Már októbert van, de még mindig nem abszolváltam a tanévkezdést rendesen - mondjuk nem tudom, volt-e valaha olyan tanév, amikor igen. Hogy volt-e valaha olyan tanév, amikor azt éreztem, hogy minden tanév eleji teendővel kész vagyok, és most már "csak" tanítani kell. (Szerintem nem.)
Az én hibám is persze, a minap gondoltam arra, hogy nem vagyok normális, mindig kitalálok valami extrát, amivel aztán egyrészt növelem a saját leterheltségemet - de másrészt meg biztosan megőrülnék attól, ha az életem csak az iskolából állna. Ez soha nem volt és soha nem lesz így, szóval ez dupla meg tripla munka (sokszoros személyiség). De annak idején az volt magammal a deal, hogy oké, elmegyek tanárnak (valamit dolgozni kell), de nem fogom abbahagyni azokat a dolgokat sem, amik meg tényleg boldoggá tesznek. (Ezek után persze nincs mit csodálkozni az ingadozó egészségügyi állapotomon sem, amit vasmarokkal próbálok rendben tartani, ami nyilván pont akkora "baj", mintha egyáltalán nem törődnék vele.)
Így a szeptember a konferenciára készüléssel és az uszodával telt, kb. minden iskolai teendőt tologattam magam előtt, lekéstem a határidőket (ki a fenét érdekelnek a tanmenetek meg a honlapra kerülő cikkek korrektúrái, idén még az irodalmi verseny sem érdekelt - végül persze elkészült minden). Halomban állnak a javítatlan dolgozatok, senkinek nincs még jegye (mindjárt lesz), szóval egyáltalán: kurv@r@ nem érdekel az iskola.
Pedig rendesek voltak velem, elengedtek szakmai távolléttel, ami mondjuk a minimum, miután semmilyen egyéb támogatást nem sikerült kiharcolnom - konferenciatámogatás csak egyetemi oktatóknak, adminisztratív dolgozóknak (aka gyakorlós tanár) csak képzési támogatás jár, én meg elmentem előadni. Az utolsó pillanatban a dirinő még megpróbálta győzködni az iskolai alapítványt, de ők meg csak a tehetséges tanulókat támogatják, azokat is készpénzes számla (!!) ellenében.
A UK pedig nagyon drága ország (csak sajnos imádom), útlevél, tartózkodási, szállás, konferenciaregisztráció, vonatjegyek, repülőjegyek, kaja, belépők (!!ó, fuck), miegymás. Egy nagyon cuki Airbnb-t találtunk, gazdájával, Richarddal már nyár óta leveleztünk, a nappalis-szobás-konyhás lakás Canterbury központjában van öt db kóddal záródó kapu mögött egy kocsma mellett, a római kori színház helyén.
Mi sem stílusosabb ennél, de így azért az éjszakáink meglehetősen zajosak voltak. Richard egyébként egy nagyon precíz brit lehet, BOOK OF WORDS néven képekkel ellátott lakásútmutatót találtunk a nappali asztalkáján, minden fel volt címkézve (ha voltatok már, tudjátok, milyen az eletronika pl.), és alapos felszerelésű konyha (kávé, tea, hűtött víz, stb.) várt bennünket.
Mindenki azt hiszi persze, hogy nyaralni voltam, miközben én az időmet igyekeztem megosztani a konferencia (délelőttök) és a városnézés között, ami koránt sem volt egyszerű. Így például nem voltam egyetlen workshopon sem, de nem láttam a Marlowe-kiállítást, az immerzív Chaucer-kiállítást és még egy csomó minden mást sem. Szomorú, mert Canterbury tényleg olyan város, ahol minden ötven méteren van valami látni- és tanulmányoznivaló. Maga a történelem meg persze az irodalom. A katedrális a város minden pontjáról látszik.
A rendezvény egyébként pont a katedrális területén volt, így teljes bejárást kaptunk, szóval csak a kis barátaimnak kellett megvennie a megfelelő belépőket.
Nagyon exkluzív volt minden, engem eleve elbűvöl, hogy két vagy többnapos rendezvény létezhet arról, hogy emberek szeretnek verseket olvasni és együtt megbeszélni azokat, ahogy az is lenyűgözött, hogy itt (és más külföldi országokban) mindenkinek mennyi ideje van erre, vagy arra, hogy a kétnapos konferenciát egy hétig élvezze egy nagyon drága országban. Tizenkét fős magyar delegáció volt (köztük csak négy előadó), és ők is ugyanígy tettek, számomra viszont tényleg rejtély, hogy milyen munkakör, fizetés és élemód engedi meg az egy-másfél hetes kiruccanást a UK-ba. (Összehasonlításul: a Pázmányos csávó és én még az estéinken is dolgozunk, ő rohant vissza, és bár én csak vasárnap jöttem, most--pont ezért--itt ülök munkahalom tetején és épp posztolgatok.)
Nem kifejezetten tudományos konferenciára kell gondolni egyébként, mindenki a munkájáról, a csoportjairól, az élményeiről, az olvasatairól adott elő, a két plenáris pedig egy verseskönyvszerkesztő és egy költő voltak, akik a saját munkájukról beszéltek. (Elgondolkodtam, hogy ez itthon lehetséges volna-e, mármint hogy a költészetre kvázi mindennapi "használati tárgyként" tekinsünk és olyan könyveket adjunk ki, amiket a magasértelmiségen túl átlag olvasók is kézbe vesznek. Nem nagyon tudom ugyanis elképzelni, hogy 1) olyan verseskötetek szülessenek, amelyeket átlagemberek, nem felkent költők írnak, de azt se, hogy 2) XY kortárs költő kiáll, és arról beszél, hogy neki mennyire fontos az, hogy a nem irodalomértők is kézbevegyék a szövegeiket. Egyszóval: a nyugat luxusa. Kevés politika, sok well-being, lelassulás, nyugalom, közösség, beszélgetés. - mondom ezt, miközben kapkodva írok, hogy még kijavítsam a nyelvtandogákat, mielőtt bemegyek ma.)
