Nyugat

Ahogy ígértem, íme a bécsi beszámoló.

Az Albertinában még sosem voltam, ezért nem volt kérdés, hogy Marina Abramovic apropóján nem lenne rossz elmenni. Tudom, hogy ez valakik szemében ilyen sznob izé, de én régen tök sokat jártam múzeumban, és ilyenkor (amikor ismét eljutok) mindig eszembe jut, hogy az milyen jó volt. És hogy így kéne élni: színház, kiállítás, olvasás, a politika meg a világ meg le van sz@rva.

Úgyhogy szépen elterveztük, Sopronból remek a vonatközlekedés, van ott néhány jól bevált szállás, minden adott egy családi hétvégéhez meg a kikapcsolódáshoz.

Igen ám, csak hát bejött az időjárásfaktor, ugyanis az idei utolsó (?) másfél napos tél éppen a múlt pénteken kezdődött. Figyeltük ugyan a híreket, de azért optimisták voltunk, és hát ki volt minden fizetve, szóval nem volt gondolkodnivaló. (Megj.: az én drágám tíz centis ködben sem akar általában sehova elindulni és/vagy sötétben, esőben, és egyebek, de most bezzeg egy szava sem volt, vár a nyugat, nocomment.)

Zuhogó esőben indultunk, ami valahol a megyehatárban átváttott hóba, Somogy pedig, mire odaértünk, gyakorlatilag járhatatlan volt. Ömlő hóesés, 5-10 centi hó az utakon, takarítva még az autópályák sem voltak. Marcali előtt megállított egy baleset, emiatt másfél órát dekkoltunk, a navigáció körbe mindenhol pirosan villogott (további balesetek), úgyhogy sem ezért, sem a még botrányosabb állapotban lévő mellékutak miatt nem mertem megfordulni a lejtős behavazott úton.

Mint kiderült, hiba volt, ugyanis mire felfedeztük (a neten a lassú híráramlásban), hogy előttünk egy busz fekszik keresztbe, leesett még 5-8 centi hó. Ekkor viszont már visszafordultam és kerestem egy mellékutat. A somogyi falvakon áthajtva világosan látszott, kinek mennyire fontos a közbiztonság (és van kistraktor), mert itt-ott voltak rendbetett részek, máshol viszont semmi. Az átlagsebesség 30-50, csúszkák és átfúvások, autó és ember elvétve. 

A legrosszabb a Balaton környéke volt, itt már gyakorlagilag üres volt a főút (és sötétedett is lassan), és a folyamatos havazástól semmit sem lehetett látni szinte. Hideg is volt, a hó alatt lefagyott minden, az ablaktörlőbe belefagyott a jég, ahogy az első rendszámtáblára is. 

Zala is elesett, Keszthely katasztrofális volt, aztán ahogy nagy sokára beértünk Sümegre, ott mintha enyhültek volna az apokaliptikus állapotok. 

Eddigre már elég fáradt voltam, úgyhogy nehezemre esett figyelni meg tartani a lassú tempót, de hát muszáj volt. Győr-Sopronban már egyáltalán nem esett, de a délelőtti (azóta is tartó) átfúvásokat nem tudták mindenhol eltakarítani még a főutakról sem. A hókotrók valahogy mindig szembe jöttek. Kapuvár előtt térdig érő hó volt az úton, úgyhogy váratlanul... elakadtam. Szerencsére nem egyedül voltam, úgyhogy ki tudtak tolni a buckából - elképzelésem sincs, mi lett volna, ha magam vagyok.

Az utolsó etap a Kapuvár-Sopron távolság, ez is beletelt majdnem egy órába, ekkor már elég nyűgös voltam. 

Megérkeztünk a szállásra, ami egy helyes lakás egy társasházban belső udvarral, ami (ki nem találjátok) be volt havazva rendesen. Találtunk lapátot, kiástuk a nekünk szánt parkolót, de utána még szurkolhattunk, hogy a kajakiszállítás működik-e ebben az ítéletidőben. Szerencsére működött, még ha nem is sebesen, szóval éjjel 11-re már meg is érkezett a vacsoránk, egy János nevű futár hozta bringával (!) a várnegyedből. Ezt onnan tudom, hogy kínomban letöltöttem a Foodora alkalmazást a telefonomra, amin a többiek (én nem) mérsékelten kacarászva figyelték, ahogy János, a bringás futára keresi a címet. 

Ezen után gondolhatnátok, hogy minden kedvem elment a múzeumlátogatástól, de nem. 

Valahogy biztos voltam benne, hogy az ország ezen részén vonatilag minden rendben lesz. A kelet-osztrák részre (a havak ellenére) nem is írtak elakadásokról (nem így a Lázár-vonalak, ugye), úgyhogy azzal a meggyőződéssel feküdtem le aludni, hogy másnap minden f@sza lesz.

És így is lett, volt olcsó turistajegy négyünknek, a vonat pontosan ment és jött, Bécsben pedig mindenki vidám volt és felszabadult, pedig... zuhogott az eső egész nap. Igen, az eső.

Marináról nem írok, olvassátok el ezt a cikket esetleg, illetve a bécsi kiállításról sok más anyag is van. Röviden: rohadt jó ötlet volt, hogy eljöttünk. Nyilván van a nőben egy hatalmas adag pózőrség (mint minden performanszművészben), de a testisége, a fizikalitása, a valódisága, a közelisége valahogy olyan jólesően emberközelinek tűnik abból a világból nézve, amiben most vagyunk.

Arról nem is beszélve, hogy Ausztriában nincs Fidesz meg háborús plakátok, csodás érzés friss oxigénhez jutni, komolyan mondom.

Marina maga pedig egyébként hihetetlenül lelkes és aktív a mai napig, pár hónapja járt is a helyszínen és tartott egy előadást (a fene gondolná róla, hogy 80 éves).

Párat azért fotóztam, illetve nagyon szuper volt a klasszik Albertina (tehát nem az Albertina Modern) impresszionistáktól a modernekig tartó tárlata és Lisette Model osztrák-amerikai fotós képei az amerikai Great Depression éráról.

Hazafelé sehol egy hószem, ma pedig már 14 fok volt, mondanom se kell.

Szóval járjatok ti is múzeumba meg galériákba, mert az nagyon jó és feltöltő dolog még ha halálos apokaliptikus út is vezet odáig.
És utazzatok sokat ahelyett, hogy ebben a nyomorult országban szomorkodnátok folyton (úgyis vissza kell ide jönni).

(Most például szerda este van, de eddig még semmi sem tudta elrontani a kedvem, pedig a kampány egyre durvább és sötétebb.)

Néhány fotó: 

Albertina Modern

Albertina

(ez volt fenti volt a kedvenc képem, Paul Delvaux alkotása, Táj lámpásokkal)

Lisette Model

(akit a dzsesszportrék alapján már ismertem, csak nem tudtam, hogy ő az)

Lakás

A szüleim teljesen más társasalmi hátterű családból jönnek: apám egy jól szituált keszthelyi középosztálybeli família fia (az apja a városvezetésnél dolgozott talán), anyám pedig egy győr-soproni parasztcsalád gyereke. Előbbi a ("természetesen" módon) családi elvárások és személyes ambíciók miatt lett orvos, utóbbi főleg a kitörés lehetősége miatt, ami egyáltalán nem volt konfliktusmentes a családján belül (ahogy az sem, hogy a kis Győr melletti településen maradás helyett inkább a megyeszékhelyen szeretne elit gimnáziumba járni. A 70-es években ezt a rendszer is támogatta, de ez persze nem jelentette azt, hogy a győri (jó családból származó) osztálytársak jól fogadták a parasztgyerekeket - és nekik sem volt könnyű nyaranta visszaintegrálódni a családjába vagy elfogadtatni azt, hogy nem kétkezi munkából akar megélni. (Nagyon hosszú és összetett történet az, hogy mindez hogyan okozott további konfliktusokat a családjában, pl. az anyjával vagy az öccsével való kapcsolatában, aki villanyszerelő lett, és pár éve elvitte az alkohol. Nekem is vannak olyan emlékeim, hogy nyaranta azért kapok szidást a nagymamánál, mert 'fetrengek' és olvasok ahelyett, hogy értelmesebb dolgokat csinálnék.)

