Sávok

Tán volt már ilyen című poszt, de mindegy.

Tán minden tanév végén van ilyen című poszt, nem tudom.

A héten gátlástalanul csak minden második napon mentem be, egyrészt a tanáriban nincs légkondi, másrészt mindig szól hozzám valaki (az asztalszomszédom például mindent, amit csinál, hangosan kommentálni), harmadrészt a hétfői diáknapon üvöltött a zene, szóval iszonyú zaj volt. 

Itthon is dolgozgattam, bár a nagy munkák már lementek, jövő héten még van vizsga, tanárfelvételi az egyetemen, beirakozás, tanévzáró értekezlet. Közben beszámolót írtam, próbáltam rendbetenni a tantárgyfelosztást meg a jövő év elejét, egyeztettem, ilyesmi. Ezek egy részét home office-ban is lehet, hálisten.

A szitut nehezíti, hogy vezetőváltás lesz nálunk, így nem elég a politikai hajcihő (szerintem nyáron még egy csomó minden fog történni), nem igazán tudjuk, hogy az előkészítési feladatok még a régi főnökhöz, vagy már az újhoz tartoznak. Mindketten elég képlékeny természetűek, szívesen mondják az őket megkereső feleknek, amit hallani akarnak, ezek aztán a nagyképet tekintve érdekellentéteket teremtenek és összeütköznek.

Nekem volt már szar munkahelyem, szóval különösen törekszem a korrektségre, az egyeztetésre, az információátadásra és az úgynevezett "szolgálati útra" - vagyis arra, hogy először az érintettekkel és a közvetlen felettesemmel beszéljek meg dolgokat, majd utána vigyük oda az infót a főnöknek, közösen. De nem mindenki így működik, egy ilyen iskolában megvannak a kiválasztottak, a "régi motorosok" (én inkább "szent teheneknek" szeretem hívni őket), akik úgy gondolják, hogy az életkoruk és az iskolában eltöltött éveik (na meg a mesterpozíciójuk miatt) érinthetetlenek. 

Évek óta tartok fakultációs órákat, de persze sosem volt büdös az átlagos osztályokban való munka sem. És évek óta vita tárgya, hogy mi hasznosabb és megoldhatóbb: a heti 6 óra sáv (vagyis hogy mindenféle gyerekek összejönnek a csoportba) vagy a plusz 2 tanóra, ahol kevesebb időben, de csak a vizsgára kell készülni. Nagy iskola lévén a 6 órát nagyon nehéz bepréselni az órarendbe (szakkörök, plusz órák, óraadók, szakértői szabadnapok, egyéni igények, stb.), így most plusz 2 órás lehetőséget kaptunk kettébontva - humánosok és a többiek. Én vittem volna a többieket - sportosztályos, németes, angolos vegyes csoport, 8 fővel. A kolléga, akit alig bírtam rábeszélni a másik (jóképességű, humános, 6 fős!) csoportra, nagy nehezen szintén bevállalta végül. (Ezt a válogatósdit se értem - mégis ki a fenének ajánljak fel emelt felkészítést, ha nem a szerzőtársamnak, a jelentleg egyetlen mesterpedagógusnak a munkaközösségben, akinek a hallgatói mentori munkában mindenfélét is meg kellene tudnia mutatni a felzárkóztatástól a tehetséggondozásig. Minden évben küzdünk ezen - ahogy azon is, hogy ő nem érzi szükségét, hogy egyenlő terherviselésben vegyen részt, azaz néha ő is tanítson sportolókat meg informatikusokat is.)

Mindeközben erős lobbi ment a heti 6 órás változatért, amit a maga részére a történelem munkaközösség évek óta keresztül tud verni (ld. szent tehenek, illetve töri szakos igazgató), így az utolsó pillanatban (az esélyegyenlőségre, a méltányosságra és a következetességre tekintettel) mi is megkaptuk ezt a lehetőséget. Valószínűleg utoljára, mert az új vezető és az óraszámok ellene lesznek ennek.

Elővettem a kollégát, hogy tárgyaljuk újra a helyzetet (így tartottam korrektnek). Persze hazudnék, ha azt mondtanám, nem tudtam, mit fog mondani - hogy igényt tart mind a 6 órára. Érveltem a következő évek helyzetével, azzal is, hogy a sportolót és a heti 5 órában magyart tanuló humán osztályost nem lesz könnyű egy nevezőre hozni, hogy differenciálni kell majd, hiszen az a tapasztalat, hogy a csoport fele végül középszintre megy, velük is kell foglalkozni. (Az utolsó ilyen csoportoban sok lelki munka volt ezen - igaz, ott pont a kolléga diákjaival foglalkoztam, akik meg voltak győződve a zsenialitásukról, szemben a többiekkel, akik végül szintén remekül érettségiztek egyébként, de nem volt könnyű kezelni a komplexusaikat és a hiányosságaikat.)

A kollégát ismerve ez hiúsági és érzelmi kérdés - jól villantó csoportot akar és mintadiákokat (utóbbiban csalódni fog, a fakultációt sokan az eredeti tanáruktól való elmenekülésre használják, eszükben sincs emelt szinten vizsgázni). A fakt a hatalmi harc eszköze is: mindig a csúcsragadozónak kell megkapnia. Nálunk persze 6 órában még nagyobb presztízskérdés ez.

Úgy alakult tehát, hogy lemondtam a 2 órámról, odaadtam neki az egészet (b@sszameg), küzdjön akkor. Megyek helyette magyart tanítani a matekos osztályba (amit a közös teherviselés nevében bevállalt volna most - mármint hogy nem elitosztályt halászik ki magának). 75-80 tizenötévest (kockázat és sportolókat) kell gatyába ráznom szeptembertől. Biztos sokkot kapok, elég régen volt már 'óvodai csoportom', de tudjátok mit, cseppet se bánom. (Azt kicsit igen, hogy a könyveinkre most terveztem volna egy komplett 2 órás tanmenetet kidolgozni, de így most nem sürgős.)

A keletkezett (fizetett) túlórákat pedig magamra osztottam - bár nyilván a kolléga azt is szerette volna, hiszen így a nagy óraszámú csoportok miatt mindössze két helyre tudja bevinni a hallgatóit, sehol egy potya nyelvtanóra meg ilyenek.
Ez az egész persze a pozícióhalmozás eredménye is (az iskolavezetés hibája részben): ő például osztályfőnök, munkaközösségvezető, szakértő és mentor is, ezek miatt sok az órakedvezmény. Jövőre lesz egy másik szakértőnk is (szaktanácsadó), aki szintén mentor, tehát az egyrészt az ő szakértői napjaival és újabb órakedvezményeivel is számolnunk kell (ezeken a napokon ui. nincsenek órái). 

Én amúgy nem vagyok egy ájuldozós típus, de jól emlékszem, hogy amikor 9 éve, amikor felvettek ebbe az iskolába, kicsit meg voltam illetődve főleg azért, mert többen még a köszönésemet sem fogadták (gyüttment voltam). Erre persze csak én emlékszem már, azóta sok víz lefolyt, megjött a respekt, bár van, ami nem változik. Például ez a kivagyiság másokban, ez nagyon nem változik, amit az is táplál, hogy erre a helyre sokan 'ideszülettek', soha életükben nem dolgoztak máshol, nem voltak másod- és harmadállásaik. Fogalmuk sincs, mit jelent 26-28 órában húzni az igát, miközben írni-olvasni tanítasz 16 éves gyerekeket, meg néhányan teherbe esnek, sokan kibuknak, és a gyámhatóságnak meg a családsegítőnek kell folyamatosan jelentéseket, jellemzéseket írnod, stb.

A kolléga folyamatosan osztályfőnök (természetesen), és minden évben őszintén meglepődik, mennyivel több a 'problémás' gyerek, akiket persze előszeretettel kezd ki a hátuk mögött a tanáriban, miközben kifelé próbálja mutatni a nagy empatát (kevéssé sikerül). Tény, hogy bennünket (az 'elitiskolát', muhaha) is utolértek a speciális nevelési igényű, bonyolult családi hátterű gyerekek, amin normális, a valóságban élő ember persze nem lepődik meg, csak az, aki évek óta nem tolta be az orrát 'alacsonyabb presztizsű' osztályokba, mert különösen szeret a befolyásos szülőknek imponálni (egyetemi iskola vagyunk, ugye) és nagyokat flexelni az osztályátlagaival, ha ennek vér és veríték az ára, akkor is.

A héten lezártuk a tanévet, a jövő héten pedig két napot fogunk egy érettségi-bizottságban együtt eltölteni, ahol hallgathatom a nagyszerű feleleteit (nekem csak egy diákom van) és ámuldozhatok a szakmaiságán. Ezt az egész órafelosztásos dolgot addigra sikerül tényleg elrendezni magamban; nem hazudok, nekem tényleg mindegy, kiket tanítok, szeretem a változatosságot is - ebben a történetben inkább az önzés és a gőg zavar, amit, bármennyire is szeretnénk, nem tudunk szakmai érvekbe burkolni, mert annyira kilátszik.

Most csak az érdekel, hogy július elején Zachor képzésre megyek Budapestre, amit nagyon várok, de megyünk majd kirándulni, és augusztusban utazunk is, szeptemberber végén pedig vár Canterbury. Utóbbi programot az iskolában már bejelentettem (szabit fogok kérni), és valószínűleg a nyílt napot is érinti, amit már a kollégának is említettem, gondoltam, rangidősként helyettesít majd. 
Érzékeltette velem, hogy erre ne számítsak, szóval majd felveszek egy cool kis videót, amin bemutatom az amúgy remek képzésünket, amit nekem van időm újabb és újabb ötletekkel fejleszteni minden évben, mert nem a hiúságom legyezgetésével vagyok elfoglalva.

     

Mun(Politi)ka

Még a szünet előtt szerettem volna bejegyzést írni, de ahogy lenni szokott, sok-sok mindent be kellett fejezni, voltak határidők meg mindenféle egyéb.

Akartam írni egy kicsit arról a fiúról is, akivel elég sokat foglalkozom, mert sokat ír, és mindig megmutatja véleményezésre (irodalomtörténésznek készül, ez nálunk valamiféle trend lett vagy mi). Nagyon szorgalmas és jók a képességei is, a szükséges kreativitás viszont szerintem hiányzik belőle, nem baj, így is lesz valaki, mert ügyesen helyezkedik a kapcsolataiban és mindenkivel nagyon udvarias.

Kiderült viszont róla, hogy nehezen bír a hormonjaival, sokszor bánt másokat, sőt, volt egy tesiöltözős atrocitás is, ahol győzőtt a falkaszellem és történt volt egy kis fürdetés (már hogy nem őt a fürdették, hanem ő, másokkal egy gyámoltalanabb fiút). Az esetért megkapta a megfelelő fegyelmi fokozatot, amitől nagyon kétségbeesett, mert az anyja a legutóbbi eset után azzal fenyegette, hogy kiveszik az iskolából, és elküldik inkább kőművesnek, ezért megkeresett engem.

