Már októbert van, de még mindig nem abszolváltam a tanévkezdést rendesen - mondjuk nem tudom, volt-e valaha olyan tanév, amikor igen. Hogy volt-e valaha olyan tanév, amikor azt éreztem, hogy minden tanév eleji teendővel kész vagyok, és most már "csak" tanítani kell. (Szerintem nem.)
Az én hibám is persze, a minap gondoltam arra, hogy nem vagyok normális, mindig kitalálok valami extrát, amivel aztán egyrészt növelem a saját leterheltségemet - de másrészt meg biztosan megőrülnék attól, ha az életem csak az iskolából állna. Ez soha nem volt és soha nem lesz így, szóval ez dupla meg tripla munka (sokszoros személyiség). De annak idején az volt magammal a deal, hogy oké, elmegyek tanárnak (valamit dolgozni kell), de nem fogom abbahagyni azokat a dolgokat sem, amik meg tényleg boldoggá tesznek. (Ezek után persze nincs mit csodálkozni az ingadozó egészségügyi állapotomon sem, amit vasmarokkal próbálok rendben tartani, ami nyilván pont akkora "baj", mintha egyáltalán nem törődnék vele.)
Így a szeptember a konferenciára készüléssel és az uszodával telt, kb. minden iskolai teendőt tologattam magam előtt, lekéstem a határidőket (ki a fenét érdekelnek a tanmenetek meg a honlapra kerülő cikkek korrektúrái, idén még az irodalmi verseny sem érdekelt - végül persze elkészült minden). Halomban állnak a javítatlan dolgozatok, senkinek nincs még jegye (mindjárt lesz), szóval egyáltalán: kurv@r@ nem érdekel az iskola.
Pedig rendesek voltak velem, elengedtek szakmai távolléttel, ami mondjuk a minimum, miután semmilyen egyéb támogatást nem sikerült kiharcolnom - konferenciatámogatás csak egyetemi oktatóknak, adminisztratív dolgozóknak (aka gyakorlós tanár) csak képzési támogatás jár, én meg elmentem előadni. Az utolsó pillanatban a dirinő még megpróbálta győzködni az iskolai alapítványt, de ők meg csak a tehetséges tanulókat támogatják, azokat is készpénzes számla (!!) ellenében.
A UK pedig nagyon drága ország (csak sajnos imádom), útlevél, tartózkodási, szállás, konferenciaregisztráció, vonatjegyek, repülőjegyek, kaja, belépők (!!ó, fuck), miegymás. Egy nagyon cuki Airbnb-t találtunk, gazdájával, Richarddal már nyár óta leveleztünk, a nappalis-szobás-konyhás lakás Canterbury központjában van öt db kóddal záródó kapu mögött egy kocsma mellett, a római kori színház helyén.
Mi sem stílusosabb ennél, de így azért az éjszakáink meglehetősen zajosak voltak. Richard egyébként egy nagyon precíz brit lehet, BOOK OF WORDS néven képekkel ellátott lakásútmutatót találtunk a nappali asztalkáján, minden fel volt címkézve (ha voltatok már, tudjátok, milyen az eletronika pl.), és alapos felszerelésű konyha (kávé, tea, hűtött víz, stb.) várt bennünket.
Mindenki azt hiszi persze, hogy nyaralni voltam, miközben én az időmet igyekeztem megosztani a konferencia (délelőttök) és a városnézés között, ami koránt sem volt egyszerű. Így például nem voltam egyetlen workshopon sem, de nem láttam a Marlowe-kiállítást, az immerzív Chaucer-kiállítást és még egy csomó minden mást sem. Szomorú, mert Canterbury tényleg olyan város, ahol minden ötven méteren van valami látni- és tanulmányoznivaló. Maga a történelem meg persze az irodalom. A katedrális a város minden pontjáról látszik.
A rendezvény egyébként pont a katedrális területén volt, így teljes bejárást kaptunk, szóval csak a kis barátaimnak kellett megvennie a megfelelő belépőket.
Nagyon exkluzív volt minden, engem eleve elbűvöl, hogy két vagy többnapos rendezvény létezhet arról, hogy emberek szeretnek verseket olvasni és együtt megbeszélni azokat, ahogy az is lenyűgözött, hogy itt (és más külföldi országokban) mindenkinek mennyi ideje van erre, vagy arra, hogy a kétnapos konferenciát egy hétig élvezze egy nagyon drága országban. Tizenkét fős magyar delegáció volt (köztük csak négy előadó), és ők is ugyanígy tettek, számomra viszont tényleg rejtély, hogy milyen munkakör, fizetés és élemód engedi meg az egy-másfél hetes kiruccanást a UK-ba. (Összehasonlításul: a Pázmányos csávó és én még az estéinken is dolgozunk, ő rohant vissza, és bár én csak vasárnap jöttem, most--pont ezért--itt ülök munkahalom tetején és épp posztolgatok.)
Nem kifejezetten tudományos konferenciára kell gondolni egyébként, mindenki a munkájáról, a csoportjairól, az élményeiről, az olvasatairól adott elő, a két plenáris pedig egy verseskönyvszerkesztő és egy költő voltak, akik a saját munkájukról beszéltek. (Elgondolkodtam, hogy ez itthon lehetséges volna-e, mármint hogy a költészetre kvázi mindennapi "használati tárgyként" tekinsünk és olyan könyveket adjunk ki, amiket a magasértelmiségen túl átlag olvasók is kézbe vesznek. Nem nagyon tudom ugyanis elképzelni, hogy 1) olyan verseskötetek szülessenek, amelyeket átlagemberek, nem felkent költők írnak, de azt se, hogy 2) XY kortárs költő kiáll, és arról beszél, hogy neki mennyire fontos az, hogy a nem irodalomértők is kézbevegyék a szövegeiket. Egyszóval: a nyugat luxusa. Kevés politika, sok well-being, lelassulás, nyugalom, közösség, beszélgetés. - mondom ezt, miközben kapkodva írok, hogy még kijavítsam a nyelvtandogákat, mielőtt bemegyek ma.)
