[Péntek]

Május közepén valami zavar lehetett az erőben, mert egy csomó rossz dolog történt. Persze a világ folyását tekintve ezek egyáltalán nem katasztrofális dolgok, de azért nem estek jól, na. És hát én szeretek amúgy fatalistán tekinteni a világra, szóval mindig arra gondolok, hogy én csesztem el valamit, ami nyilván egy nagy baromság - a dolgok néha csak úgy maguktól elszaródnak.

Kicsit több mint egy hétbe telt, hogy minden emelt érettségit kijavítottam (közép most csak egyetlenegy darab van), mindent megbeszéltem, felüljavítottam, korrigáltam, aláírtam, úgyhogy el is határoztam, hogy csillezek egy kicsit, amíg beindulnak a szóbelik. Egyetlen osztályom maradt, ott kell még néhány magyarórát tartani, a péntekek tök szabadok, olvashatok, írhatok, felzárkózhatok a könyvekkel, stb.

Pénteken (pedig nem péntek13 volt) kimentem az erdőbe, mert kirándulás volt, és haza kellett hoznom egy csapat embert. Amint épp kerestem a parkolót, akkora durrdefektet kaptam, mint a ház. Dekkolunk az erdő közepén a szétdurrant gumival mi nők, öten, sehol egy pótkerék (az újabb kocsikba már nem fér el hátul állítólag, csak ilyen defektjavító szarság van, ami szétrepedt gumibelsőre egyáltalán nem alkalmazható; szóval kénytelenek voltunk felhívni egy férjet a háromból, hogy jöjjön ki értünk. Kereket cserélni pedig, bár tudunk, de most nem tudtunk, mert nem volt pótkerék, ugye, úgyhogy másnap vissza kellett menni egy újabb fuvarral, hogy a zuhogó esőben le lehessen szenvedni valahogy azt a négy erős csavart, hogy aztán az ideiglenesen feltett télivel hazaguruljunk. Két nyári - kuka. Ilyen ez, olyan sokáig jó volt, aztán most kuplungcsere, új gumik, ezek után, esküszöm, egész nyáron autózni fogok, pedig nincs is tervben semmilyen nagyobb út.

Ugyanezen a pénteken történt, hogy a peches haverunkat majdnem kirúgták a munkahelyéről, végül csak áthelyezték egy kevésbé frekventált kórházi osztályra, ahol most kevesebbet fog keresni, ami őt nagyon megviseli. Már meséltem róla, ő az a túlképzett kórházi ápoló, aki nagyon nehezen fogja be a pofáját, ezért folyton szív, mint az a bizonyos, de egyszerűen nem tudja abbahagyni, meg tanulmányi szerződése is van, nem nagyon ugrálhat. Múltkor (a választások estéjén) itt esküdözött, hogy most már visszamegy a szocszférába, mert tök jók lesznek a bérek - hát, arra még várni kell, kisapám. 

Ő, mivel egyedül van, minden bajával itt dekkol a konyhánkban órákig, kivéve, amikor valamelyik pénzes külföldi haverja itthon van, mert akkor velük kocsmázik - vagy épp külföldön nyaral. Ez a munkaügye most egy darabig biztos elhúzódik, szóval sokat számíthatunk rá.

A peches péntek harmadik eseménye pedig az volt, hogy a gyerek negyedszer is megbukott a forgalmi vizsgán, ami csak azért nagyon kellemetlen, mert a munkájához nagyon fontos lenne egy jogosítvány, valamint belölt(ünk) egy csomó pénzt is ebbe, ő pedig még mindig rosszfelé keresi az okokat, amelyek nem vezetéstechnikaiak, hanem a figyelemzavar, amire nem jó technikákkal reagál, hanem általában dührohammal. Én tudom, hogy ezekről részben nem tehet, de valamit azért mégiscsak lehetne csinálni, viszont így a távolból nehéz látni, mi is folyik pontosan, mert legalább nem is őszinte egy csomó dologban, mintha még mindig tinédzser volna vagy mi. Fogalmam sincs, mi lesz ennek a sztorinak a végkimenetele, kicsit könnyebb, hogy nem az orrunk előtt zajlik minden epizódja ennek, de azért nyugtalanító tud lenni. Ahogy az is, ahogy az ember azt nézegeti, hogy 25 éves (és afölötti) fiatal emberek mit össze tudnak bénázni az életükkel, és mennyire meg tudnak sértődni mindenre és mindenkire, ha azok (ők) nem az elképzeléseik szerint történnek vagy cselekszenek, és mennyire rémesen tragikusnak látnak olyan apróságokat, mint hogy például fél napig nincs internet. Esküszöm, nagyon törekedtünk arra, hogy ne ez legyen a világkatasztrófa, hogy mondjuk fél napig nincs internet, de hát ez. Az önvádon (?) talán már túllendül az ember, de akkor sem érti, miért kell mindig mindent a körülményekre fogni, közben néha hamiskás és felesleges önvédelmi gesztusokkal húzni az időt (pl. "műanyag deszkán nem aprítok zöldséget a mikroműanyagok miatt" vagy "még felveszem ezt a cuccot, mert nagyon hideg lesz a biciklin" [14 fok, 10 percig] vagy "sehol sem fizetnek ilyen szarul a diákmunkáért, mint itt, de hát AH!, nem tudok máshova menni, mert az időbeosztás csak itt rugalmas", stb.). Akár egy szar és fárasztó amerikai Netflixes romkom, mondjuk a Jóbarátok 21 századi epizódjai anyámékkal. 

