[Mindjárt]

Mindjárt indul az iskola, ezért még igyekszem kiélvezni azt, hogy magam oszthatom be az időmet kicsit. Az Ördögkatlan meg a mininyaralás eléggé leszedált, nem azért, mert fárasztóak voltak, hanem mert iszonyatosan meleg volt végig. Annak mondjuk eléggé örülök, hogy jól bírtam - vagy megszoktam, vagy ügyesen gazdálkodom a fizikai kapacitásommal, mert simán tudtam létezni, gondolkodni és rengeteget sétálni (Boszniában).

A fesztiválra végül az enyém mellé vettünk egy társbérletet, eleve is ez volt a terv, aztán amikor a beszélgetőpartnerem lemondta a teljes fesztivált (csak a beszélgetésünk napját nem), akkor meg már kénytelen voltam azzal kárpótolni, hogy tényleg kifizetem neki az eredetileg ígért összeget a bérletért. Szóval igyekeztük kihasználni a hetijegyet, de nem nagyon sikerült - ezen a fesztiválon színházi előadásokra bejutni továbbra is lehetetlen, pláne, hogy most a hőkupola miatt a többletlétszámot sehol sem engedélyezték, pedig hát mi más miatt is érné meg a kultúra, mint a színház miatt. Éjszakai koncertekre már nem járunk, egyetlen 21 órakor kezdődő előadás lett volna, ami miatt hajlandónak mutatkoztam a késői lefekvésre, de végül azt is szkippeltük, szerintem be se jutottunk volna. Mert azért az egész napos meleg estére kimerít, ráadásul ingáztunk naponta (35-40 km kétszer). 
Azt nagyon sajnáltam, hogy a beszélgetőpartnerem miatt lemaradtam az év gyerekelőadásáról (mindenki így hívja), és most majd mindenki mondogathatja, hogy menjek el érte Budapestre, de nem fogok. 

A fellépések jól sikerültek egyébként, egyre rutinosabban és lazábban beszélgetek, ami szuper érzés. Ebben az évben persze sokat gyakoroltam ezt, és most már arra is van rálátásom, hogy kivel vagyok kompatibilis: a mostani partnereimmel például igen, de Dragomán Györggyel nem (ő lesz a PécsLIT nyitó vendége), és vélhetően senki sem vállalta, ezért engem is felhívtak (hell no, nagyon is elég volt két szószátyár pasas, amikor decemberben nem hagytak szóhoz jutni). Terék Annát vagy Halász Ritát elvállaltam volna, de azt már biztosan megoldották.

A fesztiválon két beszélgetésem volt, az egyik régi cimboráimmal, a másik beugrós, egy ifjúsági társulattal kellett a queer Szentivánéji álom adaptációjukról beszélgetni. Két dolog miatt aggodalmaskodtam: 1) hogy lebukom, hogy nem néztem végig a felvételt (nagyon vacak minőség volt és 140 perc); 2) a fiatalok nagyon érzékenyen, de butaságokat fognak beszélni és belekeveredünk az woke/progresszív identitáspolitikába (my bad).
Szerencsére egyik sem történt meg, a srácokat pedig utólag is megkövetem, mert nagyon okosakat mondtak, felkészültek és reflektívek voltak, frankón el tudták magyarázni, mit miért csinálnak, és azt kell mondjam, ez még profiknál is igen ritka. (Megj.: a darabjuk az athéni erdőbe menekülő fiatalokról szólt, akik a szülői meg nem értés, szigor, valamint a társadalmi megvetés elől próbálnak megszökni, hogy szabadon szerethessék egymást - két lány és két fiú. Teljesen valid megközelítés.) Meg is ígértem nekik, hogy figyelemmel követem őket. 

Nagyon érdekes élményeim vannak egyébként ezzel az újdonsült (kvázi) ismertséggel, mindig rácsodálkozom. Talán akkor kezdődhetett, amikor többet kezdtem írni a helyi színházi életről, írtam a színészképzésről, aztán egy helyi évadportrét is, nyitogattam a pofám, míg nem egyszer csak megismerkedtem Bacskó Tündével és ismerősnek jelölt maga Köles Ferenc, a fenti beszélgetéseken meg bemutattak fűnek-fának, mintha valami híresség volnék. Pedig tényleg csak arról van szó, hogy kurva jó lenne, ha elindulna a tisztítótűz a helyi színházban is, amire állítólag jó esély van, mert Nagy Ervinnek vannak itt jó ismerősei, akiknek meghallgatja a panaszait. 

Aztán ott volt még az Odüsszeia-trip, a fene sem gondolta, hogy ekkora menet lesz abból, hogy 6-8 év után újra elmentem moziba. Persze itt sem az történt, hogy én ekkora szám vagyok, hanem a megkérdezett egyesület lepasszolta a feladatot (gondolom, mindenki nyaral). Ha pedig nem így volt, akkor egyáltalán nem baj, ha a fővárosi vízfejűség egyszer csak enyhül picit, amire jó esély ad az is, ha a minielnök (meg az okt. miniszter) tényleg megindulnak a pusztába, hogy lássák, mi is van "itt lent vidéken" (...).

Még a fesztiválhoz annyi, hogy elmentem a Tompa Andrea-beszélgetésre, egyszer tán az új regényt is elolvasom, de most akkora hatással volt rám a Sokszor nem halunk meg, hogy nem akarok csalódni. Nagy tisztelője vagyok az Andreának egyébként (annak ellenére, hogy kurvára sose ismer meg, pedig másfél-két évente találkozunk, és a színikritikusok céhéből is ismerjük egymást, valamint egyszer eljött a versenyünkre), iszonyú okos és tájékozott, és ahogy hallgattam, lassan leépült az a prekoncepcióm, hogy a Kiváló testek felült a queer vonatra/a test vonatra (ld. David Szalay). Szóval biztos nagyon szuper, de most kicsit mást olvasok. 

A mininyaralás nagyon klassz volt annak dacára, hogy halálra idegesítenek a bazárok és a shoppingolás, azt vettem észre magamon, hogy amikor utazom, most már csak a szememmel látni és megélni akarok, fotózni se nagyon. Szarajevó hihetetlenül izgalmas hely, egyszer már voltam, de közel sem láttam mindent, így nagyon örültem, hogy megint ott járhattam. Ki tudja, talán a történelem vagy a várossal (a balkáni háborúval) való megélések hatnak rám így: a Zlata naplója 1994-ben jelent meg, emlékszem, többször is elolvastam, és egészen elborzasztott, hogy ez itt a szomszédban történik. Aztán amikor Szegedre mentem egyetemre, voltak olyan szerbiai/vajdasági évfolyamtársaim, akiknek konkrét élményei voltak, vagy nem mentek haza évekig, esetleg a sorkötelezettség elől jöttek magyar egyetemre. Amikor 2024-ben először jártam ott, újraolvastam a Zlatát (angolul, ahogy eredetileg megjelent, a neten úgy találtam meg hirtelen), és újra is átélhetővé vált, amit ezek az emberek érezhettek ott a hegyek alatt - igen, ha tudsz ezekről az eseményekről, önkéntelenül is a várost körülvevő hegyeket fürkészed, ahogy a városban sétálsz. Ahonnan lőttek, ugye. A város pedig egy hatalmas temető ma is. 

Imádom az ilyen vidám vakációkat, szóval az embervadászatnak is utánaolvastam (aka 'Sarajevo safari'), az erről készült dokumentumfilmet ITT tudjátok megnézni.
Nagyon hálás vagyok, hogy ennyi idős koromra már nagyon is érdekel a történelem, és meg kell mondjam, sokkal izgalmasabb az internettel, YouTube törimániásokkal meg a család szakértőivel törizni, mint ahogy annak idején a gimiben, amikor csak a vázlatot körmöltük egész órán, és semmiről sem beszélgettünk.

Na, de most már vége a jó világnak, vár rám a háromdimenziós tevékenységmodell (whatever it means), a munkaterv meg a kurzusleírások, satöbbik. Így van jól. 

Vannak képek is, kattintsatok a nagyobb méretért. 

Szarajevó

Konjic

Mostar

  

[Jó dolgok]

Elég eseménytelen ez a nyár, de azért jól telik. Délelőttönként ezt nézem (panelproli), miközben süt rám a nap, bár e hét elején majdnem megfagytam.

Három-négy könyvet olvasok párhuzamosan, ezeket váltogatom, a lakás majd minden pontján van egy. A legviccesebb Erdős Renée önéletrajza, az Ifjúságunk, a legvontatottabb meg Navalnij Hazafi című könyve, ami szintén önéletrajz, és amibe azért fogtam bele, mert Pintér Béláék Kabuki című előadásában fontos (és vicces) referenciapont. Jegyzetelgetek, telnek a füzetecskéim, rég volt ilyen. Elmentem moziba az Odüsszeiára, arról is írtam (a social media felületeim rendbetétele jegyében is).

Tanulmányozgatom a kutató útmutatóját, de erre még nem tudtam alaposabban rávenni magam, pedig a kutatási tervet volna jó elsőként megcsinálni, mert az a legmacerásabb. Új kiadványon dolgozunk viszont, abba jól belehúztam, a nagy részével kész akarok lenni még a nyári szünetben, mielőbb beindul az őrület. 

Kinézem a Netflix és a HBO listámat közben. Az uszodára még nem tudtam rávenni magam (emberek), de az életmódváltás se halad olyan rosszul végre, most nagyon figyelek és van is időm (és kedvem) főzögetni magamnak.

A színházi feszvtiválra a spórolás jegyében nem mentem el, Anglia ősszel egy vagyonban fog kerülni, de így, hogy megint van plusz melóm, kicsit megbocsátóbb vagyok azzal, hogy belevágtam ebbe a (tulképp) felesleges luxustevékenységbe, hogy saját pénzből járok drága külföldi konferenciákra. Próbáltam forrást szerezni rá, de az egyetemen lepattintottak azzal, hogy oktatók konferencialátogatását támogatják csak, és bár én egyetemi alkalmazott vagyok, a (most figyelj) adminisztratív dolgozók csak képzésre mehetnek. Képzésre! Ajánlotátk, hogy trükközek azzal, hogy képzésként állítok be egy kétségtelen konferenciaelőadást, de hát ezt nem tudom megtenni, szóval kapják be.