Metaforikusan is szép kivitelezés volt - a jelszavak az ÚT, a TAVERNA és a KEGYHELY, a legtöbb előadás ezek köré épült.
Az előadásom jól sikerült, bár nyilván rohadtul izgultam, büszke voltam magamra, hogy érdekesebb vagyok, mint a szakmai itthoni vezéralakja (aki szerintem rutinból vett részt, meg hát nyaralni is akart). (A Pázmányos kolléga is ügyes volt, középkorász, és régi szövegeket próbál alternatív módszerekkel kedvesebbé tenni irodalom iránt kevéssé érdeklődő fiatal egyetemistáknak). Angol irodalomról (is) beszéltünk mi ketten a briteknek, akik tátott szájjal hallgattak, majd a végén odajött egy nő, és azt mondta: bár itt ilyen tanárok lennének. (Mondtam neki, hogy egyébként nálunk sincsenek ilyen tanárok.) A szöveget meg fogom írni rendes cikkben, de lehet, hogy a szakmai substackemre is hamarosan felteszem.
Csütörtök délután tengert néztünk, pénteken részt vettünk a katedrálisban az evensongon - nagyon megható volt. (A napokban egyébként a Canterbury katedrálisban a házi kedvenceket áldották meg.)
Pénteken még az is történt, hogy találkoztam Laurával, egy régi diákommal, aki látta a londoni fotóimat, majd kiderült, hogy amúgy Canterburyben lakik. Feltétlenül látni akart, ami amúgy szuper érzés volt (csak két évig tanítottam). Bár felajálottam, azt mondta, nem tud letegezni, mert én tanítottam meg írni-olvasni (...).
*
Ez itt Charles Dickens nyaralója Broadstairsben.
Ez pedig a choral evensong, ott ülök valahol. Az elején köszöntötték a konferencia résztvevőit, kiemelték a költészet és a terápia, a gyógyulás fontosságát, nagyon megható volt. (Az evensongot egyébként mindig streamelik, hogy bárki részt vehessen rajta.)
Szombaton Doverbe mentünk, amit szintén csak végigrohantunk, mivel ez egy egész napos program lett volna tokkal-vonóval, de estére már Lutonba kellett érni a vasárnap reggeli kép miatt. Azért van néhány kép erről is.
Egyéb szolgálati:
Az utolsó lutoni szálláshelyen elhagytam az olvasószemüvegem, amit most próbálok visszaszerezni (szeirntem nem fog menni, vehetek újat).
A távollétemben végbemenő nyílt nap (amire külön videót készítettem, mielőtt elmentem) jól sikerült.
Tegnap David Szalay jött a városba, de kihagytam (amúgy se tetszik a könyve annyira).
Ma pedig már színház.
Igyekszem a felszínen maradni, az útra, a tavernára meg a kegyhelyre gondolni. És arra, hogy mikor mehetek vissza Angliába.
A hónap elején a 48 születésnapomon (pont azon a napon) rávettem magam, hogy elmenjek a háziorvoshoz, amihez jó apropót szolgáltatott a kisebbik ifjú autóvezetés alkalmasságija. Volt egy idő, amikor rendszeresen jártam a doktornőhöz (anyám korú, csak sokkal szimpatikusabb nő), aztán a covid közben és után telefonon meg online kezdett rendelni ő is, amit hanyagoltam inkább, meg nem is voltam beteg soha.
Most viszont már aktuális volt, mert a foglalkozásegészségügyi vizsgálaton elkezdtek cseszegetni a vérnyomásommal, legutóbb 3, de inkább 6 hónapra kaptam meg az alkalmassági papírt. Nyáron igyekeztem mindenféléket tenni magamért, de ez kevésnek bizonyult (a kor is, ugye), szóval ideje volt már ennek.
Az ember persze nem kis szorongással megy orvoshoz, pláne, ha megtapasztalta az állami egészségügy mindenféle csínját-bínját, de a szülinap apropóját jelnek vettem.
Pechemre a rendkívül lelkes asszisztensnővel tudtam kontaktba lépni (a doktornő szabin volt), aki egyrészt azonnal leb.szott, hogy nincs még online kapcsolatom (Erodium kártya), másrészt a vérnyomásmérés után kisebb pánikba esett, hogy most mit csináljon, meg hogy amúgy is, miért nem járok hozzájuk legalább évente "csak úgy". (Idő közben a gyereknek próbált vérnyomást és egyebeket mérni a másik asszisztens a szomszéd szobában, szerencsére alkalmasnak minősítette.) Az értékeimet látva az asszisztensnő először be akart hívni másnapra is (nyilván rendelési idő alatt dolgozom), de szerencsére támadt egy jobb ötlete, és áthívta a szomszéd rendelőből a laza rövidnadrág-pólós fiatal doktort, aki 10 perc türelmet kért.
Ezidő alatt elbeszélgettük, és megtudtam, hogy Hilda (az asszisztensnő) már mindenre is gyógyszert szed (mondta ezt arra az intenciómra, hogy életmódváltással sok hete próbálok tenni magamért valamit, nincsenek tüneteim, fogytam is, és amúgy tök jól működik a sport meg a mindfulness), szóval ne is reméljem, hogy bármit is számítanak a szándékaim, az évek sorjázásával már csak a pirulák jönnek, ő is (így 60 felé) már egy marékkal szed, ez elkerülhetetlen. A kilókat is nagyon nehéz leadni, ő már ezzel egyáltalán nem akar foglalkozni, imád enni. Minek figyelni az ilyen apró részletekre.
