A volt iskolákkal is úgy van az ember, mint a szüleivel meg a régi szerelmekkel; a távolság miatt (meg mert felnőtt) tudja már kritikusan szemlélni a helyet, magát, az ottani embereket is. Az iskolákat főleg úgy, ha végül maga is tanár lesz.
Én szerettem odajárni egyébként, ennek személyes okai is voltak (ld. az iskola, mint menedék), sok szuper embert megismertem, de persze vannak rossz emlékeim is. A saját ballagásom óta ez a második, amin részt vettem, és megint frankón eszembe jutott az az április végi nap, amikor a gimnáziumi éveim végén nem kaptam meg az igazgatótól azt az elismerést, amire vágytam. És hogy mennyire bőgtem. Összecsődült az egész család (elvált szülők, én pedig, mint első ballagó unoka), és én zokogtam. Na, nem előttük, hanem otthon, amikor senki se látott. Vagyis aztán mégis látták, és nem értették az egészet. Szokás szerint.
Utólag ez baromi nevetséges és kicsinyes is, de akkor ott nagyon fontosnak tűnt. Most már persze sok mindent tudok; például azt, hogy ott és akkor más miatt is sírtam, meg azt is, hogy a világ és a hierarchikus viszonyok így működnek. (A riválisom, aki megkapta az áhított díjat fiú volt és matek tagozatos. Fiú. És matek. Az igazgató is matek szakos volt. Már nem igazgató. Én meg tanár lettem.)
Abban, hogy végül nem lettem pozícióhajhász, sem pedig hiú, biztos közrejátszott ez a tapasztalat is. És sok minden más, mondjuk, hogy utána Szegedre mentem egyetemre, minél előbb függetlenedni akartam, csóró barátaim voltak, és bár én decens polgári családból származom, végül én is csóró bölcsész lettem, aki azóta is három-négy munkából próbálja megkeresni azt, amihez másnak egy is elég. Elnézem a Facebookon a volt osztálytársaimat (most élőben is láttam néhányat), hát, nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenkinek sikerült önazonosnak maradnia (vagy hogy egyáltalán eljutott-e odáig), bármilyen drága nadrágkosztüm, tökéletes smink is van rajta, vagy bármilyen jól fodrászolt férj áll mellette. Találkoztam néhány régi tanárommal is (naná, hogy ezt vártam a legjobban), és ez is váratlan és kellemes tapasztalat volt. Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy néhányan mennyire kisimultak, mióta nyugdíjasok, és viszonylag sérülésmentesen ki tudtak kecmeregni a közoktatás pöcegödréből, másrészt aggasztó volt hallani azokról, akikkel nem ez a helyzet. De végül is ez is a felnövés része, hogy meglátod, hogy a gyerekkorodban idealizált felnőttek is emberek, és olykor esendőek. Ha lehet, ettől csak még jobban szereted őket.
Egyébként a kisöcsém ballagott. Apám családja, második alom. Ők még ilyen picik, úgyhogy minimum egy ballagásra még megyek. Apám idős ember, egy gyerekkori betegség következtében (meg mert világ életében nagy hedonista volt, és tojt az egészségére) már alig tud mozogni. Fiatal, erős fiai vannak, helyesek is. Igaz, a család nála inkább mindig is mennyiségi, mint minőségi kérdés volt (sok gyerek, férfi potenciál, ehhez ráadásul több a fiú most már), de az azért szimptomatikus jelenet volt, mikor egy vele hasonló korú (és persze fittebb) orvosdoktorhölgy odajött hozzá gratulálni, majd hozzáfűzte, hogy neki már az unokája ballag (plusz villantós mosoly).
Hiába, kisváros ez, na. És ez most nem a helyet minősíti, meg igyekszem nem is általánosítani, de amikor a leghülyébb osztálytársaimból lettek itt a legnagyobb emberek, az azért elmond valamit a közegről meg a világról, amiben élünk. Meg arról is, hogy én sok szempontból mennyire máshogy látom a dolgokat, mint ahogy az otthoni környezetem.
Mindegy, jó volt vezetni a zalai dombok között, sütött a nap, szép volt a táj. Mindig megkísért az is, hogy elkocsikázzak a régi életem helyszíneire, csak hogy megnézzem, mi van ott azóta. Az anyák napját viszont szkippeltem, mert kellett itthon a kocsi, meg mert a jóból is megárt a sok. Csak telefonáltam.
Így viszont csak közvetve kaptam meg anyukámtól a húsvéti ajándékomat: egy pár (most figyelj...!) Csikung zenélő kínai golyót. [...]
Ne kérdezzetek semmit. De tényleg, semmit. (Muhaha.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése