[Hírek röviden]

Még a május 22-23-i hétvége után be akartam számolni az NMHH által is gründolt Országos Ifjúsági Sajtófesztiválról, ahol volt szerencsénk részt venni néhány gyerekkel.

Sajnos túl későn jöttem rá (vagy csak becsuktam a szemem), hogy ez egy tipikus NER buli: nagy csinnadrattával belengetnek valamit, aminek aztán a tartalmi részével nem kevés gond van; kezdve azzal, hogy a gyerek nem kapta meg, milyen díjat kapott mondjuk odáig, hogy a végleges program csak akkor lett meg, amikor már megszerveztem az utat, megvettem a vonatjegyeket és a belépőket is, és "behülyítettem" néhány médiás gyereket, hogy ez milyen jó is lesz.

Nem volt jó, teljesen fölöslegesen b@sztuk a rezet délelőtt 9-től fél 4-ig, közben 2-3 órát elpizzázgattunk (nem volt egyszerű az újpesti gettóban egy normális helyet találni). 

Szóval tök jól hangzik, hogy sokadik ifjúsági sajtófesztivál, de a társasozáson, a csocsón, a döglésen kívül mást csinálni nem nagyon lehetett, a díjakat gyorsan átadták (kedvezmény a saját médiatáborukba), ez utóbbinak biztosan ahhoz is volt köze, hogy idén partneri kapcsolatba léptünk az NMHH-val, így odafigyeltek az iskola nevére. 

De tényleg, miért is nem lehet legalább olyan vendégeket odahívni, akikről a gyerekek tudják, kicsodák, és esetleg van kedvük beszélgetni velük. (Egyetlen szelfi készült Jakupcsek Gabriellával, mert a kitüntetett fiú őt ismerte, a mamája mindig nézi a régi műsorait... no komment.)

Másnap elmentem az irodalomterápiás zsongásra, hogy végre megmutassam a pofámat, aminek az lett a vége, hogy a csoporttársakkal ücsörögtünk hosszasan az ebédszünetben, mert a programok között sok uncsi dolog is volt, illetve addigra már nagyon zavart a tömeg (az előző nap miatt). Jól kibeszéltük a politikát, találkoztam pár régi ismerőssel is, igazi kikapcsolódás volt minimális agyalással, kellemes közegben. (Egy pillanatig eltűnődtem, hogy milyen izgi dolgokat lehetne itt csinálni, ha nem lenne ennyire bennfentes a felső kör, de ne akarjak mindent én csinálni, ugye.)

Túlvagyok a családi hétvégén is a gyönyörű Zselicben, amit az ősök fizettek (öregszenek, egyre fontosabb a család), az is kellemes volt, gyönyörű erdőség, finom kaják, klassz idő, mi kell még. Az, hogy a párok közül mi kaptunk egyedül különágyas szobát valamiért, csak egy egész kicsit ütötte meg az ingerküszöbömet - volt már rosszabb is, szóval megoldottuk, amit meg kellett. Eltűnődtem, hogy másokon mennyivel jobban látszik a kor, mint ahogy azt magamon észreveszem. Az egyik nagybácsi például konzekvensen a mi szobaszámunkra íratta a fogyasztásukat, így amikor a kicsekkolásnál (a pár sörre, kávéra és fagyira) kijött egy 70 ezres számla, eléggé megdöbbentem. Bizonyos életkor után az ember ezek szerint könnyen összekeveri az egyet és a kettőt, valamint rossz desztinációt üt be a GPS-be is a megteendő 8 kilométerre. Szerencsére azonban annyira fáradtak voltunk, hogy egészen türelmesen kezeltük az öregeket, és a számla dolog is rendeződik utólag. 

Elindultak az emelt szóbelik, szerencsére nagyon tempósan zajlik minden, nem úgy, mint egy lassított felvételen (ahogy általában érzem). Magyarból kifogtam az egyik leghisztisebb kollégát, de miután meghallgattuk a 20 perces panaszáradatát, átvette a mi hangulatunkat és rendben volt minden. A másik tárgyamnál pedig nagy arányú fiatalítás történt, így tiszta öröm, hogy nem suttogós-időhúzós vizsgákat kellett végigülnöm, így a szombati munkanapom is már 15 órakor befejeződött.

Emellett még közbeiktattunk egy kétnapos osztálykirándulást is, ami a hátam közepére sem hiányzott. Sokszor hangoztatom, hogy antipedagógus vagyok, ez nyilvánvalóan a kirándulásoknál jön ki leginkább: az az igazság, hogy nagyon kevés örömöt találok bennük (bocsi). Vannak persze kivételek, de ezt a viaszpanoptikummal és illúziómúzeummal egybekötött budapesti trappolást semennyire sem találtam izgalmasnak még úgy sem, hogy elmehettem katasztrófaturistáskodni a Magyar Színházba. (Megjegyzem, sokkal sz@rabb előadásra számítottam, és tulajdonképp örülnék, ha a PNSZ-ben ilyen zenei színvonalon adnák a polgári és családbarát musicaleket, mint Eperjes Károly jelenlegi munkahelyén. Még meg is hatódtam itt-ott, azért ez egy klassz történet és egy jól megírt zenés darab, na.) A második napon viszont a Városligetből mozdulni se voltam hajlandó, szóval csak kávéztunk és pofáztunk, hogy aztán visszafelé is élvezhessük a Keleti Kelenföldről induló mentesítő buszos MÁV órákat (amióta az eszemet tudom, mindig van valami ezen a Pécs-Bp. vasútvonalon, a Keleti Pályaudvart meg szerintem már elhordták a helyéről téglánként, mintha sose létezett volna, olyan régóta nem jártam ott.)

Azért nem panaszkodom, a kolléga szerencsére egy normális matek szakos, nem kell vele lelkizni meg bonyolultkodni, és az sem zavarja, ha olvasok vagy bámulok ki az ablakon, úgy is rendületlenül/zavartalanul tud beszélni hozzám.

A tegnapi (szombati) érettségi után most már látszik az alagút vége, a hosszabbított tanévet nagyon frappánsan nyesegetik minálunk, mindenki kirándul meg programozik, így alig fogok bemenni, az itthoni teraszon ücsörögve beszámolót fogok írni, és várom haza a családot. Van még persze középszintű vizsga, színházak, bankett és tanárszakos felvételiztetés, de az évadcikk készen van, és ügyesen semmit sem veszek a lelkemre. Elfogadták a cambridge-i jelentkezésemet őszre, van már szállásunk is, július elején Zachor emberi jogi képzésre megyek, meg lesz közben egy kis Jazzfest és Ördögkatlan Fesztivál is. 

És közben támadt néhány gondolatom az oktatásügy alakulásáról is, szóval lehet, hogy megint lesz kedvem politizálni a blogban. Meglátjuk.

Kép: Summer is coming / Hè tới. Đã bán-sold