Kicsit értetlenkedtem, de egyre erőtlenebbül tiltakoztam, miközben kvázi szakemberként írta nekem az újabb és újabb beutalókat - és idő közben arra is rájöttünk, hogy immár a neurológiára sem szükséges visszamennem, hiszen ő (Hilda) már a gyógyszerjavaslatot is meg tudja hosszabbítani. Éljenek a szakasszisztenesek, akik tanácsaikkal, életvezetési tippjeikkel és online hozzáférésükkel kipótolják a szakorvosi hiányt a magyar közegészségügyben.
Megjött a helyes doki (rémes kimondani, de ha korán kezdek randizni, mint ahogy nem, akár a fiam is lehetne), lazán felírta a vérnyomáscsökkentőt, ami ugye úgy népi gyógyszer manapság, akárcsak a pálinka. Hilda boldog volt, hogy ilyen ügyesen kezelte a helyzetet, én is örültem, hogy nem kell újabb helyettes orvossal találkoznom, egyszer csak megjön majd a dokinő. Két hétre ígérték az eredményeket, fogadtkoztam, hogy akkor visszajövök, és addigra beállítom a digitális kapcsolattartást is (Erodium).
A két hét most fog eltelni, nagyon jól vagyok, a vérnyomás lement, az életmódváltást amúgy nyomom tovább (f.ck Hilda). Remélem, hogy a dokinővel értelmes párbeszédet tudok folytani majd arról, hogy ha ledobom a plusz kilókat (in progress), akkor azért nem reménytelen elhagyni ezt a gyógyszert. Most ugyanis az van, hogy a csökkent vérnyomás miatt felment a pulzusszám kicsit, ami még nem aggályos, de nekem, aki sose szedtem gyógyszereket, nem tetszik, hogy egy kemikália mindenféléket csinál a testemmel.
A mai napon visszatértem az uszodába is (évekkel ezelőtt sokat jártam, aztán túl sok lett a feladat és itthon folytattam a sportolást), ahol 50 méter után (felteszem, az alacsony vérnyomás miatt) úgy felment a pulzusom, hogy komolyan megijedtem, leginkább attól, hogy semmit nem éreztem, csak az okosóra mutatta (f.ck digitalizáció). Mindenféle erőlködés nélkül úsztam egy órát (nem vagyok reménytelen), de azért nem fogom bánni, ha a héten nem Hildától, hanem a dokinőtől kapok valami intinert arra nézvést, hogy hogyan éljek ezzel a gyógyszerrel eztán.
A víz nagyon jó volt, M. (a jogsiaspiráns) csodásan úszik 25 évesen is - ha valamivel majd dicsekednem kell a végső elszámolásnál, mindenképp meg fogom említeni azt a jópár évet, amikor két kisfiút mindent félredobva hóban, fagyban, esőben hordtam az uszodába, hogy szép vállasak legyenek és megtanuljanak rendesen úszni. Kamaszkorukban nagyon utáltak érte, de most már látom, amit akkor is tudtam, hogy ez tökmindegy, mert vissza lehet találni a régi dolgokhoz, és ahogy M.-et cseszegettem 10 éves korában és később, úgy motivál most ő engem, hogy menjünk együtt. Megyünk is.
Visszatérve az életvezetési dolgokhoz: pontosan tudom, honnan ered a mostani egészségi állapotom így az 50-hez közelítve - eltekintve persze az oda nem figyeléstől.
Minket annak idején úgy neveltek, hogy a semmittevés ördögtől való, olyan nincs, hogy az életed egy percét ne töltsed valami értelmes (?) dologgal. Sok-sok fizikai munkát kellett végeznünk (akár este 10-ig is), illetve a lustulás szinonímái (gondolkodás, olvasás, merengés, álmodozás) szigorúan tiltva voltak. Sajnos az ilyesmi mélyen beég - ahogy most így elgondoltam magam, gyakorlatilag az életem minden perce be van táblázva, és ezt sajnos a gyereknevelési szokásaimon is észrevettem, amin évek óta igyekeztem sokat változtatni. Nálunk nem volt olyan, hogy "csak úgy" vagyok, heverek, semmitteszek. Millió ideje volt ez így, szépen követem a mintákat, az életem egy merő tevékenykedés és az ezzel járó stressz. Így most nagy elhatározásom, hogy ez megváltozik, amiben sokat fog segíteni az úszás is. Éljen a jótékony semmittevés.
Ennek következő lépése az őszi tanévkezdés közepén kikért három szabadnap, amire a főnököm "hivatalos távollét" keretében elengedett. Így a gimnáziumi nyílt napot is beleértve elmegyek a UK-be, ahol 11 éve jártam utoljára, és csodás lesz elmerülni a Canterbury-i középkorban, a történelemben, meg az azóta nyilván multikultivá vált Nagy-Britannia mindennapjaiban.
Természetesen már nagyon izgulok a konferenciaelőadásom miatt, de nagyon boldog vagyok, hogy a kedvesemmel meg az egyik legjobb barátommal élhetem át ezt a nagy kalandot, amiről még bizonyára fogok írni és mindenféle fotókat közzétenni, például a doveri fehér sziklákról, ahová egész napos kirándulást szerveztek nekem.
Rémesen idegesítő munkahelyi dolgok is vannak, de azokról majd legközelebb.
Tán minden tanév végén van ilyen című poszt, nem tudom.
A héten gátlástalanul csak minden második napon mentem be, egyrészt a tanáriban nincs légkondi, másrészt mindig szól hozzám valaki (az asztalszomszédom például mindent, amit csinál, hangosan kommentálni), harmadrészt a hétfői diáknapon üvöltött a zene, szóval iszonyú zaj volt.
Itthon is dolgozgattam, bár a nagy munkák már lementek, jövő héten még van vizsga, tanárfelvételi az egyetemen, beirakozás, tanévzáró értekezlet. Közben beszámolót írtam, próbáltam rendbetenni a tantárgyfelosztást meg a jövő év elejét, egyeztettem, ilyesmi. Ezek egy részét home office-ban is lehet, hálisten.