És bár igaz, hogy ősztől megint óraadó leszek, az a szerződés egyrészt túl későn készül el (60 nap a bejelentési idő a pénzhez), másrészt két kurzusra úgyse adnák meg ezt a szart (= a jó kis Erasmus granteket helyettesítő Pannónia ösztöndíj, ami FORINTBAN fizet napidíjat három országkategóriába, ha hajlandó vagy megcsinálni a 100 oldalas adminisztrációt).

A leköszönő főigazgatómat is felkerestem, ígérte, hogy szerez nekem forrást, de pont nyugdíjba készül, így kétséges, hogy emlékezni fog-e rá szeptemberig (amikorra leköszön).

Mindegy, leszarom most már, megvan a Canterbury-i pecó, a lutoni szállás, az útlevél, meglesz a belátogatási, most már csak a parkolót kell kifizetnem a budapesti reptérhez, meg összeírni a helyi költségeket. Kalandos lesz, az biztos. És a konferencia a Canterbury Apátság területén lesz, szóval mikor ostorozom magam, erősen erre gondolok.

Más jó dolgok is történtek, pl. felkért oktatónak az irodalomterápiás társaság az induló új képzésébe két tökjófej kollégával. Igaz, hogy ez 2027 tavaszától esedékes, de szuperül fog passzolni a kutatóprogramba meg motiváló az egész. Ezen kívül felkeresett egy francia pali, aki az új művészetterápiás (?) könyvéhez (Routledge) keres gyakorlatokat, tőlem pedig azt várja, hogy küldjek valami drámásat. BJ ajánlott be neki, szerintem főleg kényelmi okokból, mert mert ez ingyen munka, azt meg ő nem szíveli. Meg elég fura alak is, a LinkedInre írt nekem (nincs is fiókom), és beletelt pár napba, mire megértettem, mit akar.  

Felkértek, hogy beszélgessek Dragománnal a PécsLIT-en (nyitórendezvény, nagyelőadó), ami nagyon vicces, mert nyilván a városban (Jelenkor, egyetem, stb.) nem én vagyok erre a legautentikusabb személy, de valószínűleg mindenki lepasszolta előttem. Kétszer találkoztam vele, eléggé egzaltált a pali, tuti, hogy rajtavan a spektrumon, no meg a francnak van kedve átrágni magát gyorsan az életművén (a Máglyát olvastam, elég is volt). Nem nagyon érdekelnek már ezek a tömegtermelést végző, izgő-mozgó írók, akik mindenhol ott vannak. Ezen kívül eszembe jutott a téli nagyon-nagyon kellemetlen Thomas Mann-beszélgetés, ahol két fontosságának tudatában fürdőző férfi teljesen lenyomott - tankönyvi eset volt, a kérdéseimet és a szempontjaimat sem hallották meg, de 3%-ot ha beszélhettem, majd tőlem kérték a végszót. Na, ott egy életre megtanultam, hogy már én is vagyok olyan öreg, hogy válogathassak. (Ettől még nem mondom persze, hogy DGY egy férfifasiszta, de azt pontosan érzem, hogy a személyiségünk nem kompatibilis, szóval nem vállaltam el.)

Jövő hét végén az Ördögkatlan végét is érintve elutazunk egy hétvégére Boszniába, ahol fotózok majd az új telómmal (a nyár szerzeménye, muszáj volt), de tervezek még írni a Zachor képzésről meg Tompa Andrea Sokszor nem halunk megjéről egy kicsit - éljenek a kései olvasók, akik életben tartják a kicsit régebbi könyveket is ebben a gyorsan változó könyves univerzumban, ami mennyi, de mennyi irritáló szemetet is termel, erre azért mindig rájövök.

[Hírek röviden]

Még a május 22-23-i hétvége után be akartam számolni az NMHH által is gründolt Országos Ifjúsági Sajtófesztiválról, ahol volt szerencsénk részt venni néhány gyerekkel.

Sajnos túl későn jöttem rá (vagy csak becsuktam a szemem), hogy ez egy tipikus NER buli: nagy csinnadrattával belengetnek valamit, aminek aztán a tartalmi részével nem kevés gond van; kezdve azzal, hogy a gyerek nem kapta meg, milyen díjat kapott mondjuk odáig, hogy a végleges program csak akkor lett meg, amikor már megszerveztem az utat, megvettem a vonatjegyeket és a belépőket is, és "behülyítettem" néhány médiás gyereket, hogy ez milyen jó is lesz.

Nem volt jó, teljesen fölöslegesen b@sztuk a rezet délelőtt 9-től fél 4-ig, közben 2-3 órát elpizzázgattunk (nem volt egyszerű az újpesti gettóban egy normális helyet találni). 

Szóval tök jól hangzik, hogy sokadik ifjúsági sajtófesztivál, de a társasozáson, a csocsón, a döglésen kívül mást csinálni nem nagyon lehetett, a díjakat gyorsan átadták (kedvezmény a saját médiatáborukba), ez utóbbinak biztosan ahhoz is volt köze, hogy idén partneri kapcsolatba léptünk az NMHH-val, így odafigyeltek az iskola nevére. 

De tényleg, miért is nem lehet legalább olyan vendégeket odahívni, akikről a gyerekek tudják, kicsodák, és esetleg van kedvük beszélgetni velük. (Egyetlen szelfi készült Jakupcsek Gabriellával, mert a kitüntetett fiú őt ismerte, a mamája mindig nézi a régi műsorait... no komment.)

Másnap elmentem az irodalomterápiás zsongásra, hogy végre megmutassam a pofámat, aminek az lett a vége, hogy a csoporttársakkal ücsörögtünk hosszasan az ebédszünetben, mert a programok között sok uncsi dolog is volt, illetve addigra már nagyon zavart a tömeg (az előző nap miatt). Jól kibeszéltük a politikát, találkoztam pár régi ismerőssel is, igazi kikapcsolódás volt minimális agyalással, kellemes közegben. (Egy pillanatig eltűnődtem, hogy milyen izgi dolgokat lehetne itt csinálni, ha nem lenne ennyire bennfentes a felső kör, de ne akarjak mindent én csinálni, ugye.)

Túlvagyok a családi hétvégén is a gyönyörű Zselicben, amit az ősök fizettek (öregszenek, egyre fontosabb a család), az is kellemes volt, gyönyörű erdőség, finom kaják, klassz idő, mi kell még. Az, hogy a párok közül mi kaptunk egyedül különágyas szobát valamiért, csak egy egész kicsit ütötte meg az ingerküszöbömet - volt már rosszabb is, szóval megoldottuk, amit meg kellett. Eltűnődtem, hogy másokon mennyivel jobban látszik a kor, mint ahogy azt magamon észreveszem. Az egyik nagybácsi például konzekvensen a mi szobaszámunkra íratta a fogyasztásukat, így amikor a kicsekkolásnál (a pár sörre, kávéra és fagyira) kijött egy 70 ezres számla, eléggé megdöbbentem. Bizonyos életkor után az ember ezek szerint könnyen összekeveri az egyet és a kettőt, valamint rossz desztinációt üt be a GPS-be is a megteendő 8 kilométerre. Szerencsére azonban annyira fáradtak voltunk, hogy egészen türelmesen kezeltük az öregeket, és a számla dolog is rendeződik utólag. 

Elindultak az emelt szóbelik, szerencsére nagyon tempósan zajlik minden, nem úgy, mint egy lassított felvételen (ahogy általában érzem). Magyarból kifogtam az egyik leghisztisebb kollégát, de miután meghallgattuk a 20 perces panaszáradatát, átvette a mi hangulatunkat és rendben volt minden. A másik tárgyamnál pedig nagy arányú fiatalítás történt, így tiszta öröm, hogy nem suttogós-időhúzós vizsgákat kellett végigülnöm, így a szombati munkanapom is már 15 órakor befejeződött.

Emellett még közbeiktattunk egy kétnapos osztálykirándulást is, ami a hátam közepére sem hiányzott. Sokszor hangoztatom, hogy antipedagógus vagyok, ez nyilvánvalóan a kirándulásoknál jön ki leginkább: az az igazság, hogy nagyon kevés örömöt találok bennük (bocsi). Vannak persze kivételek, de ezt a viaszpanoptikummal és illúziómúzeummal egybekötött budapesti trappolást semennyire sem találtam izgalmasnak még úgy sem, hogy elmehettem katasztrófaturistáskodni a Magyar Színházba. (Megjegyzem, sokkal sz@rabb előadásra számítottam, és tulajdonképp örülnék, ha a PNSZ-ben ilyen zenei színvonalon adnák a polgári és családbarát musicaleket, mint Eperjes Károly jelenlegi munkahelyén. Még meg is hatódtam itt-ott, azért ez egy klassz történet és egy jól megírt zenés darab, na.) A második napon viszont a Városligetből mozdulni se voltam hajlandó, szóval csak kávéztunk és pofáztunk, hogy aztán visszafelé is élvezhessük a Keleti Kelenföldről induló mentesítő buszos MÁV órákat (amióta az eszemet tudom, mindig van valami ezen a Pécs-Bp. vasútvonalon, a Keleti Pályaudvart meg szerintem már elhordták a helyéről téglánként, mintha sose létezett volna, olyan régóta nem jártam ott.)

Azért nem panaszkodom, a kolléga szerencsére egy normális matek szakos, nem kell vele lelkizni meg bonyolultkodni, és az sem zavarja, ha olvasok vagy bámulok ki az ablakon, úgy is rendületlenül/zavartalanul tud beszélni hozzám.