A politikát mérsékelten figyelem, de az új oktatási miniszter nagyon tetszik, tök jó a style és a vibe, okos is meg minden. Rájöttem, hogy tán azért tetszik, mert kicsit hasonlít a manner-ünk, nekem sem kenyerem a felesleges feltűnés, ha valakit el kell küldenem a kurv@ anyjába, akkor általában én is pont olyan elegánsan teszem, mint ahogy ő intézte az átműtött óvodások dolgot. 
Az érettségi miatt azért sikerült a közösségi médiában összevesznem valakivel egy poszt alatt, aminek az lett a vége, hogy ő mindig is tudta, hogy vidéken (!) gyatra az egyetemi képzés (meaning: hülye vagyok mint a segg). Vicces, mert egy önmagának kommentelgető kissé mániákus bloggerről van szó, igazából nem is tudom, miért pont rajta akadtam fenn, a fodrászoktól a taxsisokig annyira szépen szakértette meg mindenki ezt az idei vizsgát is, hogy a fal adta a másikat. 

Azt nem tudom, hogy a balszerencse áradásához tartozik-e, hogy felszereltetjük a klímát, mert bár sikerült viszonylag olcsón megúszni, a kuplung meg a gumik mellé nem hiányzott most ez, na mindegy, majd nyáron ücsörgünk alatta a szobában, és olvasgatunk.
És ami feltette az i-re a pontot még vasárnap, az a Vas megyei rendőrkapitányság (?) levele, amiben tájékoztatnak, hogy megbüntetnek gyorshajtásért; nem vettem ugyanis észre (??) egy 40- es táblát egy faluban, ahova kismilliószor járok (?!!). Szóval nem elég a pech, még lúzer is vagyok.

Most pedig, hogy így kisiránkoztam magam, osztok és szorzok, mert az őszi nemzetközi irodalomterápiás konferenciára (ami drága mulatság) nagyon szeretnék elmenni, és így, hogy nyáron már klimatizált helyiségben dolgozhatok, a könyvlistámon túl akár vállalhatok is valami plusz munkát ennyi csill (és költekezés) után.
Addig még lesz irodalomterápiás nap Budapesten meg családi hétvége (pff), aztán szóbelik meg sok-sok színház. 

  

[Nyárelő]

A héten nagyon kimerültem, toltuk még a gyorsfelkészítőt az érettségire, plusz projektzárás, konferencia, ballagási beszédek, mindenféle sirámok, jegyzárás, aztán ballagásra utazás, rengeteg rokon, vendégség itthon is, miegymás. Jövő héten pedig indul az érettségi, hétfőn Pestre megyek, aztán emelt, ügyeletek, másik emelt, harmadik emelt, közben egy diákom nyert valami diáksajtó díjat, menni kell vele a fővárosba, aztán lesz irodalomterápiás nap (szintén ott), hó végén pedig családi minivakáció az ősökkel.

A ballagásra tömegközlekedéssel mentem a szülővárosomba (Zalaegerszeg), élmény volt, komolyan. Ezer éve nem buszoztam, a vonatot preferálom, de most 25 év után megint megtapasztalhattam az egyetemista járatok zsúfoltságát, a hőséget és a vacak közutakat. A különbség tényleg csak annyi, hogy most már minden buszon van pittyegős kódleolvasó, úgyhogy az utolsó pillanatban én is applikáción vettem a jegyet, de nem lett jobb, mert így is végig kellett állnom a sort. Dolgozni terveztem, de az utolsó pillanatban beült mellém egy nagyobb darab nő, aki a nap folyamán már sokat izzadhatott a műanyag kiskabátjában, és akárhogy is helyezkedtem, mindig hozzám ért valamije (!!). Úgyhogy nem dolgoztam, hanem podcastokat hallgattam meg zenét, kicsit olvasgattam a krimimet és húsz perceként az órát néztem, hogy mikor érünk már oda. Késtünk fél órát - később hallottam, hogy csütörtök estére bedugult az egész ország, de végül is minden jó ha vége jó.

Apámnál, azt hiszem, legalább két éve nem voltam, pláne nem úgy, hogy ott is aludtam. Gondoltam, hogy erről is írok posztot (a szüleimről, úgyis anyák napja van), de ezt önvédelemből meg fáradtságból végül most nem teszem, talán majd később.

A ballagás rendben lement - sokáig ez volt az utolsó. Pár éve voltam legutóbb, teljesen elfelejtettem, hogy ebben a gimnáziumban (ahová egyébként én is jártam) vendégül kell látni az összes tankeres tótumfaktumot mindenkit egyenként üdvözölve, hogy a műsorban beszélők és a kitüntetett diákok 80%-a is férfi/fiú, és hogy a közönségnek nincs ülőhely biztosítva. (Itt négy osztály ballagott, ha jól számoltam, a miénkben hat, mégis mindenki le tud ülni.)

Ezek (és az ott töltött este) után jött a 24 fős vendégsereg és az evés-ivás; mivel én (mi) elég visszavonult életet éltünk, ezért az ilyenekre treníroznom kell magam, most is megtettem, de valahogy mégis sok volt.

Szóval végül vagy tényleg nagyon elfáradtam május elejére, vagy rajta vagyok valahol a spektrumon én is, mert tegnap már csak lapítani szerettem volna a fűben, de még meg kellett főznöm egy komplett vacsoramenüt a vendégünknek, aki ajándékot is hozott Krétáról, politizáltunk egy kicsit, aztán szerencsére látta, hogy leesik a fejem, és fél 9-kor távozott. 

Közben olvasgattam a politikát is (NKA-s pénzek, újabb miniszterek), és azon tűnődtem, hogy az új kormány fel- és munkába állásakor (és a nyári vakációk eljöttével) csillapodnak-e valamennyire a kedélyek. Pláne, hogy az ország kap még egy lehetőséget, hogy kitombolja magából a 16 évig gyülemlett feszültséget.

És itt szeretnék üzenni az előző poszthoz névtelenül kommentelő felebarátomnak (aki, feltételemezem, azt sérelmezte, hogy nem vagyok elég szenvedélyes a politikai történésekkel kapcsolatban, és ezt csak most olvastam), hogy nem, egyáltalán nem vagyok szenvtelen és nagyon is sokszor vonódok be érzelmileg dolgokba (talán túl sokszor) - de azt gondolom, hogy a politika az utóbbi években egészségtelenül nagy arányban volt az életünk része. Hanyagoltuk miatta a kapcsolatainkat, az olvasást, a művelődést, az egészségünket, kórosan rászoktunk az internetre és a social mediára (és ha valaki nem ilyen intentív ezekben, azt lenézzük) és ilyenek. Hagytuk, hogy a bőrünk alá másszanak olyan dolgok, amikre érdemben nem volt ráhatásunk. 

Talán máshogy vettem részt a dolgokban, mint a többség: nem posztoltam politikát (csak ritkán), nem mondtam fel a munkahelyemen (egyesek szerint a "rendszer szekértolója" voltam, így jobb lenne most is kussolnom), belülről lázadtam és igyekeztem átmenteni, amit lehetett.

Az elmúlt hetekben, amikor mindenki a "hangoskodókat" ünnepelte és követelte döntéshozói pozícióba, azt láttam, hogy a hangerő számít, nem pedig a minőség, és végül nagyon megnyugtató, hogy a józan ész látszik érvényesülni. 

Szóval én ezek miatt is szavaztam oda, ahova szavaztam, és próbálom kiírtani az életemből a napi politikát. Most már szeretném rendbetenni az alvásomat, a vérnyomásomat, visszamenni az uszodába, elolvasni a legújabb könyveket és a Shakespeare-összest, írni egy könyvet, meg ilyenek. Ezek mellett meg persze ott leszek, amikor ott kell, és elmondom, amit gondolok.

Szóval szeretném, ha mostmár meglátnánk, hogy nem muszáj folyton harcolni, élhetünk is egy kicsikét.

Edvard Munch: Summer Night by the Beach