Támadt némi PTSD-m, hiszen engem is sokszor fenyegettek a szüleim (bár az iskolában agresszív nem voltam), és általában olyasmikkel zsaroltak, ha valami nem tetszett nekik, ami fontos volt számomra. A szünet előtt sajnos kevés idő volt beszélteni, de annyi kiderült, hogy tényleg bánt másokat, és fogalma sincs, miért... viszont ha pont azt veszik el tőle, ahova ki tudja csatornázni a, vélhetően főleg a családja miatti indulatait (elvált, hanyagoló apa, mostohaapa, új kistesó, tehetetlen indulatos anya, stb.), akkor elszabadulhat a pokol.

Az eset megoldódott, szerencsére az osztályfőnöke is tök normális, így megúszta egy igazgatóival, és az új cikke is megjelent. Nagyon komoly cikksorozat egyébként, interjúsorozat mindenféle szakemberekkel József Attiláról (kiről másról), iszonyú boldog volt tőle. Én viszont (ismeretlenül) kaptam egy levelet az anyjától még aznap, hogy ne sztároljam a fiút, nem érdemli meg, gyalázatosan viselkedik, és meg kell büntetni.

Ebből (és hát a saját gyerekkkori tapasztalataimból) sikerült végleg összeraknom a képet, és visszaírtam, hogy az iskolai viselkedés (aminek kell, hogy legyenek következményei) és a teljesítmény két külön dolog, én ezt szét tudom választani, jó lenne, ha ő is megpróbálná; és a mi feladatunk az, hogy amellett, hogy nevelünk, értékeljük is azt a nagyszerű munkát, amit ez a gyerek végez (versenyek, programok, stb.) Volt még egy kis hörgés (ezt is ismerem, csak az emberek ezek szerint már nem fogadóórákon teszik ezt, hanem messengerben), végül elcsitultak a kedélyek, és a fiút is sikerült megnyugtatni, aki persze végtelenül szégyellte, hogy az anyja nem tudja házon belül tartani az indulatait, és egy idegen tanárt zaklat, sőt, a fia Fb-bejegyzései alá kommentál nyilvánosan (ezt is teljesen átérzem, pedig az én gyerekkoromban még nem volt internet hálisten).

Így mentünk bele a tavaszi szünetbe, ami egyébként szuper volt, mert azzal, hogy húsvét hétfőn elutaztunk, sikerült egy hetet a választási plakátok nélkül tölteni viszonylag nyugiban és békében. Az utazásaimat egy ideje kicsit máshogy rendezem magamban, megpróbálok kevesebbet feszülni és megfelelni a társaságnak, valamint nem reagálni mások idegeskedéseire sem (ha van ilyen); viszek könyvet, igyekszem a látványra koncentrálni, elengedni azt, ha valami nem fér bele, korán lefekszem esténként. Ez beválik, sokkal jobb így utazni, mint úgy, hogy 'na most nyaralunk, ennek jónak kell lennie'.  

*

Hazaérve volt még pár nap a választásig, mindenki iszonyatosan felfokozott állapotban volt körülöttem, amit viszont kicsit nehéz volt kezelni. Én sem voltam nyugodt, fogalmam sem volt, mire számítsak, de próbáltam nem óránként a híreket olvasni (nem is lehetett, hiszen rám szakadt millió határidő és teendő, a szünet utáni első iskolai hét olyan volt, mint egy versenyfutás). A legidegesítőbb a szomszédban lakó (szingli) barátunk volt, aki pályaelhagyó szociális munkás, és most nagy lehetőséget lát a visszatérésre. (Jelenleg az egészségügyben dolgozik elég jó bérért, viszont a diplomáit nem tudja használni, és középvégzettségű ostoba nők a felettesei, amit nagyon nehezen visel, viszont, mivel a pénz nagyon fontos neki, nyelnie kell.) Na, ő óránként írogatott, minden környékbelit elkísért személyesen szavazni, és nagyon szeretett volna estére legalábbis berúgni, amihez (lévén másnap munkanap) nem nagyon talált partnert. Beültünk vele egy kávéra, aztán elzavarta, mivel még színházba is mentem aznap (munka okán), viszont estére megsajnáltam, és beengedtem a lakásba, ahol este 8-ig néztük az eredményvárót és hallgattuk a sirámait. (Képzeljetek el egy 190 centis nagydarab faszit, aki öt percenként mondogatja, 'nagyonfélek', 'nagyonfélek'.)

Kilenc körül sikerült elküldeni (ilyenkor már rég ágyban vagyok és csönd van körülöttem), viszont 10 órakor, amikor az eredmények már egyértelműek voltak, vissza akart jönni koccintani. Ezt nem engedtük, másnapra (hétfő) halasztottuk a dolgot. (Ő természetesen nem dolgozott a héten, lelkileg alkalmatlan lett volna rá.)
No, a lényeg az, hogy egyszerűen túl sok inger ért az első munkahét előtti napokban (igen, talán én is rajta vagyok a spektrumon valahol), úgyhogy teljesen szétestem, és nagyjából péntekre sikerült visszatalálnom a szünetben/szünet előtt magamévá tett kvázi nyugalomhoz. (Ehhez hozzá tartozik, hogy rám szakadt a teljesítményértékelés, az érettségi tételek, a hallgatók, a dolgozatjavítás és az osztályozóvizsga meg még pár apróság is.)

A hetet azért az sem könnyítette meg, hogy az ország mintha valami tömeges pszichózisban volna, az emberek ottfelejtették magukat a kampányban és az interneten. Nagyon zavart az oktatási miniszter neve kapcsán kialakuló lincshangulat (sajnos bele is sodródtam, rám is ugrott pár influenszer), a sok okoskodás (mindenki mindenhez ért minálunk), szóval összességében az, hogy sokan meg se próbálnak visszatérni a normális életbe. 

Pedig amikor leszavaztunk, szerintem tudható volt, hogy egy keresztény konzervatív jobberre húzzuk be az ikszet, akinek (bárhogy is gondolják a feltétlen hívei) láthatóan igenis vannak indulatkezelési problémái, és a volt házasságával kapcsolatos dolgokban sem feltétlenül csak neki hiszek, valamint (kissé aggasztóan) komoly személyi kultusz alakult ki körülötte. És igen, ez a nagyszámú mandátum is ijesztő kicsit, még ha racionálisan meg is tudom okolni a szükségességét.
(Az őt távolabbról támogató 'értelmiségi holdudvarról'--Mérő, Puzsér, Molnár, stb.--most inkább nem mondok semmit, tán majd egyszer.)
Ez nem csak az interneten van így, hanem a munkában is: a munkaközösségemből hárman kidőltek, egyvalaki közölte, hogy nem tud helyettesíteni, ezért egész héten toltam az órákat, miközben igyekeztem minden határidőt észben tartani.
Tegnap pedig vizsgáztattam, de közben azért most megpróbálok visszatérni a könyveimhez meg a saját dolgaimhoz, cikket írok, és próbálom felvenni a fonalat.  Csökkentem a politikát, visszapörgettem a művészeti-kulturális podcastokhoz (pl. a Kurtág György-adás a Partizánon csodás, nézzétek meg). 

Life goes on, emberek.

Gdanski fotók (a tengerpartiak Sopot városkában készültek.)

Eredeti méretű képek itt: https://photos.app.goo.gl/Uc4X7ZnURBY7eKMN6 

Napok óta

Napok óta szeretném megírni a múlt heti szegedi élményeket, oda menni mindig nagy boldogság, és mindig annyi mindent szeretnék csinálni, de soha nincs idő, pláne, ha egy aktív napra esik az egész, mint a csütörtök (este).

Bruttó 15 órát töltöttem ott, ebben benne volt a 6 óra alvás, a 1,5-2 órás előadás, némi csevely, de nem akartam túltolni, tudtam, hogy péntek hajnalban még haza is kell vezetni, és itt vár engem a 3. órában Dénes (magyar-angol tanárszakos hallgató), aki b.szott felkészülni eddig bármelyik órájára is, de főleg a péntekire - annak ellenére, hogy külön felhívtam a figyelmét a time gapre.

Ez a Szeged már nekem örök szerelem marad, a legjobb dolgok ott történtek velem, nyugodtan lehet mindent ide érteni. 2025 decemberében teljesen véglegessé vált, hogy már soha nem fogok ott élni és dolgozni, ekkor volt ugyanis, hogy az utolsó (egyébként némileg kamu) állásfelkérést is visszautasítottam arra hivatkozva, hogy az én életem 20 éve itt van (mennyi szám van ebben a posztban!), és így 50 felé (szám!) ezt már egyáltalán nem szeretném újrakezdeni, bármennyire vonzó is a lehetőség sok szempontból.

Az előadás jól sikerült, de nem is ez a lényeg (ezeket a módszertani megmozdulásokat inkább tudásmegosztásnak és beszélgetésnek, nem tudománynak hívom), hanem hogy látható jelei vannak annak, hogy nem vagyok mai csibe már én sem. Többek között az, hogy a rendezvény egyik fiatal titkára (magyarszakos tanárjelölt) másnap ismerősnek jelölt, és felkért, hogy legyek a mentora. Ez nyilván egy ábránd, a SZTE is gyakoroltat, megvannak a maga mentorai és szakemberei, de azért kicsit eldumáltunk a lehetőségekről. Aranyos volt, jól esett, a mai srácok ezek szerint így rajonganak.

Az este további része otthoni beszélgetéssel meg teázással telt - meg más ilyen boomer dolgokkal. Aztán a kedvenc barátom kedvenc legidősebb gyereke (aki szintén tanárjelölt) arról kezdett érdeklődni, hogy szerintem mennyire lehet bizalmi és tanácskérő egy viszony a mentortanár és a mentoráltja között, ugyanis az van, hogy az egyik barátja, aki épp állást kapna, nem tudja, hogy kezelje azt, hogy lányként egy lánnyal él együtt, vajon tanárként felvállalható-e ilyesmi -  illetve, ami még fontosabb, meg lehet-e ilyen témáról kérdezni a mentortanárt, akinek ugye a szakmai-emberi fejlődésed kapcsán elvileg támasznak, de legalább tanácsadónak kell lennie.

Nem nagyon tudtam mit mondani (ő is szászor bocsánatot kért, hogy ilyenekről faggat, amire azt mondtam, hogy hát ki mást lehetne erről faggatni egy steril egyetemi környezetből jőve, ahol a valóságról nem sokat tudnak), de több dolog eszembe jutott. Egyrészt az, hogy rémes, hogy ilyen félelmek egyáltalán aggályként felmerülnek egy tanárjelöltben, ez borzasztó. Másrészt, hogy a legjobb mentortanárral is nagyon óvatos lennék, a legtöbbjük ugyanis (pardon my French) begyöpösödött és lelkileg vén, konzervatív, így egyáltalán nem biztos, hogy alkalmasak egy ilyen kérdés -  nem hogy megválaszolására, de megértésére sem.

A harmadik gondolatom az volt, hogy tapasztalatom szerint a fiatalabb generáció sokkal rugalmasabb, asszertívebb és vagányabb, mint a miénk, ráadásául közelebb van a cseppet sem ítélkező Alfákhoz (vagy a fene tudja, melyik gen van most az iskolákban), szóval nem igazán látom, hogy félni kellene valamitől, hacsak nem az egészséges határtartás az, ami tényleg fontos lenne. Tanár-diák határ, úgy értem. Az is felötlött bennem, hogy milyen sok dolog van, amire a jelenlegi tanárképzés (amire mostansági kedvencem, a rémesen ostoba, de nagyon aktív BK miniszterelnöki biztos olyan irritálóan büszke) semennyire sem alkalmas, kezdve a megfelelő módszertantól a speciális nevelési igényeken át a fent említett identitáskérdésekig. Lelombozó, kiábrándító. A jövő tanárairól beszélünk.

