érzem, a névadásba az összes kreatív energiájukat beleadták, úgyhogy másra már nem nagyon maradt. Nagyon remek kis hangverseny volt (you know, a word hibajavítója a koncert szó helyett mindig a hangversenyt javasolja), világslágereket adtak elő ordítozva és egyre hamisabban, viszont nagyon lelkesen. (vö. amikor az első szám verséjének harmadik soránál már jön a "kezeket a magasbaaaa!!!") Hiába is akarnám, nem tudnám szemléletesen leírni azt a képet, ahogy ott ülünk a padon a csápoló főiskolások (zömében színész, gondolom), akik majdnem leöntenek a hosszúlépéssel, és azon röhögünk, hogy az énekesfiú izzadó fejjel a Dolly Roll Windszörny című örökbecsűjét ordítja a mikrofonba. Rokkosítva, ugye. Mondjuk tök érdekes, biztos én is így festhetek, amikor fejemen a fejhallgatóval mosogatás közben Aretha Franklint énekelek, és őszintén hiszem, hogy ez tök vagány és muzikális. 

Na de aztán itt ez a másik szintén nagyon "mezítlábas" zenekar a Magyar Telekom (amerikai-magyar) volt vezérigazgatójával az élen. Ezt úgy képzelem különben, hogy a pasinál beütött az férfiklimax, előkapta a sufniból a gitárt, csinált gyorsan egy zenekart, amivel feldolgozta a fiatalkora nagy slágereit olyan kisvárosi amerikás sztájlban. Igen ám, de mivel nem bírt mindent elénekelni (sajnos így is túl sokat énekel a produkcióban), felkért néhány magyar színészt és énekest. Hm, hát, Gryllus Dorka lett Cindy Lauper (no comment), Zséda pedig Axl Rose és Janis Joplin, gondolom, mert neki van meg a megfelelő tüdeje és hangterjedelme a Sweet Child of Mine-hoz és a Piece of My Hearthoz. Ha ez az ő produkciója kutyakeverék lenne, frissen trimmelt középuszkár-pitbull lenne, amiben a pitbull persze AR és JJ emléke a fülünkben.

Hajj-hajj, itt már nagyon szomorú voltam, de aztán persze később láttam néhány remek színházat is, amikről itt nem írok, mert annyira meg nem voltak jók, csak péntek estére egyrészt már úgy kellett az abszurd humor, mint egy falat kenyér, és már untam a sok puffogást magamban.

Utolsó este meg elmentünk a halál;orgazmus koncertre (bevallom, magamtól sosem mentem volna oda), aztán egyszer csak azon kaptam, hogy hihetetlenül szórakoztatnak a szövegek, és amikor a frontember előkapta a Mizse típusú mentes vizet a dobszerkó mellől, teljesen lemerevedtem. Végre volt viszont egy tényleg mókás élményünk, mondtam én, hogy ez lesz a legjobb koncert, mondta Z., majd elcammogott, hogy meghallgassa a nagykoncert végét felszedje a csajt, akit egy órával korábban kinézett.*  
Szóval leszelávíztem magamban, hogy ide se megyek többet, mert vihogás ide vagy oda, azért én mégis mindig csak a meszidzset keresem. Az meg itt alig volt, az pedig, hogy nemvagyunknormálisak, nekem nem elég. És én különben is normális vagyok.
 

* nem jött össze

Hét élet

Paudits Béla haláláról eszembe jutott, hogy a színházzal való kapcsolatom a musicalekkel kezdődött. Az első LP-ről átmásolt szalagos kazettám A. L. Webber Macskák című darabja volt (az 1983-as ősbemutató, ebből csinálták a nagylemezt). Apám volt nagy Webber-rajongó, úgy emlékszem, el is vitt egyszer a Madáchba, és megnéztünk egy Macskák előadást. Én utána beszereztem a további előadások hanganyagát is (Jézus Krisztus Szupersztár, Evita, Starlight Express, Az operaház fantomja, stb.), de éreztem, hogy a későbbiek már nem annyira ütősek, mint a korai Webber-darabok.

Tudom, a musical a(z "igazi") színház ún. mostohagyereke, amolyan slágergyanús izé, de az az igazság, hogy szerintem ez igenis egy releváns műfaj, és mint ahogy operettből is lehet posztmodern színházat csinálni, úgy musicelből is. Ráadásul az amerikai autentikus kultúrának (ha van olyan, persze, hogy van, a dzsessz) ez az egy darabja, amiért feltétlenül tudok rajongani, amennyiben minőségi darabbal találkozom. Persze a Browadway-n még nem voltam, de a West Enden igen, és meggyőződtem arról, hogy nem a budapesti standard az, amihez igazodni kell, ha ez a műfaj érdekel minket.

Gimnazista koromban nagy rajongója voltam Liza Minnelinek és a Kabarénak, rajta keresztül pedig Bob Fosse-nak, a kedvenc filmem pedig az All That Jazz volt (ez Fosse önéletrajzi filmje, a főszereplő Roy Scheider, a lányát az akkor gyerek Földi Erzsébet nevű magyar származású színésznő játszotta). Itt az ikonikus nyitójelenet:

Innentől kezdve érdekelt minden autentikus amerikai Broadway-musical (Internet híján persze nem volt olyan egyszerű felzárkózni), de azt is hamar észrevettem, hogy a dzsesszt gyorsan felváltották a popdallamok, a lírai hősök meg a romantikus történetek. A Kabaré meg a Chicago szatirikus-ironikus világképét a Miss Saigon meg a Nyomorultak (és hasonlók) nem tudták pótolni vagy követni.
A Chicagót (a filmet) anno valami mozis magazin mellékleteként vettem meg, a Kabaré pedig itt van videókazettán, mert véletlenül rábukkantam egy könyvesboltban. Amikor Londonban voltam, elmentem a Sister Actre (horror áron), és iszonyatosan jó volt, de a mostani szegedi bemutatóra egyáltalán nem vágyom.

Visszatérve a Macskákra, az eredeti szereposztás (1983) (Haumann, Kishonti, Cseke, Hűvösvölgyi, Gyabronka, Szerednyei, Bencze Ilona, Paudits, a Hitgyülihez Balogh Feri, Kiss Mari) szerintem azért működött annyira jól, mert még nem voltak sem X-faktor-sztárok, sem más tehetségkutatók, úgyhogy aki énekelt, az egyben remek színész is volt. Nem úgy ment, hogy tud énekelni valaki, és ettől egyből színésznő lesz. Másrészt a 80-as években bemutatott előadás sok tekintetben képviselte a szabad szellemű nyugati kultúrát, ha tetszik, egy igazi punk darab volt több évvel a rendszerváltás előtt.
A siker másik záloga pedig a fordítás volt. Mint köztudott, a Macskák T. S. Eliot Macskák könyve című kötetéből született, az ebből írt szövegkönyvet pedig Romhányi József fordította magyarra). A londoni ősbemutató 1981-ben volt, azóta a bemutatók és a visszatérések száma és mértéke követhetetlen. A szöveg szerintem zseniális lett a nevek fordításától kezdve a szóképeken át a rímekig. (Ki ír le manapság az öregséget jellemezve olyat, hogy "vén cseléd" meg hogy "lel kényelmet".)

Az az igazság, hogy a Madách új(abb) szereposztása(i) meg az előadás hét (akárhány) élete és sokadik jubileuma már egyáltalán nem érdekel; beálltak a buliba a másodrendű operett- és musicalszínészek, a megasztárosok, meg bárki, aki egy kicsit is tud énekelni. Szirtes Tamásért sem rajongok különösebben, más rendezéseit nem láttam. Zenés darabra utoljára kb. két hete mentem, mert elvittünk valakit, és egészen elképedtem, hogy a műfajban 30 éves semmi lényeges nem változott, ide is belopóztak a klisék.
Anyway, van azért mire emlékezni, amíg el nem jutok a Broadway-ra.

December 20. óta...

December 20. óta akarok posztot írni.
El szerettem volna mesélni, hogy elvittem egy csapatnyi gyereket Budapestre.
Érdekes ez az egyetemi gyakorló, hirtelen pénzek teremnek a franc tudja mire (mert hogy az időben kifizetett különmunkákra nem), úgyhogy lett a busz (nekünk) ingyen, amivel gyorsan szervezni kellett egy tehetséggondozásnak álcázott utazást.

Hülye szó ez a tehetséggondozás, meggyőződésem, hogy minden gyerek tehetséges valamiben, az elitképzés pedig baromság; pont azoknak van a legnagyobb szüksége emberséges és támogató hozzáállásra, akik nem kiemelkedőek a szó hagyományos értelmében.
Ez a csoport sem kiemelkedősen tehetséges, csak hát nekem gyorsan volt ötletem egy gyors programra. Mert az előző munkahelyemen nem voltak ilyen lehetőségek. És mert most meg lettek. És már csak ezért is megérte váltani (itt most nyugodtan jöhet megint a szólam, hogy a buta gyerekeket lecseréltem az okos gyerekekre; NEM, a zaklatott munkahelyi körülményeket cseréltem le normális kondíciókra).

Szóval elmentünk Budapestre. Délelőtt a Kávánál voltuk A troll című előadáson, ami nekem is nagy élmény volt, mert bár helyben is vannak színházi-nevelési programok, közel sem annyira profik, mint a Káva. Az előadás a netes bullyingról szól, a megszégyenítésről. Egy duci butuska postáslány párt keresett a Tinderen, és egy gazdag vállalkozó csávó rábólintott szórakozásból. Aztán felpörögtek az események, mert a vállalkozó csávó egy zárt csoportban kibeszélte a csajt és kiposztolta a szerelmes üzeneteket/képeket.

Az előadáson csak mi voltunk meg néhány külsős. Nagyon feldobódtam, hogy el tudtam őket vinni ide. Eleinte persze csak szerényen pislogtak, hogy itt kérdeznek és válaszolni kell, meg hogy meg kell oldani a darabban felmerült konfliktusokat, a színész-drámatanárok szólnak hozzájuk, és nem lehet csöndben maradni. Tökre jó érzés volt, hogy olyanok is megszólaltak, akik korábban nem. Ez itt most tényleg nem a magyaróráról szólt, hanem az életről, és valamilyen szinten mindenki érezte, hogy ehhez köze van.
Nagyon jó visszhangokat kaptam.
A Kávások is örültek, azt mondták, vidéki iskola a legritkábban jut el a délelőtt 10-kor kezdődő előadásaikra. És hogy ez milyen okos és ügyes csoport, mindenről volt véleményük. Én meg büszke voltam, pedig tényleg, még 4 hónapja sem ismertem őket akkor.

Délután a Láthatatlan Kiállításra mentünk, azt is régóta meg szerettem volna nézni. Volt egy kis szorongás bennem is és a gyerekekben is, hogy a sötétben mi lesz, de a vezetők annyira lazák és barátságosak voltak (teljesen tinédzser-kompatibilisek), hogy az egy óra a teljes sötétségben csak úgy elszállt.

Nem tudom, mi dívik egy ilyen típusú iskolában, de direkt nem akartam a Nemzeti Múzeumba meg a Szépművészetibe menni most. A srácok azt mondták, ez nagyon különleges nap volt, csináljuk ilyet máskor is. Úgyhogy azt kell mondjam (a fanyalgóknak), a gyerek mindenhol gyerek, az ember pedig végső soron nekik akar kedvezni.

Megsértődhetnék persze azon, hogy ketten is kiakadtak a váratlan budapesti utamra, hogy újoncként "elhappolom" pénzt meg a lehetőséget, mert hogy "másnak is van tehetséges diákja", stb. stb.
Az igazság az, hogy ennyi érzékeny gyomrú tanárt egy helyen még nem láttam.
Ennyi elitistát és alacsony teherbírású tanárt sem.
Arról már nem is szólok, hogy okos diákokkal könnyű aratni.
Az "ország legjobb magyartanára" persze nem tanít sportosztályban, sem pedig a keretszámokat tartandó, kényszeredetten feltöltött németes osztályban.
Ezek nekem jutottak.
Nem érdekes, nagyon is otthon érzem magam köztük.
És tényleg nem az számít, hogy a munkaközösség-vezető mit gondol a munkámról.

A belem persze még mindig lóg, 270 körüli felvételi dolgozatot fogunk javítani, háromszor vagyok bent szombaton az előkészítő miatt, de olyan tapasztalatom 10+ éve nem volt, hogy a főnök odajön a karácsonyi vacsorán és a szalagavatón is (!), hogy hogy érzem magam. Én, személyesen. Pedig nem 45 fő a tantestület...
---
Amúgy pedig kifizetett a kiadó, úgyhogy a terv utazás és szobafelújítás.
Két határidőm van a hónapban.
És megkaptam életem első borzasztóan lehúzó tanulmányrecenzióját.
Igazuk volt. Ott, Amerikában. Ahol biztos nem kulimunkáznak a tudósjelöltek.
És én elgondolkodtam azon, meddig tudok még kettős életet élni, mármint hogy az igazán nekem fontos feladatokat hétvégén próbálom gatyába rázni, miközben pénzt keresek arra, hogy tudjak venni egy új komódot meg téli gumit a kocsira.
És hogy más a helyemben már réges-régen feladta (volna).
Valami nagy-nagy változást szeretnék, de egyelőre be kell érnem a kisebbekkel.
Utólag is boldog karácsonyt meg új évet mindenkinek.
Semmi érdemleges nem történt.
Csak a macskám öregszik.
Karácsonyra kaptam egy monitorozó okosórát.
Minden reggel bekapcsolom rajta a pulzusom.
Tegnap 15 ezer lépést tettem.

A pusztítás hangja (Milo Rau: Hate Radio)

Milo Raut eddig nem ismertem sajnos, honnan is ismertem volna, nem járok nemzetközi színházi fesztiválokra. Sajnos, teszem hozzá, jó lenne, ha járnék.
Rau svájci születésű rendező, esszéista, oktató, kutató újságíró. Tzvetan Todorovnál és Pierre Bourdieu-nél tanult.
2007-ben megalapítja az International Institute of Political Murder nevű csapatot, első projektjük a Ceausescu házaspár utolsó óráit dokumentálta. A román diktátor fia később beperelte őket. A társulat ezután politikai gyilkosságok és népirtások témáiban csinált előadásokat, de foglalkozott többek között a Pussy Riot moszkvai perével is.

