Pain & Politics

Amúgy sem vagyok sem szilveszter, sem pedig újévrajongó, de így az év utolsó napjaira kijött az isiászom (másnéven ülőidegzsába), ami régi vendég nálam. Egy évben legalább egyszer meglep - mondjuk általában vizsgaidőszakokban (amikor sokat kell ülni), de tudom, hogy az ülőmunkán kívül köze van ehhez a rossz tartásnak, a figyelmetlenségnek és a sok más apróságnak is.

Ahogy hajnali 3-kor nyüszítettem a fájdalomtól (mivel ki kellett másznom az ágyból) és igyekeztem a mindfulness képzésen tanult mélylégzést gyakorolni a fájdalmas testrészbe, arra gondoltam, hogy azért jó év volt ez. Volt persze rengeteg munka és kihívás, de alapvetően (az év második felében) sokkal többet tudtam olyan dolgokkal foglalkozni, amiket szeretek, sokat tudtam olvasni, láttam jó filmeket és kevésbé jó színházi előadásokat. 

Most sikerült a Goodreads reading challenge is, amihez az oldal ilyen jópofa illusztrációkat készít (csak sajnos előbb kiküldi mint sem hogy véget érne az év, úgyhogy a valós adatok ITT vannak).

Szóval azt hiszem, alapvetően panaszra semmi okom, még úgy sem, hogy az én (a mi) életükben is megvannak a szarságok, és a közéleti-politikai helyzet sem éppen kecsegtető.

Politikáról az idén nem nagyon írtam ide a blogba, és már más közösségi médiában sem igazán tolom ezt, még az oktatás kapcsán sem. Az ok nagyon egyszerű: rohadtul undorodom az egésztől. Ami a legjobban zavar, az a szemellenzős politizálás (szálka - gerenda), a szektásodás és a közösségi média hangneme. Mindez valahogy abban sűrűsödik össze, hogy sokan teljesen elvesztették a mércét és a józan észt, az ember nem tud olyat mondani, hogy ne kapjon instans értékítéletet vanidegen emberektől. Én voltam idén libsi kurva, homofób, Gyurcsányista-libernyák tanár, Tisza-szektás, migránssimogató, buziajnározó és még sok minden más. Nem ráztak meg ezek a dolgok különösebben, csak azt gondolom, nem baj, ha a lelki egészségem védelmében inkább nem poltizálok a Fb-on - újabban például meg sem nézem a (nagy ritkán odaírt) kommentjeimre érkezett reakciókat. Tényleg minek.

Ehelyett inkább (unortodox módon) igyekszem műveltebb lenni, olvastam/hallgattam idén a Válaszonline-t, a Mércét, Schultz Nórát, a Vétót, de a Mandinert és még Hont Andrást is (!) - és még sorolhatnám. Feltűnt, hogy az utóbbi években milyen sokan lettek az influenszerek (sok régi arc, akikre amúgy már senki nem kíváncsi), és hogy sajnos a legtöbben leginkább a saját hangjukat szeretik hallani, párbeszéd, megértés, kölcsönösség sehol, inkább főleg egymás leordibálása. A valódi kérdéseket pedig senki nem szereti - provokációnak fogják fel őket. 

Fogalmam sincs, mi lesz itt 2026. áprilisában, de azt tudom, hogy utána sem lesz könnyebb, és hogy (klasszikust idézve) akkor is itt fogunk élni tovább. És hogy semmi sem fontosabb, mint hogy jobban odafigyelni magunkra (test és lélek) meg a szeretteinkre, mert ezt senki nem teszi meg helyettünk.

Tervekről most még nem írok, majd újév után (esetleg egy hosszabb visszatekintéssel együtt) - kúrálom magam tovább, hogy vidámabban induljon. (PS. a gyógyszer, a gélek és a gyógytorna hatásos, csak hát ez egy türelemjáték - az élet metonímiája.)

A képzésről

A képzésről szerettem volna régóta írni.

Két okból kezdtem el két éve: egyrészt nagyon szerettem volna még tanulni, és úgy gondoltam, ez jó módszer lesz a tanári (és egyéb) kiégés ellen. Másrészt szerettem volna még valamilyen pénzkereseti lehetőséget, hiszen a tanári fizetés vacak, a tankönyvírás éppen kifutott, cikkekből és kritikákból meg nem lehet megélni. A kezdetek óta már tudom, hogy volt egy harmadik ok is: szükségem volt valamiféle terápiára nekem is. 

Ez utóbbi igény szerintem a mostani pillanatig is fennáll, jó lenne eljárni valakihez. És miközben markáns véleményem van azokról, akik a saját elakadásaik miatt akarnak terapeuták lenni (ezért van olyan sok pszichológushallgató manapság), nálam is részben ez a helyzet, bár azt gondolom, hogy némileg vastagabb önismerettel és önreflexióval kezelem ezt, és az általam vezetett terápiák, foglalkozások vagy az egész tevékenység végül nem rólam fog szólni. Viszont ha minden jól megy, a szupervíziókon majd kaphatok valamit, ami nekem is hasznos.

Szóval a képzés. Ezzel a típusú képzéssel most már bárhol lehet találkozni, de annak, amit én végeztem, a szakmai része szerintem nagyon erős, főleg az önismereti csomag. Ha jól tudom, sehol máshol nincs ez a száz órás folyamat, pedig valóban nagy szükség volna. rá. A mi esetünkben a létszám már elég magas volt (20+ fő), ezért nem mondom, hogy mindenki ki tudott bontakozni, de arra mindenképp jó volt, hogy megismertük egymást, megtanultunk csoport előtt beszélni, szóval hogy összességében kipróbálták rajtunk (kipróbáltuk), mi az, amit majd csinálni fogunk. Tartottunk egymásnak foglalkozásokat is, elég erős módszertani alapokat és ötleteket kaptunk. 

A másik két fontos modul a pszichológiai és az irodalmi képzés. Az elsőt (és a másodikat is) helyi oktatók látták el jobb-rosszabb színvonalon. A pszichológiához nem értek, de azt azért fel tudtam mérni, mennyire kevéssé hasznos az, amikor az oktató (online) személyes anekdotákat oszt meg velünk a praxisából vagy képtelen házi feladatokat ad rövid határidővel. A szakirodalom-ajánlás mindenesetre jó volt, összeszedtem egy csomó könyvet, már csak idő kell, hogy mindent elolvassak. A fő irány pl. Yalom és Rogers voltak, a magyarok közül Rudas János meg Tringer László.   

Az irodalmi rész slendriánsága nyilván sokkal jobban idegesített, főleg az az oktató, aki mind a négy féléven végigkísért bennünket, de nem mondott semmit, viszont (30+ éves oktatói tapasztalatával) gyakorlatilag egy normális kurzusleírást is képtelen volt összerakni. Amikor jobb kedvem volt, ezen sokat röhögtem, máskor meg bosszankodtam, hogy ezzel mennek el a szombatok, mert persze az élő órához mindig ragaszkodott. Az ún. alkalmazott irodalomtudomány képviselője, ami esetében azt jelenti, hogy bűntelenül szidhat minden elméletet, beszélhet parttalan marhaságokat órákig arról, mennyire bántja, ha a hallgatóinak nem ugyanazok a kedvenc olvasmányai, mint neki. (A nagy baráti lazaság után aztán gátlástalanul szívathatja meg azokat a záróvizsgán, akik okosabbak és reflektáltabbak nála.)

Értem egyébként, hogy miért pont ő a képzés irodalmi arca - kell a pozíció és az elismertség, ehhez pedig (egy irodalom tanszéken) magas rangú irodalmárt kellett megnyerni. A képzésen volna egyébként értelme jó szövegelemzős órákat tartani vagy irodalomterápiás - önismereti szempontból együtt olvasni, de ez minden volt, csak az nem. Vagy a fent említett blöffölés ment, vagy szigorúan elméleti megközelítésű elemzések (állítólag ez folyik a tanárképzésen, szóval most már nem csodálkozom, miért nem tudnak a hallgatók értően hozzányúlni egy vershez, majd azt középiskolásoknak kiközvetíteni).

Szóval összességében a legnagyobb élmény az volt, hogy a csoport megismerte egymás munkáját, végigkísértük egymás vizsgafolyamatait, szakdolgozatait. Sok érdekes dolog volt: külföldi magyarok online csoportja, függők, kamaszok, mellrákos nők, LMBTQ-csoport, női csoportok, kistérségiek, gyászfolyamatban lévők, stb. Az én csoportom is nagyon sikeres volt, élveztem írni a szakdogát is, komoly folytatást tervezek a dolognak, remélem, összejön.

Amin még sokat gondolkodom (és a képzésvezető is sokat beszélt róla), az a dolog akadémiai elfogadottsága, tudományszerűsége, helye az egyetemen. Én azt láttam, ezzel nem kevés frusztráció jár együtt, aminek az oka egyrészt az, hogy ez a terület félig pszichológia, félig irodalom, ezért mindkét diszciplina mintha kiközösítené. Itt a mi városunkban végül az irodalom tanszéken kapott helyet a képzés, de ezt az ottaniak nem nézik túl jó szemmel. Viszonylag sok ismerősöm oktat ott, és én is számtalanszor kaptam gúnyos megjegyzéseket a folyosón az "olvasunk és gyógyulunk szakkörrel" kapcsolatban, ami ráadásul drága pénzért kínál diplomát, micsoda hülyeség ez.

Erről azt gondolom, hogy egyrészt jó lenne lejjebb adni az elitizmusból, ha még sokáig szeretnének magyar szakos hallgatókat (már nem sok van), másrészt teljesen világos, hogy ez a dolog nem a szó szoros értelmében vett akadémikus tudomány, hanem inkább egy segítő gyakorlat. Lehet foglalkozni az elméleti (pszichológiai, irodalomtudományi) hátterével meg a történetével is, de fontos tudatosítani, hogy ennek a művelés adja az értelmét. Mind a narratív pszichológia, mind az olvasástudomány tök fontos dolgok, de ezek szerintem nem teszik akadémikus tudománnyá ezt a dolgot.   

Szóval összességében azt gondolom, ez valami olyasminek a felfedezése, amit már régóta tudunk, csak az utóbbi időben nem jut eszünkbe. Hogy olvasni és írni jó, segít lelassulni és gyógyító hatású. Én nagyjából ebben látom az értelmét, a gyakorlati hasznát, hiszen már alig beszélgetünk, alig találkozunk, csak pötyögtetjük a gépet meg a telefont, rohanunk, az életünk meg egy merő stressz. Azt pedig sajnos elfelejtettük, milyen jó könyvekről meg önmagunkról beszélgetni másokkal, vagy csak úgy néha kiírni valamit egy fehér papírra.

Ha érdekel benneteket a téma, ez a podcast nagyon jól összefoglalja a lényeget (kb. a 21. perctől, 1:12:30-nál pedig még rólam is szó esik röviden). Nyáron pedig ezt és ezt fogom elsőként olvasni.  