Szerencsétlen Dénes félelmeire ezek után (immár itthon) kicsit kevésbé tudtam figyelni (hiszen a készületlenségéről ő nagyon is tehetett), de azért rendben lement az óra. Miközben hallgattam a nem túl izgalmas trianoni irodalmat (a duplaórán), arra gondoltam, hogy nem is sejtjük, mennyire más súlyú félelmek vannak itt. Tényleg, olyan jó lenne már egy kicsit kevesebb félelem és szorongás. Mellesleg nekem is, mert van bőven.

*

Kedvenc klubom

 

Algyői napfelkelte (on the run)

OUT OF ORDER

kép forrása itt ("Életem képe ez".)

Elkezdődött az iskola. Csak úgy listaszerűen szeretném felsorolni, milyen állapotok fogadtak bennünket, amikor a balatoni (kerti) napsütéstől lebarnult kis lábacskáinkkal átléptük a küszöböt.

1. A felújítás még nem ért teljesen véget, több használhatatlan tanterem is van.
2. A takarítás, bár állítólag gőzerővel folyik, nem sok eredményt ért el: sok helyen vastagon áll a por, a vakolat és a szemét. (Hősiesebb tanárok porszívóval és felmosóval nekiálltak maguk takarítani.)
3. A csengő elromlott, kézi csengetés van, de az új portás nem tudja pontosan a csengetési rendet.
4. Az épületben nincs számítógépállomány - a géptermekben egyáltalán nincs, a tanáriban 1 db.
   Az ok: újra kell mindent telepíteni (?), és ez lassan megy.
5. Ahol van számítógép, ott az egyetem új biztonsági intézkedései miatt képtelenség bejelentkezni. (90 naponta kell a rendszerben cserélni a jelszót, meg valami kétlépcsős hitelesítés van, mivel tavaly feltörték a PTE Neptunját. Mi pedig, mint egyetemi gyakorló, rá vagyunk kötve a hálózatra.)
6. Nyomtatni egyáltalán nem lehet, ld. 5. pont, mindenhez kód kell.
7. Igen, a tanárok kaptak ingyenes laptopot (én nem kértem), épp most csinálják a képzést, hogy megtanulták, hol az Esc gomb meg az ENTER.
8. A tantermemből nyáron eltűnt a hangfalam (én vittem be) illetve a falból az elosztó. (Mélyen hittem, hogy a festés előtt a számítógép szétszerelése és biztonságba helyezése nem az én feladatom, de tévedtem.)
9. Van olyan terem, ahonnan komplett számítógép/projektor tűnt el. (A mi k.rva anyánkat, megmondták, hogy pakoljunk ki év végén.)
10. Volt néhány könyvem, ezt a folyosón lefóliázva bizonságba helyeztem (mondták, hogy ezt lehet, ott nem lesz festés); a fólia eltűnt (?), a könyvek porosak, de legalább megvannak, kinek kellenek régi 11-es szöveggyűjtemények, ugyebár.
11. A bútorcsere még hátravan, erre a rendkívüli elrendelt őszi szünetben kerül sor; remélem, mindent újra szétkapnak és összemocskolnak. (A hírek szerint a bútor egyébként késik, szóval lehet, hogy itthon ülünk két hétig feleslegesen, és amikor visszamegyünk, a magyaróra közepén fogják a gyerekek feneke alól kikapdosni a székeket.)
12. Valami év eleji össznépi izén elhangzott, hogy idén szeptember 1-től kötelező a Kréta rendszer használata minden közoktatási intézményben. Nálunk eddig MozaNapló volt, amibe a gondos igazgatóhelyettes mindent feltöltött évkezdésre, na, ez most ment a levesbe. A Kréta beüzemelése még nem történt meg, sorban állunk a Nagy Krétaosztónál, aki nem reagál.
    Nincs tehát napló, hiányzás könyvelése, osztályozás, vezesd szépen a kockás füzetedet.
    Én ebben mondjuk híresen jó vagyok. (Nem.) Nem tudom, mi lesz velem, a digitális naplózás bevezetése/a papírnapló kivezetése anno attól mentett meg, hogy elnyiszáljam az ereimet a félévzáráskor. 
13. BÓNUSZ: A fél város különböző útfelújítások miatt le van zárva, menekülő útvonal nincs, mindenfelé dugó (pedig nem is KariGeri a polgármesterünk). Reggelente és délutánonként felbőszült autósok esnek egymásnak verbálisan és olykor tettlegesen is, mert nem tudnak a sárgánál átslisszolni, ha pedig igen, karambol a vége. 
    Ez a közlekedési helyzet (ahogy a kaotikus iskolaépület is) nyilván az életünk metaforája vagy mi.

Hát így; és én még ne is szóljak semmit, elindult a tanév, nem lakoltattak ki minket árverezés miatt, a gyerekek is cukik.  

Láthatóan minden remekül működik, ne szóljak egy szót sem, szépen kifestették az iskolát, kicserélték a lámpákat/égőket - igaz, amióta a vécében érzékelős világítást szereltek fel, éjjel-nappal ég a villany. Rejtély, hogy miért.

Mivel tényleg nem szólok egy szót sem semmiért, önvédelemből megbetegedtem, ami azért meglepő, mert kb. 6 éve (beleérve a kovid első, második, kitudjahányadik hullámát) még csak náthás sem voltam. Takonnyal az orr- és arcüregben meglehetősen nehéz beszélni, szóval ez az első két hét eléggé kimerített; ebben nyilván a temérdek munka és idegbaj is benne van, és hát az is, hogy képtelen vagyok rávenni magam, hogy ebben a pillanatnyilag gyűlölt épületben némi rendet teremtsek legalább a saját környezetemben. Pedig muszáj lesz, már csak a chi, a zen és a feng shui miatt is.

Szóval miközben titokban irigykedem azokra, akiknek hétvégén van idejük kirándulni ebben a gyönyörű időben, az olvasásba menekülök, és csendben várom a következő tanítási szünetet. (Igen, így pár hét után.) 

[Elindult viszont az iskola is, arról majd a következő posztban írok.]

A bűntudatról

(Gondolkodtam, mi legyen ennek a bekezdésnek a címe, ennél jobb egyelőre nem jutott eszembe.)

Az van, hogy meghalt a nagybátyám. 

Bár az utóbbi harminc évben (ezt a számot elég szörnyű amúgy is kimondani) különbző családi okokból kifolyólag nem nagyon tartottuk ugyan a kapcsolatot, azért az ilyesmi mégis mindig egy lépés előre az időben. Mármint hogy meghal egy közvetlen rokon, akiről vannak rendes emlékeid a gyerekkorodból.

De most nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy halálra itta magát. 

Az alkoholizmusról, a felelősségről, a bűntudatról és a nőkről akarok írni.

Nem szeretnék úgy tenni, mintha a családjukban zajló összes eseménnyel tisztában lennék, hiszen tényleg csak gyerekkori emlékeim vannak. Emlékszem egy férfire, aki villanyszerelő volt, eljárt dolgozni, így, amikor ott nyaraltunk az unokatesóméknál, ritkán láttuk. Nagy, rántottás kenyereket vitt ebédre a munkába, szerette a sört, gondoskodott a családjától, dolgozott a kertben és az állatokkal. Ott maradt a kisközségben, ahonnan az anyám is származik, a szüleivel közös telken épített egy nagyobb házat a családjának. Három lánya született.

Az anyám elmenekült ebből a kisközségből, a "faluból", elitgimnáziumba ment egy nagyvárosba, majd orvosi egyetemre az ország másik felébe. Első érettségizett, első diplomás a családban. A Kisalföldről zalai polgárfiúhoz ment feleségül, nagyon korán, az orvosin találkoztak. Én még az egyetemi évek alatt születtem, véletlenül becsúsztam, az apám már dolgozott, ő meg visszament befejezni az egyetemet. A nővérszállón laktak egy ideig, életem első időszakában a nagyanyám vigyázott rám.  

Amikor gyerek- és kamaszkoromban a felek erről beszéltek nekem, még nem értettem, hogy ez mindenkinek sokszoros sérelem. (Miért is kellett volna értenem, megvoltak a magam jogos sérelmei.) Ott a saját maga szerint kitagadott és dacos, messzire menekült első értelmiségi (ráadásul nő), aki nem a kertben akart uborkázni, hanem olvasott. Aztán pedig egész életében úgy érezte, hogy a férje felsőbb polgári közege képtelen őt befogadni, ami persze csak részben volt igaz.

És ott a szerintük magukra hagyott (anyai) család, akik szintén megszenvedik az "el nem fogadottságot", a lányuk messzire szakadását, a nagy fizikai, műveltségi és érzelmi távolságokat, így minden reményük/támaszuk az a fiú lesz, aki otthon marad, nem tanul tovább, ott alapít családot és épít házat a közelben.

Na mindegy, nem is a családtörténetet akarom ebből kihozni, azt majd egyszer talán máskor. Mindenesetre sok minden érthető számomra saját magammal és a történtekkel kapcsolatban is: mármint hogy (a nagyanyámmal hatvanvalahány évnyi kvázi együttélés után) meghalt a nagybátyám, mert halálra itta magát.   

Sokszor hallani, hogy a szülőkkel való hosszú távú együttélés egészségtelen, pláne, ha az embernek már saját családja, házastársa is van. Az anyám is ezen az állásponton volt mindig is egyébként: az öccsével való (szerinte) kivételezés ellenérveként hozta fel ezt. (Aztán később kiderült, hogy velem kapcsolatban sokáig ez volt az elképzelése: otthon maradok majd, és rájuk fogok vigyázni.)

Mint már mondtam, nem tudom pontosan, a nagybácsiék esetében mi volt a helyzet, csak sejthető, hogy az alkohol mellett ez a kommuna is sokat rontott a kapcsolatokon, míg végül a három lány felnevelése után (huszonpár év házasság, de lehet, hogy harminc) a feleség elköltözött, és új életet kezdett. A lányok közül egyedül a középső látogatta rendszeresen az apját, ezzel az is együtt járt, hogy az ott élő nagyanyjukhoz is ritkán mentek. 

A történetben van tehát egy magát sok év alatt tönkretevő, most már halott férfi, és az őt körülvevő nők. 

Az idős anyja, aki végig ott élt mellette, akivel segítették egymást, aki nem szólt neki semmiért, a vitákban általában az ő pártját fogta, később a leglealjasodottabb helyzetekben is ápolni és etetni próbálta; most pedig kimondatlanul is a válást, a volt feleséget és az eltávolodott, felnőtt lányokat vádolja.

A középső lány, aki a háromból egyedüliként próbált helyt állni és lavírozni a lakhelyétől 40 kilométerre lévő munkahelye, a két kisgyereke különböző programjai, az idős nagyanyja és a beteg apja orvosi kezelései és mocskos lakása között; eközben (hiszen ő volt jelen) hallgatta mindenkitől a szemrehányásokat az eltávolodott testvérei miatt, és azért, mert mindent azért mégsem vállalt. (Pl. nem fürdette meg a már önellátásra képtelen apját, és nem takarította ki utána a vécét.)

És ott a régen elköltözött nővér, az anyám, aki sok-sok év után felvette a fonalat (bár a korábban már említett bántalmait ki tudja, igazából félre tudta-e tenni), és aki a rációval próbált hatni mindenkire a helyzettel, majd most a halálesettel kapcsolatban is; ám mégis megrázta a testvére halála, akinek a leamortizált testéhez az anyján kívül csak ő volt hajlandó hozzányúlni.

És persze ott a halott férfi, aki (bár nem akarom leegyszerűsíteni) a saját állapotának mégiscsak az első számú felelőse volt, és akit a végén már semmi és senki nem érdekelt. 

Tanulság nincs, és biztosan újdonság sem sok, hiszen biztos vagyok benne, hogy minden család érintett ilyen és hasonló történetekben. Itt nem csak arra gondolok, hogy milyen veszélyes dolog az alkohol, hiszen az ember képes villámgyorsan és észrevétlenül újraprodukálni a családi mintákat, miközben folyamatosan mentegeti magát, hogy "ez nem olyan".

Arra is gondolok, hogy ami nagyon gyakran ottmarad a férfiak halála után, az a nők bűntudata. Hogy ők cseszték el: anyaként, feleségként, testvérként, lánygyerekként. És ahelyett, hogy a bűntudatot enyhítenék egymásban, és legalább részben felvetnék a férfi felelősségét, a fájdalom okán kölcsönös egymás elleni vádasdodásba kezdenek, ami kitermeli, generálja a további bűntudatot, a kapcsolatok végleges szétesését.

Úgyhogy én (a nagyanyámat leszámítva, hiszen neki erre volt szüksége) nem részvétet kívánok, hanem enyhülést és megszabadulást. Főleg a negyven év körüli unokatesómat igyekeztem biztosítani arról, hogy szerintem semmiben nem hibás, hogy mélyen tisztelem mindazért, amit tett, és bárki, aki mást mond vagy vádaskodni próbál, téved.
A legnagyobb bűntudatkel(te)tő ugyanis mindig a család.
Neki is két fia van, még kisiskolások.
Jó lenne azt is hinni, hogy egyszer ezek a minták megállnak valahol.

Azonosság

Kép: pinterest

A minap az egyik nyilvános felületen az ismerőseim körében nagyon érdekes vita bontakozott ki Zelenszkij elnök és felesége Vogue-beli fotózkodása kapcsán. Vitának nevezni mondjuk túlzás, a felek között volt, aki durván fogalmazott, majd a poszt írója végül korlátozta a hozzászólások lehetőségét. 

A posztolót amúgy Szegedről ismerem, egy nagyon intelligens és szorgalmas lány Tunéziából. A doktori képzést végzi az egyetemen, számos konferencián hallottam, igyekvő és figyelemre méltó. Bár csak két szót beszéltem vele (és gratuláltam neki), azonnal ismerősnek jelölt. Van pár közös barátunk is.

Az eszmecserében egyébként nem az volt a lényeg, hogy ki mit gondol Zelenszkijről, az ukrán-orosz háborúról, Putyinról vagy a fotózkodásról. Én sem volnék annyira bátor, hogy megpróbáljam összefoglalni, mi is történik az országunk keleti határától nem messze. Tény, hogy az oroszok egy szuverén államot támadtak meg, tény az is, hogy mi (többek között a posztszovjet múltunknak és a történelmi traumáinknak köszönhetően) sokkal érzékenyebben vagy máshogy rezonálunk erre a dologra, mint a tőlünk nyugatabbra lévő államok. A helyzetet ráadásul súlyosbítja Orbán Viktor retorikája, alkalmi helyzetértékelése, taktikus odamondogatásai, stb. Amit viszont most ki akarok emelni, az a felek beszélgetésének, egymásra való reagálásának néhány jellegzetessége.

A poszt lényege az volt, hogy az ukrán elnök (és felesége) fotózkododása nettó bohóckodás és médiaszenzáció, politikushoz méltatlan, és hogy mennyire elképesztő, hogy miközben az országában emberek halnak meg, Zelenszkijnek van ideje Cannes-ban beszédet tartani, egyetemistákkal társalogni, szerepelni itt-ott, a felesége pedig háborús repülőgépek előtt pózolgat, amelyben feltehetően emberek haltak szörnyű halált. Az erre való reakciók/hozzászólások némelyike elég sértő hangot ütött meg: volt, aki elfogultnak, szégyenteljesnek nevezte, volt, aki megkérdőjelezte, hogy a posztoló, mint entellektüell, miért nem tudja "megfelelően" értékelni a helyzetet, a verdikt pedig az volt, hogy az egész bejegyzés a putyini propaganda legitimálása. A szerző pedig méltatlannak és tiszteletlennek találta azokat a véleményeket, amelyek szerint ő háború- és elnyomáspárti volna; valamint újra leírta azt is, hogy csupán az zavarja: a nyugati ideológia/média egészen máshogy kezeli az ukrán helyzetet, egy megtámadott állam vezetőjének "hősiességét" és a "fehér" menekültek kérdését, mint az Európán kívüli hasonló jellegű problémákat. 

Ami a 'bohócozást' illeti (hogy csak ezt ragadjam ki a sok minden közül, hiszen a kommentelők is erre repültek rá), az valóban sokszor megjelenik az ukrán elnök reprezentációjában, bár arra nem találtam hiteles forrásokat (igaz, olyan sokáig nem is kerestem), hogy ez az orosz propaganda szövege-e, ahogy a hozzászólók állítják (itt van viszont például ez a cikk). A jelző ('bohóc') sok kontextusban persze pejoratív, másrészt viszont nyilvánvalóan utal a színészi múltra, aminek--akár belátjuk vagy tetszik nekünk, akár nem--igenis fontos szerepe van az elnök önmegmutatásában (self-fashioningjében). Tudja, hogyan és hol kell szerepelni, ez a szakmája, és ez felettébb hasznos. Meg persze ott a tömegmédia is, ami felerősíti ezt a folyamatot, alakítja annak hangsúlyait; ezt pedig Zelenszkij elég tudatosan használja, mint ahogy a média is őt. (Azt ebben a pillanatban nem tudnám megmondani, ki irányít, ennyire nem ástam bele magam az issue-ba, de nyilván ez egy kölcsönös haszonkeresés.)

A fényképekre nyilván vannak az embernek érzelmi reakciói, amik aztán elindíthatják a morális dilemmázást vagy a gondolkodást a befogadóban, de az is lehet, hogy simán csak az érzelmekre hatnak. Itt van ez a cikk, ami Susan Sontagot idézi, aki szerint a fényképész eltávolítja magát az erkölcsös gondolkodástól, hogy megfelelően objektív képet készíthessen a tárgyáról, ezért (negatív tárgyú) képeket nézni helytelen, mivel legitimáljuk vele ezt az érzelmi távolságtartást. Az írás hivatkozik ugyanakkor Robert Adams-re is, aki viszont azt mondja, hogy a fénykép eleve jelentéses, és a lehetőségek megmutatásával pozitív morális tartalmat hordozhat. (A cikk írója egyébként mindkét elképzelést deficitesnek tartja.) Annie Leibovitz Zelenszkij-házaspárról készített képei tehát (as simple as that) tök máshogy fognak hatni különböző hátterű emberekre, ez szerintem teljesen evidens. A fotók érzelmesek, szándékoltan hatásosak, és attól sem lehet elvonatkoztatni, hogy Leibovitz korábban főleg celebeket fotózott reklám (?) céljából.

A poszt alatt kommentelők viszont, úgy tűnt, képtelenek disztingválni a különböző beszédpozíciók között, mert pillanatokon belül ott tartottak, hogy kinek milyen a politikai affinitása a helyzethez, ki mit von kétségbe, ki mennyire antiszemita (!) vagy putyinista. Ez azért felettébb elkeserítő, mert úgy tűnik, magukat értelmiséginek tartó emberek sem tudnak objektíven értelmezni egy odaírt szöveget, és mert a másik véleményt nem a saját helyén kezelik, hanem egy olyan kontextusba helyezik, amit a vélemény képviselője még csak nem is érintett. A vita során pedig egy fikarcnyit sem tágítanak abból a pozícióból, amibe az első olvasás alapján belehelyezkedtek. 

Nem ez az első ilyen tapasztalatom egyébként. A FB-on két ellenvélemény-vezért "tartok". Az egyikük J., vírus- és oltástagadó harcos anya, aki szerint minden b*zi pedofil, a posztjai általában az anyatej fontosságáról szólnak, meg arról, hogy a Covid-vakcina népirtáshoz vezet, ha nem vigyázunk. (Évfolyamtársam volt az egyetemen.) A másik Zs., irredenta és Orbán-rajongó, aki magabiztosan birtokolja a magyar jobboldali influenszerek szóbeli eszköztárát ("libernyák", "FOS sajtó", "áldozati póz", stb.), és szeret Wass Albert-idézeteket posztolni olyan könyvekből, amiket nem olvasott. (Őt a gimnáziumból ismerem.) Bár mindketten rendszeresen elküldenek melegebb éghajlatra, mégsem töröltem őket még (ők se engem amúgy), mert szeretném megérteni ezt a fajta gondolkodást. Nem, nem azt, hogy mások a preferenciáik, hanem azt, hogy vajon miért nem hajlandóak a párbeszédre és a vitára.

J.-vel néha szót lehet érteni, hajlamos utánaolvasni dolgoknak, amiket hozzáfűzök a posztjaihoz (én is, egyébként), Zs. viszont teljesen reménytelen. Rendszeresen másról kezd el beszélni, kiforgatja a szavaimat, valamint pillanatokon belül ott teremnek a kispajtásai, akik személyeskedő módon esnek nekem. (A múltkor például, amikor Hegedűs Zsuzsa "okafogyottsága" kapcsán az ún. baloldali médián viháncoltak, hogy most majd gyárthatják az új múltat a hőssztori mögé, azt találtuk mondani, hogy most azért Deák Dániel is bajban lehet, és hogy az is elgondolkodtató, vajon a néni hogy lehetett 10+ évig a főnök tanácsadója, ha ennyire bizonytalan... Érdemi választ persze nem kaptam, viszont villámsebességgel azonosítottak Gyurcsánnyal és Sorossal - megint.)

Száz szónak is egy a vége, ami végtelenül zavar, az az, hogy az ember hiába próbál egyéni véleményt képviselni, a befogadói akkor érzik jól magukat, ha sikeresen betuszkolják az egyik térfélre. (Imádom például, amikor huszonéveseket lekommunistáznak csak azért, mert a másik oldal meg nácizik és Hitlerezik, holott sokszor teljesen világos, hogy "csak" jól átgondolt kommunikációs stratégiák mentén keletkezik a botrány és a népbutítás.) Elszomorító, hogy teljes a párbeszéd-képtelenség mára a kocsmai hörgés szintjére redukálta a közösségi tereket (közhely, tudom). Tényleg az a legjobb, ha inkább csak olvasunk, csak hát mit kezdjünk az értelmes/érdemes vitakényszerrel meg azzal, ha beszél(get)ni szeretnénk?

Verseny

A rat race kifejezést még valamikor egy gimnáziumi angolórán hallottam először, és tán rossz jelentésben maradt meg (tán rossz jelentésben hallottam), de mindig szentül hittem, hogy ez a mókuskerékre vonatkozik, amiből a mókusok (jelen esetben a patkányok, ugye) nem tudnak kiszállni. Azóta már tudom, hogy ez inkább az egymás hatalomért és pénzért való letaposását jelenti a modern világban (hogy szó szerint fordítsam az Oxford, Cambridge, valamint a Merriam-Webster szótárak angol megfelelőit).

Hát, én az életemben aztán tényleg nem tudok senkit taposni sem a pénzért, sem a hatalomért, de a kerék meg a verseny azért adott. Itt egy újabb egynapos hétvége, láncban a sokadik. Most éppen pont vizsga volt tegnap, pénteken este viszont buli, és én elfelejtettem, hogy már nem vagyok éjszakai kimaradásra kapacitálható. A zenekar két órát játszott, ami jó volt, aztán az éjszakai járattal jöttünk haza, amiről nem is tudtunk, hogy létezik, viszont tele volt középiskolásokkal, és néhány késő esti műszakos szakadt alakot leszámítva mi voltunk a legöregebbek. Ez mulatságos volt, viszont az egész várost behálózó útelterelések miatt nem tudtuk, hol kell leszállni, úgyhogy még gyalogoltunk is. Summa summarum, éjfélkor kerültem ágyba, ámbár szombat reggel hétkor már a fodrásznál ültem (a fodrászommal még nálam is nehezebb egyeztetni), hogy aztán 9-kor már a konyhában toporogjak, és 12-kor már induljak is a vizsgára - busszal a belvárosba, mert az autó épp a szerelőnél dekkol, és várja, hogy az összértékét és a korát aránytalanul meghaladó pénzösszeget költsünk arra, hogy kikalapálják. (Szívás dolog ez az autó. Egyetlen dolog, az utazás miatt éri meg. A mi kocsinkat más már a kuka mellett hagyta volna, de hát kb. nincs választásunk, vagy ráköltjük az annyit, vagy nincs kocsink.)

Legalább az emelt dolgozatokat befejeztem, ami már szintén nem a régi, egyetlen valamirevaló poént sem tudtam kibogarászni, viszont annyira sokan értelmezték ezt a verset szerelmesversként, hogy magam is elbizonytalanodtam. (Nem.) Ott tartunk, hogy ha egy árnyalattal bonyolultabban fogalmaznak meg egy instrukciót, a gyerekek már nem értik meg, ellenben eljönnek erre a vizsgára, amin aztán jól meg is buknak. (Én idén is buktattam, remélem, a szóbelin nem kerül ilyesmire sor, mert ott sokkal cikibb.) 

A mai program, hogy finalizálom azt a pár középszintet, ami nálam van, illetve rávetem magam az egyéb dolgozatokra, és közben megnézem azt a két előadást, ami az emelt dráma érettségi választható esszétémája, mert már tök rég láttam mindkettőt. A jövő héten folytköv. minden tekintetben megspékelve egy jó kis értekezlettel hétfő délután (!), ahol azt fogjuk megbeszélni, hogy hogyan ünnepeljük az iskola 60 éves évfordulóját jövőre. Nyilván nagyon kompetens vagyok a témában (öt éve dolgozom itt), viszont azt azért sikerült megvétózni legalább saját körben, hogy élő személyekről tantermet nevezzünk el, ugyanis ezt felettébb bizarr ötletnek tartom.

Na, de nem is erről akartam mesélni igazából, hanem arról az országos versenyről, amire múlt hétvégén eljutottam (az ország fővárosába), és ahol pótolhatatlan tapasztalatokkal gazdagodtam azzal kapcsolatban, hol tart a humán területek bizonyos szegmensének művelése az oktatásban. 

Először is semmilyen értesítést nem kaptam a forgatókönyvről, úgyhogy Facebookon kellett bejelölnöm a főnénit, hogy kiderítsem, mi a program, valamit hogy jelezzem, a gyerek, akit viszek laktózérzékeny. (Ja? Ilyen van? Bocs.) A vonatközlekedés innen persze horribilis, buszos átszállós, pont egy órával korábban és később, mint kéne, úgyhogy a komplett programunk reggel 5-től este 11-ig tartott. A verseny első részében a felelések ideje alatt csak várakoztunk és várakoztunk. A gyerek szerencsére nagyon türelmes volt, én kevésbé, viszont a korai keléstől és a strapás héttől majdnem leesett a fejem a helyéről. 9-től fél 3-ig volt alkalmam beszélgetni pár kollégával viszont; köztük az színháztudományok adjunktusával, aki (gondolom, mellékesként) épp gimnáziumban tanít drámát, és bár germanista színháztudósként anno elég sokat letett az asztalra, most kvázi középiskolai tanárként ápolgatja színészpalánták lelkecskéjét. Miután kicsit beszélgettünk (meaning: elszidta nekem az egész versenyt), bősz telefonálgatásba kezdett, hogy odacsődítse a gyerekek szüleit a délutáni műsoros produkcióra.

Elgondolkodtam, hogy én 17 év alatt sem voltam képes ennyire pozícionálni magam (látszik is rajtam), aztán ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy ki kell mennem sétálni. (A nap legjobb döntése volt.) A délutáni program kicsit izgalmasabbnak bizonyult, mint a korábbiak, és nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy megláttam: a hazai diákszínjátszás vonatkozásában nem sok minden változott az elmúlt 20 (de inkább több) évben. Nem tartozom szorosan a szakma ezen részéhez (bár bevallom, szeretnék), de arra azért van némi rálátásom, hogy azok többsége, akik művelik ezt, nem nagyon beszél a fiatalok nyelvén. (És nyilván az sem véletlen, hogy az ország legjobb vidéki drámagimije nem reprezentálja magát ezen a versenyen.) Két trend van: saját szövegek; ami tök jó, csak nem ártana, ha valaki, aki tud írni, picit átdolgozná őket, hogy kijöjjön a szándékolt üzenet - valamint nagy, klasszikus, komoly kontentek, amik viszont sem életkorban, sem világképileg nem passzolnak. Példa: Karinthy Frigyes: Ki kérdezett? és Nyina monológ 16 éves gyereklányok szájából. Félreértés ne essék, nem vitatom, hogy vannak érett 16 évesek, de a hitelesség ilyen esetben vajmi ritka. Akkor már inkább egy kis musical: az általam kísért diák ezt vitt, nyilván labdába sem rúgott vele, de az a három perc legalább őszinte volt.

Azt sem értem (vagy hát értem, persze), miért 50 pluszos (kieg.: inkább 60 pluszos, nem tanár) zsűritagok kellenek egy ilyen versenyre (persze nem az életkorral van a bajom, hanem a középszerűséggel, bocsánat); annyi frissebb felfogású ember van, miért nem hívják őket. (Tudom a választ.) Az eredmény persze ennek megfelelően kikalkulálható volt, mindenki örvendezett, mi sem haragudtunk, hiszen előre megbeszéltük, hogy nem vagyunk egy kategória a dráma tagozatos iskolákkal, ezt az egészet élménynek és jó kalandnak fogjuk fel inkább. 

Ezek a múlt heti élmények egyébként arról jutottak eszembe, hogy megjelent egy szövegem egy a kötelező olvasmányokkal foglalkozó előadásról (már jó régen írtam), és emlékszem, akkor is azon agyaltam, miért nem hívnak több gyakorló tanárt konzultálni ezekhez a projektekhez is, hogy a problémának legalább a szélébe bele tudjanak kapaszkodni. Most, hogy itt a városban is szorosabbra húztuk a színházi nevelési programmal a kapcsolatot, én például felajánlottam, hogy szívesen konzultálok ingyenesen, hogy mondjuk az a sok lóvé, amit ezekbe az ügyekbe pályázatok útján beleölnek, hasznos és fontos dolgokra menjen el. 

Nem fognak hívni, hisz nem vagyok benne a körben. Pedig ha már ennyit vagyok kénytelen pörögni, pörögnék kicsit abban is, ami tényleg érdekel.

  

Nagyon régen

Kép: Banksy

Nagyon régen posztoltam, meg az az igazság, hogy nem is nagyon jártam errefelé. Annyi minden volt, annyi minden között le, és sokkal gyorsabban ki- és lemerülök, mint korábban. Az ilyen kimerüléseket ráadásul a legtöbbször rosszul is kezelem. Ahogy a környzetemben látom, nálam is biztos egyszer eljön az a pont, amikor meghúzok minden határt, lehúzom az összes rolót,  kizárok mindent, ami rosszul érint. (Vagy legalább is könnyebben eltávolodom tőle...)

Ezt tényleg sok emberen látom magam körül, mondjuk én ezt magamban leginkább lustaságnak és nemtörődömségnek hívom. Mikor ősszel munkaközösségvezető lettem, megkaptam az ígéretet, hogy mennyi segítséget kapok majd, csak takarítsuk már el azt, ami van. Aztán persze nem így lett. A respektet megkapom, nem mondom, de a magától jövő segítség nem jön. Szólok, persze, ki is osztom a munkát, főleg azt, amihez annyira nem értek, de hát hiszen így is vállaltam el én ezt, tudván, hogy mennyi mindenhez nem értek.

Mindegy, szóval az emberek lepattannak a feladatokról, ráhagyják arra, aki amúgy is megcsinálná, nincs ebben semmi meglepő. 

Nemrégiben posztoltam arról egy másik helyen, hogy az oktatást gyakorlatilag a 40-es, korai 50-es generáció tartja a hátán. A 30-asok teljesen hiányoznak, a 20-asok pedig kipróbálják, aztán odébbállnak. Egyszerűen nincs teherbírásuk, és úgy gondolják, van választásuk, hát lelépnek. Az idei hallgatóm (vö. amúgy nagyon szeretem a mentori munkát, papírom persze erről sincs) egy igazi katasztrófa. Nehezen mondok ki ilyet, mert szeretem a fiatalokat, toleráns is vagyok, ez az egyik erősségem. Az sem zavar különösebben, ha valaki cseppet sem kreatív; az elején mindannyian a forgatókönyv szerint próbálunk haladni, aztán majd megtaláljuk önmagunkat, persze, csak ha ott van az a bizonyos szikra. 

Volt ez a lány, nagyon belevalónak tűnt, aztán ahogy haladt az idő, kiderült, hogy se nem kreatív, de legalább nem is törekvő. Semmilyen dokumentumot nem sikerült időben megkapnom, ötletei nem voltak, amikor adtam neki, azt nem tudta megvalósítani. Olyan is volt, hogy két ráhangoló feladattal elment az órából 40 perc, amit egyáltalán nem érzett problémának. A gyerekek nevét nem akarta megtanulni, folyton improvizált, amivel csak az volt a baj, hogy nem tud improvizálni. Meg hát, hogy az ember 10 év után már improvizálhat, ha a kisujjában van egy-egy tananyag. De nem akkor, amikor azt nem is érti. 

Amikor érzékeltem a problémát, jeleztem a feletteseimnek. Csak közben az is van, hogy a tanárhiány okán ez a lány "élesben" tart angolórákat, miközben persze ezen a szakján is a gyakorlatát végzi. Mivel az angolos mentorával sávban tanít, ott gyakorlatilag meg sem tudott valósulni a tanítási gyakorlat. Felvetettem, hogy menjünk be többen egy angolórájára, mert a jelölt (elmondása szerint) abban sokkal gyakorlottabb és magabiztosabb. Ott is egy unalmas, módszerekben repetitív órát láttam, aminek nem volt eleje, közepe és vége. Ennek hangot is adtam, de az angolos munkaközösségvezető szerint pályakezdőként mindenki ilyen. Nos, lehet, hogy "ilyen", de arra azért az intelligensebbje rájön, hogy a készüléssel a hibalehetőségek nagy részét ki lehet küszöbölni. 

A leggázabb tényleg az, amikor a saját kollégáimmal kell(ene) konfrontálódnom egy ilyen szakmai kérdésben, de nincs semmi támogatásom. Annyiban hagytam a dolgot, felőlem legyen ez a lány angoltanár, de a lassan kialakuló (szakmai) tekintélyemet arra biztosan felhasználom, hogy a mi iskolánkban magyart soha ne taníthasson. 

Idáig jutottunk... Megvolt közben a pedagógus minősítésem is (majd elfelejtettem), 97%-t kaptam. Nevetségesek ezek az online minősítések. Ahogy az is, hogy hová lett ez a 3%, hiszem semmilyen kritikai megjegyzést nem kaptam, csak dicséretet. Nincs bennem hiúság, itt is a szakmaiatlanság és a képmutatás bosszant, meg főleg a színjáték. Az a színjáték, amit aztán a sikertelen és nevetségesbe fulladt tanársztrájk (ld. előző poszt) tett még irritálóbbá. 

Közben Zsótér rendezett egy Bűn és bűnhődést az itteni színházban, írtam róla (még nem jelent meg). Itt is a szakmai(atlan) gőg és fennhéjázás mérgesít fel a legjobban. Az, hogy attól, mert a világ igénytelen lett, nekünk meg pénzt kell keresnünk, miért kell minden sz@rt lenyomni az emberek torkán úgy, hogy már majdnem magunk is elhisszük, hogy az jó. Vagy ha nem hisszük el, és úgy vállaljuk, az még rosszabb. 

Na, hát ez van, nincs túl sok ok a vidámságra manapság. 

A választásokról direkt nem írok, csak annyit, hogy a munkahelyemen másnap olyanok voltunk mind, akár egy zombihadsereg. Pár elemzést elolvastam utána, a beszédeket nem voltam hajlandó meghallgatni. 

Próbálom listázni, miből lehet erőt meríteni. Tök jó volt a szülinap, picit elutaztam az előző napokban, a magyar és az angol mellett behívtak emelt dráma érettségire is elnöknek. Öreg vagyok és divatjamúlt: nekem ezek szakmai kihívások, hogy előkotorjam a drámákat, amiket ezer éve nem olvastam. 

Na, ennyi, ünnepeljetek!

Kiss Judit Ágnes

Feltámadás

Valld be, hogy midőn testet öltöttél,
Jézus, nem merted a nőit bevállalni,
tisztátalannak lenni havonta egy hétig,
bizonygatni fehér gyolccsal Mózes
törvénye szerint, hogy már nem vérzel,
férjhez adtak volna gyerekként
akaratod ellenére, nem Istennek,
embernek fogadni szót halálig,
és hányféle rafinált módon lehet
kínozni egy női testet,
megerőszakoltak volna a keresztre
feszítés előtt a többi kínzás
mellett csak úgy szórakozásból,
vagy hetente többször a házasságodban,
és megerőszakolnának aztán
minden háborúban – különleges
katonai művelet – megaláznának
mikor nem örök életet adsz épp,
csak ezt a nyomorult földit,
a tested használati tárgy,
a tested csatamező,
a tested vágy és gúny vetülete
volna, sosem a tiéd,

és ha újra eljössz, megint
nem mersz majd nőként,
pedig mennyivel könnyebb volna elhinni
a testnek feltámadását.

(forrás: https://www.facebook.com/juditagnes.kiss/posts/5228194380536594 )

Tanársztrájk

Kép forrása itt.

2016-ban ott voltam minden sztrájkon; iskolában és utcán.

Akkoriban elég vehemens közéletet éltem (pl. ez a blog is élénkebben pörgött), azóta már átadtam a helyem másnak, elfáradtam, talán picit ki is égtem, öregszem is, meg nyünyünyü.

Talán többek között ezért örültem ennek a mostani megmozdulásnak, mert bár gyakorlati hasznát és értelmét nem láttam, nem remélek tőle semmit, mégis, fontos szimbolikus kiállásnak érzem, és arra is jó alkalom volt, hogy kicsit összerántson bennünket. Igen, bennünket, akik pl. 2016-ban is ott voltunk. 

Ez kettős érzés: jó is, rossz is. Jó, mert sokaknak visszajött a remény picit, rossz, mert az első (január 31-i) forduló után gyorsan el is múlt. Jó, mert sok fotót, megmozdulást, támogatást, gesztust láttam; rossz, mert közel sem eleget. Jó, mert mintha érdemi beszéd kezdődnek fontos dolgokról megint; rossz, mert a kormány össze-vissza hazudik rólunk és velünk kapcsolatban.

Jó, mert Budapesten tegnap tüntettek a diákok; rossz, mert nálunk a diákok részéről nem nagyon történt semmi. Sőt, tanári részről sem sok.

Mi egy 80+ fős tantestület vagyunk. A tegnapi ívet 29-en írtuk alá, igaz, sokan elutaztak kirándulni, betegek vagy épp a gyerekük beteg. Az intézmény (a törvényesség jegyében) korrektül megoldotta a helyettesítésünket, a kollégák pedig (a törvényesség jegyében) mentek helyettesíteni. 

Ennek a sztrájknak a jogi szabályozása maga a nonszensz: az órák 50%-át meg kell tartani, a végzős órák mindegyikét. Fizetés nem jár. A tankerületek és a fenntartók listáznak. Kb. ez az a "törvényesség", aminek a jegyében nálunk cca. 50-en gondolták úgy, hogy inkább ezt tartják be, nem sztrájkolnak. 

Túlzok persze, számtalan személyes ok lehet a háttérben. De egyrészt bosszant, hogy nekem kell disztingválnom velük szemben, nehogy megbántsam az érzéseiket. Mégis: nekik mi a jó a jelen rendszerben? Melyek azok a rendelkezések, amik szerintük a mi érdekeinket szolgálják? Tényleg semmin nem változtatnának? Vagy az érdektelenség és a közöny ekkora úr?

Nem, nem gondolom, hogy tiszteletben kellene tartanom akár az érdektelenséget, akár a közönyt, vagy azt, hogy szerintük "ez nem jó, de legalább nem annyira rossz". És nem akarok arra figyelni, nehogy valami rosszat mondjak, amivel megsérthetem őket a döntésükben, hiszen ők sértenek meg engem, mélyen.

Gulyás Gergely (*krumplifej) tegnap megköszönte a nem sztrájkoló tanároknak. Az a tanár, akit ez a 'köszönöm' nem égetett szénné, szerintem akár el is süllyedhet. Egy platformra kerülni ezzel a hazug, manipulatív, pökhendi kommunikációval és narratívával ugyanis a legalja. A tükör, amibe én képtelen lennék belenézni. Gondoljunk csak bele, ugyanez a száj, ugyanez a *krumplifej szócső minket mond az ukrajnai háborúról vagy az ún. "pedofiltörvényről".  

Bár tegnap jól éreztem magam a közös tanári "pikniken" a büdös és zsúfolt tanáriban, mára ugyanolyan elkeseredett vagyok. Lesz*rom, ha szerintük politizálok, én megköszöntem annak egyetlen osztálynak (a szüleiknek kellett volna), akik aznap szinte teljes létszámban hiányoztak az iskolából annak ellenére, hogy erre ráment egy nap szülői igazolásuk. És nem kizárt, hogy a többieknek, ha kérdezik, szóvá teszem, hogy a (diák)passzivitás miatt vagyok ilyen lehangolt. Mely (diák)passzivitásról azok a kollégák is vastagon tehetnek, akik tegnapra, a tanársztrájk első napjára dolgozatot ígértek és igazolatlan hiányzással fenyegetőztek. 

Lehet, hogy valahol egy bátor ifjú nemzedék is nevelődik, de én tegnap sajnos nem csak ezt láttam, hanem azt, hogy alakul egy konformista generáció is. Pont, ahogy az gondosan ki lett találva.  

Elhanyagol

Nagyon elhanyagolom ezt a helyet mostanában (jó ideje), aminek az oka nem csak feltétlenül az időhiány vagy a rengeteg munka, hanem az is, hogy nagyon unom a közéletet. Elfáraszt, kiéget. Persze, mondhatnátok, hogy akkor írjak magamról, könyvekről, filmekről, de hát az sem megy anélkül, hogy ne lenne benne egy kis közélet. Meg poltika. 

Szépen lassan tönkremegyünk, felőröl minket ez. Jó, nem általánosítok: engem. Onnantól kezdve, hogy beteszem a lábam a munkahelyemre reggel, ha elmegyek a boltba, ha kinyitom az internetet, ennek a torz, groteszk világnak az aspektusai, jelenségei tolakodnak az arcomba. 

Mit lehet ilyenkor tenni? Bezárkózni? De ha bezárkózunk, és a magunk mikrovilágán kívül semmi mással nem foglalkozunk, akkor mi értelme bárminek is? Mi értelme olvasni, beszélgetni, filmeket nézni? Hogy tudja az ember manapság megőrizni az utolsó csepp józan eszét, hogy ne mondjam, a jókedvét? 

Az is lehet persze, hogy ez csak a sokadik társadalmi Covid-tünet (nem), és hogy már észre sem vesszük, hogy mennyire toxikus feszültségben éljük a mindennapjainkat.

Elutaztam pár napra, ami jó volt. A három napos távollét után egyetlen munkanapom lett volna még a szabadságomig, de a főnököm felhívott, hogy ne menjek be dolgozni. Nem igazán értem a dolgot, oltott vagyok, maszkot viselünk, és nem hinném, hogy ez a vírus fertőzőbb az országhatáron kívül, mint mondjuk egy nyíregyházi wellnesshotelben.

Ezért aztán ennek az évnek egészen kurtán-furcsán lett vége. A kollégacsoportban kellemes ünnepeket kívántam mindenkinek, megköszöntem az idei összes segítséget és támogatást, de még egy lájk sem érkezett.

Úgyhogy nincs ünnepi hangulatom, na, és voltaképpen csak egy dolognak örülök: hogy a szabadság idejére nem vállaltam semmilyen munkát. Olvasok. Még mindig ez a legjobb túlélési stratégia. 

Sárkányfog-vetemény

Az elmúlt pár hétben az összes szabadidőm azzal telt, hogy az ún. gyermekvédelmi törvény miatt dühöngtem. Meg a szervilizmus és a tudatlanság miatt.