A Hate Radio a ruandai népirtás történetét dolgozza fel, illetve a feldolgozás szó talán túlzás: inkább korhű és konkrét dokumentumok segítségével azt a rádióadást mutatja be, aminek segítségével a kormányhű média, az RTML a (csótányokként aposztrofált) tuszik kivégzésére buzdítja a hutu lakosságot. (Erről szól többek között a Hotel Ruanda című film is.) A főszereplő a három rádiós, Georges Ruggiu (ma már szabadlábon), Valérie Bemeriki (életfogytiglani börtönbüntetését tölti) és Kantano Habimana (már nem él). Az előadás nem magát a népirtást mutatja be (azt csak közvetve), hanem a médiát (azaz a rádiót) mint propagandagépezetet. A betelefonálós műsor ugyanis a helyiek egyetlen tájékozódási lehetősége volt 1994-ben, az ott beolvasott híreket, felszólításokat a hallgatók elhitték, tényként kezelték. A zenével, poénkodással, sztorizással, rádiós kvízzel előkészített és fűszerezett népirtás pedig show-jellegűvé tette a 90-es évek legnagyobb emberiség elleni bűncselekményét. A három rádiós pedig istenként, kotrollerként egy üvegkalitkából felülről asszisztál az eseményekhez. Miután bemondták a bujkáló és menekülő tuszik elérhetőségét és nevét, szerepük a népirtásban megkérdőjelezhetetlen.  

Miközben néztem, azon tűnődtem, ez az erős anyag miért nem működik színházként számomra. Nyilvánvaló, hogy a saját történelmünkben is megtalálhatóak ennek a tragédiának a párhuzamai, és talán másképp hat egy olyan nézőre ez az egész, akinek a kulturális-történeti közegében, múltjában nem történt ilyen. Talán ezért is maradtam viszonylag érzéketlen, itt, most, minálunk. Másrészt a szövegmondós színházzal mindig is voltak fenntartásaim: az, hogy 45 percig kivetített túlélők monológjait hallgatom (filmről), majd 60 percig egy zárt üvegkalitkát nézek, ahol alig van mozgás, miközben a fülhallgatómon hallgatom a rádióadást (eredeti szöveg! történeti dokumentumokat adaptáltak színpadra!) számomra nem elég performatív. Jelentéses, erős, de nem kell hozzá színház.
Persze, színház ez is, hiszen teátrális keretbe helyeznek egy történelmi eseményt, megidézik szöveghűen, de a borzasztó sok szöveget befogadni majd két órán keresztül (pláne történelmi fogódzók nélkül) nagyon nehéz. Az ilyesmihez talán azért választja valaki a színházi előadás formát (és nem mondjuk a filmet), mert a nézők szimpátiájára akar apellálni a közvetlen fizikalitással, vagy mert tisztában van vele, hogy a dokumentumokat (bár hozzáférhetők nyilvánosan) úgysem olvassa el senki.
De ki lehetett a célközönség? A "művelt" Európa? A tétlen nemzetközi szervezetek örökösei? A fiatalok? 

Van abban persze valami mellbevágó, hogy itt nem a nagy fehér többségi társadalom öldökli a fekete kisebbséget, hanem ők egymást ölik, miközben mi (itt is akkor) végignézzük azzal az attitűddel, hogy nekünk ehhez semmi közünk. Mint ahogy az a három ott a rádióstúdióban végighallgatta. Az társadalmi emlékezés funkcióját is értem az előadásnak, sőt, azt is, hogy technika itt az (akárcsak az Orgia c. regényben), hogy a bűnösöket nevezik néven, nem az áldozatokat.
Ami miatt ráadásul még beugrott Zoltán Gábor regénye, az az, hogy mintha a sok szöveg meg a hiperrealista (nem naturalista, hisz nem látunk egy csepp vért sem) ábrázolás érzéketlenné tenné az embert egy idő után. De tényleg. Nem éreztem semmi különöset, próbáltam befogadni a sok információt, küzdöttem a fejhallgató zsinórjával meg a zörejekkel. A videós technika (a túlélők monológjai) mintha jobban működtek volna, mint a rádióadásos rész, de lehet, hogy csak a face-to-face kommunikáció miatt.
Arra is gondoltam, hogy ez a szenvtelen, kommentármentes tálalás valamiféle új módszer a borzalmak tálalásához, a sokkolás újfajta eszköze, hiszen a sírós romantikára már immunisak vagyunk. De mintha valahogy ez sem működne mindig, akármennyire is tartja magát az ember társadalmi-történeti problémákra érzékenynek és tájékozottnak. Valahol rémes, hogy itt tartok. Hogy itt tartunk.

Nem biztos, hogy ezek az észrevételek népszerűek lesznek, mindenesetre nem bántam meg, hogy megnéztem. (Olvassatok az egészről többet itt és itt.)

Tiszta lappal

Peter Brookról először az egyetemen hallottam színháztudomány órán, nem nagyon tudtam hova tenni azt, amit csinál, mert valamiért kevéssé tartottam karakteresnek. Utólag visszatekintve persze lehet, hogy ez inkább az adatolós, pozitivista, nem annyira értő közvetítést miatt volt, meg azért, mert eléggé hagyományosnak tartottam azokhoz az alkotókhoz képest, akikért akkoriban (idolként tisztelt tanárunk hatására) sokan rajongtunk. Aztán elolvastam az Üres tér című könyvet, amit nagyon jól tudtam használni az (akkoriban meglehetősen újszerűnek számító) Shakespeare-interpretációimhoz. (Az 'üres tér' tulajdonképpen az ideális színház feltétele, amihez nem kell más, csak egy tér és ember vagy emberek, akik között valamiféle kapcsolat tud megvalósulni. Újabb elgondolások szerint azonban üres tér nincsen, hiszen az is csak egy társadalmi konstrukció, így ideológiailag terhelt.)

Brook szerintem nem tudja letagadni a nagy európai színházi hagyománnyal való kapcsolatát annak ellenére, hogy legfrissebb itthoni interjújában azt mondja, ilyen hagyományok már nem léteznek. De bármihez is nyúl, fontos számára a szöveg- és beszédalapú színház, ez a most látott Battlefield című előadásból is kiderül. (Itt most lehetne egy hosszas fejtegetés a pályafutásáról, de egyrészt az sok helyütt hozzáférhető, másrészt meg inkább a benyomásaimról szeretnék írni.)