A magány kútja

Hetek óta akarok már írni erről a regényről, mert nagyon érdekesnek találtam sok szempontból, egyébként pedig szomorú az a tény, hogy milyen lassan kerülnek lefordításra mifelénk az ilyen típusú szövegek (akár szépirodalmi, akár esszé vagy szakirodalom).

A magány kútja (1928) Radclyffe Hall legismertebb regénye, egy fiatal lányról, Stephenről szól (igen, fiúnevet kap, mert az apja fiút szeretett volna), aki kislány kora óta másmilyen, mint a többi lány. A regény a születése pillanatával kezdődik, és a fiatal felnőttkoráig (a nagy felismerésig) követi végig az életútját. Furcsaságának okát ő persze nem tudja magáról, és a könyvben ez az egyik legdrámaibb konfliktus: míg az apja teljesen tisztában van azzal, hogy a lányára milyen nehéz sors vár, Stephen idegenségérzete egészen addig nem enyhül, amíg meg nem sejt valamit abból, sőt, amíg rá nem döbben és meg nem fogalmazza magának azokat a nyilvánvaló dolgokat, amiket a váratlanul elhunyt apja eltitkolt előle.

A könyv amúgy majdnem 500 oldal, szóval meglehetősen sok hely és tér van ahhoz, hogy kibontakozzon az a fejlődéstörténet (mert igen, végső soron egy fejlődésregényről van szó, hiszen koránt sem a pikáns részletek, hanem Stephen öntudatra ébredése van a középpontban). Emiatt a regény klasszikus olvamányélményt nyújt: jó hosszú, ám a rövid epizódok és a jelentéktelennek látszó mellékszereplők fenntartják az érdeklődést; mintha egy sorozatot néznénk. Sőt, a könyv egy az egyben klasszikus-kosztümös: pontosan azt a viktoriánus szemérmességet hozza, aminek a hiányával, áthágásával megvádolják (és ami miatt betiltják), vagy ami Stephen saját, identitásával kapcsolatos attitűdjét jellemzi.

A cselekményre vagy az inverz nemiségre nem érdemes sok szót fecsérelni, mert szerintem nem ez (vagy ennek a tudományos megragadása) a lényeg, hanem azok a regényrészek, amikor Stephen önmarcangolása/önelfogadásának kudarca a téma. A mindentudó elbeszélőtől először megtudjuk, Stephen apja hogyan döbben rá, hogy a lánya más, mint a többiek, hogyan titkolja el ezt mind a felesége, mind a lánya előtt, hogy aztán váratlan halálával meghiúsulhasson az időben megtörténő felszabadító beismerés és megvilágosodás. Stephennek tehát magának kell rádöbbennie arra, hogy ebben a társadalmi közegben (akárhová is utazik) sosem lehet igazán boldog. Egészen megkapóak azok a jelenetek pl., amikor a tükör előtt áll, és a saját testét próbálja definiálni, vagy amikor nem érti, hogy a környezete miért nem fogadja természetesen az ő egyszerű, hétköznapi vágyait és életvitelét. 
Ezt a személyes tragédiát fejezi ki a cím is: a magány kútja mély, hideg, ám kicsit sem választás kérdése az, hogy beleugrunk-e vagy sem. Ez a kút pedig nem is csak Stephen sorsa; a könyben hosszasan olvashatunk arról a szükségből összeverődött közösségről (a többiekről), akik hozzá hasonlóan szintén nem találják meg a vágyott elfogadást, ami drámai önsorsrontáshoz és szükségszerű pusztuláshoz vezet.

A történet tehát elsősorban szerintem nem is a nemiségről vagy a szerelemről szól, hanem arról a tragédiáról, hogy jön rá valaki, hogy visszafordíthatatlanul az, aki, és hogy ennek az 'énnek' sosem jár az, ami más magától értetődően megkaphat, sosem lehet boldog és komfortos élete, mindig is összesúgnak a háta mögött. Nem csak feltétlenül azért, mert más, hanem mert... így például nem tud megnősülni. Ezért aztán Stephen--bármennyire is gazdag, és emiatt akármennyire is nyitva állnának számára némely kapuk--kénytelen belátni, hogy ezt egyedül kell elviselnie, nem rángathat bele senkit még akkor sem, ha az illető önként adná magát. Nem választott, hanem veleszületett magány ez.

A regény nyelvileg és világlátásában is sok szempontból nyilván túlhaladott (ezért sem ártott volna, ha a magyar olvasók hamarabb hozzájutnak), ráadásul ma már kit érdekel a 19. századi viktoriánus szalonok züllöttsége, bizarrsága és szemérmetlensége. Éppen ez az, hogy nem is szemérmetlen ez az egész, de nem is lázadó vagy heroikus, inkább szomorú.
Stephen pedig egy teljesen átlagos és egyszerű karakter, aki meg van fosztva a tudástól, és a felismerés--ami egyébként egyáltalán nem emeli ki a hozzá hasonlóak közül, de a társadalmi közegéből sem--végül elég kegyetlen és keserves.

   

Girlpower

Családon belüli viták vezettek odáig, hogy elkezdtem menekültekről és a migrációról olvasni. Nem szakkönyvekkel kezdtem persze, hanem két olyan írással, amik egyrészt a nőtörténet és/vagy oral history fontos dokumentumai lehetnek az adott jelenséggel kapcsolatban, másrészt a történelem sodrában elhallgatott és elhallgattatott kisebbségek hangjait is megszólataltatják.

Az egyik a kurd nemzetiségű Nujeen menekülésének története a szír háborús övezetből Németországig. Nujeen és nővére Apellóból menekültek el, amikor az Asszad elleni felkelésbe/polgárháborúba becsatlakoztak különféle szakadár- és terroristacsoportok, és Aleppóban tarthatatlanná vált a helyzet.

Nujeen megérkezik Leszboszra, 2015

Nujeen és családja először vidékre menekültek (ahonnan azért mentek a nagyvárosba, mert ott több esélyt láttak a mozgássérült lányuknak), majd pedig a család több részre szakadt, és Nujeenék elindultak Németország irányába, ahol az egyik korábban kitelepült bátyjuknál szerettek volna letelepedni.

A könyv leírja az utat Szíriától Németországig (2015-2017; 3593 mérföld, azaz 5782 km Törökországon, Görögországon, Macedónián, Szerbián, Magyarországon, Horvátországon, Szlovénián és Ausztrián keresztül taxival, vonattal, embercsempésszel, gyalog, hajón, busszal és minden elképzelhető közlekedési eszközzel; költség: 5045 euró).
Az egész történet nagyon megrendítő annak ellenére, hogy Nujeen nem tragikusan narrálja az eseményeket (talán azért, mert még gyerek volt az utazás idején). Persze sokszor kétségbeesik, de kihívásnak és kalandnak éli meg, és élteti egy jobb élet reménye és az európaiakba (főleg a németekbe) vetett hite. Sok sikerélményeben van része, hiszen a bezártságnak köszönhetően a tévéből megtanult angoljával képes tolmácsolni a határoknál, a dokumentumfilmekből szerzett tudásával valamennyire kiismeri magát az országokban, amiken átkelnek.

A legszomorúbb az egész történetben a tranzitországok érzéketlensége (köztük Magyarországé, ahová pont akkor érkeznek, amikor már megépült a kerítés) és az embercsempészek teljhatalma. Nujeen folyamatosan kommentálja az útja alatt történt nemzetközi eseményeket, amikről a többi menekülttől hall (és igen, okostelefonjuk is van a szíriaiaknak, nem azért, mert olyan gazdagok, hanem mert minden pénzüket erre költik, hogy út közben tudjanak navigálni). Szorong, hogy az európai terrorcselekmények hatására egy kalap alá veszik az összes háborús üldözöttet (így is lett), hogy ujjlenyomatot vesznek tőlük az adott országban, ezért ott kell majd maradniuk bizonytalan ideig.
A könyvből remekül kiderül az európai menekültpolitika bénázása is: több országban csakis azért engedik őket szabadjára a határban, nehogy nyilvántartásba kelljen venni őket vagy adminisztrációs gond legyen velük.
Érdekes még, hogy a közel-keletiekben mekkora mítosz és elvárás él Európa gazdagságával és humanizmusával kapcsolatban, ahogy az is, hogy mi pedig mennyire képtelenek vagyunk megérteni a ottani etnikai és vallási feszültségeket, holott nem is olyan régen ez a közelünkben (sőt, nálunk) is megtörtént. (Nujeen történetéről még itt és itt lehet többet megtudni.)

Farida Abbas Khalaf, 2018 (katt a linkre!)

A másik egy kissé korábbi történet, Farida Khalafé, aki az Irak északi részén élő jazidi népcsoporthoz tartozik. A jazidiket emberemlékezet óta irtják és/vagy próbálják muszlim hitre téríteni a körülöttük élő többségi arabok, és a helyzet legutóbb 2014-ben vált tarthatatlanná, amikor a térségen rajtaütött az Iszlám Állam, akikhez csatlakoztak a helybeli szunniták is.
Farida férfirokonait megölik, őt magát pedig elszállítják, és eladják szexrabszolgának; a könyv a küzdelmeit és a csodával határos menekülését, majd Németországba érkezését írja le.

Farida teljesen más életkörülmények között élt, mint Nujeen, ezért sokkal zárkózottabb és (nem túlzás ilyet állítani) tájékozatlanabb a világ dolgait illetően. Pontosan ezért nagyon megrendítő a kitartásáról, az akaraterejéről és a makacsságáról olvasni. Nem is azok a részek a legmegrázóbbak, amikor az erőszakról és a bántalmazásokról ír, hanem amikor kiáll a hitéért vagy a történtek után keményen megküzd a sajátjai előítéleteivel, hiszen a közösség szemében meggyalázott nőnek számít, akit már senki nem fog feleségül venni.

A másik tanulság (nem mintha nem tudta volna az ember), hogy a háborúban mindenki lefizethetővé és korrupttá válik (nekem erről szól A kaukázusi krétakör is pl., most láttam a POSZT-on). Az Iszlám Államba a könyv szerint sokan félelemből, a vagyonosodás reményében és hatalomvágyból léptek be (ld. nácik), a fanatizált tömegek pedig nem gondolkodnak, néhány egyszerű érvvel simán cáfolható a gondolatmenetük, de persze mindig a fizikai erőszak és a hatalom győz.

