Az elmélet relativitása 2.

A rendszerek, struktúrák, a tudatosság tökéletesen működött. Igazi hiteles megtévesztés volt, eredetinek tűnő és őszintén gondolt. Bé boldog volt az önmagukat senki máshoz nem hasonlítók elégedettségével. Irányított.

 Megbocsátott mindenkinek, aki valaha bármi rosszat is tett ellene. Nem érezte magát egyedül. Helyet talált magának a világban, az emberek között, és a saját fejében is. És mindig és mindig többre akarta vinni, nem a munkában, hanem a rendszerezésben, az alaposságban, és a tökéletességben. Általában nem érzett tehernek semmit és senkit.

De Bé észrevétlenül falakat vont maga köré. Habár több közösségnek is központi eleme, mozgatórugója, lelke és prófétája volt, valójában nem volt jelen sehol. Minden körülötte és vele történt, de igazából nem szólt róla semmi - és Bé ezt nem hiányolta, nem sérelmezte, nem neheztelt miatta, mégcsak észre sem vette.

Aztán egyszer csak történt vele valami. Egy napon egyszer csak nem kelt fel kora reggel, ahogy szokott. Ágyban maradt, nézte az ablakon át a felhőket, és hagyta, hogy csörögjenek a telefonok. Aztán később felkelt, evett - mást, mint amit szokott - és elment dolgozni is, de aznap nem végezte ugyanúgy a munkáját, mert bár addig bármit is csinált, koncentrált, megszervezett és összeszedett volt, onnantól kezdve ezeknek a fogalmaknak a jelentései megváltoztak számára. Semmi sem volt ugyanaz többé, mint azelőtt, és Bének ez tulajdonképpen tetszett, mert elkezdett szagolni, érezni, sírni, éhezni, és fázni. És elkezdett szenvedni is, nem úgy, ahogy azelőtt, hanem igazi, mély, megtépázó kínokkal kezdett fájni mindene. Képlékennyé vált a teste és a lelke. Nem törődött azzal, hogy körülötte mindenhonnan hirtelen hullani kezdett a vakolat és mindenhol hullámozni a padló. Egyik mosolygós-józan pillanatában legnagyobb sikerének azt könyvelte el, hogy dühében összetört egy vadonatúj kávéskészletet. Narancssárga-halványzöld csíkosat.

Bének a környezete és a társasága is megváltozott némileg. Sötét, harsány, nagyhangú alakokkal kezdett barátkozni, akik sokat kiabáltak, sokat ittak és örömükben egymás hátát lapogatták, bánatukban pedig nevettek, bakancsban jártak, pofozkodtak, és kevés volt bennük az önmérséklet. Nem törődtek a vérrel, a pénzzel, a betűvel, csak a kimondott szóval és a megtörtént érintéssel. Egy Bé számára fordított világban éltek, amiben a rendetlenség volt a rend, a kiabálás volt a suttogás, és a tett volt a szó. És a szemétben, igazi szemétben turkáltak életjelek után.

Bé pedig megtanulta az átrendeződést. Nehezére esett, de mégis valami ellenállhatatlanul vonzotta az új, a más felé. Sokszor csak faltól falig csapódott, amikor megpróbálta végigjárni ugyanazt az utat vagy megtenni ugyanazt a cselekvéssort, amit korábban gyorsan, hamar és könnyedén megtett. És hamarosan már szívből, a saját szívéből örült minden természetes veszteségnek, minden őrületnek, és minden könnycseppnek. Mert lepattogzott róla a zománc. Az ereiben már természetesen folyt a vér. Látszott rajta a munka verítéke, és káromkodott, ha megütötte magát. Ki tudta mondani azt a szót, hogy "enyém". És hogy "utálom". És hogy "dögölj meg". És azt is, hogy "nem". Azt is hogy "nem". És egy idő után már nem is ugrott össze a gyomra a "nem"-ek miatt.
       
Némelyek szerint Bé megváltozott, koszos lett és otromba. Mások szerint elégedett lett és egészséges. Megint mások szerint elemelkedett a földtől.

Nos, nem tudhatjuk, mert Bé nem nyilatkozik magáról, legtöbbször csak mosolyog, vagy éppen sír. Mostmár legtöbbször csak azon igyekszik, hogy azt tegye, amihez kedve van. Dühös, őrjöngő, féltékeny, boldog, euforikus, harsány, és kacagós is, mint sokan mások. Teszi a dolgát, ahogy más, és sok olyasmit is tesz, amit más nem. Átalakulásának, változásának okairól pedig hallgat, vagy csak annyit mond, ez nem átalakulás, nem változás, és nem emlékszik semmiféle fordulópontra, mert mindig is ez volt, és mindig is így volt jól, ahogy most van. Bének sok haragosa is van ezért. Erre pedig azt mondja, hálisten, végre. Hálisten, végre.

Az elmélet relativitása

Bének nehezen múló, keserű gyerekkora volt. No, nem a legszerencsétlenebb gyerekmolesztálós, erőszakoskodós, a szó szoros értelmében vett szülői hatalomfitogtatással megnyomorított gyerekkor, mint sokmillió gyereknek ebben az univerzumban - de éppen elég rossz ahhoz, hogy hosszútávon is nyomokat hagyjon.