A tegnapi (szombati) érettségi után most már látszik az alagút vége, a hosszabbított tanévet nagyon frappánsan nyesegetik minálunk, mindenki kirándul meg programozik, így alig fogok bemenni, az itthoni teraszon ücsörögve beszámolót fogok írni, és várom haza a családot. Van még persze középszintű vizsga, színházak, bankett és tanárszakos felvételiztetés, de az évadcikk készen van, és ügyesen semmit sem veszek a lelkemre. Elfogadták a cambridge-i jelentkezésemet őszre, van már szállásunk is, július elején Zachor emberi jogi képzésre megyek, meg lesz közben egy kis Jazzfest és Ördögkatlan Fesztivál is. 

És közben támadt néhány gondolatom az oktatásügy alakulásáról is, szóval lehet, hogy megint lesz kedvem politizálni a blogban. Meglátjuk.

Kép: Summer is coming / Hè tới. Đã bán-sold

[Péntek]

Május közepén valami zavar lehetett az erőben, mert egy csomó rossz dolog történt. Persze a világ folyását tekintve ezek egyáltalán nem katasztrofális dolgok, de azért nem estek jól, na. És hát én szeretek amúgy fatalistán tekinteni a világra, szóval mindig arra gondolok, hogy én csesztem el valamit, ami nyilván egy nagy baromság - a dolgok néha csak úgy maguktól elszaródnak.

Kicsit több mint egy hétbe telt, hogy minden emelt érettségit kijavítottam (közép most csak egyetlenegy darab van), mindent megbeszéltem, felüljavítottam, korrigáltam, aláírtam, úgyhogy el is határoztam, hogy csillezek egy kicsit, amíg beindulnak a szóbelik. Egyetlen osztályom maradt, ott kell még néhány magyarórát tartani, a péntekek tök szabadok, olvashatok, írhatok, felzárkózhatok a könyvekkel, stb.

Pénteken (pedig nem péntek13 volt) kimentem az erdőbe, mert kirándulás volt, és haza kellett hoznom egy csapat embert. Amint épp kerestem a parkolót, akkora durrdefektet kaptam, mint a ház. Dekkolunk az erdő közepén a szétdurrant gumival mi nők, öten, sehol egy pótkerék (az újabb kocsikba már nem fér el hátul állítólag, csak ilyen defektjavító szarság van, ami szétrepedt gumibelsőre egyáltalán nem alkalmazható; szóval kénytelenek voltunk felhívni egy férjet a háromból, hogy jöjjön ki értünk. Kereket cserélni pedig, bár tudunk, de most nem tudtunk, mert nem volt pótkerék, ugye, úgyhogy másnap vissza kellett menni egy újabb fuvarral, hogy a zuhogó esőben le lehessen szenvedni valahogy azt a négy erős csavart, hogy aztán az ideiglenesen feltett télivel hazaguruljunk. Két nyári - kuka. Ilyen ez, olyan sokáig jó volt, aztán most kuplungcsere, új gumik, ezek után, esküszöm, egész nyáron autózni fogok, pedig nincs is tervben semmilyen nagyobb út.

Ugyanezen a pénteken történt, hogy a peches haverunkat majdnem kirúgták a munkahelyéről, végül csak áthelyezték egy kevésbé frekventált kórházi osztályra, ahol most kevesebbet fog keresni, ami őt nagyon megviseli. Már meséltem róla, ő az a túlképzett kórházi ápoló, aki nagyon nehezen fogja be a pofáját, ezért folyton szív, mint az a bizonyos, de egyszerűen nem tudja abbahagyni, meg tanulmányi szerződése is van, nem nagyon ugrálhat. Múltkor (a választások estéjén) itt esküdözött, hogy most már visszamegy a szocszférába, mert tök jók lesznek a bérek - hát, arra még várni kell, kisapám. 

Ő, mivel egyedül van, minden bajával itt dekkol a konyhánkban órákig, kivéve, amikor valamelyik pénzes külföldi haverja itthon van, mert akkor velük kocsmázik - vagy épp külföldön nyaral. Ez a munkaügye most egy darabig biztos elhúzódik, szóval sokat számíthatunk rá.

A peches péntek harmadik eseménye pedig az volt, hogy a gyerek negyedszer is megbukott a forgalmi vizsgán, ami csak azért nagyon kellemetlen, mert a munkájához nagyon fontos lenne egy jogosítvány, valamint belölt(ünk) egy csomó pénzt is ebbe, ő pedig még mindig rosszfelé keresi az okokat, amelyek nem vezetéstechnikaiak, hanem a figyelemzavar, amire nem jó technikákkal reagál, hanem általában dührohammal. Én tudom, hogy ezekről részben nem tehet, de valamit azért mégiscsak lehetne csinálni, viszont így a távolból nehéz látni, mi is folyik pontosan, mert legalább nem is őszinte egy csomó dologban, mintha még mindig tinédzser volna vagy mi. Fogalmam sincs, mi lesz ennek a sztorinak a végkimenetele, kicsit könnyebb, hogy nem az orrunk előtt zajlik minden epizódja ennek, de azért nyugtalanító tud lenni. Ahogy az is, ahogy az ember azt nézegeti, hogy 25 éves (és afölötti) fiatal emberek mit össze tudnak bénázni az életükkel, és mennyire meg tudnak sértődni mindenre és mindenkire, ha azok (ők) nem az elképzeléseik szerint történnek vagy cselekszenek, és mennyire rémesen tragikusnak látnak olyan apróságokat, mint hogy például fél napig nincs internet. Esküszöm, nagyon törekedtünk arra, hogy ne ez legyen a világkatasztrófa, hogy mondjuk fél napig nincs internet, de hát ez. Az önvádon (?) talán már túllendül az ember, de akkor sem érti, miért kell mindig mindent a körülményekre fogni, közben néha hamiskás és felesleges önvédelmi gesztusokkal húzni az időt (pl. "műanyag deszkán nem aprítok zöldséget a mikroműanyagok miatt" vagy "még felveszem ezt a cuccot, mert nagyon hideg lesz a biciklin" [14 fok, 10 percig] vagy "sehol sem fizetnek ilyen szarul a diákmunkáért, mint itt, de hát AH!, nem tudok máshova menni, mert az időbeosztás csak itt rugalmas", stb.). Akár egy szar és fárasztó amerikai Netflixes romkom, mondjuk a Jóbarátok 21 századi epizódjai anyámékkal. 

A politikát mérsékelten figyelem, de az új oktatási miniszter nagyon tetszik, tök jó a style és a vibe, okos is meg minden. Rájöttem, hogy tán azért tetszik, mert kicsit hasonlít a manner-ünk, nekem sem kenyerem a felesleges feltűnés, ha valakit el kell küldenem a kurv@ anyjába, akkor általában én is pont olyan elegánsan teszem, mint ahogy ő intézte az átműtött óvodások dolgot. 
Az érettségi miatt azért sikerült a közösségi médiában összevesznem valakivel egy poszt alatt, aminek az lett a vége, hogy ő mindig is tudta, hogy vidéken (!) gyatra az egyetemi képzés (meaning: hülye vagyok mint a segg). Vicces, mert egy önmagának kommentelgető kissé mániákus bloggerről van szó, igazából nem is tudom, miért pont rajta akadtam fenn, a fodrászoktól a taxsisokig annyira szépen szakértette meg mindenki ezt az idei vizsgát is, hogy a fal adta a másikat. 

Azt nem tudom, hogy a balszerencse áradásához tartozik-e, hogy felszereltetjük a klímát, mert bár sikerült viszonylag olcsón megúszni, a kuplung meg a gumik mellé nem hiányzott most ez, na mindegy, majd nyáron ücsörgünk alatta a szobában, és olvasgatunk.
És ami feltette az i-re a pontot még vasárnap, az a Vas megyei rendőrkapitányság (?) levele, amiben tájékoztatnak, hogy megbüntetnek gyorshajtásért; nem vettem ugyanis észre (??) egy 40- es táblát egy faluban, ahova kismilliószor járok (?!!). Szóval nem elég a pech, még lúzer is vagyok.

Most pedig, hogy így kisiránkoztam magam, osztok és szorzok, mert az őszi nemzetközi irodalomterápiás konferenciára (ami drága mulatság) nagyon szeretnék elmenni, és így, hogy nyáron már klimatizált helyiségben dolgozhatok, a könyvlistámon túl akár vállalhatok is valami plusz munkát ennyi csill (és költekezés) után.
Addig még lesz irodalomterápiás nap Budapesten meg családi hétvége (pff), aztán szóbelik meg sok-sok színház. 

  

[Nyárelő]

A héten nagyon kimerültem, toltuk még a gyorsfelkészítőt az érettségire, plusz projektzárás, konferencia, ballagási beszédek, mindenféle sirámok, jegyzárás, aztán ballagásra utazás, rengeteg rokon, vendégség itthon is, miegymás. Jövő héten pedig indul az érettségi, hétfőn Pestre megyek, aztán emelt, ügyeletek, másik emelt, harmadik emelt, közben egy diákom nyert valami diáksajtó díjat, menni kell vele a fővárosba, aztán lesz irodalomterápiás nap (szintén ott), hó végén pedig családi minivakáció az ősökkel.

A ballagásra tömegközlekedéssel mentem a szülővárosomba (Zalaegerszeg), élmény volt, komolyan. Ezer éve nem buszoztam, a vonatot preferálom, de most 25 év után megint megtapasztalhattam az egyetemista járatok zsúfoltságát, a hőséget és a vacak közutakat. A különbség tényleg csak annyi, hogy most már minden buszon van pittyegős kódleolvasó, úgyhogy az utolsó pillanatban én is applikáción vettem a jegyet, de nem lett jobb, mert így is végig kellett állnom a sort. Dolgozni terveztem, de az utolsó pillanatban beült mellém egy nagyobb darab nő, aki a nap folyamán már sokat izzadhatott a műanyag kiskabátjában, és akárhogy is helyezkedtem, mindig hozzám ért valamije (!!). Úgyhogy nem dolgoztam, hanem podcastokat hallgattam meg zenét, kicsit olvasgattam a krimimet és húsz perceként az órát néztem, hogy mikor érünk már oda. Késtünk fél órát - később hallottam, hogy csütörtök estére bedugult az egész ország, de végül is minden jó ha vége jó.

