OUT OF ORDER

kép forrása itt ("Életem képe ez".)

Elkezdődött az iskola. Csak úgy listaszerűen szeretném felsorolni, milyen állapotok fogadtak bennünket, amikor a balatoni (kerti) napsütéstől lebarnult kis lábacskáinkkal átléptük a küszöböt.

1. A felújítás még nem ért teljesen véget, több használhatatlan tanterem is van.
2. A takarítás, bár állítólag gőzerővel folyik, nem sok eredményt ért el: sok helyen vastagon áll a por, a vakolat és a szemét. (Hősiesebb tanárok porszívóval és felmosóval nekiálltak maguk takarítani.)
3. A csengő elromlott, kézi csengetés van, de az új portás nem tudja pontosan a csengetési rendet.
4. Az épületben nincs számítógépállomány - a géptermekben egyáltalán nincs, a tanáriban 1 db.
   Az ok: újra kell mindent telepíteni (?), és ez lassan megy.
5. Ahol van számítógép, ott az egyetem új biztonsági intézkedései miatt képtelenség bejelentkezni. (90 naponta kell a rendszerben cserélni a jelszót, meg valami kétlépcsős hitelesítés van, mivel tavaly feltörték a PTE Neptunját. Mi pedig, mint egyetemi gyakorló, rá vagyunk kötve a hálózatra.)
6. Nyomtatni egyáltalán nem lehet, ld. 5. pont, mindenhez kód kell.
7. Igen, a tanárok kaptak ingyenes laptopot (én nem kértem), épp most csinálják a képzést, hogy megtanulták, hol az Esc gomb meg az ENTER.
8. A tantermemből nyáron eltűnt a hangfalam (én vittem be) illetve a falból az elosztó. (Mélyen hittem, hogy a festés előtt a számítógép szétszerelése és biztonságba helyezése nem az én feladatom, de tévedtem.)
9. Van olyan terem, ahonnan komplett számítógép/projektor tűnt el. (A mi k.rva anyánkat, megmondták, hogy pakoljunk ki év végén.)
10. Volt néhány könyvem, ezt a folyosón lefóliázva bizonságba helyeztem (mondták, hogy ezt lehet, ott nem lesz festés); a fólia eltűnt (?), a könyvek porosak, de legalább megvannak, kinek kellenek régi 11-es szöveggyűjtemények, ugyebár.
11. A bútorcsere még hátravan, erre a rendkívüli elrendelt őszi szünetben kerül sor; remélem, mindent újra szétkapnak és összemocskolnak. (A hírek szerint a bútor egyébként késik, szóval lehet, hogy itthon ülünk két hétig feleslegesen, és amikor visszamegyünk, a magyaróra közepén fogják a gyerekek feneke alól kikapdosni a székeket.)
12. Valami év eleji össznépi izén elhangzott, hogy idén szeptember 1-től kötelező a Kréta rendszer használata minden közoktatási intézményben. Nálunk eddig MozaNapló volt, amibe a gondos igazgatóhelyettes mindent feltöltött évkezdésre, na, ez most ment a levesbe. A Kréta beüzemelése még nem történt meg, sorban állunk a Nagy Krétaosztónál, aki nem reagál.
    Nincs tehát napló, hiányzás könyvelése, osztályozás, vezesd szépen a kockás füzetedet.
    Én ebben mondjuk híresen jó vagyok. (Nem.) Nem tudom, mi lesz velem, a digitális naplózás bevezetése/a papírnapló kivezetése anno attól mentett meg, hogy elnyiszáljam az ereimet a félévzáráskor. 
13. BÓNUSZ: A fél város különböző útfelújítások miatt le van zárva, menekülő útvonal nincs, mindenfelé dugó (pedig nem is KariGeri a polgármesterünk). Reggelente és délutánonként felbőszült autósok esnek egymásnak verbálisan és olykor tettlegesen is, mert nem tudnak a sárgánál átslisszolni, ha pedig igen, karambol a vége. 
    Ez a közlekedési helyzet (ahogy a kaotikus iskolaépület is) nyilván az életünk metaforája vagy mi.

Hát így; és én még ne is szóljak semmit, elindult a tanév, nem lakoltattak ki minket árverezés miatt, a gyerekek is cukik.  

Láthatóan minden remekül működik, ne szóljak egy szót sem, szépen kifestették az iskolát, kicserélték a lámpákat/égőket - igaz, amióta a vécében érzékelős világítást szereltek fel, éjjel-nappal ég a villany. Rejtély, hogy miért.

Mivel tényleg nem szólok egy szót sem semmiért, önvédelemből megbetegedtem, ami azért meglepő, mert kb. 6 éve (beleérve a kovid első, második, kitudjahányadik hullámát) még csak náthás sem voltam. Takonnyal az orr- és arcüregben meglehetősen nehéz beszélni, szóval ez az első két hét eléggé kimerített; ebben nyilván a temérdek munka és idegbaj is benne van, és hát az is, hogy képtelen vagyok rávenni magam, hogy ebben a pillanatnyilag gyűlölt épületben némi rendet teremtsek legalább a saját környezetemben. Pedig muszáj lesz, már csak a chi, a zen és a feng shui miatt is.

Szóval miközben titokban irigykedem azokra, akiknek hétvégén van idejük kirándulni ebben a gyönyörű időben, az olvasásba menekülök, és csendben várom a következő tanítási szünetet. (Igen, így pár hét után.) 

[Elindult viszont az iskola is, arról majd a következő posztban írok.]

Kilépni

Hetek, hónapok óta azon gondolkodom, hogy hogy lehetne ebből a valóságból kilépni, vagy hogy mit lehetne tenni, hogy ez a kurv@élet kicsit jobb legyen.

Sajnos az van, hogy nem olyan pályát választottam/nem olyan pálya választott engem, amit le lehet választani a társadalmi realitásról. Lehettem volna mondjuk vadakat terelő juhász (a tűzoltó s katona nem játszik, mint látható, őket is cseszegetik), akkor valami bukolikus eklogadíszletben beszélgethetnék a szellővel meg a hegyekkel; de hát ez a tanárság már csak ilyen társadalmilag integris. Illetve integrált.

Nemrég elvégeztem egy 10 hetes online képzést (kreditpontokért), a célja a tanárszerep definiálása, árnyalása volt szépirodalmi szövegek segítsgégével. (Én nem akartam definiálni vagy újradefiniálni semmit, kellettek a kreditpontok, ez pedig ingyen volt és online.) 

A képző (nagyon rendes nő egyébként), aki, mint később kiderítettem, a Bagdy-család féle boldogságprogrammal áll kapcsolatban, nem volt könnyű helyzetben. Fogalmam sincs, hogy--azon kívül, hogy az egyeteme akkreditáltatott egy képzést, hogy ő meg tudja írni a doktoriját--mik voltak az elvárásai, de kissé zavarba jött, amikor a harmadik alkalom után, bármi is volt a téma, mindenkiből csak a keserűség és a kiégettség bugyogott fel. Csupa széplelkű tanár a kétségbeesés szélén. (Én meg nem is vagyok széplelkű, de még én is kivagyok, érted...) Egy ponton meg is fogalmazta, hogy a képzés célja (haha) nem az lett volna, hogy minél több pályaelhagyó tanárt "termeljen ki", és reméli, hogy tényleg nem ez lesz.

Hogy megkapjam a tanúsítványt, meg kellett fogalmaznom a szakmai fejlődési terveimet. Hát, én megfogalmaztam (jellemző!), hogy tök elegem van abból, hogy minden_egyes_szakmai_dokumentumban mindig nekem/nekünk kell ambíciókkal és "fejlődési tervvel" előállni, holott tudjuk, hogy ez egy illúzió, soha a büdös életben nem kapjuk meg sem az anyagi, sem a közösségi-szakmai feltételeket ahhoz, hogy úgy fejlődjünk, ahogy szeretnénk. Lehetőleg ne fejlődjünk sehova, még a végén túlfejlettek leszünk, aztán lelépünk a ge*ibe.

A tanúsítványt azért remélem, megkapom, a hölgy tényleg nagyon igyekezett, nem ő tehetett róla, hogy Szabó Magda Csé című novellájáról senkinek sem a pedagógus-diák egymásra találás, hanem az azonnali felmondás jutott eszébe.   

Leérettségiztettem az összes diákomat egyébként, voltak nyolcvanketten, ha jól számoltam. Egész jól bírtam, nem is az ücsörgés és a koncentráció készített ki, hanem az ostobaság. Amíg még maradok, ki kell ezzel is találni valamit, hogy legyen mindannyiunk számára egy kis értelme, mert ez a kínlódás baromság. Azt már régen tudomásul vettem, hogy nagyon kevesen akarnak jó jegyet (mert az tök fölösleges), de azt nem, hogy semmi nem megy át abból, amit az olvasás, a tudás fontosságáról csöpögtetni igyekszem.

Az egyik banketten odajött hozzám az egyik srác, hogy elmondja, sajnálja, hogy nem mutatott fogékonyságot a dolgok iránt (ez persze nagyon eufemisztikus kifejezés arra, hogy amikor épp nem a haverjával sakkozott magyarórán, akkor fejhallgatóval a fején a hátsó padban aludt). Higgyem el, ő mindent elolvasott (na persze). Csak hát (higgyem el) ezek a dolgok őt nem érdeklik.

Mondtam neki, hogy teljesen megértem, engem sem érdekel egy csomó minden, és a lényeg nem is ez lett volna, hanem hogy felébresszem a nyitottságot a világra, az emberi problémákra; hogy adja meg az esélyt annak, hogy odafigyel valamire, ami elsőre távolinak tűnik, hátha mégis érdekes. Hiszen, ha jól tudom, segítő szakmára készül, én pedig mélyen hiszek abban, hogy az emberekről tanulni például a könyveken/szövegeken keresztül is lehet, sőt.

Azt mondta, nem ért egyet, mert ő majd az "életből" megoldja mindezt. Hát, oké.

Majd valaki más egyszer megmondja neki, hogy egy önző, érzéketlen, felületes alak, és még elég hosszú az útja, ha tényleg másoknak akar segíteni.

Időközben voltam egyébként egy doktori védésen is, ott ugyanez volt, csak a következő szinten. A jelölt megírta a disszertációt az elővédésre, majd szép és alapos véleményezést kapott, amiből semmit, de semmit nem fogadott meg a végső formátumhoz, viszont beadta a dolgozatot. Amikor az opponensi bírálatokat megkapta (amelyek nyilván nehezményezték az iméntieket), hosszas válaszokat írt, ezt én magamban a következőképpen összegeztem: I truly appreciate, I appreciate, I appreciate, blablabla, de ti vagytok a hülyék mind. 

A fokozatot megítéltük neki, de az azért jól esett, hogy a védés némileg kellemetlen hangulatban telt, és végre mindenki kimondta, amit valójában gondol erről az egészről. Erről az irányról, mármint.

Azt nem tudom, van-e ennek értelme, hiszen ez a jelölt is (akárcsak az én "mindent elolvasó" diákom) váltig állította, hogy ő mindent (!) megtett, megfogadta az összes javaslatot, és nagyon hálás. Párhuzamos valóság, önbecsapás, ámítás, nem is tudom, mi ez.  

Amit tudok, hogy én nem akarok ebbe belebolondulni.

Ez az egész mintha annak a leképeződése lenne, amit az oktatásban (legalább is helyileg), meg amúgy a társadalmi történésekben is látok: ömlik ránk a trutyi, de még mindig megpróbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, vagy mintha még rendbehozható lenne a helyzet.

Alkalmazkodás. Flexibilitás. Reziliencia!

Ez utóbbit hirdettük az ideji tanév mottójának tavaly augusztusban, vicces.