A Mahábharáta, mint nagy narratíva a 80-as évek óta érdekli Brookot, előadásokat és filmet is forgatott belőle, a mostani produkció egy apró epizódja a gigantikus történetnek. Yudhishthira, az új királyjelölt a győztes csata után azzal kell, hogy szembesüljön, hogy a győzelem nem is olyan könnyű és felhőtlen, annak nagy ára volt, elviselése, a vele való helyes bánásmód nem egyszerű feladat. Az alapkérdés tehát: mi kezdünk a hatalommal, ha már a miénk, hogyan tekintünk vissza az azt megelőző áldozatokra, harcokra, hogyan birkózunk meg az előttünk álló feladatokkal.
A téma kapcsán lehetne aktualizálni nemzetközi és itthoni kontextusban is, de az előadás semmi ilyesmit nem tesz és nem is kényszerít rá. (Persze nagyon más lehet Londonban vagy éppen valamelyik ázsiai országban értelmezni ugyanezt a történetet.) Ebből a szempontból másfajta színházat látunk tehát, mint amihez itt hozzászoktunk: aktuálpolitikára adaptált klasszikusoktól vagy az elkeserítően cinikus kortárs történetekről mérföldekre van a történet, általános emberi gyötrelmekről szól.

Ennek kapcsán érdekes ez a főhős-kérdés is. Ha úgy vesszük (ha a mai történetek főszereplőihez hasonlítjuk) Yudhishthira nem mai figura, túl tiszta, becsületes és önmagában is kétkedő, érzékeny; azaz olyasvalaki, akiről mostanában nem dívik színházat vagy filmet csinálni, mert egyszerűen túl jó. Az a figura, akire, mint hősre, egyénként nagyon vágyunk, csak már nem nagyon hisszük el, hogy ilyen létezik. Folyton kérdez, sokat tépelődik, nem akar senkinek rosszat, szeretne jó uralkodó lenni, és ha nem biztos benne, hogy erre képes, akkor inkább nem is kell neki a hatalom.

Az ilyen tiszta hőshöz és tiszta történethez persze tiszta színház is illik. A Brook-kutatás ezt általában "egyszerű formák színházának" hívja, holott ez elég megtévesztő kifejezés. A Battlefieldben négy különböző nemzetiségű színész játssza az összes szerepet (azaz a király kételkedésének fő cselekményét, a családtagokat, valamit a döntését és gondolatait segítő szanszkrit parabolák mellékszereplőit is) mezítláb, díszletként csupán néhány mobil bútordarabot és takarókat használva. Keverednek különböző színjátszási hagyományok, a szép és artikulált beszédhez (hiszen itt mesélés történik) nagyon ragaszkodnak, de abban, ahogy "megfogják" a figurát, nincsen semmi pszichológia meg realizmus, csak méltóság és tartás. Utóbbit mutatja a néma japán zenész jelenléte is, aki a történteket kíséri különböző intenzitású dobszólamokkal; a dob olykor a kimondhatatlan mondatokat is helyettesíti. Dob és beszéd igazából nem válaszható szét, végig történetmesélés történik, és ez olyasmi, amitől a színházban már régen elszoktunk, hiszen kell a látvány meg a csillogás, a harsányság és az intenzív őrület.

Ez a színház viszont lelassít, megnyugtat és átszellemít. A 'battlefield', azaz a csatamező némasága, a halál, az elmúlás láthatatlan jelenléte megállásra és átgondolásra késztet. Mint a színház. A 'battlefield' maga a színház, nem azért, mert ott akció zajlik/zajlott, hanem mert valamit fel- és megmutat. Aztán a csatamező maga az élet is lehet, néha végig kell néznünk rajta, és felülemelkedni, hátat fordítani, akármilyen nehéz is. 
Olyan ez az előadás, mint egy tiszta fehér lap, nemcsak nekünk, de láthatólag a színészeknek is. Nem rohannak, nem megélhetési játékosok, békések, átszellemültek, nyugodtak és magabiztosak. A meséjükkel pedig ezt az állapotot igyekeznek átadni, persze nem erőszakos, tolakodó módon, hanem szerényen, alázatosan és példamutatással. Ez megmutatás, felmutatás, nem színjáték.
A végén pedig a közönség tapsa a köszönet jele, itt nem sikerről van szó, hanem háláról. A hála kölcsönös, a színészek nem meghajolnak, hanem összetett kézzel biccentenek, köszönik, hogy meghallgattuk a történetet. És tényleg, ahogy végignéztem a párnasoron, ahol ültem, sikeres magyar színészek ültek szájtátva és csak hallgattak... mert ez valahogy annyira más.

Sokat vitázunk arról, szükség van-e még mesékre, és ha igen, milyen félékre. Ez az előadás bebizonyíthatja, hogy a régi történetek kellenek, amik valamiféle örök bölcsességet, igazságot tartalmaznak (de olyasfajtát, ami nem kérkedik magával), és ha nem értjük már őket, az nem a mi hibánk, hanem a rossz mesélőé.

Képek: (főleg) Trafó
Trailer: youtobe

 

A művészeti trendekről és a kritikáról

Az Ördögkatlan fesztiválon a Forte Társulat okán elgondolkodtam néhány dolgon a művészi/művészeti rutin és a divatok kapcsán. Mindjárt erre is visszatérek, de előbb arról, hogy az egyetlen darab magántanítványommal (akit csakis azért vállaltam, mert nem nyelvvizsgára kell készíteni, hanem -- irodalmár doktorandusz lévén -- a szaknyelvet és a szakszövegek olvasását szeretné valahogy megtanulni) arról beszélgettük, hogy kik a kedvenc magyar (kortárs) íróink manapság. Én nem tudtam neki egy nevet sem mondani, és ő sem nekem, inkább regényeket emlegettünk, de aztán szóba került az is, hogy manapság tényleg mindenki regényt ír (mert az szexi), és ha a népszerűséget tekintjük, sikeres regényeket.

Szóba került Grecsó, Péterfy Gergely, Tompa Andrea meg többen mások, és arra jutottunk, hogy regényt írni (ha az ember írástudó) sikk lett, és bizonyos körök kontrollálatlanul rajonganak ismert emberek könyveiért, az elsőért is, aztán az újért meg főleg, és így tovább. Valahol érthető ez a divat egyébként, az ember egyrészt ismertségre vágyik, folyton publikálja önmagát itt-ott, másrészt meg óriási marketing kell ahhoz, hogy az ember abból élhessen, amit szeret (jelen esetben az írásból). Az általunk emlegetett írók tehát sok-sok projektben vesznek részt, író-olvasó találkozókra járnak, jelen vannak a közösségi médiában, zenélnek, folyton nyomulnak, magyarán eltűnt a dolgozószoba magányában alkotó író. És hát az ilyesmi óhatatlanul azzal is jár, hogy az ember egy csomó vacakot is kiad a kezéből, amit a kritika (ami sokszor szintén futószalagon működik) mintha nem észrevételezne. (Most arról nem beszélek, hogy a rengeteg amatőr írói oldalon az interneten hogyan nyalogatják egymást körbe az ott jelenlévők -- köztük szerkesztőnek nevezett weblap adminisztrátorok --, és hogyan tulajdonítanak hatalmas jelentőséget annak, hogy tényleg bárki lehet online író meg költő manapság.)