A szüleim a pécsi orvosi egyetemen találkoztak, én anyám utolsó egyetemi évében érkeztem (véletlenül), így nagyon gyorsan fel kellett nőniük. A kapcsolatuk (a fentiek okán, és számos egyéb feldolgozatlan sérelem miatt) egyébként sosem volt felhőtlen, 15 év után el is váltak. Én épp ekkor mentem gimnáziumba. Apám albérletbe költözött a barátnőjével (övé lett az autó), mi pedig ott maradtunk a lakásban négyen. Ez egy elég nehéz időszak volt, aminek én főleg a lelki részét érzékeltem (nem mintha előtte boldog gyerekkorom lett volna), de most már azt is látom, hogy komoly egzisztenciális félelem lehetett a 90-es évek elején egyedül maradni három kiskorú gyerekkel. Így aztán anyám hamarosan megismerkedett egy férfivel, aki szintén frissen vált el (bár neki már felnőtt gyerekei voltak) - egy korán nyugdíjazott katonatiszttel, aki magára vállalta, hogy felnevel minket. Ahogy ő mondta: embert farag belőlünk. (A testvéreim ekkor még általános iskolások voltak.)

Ezeket az éveket talán majd egy másik posztban részletezem. Semmilyen szempontból nem volt egyszerű - mindenki úgy mentette magát, ahogy tudta. A száraz tényeket tekintve a felnevelésünk sikerült: mindhármunkat kitaníttattak, egyetemre küldtek. Szerencsések voltunk, mert azt tanulhattuk, amit választottunk, és--igaz, szigorú feltételek mellett--végig tudtak támogatni. Én például albérletben lakhattam az ország másik végében. Az anyagi feltételek azok voltak, hogy addig finanszíroznak, amíg tanulunk, a képzés éveinek száma alapján. Havonta kaptunk fix apanázst (ami összeadódott a gyerekkori zsebpénzükkel, amit 14-15 éves korunk óta bankszámlára kaptunk az életkorunknak megfelelően egy bizonyos szorzóval), amiből meg kellett oldani az albérletet és az egyéb költségeket. Néha csurrant-cseppent néhány ezres buszra, vonatra, ilyesmi.

Én (érthető módon) nagyon boldogan voltam független, de gyakorlatilag az egyetem elejétől dolgoztam nyaranta, és felvettem a diákhitelt is. A támogatott évek számából kicsúsztam, mivel az egyik szakomon halasztottam, így az utolsó egyetemi évemet és a ráhúzott három év doktori képzést már teljesen önállóan oldottam meg. Volt diákhitel és doktori ösztöndíj, nyelvtanfolyamok, fordítások, nyáron szállodai munka a Balatonon és egyéb dolgok. Bár bulizgattam, de nem nagyon utaztam, és a jogosítványra is csak a doktori ösztöndíjból futotta (a húgom a gimi alatt megcsinálta, akkoriban én apámmal éltem, akinek erre nem volt pénze). Szép, szabad évek voltak.

Valóban sokáig tanultam tehát, talán nyolc évet, és elég későn lett rendes, bejelentett állásom főmunkaidőben. A doktori képzés után ugyanis már nem hitegettem magam tovább, és elmentem a közoktatásba. 2006-ot írtunk ekkor. Még nem volt pedagógus életpályamodell, sem teljesítményértékelés, a diákhitelemet a tanári fizetésemből fizettem vissza sok-sok év után. Persze végig voltak másod- és harmadállásaim, nyelvet tanítottam, fordítottam, tolmácsoltam, voltam óraadó és magántanár is. Féltetenni kb. 8 éve tudok.  

A szüleim eközben egyenesbe jöttek. A 90-es években (a rendszerváltás utáni felbuzdulás éveiben) a házastársukkal közösen mindketten vállalkozni kezdtek, bt.-t alapítottak, befektettek, magánrendelést nyitottak, autót lízingeltek, stb. Anyámék a régi közös lakásból házba költöztek, azt szép lassan felújítgatták, lett hétvégi ház is, ami ma már egy nagyon pofás hely hatalmas birtokkal, napelemekkel, kerttel, juhokkal. Apámék a sok albérlet után házat építettek, született három gyerekük, a legkisebb nemrég lett nagykorú. Ma mindketten 70 fölött vannak, de még aktívak, nyugdíjas főorvosként 'visszadolgoznak' a kórházban, a pozíciójukban nagyon megbecsültek.

A tesóm a négy éves főiskola után egy fővárosi kereskedelmi multinál helyezkedett el, albérletek, autórészlet, egy félrement rövid házasság, aztán egy sokkal jobban sikerült másik kapcsolat, most másodikos kisgyerek. Az albérletkálvárián ők is túlvannak szerencsére, néhány éve az agglomerációban laknak egy tök klassz helyen, sikeresen elcsíptek egy jó hitelt még a kovid után kicsivel.

Hogy mindezt miért írom le?

Nos, azért, mert az anyám a múlt héten felhívott, hogy gondoltam-e már arra, hogy belevágok az Otthon Start Programba. Nem, nem viccből vagy ugratásból kérdezte, ugyanis a feltételeknek tényleg megfelelek, soha nem volt ingatlan a nevemen, van stabil munkaviszonyom és TB-m. Mondtam neki, hogy természetesen nem gondoltam erre, mert nincs elegendő önerőm, nem vagyok házas és amúgy a jövő héten leszek 47 éves. Nyilván erősen foglalkoztat, hogy hol fogok lakni az elkövetkező évtizedekben, de mivel erre semmilyen épkézláb ötletem nincs, inkább nem gondolok rá. 

A történethez hozzátartozik, hogy az egyemista korunkban alkalmazott szigorú rend a későbbi életünket is végigkísérte, ezért aztán a szüleinkhez felnőtt korunkban már soha nem fordultunk semmiért. (A tesóm megpróbálta korábbi lakásvásárlások vagy a mostani házhitel környékén, de visszautasításba ütközött. Nem pénzt kért, csak támogatást, kezességet, ilyesmit.) Ha pedig most rosszul is hangzik, hogy az ember lenyúlja az idős szüleit, azt fontos tudni, hogy a társadalmi szakadék pl. köztem és anyámék között az elmúlt 20 évben óriásira nőtt. Ezt nem panaszképp mondom, de már évekkel ezelőtt sem értették, miért nem veszek új autót, miért dolgozom három állásban, és miért nem tudok nagyobb összegeket félretenni havonta. Eközben a hétvégi házukban felépült az üvegház és egy napelempark, lett jakuzzi (amit nyilván nem használ senki), hozzájuk került a ház mögötti erdő, mindkét autójukat pár évente lecserélik, a megyeszékhelyi kétszintes 7 szobás házat pedig csak azért tartják még fenn kettőjüknek, mert anyám még munkába jár. Az eredményeimre és a sikereimre egyébként mindig nagyon büszkék voltak, de azon a véleményen vannak, hogy arról senki nem tehet, hogy a társadalom kit mennyire becsül meg. (A fizetésemre összegét hallva a múltkor azt mondták, szerintük ez nagyon jó, mások ennél sokkal kevesebb pénzből élnek.) 

Azt már szerencsére nem teszik hozzá a fentiekhez (korábban volt rá utalás), hogy az "életformámat" pedig én magam választottam, a döntéseimet én magam hoztam, igazán nincs mit tenni. 

A mostani érdeklődés háttere egyébként az, hogy ismét eladnák az egyik autójukat. Azt mondják, alsó hangon 10 milliót fognak kapni érte, azt nekem adják, vegyek egy lakást, vágjak bele az Otthon Startba.(És nem, most már feltételeket sem szabnának ehhez, mint múltkor, amikor szintén tettek egy ajánlatot, miszerint kaphatok egy lakást, ami a 8 éves unokaöcsém tulajdona lesz. Én életem végéig lakhatok benne azzal, akivel csak akarok, de nem rendelkezhetek vele.)

Az idők ezek szerint változnak.

                                                   

Családi

Nagy családi fotók láttán mindig eszembe jut az eltávolodás. Mármint az, hogy milyen sok környezetemben lévő embertől hallom, hogy nincs igazi bensőséges viszonya a családjával, hogy egy idő után feladta azokat a törekvéseket, hogy a dolgokat, a régi sérelmeket ki lehet beszélni, le lehet tisztázni, megnyugtatóan le lehet zárni. 

Nem azért, mert valakiben rossz szándék van vagy esetleg nem mutat hajlandóságot, hanem mert egyszerűen nincs bemenet, elsiklik a kommunikáció, és az ember egyszer csak legyint, és abbahagyja. Főleg önvédelemből, és mert annyi minden másra is kellhet az a befektetett energia.