Biztos nagyon didaktikus ilyet mondani (és nem is értek a témához), de én elég sokat tanultam ebből a két könyvből. Azt nyilván eddig is tudtam, hogy a reflektálatlan tömeg az ISIS-t azonosítja a muszlim/iszlám hittel, a terrorizmussal, a nőgyűlölettel és az intoleranciával. Nujeen azonban mozgássérült, és a nővérei is egyetemre jártak még Szíriában, Farida pedig epilepsziás, akit a (férfi) tanára támogat abban, hogy a matematikai tehetségét kibontakoztassa. Mindketten a terrorizmus és a diktatúra áldozatai, és ha kicsit később esnek meg velük a történtek, az európai államok bezárkózásának köszönhetően esetleg meg sem menekültek volna.
A múltkor olvastam egy interjút, ami részben igazolta azt, amin gondolkodni szoktam: a migráció az emberiség történetével egyidős, és ez valószínűleg mindig így lesz. Persze nem konfliktusmentes a kérdés (= közhely), de szerintem akik most a leghangosabban ugatnak, azok vagy nem tudnak semmit a világháborúkról és a környező népirtásokról, vagy csak simán szükségük van arra, hogy ellenségképet kreáljanak (nekik).
Azon gondolkodtam még, ezek fényében hogy olvassa valaki pl. az Anne Frank naplóját vagy hogy néz meg egy gulágról szóló dokumentumfilmet.
Nyilván úgy, hogy a saját fejében teljesen szét tudja szálazni a közelében történő, őt érintő, nacionális öntudatát tápláló, valamint a tőle távol eső "mocskos aljadéknépségeket" megtizedelő zsarnokságot.

Csak

Amellett, hogy nagyon örülök a hónak és a gyönyörű, csendes későtélnek, ez fárasztó is. Van egy elméletem arról, hogy az ember hidegben sokkal több energiát éget, ezért hamarabb elfáradt, viszont sokat eszik és ettől eltesped, aztán mennyire nehéz már visszafordítani mindezt tavasszal, ami azt sem tudjuk, mikor kezdődik.

Én nem vagyok "rendes tanár", szoktam volt mondani, és ez azt jelenti, hogy nem vagyok hajlandó felfeszülni a szivárványra a munkám miatt, már rég megtanultam, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok, amiket lényegesen szarabb lenne rosszul csinálni vagy elhanyagolni. Aztán közben mindig kiderül, hogy ettől a fixa ideámtól függetlenül egész tisztességesen végzem a munkám, pedig valahol ott motoszkál a fejemben, hogy nem innen szeretnék nyugdíjba menni.

Az első félév hihetetlen hosszú volt, a második meg nagyon rövid, főleg a végzősöknek, akiket--hatodik magyartanárukként--gatyába kell ráznom. Nem egyszerű feladat, mert a széplelkű, rendszerben gondolkodni nem tudó, nyafka elődeim örökre kiirtották belőlük a magyartanár és az irodalom iránti bizalmat és érdeklődést. Olyan vitákba kell bocsátkoznom velük, amiket rendszerint már lemeccsezünk kilencedikben ("Minek kell ez nekünk, tanárnő?" "Mi értelme van az irodalomnak?" "Minek olvasunk ilyeneket?" "Hol érdekel engem az, hogy mire gondolt a költő?"), kipróbálják rajtam az összes módszert, ami a tavalyi, 25 éves elődömnél bevált. Nálam persze nem válik be, buktattam is, hármat. Surprise-surprise. Az alsóbb évfolyamok sem másabbak, illetve ott még megnyugvással tölti el őket a tudat, hogy végre belépett az életükbe egy stabil ember. Kérdezgetik, ugye maradok-e. Ugye én már nem fogok sehova menni, amíg ők le nem érettségiznek.

Maradok, persze, sőt, ebben a tanévben még egyetlen napot sem hiányoztam, szerintem járna nekem valami plecsni is év végén. A pedagógus mártírhalál nevű háromperces abszurd itt is dívik egyébként; dramaturgiailag ezt úgy lehetne körülírni, hogy bejön a tanár, körülnéz, hogy elegen látják-e, majd fennhangon siránkozásba kezd, mennyire beteg/rosszul van/elege van/túlterhelt, elmeséli mennyi kávé/nyugtató/fájdalomcsillapító/pálinka kell neki a napi túléléshez, fenyegetőzik, hogy nyugdíjba megy/táppénzre megy/emigrál/felköti magát, majd, miután nyugtázta a figyelmet, kimegy.
Ők azok egyébként, akiket a tanítási szüneteket wellnessben meg a hegyekben töltik. Meg a tengerparton. Nem, nem azzal, hogy a második, harmadik, sokadik munkájukat végzik otthon, de meg nem is azzal, hogy pl. a beteg/idős anyjukat hordják bevásárolni. Hát ez van.

Azt veszem észre, hogy ezeknek a gyerekeknek úgy hiányzik a normális ember az életükből, mint a levegő. Nem elérhetetlen elitizmusra vágynak, nem haptákban akarnak állni, nem adatokat akarnak magolni a semmiért, hanem emberekkel (!!) szeretnének beszélgetni (!!). Ezért aztán kifejezettem örülök, hogy M. is talált másik állást, mert majd meglátja, hogy a generáció egészének kell a segítség, sőőőt, a burokban felnőtt fiatalok sokkal nehezebben döbbenthetők rá arra, hogy az élet nemcsak elvárásokból, százalékokból, számokból és megfelelésből áll, hanem mi mind egy csapatban játszunk.
Próbáltam már diákot hajnali tanulásról eltéríteni, miután láttam, hogy egy paraszthajszál választja el a kiborulástól, és hallgattam meg történeteket nemtörődöm apákról, nagyszülők által nevelt gyerekről, akit visszatoloncolnak az anyjához, amint elmúlt 18 éves, láttam nagyon káros vallási fanatizmust, gátló önbizalomhiányt és szabálytalanul viselkedő, ezért kirúgással megfenyegetett tehetséges diákot. Mindenhol elkél a segítség, ez a nagy tanulság nekem.

Mindeközben...
A Nemzeti Színház drámaversenyén kb. 8 csapatom indult. Ügyesek nagyon; persze tudom, ki vállalta azért, hogy kibújjon a drámaóra követelményei alól, de ők majd szépen kihullanak.
Kurva vicces lenne megnyerni, és jövőre ott ülni a zsűriben mondjuk az Udvarossal... Ügyesek, és nagyon lelkesek. A többség.

Megbetegedtem. Lásd a fenti sorokat a tanármártírokról, akik összeköpködik a szótlan kisebbséget.

Bejutottam a KÁVA pedagógus workshopjára, amire végül is nem mentem el, mert képtelen a közlekedés Budapestig, leesett az ónos eső, és az energiaszintem--minden beszedett vitamin ellenére--low level. Megígérték, hogy a legközelebbi időpontot is elküldik, és azon, ha beledöglök is, ott leszek.

Életem első regényfordítása után elvállaltam egy rajzolós könyvet, most pedig egy tininaplót fordítok (vagy nem tudom, mi ennek a műfajnak a neve). Karrierem felfelé ível, úgy érzem. Sebaj, a tiszteletpéldányoknak legalább könnyebben találok gazdát, mint a regény esetében...

Sajnos alig van időm edzésre járni. Ez most nem túl intellektuális, de engem azért zavar. Itthon persze próbálok sportolni, de az új munkahely fizikailag sokkal jobban igénybe vesz, mint gondoltam. Ja nem, inkább a sok többi dolog. Tizenötezer+ lépés (vö. lépésszámláló) után nem biztos, hogy elindulok edzésre. Sajnos. Persze biztosan lehetne ez a legfontosabb, és akkor elégedettebb is lennék magammal, de sajnos komoly igényeim mutatkoznak arra is, hogy olykor-olykor elolvassak egy-egy könyvet.

Ja, láttam a Call Me By Your Name-et. Meg kell mondjam, a Három óriásplakát... filmként sokkal jobban megfogott, viszont André Aciman könyve nagyon bejön, az E/1. narrációt nem tudta visszaadni a film, de persze értem, hogy az olaszországi helyszín megkívánta a vizuáliát. Csak hát sajnos ez egy személyes történet, a film meg külső szempontból narrál -- szerintem. Ha elolvastam a könyvet, lehet, hogy írok még erről.

Egyszer csak nyár lesz lassan... de addig még lesznek képek a befagyott Balatonról.

Ezt a zenét a diákjaim mutatták. Azt hitték, kiakadok, de csalódniuk kellett.

Mítoszrombolók

Ma Petőfi kapcsán arról beszélgettünk a diákokkal, hogy miben áll az irodalmi kultusz meg imázsépítés, hogyan születnek az irodalmi legendák és mi tartja őket életben.
Erről már múltkori is volt szó velük, mert a nyolcadik órában, amikor tökre ki voltak bukva már, Barguzinról meg arról az őrült vállalkozóról, Morvairól, mutogattam nekik videókat, meséltem kicsit a túlidealizált költői szerelmekről és múzsákról, bemutattam az "igazi" Szendrey Júliát, és megnéztük Sándor 5-6 portréját a kis helyre szakállával. Azt is megbeszéltük, hogy nemcsak a népiességet, de az útszéli mocskos beszédet is bevitte a költészetbe -- ma biztos remek hiphopsztár lenne. Egy kicst meglepődtek, miközben én az irodalmi mítoszrombolásban dagonyáztam, gondolom, nem ehhez vannak hozzászokva.

Ez a dolog több ponton is aktuális, mert épp egy jó nevű magyar írónő a legújabb, és idei nagyszabású irodalmi versenynek a témája (a nevét csak azért nem írom ide, hogy ne legyek beguglizható, de idén lenne 100 éves). Ez egy hatalmas, határokon átívelő verseny, a határon túliak már egy éve készülnek, mi csak három hete (ne kérdezzétek, miért, belecsöppentem, de a háttérben nyilván orbitális bénázások és sértődések lehettek, aztán a gyakorlóiskola presztízse meg a nagy állami pénzek miatt már nem lehetett belőle kiszállni), úgyhogy úgy állítottam versenyzőt (kötelező jelleggel), hogy megkértem le kellett fizetnem három beígért ötössel.
Szegény, most a Für Elisét olvassa, amit én is újrahallgatok hangoskönyvben, és már az első fejezetnél dobtam egy hátast, hogy egy tizenhét éves lányt vajon mennyire csigáz fel, hogy húsz percen keresztül hallgatja Dódika szüleinek sivár (aka szexmentes) házasélete. 

Amúgy a múltkori rendhagyó órán Szilágyi Zsófia beszélt a szerzőről, rögtön a szívembe zártam, ez a beszélgetés sokat segített abban, hogy valami mosolygós megbocsátással, idős emberek iránt érzett együttérző szeretettől vezérelve tovább olvassam hallgassam ezt a regényt. (Szegény diákomat ez nem hatotta meg, a cselekménytelen, nagyon egocentrikus szószátyár prózától szenved, mint a kutya.)
Elhangzott többek között, hogy ilyen direkt módon saját életből dolgozni olcsó megoldás, de nincs más, mint erről beszélni, hiszen sem a prózai eljárások, sem a soft eseményesség/cselekményesség nem ér meg többet. A társadalmi kontextusról nem is beszélve. A néni szépen megélt az életéből, a nagy műveltségéből, a szövegszerkesztési/retorikai tapasztalatából, mindemellett imádta a figyelmet, és egy percig sem engedte kicsúszni a kezéből a dolgokat. Azt pedig meglehetősen rosszul viselte, hogy komolyabb szakértők nem foglalkoztak vele, őket megátkozta. (Becsszó!)