Nekem például volt olyan évfolyamtársam az egyetemen (magyar szakon), aki mostanra ismert író/közéleti személyiség lett. Ahogy emlékszem rá, nem volt tanulós vagy olvasós fajta, sőt, elég megúszós stílusban nyomta, viszont jól tudott a professzorokkal barátkozni meg dumcsizni, aztán szépen beleállt egy irodalmi trendbe, és sikeres lett vele. (Egyébként volt tévés műsorvezető is van a volt évfolyamtársaim között, sőt, ex-kormányszóvivő is, egyikük sem volt kiemelkedő, már ami a szorgalmat illeti, úgy fogalmaznék, hogy inkább gyors sikerre vágytak.) Ő olyan -- sok más mai szerzővel egyetemben --, aki hihetetlen jó marketinget nyom, és mindig mindenhol jelen van, megnyilvánul társadalmi kérdésekben (nyilván olyan véleménnyel, ami a fent említett megfelelő körökben előnyös; persze nem vonom kétségbe, hogy ezt is gondolja), utazik, aláír, oszt, mostanában gyászol, fesztiválozik. De valahogy hiányolom belőle (belőlük) azt a bölcs hallgatást, tájékozottságot, olvasottságot, ami a korábbi generációkat még jellemezte. A mostani, fiatal írók mintha csak egymást olvasnák, kimentek a divatból a klasszikusok, a 18. század, de meg merem kockáztatni, hogy már az underground sem dívik. Csakis egymást (kortársakat) olvassák, aminek megvan az a veszélye, hogy egy nagy, közös, langyos vizes lavórban ücsörög mindenki, és udvariasságból dicsérgetik egymást.

Hogy hogy jön ez a Forte Társulathoz? Hát úgy, hogy Horváth Csaba fizikai színházas hallgatóiból alakult, ez a típusú színház pedig arra fekteti a hangsúlyt, hogy a színész ne csak tökéletesen mozogjon (HCs táncos-koreográfus, ugyebár), hanem prózában is otthon legyen. Horváth korábbi fizikai színházas rendezésein (Toldi, A nagy füzet) folyton azt éreztem, hogy jó, jó, klassz a mozgás, de ezek a gyerekek miért nem tudnak beszélni/szöveget mondani? Miért nem szól senki, hogy ez a része vacak, hogy kéne egy dramaturg vagy egy beszédtanár? Miért árasztják el díjakkal az előadásait, amikor ez még nem annyira jó?
És arra jutottam, hogy pont ezért, mert van ez a fajta kollegialitás, divat, trend, ha tetszik, politika, aminek ez az eredménye. Aztán most megnyugodva tapasztaltam, hogy A te országod már sokkal jobb, van írója, volt, aki kezelte a szöveget, és néhol egészen színdarabszerű volt az egész. Kb. a felétől kimaradtak az idegesítő frontális narrációk ("XY erre azt mondta, hogy...."), és a szereplők elkezdtek párbeszélni, szöveges színházat csinálni.

A másik fesztiválos élmény, ami a témába vág, a Rájátszás koncert, amire nem tudok mást mondani, mint hogy egy óriási ripacskodássá sikeredett. Én nem bánom, ha pálinkáznak a delikvensek fellépés előtt, nyilván a nem zenészeknek még mindig para kiállni a közönség elé zenészként (á, dehogy), vagy a fesztiválfílinghez hozzátartozik a piálás, de hát aki nem bírja, ne igyon. Meg hát ez mégis csak munka, és ne igyunk munka közben, ha az a teljesítmény kárára válik. Azt figyeltem, hogy a szerényebb és visszafogottabb előadók (Beck, Egyedi) szép lassan visszavonulva átadták a teremet Grecsónak meg Kollár-Klementznek, akik butákat poénkodtak arról, hogy ki tud jobb zenét vagy szöveget írni (zenészek vs. költők), meg hogy ki hány garázszenekart fogyasztott karrierje során. Imádták a sikítozó kislányokat, akik nyilván ettől még jobban sikítoztak, az éneklés meg, hát, inkább volt üvöltözés. Szerintem ebben a projektben egyébként mindenki Erdős Virágot bírja a legjobban, aki most nem volt jelen, de a közösségkovácsoló szövegek multisikerét szépen learatták a jelenlévők. Háy János is hülyét csinált magából kissé, nem igazán értem, miért, neki aztán pláne nincs erre szüksége.

Úgyhogy trendi nevektől függetlenül merjünk csak nyugodtan a kritikai érzékünkre hagyatkozni szerintem. Olvassunk többet, és anyázzunk bátran.

Nézegessetek képeket!

Ördögkatlan fotók 2016

(Aki rájött, hogy lehet diavetítést belinkelni ebből az idióta Google fotókból, írja ide, mert két napja dühöngök azon, hogy megszűnt a Picasa -- ld. előző poszt fotói a bejegyzésben még onnan vannak, itt meg kattintgatni kell.)
 

Amerikai-magyar

Képek innen.

Megnéztük a Macska a forró bádogtetőnt Zsótértól, a kecskemétiekkel.
Teljesen elfelejtettem a jegyvásárlás óta, hogy ez Zsótér, és pont gondolkodtam is hazafelé az autóban, hogy ki ez az állat - mire felvilágosítottak, hogy hát ő. És akkor minden sarokkő a helyére került.

Zsótérral az első találkozásom Zalaegerszegen volt, gimnazista voltam, diákbérlettel, és szerettem az ottani színházba járni. Erről az emlékezetes találkozásról a következőt olvastam egy interjúban.

Zsótér Sándor: [...] Például előfordul velem, hogy egy megyében kísért az emlékem. 

Elmeséled az esetet? 

Zsótér Sándor: A Zalaszentivánéji álmot? Még a múlt században, 93-ban Halasi Imre hívott Zalaegerszegre, hogy csináljam meg a Szentivánéji álmot. A darab címét a Zalaegerszeg előtti megálló ihlette. A Barátok közt későbbi sztárjai voltak a főszereplői. Sajnos a mesteremberek kimaradtak. Hal Imre megnézte, kikészült. "Azt javaslom, rakjál alá zenét, nekem Ruszt mindig ezt javasolta" - mondta Imre. Gaál Erzsi (a 90-es évek úttörő jelentőségű rendezője, Zsótér Sándor egykori kollégája, barátja, élettársa, a szerk.) lejött, kívülről ránézett, tett öt egyszerű javaslatot, én pedig megpróbáltam rendet csinálni az előadásban. Akkora volt a gáz, hogy összehívták a színház művészeti tanácsát, egy színésznő, Palásthy Bea kiállt értem. Utólag köszönöm. Meghalt Antall József, gyászolt az ország, a premier gyásznapra esett volna, így nem volt bemutató. Hétfőn délután ötkor nyugdíjas bérletbe került az első előadás. Vérszegény bérletben játszották néhányszor. És most jön a poén. Egy mai funkcionárius nevem hallatára elkékült. „Zsótér. Ki?! Aki a Zalaszentivánéji álmot rendezte? Ide be nem teszi a lábát.” Zsenge próbálkozásom emléke ma is él. (szinhaz.hu)