De haladjunk szép sorjában.

A héten zajlik a PécsLIT irodalmi fesztivál, remek kezdeményezés, szuper vendégek, végre valami kultúra ebben a posványos, ámde ún. sokezeréves kultúrájából élő városban. Kedden elmentem egy beszélgetésre, a vendégek K. E. kortárs író és Sz. B. dramaturg, író voltak, a téma a kötelező olvasmányok. Nos, egyikükről kiderült, hogy kreatív írás kurzusokat tart, a másikról pedig, hogy nemrég beállt tanárnak egy alapítványi gimnáziumba. Akárki akármit is mond, az írónőséghez képest jó biznisz tanárnak lenni (főleg alapítványban), havi fix money, néhol juttatások, stb. 

Bár a téma a kötelező olvasmányok volt, rögtön kiderült, hogy a beszélgetés alanyainak fingjuk sincs, az iskolában mit kell olvasni (B.-nak volt valamennyi, lévén, vannak iskolás gyerekei), ehhez képest frankón előadták, szerintük hogy kéne olvastatni meg irodalmat tanítani. 

Nem kicsit kúrtam fel az agyam, főleg a pasason, aki szerint egy 15 éves már rég el van cseszve, nem tudja megmondani, hogy mi a jó, mi a minőségi. Utána hozzátette, hogy ellenzi azt, hogy a populáris, 'pad alatti' olvasmányokból kiindulva szerettessük meg az irodalmat, mert az ilyesmi vacak. Mélázott kicsit azon, milyen remek szöveg az Egri csillagok és a Jókai-összes, isten ments, hogy a Harry Potterrel rontsuk meg a fiatalságot. (Mintha Káslert hallanám.) B., aki a női nemet képviselte a kétfős íróbrigádban, egy darabig egész szimpi volt, de miután 10 percig taglalta sértődöttségét, hogy a Bánk bán nem miatta lett kanonizált modern szöveg--holott ő már 10 évvel ezelőtt elkészítette a szövegváltozatot, ráadásul Nádasdy dramaturgia szemináriumára--, képes volt kijelenteni, hogy nem érti, mi a női szerzők problémája az érvényesüléssel és a kánonnal. (A Bánk bán-ügyet én is ismerem, írtam is róla részben, és bármennyire szeretem N. Á.-t, rohadt nagy szemétség, hogy elplagizálta egy tanítványa ötletét anélkül, hogy később a legkevesebb szót is ejtette volna róla nyilvánosan.)   

Szóval értetlenül ültem afelett, hogy mekkora respekt jár a Szerzőnek (vö. Roland Barthes), mindegy, mekkora baromságokat is mond. 

De amit ezután jött, az még rosszabb, történt ugyanis, hogy az iskolai színházbérlet vásárlásakor egy kollégában felvetődött, hogy az Addikt című előadás szembemegy a gyermekvédelmi törvénnyel, így azt talán nem kellene bevásárolni magunknak. 

(Tájékozatlanabbaknak megjegyzem, hogy a közoktatási törvény valójában nem a szexuális felvilágosítás szankcióiról szól, ld. kép.)

Részlet a jelenleg aktuális közoktatási törvényből.

Erre persze kiakadtam, mint a rugó, az előadást láttam, baromi jó. Az folyik ugyanis, hogy mivel a törvénynek semmilyen komolyan vehető végrehajtási utasítása nincs, minden intézmény a maga frusztrációinak megfelelően értelmezi. Jelesül akár úgy, hogy ebben a színházi előadások is beletartoznak.

Ragaszkodtam hozzá, hogy hivatalos állásfoglalást kérjünk, ami nem tudom, mikor történik meg, de ha nem, valamit összetörök. Jelöltem megtekintésre ugyanis egy Bűn és bűnhődést (rendezte: Zsótér), amiben nagy eséllyel lesz néhány nemi szempontból kifogásolható jelenet például; de honnan a rendvás francból tudhatjuk ezt előre, ugye. 

Én azt már elfogadtam, hogy az iskolába nem hívhatjuk be az Amnestyt és az Emberség Erejével Alapítványt (...), de önkéntesen minek vágnánk a fát magunk alatt? (Válasz: azért, mert be vagyunk fosva.)

Hát ilyeneken dühöngök manapság, ami azért is halmozott helyzet, mert mint 'kisvezető', némileg felelősséggel tartozom a dolgozói kollektíva imázsáért is. Én nem akarok olyan csapat élén dolgozni, akik betojnak attól, hogy a Kásler/Maruzsa/(szabadon behelyettesíthető) egyet szellent; ha van mit átörökölni ennek az iskolának a szakmai múltjából, az pont a haladó gondolkodás, a józan ész és az intellektus.

Az előző munkaközösségvezető ugyanis többek között azért bukott meg, mert az új NAT elleni tiltakozást (amit én fogalmaztam meg) a közössége ellenében kizárólag ő nem írta alá, ellenben bemószerolt minket a főigazgatónál. (Jó, volt ebben más is, évekre visszamenő sérelmek, frusztrációk és harag; mindenesetre elég beszédes, hogy én, aki hat éve dolgozom itt, 5-2 ellenében vertem az öreglányt, azóta is haragszik rám. Az érzelmeimről majd később.)

Így telnek hát a heteim. Éppen Petőfit tanítok, és mindig vannak új felismeréseim. 

"Ha jőne oly nagy fergeteg, / Mely meghasítná az eget, / És e hasítékon át /A földgolyót behajítaná!"

Valahogy erre most minden kamasz annyira fogékony. Nem is értem, népies és hazafias boldogságban kellene dagonyázniuk.

Beindult

Beindult az egyetem, az iskola, a munka, az első hét után mindenki szét van estve, mint a sz@r.

Egyszer talán már írtam arról, hogy ezt a kurv@ társadalmat a 40-50-esek viszek előre, ha ez a generáció egyszer csak kihalna, b@szhatnánk az egészet. (Már sok a káromkodás, tudom.)

Nagyon sok minden történt, írni persze egyáltalán nem volt időm (mert 40-50-es vagyok), mert próbáltam arra koncentrálni, hogy minden nap kb. 10-kor ágyba kerüljek. Körülöttem ugyanis hullanak a negyvenesek (vérrög, koszorúérműtét, rák), hát, én azért szeretnék megöregedni, meg még csak most fog mindjárt kezdődni a jól megérdemelt privát életünk, nem akarok megdögleni, na. Azzal nyugtatom magam (ebben a kis közép-keleteurópai gettóban), hogy nekem már volt egy agyi vérkeringési problémám, sok zöldséget eszem, tán békén hagy a mindenható. Van még feladatom bőven.

Munkaközösség-vezető lettem a város prominens gyakorlóiskolájában (kb. 6 éves ottlétem után), ami azért nagy szó, mert kitúrtam egy nyugdíj előtti hatvanast (erről majd még írok). Ennél fogva a szeptemberem még a szokásosnál is nagyobb szívás. Többek közt azért, mert van számos bevállalt munkám, nem én lennék én, ha a mókuskerék mellett nem foglalkoznék azzal, amit tényleg szeretek.

A kisebbik közben elment egyetemre, fizikailag nincs annyira távol, de azért a hét közepén már pityeregtem kicsit, mert néggyel kevesebb üzenetet kaptam, mint a másik fészekrakója (sőt, nem is telefonáltunk). Ezt én gyakorlatilag úgy értékeltem, hogy nem is szeret. (Röhögős szmájli.) Persze ő fiú, tehát praktikusabb az észjárása ennél, és azt hívja, akiről tudja, hogy épp nem dolgozik, mert az majd úgyis átadja az infót a másik fészekrakónak... szóval a gyerekek ebből nem csinálnak problémát, na. 

Máma mindenesetre azon kaptam magam, hogy pogácsát gyúrok a szobatársaknak (+ 3 fő), hogy majd legyen mit elvinni, és tegnap, mikor hazajött, az első kérdésem persze az volt, hogy evett-e rendesen. Evett, persze, életrevaló legény ő, már mindenkit ismer, az első hétvégén egy HÖK-ös csaj hozta haza kocsival, és csirkepörköltet is főztek a héten. (Pedig meg se tanítottam erre.) Erről az egészről a nagymamám jut eszembe, aki mindenkit folyton etetett (én is). Sokat emlegetjük itthon, mert mindig elmesélem, hogy amikor már három tányérral ettél, akkor is azon sopánkodott, hogy miért nem eszel. Hát, én is ilyen vagyok, rájöttem. Táplálás = szeretet; de persze én azért nem érem be ennyivel, sem aktív, sem passzív félként.

A szakértők azt mondják, ha lemegy a szeptember, jobb lesz picit. Én egyelőre azt látom, hogy ezerrel próbáljuk bepótolni, amit a covid kivett belőlünk szociálisan. És még nincs is vége, tudom. 

Dzsungel #2

Most mondja nekem valaki, hogy nincs karma, avagy ornitológiai tanulmányaim folytatódnak.

A minap jól összeszidtam a városi maradakat, de ahogy még egy keveset kutakodtam, egész komoly dráma kezd itt kibontakozni, kérem.

Először is hallgassátok meg, hogy amire éjszakánként bosszankodva felriadtok, az voltaképp a szüleiket hívó fiatal baglyok hangja. Aztán azt is, hogy amit én foglyul ejtett csivavaugatásként aposztrofáltam, az valójában riasztóhang. 

Az persze azóta sem derült ki, mi volt a fő veszélyforrás, gyanítom, nem is fog, de itt a gettóban láttam én már nyestet, kóbor macskát, szerintem rókát is. Vércse is van persze.

Nem tudom, ki fenyeget vagy ki eszik meg kit (azt olvastam, hogy a városokban akár karvalyok is élhetnek már), mindenesetre a bagolylak szomszédságában van egy másik fészek is; ha jól sejtem, ők nem ellenségek, hiszen egymás mellett laknak.

Az éjszakai ramazuriból kiindulva viszont valami komoly fennforgás lehetett, mert a fenti hangok után hajnalig néma csönd, majd reggel a parkoló kocsi melletti bokorban baglyocskára bukkantunk.

[saját fotó]

A baglyocska nem volt pici, de nagy sem, és azt sejtettük, hogy nem tud repülni. Feljöttünk, de ahogy az ominózus erkélyről tovább figyeltem, láttam, ahogy kikászálódik a bokorból, és ügyetlen ugrálással megindul az autók alatt a parkolóban. (Szép, bokros-fás rozzant parkoló.) Bebújt a bunkó ügyvédgyerek óriási BMW-je alá, erre lementem, és megpróbáltam kicsalogatni. 

Pont ilyen nagy, ijedős, sárga szemekkel nézett, mint ezen a képen. 

Egy galamb közelített felénk, nem tudtam, hogy fenyeget, vagy segíteni akar. A BMW után a kisbagoly a parkoló másik oldalát szemelte ki, mire én hősiesen keresztbe álltam az úton (gondoltam, ha megint annyival jön itt valaki, amennyivel szokott, engem hamarabb észrevesz, aztán ha még meg is tud állni, mázlim van). 