Részemről a túlélési, menekülési stratégiákon gondolkodom.
Muszáj, hogy legyen valami megoldás - nekem, személyesen.
A világ már annyira nem érdekel. 

Túl

Kép forrása itt.

Túl sok a munka már, és túl kevés a pihenés, túl kevés az ünnep, és túl kevés a jó idő is. 

Az iskolában meg a közoktatásban is valahogy minden annyira túl, hogy már el sem olvasom a törvénytervezeteket (?), a híreket is csak futólag, a rövid összefoglalókra törekszem. 

Nem fog itt semmi történni, kérem, nem fog összeomlani a rendszer, nem lesz lázadás, mindenki szépen elfogadja majd a direktívákat, és azokról, akik mégis felmondanak (pedig jó és valószínűleg pótolhatatlan szakemberek) kiderül majd, hogy túl keveset számítanak ahhoz, hogy ne legyenek pótolhatók azonnal.

Ez rám is igaz, természetesen.

Pár hete komolyan megkísértett egy szegedi álláslehetőség az egyetemről, és természetesen csak nekem volt aggályos, hogy bármikor kilépjek (meg persze, gondolom, a munkahelyemnek lett volna az, ha felvetem nekik a dolgot), a környezetem azt mondta, húzzak azonnal. 

(Persze lett volna némi cécó az ingázással meg a lakhatással, végül aztán az történt, hogy kiderült, a dolog most nem aktuális, az egyetemi vezetés egyelőre stornózta.)

Már én is túl(ságosan) unom a sok küszködést; hogy legtöbbször már addig sem sikerül eljutni, hogy a két fél (osztály, tanár) legalább a kölcsönös emberi tiszteletig eljusson. Túlságosan devalválódni fog az érettségi és a felvételi is ahhoz, hogy fontos legyen bármilyen vizsga, felvételi vagy eredmény (sőt, a tudás és a műveltség úgy en bloc), ezért aztán már az sem fog praktikusan számítani, ami az órákon történik. (Végső soron a többségnek már most sem igazán számít.) Én már nem is nagyon törekszem arra, hogy azokon a pár keveseken kívül bárkinek is bármilyen intellektuális többlettartalmat (= lehetőségeket) nyújtsak, a megmaradt energiáimat igyekszem azokra fordítani, akiket még érdekel, amit mondok. A többiekkel emberi lépésekre törekszem (értsd: én egy ember vagyok érzelmekkel, gondolatokkal, akarattal, célokkal, feltételezem és tiszteletben tartom, hogy te is az vagy, tanuljuk meg megbecsülni egymást egy alap humán szinten); nem mindig megy, és nem miattam.

Hogy értelmesnek érezzem ezt az egész túl frusztráló helyzetet, elhatároztam, hogy tanulni fogok. A héten kezdődik egy 10 hetes képzés, amiért kreditpontok járnak, bár azt hiszem, inkább a doktorjelöltet fogom segíteni a válaszaimmal és a részvételemmel. A téma: pedagógusokról és tanári munkáról szóló irodalmi szövegek személyiségfejlesztő hatása. Az első hétre egy tanárfigurára kell gondolnom, aki inspiráló volt számomra, illetve a "hiteles tanár" kissé túlhasznált fogalmát kell gondolattérképen ábrázolnom. Csak vázlatosan, nem kell túlzásba vinni. Nekem persze Novák Antal jutott eszembe Kosztolányi Aranysárkányából, aki egy nem erre a világra való igazi antihős, elmegy mellette az iskola és az élet is, ő meg jól belehal. Hát így.

Én persze nem fogok egyhamar belehalni, elhatároztam, hogy ősszel is elmegyek tanulni, remélem, ki tudom gazdálkodni a tandíjat most, hogy minden túl drága.   

Aztán meg idővel szépen felmondok, nevelje ki az utánpótlást a Pintér meg a Maruzsa.

Most mondhatjátok, hogy megint csak túlzok, de a múltkor részt vettem egy tanári fórumon (olyanon, ahová már tényleg csak a mazochisták és az altruisták járnak), ahol a két "belügyesről"--így neveztem el a két csinovnyikot, akit a főnökeik odakényszerítettek, hogy válaszoljanak a kérdéseinkre--úgy peregtek le a szakmai kérdések, mint Németh Szilárd kajaposztjairól a főzni tudók, a diabetológusok (és a jóízlésű emberek) kommentjei.

Akkor, ott felismertem, hogy tényleg vége. Hogy ezek leszarnak mindent. Hogy olyan természetességgel állítják, hogy megtörtént valami, mintha tényleg, pedig tömegek állítják, hogy nem.

És pont ez a paralell tudatállapot és mély hamis (vagy inkább hazudott?) meggyőződés az, ami lehetetlenné teszi a dolgot. Szóval erről ennyit. 

A túl sok munkának és frusztrációnak legalább az lett az eredménye, hogy írtam egy nagyon jó drámafejezetet az egyik tankönyvbe (62 oldal), amire tök büszke vagyok, még akkor is, ha a felét kiszerkesztik majd mindenféle okokból (túl nagy terjedelem), vagy netán csak a digitális változatba kerül. Ez mondjuk sok örömöt okozott; bárcsak napi több órában foglalkozhatnék azzal, hogy olvassak, és kreatív feladatokat találjak ki - hmm... valakiknek, akiket ez érdekel. 

Visszatérve az emberi tényezőre, a magánszférában is kb. az a helyzet, hogy törekszem arra, hogy empatikusan és figyelmesen kövessem, másokkal mi történik, a saját érzelmi feltöltődésemet pedig túlságosan is háttérbe szorítom. Ez van, szép lassan beleszocializálódtam ebbe az önámításba.

(Hajajj, pedig volt ám idő, amikor csak úgy ömlött belőlem a sirám és világ igazságtalansága miatti panaszolkodás!) 

Így történhet meg az, hogy végül a gödör aljára kerülök, amit persze senki nem vesz észre igazán, még én magam sem. Az is csak úgy megtörténik, hogy miközben például tizesével kapom a panaszüzeneteket (kéretlenül), azt csak nagyon kevesen kérdezik meg, hogy én hogy vagyok. (Lásd a Gittás reklámot, amiben most kivételesen nem a buszsofőrség vs. tanárság a lényeg.) Ezt pedig lerendezem azzal, hogy jól is van így, csak aztán meg néha mégsem.   

Ilyenkor mindig elhatározom, hogy többet meditálok, többet írok, de aztán életbe lép az A-terv, és: dolgozom.   

Hogy jót is mondjak, lecseréltük az autót, és túl jó ahhoz, hogy ne szokjam meg azonnal, hogy egy kényelmes járgányban ülök, ahol lehet zenét hallgatni, és még a pasik is komolyan vesznek a közutakon.   

Ennek következtében az én amúgy is magas aggodalmi szintemen kissé túlmutató mennyiségű benzint használtunk el az elmúlt hetekben, tehát sokat gondolok az A-tervre.

De ez azért nagyon jó, vettem bele zöld üléshuzatot, a zöld pedig a természet, az életenergia és az önelfogadás színe (by chakralife).

Hát, lezártuk...

... ezt az elátkozott tanévet is.

A jelenléti oktatás örömére (máj. 10-től) is akartam írni valamit, de sok-sok hónap után az akkora kultúrsokk volt (szerintem mindenkinek), hogy az a poszt elmaradt. Másrészt azt hiszem, az is tök érthető, hogy az ember mindenfélére vágyott, csak éppen monitorra nem. Az én helyzetemet ráadásul súlyosbította egy elvárásokkal terhelt (digitális) iskolaújság, egy ambíciókkal teli írópalánta (nyert is valamit, ne röhögjetek!), és végül, de nem utolsó sorban, egy rémségesen giccses második világháborús románc. 

Immár mindnek vége egy időre, de ettől még nem lett jobb kedvem.

Ami a jelenlétit illeti, tudtam jól, hogy ez egy mentálhigénés hónap lesz, nem is írattam dolgozatot, csak egyet, és igyekeztem türelmesen viszonyulni az osztálytermekben (igen, tanórákon is) uralkodó karneváli hangulathoz (nem, fegyelmezni sosem tudtam). Nem mondom, egyszerű menet az ilyesmi, pláne, hogy nekem is arra lett volna szükségem, hogy valakikkel karneválozzak, de hát egyrészt a külső nyomás, másrészt én vagyok a felnőtt, ugye, harmadrészt meg mégis csak el kell evickélni legalább szegény Vörösmartyig. Gondolatok a könyvtárban -- képzelhetitek, mekkora sikerem volt vele. 

És azóta sem karneváloztam.

Voltam viszont különféle búcsúztatókon, ballagásokon, amik valahogy lementek, de hát az van, hogy a személyesség megkopott, valahogy mindenki megszokta a monitorfejeket. Kaptam persze csokit (amit mindig is utáltam kapni) és csokit, meg még csokit.

Voltam kirándulni is egy csodás, Trianon 100 éves évfordulójának alkalmából kiírt pályázat keretében. Utunk a Nagy-Magyarország Parkba vezetett (kötelező helyszín!): hát, ha nem látom a saját szememmel, hogy ez a hely létezik, biztos nem hiszem el. Sok mindent gondoltam eddig is a rossz ízlés + sok lóvé kombóról, de sosem képzeltem, hogy ezt ilyen mértékben ki lehet maxolni. 

Az ofőtársam hozzám hasonlóan szerencsére szintén egy libernyák asszonyság, úgyhogy elegánsan kimentettük magunkat és a gyerekeket a Park idegenvezetőjének karmai közül, és elmentünk túrázni a Bakonyba. Igazán vidám kis menet volt a hat hónapra bezárt gyereksereget végiterelni a lankákon, miközben túravezetőnk, az 190 magas Viktor (!)--aki egyébként matektanár és lelkes lokálpatrióta--irgalmatlan tempót diktált. Így esett, hogy a Keleti-Bakonyból végül semmit nem láttam, mert már lelkesen edzettem itthon a lockdown alatt, a lábaim nem lettek hosszabbak. 

Másnap itthon még (kötelező iskolán kívüli program keretében) kihajtottuk őket a tóhoz, amivel legalább rágyalogoltunk/bicikliztünk az izomlázra, aztán 48 perc kártyázás és/vagy bluetooth zenehallgatás után szépen hazamentünk.

Örülök egyébként, hogy be lehet járni az iskolába, bár ma például 37 fok van árnyékban, de azt határozottan éreztem, hogy a felnőtt társaság hiányzik. Mások óhatatlanul is bezombultak, szeretnének online záróértekezletet, de nem lehet. Lesz közös tanári vacsi is, ami nagyjából az egyetlen anyagi áldozat, amit a fenntartónk hajlandó meghozni értünk. 

Lezártuk az évet munkaközösségileg is, az éves beszámolót hallgatva (nem annyira) megdöbbenten hallgattam, hogy minden másfeledik program mellett az én nevem van, bizony. Dicsérgettek is a kollégák, pedig hát csak munkával kompenzáltam ezt a kib@szott nihilt. Némelyek annyira lelkesek voltak, hogy felterjesztettek volna mindenféle díjakra (megjegyzem, 15 éves pályafutásom alatt intézményi szinten soha semmit nem kaptam), úgyhogy némi várakozással mentem az évzáróra.

De hát pénz, ugyebár, nincs, viszont kaptam egy szál sárga rózsát, ami valószínűleg sokáig dekkolt a napon, mert mire hazaértem, elhervadt. Lehetne ez a munkahelyi lelkesedés szimbóluma. A lekonyult sárga rózsa. 

Azért az vicces volt, mikor megkérdezték, örülök-e, hogy a gyerekek kaptak az alapítványtól könyvutalványt, mert ez biztos életben tartja majd a lelkesedésüket. Hát, persze, hogy örülök, mondtam én, az engedelmes altruista.