Az van ugyanis szerintem, hogy viszonyokat őszintén kiegyensúlyozni csak úgy lehet, ha előtte a felek elvégzik a munkát saját magukon is, ami egyáltalán nem könnyű, évekbe, terápiákba, sok-sok bőgésbe is telhet, nagy szembesülések és szégyenek, kellemetlen tapasztalatok övezik. Igazi hosszú távú befektetés, csak később tapasztalod meg, hogy mik a pozitív hozadékai. Sajnos nincs mit csodálkozni azon, hogy egy csomóan nem akarják bevállalni. Csak hát nincs rosszabb, mint olyan emberekkel megpróbálni párbeszédet folytatni, akik folyamatos tagadásban vannak azzal kapcsolatban, hogy nekik mit és hogyan kellett volna (kellene) másképp csinálni - amikor pedig te kiteszed magad a placcra, bőszen helyeselnek, hogy igen, igen, hát ők régen is megmondták, hogy csakis a te hibád az egész. (Ebből áll a kommunikáció: vádaskodásból, kinyilvánításokból, ítéletekből, sehol egy belátás, bocsánatkérés vagy helyeslő, elismerő mondat. Vagy esetleg vannak még a hosszú, sokatmondó hallgatások.)

Ilyenkor tényleg nincs mit tenni, mint hátralépni, és eldönteni, hogy hogyan tovább. Megszakítani minden kapcsolatot (mert minek), vagy a béke érdekében fenntartani valamifajta viszonyt, ami senkinek se fáj túlságosan. Így a másik fél elégedettnek érezheti magát, és voltaképpen te is, mert tettél valait azért, hogy elsimuljanak a dolgok, és talán nem is érzed magad túlságosan szarul közben. (Ha igen, akkor inkább hagyd a francba.)

Én nyilván nem véletlenül döntöttem úgy annak idején, hogy a szüleimtől udvarias távolságban élem tovább az életem. Szerencsés vagyok, hogy találtam valakit, aki nem köti feltételekhez az összetartozást, nem akar kioktatni, átformálni vagy megváltoztatni; így aztán a felek végül önkéntelenül is eltalálják az egészséges kölcsönsösséget, és nagyon őszintévé válik az egész. Jóban-rosszban, ahogy mondani szokták. Nem is vitás. Pedig hát volt rossz is, voltak mélységek is, igencsak bőven. (Igaz ugyan, hogy legfeljebb más emberek miatt tudunk halálosan összeveszni, mert pénzük meg vagyontárgyaink például nincsenek, pozíciónk, karrierünk és egónk is talán mértékkel. Egy dolog viszont nagyon fontos: csak nagyon ritkán megyünk olyan helyekre, ahol nem lehetünk azok, akik tényleg vagyunk.)

Néhány éven belül ötven leszek (milyen durva), és most már nem nagyon tudom elképzelni, hogy csupán merő udvariasságból beálljak egy tablóba, ahol tudom, hogy ki mellé nem sodródhatok, mert mélyen (és immár sok év távlatából ismeretlenül) elítél, miközben a saját döntéseit és véleményét soha egy percre meg nem kérdőjelezi. Nem mondom, hogy ez nem fáj néha, és olyan is van, hogy mégis megteszem. Odamegyek a pofonért, rosszul sül el, kiborulok, és utána jó sokáig nem megyek sehova. Törékeny leszek tőle. 

Orbitális közhely, de nem vagyunk tévedhetetlenek, gondolunk/csinálunk egy csomó hülyeséget. Csak hát nem volna elég ezt csöndben belátni, hanem a megfelelő pillanatokban meg kellene tudni fogalmazni. Hangosan. A kimondott szó ereje, vagy mi. 

@Whimsical Naïve Family Portrait: Unique and Colorful Classic Matte Paper Metal Framed Poster // etsy.com

A bűntudatról

(Gondolkodtam, mi legyen ennek a bekezdésnek a címe, ennél jobb egyelőre nem jutott eszembe.)

Az van, hogy meghalt a nagybátyám. 

Bár az utóbbi harminc évben (ezt a számot elég szörnyű amúgy is kimondani) különbző családi okokból kifolyólag nem nagyon tartottuk ugyan a kapcsolatot, azért az ilyesmi mégis mindig egy lépés előre az időben. Mármint hogy meghal egy közvetlen rokon, akiről vannak rendes emlékeid a gyerekkorodból.

De most nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy halálra itta magát. 

Az alkoholizmusról, a felelősségről, a bűntudatról és a nőkről akarok írni.

Nem szeretnék úgy tenni, mintha a családjukban zajló összes eseménnyel tisztában lennék, hiszen tényleg csak gyerekkori emlékeim vannak. Emlékszem egy férfire, aki villanyszerelő volt, eljárt dolgozni, így, amikor ott nyaraltunk az unokatesóméknál, ritkán láttuk. Nagy, rántottás kenyereket vitt ebédre a munkába, szerette a sört, gondoskodott a családjától, dolgozott a kertben és az állatokkal. Ott maradt a kisközségben, ahonnan az anyám is származik, a szüleivel közös telken épített egy nagyobb házat a családjának. Három lánya született.

Az anyám elmenekült ebből a kisközségből, a "faluból", elitgimnáziumba ment egy nagyvárosba, majd orvosi egyetemre az ország másik felébe. Első érettségizett, első diplomás a családban. A Kisalföldről zalai polgárfiúhoz ment feleségül, nagyon korán, az orvosin találkoztak. Én még az egyetemi évek alatt születtem, véletlenül becsúsztam, az apám már dolgozott, ő meg visszament befejezni az egyetemet. A nővérszállón laktak egy ideig, életem első időszakában a nagyanyám vigyázott rám.  

Amikor gyerek- és kamaszkoromban a felek erről beszéltek nekem, még nem értettem, hogy ez mindenkinek sokszoros sérelem. (Miért is kellett volna értenem, megvoltak a magam jogos sérelmei.) Ott a saját maga szerint kitagadott és dacos, messzire menekült első értelmiségi (ráadásul nő), aki nem a kertben akart uborkázni, hanem olvasott. Aztán pedig egész életében úgy érezte, hogy a férje felsőbb polgári közege képtelen őt befogadni, ami persze csak részben volt igaz.

És ott a szerintük magukra hagyott (anyai) család, akik szintén megszenvedik az "el nem fogadottságot", a lányuk messzire szakadását, a nagy fizikai, műveltségi és érzelmi távolságokat, így minden reményük/támaszuk az a fiú lesz, aki otthon marad, nem tanul tovább, ott alapít családot és épít házat a közelben.

Na mindegy, nem is a családtörténetet akarom ebből kihozni, azt majd egyszer talán máskor. Mindenesetre sok minden érthető számomra saját magammal és a történtekkel kapcsolatban is: mármint hogy (a nagyanyámmal hatvanvalahány évnyi kvázi együttélés után) meghalt a nagybátyám, mert halálra itta magát.   

Sokszor hallani, hogy a szülőkkel való hosszú távú együttélés egészségtelen, pláne, ha az embernek már saját családja, házastársa is van. Az anyám is ezen az állásponton volt mindig is egyébként: az öccsével való (szerinte) kivételezés ellenérveként hozta fel ezt. (Aztán később kiderült, hogy velem kapcsolatban sokáig ez volt az elképzelése: otthon maradok majd, és rájuk fogok vigyázni.)

Mint már mondtam, nem tudom pontosan, a nagybácsiék esetében mi volt a helyzet, csak sejthető, hogy az alkohol mellett ez a kommuna is sokat rontott a kapcsolatokon, míg végül a három lány felnevelése után (huszonpár év házasság, de lehet, hogy harminc) a feleség elköltözött, és új életet kezdett. A lányok közül egyedül a középső látogatta rendszeresen az apját, ezzel az is együtt járt, hogy az ott élő nagyanyjukhoz is ritkán mentek. 

A történetben van tehát egy magát sok év alatt tönkretevő, most már halott férfi, és az őt körülvevő nők. 

Az idős anyja, aki végig ott élt mellette, akivel segítették egymást, aki nem szólt neki semmiért, a vitákban általában az ő pártját fogta, később a leglealjasodottabb helyzetekben is ápolni és etetni próbálta; most pedig kimondatlanul is a válást, a volt feleséget és az eltávolodott, felnőtt lányokat vádolja.

A középső lány, aki a háromból egyedüliként próbált helyt állni és lavírozni a lakhelyétől 40 kilométerre lévő munkahelye, a két kisgyereke különböző programjai, az idős nagyanyja és a beteg apja orvosi kezelései és mocskos lakása között; eközben (hiszen ő volt jelen) hallgatta mindenkitől a szemrehányásokat az eltávolodott testvérei miatt, és azért, mert mindent azért mégsem vállalt. (Pl. nem fürdette meg a már önellátásra képtelen apját, és nem takarította ki utána a vécét.)

És ott a régen elköltözött nővér, az anyám, aki sok-sok év után felvette a fonalat (bár a korábban már említett bántalmait ki tudja, igazából félre tudta-e tenni), és aki a rációval próbált hatni mindenkire a helyzettel, majd most a halálesettel kapcsolatban is; ám mégis megrázta a testvére halála, akinek a leamortizált testéhez az anyján kívül csak ő volt hajlandó hozzányúlni.