Szilágyi Zsófia meg Kiss Noémi megközelítésében is az tetszik nagyon, hogy mernek odamondani -- felettébb érdekes, hogy ez csak most, a szerző halála után X évvel történhet meg, persze ezt betudhatjuk annak is, hogy egyszerűen szóra sem méltatták bizonyos; ami érdekes, mert a népszerűsége hihetetlen és töretlen. Ha innen nézzük, elérte, amit akart. Én is olvastam őt, de a mostani viszolygásom jó példa arra, hogy megértsük az olvasási módozatok változását, ahogy az ember maga is alakul meg öregszik (vö. mi a fenét csíptem én ebben annyira?!).
És igen, ki kell mondani, hogy voltak és vannak sokkal jelentősebb szerző(nő)k, akiket nem sikerült ennyire kanonizálni, pedig sokkal bátrabban bántak magukkal, a hőseikkel, a szöveggel és a körülöttük lévő társadalmi-történeti-kulturális kontextussal is.

Na, miután ezeket szépen elmondtam a diákoknak, a ponyvairodalom kapcsán is kitértünk a titokzatos irodalomformáló erők mibenlétére (erről majd a következő posztban esik szó), és beszéltük egy kicsit a (szerintem) túlértékelt szerzőkről is.
Örülök, mert idén az egyetemista csoportjaim elég haloványak, ott a kultúra mibenlétéről van szó éppen, és úgy tűnik, lassan-lassan lecsurran és csöppen, hogy sok helyzetben mekkora orbitális méretű összeesküvés és manipuláció áldozatai vagyunk akkor, amikor már az óvodások is arról beszélnek, hogy a Sátánt Soros Györgynek hívják.

Férfiak, diktatúrák

Elmentem a héten egy könyvbemutatóra. Egy barátom invitált meg rá, bár nekem is a fejemben volt, hogy el kellene mennem, mert nagy rajongója vagyok Nádasdy Ádámnak (nemrég megjelent kötetéről recenziónkat lásd... ja, még nem írtam meg, lehet, hogy nem is fogom). Nádasdy -- akihez egyébként nagyon kellemes emlékek fűznek, mert egyszer egy konferencián, még kezdő kutató koromban ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem -- végül nem volt ott, de ott volt hat másik férfi, aki a rendszerváltás előtti meleg szubkultúráról mesélt saját élmények alapján.

Az egész könyvbemutató egy újonnan nyíló pécsi szórakozóhelyen került megrendezésre két helyi résztvevővel és több budapesti vendéggel. A könyvhöz társul egy dokumentumfilm is, amit most júliusban kezdenek el játszani a helyi mozik.
A beszélgetés érdekesre sikerült, bár viszonylag sematikus kérdések hangoztak el, és a kezdeti szándék ellenére végül is (hála isten) a politikamentességet sem sikerült megvalósítani. Arra a felvetésre, hogy ki miért vállalta a szereplést, sokféle reakció született, a kedvencem az volt, hogy az egyik résztvevő azt mondta: az ő családjában szinte minden férfi 60 éves koráig él, neki tehát már csak öt éve van, mit is veszíthet. Az egész társaságra jellemző volt az a szimpatikus lazaság meg kötetlenség, ami végül is az egész közönséget feloldotta. Viszont azért markánsan el lehetett különíteni a bohém, illetve az identitását nagyon is (politikai értelemben is) komolyan vevő interjúalanyokat itt a beszélgetésen is.

László és Gábor például meséltek az első érdekvédelmi egyesületről, amit ők alapítottak, aztán arról, hogy hogyan zaklatta őket a rendőrség, ami azóta sem teljesen korrekt módon jár el, ha szükség van rá. A tévéből is ismert Mocsonaki László is kiegészítette ezt vonalat néhány finom történettel, például az első felvonulással kapcsolatos élményeivel, vagy a 2008-as botránnyal, amikor szarral lőtték meg kövekkel dobálták őket a szélsőjobboldali demonstrálók, akiket persze nem vitt be a rendőrség. Hogy egy felvonulást megszervezni adminisztratív szempontból mennyivel bonyolultabb, mint egy náci ellentüntetést. Hogy a rendőrség is homofób, bár hivatalból ki vannak rendelve a védelemre. Hogy amikor egy idős édesanya (aki a lányával jött) asztmás rohamost kapott a pániktól, a rendőrségi orvos nem volt hajlandó segíteni neki.

Mindez arra érkezett reakcióként, amit a hallgatóság soraiból egy negyvenes férfi vetett fel, miszerint a könyv illetve a könyvbemutató "túl hepinek" tűnik, és hogy mi a tétje ennek az egésznek. Mi a dokumentumfilm meg a könyv célja?
Erre az egyik válasz az volt, hogy információt szeretne nyújtani azok számára, akiknek erre szüksége van, mert esetleg vonatkozások nélkülinek érzik a saját (meleg) életüket. Másrészt történelmi dokumentum, ha tetszik, a kisebbségtörténet része, ennél fogva hiánypótlás is. És felhívja a figyelmet arra az egyébként tök triviális tényre is, hogy ez nem egy homogén csoport/szubkultúra, hanem pont olyan sokféle, mint bármelyik másik.

Az általam bohémabbnak nevezett résztvevők részéről egyébként (azokat hívom így, akik főleg a kalandjaikról meg az ismerkedéseikről, a korzózásról beszéltek nagy röhögve) el is hangzott, hogy nem értenek egyet a könyv címében a "diktatúra" kifejezéssel, hiszen ők nem érezték magukat megszorítva a rendszerváltás előtt. Ma sokkal jobban kell félni. Ma sokkal jobban kell titkolózni, ugyanakkor viszont nincs miért, hiszen mindenki tudja, csak az hiszi azt, hogy senki nem tudja, aki az érdeklődés középpontjában érzi magát.

Közönségként azt láttam egyébként, hogy a legfelszabadultabbak a fiatalok. Mert valami olyasmit láttam az arcukon, hogy "basszus, nem vagyunk egyedül". Hát már ezért is megéri ez talán.

A filmet még nem láttam, de életemben először érzem úgy, hogy el kellene menni felvonulni. Nem valakinek a zászlója alatt vagy ilyesmi, hanem csak úgy.

honlap: http://melegferfiak.blog.hu/
Interjú a film rendezőjével itt.

  

Wit

A Wit című darabot Margaret Edson amerikai drámaíró írta 1999-ben, Pulitzer-díjat is kapott érte. A címlapon a szóban az i-t egy pontosvessző jeleníti meg (W;t), majd később szó lesz róla, hogy miért. (A megfilmesített verzió címe egyébként Fekete angyal, ami teljes melléfogás, erről szintén írok később.) Magyar fordítása a darabnak nincs, komolyan megfordult a fejemben, hogy megcsinálom, de ahhoz időmilliomosnak kellene lennem.

Az alábbiakban egy meglehetősen leegyszerűsített, semmiképpen sem tudományos igényű fejtegetés következik, mert ezt a szöveget (és a filmet) sikerült fogyasztó olvasó módjára teljességgel szubjektíven érteni. És valahol egyébként erről is szól a darab szerintem: hogy tökre nem ciki az, ha így olvasunk, értünk, fogadunk be bármit is. Még ha mondjuk a szakma kötelez is.

A főszereplő (nagyrészt egyszemélyes a darab) Vivian Bearing, egyetemi professzor, a 17. század (jelesül John Donne) kutatója, aki megtudja orvosától, hogy előrehaladott petefészekrákja van. Aláveti magát egy kísérleti kezelésnek, ami végül nem jár sikerrel, és végül meghal. Ez a felszíni cselekmény azonban nem a lényeg, mert ami fontos, az Vivian folyamatos önanalízise, amit a halálközeli állapota idéz elő. (Egy hallgató mondta az órán -- teljesen helytálló -- hogy a betegség elfogadásának, feldolgozásának, stb. pszichológiája felől is olvasható a történet, ez azonban számomra most másodlagos.) Az önanalízis részben régebbi emlékek felidézésével történik, részben a kórházi állapot megélésével, megértésével.

Az emlékekből megtudjuk például, hogy Vivian eminens diák volt, és megismerünk egy esetet, amikor A. M. Ashford, a tanára helyteleníti az egyik dolgozatát, amelyben Bearing John Donne verseinek -- szerinte -- nem megfelelő kiadását használja. A vers a Szent Szonettek 10. darabja, a halálról szól. Az utolsó sor központozásán folyik a vita, amely Vivian szerint:

And death shall be no more; Death, thou shalt die! (pontosvessző, vessző, felkiáltójel)

Ashford verziója viszont:

And death shall be no more, Death thou shalt die. (egyetlen vessző, pont)

Bearing büszke a kutatómunkájára, Ashford szerint viszont a metafizikus költészetben igenis fontos a központozás, és aki ennek nem tulajdonít nagy jelentőséget, olvasson modern regényt vagy Shakespeare-t. A vers egyébként a halállal való szembenézésről szól, az első sorban ("Halál, ne kérkedj") a megszemélyesítés egyrészt felidézi a középkori haláltánc hagyományt is, másrészt a halál nem

örökkévalóként/álomként/átmeneti állapotként való értelmezése teret ad persze a vallásos olvasatnak is. Donne az 1620-as évektől betegeskedett, de betegsége alatt sok meditatív költeményt és más verset írt, többek között ezt a fentit. Külön érdekesség, hogy pár hónappal a halála előtt megcsináltatta portréját, ami őt ábrázolja, amint a feltámadáskor visszatér. A portrét mementóként az ágya fölé akasztotta. A kép és a Donne-vers együttes olvasása egyébként sokféle érdekes értelmezési lehetőséget felvet (nem fogom megtenni, nem tudok semmit Donne-ról), és még izgalmasabb őket összeolvasni az Edson-darabbal.

Ashford professzor tehát azért ellenzi a szonett sorának pontosvesszős és felkiáltójeles változatát, mert szerinte ez túlságosan erős (és színpadias) különbségtétel a halál és az örökkévalóság között. A vessző viszont csak leheletnyi különbséget tesz a kettő közé, a halál olyan, mint egy vessző, egy pillanatnyi szünet. Nincs éles distinkció tehát, nincsenek bináris oppozíciók, úgymint élet-halál, jelen-múlt, stb. Ezután a további kutatás helyett kiküldi Vivant a napsütésre, a szabadba, de ő végül visszamegy a könyvtárba, hogy folytassa a munkát.

És itt jön a képbe a wit fogalma (fontos terminus Donne költészetének megközelítésénél is), amit magyarul nagyon nehezen lehet meghatározni. Alapjelentése 'intellektus', 'éles eszűség', az észlelés és a megértés kiváló képessége, de a szó utal a kifejezésmódra is, azaz a wit egyben a nyelv használatának különleges képessége; paradoxonok, ellentétek, hasonlatok, irónia (stb.) kreatív használata. Azaz a wit a formára (is) vonatkozik, nemcsak a tartalomra, ha jól értem, önmagában is -- a mögöttes kontentet nem feltétlenül figyelembe véve -- művészeti és filozófiai attitűd. Közvetve azt is jelenti, hogy a hétköznapi tapasztalatainkat hogyan tudjuk szavakba önteni, ezáltal megérteni és megértetni. Erre vonatkozik Ashford kifogása, de a dolgot egyben el is idegenítené tanítványától, hiszen irodalmat/filológiát magyaráz, aztán kiküldi a fűre napozni.