Apámnál, azt hiszem, legalább két éve nem voltam, pláne nem úgy, hogy ott is aludtam. Gondoltam, hogy erről is írok posztot (a szüleimről, úgyis anyák napja van), de ezt önvédelemből meg fáradtságból végül most nem teszem, talán majd később.

A ballagás rendben lement - sokáig ez volt az utolsó. Pár éve voltam legutóbb, teljesen elfelejtettem, hogy ebben a gimnáziumban (ahová egyébként én is jártam) vendégül kell látni az összes tankeres tótumfaktumot mindenkit egyenként üdvözölve, hogy a műsorban beszélők és a kitüntetett diákok 80%-a is férfi/fiú, és hogy a közönségnek nincs ülőhely biztosítva. (Itt négy osztály ballagott, ha jól számoltam, a miénkben hat, mégis mindenki le tud ülni.)

Ezek (és az ott töltött este) után jött a 24 fős vendégsereg és az evés-ivás; mivel én (mi) elég visszavonult életet éltünk, ezért az ilyenekre treníroznom kell magam, most is megtettem, de valahogy mégis sok volt.

Szóval végül vagy tényleg nagyon elfáradtam május elejére, vagy rajta vagyok valahol a spektrumon én is, mert tegnap már csak lapítani szerettem volna a fűben, de még meg kellett főznöm egy komplett vacsoramenüt a vendégünknek, aki ajándékot is hozott Krétáról, politizáltunk egy kicsit, aztán szerencsére látta, hogy leesik a fejem, és fél 9-kor távozott. 

Közben olvasgattam a politikát is (NKA-s pénzek, újabb miniszterek), és azon tűnődtem, hogy az új kormány fel- és munkába állásakor (és a nyári vakációk eljöttével) csillapodnak-e valamennyire a kedélyek. Pláne, hogy az ország kap még egy lehetőséget, hogy kitombolja magából a 16 évig gyülemlett feszültséget.

És itt szeretnék üzenni az előző poszthoz névtelenül kommentelő felebarátomnak (aki, feltételemezem, azt sérelmezte, hogy nem vagyok elég szenvedélyes a politikai történésekkel kapcsolatban, és ezt csak most olvastam), hogy nem, egyáltalán nem vagyok szenvtelen és nagyon is sokszor vonódok be érzelmileg dolgokba (talán túl sokszor) - de azt gondolom, hogy a politika az utóbbi években egészségtelenül nagy arányban volt az életünk része. Hanyagoltuk miatta a kapcsolatainkat, az olvasást, a művelődést, az egészségünket, kórosan rászoktunk az internetre és a social mediára (és ha valaki nem ilyen intentív ezekben, azt lenézzük) és ilyenek. Hagytuk, hogy a bőrünk alá másszanak olyan dolgok, amikre érdemben nem volt ráhatásunk. 

Talán máshogy vettem részt a dolgokban, mint a többség: nem posztoltam politikát (csak ritkán), nem mondtam fel a munkahelyemen (egyesek szerint a "rendszer szekértolója" voltam, így jobb lenne most is kussolnom), belülről lázadtam és igyekeztem átmenteni, amit lehetett.

Az elmúlt hetekben, amikor mindenki a "hangoskodókat" ünnepelte és követelte döntéshozói pozícióba, azt láttam, hogy a hangerő számít, nem pedig a minőség, és végül nagyon megnyugtató, hogy a józan ész látszik érvényesülni. 

Szóval én ezek miatt is szavaztam oda, ahova szavaztam, és próbálom kiírtani az életemből a napi politikát. Most már szeretném rendbetenni az alvásomat, a vérnyomásomat, visszamenni az uszodába, elolvasni a legújabb könyveket és a Shakespeare-összest, írni egy könyvet, meg ilyenek. Ezek mellett meg persze ott leszek, amikor ott kell, és elmondom, amit gondolok.

Szóval szeretném, ha mostmár meglátnánk, hogy nem muszáj folyton harcolni, élhetünk is egy kicsikét.

Edvard Munch: Summer Night by the Beach

Mun(Politi)ka

Még a szünet előtt szerettem volna bejegyzést írni, de ahogy lenni szokott, sok-sok mindent be kellett fejezni, voltak határidők meg mindenféle egyéb.

Akartam írni egy kicsit arról a fiúról is, akivel elég sokat foglalkozom, mert sokat ír, és mindig megmutatja véleményezésre (irodalomtörténésznek készül, ez nálunk valamiféle trend lett vagy mi). Nagyon szorgalmas és jók a képességei is, a szükséges kreativitás viszont szerintem hiányzik belőle, nem baj, így is lesz valaki, mert ügyesen helyezkedik a kapcsolataiban és mindenkivel nagyon udvarias.

Kiderült viszont róla, hogy nehezen bír a hormonjaival, sokszor bánt másokat, sőt, volt egy tesiöltözős atrocitás is, ahol győzőtt a falkaszellem és történt volt egy kis fürdetés (már hogy nem őt a fürdették, hanem ő, másokkal egy gyámoltalanabb fiút). Az esetért megkapta a megfelelő fegyelmi fokozatot, amitől nagyon kétségbeesett, mert az anyja a legutóbbi eset után azzal fenyegette, hogy kiveszik az iskolából, és elküldik inkább kőművesnek, ezért megkeresett engem.

Támadt némi PTSD-m, hiszen engem is sokszor fenyegettek a szüleim (bár az iskolában agresszív nem voltam), és általában olyasmikkel zsaroltak, ha valami nem tetszett nekik, ami fontos volt számomra. A szünet előtt sajnos kevés idő volt beszélteni, de annyi kiderült, hogy tényleg bánt másokat, és fogalma sincs, miért... viszont ha pont azt veszik el tőle, ahova ki tudja csatornázni a, vélhetően főleg a családja miatti indulatait (elvált, hanyagoló apa, mostohaapa, új kistesó, tehetetlen indulatos anya, stb.), akkor elszabadulhat a pokol.

Az eset megoldódott, szerencsére az osztályfőnöke is tök normális, így megúszta egy igazgatóival, és az új cikke is megjelent. Nagyon komoly cikksorozat egyébként, interjúsorozat mindenféle szakemberekkel József Attiláról (kiről másról), iszonyú boldog volt tőle. Én viszont (ismeretlenül) kaptam egy levelet az anyjától még aznap, hogy ne sztároljam a fiút, nem érdemli meg, gyalázatosan viselkedik, és meg kell büntetni.

Ebből (és hát a saját gyerekkkori tapasztalataimból) sikerült végleg összeraknom a képet, és visszaírtam, hogy az iskolai viselkedés (aminek kell, hogy legyenek következményei) és a teljesítmény két külön dolog, én ezt szét tudom választani, jó lenne, ha ő is megpróbálná; és a mi feladatunk az, hogy amellett, hogy nevelünk, értékeljük is azt a nagyszerű munkát, amit ez a gyerek végez (versenyek, programok, stb.) Volt még egy kis hörgés (ezt is ismerem, csak az emberek ezek szerint már nem fogadóórákon teszik ezt, hanem messengerben), végül elcsitultak a kedélyek, és a fiút is sikerült megnyugtatni, aki persze végtelenül szégyellte, hogy az anyja nem tudja házon belül tartani az indulatait, és egy idegen tanárt zaklat, sőt, a fia Fb-bejegyzései alá kommentál nyilvánosan (ezt is teljesen átérzem, pedig az én gyerekkoromban még nem volt internet hálisten).

Így mentünk bele a tavaszi szünetbe, ami egyébként szuper volt, mert azzal, hogy húsvét hétfőn elutaztunk, sikerült egy hetet a választási plakátok nélkül tölteni viszonylag nyugiban és békében. Az utazásaimat egy ideje kicsit máshogy rendezem magamban, megpróbálok kevesebbet feszülni és megfelelni a társaságnak, valamint nem reagálni mások idegeskedéseire sem (ha van ilyen); viszek könyvet, igyekszem a látványra koncentrálni, elengedni azt, ha valami nem fér bele, korán lefekszem esténként. Ez beválik, sokkal jobb így utazni, mint úgy, hogy 'na most nyaralunk, ennek jónak kell lennie'.  

*

Hazaérve volt még pár nap a választásig, mindenki iszonyatosan felfokozott állapotban volt körülöttem, amit viszont kicsit nehéz volt kezelni. Én sem voltam nyugodt, fogalmam sem volt, mire számítsak, de próbáltam nem óránként a híreket olvasni (nem is lehetett, hiszen rám szakadt millió határidő és teendő, a szünet utáni első iskolai hét olyan volt, mint egy versenyfutás). A legidegesítőbb a szomszédban lakó (szingli) barátunk volt, aki pályaelhagyó szociális munkás, és most nagy lehetőséget lát a visszatérésre. (Jelenleg az egészségügyben dolgozik elég jó bérért, viszont a diplomáit nem tudja használni, és középvégzettségű ostoba nők a felettesei, amit nagyon nehezen visel, viszont, mivel a pénz nagyon fontos neki, nyelnie kell.) Na, ő óránként írogatott, minden környékbelit elkísért személyesen szavazni, és nagyon szeretett volna estére legalábbis berúgni, amihez (lévén másnap munkanap) nem nagyon talált partnert. Beültünk vele egy kávéra, aztán elzavarta, mivel még színházba is mentem aznap (munka okán), viszont estére megsajnáltam, és beengedtem a lakásba, ahol este 8-ig néztük az eredményvárót és hallgattuk a sirámait. (Képzeljetek el egy 190 centis nagydarab faszit, aki öt percenként mondogatja, 'nagyonfélek', 'nagyonfélek'.)

Kilenc körül sikerült elküldeni (ilyenkor már rég ágyban vagyok és csönd van körülöttem), viszont 10 órakor, amikor az eredmények már egyértelműek voltak, vissza akart jönni koccintani. Ezt nem engedtük, másnapra (hétfő) halasztottuk a dolgot. (Ő természetesen nem dolgozott a héten, lelkileg alkalmatlan lett volna rá.)
No, a lényeg az, hogy egyszerűen túl sok inger ért az első munkahét előtti napokban (igen, talán én is rajta vagyok a spektrumon valahol), úgyhogy teljesen szétestem, és nagyjából péntekre sikerült visszatalálnom a szünetben/szünet előtt magamévá tett kvázi nyugalomhoz. (Ehhez hozzá tartozik, hogy rám szakadt a teljesítményértékelés, az érettségi tételek, a hallgatók, a dolgozatjavítás és az osztályozóvizsga meg még pár apróság is.)