Na szóval ott kezdődött a döbbenet, hogy bejött Trokán Nóra egy zárt ajtón, és közölte, hogy teneszí viljemsz, ö ket on a hát szin rúf, aztán becsukta az ajtót. (Ja, sokkal jobb kiejtése volt.) Aztán konstatáltam, hogy újrafordították a darabot, valahogy nem az a szenvelgős, pszichó szöveg, hanem valami sokkal frissebb és maibb. És ahogy telt az idő, egyre idegbetegebb lett a szöveg is és a játék is -- nemcsak, hogy konzekvensen a 70-es évek magyar referenciáival játszatták össze az amerikai 50-es éveket (Tiszaúj, Dunaúj, Kossuth Zsuzsa Szakközép, Petőfi Népe), de a fordítás is szándékolt tótiszandrásos fordulatokat vett fel (sister-in-law = húgom a jogban, Brick [főszereplő neve] = Tégla, Maggie = Maggi [levespor], stb.). Kezdtünk lassan átcsúszni az idegbajba, amit persze az is erősített, hogy a második felvonásban a két főszereplő, Brick és Maggie kórházi köntösben illetve ápolói ruhában léptek színre.

A kecskeméti színészek egyébként szerintem nagyon is jók, és folyton sokkoltak, azon gondolkodtam, a hadaró beszéd vajon rendezői instrukció volt-e. Big Daddy felesége például Oszvald Marikára hajazó orgánumban és stílusban rendezkedett, és a szövegben itt-ott, random módon iszonyatos trágárságok jelentek meg (aka tikkelés?), amelyek semmiképpen sem tekinthetők az ötvenes évek elfedős, leplezős, elhallgatós és jólfésült amerikai retorikájának, hanem... fogalmam sincs honnan jöhetnek.
Szóval az előadás valahogyan (kicsit faramuci módon) megpróbálta összekapcsolni a két különböző idősíkú magyar meg az amerikai valóságot, a szülinapon egyszerre voltak szocialista dalok és akadozó amerikai slágerek (Dream a Little Dream of Me).

Bár a harmadik felvonásról már eljöttünk (hiszen szubverzió ide vagy oda, az ember úgyis tudja a végét, és nagyon hosszú volt), azért igyekeztem jelentést keresni a dolognak, és arra jutottam, hogy az előadás egyrészt abban zseniális, hogy ezt a komolyan veendő, tragikus szöveget és sztorit (ami miatt én mindig is utáltam a hasonszőrű szerzőket) seggbe rúgja, másrészt nemcsak, hogy ezt teszi, de olyan mértékben groteszkbe és/vagy abszurdba viszi át, ami a második felvonástól (főleg a fingós és leszopós "poénok" miatt, amik nyilván azért vannak, hogy felsértsék az udvarias beszéd felszínét) kezd szinte elviselhetetlenné válni. Ennek ellenére megvannak a nagy és komoly/fájdalmas színész alakítások (pl. Szemenyei János, akit nagyon nagyra tartok), és rájöttem (mindennek köszönhetően), hogy tulajdonképpen a szöveg is egész jó, még ha csak mozzanataiban és részleteiben is. Meg hát a metaforikus cím se kutya.

Azon gondolkodtam még, hogy Zsótér kezd egész klasszikussá válni, láttam például, hogy Miskolcon most Edward Albee-t rendez. És azon, hogy mindenki beérik valamifajta "klasszikussá", aki valaha polgárpukkasztó volt. Meg azon, hogy miért is nem olvastam erről az előadásról komolyabb kritikát. (Én csak azért nem írok, mert nem láttam a harmadik felvonást végül.)

Artopedia

Miközben a Metanoia Jégdoktrinák című előadására mentem, azon gondolkodtam, hogy régóta élek itt, az évek száma lassan vetekszik a kedvenc városomban töltött évek számával (sőt), mégsem tudok felidézni egy olyan társulatot sem, ami ennyire hatásos és erős alternatív előadásokat csinált volna, mint amit a Metanoiától láttam annak idején. És egyáltalán, egy városban, ami a kultúra kapitóliumaként adta el magát évekig, miért nincs manapság hatása, eredménye, kultúrája, látogatottsága az ilyesminek. (Persze ha lokálpatrióta lennék, biztos be tudnék számolni olyan helyekről és alkalmakról, ahol ez még anno megvolt.) Az említett előadáson egyébként kb. ötvenen voltunk, és mondanom se kelljen, rajtunk kívül csak azokat az arcokat láttam, akiket mindig szoktam, színház szakosokat, független értelmiségieket -- de például senkit az egyetemekről, senkit a nemzeti színházból, szóval aki tanulhatna ebből, azokat egyáltalán nem.

A Jégdoktrinák nagyon agyas előadás, rég láttam ilyet. Nem jöttem rá, és nincs is kedvem rákeresni, hogy a cím melyik náci rétor melyik szónoklatából származik, de ez talán nem is érdekes; mindenképpen olyan szilárd és megkérdőjelezhetetlen meggyőződésekről van szó, amiket a szónokok szentül hittek, és amelynek kapcsán a megkérdőjelezés vagy a kétség fel sem merült. Ezt a fajta attitűdöt egyébként az előadás során a hosszú percekig ordító retorika (Hitlert és másokat idézve) többször is hangsúlyozta, amikor ellentmondást nem tűrő hangon sulykolta a mondanivalót.

A szöveg darabkákból épül fel, náci rétorok szónoklatait, visszaemlékezéseket és a holokausztról kapcsolatos gondolatokat ötvöz. A narráció egy része felvételről megy (itt mondjuk néha idegesítő volt a recsegés és az érthetetlenség), más része mikrofonba (a hangkeverőember révén), illetve a négyből három szereplő közvetít mindent, amit az előadás közölni akar. Az előadás központi figurája szerintem Erdély Andrea, aki az első, gyerekhangú megszólalásakor kisebb döbbenetet okoz, amikor Mao (és más diktátorok) gondolatmenetét közvetíti teljesen ártatlanul, fehérre meszelt arccal, gyilkos tudatlansággal. Mint egy eszelős. A legveszélyesebb.
A színésznő egyébként ezer arcú, ő a kemény, durva szavú szónok is, az affektáló, de kegyetlen értelmiségi (aki bejelenti az egyetemek és más kulturális intézmények zsidótörvényeit), Merlin, a tévés médium, aki küldi az energiát, hogy Horthy Miklós feloldozza magát, és a 21. századi plázalány is, aki úgy nyomat náci retorikát, hogy észre sem veszi. A másik két főszereplő az öregek otthonából (elfekvőből) szalasztott lerobbant hazafi, aki lehet egy kiöregedett diktátor vagy egy ostobán maradt, megvénült irredenta, illetve egy apácaruhás nő, aki az önmagát felmentő egyház/vallás vagy a 21. századi értékrenddel bíró feleség/háziasszony, aki kikéri magának, hogy a közértben a hajléktalanok megtapogatják a zsömlét, amire nincs pénzük.  

