2026. szeptember 13., vasárnap

Csak egészség legyen

 ... avagy a visszatalálás.

A hónap elején a 48 születésnapomon (pont azon a napon) rávettem magam, hogy elmenjek a háziorvoshoz, amihez jó apropót szolgáltatott a kisebbik ifjú autóvezetés alkalmasságija. Volt egy idő, amikor rendszeresen jártam a doktornőhöz (anyám korú, csak sokkal szimpatikusabb nő), aztán a covid közben és után telefonon meg online kezdett rendelni ő is, amit hanyagoltam inkább, meg nem is voltam beteg soha.

Most viszont már aktuális volt, mert a foglalkozásegészségügyi vizsgálaton elkezdtek cseszegetni a vérnyomásommal, legutóbb 3, de inkább 6 hónapra kaptam meg az alkalmassági papírt. Nyáron igyekeztem mindenféléket tenni magamért, de ez kevésnek bizonyult (a kor is, ugye), szóval ideje volt már ennek. 
Az ember persze nem kis szorongással megy orvoshoz, pláne, ha megtapasztalta az állami egészségügy mindenféle csínját-bínját, de a szülinap apropóját jelnek vettem.

Pechemre a rendkívül lelkes asszisztensnővel tudtam kontaktba lépni (a doktornő szabin volt), aki egyrészt azonnal leb.szott, hogy nincs még online kapcsolatom (Erodium kártya), másrészt a vérnyomásmérés után kisebb pánikba esett, hogy most mit csináljon, meg hogy amúgy is, miért nem járok hozzájuk legalább évente "csak úgy". (Idő közben a gyereknek próbált vérnyomást és egyebeket mérni a másik asszisztens a szomszéd szobában, szerencsére alkalmasnak minősítette.)
Az értékeimet látva az asszisztensnő először be akart hívni másnapra is (nyilván rendelési idő alatt dolgozom), de szerencsére támadt egy jobb ötlete, és áthívta a szomszéd rendelőből a laza rövidnadrág-pólós fiatal doktort, aki 10 perc türelmet kért.

Ezidő alatt elbeszélgettük, és megtudtam, hogy Hilda (az asszisztensnő) már mindenre is gyógyszert szed (mondta ezt arra az intenciómra, hogy életmódváltással sok hete próbálok tenni magamért valamit, nincsenek tüneteim, fogytam is, és amúgy tök jól működik a sport meg a mindfulness), szóval ne is reméljem, hogy bármit is számítanak a szándékaim, az évek sorjázásával már csak a pirulák jönnek, ő is (így 60 felé) már egy marékkal szed, ez elkerülhetetlen. A kilókat is nagyon nehéz leadni, ő már ezzel egyáltalán nem akar foglalkozni, imád enni. Minek figyelni az ilyen apró részletekre. 
Kicsit értetlenkedtem, de egyre erőtlenebbül tiltakoztam, miközben kvázi szakemberként írta nekem az újabb és újabb beutalókat - és idő közben arra is rájöttünk, hogy immár a neurológiára sem szükséges visszamennem, hiszen ő (Hilda) már a gyógyszerjavaslatot is meg tudja hosszabbítani. Éljenek a szakasszisztenesek, akik tanácsaikkal, életvezetési tippjeikkel és online hozzáférésükkel kipótolják a szakorvosi hiányt a magyar közegészségügyben.

Megjött a helyes doki (rémes kimondani, de ha korán kezdek randizni, mint ahogy nem, akár a fiam is lehetne), lazán felírta a vérnyomáscsökkentőt, ami ugye úgy népi gyógyszer manapság, akárcsak a pálinka. Hilda boldog volt, hogy ilyen ügyesen kezelte a helyzetet, én is örültem, hogy nem kell újabb helyettes orvossal találkoznom, egyszer csak megjön majd a dokinő. Két hétre ígérték az eredményeket, fogadtkoztam, hogy akkor visszajövök, és addigra beállítom a digitális kapcsolattartást is (Erodium). 