Fogalmam sem volt, hogy kell maradat fogni, de persze mire jó a kiskorban sokat nézett Discovery Channel. Törölköző, kesztyű, papírdoboz. A doboz jól le kellett rögzíteni, mert a kicsike persze rettegett. Megeresztettem három telefont, mondjuk elképesztő, hogy egy ekkora nagyságú városban, régióba egy darab faszi van, aki ért ehhez, és persze történetesen pont az ország másik végén tartózkodott.

Úgyhogy a madarat az állatmenhelyre vittük (ami egyébként kétségbeejtően rossz állapotban van, ami nyilván nem az ő szégyenük), ahol először azt javasolták, tegyük vissza a fészekbe (??). Mondtam nekik, hogy ez kizárt, egyrészt képtelenség, másrészt a hely veszélyes, és hát szépek az elvek, de ha megint leesik, biztosan elüti egy autó vagy egy kóbor macska.

Nem volt túl jó érzés otthagyni, de biztosan gondoskodnak róla.

A történetből (az előzményeket tekintve) mindenki vonja le a megfelelő tanulságot, én mindenesetre kicsit nagyobb érdeklődéssel és még több empátiával várom a következő éjszaka történéseit. 

Dzsungel

Amatőr ornitológiai témájú bejegyzés következik.

A meleg miatt nagyon rosszul alszom, biztos öregszem, vagy mi. 

Légkondink nincs (amit mellesleg nem bánok), ventillátorunk van, kettő is, de azt az éjszaka egy bizonyos pontján nyilván kikapcsolom.

Most, hogy legfőbb nyári programom megint a fogyókúra (surprise, surprise), arra is megfelelő időt és energiát fordítok, hogy kellően elfáradjak estére. Kevés digitáliát használok, ez az év pont elég volt.

Vége az esti filmnek, az olvasásnak, az akárminek, lekapcsolom a lámpát, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, azonnal felpattan a szemem.

Aztán amikor a második Valeriana Night után végre picit elszenderedem, akkor jönnek a dzsungelhangok.

Főút és egy forgalmas kereszteződés mellett lakunk, ami eleve kurv@ nagy szívás (nem tudom, hogy lehetett elődeinknek annyi esze, hogy ide vettek lakást), mert a forgalom hangja is iszonyú--ó, az áldott kijárási tilalom, amikor este 8 után csak néhány kóbor busz...--, ehhez pedig újabban jönnek a...

... madarak.

(Kép forrása: ITT)

Én szeretem a madarakat meg amúgy minden állatot, de amikor hajnali fél 4-kor iszonyatos rikácsolásra ébredsz, és nem tudod, hogy a Veszprém Zoo-ban vagy-e vagy az amazonasi dzsungelben, az nem annyira jó érzés. Többek közt azért, mert, mint mondtam, amúgy sem tudok aludni.

A napokban legalább három vérfagyasztó élményem volt (és itt jön a spéci ornitológiai rész): az egyik fán baglyok laknak. Az a fajta, amelyik nem huhog, hanem vijjog. Korábban már írtam baglyokról, akkor a belső udvarban laktak, és nem tudom, mi történt, de most kiköltöztek az utcafrontra. Már nem félnek, vagy mi. Szóval ahogy az éktelen vijjogásra felébredek, és kinézek, látom, hogy a szinte karnyújtásnyira lévő fa tetején ül, és néz befelé. Sehol semmi zaj, csak a hangos vijjogás. Pici, cuki állat volt, gyönyörű is, de jó lett volna, ha elhúz a p*csába, és hagy aludni.

A második trauma szintén hajnali fél 4-kor ért, akkora hangzavar volt, hogy még a macska is bejött az erkélyről ijedtségében. Először azt hittem, bagzó macskák, aztán kiderült, hogy mutáns madarak (?) eshettek egymásnak ezen a csecsemőüvöltést és hangos vernyogást mixelő hangon. Percekig tartott, mintha riasztás lett volna, talán a bagolyfészek lehetett veszélyben, persze szintén az ablak alatt.

A harmadik és egyben legmegfejthetetlenebb hang csivavaugatáshoz hasonlít.

Persze most mondhatjátok, hogy valami szadista biztos kizárta éjszakára a csivaváját az erkélyre, és az ő kétségbeesését visszhangozza a proli lakótelep, de esküszöm, hogy nem. Vagy hát hajnali 3-kor ki sétáltatna csivavát a gettóban, ugye. 

Ez a hang amúgy annyira vérfagyasztó, hogy még a baglyok is elhallgatnak.

Hát így.

Reggel aztán gyűrötten felkelek (a buszokra meg a szirénázó mentőkre, persze), picit csodálkozom, hogy szarul vagyok, és a facebookon megnézegetem, ki milyen szép tengerparti és/vagy békés, csöndes helyen nyaral, közben pedig azon tűnődöm, én mikor léphetek le innen a francba végre. 

Ugyanis az az állandó zaj, amit észre sem veszel, hogy 0-24-ben hallgatsz, szép lassan felőrli az idegeidet, és bár azt hiszed, tök jól vagy, nyár van, pihensz, stb., egyszer csak fogsz indokolatlan bőgésben törsz ki magad sem tudod, hogy mitől. 

Ennyit a madaras idillről. 

Persze örüljek, hogy nem vaddisznók meg medvék dézsmálják a kertemet.

Örüljek annak is, hogy vannak körülöttem fák.

És félreértés ne essék, őket legalább annyira sajnálom, mint magamat, hogy (egyelőre) nem tudok máshol lakni, mint egy mocskos-romos parkoló fölött. Ahol egyébként fák is vannak.

Na, megyek, be is kapcsolom a youtobe-ot, hátha van valami kellemes tengermorajlás vagy csicsergéses-búzasuhogásos rét.

Ti meg hallgassatok jó fej maradakat.

Törvény

Kép forrása: ITT.

Megpróbáltam megvárni, hogy minden "hírverés" elüljön az amúgy is megszavazott "pedofiltörvényről", aztán, gondoltam, elmondom én is, mit gondolok. 

A "hírverés" szerencsére nem ült el.

Ez meg itt egy egyszerű, rövid és személyes vélemény lesz anélkül, hogy citálnék bármilyen eddig megjelent hírt vagy magát a törvényszöveget, hiszen már mindenki olvasott mindent, és mind a kormányoldal, mind az ellenzék bőven beleállt abba, hogy ebből az amúgy tök egyszerű kérdésből politikai csatározást csináljon, természetesen.

Nincsenek illúzióim persze, minden politika. Ez eddig is így volt, eztán is így lesz. (Tessék, itt egy videó, ami közérhetően elég sok mindent megvilágít.) Pont most néztem meg a Dick Cheney alelnökről szóló életrajzi filmet (a címe Vice), ami szerintem egyébként nem volt túl jó, mindenesetre érzékletesen kitér a két Cheney-lány, Liz és Mary viszonyára. Liz ugyanis 2013-ban republikánius szenátorjelöltként kinyilatkoztatta, hogy ellenzi a melegházasságot, ami kisebb családon belüli válságot illetve törést okozott. (Annak már nem néztem utána, hogy a két nővér viszonya azóta rendeződött-e.)

Nekünk is megvannak persze a magunk kis contradictory botrányaink a témában, de én most nem erről akarok beszélni, hanem az ún. szexuális propaganda tiltásáról, például az iskolákban.

A minap olvastam ezt az interjút Tobi anyukájával, Tuza Évával (film: Tobi színei), és tanárként egészen komolyan elszégyelltem magam. Mondjuk ki, rengeteg homofób, kirekesztő tanár van, miért is pont ők ne reprezentálnák a magyar társadalom átlag gondolkodását etekintetben. 

Most mondhatnánk, hogy oké, akkor legyenek képzések (az 'érzékenyítés' szót direkt kerülöm), ahol elmagyarázzák Kovács Béláné 35 éve tanító magyar-történelem szakos pedagógusnak Mátészalkán (ha netán magától, emberi és tanári mivoltából kifolyólag nem tudná), hogy gyereket nem rugdosunk csak azért, mert nem értjük a viselkedését vagy hogy ő kicsoda. Csak hát ugye az van, hogy pont ezeket a magyarázó alkalmakat tiltják meg mostantól, tehát sem pl. az Emberség Erejével, sem az Amnesty, sem pedig a Háttér Társaság be nem teheti a lábát iskolába többé.

Nálunk a tanév vége előtt volt pl. egy nagyon remek diáknap, a gyerekek szervezték. Egy szót sem szólhatok, mert bár voltak sejtéseim, végül simán és viszonylag botránymentesen lezajlott (a poszton mondjuk van egy dislike, ha megnézitek), de azért a háttérben elhangzott pár megjegyzés, hogy olyan szervezet jött, akit a tudjukki pénzel, stb.

Ezek a sunyi háttérben suttogások egyszerűen borzalmasak. Én, miután több Emberség Erejével és Amnesty szervezte ifjúsági programon vettem részt, bátran kijelenthetem, hogy ezek a szervezetek az ilyen rendezvényeken egyáltalán nem politizálnak. Megismétlem: nem szidják Orbán Viktort, a kormányt, a Fideszt és Magyarországot sem. A gyerekeket érintő kérdésekről beszélnek világosan, tisztán, barátságosan. Válaszolnak olyan kérdésekre, amikre egy tanár nem tud vagy nem akar, mert nincs információja vagy mert zavarba jön. 

Csodálatos lesz, amikor majd csak olyan listázott szervezetek jöhenek, amik arról fognak beszélni, hogy a szex célja a gyereknemzés és a fajfenntartás, vagy arról, hogy mi a női princípium. Kíváncsian várom, vajon mely szervezetek lesznek ezek. Pl. a katolikus egyház? Maga Rétvári Bence?

Borzalmas belegondolni, mi lesz 1) azoknak a gyerekeknek a fejében, akik most majd úgy érzik, senkivel sem beszélhetnek magukról, mert ez "törvénybe ütközik"; 2) meg úgy általában, a többieké is, akik nem tudják majd, hogy kitől mit kérdezhetnek.

Most azt mondjátok, ez marhaság, kérdezni fognak, ahogy eddig is. Igen, biztosan, és csak remélni merem, hogy az arra alkalmas tanárok nem fognak betojni attól, hogy válaszoljanak nekik.

Nálunk a jelen diákönkormányzat amúgy évek óta a legtevékenyebb és legaktívabb. De mivel mi egy nagy szervezet vagyunk (és bár a közvetlen főnökünk elfogadó és nyitott), félek belegondolni, mi lesz a jövőbeli terveik sorsa. 

A háttér ecsetelését tovább folytathatnám olyan hírekkel, mint hogy a Pest Megyei Kormányhivatalnak nincs jobb dolga, mint könyvforgalmazókat megbírságolni, vagy hogy az amúgy is sok helyen rémséges tanárképzést még jobban lebutítják törvényileg (azaz pl. a hozzám kerülő tanárhallgatókat jobb, ha nem viszem rendhagyó irodalomórára pl. Erdős Virággal).  

De, hátha van időtök olvasgatni, inkább ideteszek három régebbi bejegyzést (mostanában úgysem írok sem sokat, sem jókat) arról, hogy mennyi dolgunk van és miért aggódom annyira.

• Itt van egy az identitásról 2014-ből.
• A vitakultúráról és érdeklődési körökről (2017).
• A pc-ről és a hitelességről, ami azóta is örökzöld téma (2019).