Viviannek ez nem megy, és erre szép lassan maga is rájön, ahogy visszatekint az életére. Úgy tűnik, a karrierjében és a magánéletében is szigorúan szétválasztja a személyest és a professzionálist oly módon, hogy a személyes szinte nem is létezik. Az egész életét próbálja a(z általa valahogy értelmezett) wit elve mentén megélni, mindenben a rációt, a hideg logikát látja. A betegségében is. A hírét higgadtan fogadja, beleegyezik a kísérleti kezelésbe, az orvosokhoz és a kórházhoz is a nyelven keresztül viszonyul (hiszen a kezelőorvosa és ő is professzorok). Úgy gondolja, ha megérti az orvosi terminológiát (és filológusként elég jól megérti), megérti a helyzetet és az állapotát is, és ez pont elég. Ami leképezhető a nyelv által, az tehát befogadható, megérthető, és tiszta sor. A betegség megmagyarázása által a halál is megmagyarázható és megérthető, ergo elfogadható. Ily módon eleinte ugyanazt az álláspontot képviseli, amit a (szintén a tudományt képviselő) orvosok, akiről az ápolónő azt mondja, ők "életet mentenek" bármi áron. Szigorúan tudományos alapon.

Igen ám, csakhogy Vivian nem számol azzal a mérhetetlen szenvedéssel, fájdalommal és rosszulléttel, amivel szembesülnie kell. A fájdalom ugyanis egy szinten már megfogalmazhatatlan, a nyelven túli.Kezdi tehát elveszíteni a kontrollt, amihez az is hozzájárul, hogy ezen a terepen ő nem elemző elme, hanem strukturálisan elemzett (anatómiai) tárgy (pont úgy, ahogy számára a versek), és erre is fokozatosan kell rájönnie. Kezdetben ironikusan, professzori fölénnyel figyeli a medikushallgatókat, akik a testét vizsgálják, később pedig már hisztérikusan tiltakozik a tesztek ellen. Emellett a professzionális/szakmai viszonyok helyett a valódi emberi kapcsolatokat kezdi hiányolni, valami olyasmit, ami addig soha nem érdekelte. Irodalom/tudomány és élet/halál kezd tehát szétválni, ahogy a halál metafizikus és fizikális megtapasztalása is. Vivan egyrészt rájön, hogy a halál(félelem) és a szenvedés valódi. Ezzel együtt pedig kezdi elveszíteni a konkrét érdeklődését a kutatás(i téma) iránt, és kezdi hétköznapi emberként megélni a helyzetét. Ennek legmarkánsabb jelenete, amikor az utolsó jelenetben Ashford professzor meglátogatja, és Donne-t szeretne olvasni neki. Vivian viszont nem akar Donne-t hallani, és Margaret Wise Brown The Runnaway Bunny című mesés történetére alszik el végül örökre. A mese a szökni vágyó nyulacskáról szól, akit a mamája biztosít arról, hogy bárhová is rejtőzik, ő mindig meg fogja találni. Ashford csodálkozva fedezi fel, hogy a nyulacska akár a lélek ('witty') allegóriája is lehetne, ami hiába próbál rejtőzködni Isten elől, ő mindig látja.

Mikor Vivian meghal, az orvosai (egy téves riasztás okán) megpróbálják újraéleszteni, mert nem tudnak róla, hogy erről korábban lemondott (ami szintén egyébként a személyiségfejlődésének egy fontos fázisa). A darabban ezután lemeztelenedve a fény felé sétál (vö. örökkévalóság), a filmben viszont Vivian hangján (Emma Thompson) a Donne-verset halljuk, a hangsúlyt mintegy ironikusan a vesszőre téve. Ez a jelenet képileg is nagyon szépen összevág a fenti (ikonografikus) Donne-féle halálértelmezéssel.

Hosszasan lehetne még ecsetelni, hogy mi mindenről szól a W;t: 1) annak a belátásáról, hogy nem minden körülményt és helyzetet kontrollálhatunk az életünkben 2) a pusztán intellektuálisan és a 'valóban' megélt élet minőségi különbségéről 3) bizonyos dolgok definiálásának a lehetetlenségéről 4) a határokról 5) a rosszul értelmezett witről. 6) stb. Mindegyik megközelítés érvényes -- a feminista olvasatot még csak szóba se hoztam -- és nem is feltétlenül kell választanunk.

Hiánypótlási kísérletek

Mivel régóta akartam pótolni amerikai irodalombeli hiányosságaimat, egy szuszra elolvastam a 90-es évek két nagy slágerét, Bret Easton Ellis Amerikai psychóját és Chuck Palahniuk Harcosok klubját. Az előbbit még a tesóm polcán fedeztem fel nagyon régen (fogalmam sincs, honnan szerezte be, nem nagyon volt kortárs irodalom rajongó tudtommal, majd a következő borozáskor megkérdezem), az utóbbinál meg érdekelt, hogy ez most irodalom-e vagy inkább a filmre koncentráljak.

Az Amerikai psycho ugye a perverz és kegyetlen jeleneteivel vált hírhedtté. Én meglepődve tapasztaltam magamon, hogy ezek a részek engem, mint olvasót, egyáltalán nem zaklatnak fel, persze 2015-öt írunk, és én is sokat változtam ártatlan olvasó korom óta, de inkább az izgatott, mennyire gáz világ is ez.... és hogy mennyire valós. Bateman a regény elejétől a végéig úgy viselkedik, és úgy él, ahogy és ez senkinek fel nem tűnik. Hiába tesz utalásokat a gyilkolási ösztönére és a perverzióira, senki nem tartja ezt összeférhetőnek az életvitelével, az anyagi helyzetével és a társadalmi pozíciójával. Vagy ha annak is tartják, nem akarnak konfrontálódni a valósággal. Bateman ezért teheti, amit csak akar. A társadalom, a környezet tehát legalább annyira felelős, mint Patrick, az antihős, aki -- ahogy a regény interpretációi tartják -- a fogyasztói társadalomból való menekülési kísérleteképpen kínoz lányokat. A reklámok, a ruhamárkák, a videókölcsönző, az éttermek pedig persze mind annak a fényűző életnek a szinonimái, amik elfedik ezeket a patologikus állapotokat - amik egyébként ma is fennállnak. A pénz mindent betemet. Az például, ahogy a fejezetekben látszólag teljesen ésszerűtlenül közhelyes és egyszerű popzeneelemzések vannak, teljesen jól tükrözik azt az őrületet, amit a regény reprezentál, minden áru, értéke semminek nincs, hol van már a tavalyi hó. Elviseljük a társaságot meg a családot, mert ez a norma és a sikk (hogy pl. puccos helyekre lehet hordani őket kajálni), de valójában halálra idegesítenek minket, mert megzavarják a kényelmes magányt és a kiharcolt individualizmust.
Mindez olyan halálos közönnyel (vö. minimalista próza) kerül bemutatásra, mintha csak egy kéregető hajléktalan mellett mennénk el szenvtelenül a nyugati aluljáróban.

A Harcosok klubja más metaforákkal/szimbólumokkal dolgozik, a klub a kapitalista, fogyasztói, művi világban a valóság, ahol hús-vér a fájdalom és az érzések, és amivel enyhíteni lehet az egész életet átható álmatlanságot, alvásképtelenséget és nyugtalanságot. A fizikai lehatolás/behatolás/áthatolás a húsig az egyetlen igazi dolog, ami létezik, és ami talán elérhető, bár bizonyára ez is csak egy illúzió, hiszen a szétvert orr meg az elrepedt borda sem szabadít meg a fájdalomtól.
Az embernek már nem elég az őrület, hanem őrület ÉS alternatív identitás kell ahhoz, hogy valahogy el lehessen viselni a kátyút és a káoszt, ami odáig vezet, hogy a Nemezis-terv keretében felrobbantsuk az egész kócerájt. Csak azt nem vesszük észre persze, hogy ennek a borzalomnak mi is okozói vagyunk, és ezért az önpusztítás is, mert releváns válaszaink már nincsenek arra, ami van. Túl vagyunk a pián, a drogot meg mindenféle tudatmódosítókon, próbáljuk a "jót követve" megszerezni az üdvösséget (ld. segítő csoportok és relativizált problémák), de ez is csak egy önámítás, mert már csupán az is, hogy reggel felkelünk, az őrület felé sodor minket. Ez volt a 90-es évek, ez a 2000-es évek és a 2010-es évek is talán.
Tényleg nem marad más megoldás, csak egy Nemezis-terv.

Janne Teller: Semmi

Egy csapatnyi nyolcadikos egy dániai kisváros általános iskolájában úgy dönt, bebizonyítják nihilista osztálytársuknak, hogy az életnek igenis VAN értelme. A hippi felmenőkkel rendelkező Pierre ugyanis úgy véli, semmi nem elég fontos az életben ahhoz, hogy annak jelentőséget tulajdonítsunk.

A felütés nem igazán egy klasszikus ifjúsági regényre vall, bár ha az utóbbi évek ifjúsági irodalmát nézzük, a történetek, a világkép és a szereplők is egyre kevésbé idilliek és meseszerűek. Pierre Anthonra mondhatjuk, hogy realista, hogy Byronista vagy hogy spleen, de a viselkedése nem nagyon tűnik póznak, de még kamaszos dühnek sem igazán. A napjait egy szilvafa tetején tölti, mint valami középkori remete, és azzal foglalkozik, hogy az osztálytársai gyermeki illúzióit töri darabokra (stílszerűen szilvával hajigálja őket fentről), és Lucifert, a tagadás szellemét játssza a gyermeki paradicsomban.

A csapat mindent elkövet, hogy Pierre-t, a filozófust visszarángassák a boldogságba és az élet értelmében való hitbe, ami egy tökéletesen naiv és helyes szándék, hiszen az életben minden gyerek úgy indul, hogy a bizalma a jóságban, a biztonságban és az életben töretlen. A küldetés végül -- az ifjúsági regények happy endes narratívájával szemben -- nem sikerül. De a legnagyobb törés talán nem is ez, hanem hogy rádöbbennek arra, hogy amit értéknek hittek, és amit a Fontos Dolgok Halmába összegyűjtöttek, tulajdonképpen mulandó, és előbb-utóbb értéktelenné válik. Pierre Anthonnak tehát reménytelenül igaza van, az ördög nyert.

Pierre vesztét nem az okozza, hogy nem hajlandó tudomást venni a Fontos Dolgok Halmáról, hanem hogy végül bebizonyosodik, hogy igaza van. Az igazság fáj, szokták mondani, úgyhogy le is számolnak vele gyorsan. A többi gyerekszereplővel szemben Pierre ugyanis gondolkodik, és olyasmire jön rá, amit a többiek nem akarnak hallani.