És persze ott a halott férfi, aki (bár nem akarom leegyszerűsíteni) a saját állapotának mégiscsak az első számú felelőse volt, és akit a végén már semmi és senki nem érdekelt. 

Tanulság nincs, és biztosan újdonság sem sok, hiszen biztos vagyok benne, hogy minden család érintett ilyen és hasonló történetekben. Itt nem csak arra gondolok, hogy milyen veszélyes dolog az alkohol, hiszen az ember képes villámgyorsan és észrevétlenül újraprodukálni a családi mintákat, miközben folyamatosan mentegeti magát, hogy "ez nem olyan".

Arra is gondolok, hogy ami nagyon gyakran ottmarad a férfiak halála után, az a nők bűntudata. Hogy ők cseszték el: anyaként, feleségként, testvérként, lánygyerekként. És ahelyett, hogy a bűntudatot enyhítenék egymásban, és legalább részben felvetnék a férfi felelősségét, a fájdalom okán kölcsönös egymás elleni vádasdodásba kezdenek, ami kitermeli, generálja a további bűntudatot, a kapcsolatok végleges szétesését.

Úgyhogy én (a nagyanyámat leszámítva, hiszen neki erre volt szüksége) nem részvétet kívánok, hanem enyhülést és megszabadulást. Főleg a negyven év körüli unokatesómat igyekeztem biztosítani arról, hogy szerintem semmiben nem hibás, hogy mélyen tisztelem mindazért, amit tett, és bárki, aki mást mond vagy vádaskodni próbál, téved.
A legnagyobb bűntudatkel(te)tő ugyanis mindig a család.
Neki is két fia van, még kisiskolások.
Jó lenne azt is hinni, hogy egyszer ezek a minták megállnak valahol.

Time travel

A hétvégén ballagáson voltam a szülővárosomban. Ritkán járok vissza oda, erről már írtam, jobb némi távolság, de mégis mindig várom picit, főleg, ha a volt iskolámba kell visszamennem.

A volt iskolákkal is úgy van az ember, mint a szüleivel meg a régi szerelmekkel; a távolság miatt (meg mert felnőtt) tudja már kritikusan szemlélni a helyet, magát, az ottani embereket is. Az iskolákat főleg úgy, ha végül maga is tanár lesz.

Én szerettem odajárni egyébként, ennek személyes okai is voltak (ld. az iskola, mint menedék), sok szuper embert megismertem, de persze vannak rossz emlékeim is. A saját ballagásom óta ez a második, amin részt vettem, és megint frankón eszembe jutott az az április végi nap, amikor a gimnáziumi éveim végén nem kaptam meg az igazgatótól azt az elismerést, amire vágytam. És hogy mennyire bőgtem. Összecsődült az egész család (elvált szülők, én pedig, mint első ballagó unoka), és én zokogtam. Na, nem előttük, hanem otthon, amikor senki se látott. Vagyis aztán mégis látták, és nem értették az egészet. Szokás szerint.

Utólag ez baromi nevetséges és kicsinyes is, de akkor ott nagyon fontosnak tűnt. Most már persze sok mindent tudok; például azt, hogy ott és akkor más miatt is sírtam, meg azt is, hogy a világ és a hierarchikus viszonyok így működnek. (A riválisom, aki megkapta az áhított díjat fiú volt és matek tagozatos. Fiú. És matek. Az igazgató is matek szakos volt. Már nem igazgató. Én meg tanár lettem.)

Abban, hogy végül nem lettem pozícióhajhász, sem pedig hiú, biztos közrejátszott ez a tapasztalat is. És sok minden más, mondjuk, hogy utána Szegedre mentem egyetemre, minél előbb függetlenedni akartam, csóró barátaim voltak, és bár én decens polgári családból származom, végül én is csóró bölcsész lettem, aki azóta is három-négy munkából próbálja megkeresni azt, amihez másnak egy is elég. Elnézem a Facebookon a volt osztálytársaimat (most élőben is láttam néhányat), hát, nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenkinek sikerült önazonosnak maradnia (vagy hogy egyáltalán eljutott-e odáig), bármilyen drága nadrágkosztüm, tökéletes smink is van rajta, vagy bármilyen jól fodrászolt férj áll mellette. Találkoztam néhány régi tanárommal is (naná, hogy ezt vártam a legjobban), és ez is váratlan és kellemes tapasztalat volt. Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy néhányan mennyire kisimultak, mióta nyugdíjasok, és viszonylag sérülésmentesen ki tudtak kecmeregni a közoktatás pöcegödréből, másrészt aggasztó volt hallani azokról, akikkel nem ez a helyzet. De végül is ez is a felnövés része, hogy meglátod, hogy a gyerekkorodban idealizált felnőttek is emberek, és olykor esendőek. Ha lehet, ettől csak még jobban szereted őket. 

Egyébként a kisöcsém ballagott. Apám családja, második alom. Ők még ilyen picik, úgyhogy minimum egy ballagásra még megyek. Apám idős ember, egy gyerekkori betegség következtében (meg mert világ életében nagy hedonista volt, és tojt az egészségére) már alig tud mozogni. Fiatal, erős fiai vannak, helyesek is. Igaz, a család nála inkább mindig is mennyiségi, mint minőségi kérdés volt (sok gyerek, férfi potenciál, ehhez ráadásul több a fiú most már), de az azért szimptomatikus jelenet volt, mikor egy vele hasonló korú (és persze fittebb) orvosdoktorhölgy odajött hozzá gratulálni, majd hozzáfűzte, hogy neki már az unokája ballag (plusz villantós mosoly).

Hiába, kisváros ez, na. És ez most nem a helyet minősíti, meg igyekszem nem is általánosítani, de amikor a leghülyébb osztálytársaimból lettek itt a legnagyobb emberek, az azért elmond valamit a közegről meg a világról, amiben élünk. Meg arról is, hogy én sok szempontból mennyire máshogy látom a dolgokat, mint ahogy az otthoni környezetem. 

Mindegy, jó volt vezetni a zalai dombok között, sütött a nap, szép volt a táj. Mindig megkísért az is, hogy elkocsikázzak a régi életem helyszíneire, csak hogy megnézzem, mi van ott azóta. Az anyák napját viszont szkippeltem, mert kellett itthon a kocsi, meg mert a jóból is megárt a sok. Csak telefonáltam.

Így viszont csak közvetve kaptam meg anyukámtól a húsvéti ajándékomat: egy pár (most figyelj...!) Csikung zenélő kínai golyót. [...]

Ne kérdezzetek semmit. De tényleg, semmit. (Muhaha.) 

  

Amit biztosan...

 

Kép innen.

... megfogadok az új évre, hogy megpróbálok egy picit önzőbb lenni. Egyáltalán nem biztos, hogy menni fog, mert elég sokat tettem azért, hogy mindenki szuperönzetlennek lásson a munkámban, a családban, a szűkebb és tágabb környezetemben. Nyilván mindennek oka van; annak idején elég keveset kaptam, ezt próbálom hát úgy kompenzálni, hogy adok. Világos.

Nemrégiben arról beszélgettünk, hogy mitől "eredményes" egy élet (persze, tudom, mi a túrót is jelent az, hogy eredményes). Akit többé-kevésbé magára hagytak, megtanulja, hogy saját magán kívül senki másra nem nagyon számíthat, és kénytelen a saját lábára állni. Emlékszem, én mindent elkövettem, hogy elkerüljek otthonról, tudtam, hogy a tanulás az egyetlen esélyem arra, hogy végül ne otthon kössek ki a szüleimmel egy házban. (Évekkel később kiderült, hogy ők amúgy ezt a szerepet szánták nekem: a legidősebb lány, a tanárnő, aki majd a munkájának él, és idős szüleit istápolja, hát egy nagy lóf@szt.) Bár nem nélkülöztem, mert támogattak, de azért sokszor nem volt ez olyan könnyű, főleg érzelmileg. A függetlenedés, a szabadság kemény harc, nehéz és ijesztő is lehet, de az eredményeimhez (ha használhatom ezt a szót), úgy hiszem, nagyban hozzájárult az, hogy sok szempontból tényleg magamra hagytak.