A hetet azért az sem könnyítette meg, hogy az ország mintha valami tömeges pszichózisban volna, az emberek ottfelejtették magukat a kampányban és az interneten. Nagyon zavart az oktatási miniszter neve kapcsán kialakuló lincshangulat (sajnos bele is sodródtam, rám is ugrott pár influenszer), a sok okoskodás (mindenki mindenhez ért minálunk), szóval összességében az, hogy sokan meg se próbálnak visszatérni a normális életbe. 

Pedig amikor leszavaztunk, szerintem tudható volt, hogy egy keresztény konzervatív jobberre húzzuk be az ikszet, akinek (bárhogy is gondolják a feltétlen hívei) láthatóan igenis vannak indulatkezelési problémái, és a volt házasságával kapcsolatos dolgokban sem feltétlenül csak neki hiszek, valamint (kissé aggasztóan) komoly személyi kultusz alakult ki körülötte. És igen, ez a nagyszámú mandátum is ijesztő kicsit, még ha racionálisan meg is tudom okolni a szükségességét.
(Az őt távolabbról támogató 'értelmiségi holdudvarról'--Mérő, Puzsér, Molnár, stb.--most inkább nem mondok semmit, tán majd egyszer.)
Ez nem csak az interneten van így, hanem a munkában is: a munkaközösségemből hárman kidőltek, egyvalaki közölte, hogy nem tud helyettesíteni, ezért egész héten toltam az órákat, miközben igyekeztem minden határidőt észben tartani.
Tegnap pedig vizsgáztattam, de közben azért most megpróbálok visszatérni a könyveimhez meg a saját dolgaimhoz, cikket írok, és próbálom felvenni a fonalat.  Csökkentem a politikát, visszapörgettem a művészeti-kulturális podcastokhoz (pl. a Kurtág György-adás a Partizánon csodás, nézzétek meg). 

Life goes on, emberek.

Gdanski fotók (a tengerpartiak Sopot városkában készültek.)

Eredeti méretű képek itt: https://photos.app.goo.gl/Uc4X7ZnURBY7eKMN6 

Napok óta

Napok óta szeretném megírni a múlt heti szegedi élményeket, oda menni mindig nagy boldogság, és mindig annyi mindent szeretnék csinálni, de soha nincs idő, pláne, ha egy aktív napra esik az egész, mint a csütörtök (este).

Bruttó 15 órát töltöttem ott, ebben benne volt a 6 óra alvás, a 1,5-2 órás előadás, némi csevely, de nem akartam túltolni, tudtam, hogy péntek hajnalban még haza is kell vezetni, és itt vár engem a 3. órában Dénes (magyar-angol tanárszakos hallgató), aki b.szott felkészülni eddig bármelyik órájára is, de főleg a péntekire - annak ellenére, hogy külön felhívtam a figyelmét a time gapre.

Ez a Szeged már nekem örök szerelem marad, a legjobb dolgok ott történtek velem, nyugodtan lehet mindent ide érteni. 2025 decemberében teljesen véglegessé vált, hogy már soha nem fogok ott élni és dolgozni, ekkor volt ugyanis, hogy az utolsó (egyébként némileg kamu) állásfelkérést is visszautasítottam arra hivatkozva, hogy az én életem 20 éve itt van (mennyi szám van ebben a posztban!), és így 50 felé (szám!) ezt már egyáltalán nem szeretném újrakezdeni, bármennyire vonzó is a lehetőség sok szempontból.

Az előadás jól sikerült, de nem is ez a lényeg (ezeket a módszertani megmozdulásokat inkább tudásmegosztásnak és beszélgetésnek, nem tudománynak hívom), hanem hogy látható jelei vannak annak, hogy nem vagyok mai csibe már én sem. Többek között az, hogy a rendezvény egyik fiatal titkára (magyarszakos tanárjelölt) másnap ismerősnek jelölt, és felkért, hogy legyek a mentora. Ez nyilván egy ábránd, a SZTE is gyakoroltat, megvannak a maga mentorai és szakemberei, de azért kicsit eldumáltunk a lehetőségekről. Aranyos volt, jól esett, a mai srácok ezek szerint így rajonganak.

Az este további része otthoni beszélgetéssel meg teázással telt - meg más ilyen boomer dolgokkal. Aztán a kedvenc barátom kedvenc legidősebb gyereke (aki szintén tanárjelölt) arról kezdett érdeklődni, hogy szerintem mennyire lehet bizalmi és tanácskérő egy viszony a mentortanár és a mentoráltja között, ugyanis az van, hogy az egyik barátja, aki épp állást kapna, nem tudja, hogy kezelje azt, hogy lányként egy lánnyal él együtt, vajon tanárként felvállalható-e ilyesmi -  illetve, ami még fontosabb, meg lehet-e ilyen témáról kérdezni a mentortanárt, akinek ugye a szakmai-emberi fejlődésed kapcsán elvileg támasznak, de legalább tanácsadónak kell lennie.

Nem nagyon tudtam mit mondani (ő is szászor bocsánatot kért, hogy ilyenekről faggat, amire azt mondtam, hogy hát ki mást lehetne erről faggatni egy steril egyetemi környezetből jőve, ahol a valóságról nem sokat tudnak), de több dolog eszembe jutott. Egyrészt az, hogy rémes, hogy ilyen félelmek egyáltalán aggályként felmerülnek egy tanárjelöltben, ez borzasztó. Másrészt, hogy a legjobb mentortanárral is nagyon óvatos lennék, a legtöbbjük ugyanis (pardon my French) begyöpösödött és lelkileg vén, konzervatív, így egyáltalán nem biztos, hogy alkalmasak egy ilyen kérdés -  nem hogy megválaszolására, de megértésére sem.

A harmadik gondolatom az volt, hogy tapasztalatom szerint a fiatalabb generáció sokkal rugalmasabb, asszertívebb és vagányabb, mint a miénk, ráadásául közelebb van a cseppet sem ítélkező Alfákhoz (vagy a fene tudja, melyik gen van most az iskolákban), szóval nem igazán látom, hogy félni kellene valamitől, hacsak nem az egészséges határtartás az, ami tényleg fontos lenne. Tanár-diák határ, úgy értem. Az is felötlött bennem, hogy milyen sok dolog van, amire a jelenlegi tanárképzés (amire mostansági kedvencem, a rémesen ostoba, de nagyon aktív BK miniszterelnöki biztos olyan irritálóan büszke) semennyire sem alkalmas, kezdve a megfelelő módszertantól a speciális nevelési igényeken át a fent említett identitáskérdésekig. Lelombozó, kiábrándító. A jövő tanárairól beszélünk.

Szerencsétlen Dénes félelmeire ezek után (immár itthon) kicsit kevésbé tudtam figyelni (hiszen a készületlenségéről ő nagyon is tehetett), de azért rendben lement az óra. Miközben hallgattam a nem túl izgalmas trianoni irodalmat (a duplaórán), arra gondoltam, hogy nem is sejtjük, mennyire más súlyú félelmek vannak itt. Tényleg, olyan jó lenne már egy kicsit kevesebb félelem és szorongás. Mellesleg nekem is, mert van bőven.

*

Kedvenc klubom

 

Algyői napfelkelte (on the run)

[Impro]

A héten úgy rendesen is elindult a második félév, kaptam hat tanárszakos hallgatót háromféle tanítási gyakorlattípusban. Van, akinek 5 órát kell tanítania, másnak 15-öt, közben együtt kell dolgozniuk (?), mert valakinek az itteni tanárképzésben nagyon beragadt az ún. 'csoportmunka' - talán ezt az egy módszertani elemet jegyezte meg a mindenből is. Még ha valakinek olyan minimális matekismeretei is vannak, mint nekem, akkor is jól látszik, hogy ezt a rengeteg órát  nagyon nehéz bepasszírozni az órarendbe, mondtam nekik, hogy sietnünk kell, mert nemsokára itt a ballagás. (Egyiküket most műtötték, egy másik épp most szült, szóval innen szép nyerni, és nesze neked csoportmunka.)

Az elképesztő mennyiségű dokumentumot majd valahogy racionalizáljuk - istenem, ha belegondolok, hogy nekem kb. egyet sem kellett készítenem annak idején, mégis tanár lett belőlem, milyen kellemes gondolat.

Ilyenkor egyébként felbolydul az iskola, végre minden kollégám úgy érzi, hogy fontoskodhat kicsit. A közvetlen 'padszomszédom' a tanáriban (ugyanaz a szakunk) például olyan hosszan és olyan hangerővel beszélget a hallgatókkal, hogy semmit nem lehet mellette csinálni - mesterien építi be a mondandójába az egyetemista gyerekét, a saját zsenialitását és az összes szakmai sikerét. Mindenellett kész tervekkel érkezik (sőt, már szeptemberben így jön), le van varrva neki az egész tanév mindenféle táblázatokba, és pontosan tudja, melyik héten mit fog csinálni, amit akkor is keresztülvisz, ha olyan bizonyos színű kisgyerekek potyognak az égből. Ezt én soha nem tudtam elképzelni.

Mármint azt, hogy táblázatokból dolgozom, és hogy egy évre előre tudom, mi fog történni az óráimon. Arra pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon egy ilyen munkamódszerben mennyi tér jut a gyerekeknek, hogy meg lehet-e szeretni az irodalmat és az olvasást. Vagy hogy fontos-e bármi a sikeres vizsgán és a príma osztályátlagon túl.

Ugyanő (bocsánat, a héten kicsit sok volt belőle) mostanában elég sokat lamentál azon, hogy milyen "problémás" gyerekek érkeznek be újabban - gondol itt a lelki, idegrendszeri és különféle pszichés problémákkal küszködőkre.