Ha most valaki megkérdezni, mire vágyom, a következőt mondanám: szeretnék két hetet, amikor nem kell azzal törödnöm, hogy: 1) van-e itthon kaja 2) van-e itthon főtt kaja 3) tiszta ruha 4) jó-e az internetkapcsolat 5) kinek milyen adminisztratív/lelki/testi szükségletei vannak körülöttem. Ne kelljen bevárásolni járni, és a nekem küldött szövegeket olvasgatni (semmi, de semmi szöveget nem akarok!). Ne kelljen senkit sehova fuvarozni, senki helyett gondolkodni, problémákat megoldani.

Gyereket sem akarok látni. Akárhány évest sem. Tudom jól, milyen méltatlan vagyok a pedagógus diplomámhoz, a többiről nem is beszélve, de hát ez van.

Online oktatás, ezredik hét, 2058. februárja

Egy cseppet sem tudom hibáztatni. :D  

Kicsit mintha...

Kicsit mintha rám járna most a rúd.

Nem elég, hogy Zs. néni még mindig gépen, hogy az iskolánkba betört a pandémia, most még a macska is beteg, és kitúrtak az egyik szeretett munkámból.

Nem tudom, lehet, hogy az a 2000-re jósolt világvége most van. Vagy (ahogy a neten a minap olvastam), mivel sosem küldjük tovább a továbbküldős szerencseüzeneteket, végül ilyenek történnek velünk.

Zs. néniről nincs mit írnom; a szakértők szerint 10 napnál hamarabb nem is érdemes érdeklődni a lélegeztetőgépen lévők állapotáról, mert akkor telik le az a kritikus időszak, amikor még bármi történhet. Anyám szerint a statisztikák azt mondják, a gépen lévők 80%-a meghal, én önvédelemből nem olvasok Covid-híreket egy ideje (inkább a macskabetegségekről olvasok, de erről majd mindjárt). Én megélem őket, haha. Vagyis hát nem csak én, hanem mi, azaz mindenki, akinek jelenleg bármilyen intézményhez köze van.

Zs. néni egyébként szerencsés, mert még az őrület kezdetén kapta el ez a szemét, azóta sokkal rosszabb a helyzet. Iskolaigazgatók dilemmáznak, mit tegyenek, ha a fertőzés belép az iskolába. Olvashattuk, hogy vannak, akik normakövetők, és várnak (nyilván majd őket marasztalják el, ha kitör a tragédia), mások hatékonyan, ám a szabályok ellenére intézkednek. Mint a mi igazgatónk. Ez azért jó érzés. Mármint, hogy ilyen talpraesett igazgatónk (igazgatónőnk!) van. Ma mesélte, hogy amikor megjött az operatívok utasítása és engedélye, közölte velük, hogy ő már öt napra elrendelte a karantént és az online oktatást, de köszi, hogy szóltak. 

Arról is hallani, hogy a kontaktkutatás sem megy zökkenőmentesen, sőt, egyre kevésbé nyomoznak, bemondásra történik minden. Az illetékesek örülnek, kevesebb a papírmunka. Csak hát így (ld. a nagynénis esetemet) egész lagzik maradnak teszteletlenül. A páciensek hazudnak, a hatóságok pedig szemet húnynak. Nem is kéne ezen meglepődni. Csak a szokásos.

No, a Diócica viszont három napja nehezen mozog, és láthatóan fájdalmai vannak csípő tájékon. Elvittem dokihoz, de mivel utálja őket, ezért nem volt hajlandó meg sem nyikkanni, amikor végignyomkodták a kis úri testét. A szegycsontnál kissé összerándult, ezért most várunk. Kapott fájdalomcsillapítót; én meg itthon hallgathatom a nyöszörgését és a morgását. Nem ugrik, nem szalad, nem beszél velem. Most csirkemellel etetem, hátha megenyhül nekem, és még nem patkol el. Amúgy 14 éves, és egészen tegnapelőttig semmi jele nem volt, hogy lerobbant volna - a hiányzó fogait leszámítva. A dokinő azt mondta, hogy rosszul eshetett, ami elképzelhető, hiszen olyan helyekre ugrál, ahova már nem kéne, és a kedvenc doboztetejét egy varrógép és egy porszívó választja el az ugróponttól. Ezt a távolságot tán már nem kéne próbálgatni. Most tehát nyöszörög, totyorog, és szívszaggatóan panaszkodik. Ami biztató, hogy a csirkemellett azért nem utasítja vissza. 

Aztán még az volt, hogy tegnap felhívtak a nyelvvizsgaközpontból, hogy a megszorítások miatt a következő két alkalommal csak számlaképes vizsgáztatók mehetnek dolgozni. Erre nem nagyon kaptam szikrát; biztos hülye vagyok, de fogalmam sincs, mi a különbség a kifizetendő összegek tekintetében a számla és a megbízási szerződés között. Egyébként számlaképes vagyok, csak egy pár évvel ezelőtti rendelet miatt egyetemi alkalmazott nem számlázhat ki munkát az egyetemnek. Sakk-matt. 

Estére annyira felbasztam az agyam, hogy írtam egy levelet (jobb híján a vizsgaközpontba), hogy az már mégis csak faramuci, hogy pont engem penderítenek ki, amikor a vizsgázók nagy részét a gyakorló iskolák adják, hivatalból és hűségből ezt a vizsgát reklámozzuk, van nálunk próbavizsga, együttműködés, kutyafüle. Milyen már az, hogy én, mint tapasztalt vizsgáztató, azért szorulok ki, mert történetesen az egyetem gyakorlójában dolgozom - a többiek meg mehetnek, no matter hány éve csinálják ezt az egészet. Logika nincs, magyarázat nincs, nyilván minek várok el bárminemű következetességet egy mesteri improvizációval irányított országban.

Ezekhez képest az, hogy a tanárhallgatóm három behízelgős nap után felszívódott, nem ír, nem hív, és leszarja, meg se kottyan. Én biztos nem fogok egy felnőtt embert kergetni. Annyit ezért nem fizetnek. 

Aztán ott van az is, hogy most szépen magamon gyakorolhatom azokat a válságkezelő stratégiákat és módszereket, valamint stresszoldást, amiket másnak olyan (elő)szeretettel (és tényleg, segítő szándékkal) ajánlgatok. Van ugyanis egy olyan reflexem, hogy amikor valami baj van, akkor vagyok a legösszeszedettebb. Érdeklődve figyelem magam. És azért bevásároltam citromfűből és macskagyökérből, mert nem minden az, aminek látszik, lásd a blog négyszáz éves mottóját. 

Itthon, 4. rész

Ha ez az 'itthon' egy tévésorozat címe lenne, én rohadtul be se kapcsolnám.

Na mindegy, múltkor (emlékszem) írtam, hogy majd elmélkedem kicsit ennek az egész velünk történteknek a miértjéről és a hogyanjáról. Tudom, hogy teljesen felesleges, az ember az elméletekkel és a gondolatmenetekkel csak magát nyugtatja. Meg az ilyesmi rendszert hoz az életbe, végül is.

Túl vagyok a pánikon (ami nem a járvány miatt tört rám, hanem főleg a megváltozott munkakörülmények miatt), most már higgadt vagyok viszonylag.

Arra gondolok, hogy az utóbbi időben mennyire zsúfolt és rohanós volt az életem. Mennyit aggódtam, hogy nem tudok határidőre befejezni dolgokat, hogy nincs elég időm a magánéletemre, hogy folyton mindenkinek mindent megígérek, amit aztán nem tudok betartani. Hogy maximalista vagyok, de mégis még több mindent kellene csinálnom, hogy biztosítsam a jövőmet.

Fáradt is voltam, nem szerettem bejárni, idegesítettek az emberek, a kollégák és főnökség értelmetlen megbeszélésekkel rabolták az időmet. Egyik helyről rohantam a másikra. 

Elfáradtam a kamaszokban, a motiválatlanságban, az érdektelenségben. 

Aggódtam, hogy meg tudom-e teremteni a (későbbi) nyugalmam feltételeit.

Egyszerűen mindenre figyelni akartam, nem a kontrollmánia miatt, hanem hogy segítsek és használjak. A lelkiismeret hajtott, de ezt nem valamiféle autoritás felé, hanem önmagamban éreztem.

És erre tessék.

Azt hiszem, a harmadik hete vagyunk itthon, és a fentiek nagy része megszűnt. (Jöttek persze mások a helyükbe, de ez most mindegy.) 

Már nem kell rohangálnom, mások a határidők. Nem látok magam körül embereket. Ha vannak is (online) megbeszélések, azokon csak félig-meddig kell részt vennem. (Általában teregetek, zoknit párosítok, port törlök vagy valami más feladatot végzek közben.) 

Bizonyos szempontból lelassultam, és ez jó.

Itthon vagyok, és nekem alapvetően ez is jó. 

Persze könnyű nekem, nem vagyok egy sociable person, nem hiányzik sem a kocsmázás, sem a fitness terem. Annak pedig voltaképp most örülök hosszú idő óta először, hogy tanár vagyok, mert így van biztos jövedelmem. Így is szorongok a várható gazdasági következményektől persze, de mindig azzal nyugtatom magam, hogy nekem azért mégsem veszett el minden. Sok dolgot tudok csinálni.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy--és vigyázat, most jön a #PauloCoelho--, hogy azért ezt a járványt kurvára megérdemeltük. (Itt most mindenki nyugodtan küldjön el a k***a anyámba, és mondja, hogy ő aztán nem, el fogom fogadni. Én sem magamra gondolok elsősorban, amikor azt mondom, hogy 'mi'.) 

Mindez (mármint, hogy megérdemeltük) egyébként abból is látszik, hogy a vészhelyzet ellenére emberek flangálnak az utcán. Felvásárolják az árukészletet, veszekednek a boltban, szidják a nyugdíjasokat, patikusokat, boltosokat, BKV-t. A boltosok szidják az embereket. Az emberek szidják az orvosokat és a boltosokat. A kormányt pedig mindenki szidja. De az ellenzéket is.

Hetek óta figyelem (már írtam erről), hogy pl. amíg nem zárták be az iskolákat, addig az volt a baj. Aztán bezárták őket, akkor pedig az lett a baj, hogy nem jó a digitális oktatás. 

Amíg nem közöltek területi adatokat és a súlyosbító körülménynek számító alapbetegségeket, addig az volt a baj, most pedig az, hogy közölték őket. 

Na, hát szerintem így nem lehet élni amúgy. 

Kurva jó lenne, ha az a sok ember, aki egész nap a híreket bújja meg kritizál, inkább próbálná hasznossá tenni magát valamiben. Tényleg édes mindegy, hogy csak a munkáját végzi el rendesen, vagy valami karitatív dologba is fog, de ne csak hisztérikusan romboljon, hanem próbáljon produktív lenni.

(És egyébként jelenleg az aktuálpolitikában ugyanezt a rombolást látom függetlenül attól, hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Nagyon kevés a konstruktív megszólalás, és mindegyik oldal a másikra mutogat, hogy aktuálpolitikai kérdést csinálnak a járványhelyzetből. Hát könyörgöm, egyrészt ez nyilvánvalóan egy politikai helyzet is, másrészt meg így működik a világ: ami kapóra jön, az kapóra jön. De ez a zsigeri hergelés minden oldalról már nagyon kikészít - egyébként.) 

Persze mondhatnánk, hogy jelen helyzetben mindenféle reakció érthető. 

