Beindult

Beindult az egyetem, az iskola, a munka, az első hét után mindenki szét van estve, mint a sz@r.

Egyszer talán már írtam arról, hogy ezt a kurv@ társadalmat a 40-50-esek viszek előre, ha ez a generáció egyszer csak kihalna, b@szhatnánk az egészet. (Már sok a káromkodás, tudom.)

Nagyon sok minden történt, írni persze egyáltalán nem volt időm (mert 40-50-es vagyok), mert próbáltam arra koncentrálni, hogy minden nap kb. 10-kor ágyba kerüljek. Körülöttem ugyanis hullanak a negyvenesek (vérrög, koszorúérműtét, rák), hát, én azért szeretnék megöregedni, meg még csak most fog mindjárt kezdődni a jól megérdemelt privát életünk, nem akarok megdögleni, na. Azzal nyugtatom magam (ebben a kis közép-keleteurópai gettóban), hogy nekem már volt egy agyi vérkeringési problémám, sok zöldséget eszem, tán békén hagy a mindenható. Van még feladatom bőven.

Munkaközösség-vezető lettem a város prominens gyakorlóiskolájában (kb. 6 éves ottlétem után), ami azért nagy szó, mert kitúrtam egy nyugdíj előtti hatvanast (erről majd még írok). Ennél fogva a szeptemberem még a szokásosnál is nagyobb szívás. Többek közt azért, mert van számos bevállalt munkám, nem én lennék én, ha a mókuskerék mellett nem foglalkoznék azzal, amit tényleg szeretek.

A kisebbik közben elment egyetemre, fizikailag nincs annyira távol, de azért a hét közepén már pityeregtem kicsit, mert néggyel kevesebb üzenetet kaptam, mint a másik fészekrakója (sőt, nem is telefonáltunk). Ezt én gyakorlatilag úgy értékeltem, hogy nem is szeret. (Röhögős szmájli.) Persze ő fiú, tehát praktikusabb az észjárása ennél, és azt hívja, akiről tudja, hogy épp nem dolgozik, mert az majd úgyis átadja az infót a másik fészekrakónak... szóval a gyerekek ebből nem csinálnak problémát, na. 

Máma mindenesetre azon kaptam magam, hogy pogácsát gyúrok a szobatársaknak (+ 3 fő), hogy majd legyen mit elvinni, és tegnap, mikor hazajött, az első kérdésem persze az volt, hogy evett-e rendesen. Evett, persze, életrevaló legény ő, már mindenkit ismer, az első hétvégén egy HÖK-ös csaj hozta haza kocsival, és csirkepörköltet is főztek a héten. (Pedig meg se tanítottam erre.) Erről az egészről a nagymamám jut eszembe, aki mindenkit folyton etetett (én is). Sokat emlegetjük itthon, mert mindig elmesélem, hogy amikor már három tányérral ettél, akkor is azon sopánkodott, hogy miért nem eszel. Hát, én is ilyen vagyok, rájöttem. Táplálás = szeretet; de persze én azért nem érem be ennyivel, sem aktív, sem passzív félként.

A szakértők azt mondják, ha lemegy a szeptember, jobb lesz picit. Én egyelőre azt látom, hogy ezerrel próbáljuk bepótolni, amit a covid kivett belőlünk szociálisan. És még nincs is vége, tudom.