Igen, az ilyesmi egyre szembetűnőbb, és elfogadom, hogy erre nem vagyok felkészítve vagy kiképezve, de olyan szomorú az ilyesmiben is az osztályátlag (és a hiányzási ráták) lehetséges romlásának lehetőségét látni csupán.

Tegnap megkérdezte valaki, hogy vagyok. Mondtam, hogy jól, csak valahogy utálok és unok mindent, ami az iskola vagy ami azzal kapcsolatos. Talán az van, hogy az utóbbi időben bűnösen túl sok jutott az iskolán kívüli jóból (podcast, olvasás, színház, előadások, stb.), úgyhogy perpillanat el tudnám képzelni, hogy egy darabig nem tanítok. Ez persze sajnos nem lehetséges, így az új taktikám szerint igyekszem minimálisra csökkenteni az iskolával való foglalkozást, ami sokszor oda fut ki, hogy rutinból dolgozom, ami persze szintén nem túl jó.

Már több mint nyolc éve vagyok a jelenlegi helyemen, és eddig csakis előnyét láttam annak, hogy az iskolavezetésben szinte csak nők vannak. Feministaként ennek csak örülni tudok, viszont idén látni kezdtem a hátrányokat is - konkrétan, hogy a vezetői feladatok megoldása nem ritkán valóban érzelmi alapon történik, és hogy semmit, de kib@szottul semmit nem lehet praktikusan gyorsan rövidre zárni.

Az egyik ilyen a tantárgyfelosztás, amivel jövőre súlyos gondjaink lesznek, mivel anélkül vettek fel teljes állásba tanárokat, hogy azokat velem (vagy a munkaközösségvezetőkkel) egyeztették volna, így látványos az órahiány. Magyarán: felveszünk egy lelkes pályakezdőt, majd pár év múlva kiderül, hogy nem tudunk neki teljes óraszámot biztosítani, mégis milyen üzenete van ennek?

A másik a beiskolázás, konkrétan a szóbeli felvételi. Négy-öt évvel ezelőtt a töri szakosok ragaszkodtak hozzá, hogy ők állítsák össze a közösen felügyelt humán tagozat szóbeli feladatsorát, amiből az lett, hogy történelmi témájú regényrészleteket választottak, köztük Remarque-ot, Merle-t, Jókait és hasonlókat. Ennek kapcsán olyan vidám témákról lehet beszélgetni, mint a világháborúk, a népirtások és Recsk. A szülői panaszok persze viszonylag hamar jönni kezdtek, nem is csak a témák (pedig milyen üdítő azon dilemmázni vitahelyzetben egy nyolcadikossal, hogy részt venne-e a zsidók kiirtásában), de a szövegek nehézsége miatt is. 

A töris kolléganő hajthatatlan, szerinte nincs itt semmi látnivaló.

Én is hajthatatlan vagyok, mert ebben a cirkuszban szinte minden munkát mi végzünk, a hátam közepére nem hiányzik egy új tételsor kidolgozása.

Az iskvez is hajthatatlan, mivel szerintük az AI segítségével manapság percek alatt kidolgozható bármi.  Mindennek persze az lett a vége, hogy most a hétvégén kidolgozhatok egy új értékelési rendszert, hogy csökkentsük a károkat, ha már idén is Remarque és Merle lesznek a vizsgán. Meg Jókai. 

A harmadik ügy pedig, hogy a tesnevelés tagozatosok évek óta nemkívánatos módon rontják az iskolai statisztikát. Az iskvez szerint ez azért is van, mert évek óta nem veszünk részt a szóbeliztetésben, így gyakorlatilag a tesi szakos kolléga dönti el, ki alkalmas és ki nem. Az igazság az, hogy évek óta nem tartanak igényt a munkánkra ebben, de a kollektív emlékezet szerint velünk nagyon nehéz egyeztetni, nem érezzük magunkénak a feladatot. 
Ezen a ponton azért már felvontam a szemöldököm - a feladatot nyilván mindig elláttuk, amikor erre kértek bennünket, az nem a mi sarunk, hogy a szakvezető az egykezes fekvőtámaszt fontosabbnak tartja annál, hogy egy nyolcadikos három értelmes mondatot meg tudjon fogalmazni egy teljesen random témában vagy hogy megértsen egy elé tett szöveget (megjegyzem: a tételeik MI-vel készültek, nincs min csodálkozni). 
Így esett, hogy kaptam egy konkrét dátumot, mely napon reggeltől estig asszisztálnom kellene a sportosztályosok felvételijéhez, ami természetesen lehetetlen, hiszen más dolgom is van, mint amit két héttel az időpont előtt ötletszerűen kitalál valaki. 

A feladatot persze így is megoldjuk, és igyekszem nem megbolondulni. De tényleg, egyre kevésbé érzem fenntarthatónak a tapicskolást ebben a rendszerben, mert hiába az összes jó szándék, hiszen egy düledező monstrumot próbálunk félkézzel megtartani. 
A kutatótanári pozira azért jelentkezem, és szurkolok, hogy (ha a pedagógus minősítést a jelen formájában át is dolgozzák) ez azért megmaradjon, és még egy lépéssel távolabb kerüljek a düledező monstrumtól.

Nodeviszont ma szép idő van, és a tavaszra, de az őszre is gyűlnek a jobbnál jobb utazós programok (amiket én még egyáltalán nem látok át, csak onnan tudom, hogy az én drágám egy hónapja másról sem beszél).
Jövő hétvégén pedig Bécsből, az élhetetlen városból jelentkezem majd.

[Az előző napok]

Az előző napok, sőt, hetek mintha valami delíriumban teltek volna, pedig most nincs annyi iskolai munka, és a januári depiből sem sokat érzékeltem, hála isten. Ez biztos azért volt, mert tennivaló azért akadt bőven, de ezek inkább szeretem- dolgok. 

Rájöttem, hogy egyáltalán nem bánnám, ha most egy darabig nem kellene bemenni tanítani, és kivehetnék mondjuk egy év alkotói szabit, eltartanának - én meg rendbe tenném az egészségem rendesen, sokat sétálnék, olvasnék, járnék előadni, és mondjuk írnék egy könyvet.

Ez a könyv dolog már foglalkoztat egy ideje (annyi hülye ír könyvet), annyi mindennél segédkeztem az utóbbi időben, hogy ideje lenne megvalósítani a saját elképzeléseimet is, mert azok vannak bőven.

Január második felében hazalátogattam a volt iskolámba előadni - nagyon jó élmény volt, bár 30 éve nem jártam arra kb. Mókás volt látni, hogy ott is lökött kamaszok vannak, akiket persze mégis eltalál és megfog egy csomó minden. Bemutattak az új izgagatónak, aki szerintem a következő pillanatban már el is felejtette, hogy ki vagyok és miért vagyok ott. Fiatal, amiciózus palinak tűnt viszonylag üres tekintettel. 

Egyet otthon is aludtam a régi szobámban (ld. 30 év, na jó, anyáméknál azért többször jártam az elmúlt években, bár az ottalvás ritka), az viszont borzasztó volt - kényelmetlen, kemény és levegőtlen. 

Öregek már, ülnek egy hatalmas túlfűtött házban, és nézik a tévét.

Anyámat nem nagyon láttam, mert dolgozott fél 5-ig, majd este 6-ra elment tornára, másnap pedig reggel fél 7-kor dolgozni. Így felkeltem ötkor, hogy váltsunk pár szót, de nem nagyon váltottunk, az az igazság.

Nekem ez már régóta nem gond - és onnan tudom, hogy mégis örült nekem, hogy mászkált utánam, hogy egyek valamit és hogy nem fázom-e. 

A legjobb az egészben az autóút volt - cca. 3 óra csütörtökön délután, majd pénteken délután. Zalában és Somogyban is gyönyörű havas tájak voltak, nagyon élveztem.

Múlt hét pénteken pedig felmentünk a fővárosba átvenni egy médiadíjat a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz. Az iskolánk jelentkezett ugyanis egy partnerprogramba, amely keretében médiatudatosságot taníthatunk az ifjúságnak és a kollégáknak is.

Másodmagammal jelöltek a díjra (holott még semmit sem csináltam, ugye). Csak azért mentem bele, mert ha minden igaz, kapunk egy komplett podcast stúdiót, amihez máris remek ötleteim vannak.
A program két éve folyik, a rendezvényen ott voltak a tavalyi év iskolái is, kb. 40 pedagógus. Ahogy hallgattuk a neveket, egyszer csak azt észrevételeztük, hogy a sulik 3/4-e egyházi intézmény: evangélikus, piarista, katolikus, református. Iszonyú ciki volt ott ülni - mondtam az igh-nak, hogy a nyakam rá, hogy első körben csakis az egyházi iskolákat értesítették ki a lehetőségről, hogy ők kapják meg elsőként a forrásokat és a fejlesztéseket, VALAMINT, mert nyilván csakis egy 50-60 éves hittantanár alkalmas arra, hogy a pornóról meg az online bullyingról hitelesen beszéljen a gyerekeknek.

Meghallgattunk még egy előadást és egy kerekasztalbeszélgetést - ezeken olyan megállapításokat tettek, hogy: egyre több a fiataloknál az okoseszköz. Meg hogy: a lányok testképét megzavarja a social media. Körbenéztem, ott ült 40 tanár, akik valóban találkoznak gyerekekkel, de egyik sem nagyon csóválta a fejét, hogy ez mégis mi... Azt már említeni sem érdemes, hogy ennek a hivatalnak gyermekvédelmi főosztálya van (ők voltak a szervezők), amelynek vezetője egy 30-as lakkcipős öltönyös fazon volt. Meg egyáltalán: az állami hivatalokban mindenki így néz ki? És hogy az istenbe' találják a legutolsó isten háta mögötti üvegépületet ezeknek a hivataloknak?

Naszóval ez elég gatya volt. Csak úgy volt vonatunk, hogy már 8 előtt fent voltunk, a program 10-től 12-ig tartott (bruttó), a vonatuk 14 órakor indult vissza, végig esett az eső, nem volt nyitva semmi, a kollégám pedig egyfolytában shoppingolni akart... Én meg csöndben olvasgatni valahol.  