Úgyhogy ez a helyzet most arra is jó lesz, hogy ki-ki megméresse magát, mennyit bír, és mit hogy kezel. Már most látom, hogy akik soha életükben semmilyen krízisen nem mentek még keresztül, azok mennyire rosszul reagálnak. Azok is, akik megéltek ugyan már néhány dolgot, de ott főleg áldozatként pozicionálták magukat. (Amikor így beszéltek egyébként, mindig azt mondják nekem: de hát nem mindenki olyan, mint te. Persze, hogy nem. Szombaton például én is kiborultam. Nem is kicsit.) Szóval ez az egész arra is jó lenne, hogy azok, akik eddig (úgymond) kivételezett helyzetben voltak, elkényeztette őket az élet, kicsit önreflexiót gyakoroljanak. (És nem, nem arról beszélek, hogy legyen mindenki beteg, osztán majd jól megtanulja a magyarok istenét. Csak egy kis visszafogottságot és humánumot kérnék. Meg önzetlenséget.)

Teljesen feleslegesnek tartom például az alapbetegség téma körüli mizériát (ami nem egyenlő az aggódással, hanem a cirkuszolást és a kifakadásokat értem rajta). Világos, hogy a statisztikák valakit megnyugtatnak, másokat pedig félelemmel töltenek el, de az van, hogy nem mindenre van orvosi magyarázat. Ezt én már tökre megtanultam.

Olyanok is meg fognak halni, akiknek nincs különösebb alapbetegsége, és olyanok fogják túlélni, akik amúgy krónikus betegek. Hiszen az immunrendszert elég sok minden befolyásolja. Abban is biztos vagyok, hogy még az is szorong, aki nem szorong, és hogy ez a szorongás is felettébb egészségtelen. Olyanoknak támadnak a környezetemben pánikreakciói, akikre ez korábban nem volt jellemző. (Cikkek itt, itt és itt.)

Úgyhogy vigyázzatok magatokra, és ne olvassatok híreket. 

Vagy legalább is ne annyit.   

[Folyt. köv.] 

Csalódásaim #2

Ezt a posztot még az előző bejegyzésbe szerettem volna beilleszteni, de immár sokat tanultam arról, mennyi egy fáradt elme olvasási kapacitása. (Na jó, nem ehhez viszonyítok, hanem a diákokhoz, akiknek már két oldal is hosszú.)

Múlt héten voltak az emelt érettségik. Őszi szezon, rengeteg vizsgázó, főleg nyelvből, hiszen párunk és kormányunk közhírré tette, hogy az emelt érettségi/nyelvvizsga immár kötelező lesz az egyetemre való bejutáshoz.

Majd ahogy az lenni szokott, egy hirtelen vonással el is törölték.

Ennek a hírnek a keltezése november 5, én november 9-én mentem vizsgáztatni.

Értem? Gyorsan kidobták a mégse törvényt, de addigra már tele voltunk vizsgákkal ezekben a szép őszi napokban. Boldog és boldogtalan jelentkezett, hátha.

Az írásbelit pl. négy nap alatt kellett kijavítanom (egy csonka hetet kaptunk rá), szóbelire pedig behívtak feleltetni mindenkit, akit csak lehetett. (Köztudott, hogy ősszel kevesebb a jelentkező, tele vagyunk munkával, senki nem akar karácsony előtt megdögleni.)

Na szóval ahogy elnökként bontogatom a csomagot ebben a semmit fel nem szolgáló gimnáziumban (except for száraz pogácsa és csapvíz) egy szomorú szombati délelőttön, egyszer csak találok egy határozatot. Nos, ezt a dokumentumot (szégyen, nem szégyen), nem sikerült értelmeznem, még a két kollégám segítségével sem. 

A következők álltak rajta: a vizsgázó időhosszabbítást kap, felkészülhet, valamint írásban szóbelizhet. (!!!) 

Tudvalévő persze, hogy a nyelvi érettségiken nincs felkészülési idő, illetve a három taskból kettő interaktív, a feladatok pedig előzetesen nem ismerhetők meg, hiszen éppen a spontán megnyilvánulás a lényeg.

Bőszen telefonálgatni kezdtünk (ült köztünk egy szakértő is), ám az OH nyilván nem vette fel; miért is vették volna fel ezek a jogászfejek szombaton, mikor épp fontos vizsgák folynak szerte az országban. Egyedül a tanulót a vizsgára benevező iskola igazgatójával tudtunk beszélni, aki elmondta, hogy a gyerek külsős, ergo nem tudnak róla semmit, csak szépen aláírtak egy határozatot, aminek a tartalmával nem voltak tisztában. (Ez is, bazmeg...)  

Úgy alakult magyarán, hogy a szitut immár mi hárman voltunk kénytelen megoldani. Vizsgáztassunk le egy gyereket, akiről semmit nem tudunk, de aki fel van mentve a szóbeli vizsga alól.

A határozat nem konkrét, sőt, értelmezhetetlen, a hivatal nem ad választ a kérdéseinkre, illetve amikor végül közvetítő útján mondanak valamit, az egy kalap f@szság. 

Vagyis hogy nincs felkészülési idő, a lány jön és ír. Mindent. Az interaktív feladatoknál is. Írásban vitatkozik, vagy mi.

A lány jött; mint kiderült, súlyosan dadog, gyakorlatilag meg sem bír szólalni. Yes, no. Ennyi.

Az utazás témakört, a gyorskajákat, valamint az audio-ekönyv-rendes könyv témakört húzza.

Egyszerre tragikus és groteszk, ahogy leírja az érveit és a gondolatait (értsd: a tanár elmondja a kérdést, állítást, majd mindannyian kivárjuk, míg a gyöngybetűivel lekörmöli a választ; amit én felolvasok, mert a telefonos utasításban az áll, hogy ezt így kell). 

Egyébként nem is olyan jó, szóval hárman nem értjük, mi vehette rá, hogy bejelentkezzen erre a vizsgára. Nyilván az, hogy egyetemre szeretne menni, és ő még úgy tudta, kötelező a nyelvvizsga.

Azt a helyszínen tudja meg, hogy mivel időhosszabbítást kért, amúgy nem is kaphat nyelvvizsgát. Igen, a szóbelin nincs végül hosszabbítás (hisz nincs felkészülési idő), de az írásbelin volt. 

De nekik ezt senki nem mondta.

Ahogy az is négy napja derült ki, hogy ezt az egészet nem is lenne muszáj...

Végül 42 percet tölt bent (a 20 helyett), jegyzőkönyvezzük a szitut, beborítékoljuk az írásbeli válaszait, javasoljuk (!), hogy a max. pontja 30 helyett 27 legyen, hiszen a kiejtés/beszédtempó/hanglejtés szempontot (hahaha!) nem tudjuk értékelni. A határozat (és a telefon) persze erre vonatkozólag sem tartalmazott semmit.

Mindezt úgy, hogy nyilván mindannyian tudjuk, tojni fognak a javaslatainkra, ahogy arra is tojtak, hogy épkézláb jogszabályt alkossanak dadogós gyerekek idegennyelvi vizsgáztatásához, hogy ne a vizsga reggelén szembesüljünk egy ilyen áldatlan helyzettel, vagy hogy legalább azt a kibaszott telefont időben felvegyék és tudjanak valami használhatót mondani.

A mi felelősségünk, értem? Aki ekkora ökör, hogy hétvégén vizsgáztat, nyelje le szépen.

Egyáltalán: nyeljen le mindenki mindent.

Mindez amúgy meglehetősen emlékeztet a nyári külföldi nyelvtanfolyamok ügyére (erről majd egy másik alkalommal írok), amiben szintén a tanároknak kellene vállalni azt, ha egy társaság a megfelelő kísérettel kijut külföldre (vagy nem). 

A mi iskolánkban speciel nincs elég jelentkező kísérőnek.

Így a végén majd a mi hibán lesz, hogy kimúlik ez a kampányhúzás projekt is. Ők mossák a kis hamvas, dologtalan kezeiket.

Vidéken az élet

Kép forrása itt.

A napokban nagy port vert fel a hír, miszerint egy nagyon jó hírű vidéki gimnázium (ahová én is jártam) igazgatóját 26 év után nem engedik többé iskolát igazgatni. A hírt az igazgató úr is kitette a saját facebook-oldalára (erre alapoztak az országos sajtóorgánumok), pillanatok alatt zárt facebook-csoport szerveződött, amibe én is beléptem; szóval jó magyar szokás szerint megindult a közösségi médiában az őrjöngés.

Nem sokkal később a polgármester ("szabadságát megszakítva a rendkívüli helyzet miatt") nyilatkozatot adott ki, miszerint félreértés történt, az igazgató úr mégis maradhat. Mint azt írta, eljárási hiba, félreértés történt, az igazgató valóban nem kaphat további öt évre kinevezést, hiszen 2,5 éve van a nyugdíjig, ellenben ebben az időszakban továbbra is ő vezetheti az intézményt, celebrálhatja a közelgő jubileumot, lesznek felújítások, stb. stb. Erről az igazgató eddig azért nem értesülhetett, mert ez egy "másik jogi eljárás, egy másik értesítési forma" (muhaha!).

A poszt alatt pillanatokon belül felszaporodtak a hálálkodó kommentek, hogy milyen remek a városvezetés és a polgármester, hogy ilyen gyorsan megoldotta az ügyet, az igazgató pedig levette oldaláról (de legalább is láthatatlanná tette) az eredeti posztot.

A Pesti Srácok nem sokkal később reagált az ügyre "balliberális gittegyletnek" titulálva a méltatlankodó kommentelőket, volt gimnazistákat, aki között persze elvétve megtalálhatók voltak a helyi ellenzék mostani és régebbi képviselői is. 

Részemről, miután két napig kommenteltem és vitáztam különféle oldalakon (de minek), elhatároztam, hogy tévedéseimet, jóhiszeműségemet, túlzott érzelmességemet, indulataimat belátva hagyom az egészet a francba. Miért is?

Először is a titkos fb-csoportot szervező "stuttgarti művészt" (ld. a Pesti Srácok cikkét) nem sikerült meggyőznöm arról, hogy ez az egész nem a közösségi összefogás érdeme, hanem csupán annak eredménye, hogy a közelgő önkormányzati választások előtt senkinek nem állt érdekében egy balhé, és/vagy a polgármester félti a pozícióját. NEM azért fordult visszájára a dolog, mert megijedtek néhány ezer lájktól és kommenttől, valamint egy titkos (!) csoporttól, hanem mert egyszerűen túl kicsi a város és a városvezetés, hogy ezt a balhét elbírja most.

Amit példátlan (ellenzéki) összefogásnak értékelnek, az nem más, mint sok-sok névtelen üzenet (én is kaptam néhányat volt osztálytársaimtól, akik publikusan nem mertek megnyilvánulni) és egy tényleg zárt csoport, aminek tagjai csak egymás számára léteznek, ha valaha, valamikor nyilvánosan ki kellene állni, elpárolognának, mint a pisi 40 fokban a járdáról. 

Az ügy tehát elült, a beígért demonstrációk elmaradtak (szerencsére, mert jó nagy égés lett volna az a 10 bátor ember). Másrészt kár is egyébként, mert számtalan ok lenne tüntetni már évek óta. 

Már arra sem nagyon kapta fel a fejét senki, hogy míg az igazgató teljes mandátumvesztésről beszélt (azaz hogy még egy évvel sem hosszabbítják meg a megbízatását), a polgármester tényként közölte, hogy a következő időszakra mindenképpen jár a bizalom, ez nem is volt kérdés. Valaki, valakik hazudnak megint. 

Én emlékszem, voltam olyan tüntetésen, ahol csak 20-an voltunk, máskor demonstráltunk kockás ingben kb. nyolcan, miközben a többi kolléga dolgozott helyettünk, ültem a folyóson csakis első tanórára engedélyezett iskolabeszüntetésen, második órától ment a tanítás tovább.