És persze ezért van az, hogy én senkit nem akarok magára hagyni, aki fontos nekem. Itt persze nem anyagiakról van csak szó, hanem sokkal lényegesebb dolgokról is. Azt hiszem, nem is olyan világot élünk, amikor egy magára hagyott ember/fiatal jól tud kijönni egy ilyen helyzetből, bár magam körül most is azt látom, hogy az, akinek egy kicsit nehezebb, ha elesik, könnyebben esik a talpára, és könnyebben is kel föl. Néhány pofon és kudarc nem árt, ez világos. A túl kényelmes fészek pedig lehet, hogy sokszor hátráltat, mert olyan jó ott. Másrészt viszont fordítva is elsülhet a dolog; a pofonok után lehet, hogy egyszer csak a földön maradunk, mert túl gyengék vagyunk, a fészek viszont pont ahhoz nyújthat biztos hátteret, hogy bátran elhagyjuk, mert bármikor visszamehetünk.

Fogalmam sincs, mi a megoldás, csak azt érzem, hogy k*rvára elfáradtam. Talán nem kellene olyan dolgok megoldásával próbálkoznom, amikre úgysem lehetek komolyabb hatással. És nem kellene mindenkivel elhitetnem, hogy csakis olyasmi tesz boldoggá, hogy pl. jókat főzök másoknak. Mert nem. Igazából egészen más dolgok tesznek boldoggá. 

Na, de hogy ne csak nyafogjak (ld. az előző posztot is), jelentkeztem egy 8 hetes önismereti, stresszkezelő (vagy ilyesmi) kurzusra. Semmi vudu, csak némi technika és okulás. Valahol a tudomány és a spiritualitás között. Nagyon várom, ha semmit sem segít, akkor is van pár óra minden héten, amit magamra fordítok, miközben újra beindul az a rohadt verkli.

 

Egész jól

Egész jól ment eddig a száraz november, de az mindig nagyon nyomasztó, amikor az ember úgy egy év után találkozik a szüleivel (ez kicsit túlzás), és meg sem kérdezik, hogy van, mi újság. Mondhatnánk persze, hogy le kell sz@rni, tolni kell az infót, csevegni, ha akarják, ha nem, ami lehet egyfajta bosszúgesztus, "vegyélmárészre" gesztus. De péntek este, több hónap óta tartó napi 14-16 óra munka után--ráadásul a könyvelőm épp tegnap jelentette be, hogy árat emel, ha nem gond, mire azt mondtam, hogy persze, nem gond, pedig dehogyisnem gond, mert minden emelkedik, csak a kurv@ fizetésünk nem--az ember nem tolja az infót, csak ül vörös szemekkel, és bámul maga elé. Hallgatja a sztorikat a kocsivásárlásról, az unokáról, a wellnessről, a vírusról, rokonokról, a politikáról. Aztán megköszöni a drága vacsorát, és hazamegy. 

Régóta tudom persze, hogy mikor az ember már eléri azt a bizonyos életkort, igazán nincs mit tenni, meg kell békélni a másikkal, a helyzettel. Ízlés szerint alkalmazkodni vagy eltávolodni. Elfogadni. Megtalálni az egyensúlyt. Ám ahogy öregszünk, egyre jobban belátjuk, mennyire igaz az, hogy az ősöktől, a családtól, az eredettől sosem szabadulunk. Tagadhatjuk, letilthatjuk a telefonunkban, de a fejünkben nem. Nagyon kényelmetlen és frusztráló érzés, amikor minden magabiztosság ellenére (hiszen majdnem 30 éven át nagyon-nagyon sokat dolgoztunk ezen) újra és újra szembesülünk azzal, hogy ez azért mégis csak fáj. Nem nagyon, meg viszonylag hamar el is múlik, erősek vagyunk, mint a kád széle - de azért fáj. És azon tűnődünk, hogy vajon hogy lehet megszakítani ezt a láncot, hogy ne mi is csak fájdalom nyomát hagyjunk az utánunk jövőkben, még ha szándéktalanul is. Hiszen ők sem szándékosan tették/teszik, kapták ezt valahonnan.

Mostanában pszichológiai témájú könyvekkel erősítem magam (gondolom, az iméntiekből is látszik); de a szemem fáradt, úgyhogy inkább hallgatom őket. Egy idő óta felhagytam ezzel, mármint a pszichológiai témájú könyvekkel, úgy gondoltam, hogy már mindent elolvastam, amire szükségem lehet, tanultam, táplálkoztam belőlük, lettem, aki lettem. Most mégis jól esik, még akkor is, ha túl sok újat nem mondanak. Mintha valami megerősítő foglalkozáson ülne az ember a sosemvolt terapeutájával. (Jó tanács: válasszunk kellemes, szexi hangú terapeutát! Hangoskönyvben kifejezetten előnyös!)

Minden rendben egyébként, ügyesen ellenálltam; amikor hazajöttem, betettem a Maidet, megint rájöttem, hogy másnak még nálam is szarabb, aztán rezignáltam felhúztam az órát reggel ötre.

Nyár

Letelt az egy hónap szabadság és semmittevés, amit adtam magamnak (aka július). Az aka július mindenképpen szükséges volt, mert nagyon kimerített - a minden IS. Biztosan írtam már róla, de a tanév végére szépen összesűrűsödött az iskola (1 hónap jelenléti + az összes posztlockdown tünet), a fordítási munkák, az intellektuális kihívások, a két tanárhallgató, a munkahelyi stressz meg az itthoni dolgok is. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy az az egy hónap igenis jár.

Most mondhatjátok, hogy de hát ez semmi, de én azért nem olyan könnyen adom az időmet magamnak, főleg ha ún. semmittevésről van szó. Azért a filmlistámon most például szépen meglátszik, hogy ráérettem magam. A könyvekről ugyanez nem mondható el, a Zavaros vért nagyon unalmasnak és vontatottnak találom, de két szakirodalmi kötetet azért kijegyzeteltem magamnak az őszre. Sokat sportoltam, ami effektíve annyira nem látszik, de lassan már megszokom, hogy az ember mindig máshogy érzi magát, mint ahogy kinéz (vö. testképzavar[ok] és/vagy percepciós eltévelyedések, mint umbrella termek).

Szóval az augsztus beköszöntével elmentünk nyaralni, ami elég jól sikerült, nem volt rohanós, szépek voltak a helyek és sima az átkelés a határokon. Persze rendben volt minden covid dokumentáció, a magyar, horvát és szlovén határőrök szépen le is csippantották, az olaszok viszont sz@rtak bele, pedig az volt a legnagyobb határátkelő. Érdekes.

Útvonal: Postojna, kis Trieszt, Maribor. (Fotókat nézhettek az instán.) Nem kell nagy dolgokra gondolni, ez inkább turistáskodás, nem igazi nyaralás, nincs tengerparton döglés, de van helyette sok hegy, vár, város és autóvezetés. Arról nem szeretnék beszélni, hogy a legutóbbi mennyire stresszes, de arról főleg nem, hogy mindenhol kedves honfitársaink a legbunkóbb társközlekedők (ki más dudálna és villogna le egy random szlovén autópályán, mint egy magyar kamionos, ugye). Mindenesetre megtapasztaltam, milyen zuhanyszerűen szakadó esőben az autópálya tetején a viadukton és az alagútban; hát, nem kívánom se utasnak, se sofőrnek. Trieszt egyébként nem tetszett, jobban kedvelem a délies városokat (ha már tengerpart), ez inkább monarchiabeli, osztrákos, elég monumentális. Maribor tetszett, főleg az óváros, és legfőleg a folyópart. (Korábbi nyaralásos posztjaimból kiderül, hogy az úticélokat tekintve alkalmazkodom és flexibilis vagyok, de, nincs mese, nekem vízpart kell. Nézegessetek képeket az Isonzo környékéről, az is csodás volt, én ilyen színű folyót még soha nem láttam.) 

Most már visszajöttünk, én pedig ma szép lassan rávettem magam a munkára, feltöltöttem pár kötelező olvasmányt a gyerekeknek (ezzel őket vettem rá, tudom), elkezdtem olvasni a Theatralia különszámát a közép-kelet-európai Shakespeare-recepcióról a rendszerváltás után, és beírtam a noteszomba minden fontos dátumot és tennivalót. Októberben konferencia, novemberben irodalmi verseny és még egy konferencia (Berlinben, szóval remélem, online lesz, vagy legalább hibrid, mert kiutazni biztosan nem lesz pénzem; de azért 'leszamilesz' alapon jelentkeztem). Ja, novemberben portfóliós határidő, ami nyilván el fog készülni, bár egy cseppet sem izgat, milyen lesz, csak görbüljön, ahogy mondani szokás. (Ez nem görbül, persze.) 