Apropó, náci retorika. Az előadás témája, ahogy az a címből is kiderül, természetesen ez, de nemcsak a második világháború előzményeiből és időszakából merít, hanem nyomon követi azt is, hogy az adott szófordulatok, eszmefuttatások, gondolatiság hogyan maradt fent például a mai buzi-, zsidó- és cigány viccekben. Remek az arányérzék, mert amikor már kezdjük unni a megidézett Klempert, Nyiszlit, Himmlert és Eichmannt, akkor jön a bazdmegoló plázalány, aki nyilván alkalmasabb arra, hogy megérintse a tízen- és huszonéves korosztályt, ha ott lennének egy ilyen előadáson. A produkció egyébként más módon is oda-vissza cikázik a történelemben, a kezdés előtt hosszas kérdőívet töltünk ki, ami aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozik (halálbüntetés, cigányok, homoszexuálisok helyzete Magyarországon, stb.) mintegy érzékeltetve azt, hogy ezek a problémák egyáltalán nem állnak olyan távol a kirekesztő beszédmódoktól, mint azt gondolnánk. A darab vége felé azt ígérik, a kérdőíveket elemzik, de erre végül nem kerül sor, és nem derül ki, hogy ez azért van-e, mert nem tetszetős az eredmény, vagy mert az alkotók a helyszínhez és a résztvevőkhöz mérten eleve variációkban gondolkodnak.

Az itteni közönség meglehetősen vegyes, mérsékelten reagálnak a kegyetlen színházi eszközökre, egy férfi közbetapsol néhány szövegrésznél, egy nő pedig kiborul a hosszú percekig tartó hitleri ordításon, számon kéri az egyik alkotót, majd elrohan. Ez persze célja is a dolognak, nem barátságos vállveregetést kapunk, az előadás sokkolni akar, és sikerül is neki. Főként az olyan jelenetekkel, amikor Nina Simonétól szól a Strange Fruit, és Erdélyi torzan és szürreálisan zokogós hanggal fordítja nyersmagyarra a szöveget. Vagy amikor a skinhead metál szól az erősítőkből, és rá kell jönnünk, hogy ez a mai magyar kultúra része, és együtt kell vele élnünk (?), vagy legalább is reagálnunk kell rá.

Nagyon erős a zeneiség, a nyelviség meg a zenén és nyelven kívüli jelrendszer is az előadásban, a huhogások, artikulátlan hangok, nyögések mind-mind a normális beszéd elidegenítésére, ezáltal a narratíva kizökkentésére is szolgálnak. Az előadásnak nincs eleje és vége, nincs benne linearitás. Amikor a végén kijelentik, hogy ez itt a zéró, az vonatkozhat arra, hogy megtaláltuk azt a pontot, ahonnan a gyűlöletbeszéd ered, de arra is, hogy itt most mindent kimondtunk, innen lehet előrelépni, ha sikerül.
A színpad elejére felállított polgári papírmasé figurák pedig mi vagyunk. Polgáriak is, és papírmasék is. 

Fotók: partyponty.hu, 7ora7.hu, facebook.hu

Sirámaim

Tegnap még azt írtam volna, hogy vége a depresszió legrosszabb részének, de elhamarkodott lett volna a kijelentés. A konklúzió egyébként valahol az, hogy mindenki szarul csinálja, és van, aki megoldást keres, van, aki pedig kivárja, hogy elmúljon maga a helyzet. Úgy néz ki, hosszú utat kell még bejárnom, hogy az utóbbi hozzáálláshoz szükséges türelem meglegyen bennem; az instant megoldások híve vagyok. Vagy legalább is a próbálkozásoké. De nem baj, van rengeteg megnézendő filmem, elolvasandó könyvem, és a kialvatlanság múlásával némi (másféle) munkára is alkalmas leszek talán, a kockás hasról nem is beszélve...

Rájöttem viszont, hogy a hétszámra gyakorolt fesztiválozás és csujjogatás nem az erősségem. Elsőként a Mohácsiék zsidós előadását néztük meg, nos, az nagyon jó volt. Tulajdonképpen minden fiatalnak kötelezővé tenném. A magyarországi zsidók helyzetéről szól perszonális drámákon keresztül, abszurd és mágikus realista elemekkel fűszerezve. Kedvenc jelenetem az volt, amikor Horthy Miklósnak álmában megjelent Attila, az isten fa.. kardja, akit Miklósunk arról faggatott, deportáltathatja-e a zsidókat. Volt még jó pár ilyen jelenet, amikor nem tudtad, hogy nevethetsz-e, mert annyira fájdalmas volt az egész, és az előadás halál pontosan eltalálta ezt az érzést olyan momentumokkal pl., mint amikor a Dunába lőtt zsidókkal fotózkodnak a turisták. Félelmetes volt és nagyon megrázó. A végén azért támadt sírhatnékom, mert az volt az érzésem, hogy még mindig itt tartunk, 2015-ben, nem változott semmi, de semmi.

Utána az Örkény Színház sokat hypeolt Hamletjére volt jegyünk, ami nagyon ígéretesen indult. A szetting egy focistadion volt, ahol a szereplők -- ha jól értettem -- a dán-norvég meccsen szurkoltak, aztán a későbbi jelenetek is a lelátón játszódtak. Csuja Imre nagyon jó volt meg a színészkirály és királynő, de az ifjú Hamlet a sokadik jelenet után elkezdett az ember agyára menni a ripacskodásával, úgyhogy nem sokkal azután, hogy a második felvonás elkezdődött, leléptünk. Szép, szép ez a szöveg, isteni a Nádasdy-fordítás, de inkább elolvasom.

Aztán vettem jegyet a Kripli Marira is, amire nagyon kíváncsi voltam, lévén hogy az egyetemen a színház szakon az egyik kedvenc tanárnőm nagy Jászai Mari-fan volt, ennek hatására beszereztem az összes emlékiratot, bár olvasásuk még várat magára. Az előadás nagyon szuper, a színésznőre nincsenek szavak, és a közönség olykor nyílt színi tapsban tört ki néhány aktuálpolitikainak (vagy színházinak) tűnő poén hallatán. Erős előadás nagyon.   

Kedden az Őrült nők ketrece volt terítéken, amit a telt házas Kodály Központban lehetett megnézni. A mínusz egyedik sorból szépen látszott a fiúk harisnyája meg szőrös lába. A sztori nem bonyolult (a film biztos sokaknak ismerős), itt viszont kap némi aktuálpolitikai színezetet, és néhány pillanat, amikor arról van szó, hogy ki hogyan lehet vagy nem lehet önmaga, igazán megható volt. És úgyszintén fájdalmas. Stohl remek színész, és nagyon erős, de Hevér Gábor is az. Pár nappal később megkérdezte valaki, hogy mi volt annak a jelentősége, hogy a végén a párt játszó két hapsi kijött civilben (azaz heteró férfiként) meghajolni; mondtam, hogy fogalmam sincs, valószínűleg a történet és vonatkozásainak aktualitását szerették volna ezzel hangsúlyozni, és mit mondjak, eléggé székbe szögező volt ez is. Főleg az első sorból.

Csütörtök este a Szabó Balázs Bandája koncerten az jutott eszembe, hogy amikor mindenki a Bájolót énekli szépen és békésen (ami ugye egy Radnóti-vers), tényleg hajlamos vagyok elhinni, hogy ez egy jó ország.