A történet tehát nem túl bonyolult, a jó és a rossz dichotómiájára, küzdelmére, dilemmájára épül, a furcsaság csak az, hogy a gyerekeket hagyományosan a jó világához kötjük, itt pedig az látszik, hogy mennyire kiábrándítóan relatív minden: a jó szándék, illetve az arra adott negatív reakció hogyan fordul át gonoszságba. A legyek ura (ami persze nem ifjúsági regény) óta tudjuk, hogy a gyerekek akár borzalmakra is képesek, sőt, olykor gonoszak, és hiába próbáljuk a társadalom hatásainak betudni mindezt, az egyéni felelősség akár a gyerekeknél is felmerülhet. Ha mindig nem is, itt biztosan -- a regény narrátora az egyik szereplő, akit nem a kívülállósága tesz meg beszélővé, hanem csak a véletlen. Morális dilemmák nem igazán vannak, még akkor sem, amikor már egészen vad dolgokat kell beadni a Fontos Dolgok Halmába. A szülők csak a történet végén kerülnek képbe, amikor az egyik kissrácnak a mutatóujját követelik a Halomba; ekkor a korábbinál még szürreálisabb fordulatokat vesz a történet. A gyűjtemény egy rakás tárggyá válik, és bár kiderülhetne, hogy az "élet értelme" nem a kollekció darabkáiban manifesztálódik, hanem az maga a cselekvés, a törekvés lett volna esetleg, ezt senki nem ismeri fel.

Nem akarom azt az olvasatot erőltetni, hogy a Semmi egy ifjúsági regény, de nyilvánvalóan a gyerekeket érintő kérdéseket (is) feszeget nagyon hasonló módon azokhoz a könyvekhez, amik az utóbbi években lettek népszerűek (Harry Potter-széria, Útvesztő-trilógia). Nos, igen, a kamaszok manapság egyáltalán nem látják rózsaszínnek a világot, persze lehet, hogy régen sem látták annak, csak míg a pöttyös és csíkos könyvekben minden problémájuk megoldódott, ezek az új regények mintha -- még ha persze metaforikusan is -- jobban rávilágítanak azokra a dolgokra, amik valóban érdeklik őket. Mondjuk ilyen az élet értelme, a boldogulás, az érvényesülés, a túlélés, a racionalizmus kontra érzelmek, a gonoszsággal, az elnyomással, a különbözőséggel való szembesülés, és ilyesmik. Hallottam én már kamasztól, hogy az élet nagy szívás, és nem, nem volt depressziós, nem is a szerelmi életére gondolt, csak hát együtt él a szüleivel, és része a mindennapos létharcnak. Mintha manapság korábban kellene szembesülni a valósággal vagy azért, mert nincs erőnk illúzióban tartani a gyerekeket (hiszen már nekünk sincsen olyanunk), vagy mert a külvilág túlságosan a mindennapjaink része lett, és ezáltal beletolakszik a gyerekek életébe is. Nem mondom persze, hogy ettől még ne létezne szép gyerekkor, de egyáltalán nem csodálkozom, hogy a tizenévesek nem akarnak felnőni. Nem akarják meghallani Pierre-t.

        

A Shakespeare-titok

Befejeztem Jennifer Lee Carrell könyvét, A Shakespeare-titok címűt, ami tulajdonképpen egy koramodern kort érintő A Da Vinci-kód. A cselekménye körülbelül annyi, hogy egy volt anglista, azóta színházi rendezővé előlépett nőre (Kate) kap a régi professzorától egy brosst, és ezzel számtalan kaland veszi kezdetét. A cél Shakespeare elveszett darabjának, a Cardeniónak a megtalálása, mellékszálként pedig annak kiderítése, hogy létezett-e egyáltalán Shakespeare. (Végül is nézőpont kérdése, hogy melyik a fő, és melyik a mellékszál.)

A regény nem volt különösebben jó, bár talán azért éreztem ezt, mert más misztikus krimik olykor fordulatosabbak. Viszont ami érdekessé tette mindezt, az a rengeteg információ, hiszen a szerző igazából tényleg irodalomprofesszor, a könyv utószavában pedig felsorolja mindazokat a helyeket, archívumokat, könyvtárakat, ahol a kutatás miatt megfordult.

A regény egyik érdekes témája tehát a Cardenio, amit Shakespeare, és szerzőtársa, John Fletcher elveszett darabjának tartanak (Shakespeare-nek több elveszett, de hivatkozott műve van, ezekről általában az ún. Stationers' Registerből tudunk, ami azokat a darabokat, műveket sorolta fel, amik kiadását engedélyezte a korabeli szerzői "jogrendszer"). A szöveg maga nincs meg, ám E. K. Chambers fontos színháztörténeti munkája (a könyvben is szerepel!), a négy kötetes The Elizabethan Stage (1923) hivatkozik rá. A történet sem ismert, de a főhőse valószínűleg Cervanes Don Quijotéjának az egyik mellékszereplője, aki abba őrül bele, hogy az igaz szerelmét elszereti tőle az egyik barátja.
A regény ennek a darabnak a történetét köti össze egy Jakab-kori históriával, illetve szerelmi három(vagy sok-?)szöggel, amit egyébként elég nehéz kibogozni, és számomra nem is volt annyira érdekes.

Ami Shakespeare szerzőségét illeti, a Shakespeare-tudósok és fanok több táborra oszthatók. A Stratfordiánusok szerint a stratfordi Shakespeare (aki tényleg létezett) a darabok szerzője, punktum. Aki ezt nem hiszi, azaz az anti-Stratfordiánusok több elképzelést is dédelgetnek arról, hogy ki lehet a valódi szerző, a kételkedésük okai pedig többek között a Stratford - London távolság, valamint hogy a kesztyűkészítő John Shakespeare fia, William, képtelen lett volna ennyi világirodalmi tudást, nyelvi kompetenciát, költészettant, ikonográfiai ismereteket, dramaturgiai készségeket, stb. elsajátítani rövid élete alatt. Ehhez hozzájön az, hogy elég kevés az életrajzi adat, különösen az 1585-92-es évek között időszakról (a tudomány ezt "the lost years"-nek hívja), ami után egyszer csak hirtelen özönleni kezdtek a darabok. Shakespeare egyik darabja sem maradt fent kéziratos formában, összesen 6 db állítólagos aláírást ismerünk tőle, mindegyiket jogi dokumentumokról, illetve a Sir Thomas More című darab fennmaradt három oldaláról gondolják még azt, hogy esetleg ő írhatta.
A darabok ún. quarto formában maradtak fenn (ezek 1-1 darab kiadását jelentik), illetve 1623-ban jelent meg az Első Folió kiadás, ami 36 színdarabot tartalmaz (azért első, mert készültek későbbi kiadások is). Ezt John Heminges és Henry Condell színészek gyűjtötték össze és szerkesztették, előszavát pedig Ben Jonson írta. Ezen található a híres, félig kopasz kleopátrahajú portré is. (A vers a regényben is szóba kerül annak kapcsán, hogy hogy is nézhetett ki William, Jonson egyik sora ugyanis így szól: "Reader, looke / Not on his picture, but his Booke".)
 A First Folióból állítólag 228 példány még mindig létezik (és persze számtalan másolat, például Stratford-upon-Avonban), a British Libraryben van kettő, a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárban pedig kb. 80. Mivel a világ egyik legdrágább könyve, időről időre megkísérelnek ellopni egyet-egyet. A regény krimi része ebből (is) táplálkozik.

Tehát ami a szerzőséget illeti, az alternatív szerzőjelöltek száma kb. 80, a legismertebbek Francis Bacon, Christopher Marlowe, William Stanley, Derby hatodik earl-je, illetve Edward de Vere, Oxford tizenhetedik earl-je. Utóbbiról készült az Anonymus című film 2011-ben. Pro és kontra is rengeteg érvet fel lehetne sorolni, a Shakespeare-hívők szerint a korabeli referenciák, valamint a stratfordi Holy Trinity Church-beli sírfelirat (amit, mikor ott voltam, nem tudtam megnézni) meggyőzően bizonyítják, hogy Shakespeare volt a színpadi művek szerzője.

A szerzőség vita egyébként a 19. században indult, és több neves szépirodalmi szerző is állást foglalt. Számomra ez volt a regény legérdekesebb vonatkozása, mert elég keveset tudtam erről. Néhány példa: Delia Bacon a század közepén Francis Bacon és Walter Raleigh szerzősége mellett érvelt. Előadásokat tartott, elveszett kéziratok után kutatott, sírokat akart felnyitni. Hatására a 19. században neves írók és színészek közreműködésével bírósági pereket tartottak, amelyek azt voltak hivatottak eldönteni, hogy Shakespeare-e a Shakespeare-darabok szerzője. A 19. század végén és a 20. század elején merült fel a többi jelölt neve, Marlowe-é és Edward de Vere-é. Marlowe kapcsán felmerül, hogy nem halt meg 1593-ban, hanem Spanyolországba menekítették, hogy megmentsék az ateizmusa miatti börtöntől illetve halálbüntetéstől, és innen szervezte meg darabjai kiadását Londonban. Aki de Vere-ről többet akar hallani, látni, nézze meg a fent említett filmet. Tény, hogy Oxford grófja literátor volt a javából, verseket és darabokat is írt, a film szerint egyenesen I. Erzsébet törvénytelen fia és volt szeretője.

A regény a csoportos szerzőség mellett áll ki, azaz azt mondja, hogy több jelölt állt össze és alkotott azért, hogy létrejöjjön a shakespeare-i életmű, de Jennifer Lee Carrell csoportosítása nem felel meg a hivatalosan publikált kombinációk egyikének sem, saját verziója van.
A lényeghez tartozik még egyébként, hogy a hivatásos, akadémikus Shakespeare-kutatás általában Stratfordiánus. Részemről (ó, poszt-strukturalizmus és színháztudomány) totál nem érdekel, ki írta a darabokat.

Emma Donoghue: A szoba

A napokban láttam a Prisoners című filmet, és az jutott eszembe, hogy oké, oké, a túszok a filmekben mindig kiszabadulnak, főleg a gyerektúszok, de arról sosem szólnak a filmek, hogy mi történik azután. Hogy hogyan sikerül feldolgozni a traumát, hogyan sikerül a visszailleszkedés, az azutáni élet.

Emma Donoghue (a nevét ejtsd így) A szoba című könyvét még tavaly karácsonyra kaptam meg (vagy előtte a szülinapomra, nem emlékszem), és most volt alkalmas az idő arra, hogy elolvassam. Pár napban telt, nagyon izgalmas és szépen felépített regény, ami viszi, az persze egyrészt a témája. Ügyesen lovagolja meg a bulvárt: egy fiatal nőt egy atombiztosra átalakított kerti fészerben/műhelyben (a Szoba) tart fogva egy elmebeteg sok-sok éven át, ami alatt megszületik egy kisgyerek: ő az ötéves narrátora a regénynek. Számára a Szoba a valóság, a kinti világot egyáltalán nem ismeri, az a jelrendszer, kontextus, amiben tájékozódni tud, belül van. Az olvasó is ezt a szűk horizontot kapja eleinte, aztán fokozatosan tágul a tudásunk, elejtett részetekből derül ki a szituáció (ha esetleg nem olvastuk volna el a fülszöveget). Mondjuk itt megjegyezném, hogy ez nem mindenhol konzekvens, néhány helyen "túl felnőttesbe" vált a narráció, de enélkül valószínűleg nem is lehetett volna megoldani. (Vagy igen, de akkor kevésbé bestseller a könyv.) A "túl felnőttes" úgy kap indoklást, hogy Jack különleges kisfiú, mivel öt éve be van zárva, semmi más dolga nincs, mint hogy a rendelkezésre álló eszközök segítségével a tudását és a kommunikációját fejlessze.