A változatosság kedvéért rengeteg órám lesz, az alapíványi átalakítástól pedig még a fejünkből se látunk ki egyelőre, gondolom, később is hasonló lesz a helyzet. Gondolkodtam, mit lehetne tenni az egyre jobban eluralkodó fásultság ellen (mondanom se kelljen, semmi kedvem az iskolakezdéshez), és kacérkodom egy Amnestys továbbképzéssel, mert arra gondolok, hogy ettől legalább úgy érzem, teszek valamit. Muszáj tenni valamit, a kommentelgetés és posztolgatás szart se ér, a 'belső emigráció' és a remeteség pedig voltaképpen lemondás és valamiféle feladás. Szóval arra gondoltam, kiképezem magam Amnestysnek, és akkor legalább tudom, miért néznek rám csúnyán egyesek, kettesek.

Augusztus végén már van egy kötelező továbbképzés és egy vizsga, aztán újraindul a verkli, amiben nagyjából csak megdögleni lehet (a borosszekrény kulcsát meg jól el kell zárni, haha). Abban reménykedem, hogy ha betör a negyedik hullám, az iskolák és a mozik pl. nem zárnak be teljes egészében, én felveszem a maszkot, ahogy eddig is, csak ne zárjanak be megint kb. másfél évre. És ebben a majdnem posztnyári, letargikus hangulatban megfogadom, hogy minden nap fogok olvasni, igyekszem nem bosszankodni és nem befordulni, még ha minden az ellenkező irányba is mutat.

Kép most nincs, de találtam nektek egy videót az Isonzo/Soca-völgyről:

Hát, lezártuk...

... ezt az elátkozott tanévet is.

A jelenléti oktatás örömére (máj. 10-től) is akartam írni valamit, de sok-sok hónap után az akkora kultúrsokk volt (szerintem mindenkinek), hogy az a poszt elmaradt. Másrészt azt hiszem, az is tök érthető, hogy az ember mindenfélére vágyott, csak éppen monitorra nem. Az én helyzetemet ráadásul súlyosbította egy elvárásokkal terhelt (digitális) iskolaújság, egy ambíciókkal teli írópalánta (nyert is valamit, ne röhögjetek!), és végül, de nem utolsó sorban, egy rémségesen giccses második világháborús románc. 

Immár mindnek vége egy időre, de ettől még nem lett jobb kedvem.

Ami a jelenlétit illeti, tudtam jól, hogy ez egy mentálhigénés hónap lesz, nem is írattam dolgozatot, csak egyet, és igyekeztem türelmesen viszonyulni az osztálytermekben (igen, tanórákon is) uralkodó karneváli hangulathoz (nem, fegyelmezni sosem tudtam). Nem mondom, egyszerű menet az ilyesmi, pláne, hogy nekem is arra lett volna szükségem, hogy valakikkel karneválozzak, de hát egyrészt a külső nyomás, másrészt én vagyok a felnőtt, ugye, harmadrészt meg mégis csak el kell evickélni legalább szegény Vörösmartyig. Gondolatok a könyvtárban -- képzelhetitek, mekkora sikerem volt vele. 

És azóta sem karneváloztam.

Voltam viszont különféle búcsúztatókon, ballagásokon, amik valahogy lementek, de hát az van, hogy a személyesség megkopott, valahogy mindenki megszokta a monitorfejeket. Kaptam persze csokit (amit mindig is utáltam kapni) és csokit, meg még csokit.

Voltam kirándulni is egy csodás, Trianon 100 éves évfordulójának alkalmából kiírt pályázat keretében. Utunk a Nagy-Magyarország Parkba vezetett (kötelező helyszín!): hát, ha nem látom a saját szememmel, hogy ez a hely létezik, biztos nem hiszem el. Sok mindent gondoltam eddig is a rossz ízlés + sok lóvé kombóról, de sosem képzeltem, hogy ezt ilyen mértékben ki lehet maxolni. 

Az ofőtársam hozzám hasonlóan szerencsére szintén egy libernyák asszonyság, úgyhogy elegánsan kimentettük magunkat és a gyerekeket a Park idegenvezetőjének karmai közül, és elmentünk túrázni a Bakonyba. Igazán vidám kis menet volt a hat hónapra bezárt gyereksereget végiterelni a lankákon, miközben túravezetőnk, az 190 magas Viktor (!)--aki egyébként matektanár és lelkes lokálpatrióta--irgalmatlan tempót diktált. Így esett, hogy a Keleti-Bakonyból végül semmit nem láttam, mert már lelkesen edzettem itthon a lockdown alatt, a lábaim nem lettek hosszabbak. 

Másnap itthon még (kötelező iskolán kívüli program keretében) kihajtottuk őket a tóhoz, amivel legalább rágyalogoltunk/bicikliztünk az izomlázra, aztán 48 perc kártyázás és/vagy bluetooth zenehallgatás után szépen hazamentünk.

Örülök egyébként, hogy be lehet járni az iskolába, bár ma például 37 fok van árnyékban, de azt határozottan éreztem, hogy a felnőtt társaság hiányzik. Mások óhatatlanul is bezombultak, szeretnének online záróértekezletet, de nem lehet. Lesz közös tanári vacsi is, ami nagyjából az egyetlen anyagi áldozat, amit a fenntartónk hajlandó meghozni értünk. 

Lezártuk az évet munkaközösségileg is, az éves beszámolót hallgatva (nem annyira) megdöbbenten hallgattam, hogy minden másfeledik program mellett az én nevem van, bizony. Dicsérgettek is a kollégák, pedig hát csak munkával kompenzáltam ezt a kib@szott nihilt. Némelyek annyira lelkesek voltak, hogy felterjesztettek volna mindenféle díjakra (megjegyzem, 15 éves pályafutásom alatt intézményi szinten soha semmit nem kaptam), úgyhogy némi várakozással mentem az évzáróra.

De hát pénz, ugyebár, nincs, viszont kaptam egy szál sárga rózsát, ami valószínűleg sokáig dekkolt a napon, mert mire hazaértem, elhervadt. Lehetne ez a munkahelyi lelkesedés szimbóluma. A lekonyult sárga rózsa. 

Azért az vicces volt, mikor megkérdezték, örülök-e, hogy a gyerekek kaptak az alapítványtól könyvutalványt, mert ez biztos életben tartja majd a lelkesedésüket. Hát, persze, hogy örülök, mondtam én, az engedelmes altruista.

Ha most valaki megkérdezni, mire vágyom, a következőt mondanám: szeretnék két hetet, amikor nem kell azzal törödnöm, hogy: 1) van-e itthon kaja 2) van-e itthon főtt kaja 3) tiszta ruha 4) jó-e az internetkapcsolat 5) kinek milyen adminisztratív/lelki/testi szükségletei vannak körülöttem. Ne kelljen bevárásolni járni, és a nekem küldött szövegeket olvasgatni (semmi, de semmi szöveget nem akarok!). Ne kelljen senkit sehova fuvarozni, senki helyett gondolkodni, problémákat megoldani.

Gyereket sem akarok látni. Akárhány évest sem. Tudom jól, milyen méltatlan vagyok a pedagógus diplomámhoz, a többiről nem is beszélve, de hát ez van.

Mint egy szomorú sci-fi

Megnéztük a Midnight Skyt, és megállapítottuk, hogy mostanában minden sci-fi szomorú, melankolikus és pesszimista. Hol van már egy jó kis Independence Day vagy Men in Black vagy valami hasonlóan mókás, könnyed és reményteli jövőkép. Mondjuk persze nincs mit csodálkozni, hiszen ez az életünk jelenleg; egy kibaszott szomorú sci-fi vagy inkább utópia. Vagy inkább talán disz-.

Olvasom a híreket, hallgatom anyámék sirámait a telefonban, hogy mindenképp oltassunk, sőt, regisztráljunk, és egyáltalán ne menjünk sehova, jön a harmadik hullám, a szabadban is mindenképp hordjuk a maszkot, satöbbi, satöbbi. Az, hogy az embernek olykor beszélnie kell a nyugdíjas szüleivel, teljesen semlegesíti azt a jótékony hatást, hogy amióta bezártak az iskolák, gyakorlatilag nem olvasok vírussal kapcsolatos híreket. Fogalmam sincs a fertőzöttek számáról, a halálozási statisztikáról; max. néha egy-egy ismerős posztjában látok ilyeneket. Müller Cilit sem hallgatom, meguntam a picsába. Az egész egyébként nem direkt van, inkább valami automatikus önvédelem. És bár örülök, hogy visszamehetek dolgozni (és már nem itthonról kell), rémes belegondolnom, hogy tanáribeli hiszti kezdődik majd elöről. (Még mielőtt félreértitek, hisztin nem azt értem, hogy beszélünk a témáról, hanem hogy gyakorlagilag másról sem beszélünk, csak erről.)