A szitut nehezíti, hogy vezetőváltás lesz nálunk, így nem elég a politikai hajcihő (szerintem nyáron még egy csomó minden fog történni), nem igazán tudjuk, hogy az előkészítési feladatok még a régi főnökhöz, vagy már az újhoz tartoznak. Mindketten elég képlékeny természetűek, szívesen mondják az őket megkereső feleknek, amit hallani akarnak, ezek aztán a nagyképet tekintve érdekellentéteket teremtenek és összeütköznek.
Nekem volt már szar munkahelyem, szóval különösen törekszem a korrektségre, az egyeztetésre, az információátadásra és az úgynevezett "szolgálati útra" - vagyis arra, hogy először az érintettekkel és a közvetlen felettesemmel beszéljek meg dolgokat, majd utána vigyük oda az infót a főnöknek, közösen. De nem mindenki így működik, egy ilyen iskolában megvannak a kiválasztottak, a "régi motorosok" (én inkább "szent teheneknek" szeretem hívni őket), akik úgy gondolják, hogy az életkoruk és az iskolában eltöltött éveik (na meg a mesterpozíciójuk miatt) érinthetetlenek.
Évek óta tartok fakultációs órákat, de persze sosem volt büdös az átlagos osztályokban való munka sem. És évek óta vita tárgya, hogy mi hasznosabb és megoldhatóbb: a heti 6 óra sáv (vagyis hogy mindenféle gyerekek összejönnek a csoportba) vagy a plusz 2 tanóra, ahol kevesebb időben, de csak a vizsgára kell készülni. Nagy iskola lévén a 6 órát nagyon nehéz bepréselni az órarendbe (szakkörök, plusz órák, óraadók, szakértői szabadnapok, egyéni igények, stb.), így most plusz 2 órás lehetőséget kaptunk kettébontva - humánosok és a többiek. Én vittem volna a többieket - sportosztályos, németes, angolos vegyes csoport, 8 fővel. A kolléga, akit alig bírtam rábeszélni a másik (jóképességű, humános, 6 fős!) csoportra, nagy nehezen szintén bevállalta végül. (Ezt a válogatósdit se értem - mégis ki a fenének ajánljak fel emelt felkészítést, ha nem a szerzőtársamnak, a jelentleg egyetlen mesterpedagógusnak a munkaközösségben, akinek a hallgatói mentori munkában mindenfélét is meg kellene tudnia mutatni a felzárkóztatástól a tehetséggondozásig. Minden évben küzdünk ezen - ahogy azon is, hogy ő nem érzi szükségét, hogy egyenlő terherviselésben vegyen részt, azaz néha ő is tanítson sportolókat meg informatikusokat is.)
Mindeközben erős lobbi ment a heti 6 órás változatért, amit a maga részére a történelem munkaközösség évek óta keresztül tud verni (ld. szent tehenek, illetve töri szakos igazgató), így az utolsó pillanatban (az esélyegyenlőségre, a méltányosságra és a következetességre tekintettel) mi is megkaptuk ezt a lehetőséget. Valószínűleg utoljára, mert az új vezető és az óraszámok ellene lesznek ennek.
Elővettem a kollégát, hogy tárgyaljuk újra a helyzetet (így tartottam korrektnek). Persze hazudnék, ha azt mondtanám, nem tudtam, mit fog mondani - hogy igényt tart mind a 6 órára. Érveltem a következő évek helyzetével, azzal is, hogy a sportolót és a heti 5 órában magyart tanuló humán osztályost nem lesz könnyű egy nevezőre hozni, hogy differenciálni kell majd, hiszen az a tapasztalat, hogy a csoport fele végül középszintre megy, velük is kell foglalkozni. (Az utolsó ilyen csoportoban sok lelki munka volt ezen - igaz, ott pont a kolléga diákjaival foglalkoztam, akik meg voltak győződve a zsenialitásukról, szemben a többiekkel, akik végül szintén remekül érettségiztek egyébként, de nem volt könnyű kezelni a komplexusaikat és a hiányosságaikat.)
A kollégát ismerve ez hiúsági és érzelmi kérdés - jól villantó csoportot akar és mintadiákokat (utóbbiban csalódni fog, a fakultációt sokan az eredeti tanáruktól való elmenekülésre használják, eszükben sincs emelt szinten vizsgázni). A fakt a hatalmi harc eszköze is: mindig a csúcsragadozónak kell megkapnia. Nálunk persze 6 órában még nagyobb presztízskérdés ez.
Úgy alakult tehát, hogy lemondtam a 2 órámról, odaadtam neki az egészet (b@sszameg), küzdjön akkor. Megyek helyette magyart tanítani a matekos osztályba (amit a közös teherviselés nevében bevállalt volna most - mármint hogy nem elitosztályt halászik ki magának). 75-80 tizenötévest (kockázat és sportolókat) kell gatyába ráznom szeptembertől. Biztos sokkot kapok, elég régen volt már 'óvodai csoportom', de tudjátok mit, cseppet se bánom. (Azt kicsit igen, hogy a könyveinkre most terveztem volna egy komplett 2 órás tanmenetet kidolgozni, de így most nem sürgős.)
A keletkezett (fizetett) túlórákat pedig magamra osztottam - bár nyilván a kolléga azt is szerette volna, hiszen így a nagy óraszámú csoportok miatt mindössze két helyre tudja bevinni a hallgatóit, sehol egy potya nyelvtanóra meg ilyenek. Ez az egész persze a pozícióhalmozás eredménye is (az iskolavezetés hibája részben): ő például osztályfőnök, munkaközösségvezető, szakértő és mentor is, ezek miatt sok az órakedvezmény. Jövőre lesz egy másik szakértőnk is (szaktanácsadó), aki szintén mentor, tehát az egyrészt az ő szakértői napjaival és újabb órakedvezményeivel is számolnunk kell (ezeken a napokon ui. nincsenek órái).