A két hét most fog eltelni, nagyon jól vagyok, a vérnyomás lement, az életmódváltást amúgy nyomom tovább (f.ck Hilda). Remélem, hogy a dokinővel értelmes párbeszédet tudok folytani majd arról, hogy ha ledobom a plusz kilókat (in progress), akkor azért nem reménytelen elhagyni ezt a gyógyszert. Most ugyanis az van, hogy a csökkent vérnyomás miatt felment a pulzusszám kicsit, ami még nem aggályos, de nekem, aki sose szedtem gyógyszereket, nem tetszik, hogy egy kemikália mindenféléket csinál a testemmel.

A mai napon visszatértem az uszodába is (évekkel ezelőtt sokat jártam, aztán túl sok lett a feladat és itthon folytattam a sportolást), ahol 50 méter után (felteszem, az alacsony vérnyomás miatt) úgy felment a pulzusom, hogy komolyan megijedtem, leginkább attól, hogy semmit nem éreztem, csak az okosóra mutatta (f.ck digitalizáció). Mindenféle erőlködés nélkül úsztam egy órát (nem vagyok reménytelen), de azért nem fogom bánni, ha a héten nem Hildától, hanem a dokinőtől kapok valami intinert arra nézvést, hogy hogyan éljek ezzel a gyógyszerrel eztán.

A víz nagyon jó volt, M. (a jogsiaspiráns) csodásan úszik 25 évesen is - ha valamivel majd dicsekednem kell a végső elszámolásnál, mindenképp meg fogom említeni azt a jópár évet, amikor két kisfiút mindent félredobva hóban, fagyban, esőben hordtam az uszodába, hogy szép vállasak legyenek és megtanuljanak rendesen úszni. Kamaszkorukban nagyon utáltak érte, de most már látom, amit akkor is tudtam, hogy ez tökmindegy, mert vissza lehet találni a régi dolgokhoz, és ahogy M.-et cseszegettem 10 éves korában és később, úgy motivál most ő engem, hogy menjünk együtt. Megyünk is. 

Visszatérve az életvezetési dolgokhoz: pontosan tudom, honnan ered a mostani egészségi állapotom így az 50-hez közelítve - eltekintve persze az oda nem figyeléstől.
Minket annak idején úgy neveltek, hogy a semmittevés ördögtől való, olyan nincs, hogy az életed egy percét ne töltsed valami értelmes (?) dologgal. Sok-sok fizikai munkát kellett végeznünk (akár este 10-ig is), illetve a lustulás szinonímái (gondolkodás, olvasás, merengés, álmodozás) szigorúan tiltva voltak. Sajnos az ilyesmi mélyen beég - ahogy most így elgondoltam magam, gyakorlatilag az életem minden perce be van táblázva, és ezt sajnos a gyereknevelési szokásaimon is észrevettem, amin évek óta igyekeztem sokat változtatni.
Nálunk nem volt olyan, hogy "csak úgy" vagyok, heverek, semmitteszek. Millió ideje volt ez így, szépen követem a mintákat, az életem egy merő tevékenykedés és az ezzel járó stressz.
Így most nagy elhatározásom, hogy ez megváltozik, amiben sokat fog segíteni az úszás is.
Éljen a jótékony semmittevés.   

Ennek következő lépése az őszi tanévkezdés közepén kikért három szabadnap, amire a főnököm "hivatalos távollét" keretében elengedett. Így a gimnáziumi nyílt napot is beleértve elmegyek a UK-be, ahol 11 éve jártam utoljára, és csodás lesz elmerülni a Canterbury-i középkorban, a történelemben, meg az azóta nyilván multikultivá vált Nagy-Britannia mindennapjaiban.

Én lelkesen olvasok most erről, olvassatok ti is:

https://1749.hu/flow/interju/a-mai-europai-onigazolashoz-is-szukseg-van-a-kozepkorra-beszelgetes-karath-tamassal.html 

https://1749.hu/fuggo/essze/szemelvenyek-az-angol-irodalom-tortenetebol-1-resz-kozepkor.html 

Természetesen már nagyon izgulok a konferenciaelőadásom miatt, de nagyon boldog vagyok, hogy a kedvesemmel meg az egyik legjobb barátommal élhetem át ezt a nagy kalandot, amiről még bizonyára fogok írni és mindenféle fotókat közzétenni, például a doveri fehér sziklákról, ahová egész napos kirándulást szerveztek nekem. 

Rémesen idegesítő munkahelyi dolgok is vannak, de azokról majd legközelebb.