Na. Szóval az ember időnként felhívja a nyugdíjas szüleit, akik egyszerűen képtelenek felfogni, hogy: 1. az elmebajjal határos egy panelban kibekkelni több hónapot (ráadásul télen) úgy, hogy az ember csak a boltig jár meg vissza; 2. bár én nem vagyok különösebben társasági lény, de nem lehet mindig csak interneten barátkozni 3. igen, el kell járnunk dolgozni nekünk, sokaknak, hogy pl. ők nyugiban otthon ülhessenek. Valamint: mivel kijárunk, igen, óhatatlan, hogy esetleg elkaphatjuk ezt a szart, de nyilván nem a boltban vagy a Balaton-parton.

Rohadt egy év volt ez, na. És igazából elegem van abból, hogy relativizáljam ezt a szarságot. Mindig úgy gondoltam, hogy nem szabad nyafogni, menni kell előre, és mostanra odáig jutottam, hogy picit irigylem azokat, akik folyton picsognak, hogy szerintük nekik van a legnyomorultabb sorsuk a világon (pedig nem). Jó, mindenki nyugodjon meg, nem most fogom elveszíteni a humorérzékem és az iróniám, és nem most fogok átmenni érfelvágósba. Csak mindenki tanulságára konstatálom, hogy nem jó hosszú ideig úgy tenni, hogy minden a legnagyobb rendben van, amikor nincs. Mert egyszer csak átszakad a gát. Vagy kétszer. Vagy háromszor. Egymás után. 

Úgyhogy részemről a következőt fogadom meg (hátha sikerül): nem veszem magamra mások problémáit még akkor sem, ha nagyon szeretem őket. Még akkor sem, ha emiatt érzelmi zsarolásnak vagy passzív agressziónak vagyok kitéve. Aki ilyesmivel próbálkozik, annak jól megmondom, hogy a probléma az életünk inherens része, mindenkinek a sajátjával van dolga. Nekem az enyéimmel. (Ugye milyen hitelesnek hangzom?)

Ezen kívül megpróbálom megtalálni a stresszlevezetés helyes módját. Fogalmam sincs, ez hogy fog sikerülni, mert egy csomó (másoknak beváló) módszerre alkalmatlan vagyok. (Mondjuk a szektákat például még nem próbáltam...) 

És oké, nem kell, hogy az egész emberiség megmeneküljön a sci-fi végén, de legalább néhányan találjanak egy alkalmas bolygót, ahol vannak delfinek.

Apokaliptikus

Régen írtam, pedig annyi minden történt. Csak talán olyan unalmas már minden téma, amiről írni lehetne, sokkal szórakoztatóbb lenne vidáman és humorosan megnyilvánulni, viccesen és ironikusan élcelődni azon, hogy milyen világban élünk, de hát ez nem mindig megy. Általában megy, de nem mindig.

Most, hogy ebben a pici országban olyan sok abszurd dolog történik, sokat hagyatkozom a kora modern kulturális tapasztalataimra, az abban inherens iróniára, mockingra, lefegyverező vidámságra és mókázásra. Aztán van, amikor ez nem megy.

Szükségtelen arról írnom, mennyire abszurdak azok a rendelkezések, amikkel elvárják tőlünk, hogy gátat szabjunk a járványnak az intézményekben. A múlt héten részt vettem egy egyetemi értekezleten, ahol még azon problémáztak, mennyire fertőző papírlapokat kiadni a kezedből, miközben a gimnáziumban ezt már rég felülírta a gyakorlat. Igen, ez van, teszed a dolgod, és egy idő után, bár vigyázol, nem foglalkoztatnak a járványügyi előírások, hiszen élni kell, tenni kell a dolgod. Tanítani pedig mégis csak lehetetlen úgy, hogy nem cserélsz ki semmit a másikkal: feladatlapot, gondolatot, érzést, szerető gesztusokat. Ez, ha jelen vagy, mind-mind fertőző.

Elindult a kontaktoktatás, aminek én egyébként nagyon örülök. Meggyőződésem, hogy aki szeret tanítani, az nem örült a digitális iskolának, az csak egy darabig látta kihívásnak azt, hogy monitor előtt ülhet és telefonba pötyöghető feladatokat adhat. Ránk nézve szerintem borzalmas szégyen, hogy volt olyan diák, akinek sokkal megfelelőbb volt a tavaszi lockdown, mint a rendes iskola. Más kérdés, hogy mennyire kell óvatosnak lennünk ebben. Nagyon, ám azt képtelenség ugyanis megakadályozni, hogy kamaszlányok és -fiúk egymás nyakába boruljanak, ahogy azt is, hogy én odamenjek egy gyerekhez, amikor segítségre van szüksége. Emberek vagyunk, vagy mi.

Az is érthető szempont persze, hogy újra kell indítani a gazdaságot, hiszen üres a kassza. Valakiknek ki kell termelnie a Szijjártó-félék jachtozását és Vidnyánszky Attila számtalan állásából származó fizetését. Én még azt is értem, hogy az első hullám alatt óvatos emberek hirtelen boldogok lettek amiatt, hogy újra el lehet indulni felfedezni az élet örömeit. Sokan emiatt hülyeségeket is csináltak. Mihail Bahtyin ír arról a karneválról szóló elméletében, hogy a testi-lelki felszabadulás alkalmai amolyan szelepként működnek, amivel a társadalom kienged magából a hosszú, kontroll alatt töltött időszak felgyülemlett feszültségét.

Hát, most ez történt. Megindult a nép mindenfelé, introvertáltak előnyben.

Egyszer majd hosszas tanulmányokban fogják fejtegetni azt, mi mindent tehetett volna az autokrata hatalom annak érdekében, hogy ne szabaduljon el ez a szabadságérzés. Nyilván semmit, hiszen az autokrata hatalom feladata éppen hogy a kontroll, az erő, a struktúra fenntartása, a plebs pedig, miután sokáig tartotta magát a szabályokhoz, egyszer csak kiszabadul.

Nem vagyok én elég bölcs ahhoz, hogy megítéljem, kinek van igaza. Jómagam szabálykövető ember lévén óvatos és elővigyázatos vagyok, de van egy (ha tetszik, rebellis 'libernyák') részem, ami képes tombolni, és befogani az élet örömeit. Évtizetekbe telt, hogy ezt az énemet szabadjára engedhessem és felvállalhassam, és ezért nagyon hálás vagyok sok-sok (na, nem olyan sok) embernek. Tudom, ez talán triviális és banális, csak azok fogják érteni, akik tudják, milyen az, ha túl sokáig ural minket a szuperegónk, és akik soha semmilyen tévedést, hibát, ballépést nem követtek el engedve annak, amit az ösztöneik, a megérzésük diktál. 

Én, aki világ életemben uralkodtam magamon, élő tanúja vagyok annak, mekkora felszabadulást ad az, amikor végre elbaszunk valamit. Amikor végre (még ha véletlenül is) sikerül elengedni a tökéletességet, és csak úgy (véletlenül) belekúrunk egy lófaszt a lecsó közepébe. (Hála isten--és nyilván--nem véletlenül van az, hogy az ember pont a vele teljesen ellentétes habitusú embereket szereti meg végzetesen és véglegesen. Ez a fátum, kérem. Pont így van ez jól.)    

Nem akarok bölcselkedni és okosságokat villogtatni, de a világjárványok tanulsága mindig az, hogy egyrészt megálljt parancsol számunkra az univerzum, másrészt rávilágít arra, hogy azok az értékek, amiket fontosnak tartottunk, valójában másodlagosak. Éljünk, ez a lényeg. 

Többek között ezért nekem aztán semmi más nem fontos, mint hogy Zsuzsa nénit levegyék a lélegeztetőgépről, meggyógyuljon, és újra hallhassam a világrepesztő nevetését. (Máskülönben a tesómon kívül nem lesz senki a családban, aki engem feltétel nélkül szeret.)

(A számot kötelező meghallgatni.)

 

Általános

E hónap végén (negyven év után) nyugdíjba megy az általános iskolai énektanárnőm.

A volt osztályom nagy hirtelen szervezett egy osztálytalálkozóval egybekötött nyugdíjas-búcsúztatót; a facebookon nagyban zajlik a szervezés, megvan már az időpont, az étterem és az ajándék is.

Nagyon gyorsan szervezték, kb. egy hét volt arra, hogy mindenki eldönthesse, odaér-e.

Nos, én nem megyek, sőt, azt hazudtam, programom van. A korábbi általános iskolai találkozókra sem mentem el, de azelőtt sosem gondolkodtam el a valós okokon.

Nem, nem igazán a szülővárosomtól elválasztó 240 kilométerről (?) van szó. Még csak nem is arról, hogy nem szívesen alszom a szülői házban vagy hogy rámegy a kiruccanásra az egész--egyébként nagyon féltett--hétvégém.