Mégis miről beszélünk?

A másik dolog pedig, hogy az említett igazgatónak korábban (a 26 év alatt) számos lehetősége lett volna a szolidaritásra, de ehelyett inkább meghúzta magát, sőt, ha rosszmájú lennék (az vagyok!), azt mondanám, kicsit dörgölőzött is. Ez akkor volt, amikor mi kockás ingben rajzolgattuk a transzparenseket az iskola folyosóján, és minden arra járó gyereknek elmagyaráztuk, mi történik éppen. Akárhogy is van ez, a dolognak tehát az is tanulsága, hogy előbb-utóbb a sunnyogók, lapítók, dörgölőzők is sorra kerülnek, a NER felfalja a gyermekeit. Ahogy egy hozzászóló írta is, a rendszer szekértolói, akik segítettek felépíteni ezt a tákolmányt, nem érdemlik meg az összefogást és a szolidaritást. Úgyhogy én, átértékelve a helyzetet, ma ki is léptem minden csoportból és fórumról már csak azért is, mert amúgy is sok volt az arrogáns és agresszív social mediából és a megmondóemberekből most már. 

Némely helyiek szerint ez az egész cécó szépen ki lett találva: igazgató látványosan tiltakozik, polgármester reagál, tiltakozás okafogyottá válik, polgármester mennybe megy, a tiltakozókat elküldik a francba, a gimnázium kap pénzt felújításra, szép békésen lezajlik az évnyitó, igazgató hálálkodik a városvezetések, mely kormánypárti többség nagy fölénnyel megnyeri az önkormányzati választásokat októberben. Én (kívülállóként) nem látok ebben ekkora konspirációt, és az első, eredeti posztból inkább a komoly megdöbbenést érzékeltem, hogy ez megtörténhet annak ellenére, hogy 26 évig jól ment a szekér... Igen, megtörténhet, és meg is fog történni.

Szóval az van, hogy a rendszer már kiirtotta és elüldözte a harsány ellenállókat, most a kussolók következnek. Közben középkorúvá vált egy generáció, akik szépen beleülnek a székekbe, és bár nem értenek igazán semmihez, sok pénzük van, és a családi fotóik szépen mutatnak a közösségi oldalakon.

És ma délutánra, hiába került ki néhány leleplező cikk, már újra mindenki tengerpartokat, fürdőző kisgyerekeket és kiscicákat ábrázoló képeket lájkolgat.

Érettség

Minden évben ilyenkor van legalább egy érettségis posztom.

Már volt egy fél, és ezt is korábban meg akartam írni, de elsodortak a vizsgák, ráadásul még hátravan egy emelt, körülbelül az utolsó napon, amikor már csak azok szoktak jönni, akik javítanak, halasztanak, újra felvételiznek; csupa izgulós húszon és harmincon túli (ma a kémián távolról láttam egy 45 körüli pasast, vizsgázni jött).

Amellett, hogy egészen rutinosan mennek már ezek a dolgok, és szinte fel sem tűnik, hogy mennyi munkaórát tölöttem ezzel, azért mindig van néhány új jelenség. Például hogy idén már nem volt kedvem összegyűjteni az aranymondásokat amit én azért következetesen aranyköpésnek hívok... nem is voltak olyan jók. Aztán hogy, mivel a tavalyi idősebb kollégák nem javítottak most, szépen magunkra lettünk hagyva, amit én különösebben nem bántam, mert mindig halálra idegesít, hogy az utolsó vesszőhibát is öten konzultáljuk meg.

A betekintésnél viszont egyre több az indokolatlan és arrogáns reklamáció, amit nem értek.

Azt persze felfogom, hogy ez egy nagyon fontos állomás, és hogy jól trenírozott, agyonstresszelt fiatalok számolgatják felvételi pontszámaikat még mielőtt beülnének május első hétfőjén a vizsgaterembe (vö. majd a magyar pontszámot viszem, az úgyis könnyű). Azt is értem, hogy egyre kisebb a stressz- és kritikatűrő képességük, és egyre alacsonyabb szinten áll az önismeret.

Én egyébként elég alaposan és szisztematikusan készítek vizsgákra, tojok az ún. ~érzékre (vö. nyelvérzék, stb.), megtanítok minden lépést, amivel jól meg lehet írni egy vizsgadolgozatot. Még annak is, aki (bocsánat) hülye. Mert azt ugye úgysem tudjuk befolyásolni, érti-e az adott szöveget szegény vagy nem. Hogy tudja-e a történelmi hátteret, a kulturális vonatkozásokat, hogy felismeri-e az apró nüanszokat, ráérez-e a finomságokra, vagy, uram bocsá, hajlandó-e alaposan elolvasni a verset/novellát. Ha valaki betartja a lépéseket, igyekszik, dolgozik, belead apait és anyait, megadom neki a magas pontot attól függetlenül, hogy profi volt-e vagy sem. És ha valaki a több éves munkám dacára csak firkálgat, nyilván kevésbé ér el jó eredményt. 

Minden évben van minden persze: satírozás, hülyeségek tömkelege, nulla vázlat, nulla bekezdés, rémes helyesírás, félreértések, orbitális tárgyi tévedések, stb. Ezeket a helyén kezelem, de nem vagyok sem lágyszívű, sem elvtelen. Nem a professzionalizmust pontozom, hanem a készülést, a tanulást. 

No, és új elemként az idén rengeteg reklamáció érkezett.

Az egyik, ami ezzel kapcsolatban meglepett, az volt, hogy hiába mutogatom a megoldókulcsot (szövegértés), hiába érvelek hatékonyan, hogy miért nem jó a megoldása, nem fogadja el. Magyarázza, hogy szerinte miért jó. Pedig hát nem jó. Nem azt kérdezték, nem az volt a szempont, arról pedig nem tehet senki, hogy ő félreértelmezte/nem értette meg a feladatot. Sajnálkozunk rajta, de megtörtént.

A másik kedvencem: "ez az elemzés szerintem (!!) nem ennyi pont".

Tény, hogy az esszé értékelésénél 5 pontos sávok vannak, amiken belül van valamennyi szabad mozgástér, ezen az ember persze eltöpreng, majd dönt. És akkor jön, hogy nézzem már meg még egyszer, mert túl sok pontot vontam le, pedig ő mindenről írt valamennyit.

Ebben persze nem az a zavaró, hogy megbeszéljük az értékelést (sőt!), hanem az az arrogáns, ellentmondást nem tűrő hangnem, amivel arról győzköd, hogy a megoldása több pontot ér, mint amennyit adtam rá. Itt is hiába magyarázom a szempontjaimat, hiába hozom az érveket, a példákat, egészítem ki azt, amit ő gondolt, mutatok rá, hogy hol részleges a megoldása, hajthatatlan.

Ezzel tulajdonképpen azt is mondja, hogy ő jobban ért ehhez. Én pedig nem értek ehhez eléggé és/vagy nem vagyok elég jóindulatú. Tárgyi és fogalmi tévedésekről próbálja bebizonyítani nekem, hogy az ott helyénvaló. Egy novella például lehet impresszionista, csak azért, mert hangulatok jelennek meg benne. Egy vers lehet háborús, holott a megírása idején még nem is volt háború. József Attila verse lehet pozitivista, mert optimistán áll az élethez. És ez a részlet (mutatom) például magasan értékelendő, helytálló megállapításokat tartalmaz:

Radnóti a holokauszt idején élte életét, és sajnos ez okozta halálát, hiszen zsidó származása révén munkatáborokba kényszerítették. (Lager- az egyik legismeretbb, ahol tartózkodott.) Kimagasló írásaival fontos alannyá vált az irodalom életében. Sok ideig reménnyel teli életet élt, de őt a felnőttkor készítette ki pszichésen. 

Mindkét mű belső érzéseket próbál közölni, kikiabálásokban jelenik meg ez az expresszionista stílusirányzat.

Nem az a problémám, hogy át kell néznem újra néhány dolgozatot, hanem hogy (ezek szerint) már a hülyeséget sem tehetem szóvá. Hogy lehet, hogy azt kéne mondanom, hülye vagy ahelyett, hogy adok egy viszonylag barátságos, elfogadható pontszámot, amivel azt hiszem, jót teszek.

Ilyenkor persze lehet írásban fellebbezni, stb. stb., bár a mi iskolánkban az az eljárás, hogy egy harmadik tanár bevonásával megpróbáljuk megbeszélni a diákkal a dolgot. A dolgozatokat az egyik (szakmai) felettes átnézte, minden rendben talált, illetve az egyik esetben még meg is jegyezte, milyen kedves voltam, hogy a tartalmi pontszámot szerkezeti és nyelvi értékeléssel igyekeztem korrigálni (ezt úgy hívják, hogy empátia és belátás, nyilván mindenki eléggé ismeri a saját diákjait ahhoz, hogy meg tudja állapítani, magához képest mekkorát domborított).

Végül amit még problémásnak látok, az a diszciplinák közti pozícióharc. 

Én itt az új munkahelyemen általában természettudományos oszályokban tanítok, kilencedikeseim még nem is voltak, amióta itt vagyok. Amikor bekerülök ezekbe a közösségekbe, sokszor azt látom, hogy a fizika-, matek- és kémiatanárok (de főleg a fizika!) ellenem dolgoznak. (A tavalyi végzőseimnek országosan kitüntetett fizikus osztályfőnöke volt.) Vagyis az alapállás szerint a fizika tudomány, az irodalom pedig csak egy szükséges és fölösleges rossz, amin itt a gimnáziumban túl kell esni, mint a bárányhimlőn. Annak nincs értelme, haszna, logikája, nem jó semmire, stb. stb. 

Bár ahogy haladunk előre az időben, egyre kevesebbszer kapom meg, hogy mire jó mindez, azért most a vizsgán megint érzem a nyomást, hogy ha már az emelt fizika/kémia/matek szopás, legalább én adjak jó pontot.

Adok, persze, annak, aki megérdemli. 

Mert tetszik, nem tetszik, az irodalomértelmezés vagy kritika is egy tudomány (már sokszor írtam erről, tán még fogok is). 

Jövőre végre kapok fiatalabbakat, ők talán megértik a végére, miről pofázok.

Utóirat: az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy nagyon klassz tanárbúcsúztatókon vehettem részt, ahol az is elhangzott, sosem gondolták volna, hogy élvezni fogják a magyarórákat, és köszönik, hogy (egyik kedvenc szerzőmmel szólva) megmutattam az élet értelmét is:

Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

Nagyon büszke vagyok, hogy ezt átadhattam. 

Ahogy arra is, hogy néhányan azzal búcsúztak: "maga olyan... hát, hogy is mondjam... normális".

És mellesleg született 85, 97 és 91 százalékos vizsgateszt is. 

A 87%-ostól kaptam ajándékba egy fotót, amin ő ül törökülésben az egyik magyaróra előtt, fején az irodalomkönyv és egy fesztiválos söröskorsó, a kezében pedig egy kartonlap: ÚJ AGYRA GYŰJTÖK.

Éppen Madáchból írtunk aznap. 

Elnézést, de

Elnézést de...
... egyszerre olvasom az Iskola a határont, A Mester és Margaritát, valamint a Nincseleneket.
Attól tartok, hogy nyolcunk közül csak én. Az előbbi kettőt hangoskönyvben is hallgatom attól függően, hogy épp mikor megy az agyamra Szilágyi Tibor vagy Kulka János hangja.

Olyan okos, művelt és tájékozott vagyok, mint még soha!

[Viszont kurvajó filmes feladatlapot csináltam a Sorstalansághoz, így legalább annak az újraolvasását elsumákoltam (ők persze a könyvből is írtak).]