Azért szerencsésen túléltük, mert bár ő a vonaton nagyrészt aludt, visszafelé először egy félrészeg csóró párral utaztunk (kannásbor, minden), majd egy teljesen józan fiatal szülőpárral, akik viszont nem tudták kezelni az óvodás korú gyerekek fáradtságtól ki-kitörő hangos bőgését. 

Ma pedig bevonszoltam magam a munkahelyemre, ahol tudatosult bennem, hogy rövidített órák vannak, mivel délután maratoni értekezlet várt ránk. 

A béna díjhoz mindenki gratulált (a vele járó kulacsot és noteszt elajándékoztam, a pendrive-ra rendszerellenes filmeket töltöttem), a szombaton velem adásba került podcastot viszont a suliban senki sem hallgatta meg, mert túl hosszú, és túl értelmes. Egy ilyen crindge médiadíjhoz képest biztosan.

 

[Az imént]

Az imént elém került egy 2014-egy blogbejegyzés (hosszas lenne visszakeresni, melyik, munkahelyi bosszúságokról és a stresszlevezetés nehézségeiről szólt), és azon tűnődtem el, hogy vajon miért van az, hogy régen szerintem sokkal jobban írtam. 

Igen, sokan ünneplik a blogjuk szülinapját, én nem, az enyém első posztja 2007-ből lelhető fel (ez az), de ez is archív, ami azt jelenti, hogy még a dicstelenül összeomlott freeblog időszakából való, ahol sokunk sok-sok szellemi tartalma veszett oda.
(Cseles programokkal ki lehetett menteni ezt-azt, de rengeteg tartalmam odaveszett a londoni naplóktól kezdve a személyes életem lenyomatai.)

Szóval hogy miért érzem azt, hogy régen sokkal jobban írtam? 

Az nyilvánvaló, hogy manapság sokkal kevesebbet írok (egyáltalán: sokkal kevesebbet csinálok sok mindenből - nem hallgatok zenét, nem sétálok céltalanul, nem járok már uszodába, stb.). Ellenben sikerrel visszavettem egy csomó régi szokásomat: rengeteget olvasok mindenfélét, sportolok is, minőségi filmeket nézek, jegyzeteket készítek rengeteg dologról. 

Azt is tudomásul vettem, hogy a blogolás a múlté, van helyette Facebook, Insta meg Reels videók, és bár jelen vagyok ezeken, egyiket sem sikerült igazán megszeretnem, a blogolást, az írást nem helyettetesítik. A Facebook mára egy politikai-közéleti-magánéleti pöcegödör lett, a többit meg hagyjuk is, szavakra nem alkalmasak.

Nemrég olvastam Byung Chul-Han A narráció válsága című könyvét, amiben a szerző a tőle megszokott közhelyes és meglehetős fellengzősséggel ír arról, hogy a történetek ideje lejárt, a "storyk" már csak az egót táplálják, nem alakalmasak közösségépítésre. És bár számos (nála sokkal okosabb) gondolkodótól vesz át érvényes dolgokat, a szerző nem tér ki arra, hogy igenis volt időszak, amikor az internetnek még volt értelme. Szerintem ez volt az az időszak, amikor még (jobb, rosszabb és főleg különféle célú) szövegekkel kínáltuk meg egymást.  

Szóval lehet, hogy azért nem írok (jól) már, mert egyrészt ennek az időszaknak menthetetlenül vége (a blogokat senki nem olvassa), másrészt pedig amúgy is túl sok írásos munkám van az élet egyéb területein. 2025 ebben kiemelten teljesített - cikkek, tanulássegítő anyagok, előadások, könyvbemutatók, kritikák, recenziók. 

Félre ne értsen senki, nagyon-nagyon hálás vagyok mindezért; egyrészt mert (ha úgy vesszük) teljesült a régi álmom, hogy irodalommal és színházzal foglalkozom az időm jó részében (még ha nem is úgy, ahogy 16 évesen gondoltam), másrészt pedig nagyon sok értelmes és érdemes dolog jött ebből létre. Sok hálás levelet kapok a könyveink kapcsán, felkérnek különféle rendezvényekre, sőt, ha én elképzelek valamit, az is nagyobb valószínűséggel valósítható meg, mint évekkel ezelőtt.

Akkor hát mi hiányzik a régi írásaimat olvasva. 

Nem pontosan tudom, talán az elmélyülés, a rendszeren kívüliség, a kevesebb reprezentatív feladat, amitől jobban én voltam én - mert végül is ebből írtam, amit írtam. Persze nem úgy, ahogy manapság magából ír bárki, mert szerintem ügyesen sikerült (még a blogban is) megalkotni azt a beszélőt, aki nem lett túl nyitott, személyes vagy intim, aki nem tárta fel a magánélete történéseit egy az egyben, hanem kreált ebből egy kicsit titokzatos, mégis talán többek számára érdekes és szimpatikus narratívát. Valami olyasmit, ami nem direkt módon szolgáltatja ki az egyént, nem traktál a bulvárrészletekkel, de mégis emberi és önazonos.

Talán a több gyakorlással visszajön majd mindez.

A fenti gondolatok nem csak a régi posztom miatt jutottak eszembe, hanem mert megnéztem Nora Fingscheidt Parlagon című filmjét Saoirse Ronannal, aki nagy kedvencem. Amúgy is imádom ezeket az angol, ír vagy skót sivárságokban játszódó mozikat (a másik ilyen favoritom a Téli vendég) - szóval ezekről mindig az jut eszembe, hogy milyen könnyű elveszíteni önmagunkat, de jó lenne, ha nem adnánk fel azt, hogy visszataláljunk. 

Téli vendég (teljes film): https://videa.hu/videok/film-animacio/teli-vendeg-teljes-film-drama-egyben-magyarul-72su8KX4CMrf731v 

(A Parlagon c. filmet az HBO Maxon találjátok megy egyelőre.)

[December]

Eljött a december, és én megpróbálom most nagyon komolyan venni a pihenést, pedig van még három hét iskola a téli szünetig.

November 27-én megvolt az irodalmi verseny - mindenféle fiaskókkal, bonyodalmakkal, de lement végül. Idén valahogy a könyv is szar volt (nem én választottam), a fő emberek folyamatosan hullottak mellőlem, az egyetlen megmaradt kolléga pedig a nagyon beteg férjére kellett, hogy koncentráljon. És bár sokat dolgozott ő is, fejben (érthető módon) nem nagyon tudott ott lenni, szóval sokkal nagyobb részét kellett megcsinálnom annál a nagy résznél, mint amit amúgy is szoktam.

Bár minden másfelé mutat, azért az ilyen dolgoknak mégiscsak látom értelmét. Fura, de én még mindig nem tekintek magamra "rendszeren belüli" tanárként, nem az iskolai munkám az életem, és azért ez ad egy adag szabadságot (már ha manapság lehet egyáltalán szabadnak lenni bármilyen értelemben). Így nagyon kellemesen meg tud lepni (örülök), amikor mások ezt a rendezvényt a "szabadság szigeteként" élik meg - hát én meg így dolgozom. Értsd: egy kolléga mondta, hogy de jó lenne mindig így tanítani - és ő technikumban tanít, nem teheti. (Közben pedig ott ültek a nagyon lelkes technikumi diákjai, már hogyne tehetné. Azért van sok dolog, ami rajtunk múlik.)

Szóval most pihenek, ami azt jelenti, hogy, bár persze még kijavítom a maradék esszéket meg dolgozatokat és hallgatói dokumentumokat, főleg azzal foglalkozom, amit szeretek. Még lesz egy Shakespeare-óra a színészeknél (aminek nagyon örülök, rég vágytam erre) - ehhez A vihart nézem meg sokat olvasok. Kezembe került a nemrég megjelent angol irodalomtörténet - úristen, milyen jókat írtam oda! És úristen, mennyire hiányzik az életemnek ez a része!

Szóval el is határoztam, hogy a szünetben visszatérek az eredeti szakmámhoz, mert néhány éve csak iskolás dolgokkal foglalkozom, azzal kapcsolatban írok-olvasok, és ideje ezen változtatni, mert, ahogy hallom és látom, elharapózott a hülyeség azokon a területeken, amikkel régebben én is foglalkoztam. (Tudom, 'first world problem' azon bosszankodni, hogy az általad hanyagolt szakterületeden--ahol nem volt sok időd bizonyítani--mások baromságokat mondanak és írnak, 'but still'.)

Hivatalos vagyok még egy Thomas Mann-beszélgetésre, ami abszolút kívül esik a komfortzónámon, de szörnyen unom az óravázlatokat, a tematikus terveket és a kötelező olvasmányokkal való kínlódást. És mintha a színházi események is felpörögtek volna - amióta írtam egy elég kapós cikket egy helyi (elhanyagolt) műhelyről, mindenki velem akar kávézni és beszélgetni.

Decemberre egyébként azt is megtanultam (ami a kollégáknak csepp gondot se okoz), hogy amikor nincs órám vagy itthonról el nem intézhető dolgom, akkor nem dekkolok a 40 fős tanáriban, mert létezni sem lehet. Valaki mindig beszél hozzád (nem értelmesen, hanem motyog, pl. az egészségügyi állapotát vagy a családi dolgait taglalja úgy, hogy nem is kérdezted), ég az összes neon a plafonon, amitől kiég az agyad, és nem lehet ablakot nyitni, hogy legalább levegő legyen, mert valaki folyton  becsukja.

A kis magyar levegőtlen valóság - pont, mint a tömegközlekedés.  

A politikáról most direkt nem írok, mert idegesítő az egész, és már így sem vagyok túl jó fizikai állapotban. (Igyekszem több zenét hallgatni--ugye ez az utóbbi jópár évben teljesen kimaradt--de a Spotify-on az összes válogatáslista relaxácós zenékből áll, annyira ráfüggtem a hangtálakra... Legkésőbb pár hét múlva írok majd a könyv- és filmélményeimről, mert ott azért sikerült felvenni a fonalat kicsit.)