A regény alapvetően két nagy részből áll, "előtte" és "utána" részből: az elsőben az olvasó kap fokozatosan csepegtetett információkat arról, hogy mi a regény beszédhelyzete meg mik a körülmények, a másodikban pedig Jack ébred rá fokozatosan a való világra. A végén már szinte egyedül, mert Anyával történik valami (ezt nem mondom el, így is elég sok a spoiler, na nem mintha máshogy lehetne beszélni erről a regényről). Más szóval az elején ő a mindentudó (illetve Anya), egy ponttól pedig mi.

Arról most nem beszélek, hogy a gyermeki nézőpont így meg úgy, viszont a fordítás elég jól érzékelteti ezt a perspektívát, és a gyereknyelv is ad egy plusz az olvasásélménynek. Hol humoros, hol helyesen naiv, és hát pont azt a speciális világlátást/világértelmezést adja, ami miatt az ember szeret gyerekekkel beszélgetni. Az, hogy emögött egy tragédia húzódik (mint a legtöbb gyerek narrátorral ellátott felnőtt regényben), nem túl meglepő, ami inkább meglepő, az az, hogy -- amint mondtam -- Jack néhol feltűnően bölcs és érett. Mondjuk ennek híján nem jöhettek volna létre olyan kulcsjelenetek, mint például a Szobától való utolsó elbúcsúzás.

Olvasás közben valamiért arra gondoltam, hogy színdarabot kellene írni belőle. Nagyon kicsi térben lenne a narrátor elöl, a földön, és minden mást árnyjátékok formájában látnánk a falon. A fogság meg a Kint valahogy másféle árnyjáték lenne, a Kint történései esetleg egy tejüveg mögött történnének, mint egy pszichiátrián.... vagy a szülészeten....

"Jó lenne mindig a Tévét nézni, de szétrohad tőle az agyunk. Mielőtt lejöttem a Mennyországból, Anya egész nap bekapcsolva hagyta, és zombi lett belőle, ami olyan, mint egy szellem, csak úgy megy a lábával, hogy puff-puff. Úgyhogy most mindig kikapcsolja egy műsor után, és akkor a sejtek megint kinőnek napközben, és vacsora után megint megnézhetünk egy műsort, és alvás közben új agyat növeszthetünk. [...] A reklámot lehalkítja, mert az olyan gyorsan szétpépesíti az agyunkat, hogy a fülünkön át fog kicsöpögni."

A kép saját szkennelés, a belső címlapról való.

Az éhezők viadala-trilógia

Szeretek ún. ifjúsági könyveket olvasni, mert szerintem az "ifjúságiság" nem abban nyilvánul meg, hogy mondjuk gagyi egy téma, hanem hogy egyszerű a nyelvezet, a stílus, nem kell gondolkodni, hogy hová bújt a narrátor, stb. Ennélfogva az ifjúsági regények számomra könnyen és gyorsan olvashatóak, általában lendületes a sztori és magával ragadó a cselekmény, nincs fölösleges filozofálás és lelkizés, szóval pörög az egész.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Az éhezők viadala-trilógia kifejezetten ifjúsági regénysorozat lenne, lehet, hogy nem az, hanem jó bestseller. A bestsellerek ellen egyébként semmi kifogásom, nem gondolom, hogy kultúrsznob lennék, egy-egy ilyen könyv megjelenésekor (és a körülötte tapasztalható őrület kapcsán) csupán annyi szokott eszembe jutni, hogy de jó, hogy olvasnak az emberek, de szuper, hogy nem valóságshow-szereplőkért rajonganak (mondjuk hát értük is, de tán nem ugyanazok).

Én egyébként nem magamnak vettem meg a sorozatot, de az általam szándékolt célközönséget nem találta el annyira, szerinte ugyanis kevés benne az ütközet meg az akció - számomra ez inkább azt igazolta, hogy azért klasszisokkal többet ér ez, mint mondjuk a Warcraft-könyvek. Elég hamar végigolvastam mindhárom részt, a harmadik tetszett a legjobban, mert addigra már a végletekig bonyolódott a főszereplő lelke, komoly dilemmái voltak magával és a világgal (na meg a pasikkal, kamaszlányról lévén szó), ráadásul kapott némi társadalomkritikai mondanivalót is az egész.
Dióhéjban: a jövőben járunk. Minden évben, valóság show-szerűen megrendezik az Éhezők Viadalát, ami egy amolyan túlélőshow gyerekek, fiatalok számára, életre-halálra egy mesterségesen kreált környezetben (dzsungel, erdő, tenger, miegymás). A körzetekre osztott birodalom minden körzetéből (mint a pokol körei, csak itt minél messzebb jutunk a központtól, a Kapitóliumtól, annál szegényebb a populáció) neveznek be/sorsolnak ki gyerekeket. Itt az első kötet végén egy Katniss nevű lány nyer a tizenkettedikből. (Ebből van a film.)
A sztori lényege viszont nem ez, hanem a nyilvánvalóan zsarnoki és diktatórikus Kapitólium, és a peremvidékek, a körzetek ellentéte, a játszma utáni össznépi lázongás, forradalom, és annak végkifejlete. Katniss ui. a győzelem után afféle forradalmi szimbólummá válik (részletek a regényben), és ennek nyomán elindul a szervezkedés a körzetekben a hatalom ellen.

Ami igazán tetszett, az egyrészt az, hogy a fiataloknak szóló történetek zömével szemben itt egyrészt komoly társadalmi vonatkozás is van, mármint ami a diktatúrák működését illeti. Jó, volt ilyen a Harry Potterben is talán, de ott a varázsló-szetting elvette a realitásértékét az egésznek, míg itt egy olyan jövőbeli utópiát látunk, ami akár sokkal valóságosabbnak is tűnhet. Másrészt felvillan az is, hogy a sikernek, győzelemnek a személyes vonatkozásokon túl akár komoly hatása is lehet az egyén környezetére a családtól a közösségig ívelően. Most, amikor például a számítógépes kaland- és akciójátékokat a cheat kódokkal simán pár óra alatt végigjátsszák a gyerekek az egyéni dicsőségben tobzódva, ez szerintem elég fontos aspektus. Harmadrészt nagyon jól látszik az, hogy az elnyomó rendszerekre adott válasz sokszor ugyanolyan autoriter, mint maga a kiindulópont: itt például (spoiler következik!) a diktatúrát támadó lázadók vezéréről derül ki, hogy nem kisebb zsarnok, mint az elődje. Ezért aztán a regény úgy ér véget, hogy Katniss, a nemzeti hős (akinek a saját identitásával végig különféle változatos kétségei vannak, és szerintem ez is remek) nem Snow elnököt (1. számú diktátor), hanem az utódját, a lázadók elnökké kikupálódott vezérét lövi agyon (2. számú diktátor). Bár ezt a befejezést az utolsó harminc-ötven oldalon lehetett sejteni, számomra kellemesen közhelymentes megoldás volt.
Ugyanúgy, ahogy az is, hogy a magánéleti szálon Katniss, aki ugye végig két srác között vergődik (Gale, a gyerekkori barát és az élet viharai által megedzett macsó, valamint Peeta, a kissé esetlen, de jó szívű és higgadt, tervezős, realista régi titkos imádó), végül -- újabb spoiler! -- végül az utóbbit választja. Illetve talán nem is választja (nincs látványos jelenet), így hozza a dolgok menete.
Katniss jelleme is elég találó, végre egy lányhős, akinek dilemmái vannak az élettel kapcsolatban, aki nem omlik rögtön a főhősfiú(k) karjaiba, sőt, olykor szabályosan begolyózik a rá nehezedő nyomástól, sokszor rosszul dönt, stb. Ráadásul végül elveszíti a húgát, aki miatt az elején az egész hacacárét vállalta. Bár a filmet még nem láttam, de azt hiszem, az ehhez a karakterhez passzoló fizimiskát is elég jól eltalálták.

A regény egyébként tele van jobbnál jobb karakterekkel szerintem, kedvencem Haymitch, egy korábbi viadal győztese, most az élmények-emlékek hatására alkoholista. Bár nem ez a fősodor, de piálások meg a mondatok mögötti/alatti tragédia egészen jól érzékeltetett. De bírtam Katniss stylist csapatát is, főleg Cinnát (a filmben Lenny Kravitz játssza...), aki egy idő után meghasonlik a kapitóliumi alkalmazott szerepével, és egészen komolyan odakoppint a diktatúra orrára.

Összegezve: ez nem egy rajongói poszt, a könyveket valószínűleg nem fogom újraolvasni, a filmeket viszont megnézem majd. És mivel például hiú ábránd lenne azt gondolni, hogy az ifjaink Jókait meg Mikszáthot olvasgatnak majd szabadidejükben, kifejezetten örülök, hogy nem csak vámpíros-selejtes-szerelmes bestseller hozzáférhető.

Herta Müller: Lélegzethinta

Régóta akartam már írni a Lélegzethintáról, aminek kétszer futottam neki, mert elsőre nem találtam benne a cselekményt, és amikor először el szerettem volna olvasni, akkor éppen a cselekmény volt a fontos. Aztán azért lett volna nagyon jó írni róla hamar, mert akkor még emlékeznék az összes képre és metaforára, ami megfogott, így meg már csak néhány fog eszembe jutni.

Nemrég egyébként újraolvastam a Sorstalanságot is, és megerősödtem abban a tudatomban, hogy felnőtt fejjel, vagy csak simán később újra kell olvasni a könyveket, mert egész mások, és akkor egy lendülettel elolvastam a Valaki mást is, ami egészen lenyűgözött.

Herta Müllernél aztán utánanéztem a történelmi részleteknek kicsit, meg a regény hátterének is, mert nem sokat tudtam a romániai németek deportálásáról, de a
lágerről sem. A könyv ugyanis Oscar Pastior német költő története, akit gyerekkorában visznek a lágerbe (senki sem felejti el megemlíteni a Köves Gyuri-párhuzamot persze), és akivel Müller közösen kezdte el megírni a könyvet. Aztán amikor Pastior 2006-ban váratlanul meghalt, egyedül fejezte be.
Halála után Pastiorról a nyilvánosság számára kiderült, hogy több évig a Szekuritáté ügynöke volt, amit mindenki előtt titokban tartott; valószínűleg a homoszexualitásával zsarolták meg. Szóval a táboron kívüli, az azutáni életét talán még inkább szorongásban, rettegésben és félelemben élte le, mint az ottanit, ahol -- és erről több ilyen regény is beszámol -- a napi rutin, a barátságok meg az ismeretségek biztonságot adtak.

