Nyár

Letelt az egy hónap szabadság és semmittevés, amit adtam magamnak (aka július). Az aka július mindenképpen szükséges volt, mert nagyon kimerített - a minden IS. Biztosan írtam már róla, de a tanév végére szépen összesűrűsödött az iskola (1 hónap jelenléti + az összes posztlockdown tünet), a fordítási munkák, az intellektuális kihívások, a két tanárhallgató, a munkahelyi stressz meg az itthoni dolgok is. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy az az egy hónap igenis jár.

Most mondhatjátok, hogy de hát ez semmi, de én azért nem olyan könnyen adom az időmet magamnak, főleg ha ún. semmittevésről van szó. Azért a filmlistámon most például szépen meglátszik, hogy ráérettem magam. A könyvekről ugyanez nem mondható el, a Zavaros vért nagyon unalmasnak és vontatottnak találom, de két szakirodalmi kötetet azért kijegyzeteltem magamnak az őszre. Sokat sportoltam, ami effektíve annyira nem látszik, de lassan már megszokom, hogy az ember mindig máshogy érzi magát, mint ahogy kinéz (vö. testképzavar[ok] és/vagy percepciós eltévelyedések, mint umbrella termek).

Szóval az augsztus beköszöntével elmentünk nyaralni, ami elég jól sikerült, nem volt rohanós, szépek voltak a helyek és sima az átkelés a határokon. Persze rendben volt minden covid dokumentáció, a magyar, horvát és szlovén határőrök szépen le is csippantották, az olaszok viszont sz@rtak bele, pedig az volt a legnagyobb határátkelő. Érdekes.

Útvonal: Postojna, kis Trieszt, Maribor. (Fotókat nézhettek az instán.) Nem kell nagy dolgokra gondolni, ez inkább turistáskodás, nem igazi nyaralás, nincs tengerparton döglés, de van helyette sok hegy, vár, város és autóvezetés. Arról nem szeretnék beszélni, hogy a legutóbbi mennyire stresszes, de arról főleg nem, hogy mindenhol kedves honfitársaink a legbunkóbb társközlekedők (ki más dudálna és villogna le egy random szlovén autópályán, mint egy magyar kamionos, ugye). Mindenesetre megtapasztaltam, milyen zuhanyszerűen szakadó esőben az autópálya tetején a viadukton és az alagútban; hát, nem kívánom se utasnak, se sofőrnek. Trieszt egyébként nem tetszett, jobban kedvelem a délies városokat (ha már tengerpart), ez inkább monarchiabeli, osztrákos, elég monumentális. Maribor tetszett, főleg az óváros, és legfőleg a folyópart. (Korábbi nyaralásos posztjaimból kiderül, hogy az úticélokat tekintve alkalmazkodom és flexibilis vagyok, de, nincs mese, nekem vízpart kell. Nézegessetek képeket az Isonzo környékéről, az is csodás volt, én ilyen színű folyót még soha nem láttam.) 

Most már visszajöttünk, én pedig ma szép lassan rávettem magam a munkára, feltöltöttem pár kötelező olvasmányt a gyerekeknek (ezzel őket vettem rá, tudom), elkezdtem olvasni a Theatralia különszámát a közép-kelet-európai Shakespeare-recepcióról a rendszerváltás után, és beírtam a noteszomba minden fontos dátumot és tennivalót. Októberben konferencia, novemberben irodalmi verseny és még egy konferencia (Berlinben, szóval remélem, online lesz, vagy legalább hibrid, mert kiutazni biztosan nem lesz pénzem; de azért 'leszamilesz' alapon jelentkeztem). Ja, novemberben portfóliós határidő, ami nyilván el fog készülni, bár egy cseppet sem izgat, milyen lesz, csak görbüljön, ahogy mondani szokás. (Ez nem görbül, persze.) 

A változatosság kedvéért rengeteg órám lesz, az alapíványi átalakítástól pedig még a fejünkből se látunk ki egyelőre, gondolom, később is hasonló lesz a helyzet. Gondolkodtam, mit lehetne tenni az egyre jobban eluralkodó fásultság ellen (mondanom se kelljen, semmi kedvem az iskolakezdéshez), és kacérkodom egy Amnestys továbbképzéssel, mert arra gondolok, hogy ettől legalább úgy érzem, teszek valamit. Muszáj tenni valamit, a kommentelgetés és posztolgatás szart se ér, a 'belső emigráció' és a remeteség pedig voltaképpen lemondás és valamiféle feladás. Szóval arra gondoltam, kiképezem magam Amnestysnek, és akkor legalább tudom, miért néznek rám csúnyán egyesek, kettesek.

Augusztus végén már van egy kötelező továbbképzés és egy vizsga, aztán újraindul a verkli, amiben nagyjából csak megdögleni lehet (a borosszekrény kulcsát meg jól el kell zárni, haha). Abban reménykedem, hogy ha betör a negyedik hullám, az iskolák és a mozik pl. nem zárnak be teljes egészében, én felveszem a maszkot, ahogy eddig is, csak ne zárjanak be megint kb. másfél évre. És ebben a majdnem posztnyári, letargikus hangulatban megfogadom, hogy minden nap fogok olvasni, igyekszem nem bosszankodni és nem befordulni, még ha minden az ellenkező irányba is mutat.

Kép most nincs, de találtam nektek egy videót az Isonzo/Soca-völgyről: