Az éhezők viadala-trilógia

Szeretek ún. ifjúsági könyveket olvasni, mert szerintem az "ifjúságiság" nem abban nyilvánul meg, hogy mondjuk gagyi egy téma, hanem hogy egyszerű a nyelvezet, a stílus, nem kell gondolkodni, hogy hová bújt a narrátor, stb. Ennélfogva az ifjúsági regények számomra könnyen és gyorsan olvashatóak, általában lendületes a sztori és magával ragadó a cselekmény, nincs fölösleges filozofálás és lelkizés, szóval pörög az egész.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Az éhezők viadala-trilógia kifejezetten ifjúsági regénysorozat lenne, lehet, hogy nem az, hanem jó bestseller. A bestsellerek ellen egyébként semmi kifogásom, nem gondolom, hogy kultúrsznob lennék, egy-egy ilyen könyv megjelenésekor (és a körülötte tapasztalható őrület kapcsán) csupán annyi szokott eszembe jutni, hogy de jó, hogy olvasnak az emberek, de szuper, hogy nem valóságshow-szereplőkért rajonganak (mondjuk hát értük is, de tán nem ugyanazok).

Én egyébként nem magamnak vettem meg a sorozatot, de az általam szándékolt célközönséget nem találta el annyira, szerinte ugyanis kevés benne az ütközet meg az akció - számomra ez inkább azt igazolta, hogy azért klasszisokkal többet ér ez, mint mondjuk a Warcraft-könyvek. Elég hamar végigolvastam mindhárom részt, a harmadik tetszett a legjobban, mert addigra már a végletekig bonyolódott a főszereplő lelke, komoly dilemmái voltak magával és a világgal (na meg a pasikkal, kamaszlányról lévén szó), ráadásul kapott némi társadalomkritikai mondanivalót is az egész.
Dióhéjban: a jövőben járunk. Minden évben, valóság show-szerűen megrendezik az Éhezők Viadalát, ami egy amolyan túlélőshow gyerekek, fiatalok számára, életre-halálra egy mesterségesen kreált környezetben (dzsungel, erdő, tenger, miegymás). A körzetekre osztott birodalom minden körzetéből (mint a pokol körei, csak itt minél messzebb jutunk a központtól, a Kapitóliumtól, annál szegényebb a populáció) neveznek be/sorsolnak ki gyerekeket. Itt az első kötet végén egy Katniss nevű lány nyer a tizenkettedikből. (Ebből van a film.)
A sztori lényege viszont nem ez, hanem a nyilvánvalóan zsarnoki és diktatórikus Kapitólium, és a peremvidékek, a körzetek ellentéte, a játszma utáni össznépi lázongás, forradalom, és annak végkifejlete. Katniss ui. a győzelem után afféle forradalmi szimbólummá válik (részletek a regényben), és ennek nyomán elindul a szervezkedés a körzetekben a hatalom ellen.

Ami igazán tetszett, az egyrészt az, hogy a fiataloknak szóló történetek zömével szemben itt egyrészt komoly társadalmi vonatkozás is van, mármint ami a diktatúrák működését illeti. Jó, volt ilyen a Harry Potterben is talán, de ott a varázsló-szetting elvette a realitásértékét az egésznek, míg itt egy olyan jövőbeli utópiát látunk, ami akár sokkal valóságosabbnak is tűnhet. Másrészt felvillan az is, hogy a sikernek, győzelemnek a személyes vonatkozásokon túl akár komoly hatása is lehet az egyén környezetére a családtól a közösségig ívelően. Most, amikor például a számítógépes kaland- és akciójátékokat a cheat kódokkal simán pár óra alatt végigjátsszák a gyerekek az egyéni dicsőségben tobzódva, ez szerintem elég fontos aspektus. Harmadrészt nagyon jól látszik az, hogy az elnyomó rendszerekre adott válasz sokszor ugyanolyan autoriter, mint maga a kiindulópont: itt például (spoiler következik!) a diktatúrát támadó lázadók vezéréről derül ki, hogy nem kisebb zsarnok, mint az elődje. Ezért aztán a regény úgy ér véget, hogy Katniss, a nemzeti hős (akinek a saját identitásával végig különféle változatos kétségei vannak, és szerintem ez is remek) nem Snow elnököt (1. számú diktátor), hanem az utódját, a lázadók elnökké kikupálódott vezérét lövi agyon (2. számú diktátor). Bár ezt a befejezést az utolsó harminc-ötven oldalon lehetett sejteni, számomra kellemesen közhelymentes megoldás volt.
Ugyanúgy, ahogy az is, hogy a magánéleti szálon Katniss, aki ugye végig két srác között vergődik (Gale, a gyerekkori barát és az élet viharai által megedzett macsó, valamint Peeta, a kissé esetlen, de jó szívű és higgadt, tervezős, realista régi titkos imádó), végül -- újabb spoiler! -- végül az utóbbit választja. Illetve talán nem is választja (nincs látványos jelenet), így hozza a dolgok menete.
Katniss jelleme is elég találó, végre egy lányhős, akinek dilemmái vannak az élettel kapcsolatban, aki nem omlik rögtön a főhősfiú(k) karjaiba, sőt, olykor szabályosan begolyózik a rá nehezedő nyomástól, sokszor rosszul dönt, stb. Ráadásul végül elveszíti a húgát, aki miatt az elején az egész hacacárét vállalta. Bár a filmet még nem láttam, de azt hiszem, az ehhez a karakterhez passzoló fizimiskát is elég jól eltalálták.

A regény egyébként tele van jobbnál jobb karakterekkel szerintem, kedvencem Haymitch, egy korábbi viadal győztese, most az élmények-emlékek hatására alkoholista. Bár nem ez a fősodor, de piálások meg a mondatok mögötti/alatti tragédia egészen jól érzékeltetett. De bírtam Katniss stylist csapatát is, főleg Cinnát (a filmben Lenny Kravitz játssza...), aki egy idő után meghasonlik a kapitóliumi alkalmazott szerepével, és egészen komolyan odakoppint a diktatúra orrára.

Összegezve: ez nem egy rajongói poszt, a könyveket valószínűleg nem fogom újraolvasni, a filmeket viszont megnézem majd. És mivel például hiú ábránd lenne azt gondolni, hogy az ifjaink Jókait meg Mikszáthot olvasgatnak majd szabadidejükben, kifejezetten örülök, hogy nem csak vámpíros-selejtes-szerelmes bestseller hozzáférhető.