Hanem azt hiszem, inkább az van, hogy taszítanak a volt osztálytársaim.

Csúnya ezt így kimondani, de azt hiszem, ez van.

Vagy ha nem is ők taszítanak, akkor a világuk. 

És nem, nem azért, mert én különb vagy jobb lennék. 

Egy kisvárosból jövök egyébként, a többségük a mai napig ott él. Sokan nagy emberek lettek, majdnem mind apám (szintén nagy ember) és a felesége (még nagyobb ember) ismerősei a közösségi oldalakon. Ügyvédek, pedagógusok, orvosok, van köztük tánctanár és egy országos hírű zenész is (ő volt a padtársam).

De valahogy nem érdekelnek. Így, társaságban pláne és biztosan nem.

Egyébként elég vegyes emlékeim vannak az általános iskolás évekről. Egy nagyon menő osztályba jártam, zeneibe, minden menő polgár gyerekét oda vették fel. A felvételin énekelni kellett és ritmust kopogni. Mindkettőt megtagadtam, mert szégyenlős, verbálisan bántalmazott gyerek voltam. 

Persze felvettek, ahogy (gondolom a létszám miatt) sok kevésbé jól szituált kölyköt is, valamint olyanokat is, akiknek menő apjuk és botfülük volt.

Az egyik ilyen srác elég sokat piszkált. 

Most meg az apám kollégája.

Fáninak hívott (a Kíváncsi Fáncsit és a keresztnevemet kombinálta össze ebbe a fantasztikus találmányba), és üldözött a folyosón. 

Az alsós tanítónénim is rám szállt; pici voltam, szőke és cuki, neki meg nem volt lánygyermeke. Vagy lehet, hogy volt, de már nem volt annyira pici, szőke és cuki, mint én. Folyton csipkedett (igen, igen, csipkedett) és abajgatott. Később, felnőtt fejjel ezt elég perverznek találtam, akkoriban csak azt hittem, hülye és irritáló. 

A felsős osztályfőnököm egy igazi szocreál matróna volt. 

Egyszer bosszúból lefeleltetett József Attilából, mert az órán mást gondoltam a versről, mint ő. 

Becsületére vált, hogy végül ötöst adott (a megfelelő erkölcsi intelmek mellett persze).

Egyébként pedig tele volt az osztály zűrös, nem simulékony gyerekekkel, akiket rendszeresen nyesegetni próbált a rendszer. Én magam hol a renitensekkel, hol a szüleim ismerőseinek a gyerekeivel barátkoztam. De legtöbbször kiközösítettek, mert introvertált voltam, és unalmasnak találtak, mert folyton olvastam. 

És hát a szüleim házassága (ennél fogva a családi életünk is) pokoli volt.

Erről mindenki, de mindenki tudott. Kicsi a város, mondom. Kicsi és szemhunyós, de pletykás.

Fent említett énektanárnő (aki most nyugdíjba megy) egyébként családi barátunk volt. Szintén egy borzalmas házasságban. Verte a férje.

Többször vigyázott ránk éjszakánként, amikor az én szüleim (valahol máshol) balhéztak.

Képzeld el, milyen arra ébredni, hogy nem az anyád meg az apád van a lakásban éjjel, amikor felébredsz, hanem az énektanárod.

Persze szerettem egyébként, anyám pedig féltékeny volt rá, mint mindenkire, akit szerettem, viszont ő akkoriban nem sok mindent tett azért, hogy szerethető legyen.

Na szóval ezek az emberek, a volt osztálytársak most ott élnek a városban, a gyerekeik ebbe az iskolába járnak. Ügyvédek, pedagógusok, orvosok. A piszkálódó "fáncsizós" hülyegyerek sebészorvos a kórházban. Az online profiljából az derül ki, hogy nem lett intelligensebb, de van két gyereke, egy orvos neje, és nagyon sokat fut. Felteszem, így kompenzálja a szintén orvos apja alkoholizmusát (már meghalt, bocs) meg a (felettébb egészséges) vidéki orvoséletmódot. Utóbbit tudom, az én apám is orvos ugye. Én is orvosgyerek voltam a suliban. Csak én ezt nem menő és rich dolognak tartottam, hanem szenvedtem tőle.

Egyszer egyébként elmentem egy ilyen találkozóra, még egyetemisták voltunk. Kb. 10 év telt el. Folyton azt kérdezgették, most már jól vagyok-e. A kérdés mögött az volt, hogy beszéljek magamról és az életemről, de persze nem tettem. 

Nem tettem, mert jól vagyok. 

Ők is ezt mondták, de közben nagyon sokat beszéltek magukról.

Most is ez lesz, miközben cukorszirupba, sminkbe és műmosolyokba fullad az este.

(Gonosz vagyok, és minden vitriolt visszakapok majd az élettől, tudom jól.) 

Mérleg

Na, nem úgy.

De úgy is lehetne persze, csak ahhoz most nincs kedvem.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy sok csalódás ért mostanában. Ezek a szabadság eljövetelével, bekövetkeztével persze nem semmisültek meg, de most mindenesetre kevesebbet gondolok rájuk. Azért lesz majd, amiről külön szeretnék írni (pl. a célnyelvi utazásokról, ami elég hülye kifejezés, de a mi iskolánkban ezt használják), van, amiről meg már annyit írtam a facebookon, hogy nincs kedvem külön bejegyzést szentelni neki, pedig lehet, hogy kellene.

Az utolsó pár hét elég fárasztó volt, az ünnepi hangulat is nehezen jött, az ajándékozás/ajándékvásárlás sem különösebben érdekelt. Amúgy sem vagyok nagy köszöntős, aki ír, annak válaszolok (lehet persze, hogy napok múlva), de ennyi. Idén az utazgatást is skippeltem, gondoltam, aki akar, az jöjjön (persze nem jön senki), és látogasson meg, miközben itthon pihengetek.

Jó kedvem is mérsékelten volt, amit nehezményeztek is pl. a munkahelyemen, ahol ezek szerint 2,5 sem sikerült észrevenni milyen is vagyok: alapvetően hallgatag, figyelős, kevés beszédű. Amúgy pedig jó fej. És igen, boldog is. Persze nem dicsekszem soha semmivel, nem fecsegek a magánéletemről, és nem készítek szeretetcsomagocskákat a kollégák asztalára. Inkább természetesen viselkedem, mert ez mégis csak egy munkahely elsősorban, nem?

Nem szervezek a kollégáknak karácsonyi bulit a két ünnep közé, és nem is megyek el egyetlen ilyenre sem, mert egész eddig velük voltam napi sok órában. Nem írok december 24-én boldog karácsonyos üzit a szülőknek (!), mert egyszerűen nem jut ilyesmi eszembe.

Az internetet sem nagyon nyitom ki, a telefonomat a táskámban felejtem órákra, van, hogy napokra.

Tök jó itthon egyébként, az Aldi karácsonyi receptjei közül csináltam meg néhány frankó kaját, na nem azért, mert muszáj volt, hanem mert ehhez volt kedvem. Végre kiolvastam az Üvöltő szeleket (amit már vettünk órán, de van egy ilyen mániám, hogy végigolvasom akkor is, ha már nem kell), és már elkezdtem házikat javítani. Nézem a Harry Pottert, az ötödik rész következik. Teljesítettem a goodreads read 50 books a year challenge-ét. (Évem könyvekben.)

Meg közben azért azon gondolkodom, miért használják ki az emberek mások jóindulatát, kedvességét. Hogy miért kell elcseszni azzal, hogy esetleg többet akarunk, mint ami egy helyzetben adott, mint amit egy adott szituból ki lehet hozni. Hogy nem örülünk annak, amit kapunk, nem becsüljük a figyelmet, a segítséget, az adományt. Hogy a kicsinyes játszmák miért is mérgezik meg a mindennapi kommunikációt.

Tudom a választ persze.

Nyilván mindenki csak úgy tud kapcsolatot teremteni és fenntartani másokkal, ahogy az a személyiségéből fakad. Ma már valamiféle romantikus elképzelés az, hogy mások kedvéért megváltozzunk, feladjunk magunkból, idomuljunk, módosítsunk, korrigáljunk és alkalmazkodjunk.

Ahhoz én meg már túl öreg vagyok, hogy mindig én csináljam. És csináltam már eleget.

Most már egyre inkább csak azért, akiért tényleg érdemes, de még akkor is az van, hogy más boldogtalanságát csak a más tudja megoldani.  

Van pont elég ok más miatt szomorkodni, az ilyen csalódások miatt ti se tegyétek.

Boldog karácsonyt a blog mind az öt olvasójának. A karácsonyból van még pár óra, itt van egy kis Bach, egy egész playlist, hallgassátok békével.