[Listák]

Most, hogy augusztus végére kezdem lassan hatékonyra kipihenni magam (...), listázási kényszerem okán muszáj listáznom néhány dolgot azzal kapcsolatban, hogy eddig miket listáztam.

Megvalósult itemek:

• Viszonylag sok olvasás (lásd moly és goodreads - nagyon nagy reveláció nem volt, de szerintem megalapítom a "mindent 6-12 hónap késéssel olvasók klubját", mert milyen ciki már mindent időben elolvasni amúgy is).
• Sok film és elmaradt sorozatok (lásd letterbox).
• 7-8 óra alvás (tényleg megvolt, kivéve néhány alkalmat).
• Szakmázás (színház, irodalomterápia, közélet, politika, egyebek - olvasás, jegyzetek, előadások, filmek, miegyéb) - építettem a social platformjaimat is, remélem, erre eztán normálisan lesz is időm.
• Relatíve sok sport (indoor, itthon persze, majdnem minden nap, látványos eredmény persze nincsen).

NEM megvalósul itemek:

• ??? - bárhogy gondolkodom, nem tudok ilyet, ami azt jelenti, hogy ezen a nyáron végre nem voltam kényszeres - kivéve persze a listákat!

... viszont ha jobban belegondolok....

• Nem rendeztem át a könyvespolcot (a DVD-k egy részét szerettem volna kiszanálni, mert nem férnek el a könyvek). -- ma megcsináltam!
• Nem rendeztem át a konyhaszekrényt.
• Nem raktam rendet az íróasztalfiókokban.

... és biztos van még egy csomó minden, amit nem raktam rendbe és nem rendeztem át...

... valamint sajnos túl sokat politizáltam...

Tervek, munka:

• PécsLit - itt bevallhatom, hogy (tekintve az utóbbi évek vacak iskolai kínálatát) egy ideje nagyon szerettem volna bekerülni valami ötlettel, most gondoltam egy merészet, és a szerzővel együtt felajánlkoztam, összejött. Hátha szokás lesz belőle.
• MOZAIK szakmai lektorálás - nagyon örülök neki, kicsit szorongtam, hogy az összes kiadvány összes munkálatainak kimaxolásával tevékenység nélkül maradok, de szerencsére nem.
• Hallgatói mentorálás - erre egylőre lélekben készülök, de már most simogatja a jóérzésemet, hogy ha a pénzem nem is lesz több, de a kvázi óraszámom lecsökken (igaz, mellette jönnek majd a hentesből és csőszerelő- lakatosból átképzett magyartanár-hallgatók).
• Az irodalomterápiás szakdolgozatomat szeretném tanulmánnyá formálni.
• Szervezzük az irodalmi versenyt.
• Megyünk Budapestre színházba.
• Megnézni az utóbbi évek alatt hozzám került színházi előadásfelvételeket, mert csak halmozódnak, és nincs helyem. (Noteszt már nyitottam nekik, hiszen erről is listát vezetek persze.)
• Több mindfulness és meditáció - ehhez is van appom, ami listáz, na de ezt már én is túlzásnak tartom... 
• Szeretnék több zenét hallgatni, mert kb. semennyit sem hallgatok - kivéve az autóban a Petőfi Rádió aktuális slágerlistáját (lista!!), amiből csak annyit tudok megállapítani, hogy a dalszövegeket immár az AI írja (rémes prozódia, rossz helyre tett hangsúlyok és béna rímek, stb.).
• Nem megbolondulni az iskolától - ezt egyelőre nagyon jól csinálom, mivel a héten még szabin vagyunk.
• Vitaszínház, irodalomterápia (egylőre az iskolában, aztán majd meglátjuk).

[Úgy képzeltem]

Úgy képzeltem, hogy lesz egy nyugodt hetem, amikor csak olvasok, írok, megnézek pár filmet, főzök, várom haza a többieket, satöbbi, aztán azt történt, hogy...

...hétfő délelőtt, a napi teendők elvégzése után, miközben a napfényes teraszon a legnagyobb nyugalommal műveltem a tudományt, egyszer csak jött egy sms, hogy letiltották a bankkártyámat.

A családban és az ismerősi körben ez többekkel megtörtént már (ismeretlen eredetű dubaji vásárlásindítás, egyebek), szóval megpróbáltam felhívni a számot, ami nem jelentkezett, úgyhogy beslattyogtam a legközelebbi bankfiókba. Ismeretlen eredetű kaliforniai vásárlásindítás. 

A hölgy nagyon kedvesen elmondta, hogy a kártyát bármilyen gyanús tranzakció esetén azonnal tiltják (el is képzeltem fejhallgatós banki alkalmazottakat egy nagy teremben, amint egész nap monitorokat bámulnak, ahol az teljes magyar lakosság bankkártyadatai futnak). Ha később kiderül, hogy a tranzakciót az ügyfél indította, akkor oké, ha pedig nem, akkor új kártya. Mindez csak azért nagyon kellemetlen, mert jövő héten megyek nyaralni, úgyhogy lehet, hogy egy hétig kitartott leszek.

Tanulság: mindig tartsatok magatoknál megfelelő mennyiségű készpénzt!

Szóval ez volt az az esemény, amivel a heti pechszéria beindult. Miután a rajtam lévő gyöngyös karkötő is ripityára szakadt a bankban, azért még türelmesen végighallgattam a megtakarítási és befektetési lehetőségeket (a tanári fizetésemből kellene mindenre IS félretenni, miközben a független sajtót meg a demokráciát is támogatom), megígértem, hogy a (az ezévi ösztöndíj miatt kivételesen) számlámon lévő számottevő összegből lekötök valamennyit, aztán kiléptem a bankból, és megláttam a viharfelhőket.

Arról most nem szólok, hogy itt is mekkora viharkárok keletkeztek, de két napig (kisebb megszakításokkal) folyamatosan ömlött az eső, ezért szerdáig nem jutottam el az autószerelőhöz, aki az évi rendes nyaralás miatt átnézné a kocsit.

Helyette elmentem (elúsztam) a közeli bankautomatához, mivel szerencsére van egy másik bankkártyám. Az automatát éppen töltötték, ezért vártam, majd magamhoz vettem némi készpénzt, amiből majd ki tudom fizetni az autót, valamint tudok biztosítást kötni a nyaralásra. Ez végre megnyugtatóan hatott rám.

Cserébe viszont eltört egy cső a vécében, az illetékes szerv pedig két napig nem tudta eldönteni, hogy melyik vízóra kinek a feladata, ezért a cucc türelmesen csöpögött egy dobozba, mígnem tegnap este hétkor végre ideért az ismerős vízvezetékszerelő, és fixálta.

A héten még kellemes baráti összejövetelen voltam, ahol megtudtam, hogy volt kollégánk, aki a fiatal lányok iránt erős rajongást táplált, nyugdíjba vonulása után végre be tudta fejezni 630 oldalas erotikus regényét, amelyet természetesen saját élményei ihlettek. Volt könyvbemutató, dedikálás a könyvhéten, minden csuda, a szerző természetesen névtelen, de azért, ha valaki ismeri, jól beazonosítható.

Kedvem lenne kicsit hekkerkedni, és a megfelelő linkeket elküldeni néhány volt diákomnak, akiket mindig az osztály előtt köszöntött fel puszival a névnapjukon, vagy akiknek a szerelmi életéről faggatózott töriórán. 

Utánaolvastam a vén kujonnak egyébként (és emlékszem is, hogy anno folyton azzal jött, hogy íródik a nagy mű). Fő ihletforrása a Veszedelmes viszonyok, a regénye főhőse természetesen egy őt megtestesítő francia(!)tanár (Valmont), aki barátjának, Tivadarnak írt leveleiben számol be szerelmi kalandjairól. Sőt, a regény a tanári pályához kapcsolódó társadalmi kérdésekkel is foglalkozik (kiégés), valamint páratlan módon tárgyalja az irodalomban oly elhanyagolt tanár-diák szerelem témáját. Hétköznapi (és romantizált) pedofília, ugye. (Az új regény is készül, amelyben a főhős és barátai a covid idején történetekkel szórakoztatják egymást egy balatoni nyaralóban. Igen, ez a Dekameron, de sebaj, kellenek a nagy elődök, a téma Boccaccio nyomán itt is garantált.)

A fenti opusz (és az aktuális olvasmányaim) kapcsán egyébként egész héten azon gondolkodtam, hogy vajon én öregedtem-e meg és váltam válogatóssá, vagy tényleg ennyire megnőtt az igénytelen minősésű szövegek száma. Hol vannak a szerkesztők, lektorok, korrektorok, szövegjavító munkások? Ha még vannak, a szerzők miért nem hallgatnak rájuk?

Én már nagyon régóta nem gondolok arra, hogy bármilyen irodalmi jellegű szöveget publikáljak, viszont az iskolában észrevétlenül afféle hozzáértő lettem a témában, vagyis viszonylag sok diákírást kapok ismeretlenektől is annak ellenére, hogy szerintem elég keményen megmondom, ha valami szar. Ez régen is így volt, elég sok diákot megbántottam, voltak, akik nem álltak szóba velem többet.
A módszerem idő közben annyit finomodott, hogy először tisztázzuk, ki a célközönség, mert ha az illető csak magának ír, akkor oké a bármi is. Ha viszont olvasókat szeretne, azzal jár bizonyos felelősség, és hát muszáj valamiféle minőséget felmutatni, közben meg tanulni, gyakorolni, olvasni. Ez az a mondat, ahol a legtöbben otthagynak, mert pl. olvasni egyáltalán nem szeretnének. Akik viszont maradnak, azokkal azért jókat lehet dumálni irodalomról, könyvekről, írókról.

Hát ez van most, várom, hogy esetleg a héten még megjöjjön az új bankkártyám, és várom a további csapásokat is, hogy ne a nyaralásra jusson belőlük.

(Mai terv: elolvasom Bíró Zsombor Aurélt, és megnézem a Vanyát Andrew Scottal, mielőtt a bankártyacsere miatt kidob az NT előfizetés.)

[nem a mi teraszunk, de az is szép]