Én amúgy nem vagyok egy ájuldozós típus, de jól emlékszem, hogy amikor 9 éve, amikor felvettek ebbe az iskolába, kicsit meg voltam illetődve főleg azért, mert többen még a köszönésemet sem fogadták (gyüttment voltam). Erre persze csak én emlékszem már, azóta sok víz lefolyt, megjött a respekt, bár van, ami nem változik. Például ez a kivagyiság másokban, ez nagyon nem változik, amit az is táplál, hogy erre a helyre sokan 'ideszülettek', soha életükben nem dolgoztak máshol, nem voltak másod- és harmadállásaik. Fogalmuk sincs, mit jelent 26-28 órában húzni az igát, miközben írni-olvasni tanítasz 16 éves gyerekeket, meg néhányan teherbe esnek, sokan kibuknak, és a gyámhatóságnak meg a családsegítőnek kell folyamatosan jelentéseket, jellemzéseket írnod, stb.
A kolléga folyamatosan osztályfőnök (természetesen), és minden évben őszintén meglepődik, mennyivel több a 'problémás' gyerek, akiket persze előszeretettel kezd ki a hátuk mögött a tanáriban, miközben kifelé próbálja mutatni a nagy empatát (kevéssé sikerül). Tény, hogy bennünket (az 'elitiskolát', muhaha) is utolértek a speciális nevelési igényű, bonyolult családi hátterű gyerekek, amin normális, a valóságban élő ember persze nem lepődik meg, csak az, aki évek óta nem tolta be az orrát 'alacsonyabb presztizsű' osztályokba, mert különösen szeret a befolyásos szülőknek imponálni (egyetemi iskola vagyunk, ugye) és nagyokat flexelni az osztályátlagaival, ha ennek vér és veríték az ára, akkor is.
A héten lezártuk a tanévet, a jövő héten pedig két napot fogunk egy érettségi-bizottságban együtt eltölteni, ahol hallgathatom a nagyszerű feleleteit (nekem csak egy diákom van) és ámuldozhatok a szakmaiságán. Ezt az egész órafelosztásos dolgot addigra sikerül tényleg elrendezni magamban; nem hazudok, nekem tényleg mindegy, kiket tanítok, szeretem a változatosságot is - ebben a történetben inkább az önzés és a gőg zavar, amit, bármennyire is szeretnénk, nem tudunk szakmai érvekbe burkolni, mert annyira kilátszik.
Most csak az érdekel, hogy július elején Zachor képzésre megyek Budapestre, amit nagyon várok, de megyünk majd kirándulni, és augusztusban utazunk is, szeptemberber végén pedig vár Canterbury. Utóbbi programot az iskolában már bejelentettem (szabit fogok kérni), és valószínűleg a nyílt napot is érinti, amit már a kollégának is említettem, gondoltam, rangidősként helyettesít majd. Érzékeltette velem, hogy erre ne számítsak, szóval majd felveszek egy cool kis videót, amin bemutatom az amúgy remek képzésünket, amit nekem van időm újabb és újabb ötletekkel fejleszteni minden évben, mert nem a hiúságom legyezgetésével vagyok elfoglalva.
Még a szünet előtt szerettem volna bejegyzést írni, de ahogy lenni szokott, sok-sok mindent be kellett fejezni, voltak határidők meg mindenféle egyéb.
Akartam írni egy kicsit arról a fiúról is, akivel elég sokat foglalkozom, mert sokat ír, és mindig megmutatja véleményezésre (irodalomtörténésznek készül, ez nálunk valamiféle trend lett vagy mi). Nagyon szorgalmas és jók a képességei is, a szükséges kreativitás viszont szerintem hiányzik belőle, nem baj, így is lesz valaki, mert ügyesen helyezkedik a kapcsolataiban és mindenkivel nagyon udvarias.
Kiderült viszont róla, hogy nehezen bír a hormonjaival, sokszor bánt másokat, sőt, volt egy tesiöltözős atrocitás is, ahol győzőtt a falkaszellem és történt volt egy kis fürdetés (már hogy nem őt a fürdették, hanem ő, másokkal egy gyámoltalanabb fiút). Az esetért megkapta a megfelelő fegyelmi fokozatot, amitől nagyon kétségbeesett, mert az anyja a legutóbbi eset után azzal fenyegette, hogy kiveszik az iskolából, és elküldik inkább kőművesnek, ezért megkeresett engem.
Támadt némi PTSD-m, hiszen engem is sokszor fenyegettek a szüleim (bár az iskolában agresszív nem voltam), és általában olyasmikkel zsaroltak, ha valami nem tetszett nekik, ami fontos volt számomra. A szünet előtt sajnos kevés idő volt beszélteni, de annyi kiderült, hogy tényleg bánt másokat, és fogalma sincs, miért... viszont ha pont azt veszik el tőle, ahova ki tudja csatornázni a, vélhetően főleg a családja miatti indulatait (elvált, hanyagoló apa, mostohaapa, új kistesó, tehetetlen indulatos anya, stb.), akkor elszabadulhat a pokol.
Az eset megoldódott, szerencsére az osztályfőnöke is tök normális, így megúszta egy igazgatóival, és az új cikke is megjelent. Nagyon komoly cikksorozat egyébként, interjúsorozat mindenféle szakemberekkel József Attiláról (kiről másról), iszonyú boldog volt tőle. Én viszont (ismeretlenül) kaptam egy levelet az anyjától még aznap, hogy ne sztároljam a fiút, nem érdemli meg, gyalázatosan viselkedik, és meg kell büntetni.
Ebből (és hát a saját gyerekkkori tapasztalataimból) sikerült végleg összeraknom a képet, és visszaírtam, hogy az iskolai viselkedés (aminek kell, hogy legyenek következményei) és a teljesítmény két külön dolog, én ezt szét tudom választani, jó lenne, ha ő is megpróbálná; és a mi feladatunk az, hogy amellett, hogy nevelünk, értékeljük is azt a nagyszerű munkát, amit ez a gyerek végez (versenyek, programok, stb.) Volt még egy kis hörgés (ezt is ismerem, csak az emberek ezek szerint már nem fogadóórákon teszik ezt, hanem messengerben), végül elcsitultak a kedélyek, és a fiút is sikerült megnyugtatni, aki persze végtelenül szégyellte, hogy az anyja nem tudja házon belül tartani az indulatait, és egy idegen tanárt zaklat, sőt, a fia Fb-bejegyzései alá kommentál nyilvánosan (ezt is teljesen átérzem, pedig az én gyerekkoromban még nem volt internet hálisten).
Így mentünk bele a tavaszi szünetbe, ami egyébként szuper volt, mert azzal, hogy húsvét hétfőn elutaztunk, sikerült egy hetet a választási plakátok nélkül tölteni viszonylag nyugiban és békében. Az utazásaimat egy ideje kicsit máshogy rendezem magamban, megpróbálok kevesebbet feszülni és megfelelni a társaságnak, valamint nem reagálni mások idegeskedéseire sem (ha van ilyen); viszek könyvet, igyekszem a látványra koncentrálni, elengedni azt, ha valami nem fér bele, korán lefekszem esténként. Ez beválik, sokkal jobb így utazni, mint úgy, hogy 'na most nyaralunk, ennek jónak kell lennie'.
*
Hazaérve volt még pár nap a választásig, mindenki iszonyatosan felfokozott állapotban volt körülöttem, amit viszont kicsit nehéz volt kezelni. Én sem voltam nyugodt, fogalmam sem volt, mire számítsak, de próbáltam nem óránként a híreket olvasni (nem is lehetett, hiszen rám szakadt millió határidő és teendő, a szünet utáni első iskolai hét olyan volt, mint egy versenyfutás). A legidegesítőbb a szomszédban lakó (szingli) barátunk volt, aki pályaelhagyó szociális munkás, és most nagy lehetőséget lát a visszatérésre. (Jelenleg az egészségügyben dolgozik elég jó bérért, viszont a diplomáit nem tudja használni, és középvégzettségű ostoba nők a felettesei, amit nagyon nehezen visel, viszont, mivel a pénz nagyon fontos neki, nyelnie kell.) Na, ő óránként írogatott, minden környékbelit elkísért személyesen szavazni, és nagyon szeretett volna estére legalábbis berúgni, amihez (lévén másnap munkanap) nem nagyon talált partnert. Beültünk vele egy kávéra, aztán elzavarta, mivel még színházba is mentem aznap (munka okán), viszont estére megsajnáltam, és beengedtem a lakásba, ahol este 8-ig néztük az eredményvárót és hallgattuk a sirámait. (Képzeljetek el egy 190 centis nagydarab faszit, aki öt percenként mondogatja, 'nagyonfélek', 'nagyonfélek'.)
Kilenc körül sikerült elküldeni (ilyenkor már rég ágyban vagyok és csönd van körülöttem), viszont 10 órakor, amikor az eredmények már egyértelműek voltak, vissza akart jönni koccintani. Ezt nem engedtük, másnapra (hétfő) halasztottuk a dolgot. (Ő természetesen nem dolgozott a héten, lelkileg alkalmatlan lett volna rá.) No, a lényeg az, hogy egyszerűen túl sok inger ért az első munkahét előtti napokban (igen, talán én is rajta vagyok a spektrumon valahol), úgyhogy teljesen szétestem, és nagyjából péntekre sikerült visszatalálnom a szünetben/szünet előtt magamévá tett kvázi nyugalomhoz. (Ehhez hozzá tartozik, hogy rám szakadt a teljesítményértékelés, az érettségi tételek, a hallgatók, a dolgozatjavítás és az osztályozóvizsga meg még pár apróság is.)
A hetet azért az sem könnyítette meg, hogy az ország mintha valami tömeges pszichózisban volna, az emberek ottfelejtették magukat a kampányban és az interneten. Nagyon zavart az oktatási miniszter neve kapcsán kialakuló lincshangulat (sajnos bele is sodródtam, rám is ugrott pár influenszer), a sok okoskodás (mindenki mindenhez ért minálunk), szóval összességében az, hogy sokan meg se próbálnak visszatérni a normális életbe.
Pedig amikor leszavaztunk, szerintem tudható volt, hogy egy keresztény konzervatív jobberre húzzuk be az ikszet, akinek (bárhogy is gondolják a feltétlen hívei) láthatóan igenis vannak indulatkezelési problémái, és a volt házasságával kapcsolatos dolgokban sem feltétlenül csak neki hiszek, valamint (kissé aggasztóan) komoly személyi kultusz alakult ki körülötte. És igen, ez a nagyszámú mandátum is ijesztő kicsit, még ha racionálisan meg is tudom okolni a szükségességét. (Az őt távolabbról támogató 'értelmiségi holdudvarról'--Mérő, Puzsér, Molnár, stb.--most inkább nem mondok semmit, tán majd egyszer.) Ez nem csak az interneten van így, hanem a munkában is: a munkaközösségemből hárman kidőltek, egyvalaki közölte, hogy nem tud helyettesíteni, ezért egész héten toltam az órákat, miközben igyekeztem minden határidőt észben tartani. Tegnap pedig vizsgáztattam, de közben azért most megpróbálok visszatérni a könyveimhez meg a saját dolgaimhoz, cikket írok, és próbálom felvenni a fonalat. Csökkentem a politikát, visszapörgettem a művészeti-kulturális podcastokhoz (pl. a Kurtág György-adás a Partizánon csodás, nézzétek meg).
Life goes on, emberek.
Gdanski fotók (a tengerpartiak Sopot városkában készültek.)
Napok óta szeretném megírni a múlt heti szegedi élményeket, oda menni mindig nagy boldogság, és mindig annyi mindent szeretnék csinálni, de soha nincs idő, pláne, ha egy aktív napra esik az egész, mint a csütörtök (este).