És tényleg csak egy dolgot sajnálok, hogy nem láttam Urbán Bánk bánját.
  

Wilson

Hétvégén elmentünk, és megnéztük Robert Wilson 1914 című előadását, ami egyrészt azért nagy esemény, mert még sosem láttam Wilsont (ellenben sok Európát járó barátommal), másrészt pedig mert hát ő mégis csak egy világsztár, rendezőben olyan, mintha teszem azt, Jeremy Ironst látnám élőben Hamletként. Az esti előadást megelőzte egy beszélgetés/nyilvános lecture is, ahol Wilson a pályájáról beszélt, és néhány fontos rendezéséről. Többek között megemlítette, hogy a vizualitásra és mozgásokra épülő színházi világa abból is sokat táplálkozott, hogy fiatal korában örökbe fogadott egy afro-amerikai siket fiút, akivel nem tudtak másképp kommunikálni, csak képekben és mozdulatokban. A fiú álmaiból, rajzaiból, az ehhez kapcsolódó hangulatokból sokat táplálkozott az a színház, ami ma Wilsont jellemzi. Mindez azzal a felismeréssel kezdődik, hogy az emberi érzékszervekre hagyatkozás lekorlátozza az esztétikai élményt, hogy nemcsak a fülünk hall, hanem a testünk is, hogy a nyelvvel csak a gondolatnak egy ki töredéke fejezhető ki. Hogy nem törvényszerű, hogy be legyünk zárva a nyelvbe. Ezért aztán Wilson legfőbb kifejezőeszközei a zene, a fények, az eszközök, a díszlet, a látvány, azaz a dizájn.

Néhány fontos rendezéséről is beszélt (The Life andTimes of Sigmund Freud, 1969, The Life and Times of Joseph Stalin, 1973, A Letter For Queen Victoria, 1974, Einstein on the Beach, 1976), ezek főleg a korai darabok. Sztorizgatós, rajzolgatós beszámolók voltak, a színpadterveket mutatta be egy nagy menedzsertáblán, képeket vetített, és tulajdonképpen olyasmikről beszélt, amiket a róla szóló könyvekből is meg lehet tudni. Kedvenc sztorim, hogy a Viktória királynőről szóló operában a királynőt a 88 éves nagymamája játszotta, akit azzal sikerült rávennie, hogy vállalja el a szerepet, hogy láthatja Európát, jelesül Párizst. Viktória végül azért lett napszemüveges a darabban, mert a mamát bántották a színpadi fények... 
Wilson nagyon jó előadó egyébként, magával ragadó, majdnem 120 percet beszélt egyhuzamban különböző performatív elemekkel tarkítva, mint például a megszólalása előtti kb. 3 perces totális csönd. (Igen, a színházi csönd meglehetősen fontos Wilsonnak…) Az előadáson a színházi élet apraja-nagyja ott volt, főiskolások a tanáraikkal, rendezők, zenészek, színészek, színháztörténészek, stb. Azon gondolkodtam, vajon mennyire kell nagy embernek lenni ahhoz, hogy egy kis beszámolóra ennyien legyenek kíváncsiak (ja, hát és persze a jegyárak a színházi előadások jegyáraival vetekedtek).

A mestert egyébként Eszenyi Enikő konferálta fel, aki kicsit benyalt a színházban jelenlévő Balog miniszternek (a színészek nem tapsoltak), és bejelentette azt is, hogy Wilson jövőre a Vígszínházban is rendezni fog. Ő az egyetlen színész egyébként, aki a Vígszínház részéről az esti koprodukcióban is játszott (a cseh és a szlovák nemzeti színház színészei mellett). Az 1914-et Wilson az első világháború kitörésének alkalmából rendezte, a bemutató pont a 100 éves évforduló hónapjában volt a Vígben. Az előadás a háború kitörésének előzményeit, megtörténtét és traumáját dolgozza fel burleszk (történelmi revü) formájában. A revü, mint forma nyilvánvalóan biztosít egyfajta ironikus rálátást az amúgy tragikus eseményekre, a szereplők fehérre festett arcú clown-ok, a két fő karakter (egy pici duci és egy magas vékony) Stan és Pan stílusban kommentálják végig (nem mindig, néha csak ott vannak) az eseményekben. Olyasfajta figurák, mint a reneszánsz festményeken a képből kitekintő figurák (van egy találó elnevezésük, de most nem jut eszembe). 

A háború tipikus jelenetei követik egymást kezdve a szarajevói merénylettől a háború végéig (sorozás, vonatkozás a frontra, vigasztalódás a kurvákkal, gyengélkedő, a tisztek megőrülése, a háború vége, stb.), a szereplők stilizált, charleston-szerű mozgáskultúrával közvetítenek egy teljesen elidegenített képet az eseményekről, és közben végig szól a néha idegesítően ható ragtime szerű muzsika. A szereplők három nyelven beszélnek (szlovák, cseh, magyar, ez a wilsoni interkulturalitás, illetve hát rámutatás arra, hogy a háború a mi közös nagy traumánk ebben a térsében), valamint ehhez még hozzájön a német, ami a darab elején a földből kiemelkedő "halálangyal" (Soňa Červena) nyelve. A halálangyal állandó szereplő, és mondhatni, ő a legkarakteresebb, időnként kommentál, adatokat mond a háborúról, de sokszor csak néz, figyel, és lassan, nagyon lassan átvonul a háttérben úgy, hogy mindenki őrá figyel.

A jelenetszériában vannak jól és kevésbé jól eltalált részek, sokszor a monoton beszéd miatt lankad a figyelem (például a gyengélkedős/hullaházas jelenetben, amikor a figura vontatottan közelítve a nézőtér felé beszél). Remek viszont a kurvás jelenet, Eszenyi és a másik színésznő más-más nyelven (de ugyanazt mondva) szidják egymást, miközben világossá válik, hogy mindketten pénzből élnek, és csak túlélni szeretnének (afféle vágáns Kurázsi mamák). Az egyik utolsó jelentben a lassan előrevonuló, monoton hangon kántáló gázálarcos sereg is nagyon hatásos, valamint Eszenyi Ime, hát megleltem hazámat című versét mondja el szaggatottan, drámai géphangon, miközben a zenekar a Hajmási Péter, Hajmási Pál című operettbetéttel szakítja meg minden egység után. Groteszk, vagy inkább bizarr hatás. Sokkal tragikusabb, olyan keserű magyar -- és giccses -- módon rémes, amilyen talán csak ránk jellemző.
nagyjelenete is, amikor József Attila:

Nagyon örülök, hogy láttam egy Wilsont, biztos, hogy (felvételről) meg fogok nézni többet. Egészen más élmény ugyanis elolvasni bármilyen elemzést, és végigélni egy előadást, és ezt nem feltétlenül a végigélés javára mondom, de a tapasztalat másságára. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az igazán jó színházaknak minálunk nincs mit szégyellniük Wilsonnal szemben, az élménye kicserélése viszont szükségszerű.