Bé ezért nem szeretett gyerek lenni, és ki is lógott mindenfajta kiskorú közösségből. Akárhányszor olyanokat mondtak neki, hogy "addig örülj, amíg gyerek vagy", meg hogy "örülj a jó dolgodnak" a sokat tudó tizenévesek mély nézésével és bölcsességével összevonta a szemöldökét. Furcsa gyerek volt. Szabaidejében neki szimpatikus, képzeletben mindenféle jótulajdonságokkal felruházott felnőtteket követett, öngyilkos verseket olvasott, és ha nagyon begurult, kioktatta a szüleit. Amiért persze megkapta a magáét - szóban és tettben. Legtöbbször olyanokat mondtak neki, hogy "te még ezt nem tudhatod", "azt sem tudod, miről beszélsz" és hogy "te ehhez nem értesz" és "nem jól emlékszel". Bének legtöbbször nem volt kedve vagy ereje vitatkozni ezeken a dolgokon, inkább kényszerűen végighallgatta a szentenciákat, aztán bezárkózott. Magába, a könyvekbe, a szobájába, vagy sétálni ment a kutyájával. Vagy felhívott valakit telefonon, de aztán nem szólt a kagylóba. Esetleg naplót vagy képzeletbeli leveleket írt fiktív barátoknak.

A körülötte lévő gyerekek szerint Bé megjátszotta magát. Úgy látták, hogy nem tud örülni, általában semmiben sem vesz részt, és szerintük ez azért volt, mert túl sokra tartotta magát, és lenézte a környezetét. Szabadidejében inkább olvasott vagy a belső hangokra figyelt, írogatott, megfigyelt, vagy fényképeket és újságcikkeket rendezgetett. Figyelte a felnőtteket, és stratégiákat talált ki a túlélésre. Éjszakánként történeteket írt a fejében, és úgy képzelte, hogy ha majd híres író lesz, eladja őket filmsorozatnak, annyira szentimentálisak és egyszerűek. Vagy videóklippeket talált ki dalokhoz. Esetleg forgatókönyvtervet musical-ekhez.

És tanult is, rengeteget. Egyrészt érdekelte őt más emberek élete, akié jobb volt, azért, akié rosszabb volt, azért. Másrészt úgy gondolta, a tanulás megteremtheti a fejében a gyerekkor átvészeléséhez szükséges rendszereket. Strultúrált, építkezett, organizált fejben, racionalizált és minden életében felbukkanó személyt és megtörtént eseményt megtámogatott jobbról, balról, előről és hátulról.
_____________________________________
Bé komolyan hitt abban, hogy a rossz élet is jobbá tehető, pedig az ilyesfajta optimizmus nem is volt divatos a környezetében. Abban is hitt, hogy ha rendet tart a fejében és maga körül, akkor áthidalható a káosz és megteremthető a rend meg az azzal járó béke. Mindezt az olvasmányai - köztük sok pszichológiai irodalom - is alátámasztották. Úgy gondolta, hogy a gyerekkor csak egy szükségszerű és átmeneti állapot, és ha ügyesen, energiákat és erőt tartalékolva túléli az ember, akkor megszűnik a kiszolgáltatottság, és végre a maga sorsának irányíthatója lehet.

A szüleivel lefolytatott néhány értelmetlen vitát leszámítva nem nagyon voltak konfliktusai más emberekkel. Ha valaki rákiabált vagy veszekedett vele, makacs csenddel vagy éppen összehúzott szemöldökkel tűrte, és azt firtatta, vajon mi lehet az indulatok vagy az esetleges dühkitörések mögött. Csak nagyon ritkán sírt, és akkor is csak dühében. Még ritkábban emelte fel a hangját. Sosem patáliázott, cirkuszolt, hisztizett, vagy követelőzött, mert úgy gondolta, az indulatosság a gyengék ismertetőjele. Ezerszer látta ezt felnőtteken, olyan felnőtteken, akiknél bölcsebb és okosabb, belátóbb, és engedékenyebb akart lenni. Valahányszor ez nem sikerült, bűntudata támadt. Minél megbocsátóbb és megértőbb akart lenni másokkal, és annál kíméletlenebb volt magával. Volt benne valami görcsös bizonyítási vágy, amivel igazolni akarta azokat a mesés axiómákat, hogy "jótett helyében jót várhatsz", hogy "azok vagyunk, amivé tesszük magunkat", hogy "minden jó, ha vége jó", és hasonlók. Hogy a jóindulat jóindulatot szül. És hogy a másoknak nyújtott segítség lehetséges. 

És Bé nemhiába várt. Elmúltak a muszáj-évek, és megszűnt jónéhány gyűlölt kötöttség. A stratégiákat, amiket addig sikeresen működtetett, átigazolta az új, felnőtt életének egyéb területeire. Sikeres és megbízható ember lett belőle. Olvasott volt, intelligens, hozzáértő. Egy idő után többé-kevésbé a gondolatai csigaházából is kibújt, és elkezdett beszélni az emberekhez. Mert hogy sokan voltak körülötte: idősebbek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek, csalágtagok, rokonok, ismerősök. Végre érezhette a választási lehetőségek szabadságát, és boldog volt, hogy már nem tartozik elszámolással vagy hálával senkinek.