Bruttó 15 órát töltöttem ott, ebben benne volt a 6 óra alvás, a 1,5-2 órás előadás, némi csevely, de nem akartam túltolni, tudtam, hogy péntek hajnalban még haza is kell vezetni, és itt vár engem a 3. órában Dénes (magyar-angol tanárszakos hallgató), aki b.szott felkészülni eddig bármelyik órájára is, de főleg a péntekire - annak ellenére, hogy külön felhívtam a figyelmét a time gapre.
Ez a Szeged már nekem örök szerelem marad, a legjobb dolgok ott történtek velem, nyugodtan lehet mindent ide érteni. 2025 decemberében teljesen véglegessé vált, hogy már soha nem fogok ott élni és dolgozni, ekkor volt ugyanis, hogy az utolsó (egyébként némileg kamu) állásfelkérést is visszautasítottam arra hivatkozva, hogy az én életem 20 éve itt van (mennyi szám van ebben a posztban!), és így 50 felé (szám!) ezt már egyáltalán nem szeretném újrakezdeni, bármennyire vonzó is a lehetőség sok szempontból.
Az előadás jól sikerült, de nem is ez a lényeg (ezeket a módszertani megmozdulásokat inkább tudásmegosztásnak és beszélgetésnek, nem tudománynak hívom), hanem hogy látható jelei vannak annak, hogy nem vagyok mai csibe már én sem. Többek között az, hogy a rendezvény egyik fiatal titkára (magyarszakos tanárjelölt) másnap ismerősnek jelölt, és felkért, hogy legyek a mentora. Ez nyilván egy ábránd, a SZTE is gyakoroltat, megvannak a maga mentorai és szakemberei, de azért kicsit eldumáltunk a lehetőségekről. Aranyos volt, jól esett, a mai srácok ezek szerint így rajonganak.
Az este további része otthoni beszélgetéssel meg teázással telt - meg más ilyen boomer dolgokkal. Aztán a kedvenc barátom kedvenc legidősebb gyereke (aki szintén tanárjelölt) arról kezdett érdeklődni, hogy szerintem mennyire lehet bizalmi és tanácskérő egy viszony a mentortanár és a mentoráltja között, ugyanis az van, hogy az egyik barátja, aki épp állást kapna, nem tudja, hogy kezelje azt, hogy lányként egy lánnyal él együtt, vajon tanárként felvállalható-e ilyesmi - illetve, ami még fontosabb, meg lehet-e ilyen témáról kérdezni a mentortanárt, akinek ugye a szakmai-emberi fejlődésed kapcsán elvileg támasznak, de legalább tanácsadónak kell lennie.
Nem nagyon tudtam mit mondani (ő is szászor bocsánatot kért, hogy ilyenekről faggat, amire azt mondtam, hogy hát ki mást lehetne erről faggatni egy steril egyetemi környezetből jőve, ahol a valóságról nem sokat tudnak), de több dolog eszembe jutott. Egyrészt az, hogy rémes, hogy ilyen félelmek egyáltalán aggályként felmerülnek egy tanárjelöltben, ez borzasztó. Másrészt, hogy a legjobb mentortanárral is nagyon óvatos lennék, a legtöbbjük ugyanis (pardon my French) begyöpösödött és lelkileg vén, konzervatív, így egyáltalán nem biztos, hogy alkalmasak egy ilyen kérdés - nem hogy megválaszolására, de megértésére sem.
A harmadik gondolatom az volt, hogy tapasztalatom szerint a fiatalabb generáció sokkal rugalmasabb, asszertívebb és vagányabb, mint a miénk, ráadásául közelebb van a cseppet sem ítélkező Alfákhoz (vagy a fene tudja, melyik gen van most az iskolákban), szóval nem igazán látom, hogy félni kellene valamitől, hacsak nem az egészséges határtartás az, ami tényleg fontos lenne. Tanár-diák határ, úgy értem. Az is felötlött bennem, hogy milyen sok dolog van, amire a jelenlegi tanárképzés (amire mostansági kedvencem, a rémesen ostoba, de nagyon aktív BK miniszterelnöki biztos olyan irritálóan büszke) semennyire sem alkalmas, kezdve a megfelelő módszertantól a speciális nevelési igényeken át a fent említett identitáskérdésekig. Lelombozó, kiábrándító. A jövő tanárairól beszélünk.
Szerencsétlen Dénes félelmeire ezek után (immár itthon) kicsit kevésbé tudtam figyelni (hiszen a készületlenségéről ő nagyon is tehetett), de azért rendben lement az óra. Miközben hallgattam a nem túl izgalmas trianoni irodalmat (a duplaórán), arra gondoltam, hogy nem is sejtjük, mennyire más súlyú félelmek vannak itt. Tényleg, olyan jó lenne már egy kicsit kevesebb félelem és szorongás. Mellesleg nekem is, mert van bőven.
Az Albertinában még sosem voltam, ezért nem volt kérdés, hogy Marina Abramovic apropóján nem lenne rossz elmenni. Tudom, hogy ez valakik szemében ilyen sznob izé, de én régen tök sokat jártam múzeumban, és ilyenkor (amikor ismét eljutok) mindig eszembe jut, hogy az milyen jó volt. És hogy így kéne élni: színház, kiállítás, olvasás, a politika meg a világ meg le van sz@rva.
Úgyhogy szépen elterveztük, Sopronból remek a vonatközlekedés, van ott néhány jól bevált szállás, minden adott egy családi hétvégéhez meg a kikapcsolódáshoz.
Igen ám, csak hát bejött az időjárásfaktor, ugyanis az idei utolsó (?) másfél napos tél éppen a múlt pénteken kezdődött. Figyeltük ugyan a híreket, de azért optimisták voltunk, és hát ki volt minden fizetve, szóval nem volt gondolkodnivaló. (Megj.: az én drágám tíz centis ködben sem akar általában sehova elindulni és/vagy sötétben, esőben, és egyebek, de most bezzeg egy szava sem volt, vár a nyugat, nocomment.)