A javítanivalókat legszívesebben kezelésbe venném egy lángszóróval (szerzőikkel együtt, jaj bocsánat), főleg azokat, amikben a sokszori noszogatás ellenére sem észlelek pozitív változást. (Megfontolandó egy kolléga munkamódszere, miszerint csak random/szúrópróbaszerűen szedi be a fogalmazásokat, mondjuk kérdés, mi a válogatás szempontja.)

Ellenben megkérdezik, mikor kezdjük el kidolgozni a tételeket. #nocomment
Múltkor egy csaj azt mondta, miért, hát nincs is olyan sok anyag a google drive-on! (39 doksit csináltam.)

Az elhanyagolt osztályok rosszalkodnak szomorkodnak, mert nincs elég feladatuk, és pedig lassan megutálom az összes kosár- és focicsapatot, valamint ifjúsági versenysportot.
A múltkor lazításképpen játszani próbáltam valamelyik drámaórán, de annyira élvezték, hogy majdnem megsebesültem...

Ma osztályozóvizsgáztattam egy srácot, akinek jó nagy egója van és gazdag apja valami menő angol egyetemre készül fizikusnak.
Miután közölte velem, hogy az élete múlik ezen a jegyen (is), össze-vissza halandzsázott nekem mindenféle baromságot.
Ha tőlem kapja az egyetlen rosszabb jegyet, karriergyilkos is leszek. #nemleszekhanemvagyok

A macskám klimaxos, minden hajnalban fél 3-kor rákezdi a műsort, és nem tudom, hogy cicafiú kell-e neki vagy csak egy kis éjszakai nassolás, esetleg néhány élő veréb.
Nagyon szeretnék már rendesen végigaludni egy éjszakát, ami az Elgyötört Kisgyerekes Magyar Anyák egyetlen vágya, ne sajátítsam ki, tudom.

Miután nemrég elkezdtem örülni, hogy nekünk hosszabb a tavaszi szünet kicsit, kiderült, hogy azokra a napokra vizsgákat vállaltam. #lúzeeeeer

Sorry there was a problem with your request. Requests.
(#majdjövök)

Kis magyar akadémia

A kis magyar akadémia úgy működik, hogy valakik hatalmas pályázati összeget nyernek egy bizonyos nagy projektre.

A projekt már eleve vitatható, mert mondjuk egy teljesen átláthatatlan kulturális témát próbál fogyasztható, olvasható formába önteni egy olyan érában, amikor már senki nem olvas hosszú és bonyolultan szerteágazó irodalomtörténeteket. Meg amikor tudományosan már különben is másfajta szelek fújnak.

A projektre van mondjuk 5 év.

Na, a bölények (persze csakis 50 fölötti férfiak) összeülnek, hogy megbeszéljék az irányelveket és a részleteket. Budapesten, hol máshol.

Aztán az elkövetkező 4 évben még többször összeülnek. Iszogatnak (gondolom), cigizgetnek, andekdotázgatnak. Esetleg szidják a politikát meg az akadémiát megbénító intézkedéseket. A pártokat. A feleségüket, a fiatalságot, a hallgatóikat.

Aztán egyszer csak eszükbe jut, hogy ehhez a mostre projekthez kellenének szerzők is. 

Ekkor emlékeikben felkutatják, kit is ismernek. Kikkel szoktak konferenciákon összefutni.

Random kiválogatnak néhány témát, ami trendi és/vagy tetszik nekik. A többit szétosztják a nekik kedves doktoranduszok, kollégák között. "Neki szerintem ez jó lenne"-alapon.

Mindeközben az adott témákon 20-25 éve dolgozó szakembereknek nem szólnak. Mondjuk adnak nekik ezt-azt hasraütéses alapon. 

Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy persze mindenki ingyen dolgozik, kivéve azokat, akik szerkesztik ezt az egészet (van, aki 5 évre fizetést kap a pályázati pénzből, pedig még doktorija sincs). 

Eltelik pár hónap, év, a szerzőkkel senki nem kommunikál. A határidők változnak. Az irányelvek is. Illetve azok nincsenek. Egyszer csak közeleg a határidő, és a bölények sorra küldik az e-maileket egyre szívhez szólóbb megszólításokkal ("kedves kollégák"). Értitek, 4 évig eszükbe se jutsz, most meg kedves kolléga vagy.

Aztán elkészül valami, amit most már muszáj benyújtani elbírálásra. Hiszen mégis csak nagy pénzekről van szó. Amikből akár tanszékek technikai felszereltségét is lehetne fejleszteni. Ez persze nem történik meg, jó, ha némelyik intézet kap egy-egy laptopot. A többi pénz...? Költői kérdés.

A bírálat megsemmisítő. Hogy profánabbul fogalmazzak, halál ciki. A szignózó bíráló igazi szaktekintély a maga területén, ráadásul nő. És jól megmondja, ahogy kell. "További elbírálásra alkalmatlan". "Alapvető szerkesztési hibák." stb. Persze mélyen elássák, senki nem olvashatja el. Titok.

A projekt kap még másfél évet korrigálásra.

Ám láss csodát, megint nem történik semmi. 

Viszont hirtelen meghal a szerkesztőbizottság feje. 

Jó szakember, nagy veszteség, minden irónia nélkül. 

Csak hát egy despota bölény.

A fizetett szerkesztők, akik az ő diákjai voltak valaha, immár nem szerkesztenek. Öt évig kaptak fizetést, az letelt, ki is kérhetné számon, mit végeztek. Lehet, hogy már árkon-bokron túl járnak. A keresztapa halott. A többiek meg kussolnak.

A legutóbbi e-mailben azt kérik, mindenki szerkessze meg inkább a maga anyagát egy nyilvánossá tett dokumentumban (#nocomment). 

És hogy (én) volnék-e szíves elvállalni még egy pici fejezetet jövő hétre, ja jó, nem, akkor őszre. Please.

Az akadémiai világ valahol megérdemli, amit mostanában kap. Pont ugyanaz a hierarchia alapú, patriarchális elveken működő elnyomó rendszer, mint az oktatás vagy az aktuálpolitika. Egy omladozó templom.

És közben a romokat pici, törékeny, szorgalmas emberek tartják a vállukon, aki semmilyen erkölcsi, na de főleg anyagi elismerésben nem részesülnek, sem rokonai, sem ismerősei senkinek. Csak dolgoznak, mert szeretik, amit csinálnak. Mert hisznek valamiben. És valamiért még mindig itt vannak.

Te mit választanál...

... a testképzavart vagy az énképzavart?

Amikor anyám a múlt héten felhívott a születésnapomon, a második kérdése az volt, hogy sikerült-e már lefogynom. Mondtam neki, hogy nem tudom, nincs itthon mérleg.

A kérdésnek persze van előzménye: nyár lévén elmentem laborvizsgálatra, mert egy pár évvel ezelőtt történt agyi érprobléma miatt úgyis folyon ezzel csesztetnek, hát, gondoltam, most ráérek, megcsinálom.
Minden oké volt, a vércukorszintem kissé magas.
Nem annyira, mint az év közben készült vérképen (minek is vesznek vért de. 11.30-kor, amikor tök stresszes vagyok attól, hogy nem érek vissza a munkahelyemre?!), 6,27 (a határérték a lelet szerint 5,9).
Egyszer volt már, hogy majdnem cukorbetegnek diagnosztizáltak hasonló eredmény miatt (és vérnyomásos betegnek alkalmi magas vérnyomás miatt), most szemem se rebbent, de, mivel orvos családból származom, elvittem a leletet anyámnak, aki azon a bizonyos felhőtlen nyári délutánon, miközben a többiek gondtalanul fröccsöztek, hosszas eszmecserébe bonyolódott velem a súlyomról.

A teljesség igénye nélkül:

- És sportolsz valamit? (persze sokszor meséltem már neki, miket sportolok, heti 3-4 edzés, nyáron több)
- Persze, járunk spinningre.
- Akkor ki kéne iktatni a cukrot és a szénhidrátot. (egyiket sem eszem)
- Nem eszem ilyesmit.
- Süteményt? 
- Azt sem.
- És mit szoktál reggelizni?
- Zabkását és müzlit, olajos magvakat.
- Jézusom, azokban rengeteg szénhidrát van.
-  [...]
- Hát tudod, nekem is van két hely, ahonnan nem tudok lefogyni, a hátam és a hasam itt. De hát már hatvan éves vagyok ugye, és hát még így is én tudom a legkönnyebben megcsinálni a Pilates-gyakorlatokat...
- [...]
- És akkor nem is jársz biciklivel?
- [...]
- Amikor én egyszer annyira lefogytam, akkor csak nyers zöldséget ettem és natúr csirkemellet. (rosszul emlékszik, csalta az apám és több évig voltak válófélben, attól fogyott le, miközben én a dugi cigijét szívtam [sosem dohányzott, de akkor tartott otthon bagót])
- [...]
- És miket szoktál enni? (= ezen a ponton már végképp nem láttam értelmét a párbeszéd folytatásának, viszont végig kellett hallgatnom... egyébként ők a szívbeteg férjével mangalicakolbászt esznek és oldalast... fent idézett látogatás alkalmával palacsintát sütött...)

Mondtam neki még, hogy egyáltalán nincs arra berendezve az életem, hogy kalóriákat számolgassak, ráadásul ez kurvára untatna is. (- De nincs más mód.) És egyáltalán, nincs annyi időm a testemre, mint Sarka Katának meg Rogán Cilinek, mert náluk én sokkal elfoglaltabb üzletasszony vagyok, ráadásul sajnos csak úgy érzem igazán jól magam, ha néha csak úgy ledöglök és olvasok. Vagy megnézem az Almodovár-összest.
Olykor persze elgondolkodom azon, hogy félmaratonokat futok és minden este edzőterembe járok ezentúl, mint egy-két kollégám, de akkor: vagy neki kell állnom szponzorokat keresni, vagy az ötvenes éveimben járó kapuzárási pánikos férfinak kellene lennem, akinek vagy nincs felesége, vagy az naphosszat otthon van és kisüti (szűz olivaolajban!) a natúr csirkemellet estére.

Szóval!
Sosem voltak illúzióim az alkatommal kapcsolatban; egy olyan családban, amibe beleszülettem, ez nem is lett volna lehetséges.
Emlékszem, a 8 éves unokatesóm nem ehetett még egy szeletet a saját szülinapi tortájából, mert az anyja megtiltotta neki (akkor minek volt habostorta, bazmeg?), a drága potrohos nagymamám pedig, akit amúgy tényleg nagyon imádtam, minden balatoni strandszezon első napján azzal volt elfoglalva, ki mennyit hízott az elmúlt télen. (Persze amikor a tesóm egyetemistaként inkább bulizott, mint evett, akkor ő sovány volt, amikor úsztam, nekem túl széles volt a vállam, stb., ezek voltak a régi szép idők, amikor a testfasizmus meg a body shaming fogalmát még hírből sem ismertük. > olvasnivaló itt és itt magyarul itt.)
Anyám és apám között a súly kardinális kérdés volt: apám hedonista, anyám óvatosabb (vagy inkább hiúbb nő), és kétségtelen, hogy neki volt igaza, hiszen a súly komoly rizikófaktor, ezt nem kell magyarázni. Híresen nagy fogyása hátterében persze nem ez állt, hanem inkább a bánat és az életközépválság. Aztán amikor újra férjez ment, visszanyerte az eredeti alkatát.

Pár éve volt egy krízisem, nyárra esett főleg, és amikor visszamentem dolgozni a szabadságról, senki sem kérdezte, valami baj van-e, hanem megdicsértek, hogy szép vagyok, hogy csináltam. Anyám persze azon a nyáron egy szót sem szólt, bezzeg most. (Konklúzió: inkább legyél idegroncs, de sovány.)
Ezek után persze nem voltk kedvem levetkőzni előtte, pedig akkor látta volna, hogy sima a bőröm, vannak izomtónusaim, és nem lehet belecsípni a fenekembe. Ha egyszer is megölelt volna úgy kb. 15 éve (lehet, hogy sokkal több, nem emlékszem), nyilván érezné, hogy amit viselek, az jórészt izom; persze nem mondom, hogy nincs rajtam súlyfelesleg meg puhaság itt-ott, de ki a picsának van kedve megtagadni magától egy szezámmagos kiflit (nem, nem franciakrémest, tényleg tökre nem szeretem az édességet!), ha épp úgy tartja kedve? Vagy egy lángost?

Úgyhogy arra jutottam, hogy a dokik egyrészt képtelenek a vérképnél jelentkező (apróbb?) eltéréseket leválasztani a testsúlyproblémáról, másrészt nekik nyilván nincsen hasonló tünetük, mert preventíve szedik a (1) vérnyomáscsökkentőt (2) koleszterincsökkentőt (3) véralvadásgátlót (4) vércukorszabályozót.
Az isteni útmutatás még mindig a testtömegindex, holott számtalan kutatás igazolta, hogy ez az érték önmagában egyáltalán nem mindenható.
Hát köszi, de nem. Eszem ágában sincs laborokban és patikákban tölteni a hátralévő életemet.
Tudom, hogy van mit dolgoznom magamon, hogy jobb legyen a közérzetem, ezért például kurvára szeretnék már nyugdíjas lenni, mert akkor nem a napi 12 óra munka után kell elkezdenem foglalkozni magammal és mindig ki tudom aludni magam.

Még egyszer mondom, nem elhízásról beszélünk, és egyáltalán nem vitatom, hogy az valóban veszélyes.
Arról beszélünk, hogy az egészségért való ún. aggódás okán (vagy csak úgy) az ember rendszeresen dehonesztáló megjegyzéseket kap a külsejére olyanoktól is, akik elvileg közel állnak hozzá. Hogy nem egymás biztatásán és az önbizalomépítésen dolgozunk, hanem azt keressük, hogy a másikban mi a hiba meg a deformitás. Mindezt ráadásul úgy tesszük, hogy gondosan szelektálunk ("de hát ő már elmúlt 60", "ja, de hát ő szült három gyereket" [értsd: neked viszont nincs mentséged]).

Szóval belenézek a tükörbe, és szépen eldöntöm, tetszik-e, amit látok.
Ha nem tudok felmenni a másodikra lihegés nélkül, az gáz.
Ha kifulladok pár perc rohangálástól, az is gáz. Szeretem, ha gond nélkül végig tudom csinálni az edzést, de ha nem, akkor elfogadom, hogy kurva hosszú napom volt, ez meg pont a vége.
Nem zabálok szénhidrátot meg cukot ész nélkül, sok nyers zöldséget eszem, sok vizet iszom.
A stresszel egyelőre úgysem tudok mit kezdeni, mivel a középosztály (haha!) többsége, főleg, ha nő, 2-3 munkahelyből tudja előteremteni azt a fizetést, amiből kényelmesen kulturálódhat és megveheti a fitnessbérletet, a rozskenyeret meg a chia-magot. 
Amikor megkívánok egy kenyérlángost valami kibaszott fesztiválon, akkor megeszem. A sült krumplit is. Majonézzel.
És eszem a szülinapi fagyimból is, tejszínhabbal. A többit meghagyom a növésben lévőknek meg az édesszájúaknak.
Aztán holnap megint répát és brokkolit, nem azért, mert muszáj, hanem mert szeretem, és jól esik.
A szépség fogalma (és amúgy az egészségességé is) egy történetileg változó társadalmi konstrukció.

Ha a keresztényiség nevében nem lobbiznának a haladó társadalomtudományok ellen, ez is világosabb volna.
És akkor talán nemcsak hogy több egészséges test, de több egészséges 'én' is lenne.

December 20. óta...

December 20. óta akarok posztot írni.
El szerettem volna mesélni, hogy elvittem egy csapatnyi gyereket Budapestre.
Érdekes ez az egyetemi gyakorló, hirtelen pénzek teremnek a franc tudja mire (mert hogy az időben kifizetett különmunkákra nem), úgyhogy lett a busz (nekünk) ingyen, amivel gyorsan szervezni kellett egy tehetséggondozásnak álcázott utazást.

Hülye szó ez a tehetséggondozás, meggyőződésem, hogy minden gyerek tehetséges valamiben, az elitképzés pedig baromság; pont azoknak van a legnagyobb szüksége emberséges és támogató hozzáállásra, akik nem kiemelkedőek a szó hagyományos értelmében.
Ez a csoport sem kiemelkedősen tehetséges, csak hát nekem gyorsan volt ötletem egy gyors programra. Mert az előző munkahelyemen nem voltak ilyen lehetőségek. És mert most meg lettek. És már csak ezért is megérte váltani (itt most nyugodtan jöhet megint a szólam, hogy a buta gyerekeket lecseréltem az okos gyerekekre; NEM, a zaklatott munkahelyi körülményeket cseréltem le normális kondíciókra).

Szóval elmentünk Budapestre. Délelőtt a Kávánál voltuk A troll című előadáson, ami nekem is nagy élmény volt, mert bár helyben is vannak színházi-nevelési programok, közel sem annyira profik, mint a Káva. Az előadás a netes bullyingról szól, a megszégyenítésről. Egy duci butuska postáslány párt keresett a Tinderen, és egy gazdag vállalkozó csávó rábólintott szórakozásból. Aztán felpörögtek az események, mert a vállalkozó csávó egy zárt csoportban kibeszélte a csajt és kiposztolta a szerelmes üzeneteket/képeket.

Az előadáson csak mi voltunk meg néhány külsős. Nagyon feldobódtam, hogy el tudtam őket vinni ide. Eleinte persze csak szerényen pislogtak, hogy itt kérdeznek és válaszolni kell, meg hogy meg kell oldani a darabban felmerült konfliktusokat, a színész-drámatanárok szólnak hozzájuk, és nem lehet csöndben maradni. Tökre jó érzés volt, hogy olyanok is megszólaltak, akik korábban nem. Ez itt most tényleg nem a magyaróráról szólt, hanem az életről, és valamilyen szinten mindenki érezte, hogy ehhez köze van.
Nagyon jó visszhangokat kaptam.
A Kávások is örültek, azt mondták, vidéki iskola a legritkábban jut el a délelőtt 10-kor kezdődő előadásaikra. És hogy ez milyen okos és ügyes csoport, mindenről volt véleményük. Én meg büszke voltam, pedig tényleg, még 4 hónapja sem ismertem őket akkor.

Délután a Láthatatlan Kiállításra mentünk, azt is régóta meg szerettem volna nézni. Volt egy kis szorongás bennem is és a gyerekekben is, hogy a sötétben mi lesz, de a vezetők annyira lazák és barátságosak voltak (teljesen tinédzser-kompatibilisek), hogy az egy óra a teljes sötétségben csak úgy elszállt.

Nem tudom, mi dívik egy ilyen típusú iskolában, de direkt nem akartam a Nemzeti Múzeumba meg a Szépművészetibe menni most. A srácok azt mondták, ez nagyon különleges nap volt, csináljuk ilyet máskor is. Úgyhogy azt kell mondjam (a fanyalgóknak), a gyerek mindenhol gyerek, az ember pedig végső soron nekik akar kedvezni.

Megsértődhetnék persze azon, hogy ketten is kiakadtak a váratlan budapesti utamra, hogy újoncként "elhappolom" pénzt meg a lehetőséget, mert hogy "másnak is van tehetséges diákja", stb. stb.
Az igazság az, hogy ennyi érzékeny gyomrú tanárt egy helyen még nem láttam.
Ennyi elitistát és alacsony teherbírású tanárt sem.
Arról már nem is szólok, hogy okos diákokkal könnyű aratni.
Az "ország legjobb magyartanára" persze nem tanít sportosztályban, sem pedig a keretszámokat tartandó, kényszeredetten feltöltött németes osztályban.
Ezek nekem jutottak.
Nem érdekes, nagyon is otthon érzem magam köztük.
És tényleg nem az számít, hogy a munkaközösség-vezető mit gondol a munkámról.

A belem persze még mindig lóg, 270 körüli felvételi dolgozatot fogunk javítani, háromszor vagyok bent szombaton az előkészítő miatt, de olyan tapasztalatom 10+ éve nem volt, hogy a főnök odajön a karácsonyi vacsorán és a szalagavatón is (!), hogy hogy érzem magam. Én, személyesen. Pedig nem 45 fő a tantestület...
---
Amúgy pedig kifizetett a kiadó, úgyhogy a terv utazás és szobafelújítás.
Két határidőm van a hónapban.
És megkaptam életem első borzasztóan lehúzó tanulmányrecenzióját.
Igazuk volt. Ott, Amerikában. Ahol biztos nem kulimunkáznak a tudósjelöltek.
És én elgondolkodtam azon, meddig tudok még kettős életet élni, mármint hogy az igazán nekem fontos feladatokat hétvégén próbálom gatyába rázni, miközben pénzt keresek arra, hogy tudjak venni egy új komódot meg téli gumit a kocsira.
És hogy más a helyemben már réges-régen feladta (volna).
Valami nagy-nagy változást szeretnék, de egyelőre be kell érnem a kisebbekkel.
Utólag is boldog karácsonyt meg új évet mindenkinek.
Semmi érdemleges nem történt.
Csak a macskám öregszik.
Karácsonyra kaptam egy monitorozó okosórát.
Minden reggel bekapcsolom rajta a pulzusom.
Tegnap 15 ezer lépést tettem.

Univer

... az egy majonéz, tudom.
De itt most azon kezdtem el tűnődni, vajon az egyetemista intellektuális és evolúciós szempontból mennyivel fejlettebb embertársainál, még ha csak elsőéves is.

Egyrészt két hétköznapon végigmegyek délután kettő és négy között a tanszéken (sőt, a karon), és szinte csakis külföldi hallgatókat látok. Nem, nem baj, csípem a multikultit, az egyik órámra jár is egy orosz lány, nagyon okos, tavaly volt egy török tanítványom, ő is az volt. Mindketten törekvőek.
Csak azon gondolkodom, nem tévút-e valahol, hogy míg az egyetemek megpróbálják a pénzük miatt becsábítani a külföldi hallgatókat, az itthoniaknak egyre inkább csak a nihil jut.

Múltkor olvastam egy cikket (csak most nem találom), hogy a magyar hallgatók jelentős százaléka nem fejezi be az egyetemet annak ellenére, hogy a hallgatói szerződésben erre az esetre kötelezik őket a tandíjuk visszafizetésére és/vagy ledolgozására. A cikk nem keresett okokat, csak statisztikákat közölt.
Véleményem szerint amúgy még mindig túl nagy a társadalmi nyomás abba az irányba, hogy ha nincs diplomát, nem lesz állásod (hülyeség), sem magas fizetésed (szintén hülyeség), ezért aztán boldog és boldogtalan jelentkezik, főleg a bölcsészkarra úgy, hogy közben nincs előtte semmi perspektíva meg ambíció.

Persze biztosan számtalan más oka is van a sikertelenségnek meg a motiválatlanságnak.
Mint a középiskolások lelkeit jól ismerő oktató, igyekszem mindenre gondolni. Pontos, gondos információkkal látom el őket, mindent feltöltök a megfelelő helyekre, külön és hetente e-mailezek a házi feladatokról, ennek ellenére ma is megkérdezte valaki, hogy akkor most mit is kell csinálni.
Mondtam, hogy már kiküldtem az e-mailt régebben. Erre ő: igen, megkapta, el is olvasta, de nem emlékszik.
Na, itt néha patthelyzetben érzem magam.