Ezek a tények Pastiorról önmagukban nem sokkal járulnak a nettó regényhez, de miután befejeztem az olvasást, érdekes nyomozómunka volt mindezt megtudni. (A linkelt írások pontosabban feltárják az egészet persze.) A történetből viszont nem a lágerben zajló események, hanem a főszereplő hazatérése utáni lelkiállapotairól olvasni a legszívszorítóbb, és mindezt kiegészíteni a Pastiorra vonatkozó magánéleti-történeti tényekkel, az egészen nyomasztó. Döbbenetes az a jelenet például, ahogy már otthon, a városban nem akarnak köszönni és észrevenni egymást a ex-fogolytársak, és lesütött szemmel, szégyenkezve kerülik ki egymást, mint a közös és mocskos titok tudói.

A regény, ha lehet mondani, lírai. Másodszorra már Kertész Imrénél is tudtam értékelni azt, hogy igazából nem a véres-koszos-naturális részletek dominálnak, hanem az, hogy az egész élményt hogyan sikerül szellemileg-agyilag-lelkileg feldolgozni. Ezért a Sorstalanság is számomra gondolat- vagy tudatregény, nem lágerregény (és igazából ez az a vonal, amit semelyik filmes feldolgozás nem tud visszaadni). És ez is az. De ha Kertészé tanulmány, akkor ez vers. Valamilyen.

Ahogy mondtam, nem tudom felidézni az összes metaforát, amit szeretnék. De nagyon megkapó, ahogy például jelentőséget kapnak egyes tárgyak.

A fehér batiszt zsebkendőt még nem használta senki. Én sem használtam soha, de az utolsó napig megőriztem a bőröndömben, mint anya és fia ereklyéjét. [...] A lágerben semmi keresnivalója egy ilyen zsebkendőnek. A hosszú évek során bármikor elcserélhettem volna a bazárban valami ehetőre. [...] Ami visszatartott: Úgy gondoltam, hogy a zsebkendő a sorson. Ha az ember kiengedi a kezéből a sorsát, akkor elveszett. Biztos voltam benne, hogy nagyanyám búcsúmondata, TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ, ezzé a zsebkendővé változott át. Nem szégyellem, amikor azt mondom, a zsebkendő volt az egyetlen ember, aki törődött velem a lágerben. Biztos vagyok benne mint a mai napig. A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember. (83. o.)

Vagy ahogy folyton az "éhségangyalról" beszél.

Hogyan járjunk-keljünk a világban, amikor már nem tudunk egyebet mondani magunkról, mint hogy éhesek vagyunk. Ha már nem tudunk egyébre gondolni sem. A szájpadlás hatalmasabb, mint a fej, magas és visszhangos kupola, egészen a koponyáig ér. Ha az ember már nem bírja az éhséget, az ínye úgy húzódik hátra, mintha friss nyúlbőrt feszítenének ki az ember arca mögé, hogy szikkadjon. Az orca kiszárad, és úgy hálózzák be a hajszálvékony ráncok, mint a színtelen pihe. (26. o.)

Az állandó dolgok nem tékozolják el önmagukat, nincs szükségük másra, csak egyetlen, örökké változatlan viszonyra a világgal. A sztyeppe viszonya a világgal az, hogy lesben áll, a holdé az, hogy fénylik, a földikutyáé, hogy menekül, a fűé, hogy ringatózik. Az én viszonyom a világhoz az evés. (213. o.)

Ezek a szöveghelyek nagyon jól érzékelteik szerintem, hogy nem lehet úgy írni ilyesfajta élményekről, hogy nem tematizáljuk a saját létezésünket folyamatosan és kérlelhetetlenül. Sőt, ez a lényeg. Mert ha csak a naturális részletek vannak, azt egy idő után túl könnyű kívülről nézni. De akkor meg nem sokat ér az egész.

Kristóf Ágota: Trilógia

Amíg a kezembe nem került a könyv, fogalmam sem volt, ki az az Agota Kristóf, bár rémlett, hogy hallottam fél füllel a halálhírét. Nem akarom azt mondani, hogy lám, egy újabb író, aki a halála után lesz majd nagyon népszerű, mert igazából fogalmam sincs a hazai recepcióról, a könyvet pedig teljesen out-of-context olvastam el, semmit sem tudva sem az íróról, sem magáról a könyvről.
Aztán úgy alakult, hogy az utóbbi időszak(ok) legnagyobb, legjobb olvasmányélménye lett számomra.

A Trilógia azt hiszem, jogosan tartható családregénynek: a történet egy testvérpár (Claus és Lucas) történetét követi nyomon három könyvben a második világháborútól az 56-os forradalom utáni időszakig. Az egyik legfontosabb elem (vigyázat, spolier!), hogy a két fiú identitása időnként egymásba játszik, egymáson csúszkál, a sorsuk párhuzamosan halad, ismétlődik, variálódik úgy, hogy végig lebegtetve marad az, hogy ők egyek-e vagy két külön személyiség -- illetve bizonyos életmotívumaik más szereplők sorsában is felfedezhetőek. Az egész lényege tehát az énkonstruálás vagy a szétesett identitás darabkáinak keresgélése, ami csodálatosan rímel a történet által átfogott politikai-ideológiai korszakok hangulatára és eseményeire. Lucas/Claus a korszakok tipikus figuráinak tekinthető(k) abból a szempontból, hogy foggal-körömmel mindent túlélnek, a börtöntől a besúgóvá váláson át az emigrációig minden sztereotipikus történés megesik velük, miközben (a második résztől kezdve) folyamatosan hol egymást, hol mondjuk a szüleiket keresik. Mindent leírnak, ami történik velük, de úgy, hogy a rosszból is jó történet kerekedik. Így válik az írás is az identitásképzés metaforájává (ami eléggé bejáratott, de itt mégis nagyon jól működő szimbólum). Aztán ahogy a két fiú kiléte összekeveredik, úgy válik kuszává az is, hogy mi a naplózott fikció, és mi a történeten belüli valóság.

A sztorin és a two-in-one karakterábrázoláson túl (ami hol kicsit Csáth Géza-szerű, hol kicsit Kafka, de lehet, hogy Kosztolányi) az első könyv stílusa fogott meg a legjobban a maga hiperminimalista, szupernaturalista stilisztikájával. Rövid fejezetek, tőmondatok, többes szám első személyű narráció -- vagyis az első részben a két figura egyáltalán nem válik szét, végig "mi"-ként van jelen. Egészen meglepő, hogy ez a fajta írói stílus mennyire magával ragadó és otthagyhatatlan. Hogy a nyersesség mennyire vonzó.

A (két) szereplő fölött aztán eljár a történelem, amiben nem is igazán vesznek cselekvően részt, de formálódnak általa, és a magánéleti történéseiket furcsán és nyomasztóan körüllengi. A saját és az egymás személyiségébe való freudi belegabalyodás pedig aztán végül csak egyféleképpen oldódhat meg.

(Az pedig, hogy véletlenül a könyvvel párhuzamosan láttam a teljesen rímelő A visszatérés című filmet, különösen felerősítette az amúgy is markáns élményt.)

Ulickaja

Ma megkaptam ajándékba az Imágót (nem számítottam rá), ami még nyilván váratni fog magára egy keveset, mert most olvasom épp újra a Kukockijt. Rájöttem, hogy elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy ez a könyv volt rám eddig a legnagyobb hatással Ulickajától. (Bár, ahogy az ismerőseimmel beszélgetek, mindenkire tán az, amit legelőször olvasott.) A másik pedig a Surik.
Ezek valószínűleg azért tetszettek, mert vonzódom a bizarrhoz és a groteszkhez, és ami a Kukockijt illeti, a röngtenszemű nőgyógyász elég nonkonform...
A könyv/ek alapján mindenesetre egy (annak/azoknak megfelelően) bizarr nőt vártam, ehelyett Ulickaja meglehetősen egyszerűnek és hétköznapinak, hogy ne mondjam, klasszikusnak tűnt, de ettől még nagyon szimpatikus volt, főleg, amikor észrevettem, hogy mennyire könnyedén és lazán veszi az alkalmat meg a rendezvényt, hiába is próbálnak az egésznek óriási ünnepélyes feneket keríteni a szervezők. Az imázsa kicsit emlékeztetett egy titkolózó, de kemény és bölcs mámuskára (a cinikus genetikus), a hangja meg szerintem Psota Irénre hajazott, de ezt senkinek sem mondtam...
Persze a klasszikusság is igaz abban az értelemben, hogy elmondta például: nem használ multimédiális kommunikációs formákat, nincs blog meg általa működtetett website, jó, számítógépen ír persze, bár pont a Kukockij bizonyos első szakaszait kézzel és írógépen írta. Nem posztmodern abból a szempontból sem, hogy egyrészt nem érdekli az irodalomkritika, másrészt nem életre-halálra ír, mert szerinte a folyamatos koncentráció és írói figyelem egyenlő a rabsággal.

A moderátor egyébként elég rémes kérdéseket tett fel, engem például sokkal jobban érdekelt volna, ha a könyveiről beszél, és nem olyan témákban kell megnyilatkoznia, mint a vidék és a város kapcsolata Oroszországban, a nemzetközi recepció vagy a különböző rendezvényekhez és meghívásokhoz való viszonya. Arról nem is beszélve, hogy egyszerre két tolmács igyekezett megbirkóznia fordítással, ami -- én elhiszem, hogy komoly feladat -- egy egyetemi programon minimum zökkenőmentesen kellett volna, hogy menjen, ha nem is profin. Untat továbbá a feminista író sztereotípiája vele kapcsolatban, rendben van, hogy írt egy Médea-parafrázist (mondjuk), de a nagy művek többsége szerintem cseppet sem férfi vagy nőorientált, hanem jó orosz regények, és kész. A Csehov-párhuzamról meg nem is beszélve, úgy közhelyes, ahogy van. Nyilván, hogy Csehovhoz fogják hasonlítani, hiszen az egyik legkanonizáltabb orosz - mellesleg ha már a kánonnál tartunk, arra is kíváncsi lettem volna, hogyan viszonyul a kortárs szerzőkhöz, mondjuk Szorokinhoz, akit a világ meg én szintén nagyra tartunk.

Két dolog viszont viszont a szerencsétlen kivitelezés ellenére is tetszett: egyrészt amikor azt mondta, hogy az értelmiséget gyakran túlértékelik, érdemeiket eltúlozzák, mintha valami "lovagrend" lenne. Másrészt pedig utolsó tanácsként és üzenetként (mert ezt is kiprovokálták belőle, istenem) óva intett a szokványos reakcióktól, és a személyes felelősség vállalásának fontosságát emelte ki. Igyekezzünk saját válaszokat adni. Ne legyünk lusták és ne süppedjük a megszokásba. Ámen.
Dedikáltatni nem mentem oda, mert utálok kuncsorogni.