Zuhogó esőben indultunk, ami valahol a megyehatárban átváttott hóba, Somogy pedig, mire odaértünk, gyakorlatilag járhatatlan volt. Ömlő hóesés, 5-10 centi hó az utakon, takarítva még az autópályák sem voltak. Marcali előtt megállított egy baleset, emiatt másfél órát dekkoltunk, a navigáció körbe mindenhol pirosan villogott (további balesetek), úgyhogy sem ezért, sem a még botrányosabb állapotban lévő mellékutak miatt nem mertem megfordulni a lejtős behavazott úton.
Mint kiderült, hiba volt, ugyanis mire felfedeztük (a neten a lassú híráramlásban), hogy előttünk egy busz fekszik keresztbe, leesett még 5-8 centi hó. Ekkor viszont már visszafordultam és kerestem egy mellékutat. A somogyi falvakon áthajtva világosan látszott, kinek mennyire fontos a közbiztonság (és van kistraktor), mert itt-ott voltak rendbetett részek, máshol viszont semmi. Az átlagsebesség 30-50, csúszkák és átfúvások, autó és ember elvétve.
A legrosszabb a Balaton környéke volt, itt már gyakorlagilag üres volt a főút (és sötétedett is lassan), és a folyamatos havazástól semmit sem lehetett látni szinte. Hideg is volt, a hó alatt lefagyott minden, az ablaktörlőbe belefagyott a jég, ahogy az első rendszámtáblára is.
Zala is elesett, Keszthely katasztrofális volt, aztán ahogy nagy sokára beértünk Sümegre, ott mintha enyhültek volna az apokaliptikus állapotok.
Eddigre már elég fáradt voltam, úgyhogy nehezemre esett figyelni meg tartani a lassú tempót, de hát muszáj volt. Győr-Sopronban már egyáltalán nem esett, de a délelőtti (azóta is tartó) átfúvásokat nem tudták mindenhol eltakarítani még a főutakról sem. A hókotrók valahogy mindig szembe jöttek. Kapuvár előtt térdig érő hó volt az úton, úgyhogy váratlanul... elakadtam. Szerencsére nem egyedül voltam, úgyhogy ki tudtak tolni a buckából - elképzelésem sincs, mi lett volna, ha magam vagyok.
Az utolsó etap a Kapuvár-Sopron távolság, ez is beletelt majdnem egy órába, ekkor már elég nyűgös voltam.
Megérkeztünk a szállásra, ami egy helyes lakás egy társasházban belső udvarral, ami (ki nem találjátok) be volt havazva rendesen. Találtunk lapátot, kiástuk a nekünk szánt parkolót, de utána még szurkolhattunk, hogy a kajakiszállítás működik-e ebben az ítéletidőben. Szerencsére működött, még ha nem is sebesen, szóval éjjel 11-re már meg is érkezett a vacsoránk, egy János nevű futár hozta bringával (!) a várnegyedből. Ezt onnan tudom, hogy kínomban letöltöttem a Foodora alkalmazást a telefonomra, amin a többiek (én nem) mérsékelten kacarászva figyelték, ahogy János, a bringás futára keresi a címet.
Ezen után gondolhatnátok, hogy minden kedvem elment a múzeumlátogatástól, de nem.
Valahogy biztos voltam benne, hogy az ország ezen részén vonatilag minden rendben lesz. A kelet-osztrák részre (a havak ellenére) nem is írtak elakadásokról (nem így a Lázár-vonalak, ugye), úgyhogy azzal a meggyőződéssel feküdtem le aludni, hogy másnap minden f@sza lesz.
És így is lett, volt olcsó turistajegy négyünknek, a vonat pontosan ment és jött, Bécsben pedig mindenki vidám volt és felszabadult, pedig... zuhogott az eső egész nap. Igen, az eső.
Marináról nem írok, olvassátok el ezt a cikket esetleg, illetve a bécsi kiállításról sok más anyag is van. Röviden: rohadt jó ötlet volt, hogy eljöttünk. Nyilván van a nőben egy hatalmas adag pózőrség (mint minden performanszművészben), de a testisége, a fizikalitása, a valódisága, a közelisége valahogy olyan jólesően emberközelinek tűnik abból a világból nézve, amiben most vagyunk.
Arról nem is beszélve, hogy Ausztriában nincs Fidesz meg háborús plakátok, csodás érzés friss oxigénhez jutni, komolyan mondom.
Marina maga pedig egyébként hihetetlenül lelkes és aktív a mai napig, pár hónapja járt is a helyszínen és tartott egy előadást (a fene gondolná róla, hogy 80 éves).
Párat azért fotóztam, illetve nagyon szuper volt a klasszik Albertina (tehát nem az Albertina Modern) impresszionistáktól a modernekig tartó tárlata és Lisette Model osztrák-amerikai fotós képei az amerikai Great Depression éráról.
Hazafelé sehol egy hószem, ma pedig már 14 fok volt, mondanom se kell.
Szóval járjatok ti is múzeumba meg galériákba, mert az nagyon jó és feltöltő dolog még ha halálos apokaliptikus út is vezet odáig. És utazzatok sokat ahelyett, hogy ebben a nyomorult országban szomorkodnátok folyton (úgyis vissza kell ide jönni).
(Most például szerda este van, de eddig még semmi sem tudta elrontani a kedvem, pedig a kampány egyre durvább és sötétebb.)
Néhány fotó:
Albertina Modern
Albertina
(ez volt fenti volt a kedvenc képem, Paul Delvaux alkotása, Táj lámpásokkal)
Lisette Model
(akit a dzsesszportrék alapján már ismertem, csak nem tudtam, hogy ő az)