Ugyanez van az instrukciókkal és az alapkészségek fejlesztésével.
Feladat: válassz ki egy témát, ami valamilyen módon kötődik a (széles értelemben vett) kultúrához. Fogalmazz meg egy állítást ezzel kapcsolatban (tézis). Gyűjts érveket. Olvass el min. egy szakcikket/szakirodalmat hozzá. Próbáld a prezentációt jól felépíteni. Add elő igényesen.
A témák megadva (próbáltam, de maguktól nem tudnak választani), a konzultációs lehetőség felajánlva (minden e-mailre válaszolok azonnal), szakirodalmi segítség szintén felajánlva. Az időpontokat ők választják ki.

Miután 6-8-an nem válaszoltak az e-mailemre, ezért eleve későn lett témájuk, az első prezentációs héten két hallgató mondta le a dolgot, az egyik úgy, hogy meg se jelent. A másikat már befenyítettem: megírtam neki, ha nem lesz idő rá a halasztott időpontban, egyszerűen nem hallgatom meg. Meg persze voltam kis füllentések: nem jó a ppt, elveszett a pendrive, nem tudta kinyomtatni, stb. stb.
A csúcs viszont az volt, hogy egy lány, aki a historical past/national identity témát választotta, azt mondta, ő kicsit bátorkodott megváltoztatni azt.

Téma: pozitív szemlélet a mai világban. Tézis: az élet szép. Érvek: hááát, pl. tök jó zenekarok vannak a 70-es évektől kezdve, meg felmentünk az űrbe, feltalálták az Internetet, szóval csak pozitívan előre, és minden jobb lesz, nem kell olyan sötéten látni a világot...

Nem , nem tini önsegítő csoportom van, hanem egyetemi szeminárium irodalom/kultúra témakörben.

Aztán ott ült egy srác pont ezen az órán, egy amolyan flegma filozófus, harmadéves, egyfolytában a telefonját nyomogatta. Kiderült, kényszerből vette fel az órát, kötelezőként, most fog végezni, hátára a púp. Azon kívül, hogy lenézően pislogott (és néhányszor elég kellemetlenül is éreztem magam emiatt), semmit nem csinált, semmit le nem adott, így egy nap gondoltam egyet, írtam neki egy e-mailt, hogy ez vajon szándékos passzív rezisztencia-e (az legalább tökös lett volna), vagy valami más. És ha teljesíteni akarja a kurzust, adjon már le pár beadandót, nem szívesen szívatok meg végzősöket.

Kiderült, hogy szó sincs tökösségről, egyszerűen lusta, meg elvesztette a kurzusleírást (igen, azt, ami év eleje óta fel van töltve, és amely mappára hivatkozva amúgy minden héten írtam egy e-mailt a csoportnak), de azért köszönte, és ígérte, ír valamit.
Múlt héten megkaptam a 'kritikus reflexióját'.
Ebben a félév elején tárgyalt négy szöveget veszi egy kalap alá, és ilyeneket ír, hogy...

... az irodalom- és kultúrakutatás nem tudomány, hiszen a tudomány egzakt tényekkel dolgozik. Ám ő az ilyen kurzusokon tényekkel még nem találkozott, csakis nézőpontokkal, de őt nem érdeklik a nézőpontok, csakis az igazság (sic!). A tudomány nem keveredhet a politikával (politika = többek közt a hatalom megszerzésére és befolyásolására irányuló tevékenység), ő nem is érti, minek hall politizálást (!) az órákon, különben meg mennyire visszás, hogy emberek abból élnek, hogy ilyen ingatag területeket kutatnak, mint irodalom meg kultúra. (Filozófia szakos hallgató, csak mondom!)

Tele van a hócipőm a mások fejében turkálással, ha 500 kisebb-nagyobb esszét nem javítottam szeptember óta, akkor egyet sem, de azért erre kénytelen voltam írásban válaszolni.
Leírtam többek közt, hogy bár nem vagyok otthon a filozófiában, de az igazság kérdésének szerintem elég nagy szakirodalma van, vagy ha józan ésszel nézem, akkor is megállapíthatom, hogy az igazságot mindig valakik deklarálják, azaz az sosem lehet objektív. A politika pedig többek között úgy kapcsolódik a tudományhoz, hogy az egyes tudományos tézisek elfogadása igenis hatalmi játszma, ha nem hiszi, kérdezze meg mondjuk Galileit vagy Giordano Brunót. Mellesleg meg szerintem a humán tudományok soha nem is aspiráltak a természettudományok piedesztájára, a kettőt egyszerűen nem lehet összehasonlítani.

Arra jutottam, hogy szép lassan (aktívan rájátszva vagy passzívan elviselve) mindenki aláveti magát annak, hogy itt igenis a társadalom elbutítása zajlik. Az oktatók fásultak, a diákok nem akarnak semmit, csak szabad, önfeledt életet, online játékokat és jó piákat, az egyetemeket meg majd fenntartják a kínaiak, az oroszok meg a törökök. Csak ki fogja őket okítani? Ez a kérdés. Majd a Rezsim Rokonai.
 

Relativity

A viszonylagosság nálam úgy működik, hogy általában észre sem veszem, mekkora terhek és felelősségek nyomják a vállam. Amiket egyébként én vállaltam, csak nem mérlegeltem, mert nem tudtam vagy nem akartam. Ennyire fasza gyerek vagyok. Mit nekem.

Ha mások rám szólnak, lecsitítom őket, hogy á, dehogy. Aztán egyszer csak -- mint amikor rádobnak valakire két cementes zsákot -- nagyon hirtelen megérzem. Kellemetlen, ahogy hirtelen megérzem, hogy ez milyen kibaszott nehéz. Súly, teher, nyomás, mázsák, tonnák. Szar. Ilyenkor általában csak az üvöltő rockzene segít. Sok gitár. Aztán később majd cizellált és filozofikus mondatokban kinyilvánítok.

 

 

 

A CEU-ügy margójára

- mellékdalok sötét időkre - 

*

Nem fogom összegezni az interneten hozzáférhető rengeteg hírt a témával kapcsolatban. Nem fogom belinkelni azt a videót sem, hogy az itteni egyetemi flashmob alkalmával a két kezemen meg tudtam számolni a résztvevőket. (Én is voltam már tanártüntetésen, ahol ötvenen voltunk, voltam ünnepnapi demonstráción is, ahol pedig csak kétszázan.) Amikor egy fiataltól azt hallom, elfáradt abba, hogy mindig csak ugyanaz a pár ember küzd evidens dolgokért (meg hogy egyáltalán, evidens dolgokért küzdeni kell), elszomorodom. Vagy begurulok. Attól függ...

A múlt héten behívattak minket, angoltanárokat az igazgatói irodába, mert az egyik srác (szakképzős, 20 éves) ordibált a tanárral. Az első hírek szerint azért, mert nem engedte el nyelvóráról, ahol ő feleslegesnek érezte a jelenlétét (mert már nyelvvizsgája is van), a tanár pedig be akarta írni hiányzónak.
Megkaptuk az ívet, hogy  nem mértük fel a tanulókat, ezért rosszul érzik magukat, nincsenek kihívások, nincsenek foglalkoztatva, "nektek is biztos nagyon nehéz így differenciálni", ezért aztán mindenki feszült ideges, stb., ennek a vége csakis az ordítozás, az agresszió lehet.
Majd az érintett tanár is elmesélte az esetet, amiből kiderült, hogy mind ő, mind a csoport kinevették a tanulót, mert a fogszabályzója miatt most átmenetileg nem lehet érteni, mit beszél. (És persze hetek óta csesztetve van szóbeli számonkérésekkel, holott nem tud beszélni....)
A srácnak pedig elpattant az agya, és majdnem ráborította a tanárra az asztalt.
[...] Erre a verzióra az igazgatónő, miután kicsit azért kikerekedett a szeme, azt mondta: "de lássuk be, bizonyára azért növekszik a tanulóban a feszültség, mert a diákok tudásszintje a csoportokban nem egységes...."

Értjük, ugye? Egy tanár megaláz egy (nagykorú) diákot, konklúzió: a gyerek nincs lekötve a tanórán megfelelő feladatokkal, ezért ordítozik.
A tanuló szaktanárit kapott, a tanár semmit. 

Rögtön ezután utasításba kaptuk, hogy írjunk majd meg egy többszáz milliós pályázatot május 15-re, mert "az nagyon sok pénz", és a fenntartó "bizonyára minket fog kötelezni a feladatra". A pályázat tárgya 40%-ban hátrányos helyzetű csoportok nyelvi oktatása (korhatár 16-65 évig) esténként, délutánonként, hétvégén, a Holdon, nem tudom... A pályázati leírás 42 oldal, menedzsereket kell foglalkoztatni, mert azok mindenhez értenek.
Majd a fent említett kolléga, nyilván, pedagógusnak úgysem alkalmas, de vezetői képzettsége, üzleti tapasztalata van. Megírja, megnyerjük, ő meg a mennybe megy.

*

A múltkori fegyelmi tárgyaláson nem rúgtak ki két diákot, a bizottság "csak" a megrovás mellett döntött, mert nem lehetett bizonyítani, hogy elkövették azt, amivel megvádolták őket. Más is volt a rovásukon, tehát a büntetés valahol jogos volt. Igaz, konfliktusuk mindig ugyanazzal az angoltanárral van, aki kvázi megfenyegette őket, hogy addig írja be a megrovásokat, amíg csak el nem érik az elbocsátást, mint végső megoldást.
A bizottság nem így döntött.
Az igazgatónő behívatta a bizottsági tagokat, és "bohóckodásnak" nevezte a demokratikus döntést.
Egyedül a (nyilván általa képviselt álláspontot magáévá tevő) igazgatóhelyettes szavazott a kirúgásra, a tanárok és a diákok nem.

A fenti igazgatói irodai angoltanári megbeszélés után e két diák tanárának bent kellett maradnia egy rövid, személyes megbeszélésre. [...]
Tegnap azt hallottam, hogy a két diáknak megint "ügye" van, nekimentek az angoltanárnak, mert állítólag ő nem a házirendnek megfelelően osztályozott (gondolom, random órai munka egyeseket osztogatott, mert ez a módszere). Volt veszekedés, az angoltanár már nem írhatott be újabb szaktanárit, mert ez már "nem az a szint". Új fegyelmi tárgyalásuk lesz, ahol most már nyilván nem lehet mást tenni, mint kirúgni őket.

Az egész procedúra két hétbe sem telt.

*

Azért azoknak, akiknek nem pörög az agyuk reggel kilenckor, mint nekem, levonom a következtetést.
A Nagydiktátorok Kisdiktátorokat ültetnek a megfelelő székekbe. A Kisdiktátorok alkalmatlan, buta, de szervilis embereket állítanak saját szolgálatukba, hogy azokat felhasználva meghozzák a nekik nem tetsző dolgok ellen való döntéseiket.
Ezeket a döntéseket racionálisnak, értékesnek, fontosnak, és demokratikusnak állítják be. Olyanoknak, amikkel az ún. közös értékrendet védik.
Ez a "közös értékrend" valójában nem közös, mert csak ők gondolják így, ezért aztán nincs kollektív szellem, amit folyton hiányolnak és erőszakos eszközökkel próbálják feléleszteni.
A többség mindezzel nem ért egyet, de nem tesz semmi, mert 1) nem érzi, hogy lennének lehetőségei 2) mivel nem érinti konkrétan, leszarja az egészet.
Ebben élünk.
A mikro- és a makroszinteken egyaránt.