Metaforikusan is szép kivitelezés volt - a jelszavak az ÚT, a TAVERNA és a KEGYHELY, a legtöbb előadás ezek köré épült.
Az előadásom jól sikerült, bár nyilván rohadtul izgultam, büszke voltam magamra, hogy érdekesebb vagyok, mint a szakmai itthoni vezéralakja (aki szerintem rutinból vett részt, meg hát nyaralni is akart). (A Pázmányos kolléga is ügyes volt, középkorász, és régi szövegeket próbál alternatív módszerekkel kedvesebbé tenni irodalom iránt kevéssé érdeklődő fiatal egyetemistáknak). Angol irodalomról (is) beszéltünk mi ketten a briteknek, akik tátott szájjal hallgattak, majd a végén odajött egy nő, és azt mondta: bár itt ilyen tanárok lennének. (Mondtam neki, hogy egyébként nálunk sincsenek ilyen tanárok.) A szöveget meg fogom írni rendes cikkben, de lehet, hogy a szakmai substackemre is hamarosan felteszem.
Csütörtök délután tengert néztünk, pénteken részt vettünk a katedrálisban az evensongon - nagyon megható volt. (A napokban egyébként a Canterbury katedrálisban a házi kedvenceket áldották meg.)
Pénteken még az is történt, hogy találkoztam Laurával, egy régi diákommal, aki látta a londoni fotóimat, majd kiderült, hogy amúgy Canterburyben lakik. Feltétlenül látni akart, ami amúgy szuper érzés volt (csak két évig tanítottam). Bár felajálottam, azt mondta, nem tud letegezni, mert én tanítottam meg írni-olvasni (...).
*
Ez itt Charles Dickens nyaralója Broadstairsben.
Ez pedig a choral evensong, ott ülök valahol. Az elején köszöntötték a konferencia résztvevőit, kiemelték a költészet és a terápia, a gyógyulás fontosságát, nagyon megható volt. (Az evensongot egyébként mindig streamelik, hogy bárki részt vehessen rajta.)
Szombaton Doverbe mentünk, amit szintén csak végigrohantunk, mivel ez egy egész napos program lett volna tokkal-vonóval, de estére már Lutonba kellett érni a vasárnap reggeli kép miatt. Azért van néhány kép erről is.
Egyéb szolgálati:
Az utolsó lutoni szálláshelyen elhagytam az olvasószemüvegem, amit most próbálok visszaszerezni (szeirntem nem fog menni, vehetek újat).
A távollétemben végbemenő nyílt nap (amire külön videót készítettem, mielőtt elmentem) jól sikerült.
Tegnap David Szalay jött a városba, de kihagytam (amúgy se tetszik a könyve annyira).
Ma pedig már színház.
Igyekszem a felszínen maradni, az útra, a tavernára meg a kegyhelyre gondolni. És arra, hogy mikor mehetek vissza Angliába.
A hónap elején a 48 születésnapomon (pont azon a napon) rávettem magam, hogy elmenjek a háziorvoshoz, amihez jó apropót szolgáltatott a kisebbik ifjú autóvezetés alkalmasságija. Volt egy idő, amikor rendszeresen jártam a doktornőhöz (anyám korú, csak sokkal szimpatikusabb nő), aztán a covid közben és után telefonon meg online kezdett rendelni ő is, amit hanyagoltam inkább, meg nem is voltam beteg soha.
Most viszont már aktuális volt, mert a foglalkozásegészségügyi vizsgálaton elkezdtek cseszegetni a vérnyomásommal, legutóbb 3, de inkább 6 hónapra kaptam meg az alkalmassági papírt. Nyáron igyekeztem mindenféléket tenni magamért, de ez kevésnek bizonyult (a kor is, ugye), szóval ideje volt már ennek.
Az ember persze nem kis szorongással megy orvoshoz, pláne, ha megtapasztalta az állami egészségügy mindenféle csínját-bínját, de a szülinap apropóját jelnek vettem.
Pechemre a rendkívül lelkes asszisztensnővel tudtam kontaktba lépni (a doktornő szabin volt), aki egyrészt azonnal leb.szott, hogy nincs még online kapcsolatom (Erodium kártya), másrészt a vérnyomásmérés után kisebb pánikba esett, hogy most mit csináljon, meg hogy amúgy is, miért nem járok hozzájuk legalább évente "csak úgy". (Idő közben a gyereknek próbált vérnyomást és egyebeket mérni a másik asszisztens a szomszéd szobában, szerencsére alkalmasnak minősítette.) Az értékeimet látva az asszisztensnő először be akart hívni másnapra is (nyilván rendelési idő alatt dolgozom), de szerencsére támadt egy jobb ötlete, és áthívta a szomszéd rendelőből a laza rövidnadrág-pólós fiatal doktort, aki 10 perc türelmet kért.
Ezidő alatt elbeszélgettük, és megtudtam, hogy Hilda (az asszisztensnő) már mindenre is gyógyszert szed (mondta ezt arra az intenciómra, hogy életmódváltással sok hete próbálok tenni magamért valamit, nincsenek tüneteim, fogytam is, és amúgy tök jól működik a sport meg a mindfulness), szóval ne is reméljem, hogy bármit is számítanak a szándékaim, az évek sorjázásával már csak a pirulák jönnek, ő is (így 60 felé) már egy marékkal szed, ez elkerülhetetlen. A kilókat is nagyon nehéz leadni, ő már ezzel egyáltalán nem akar foglalkozni, imád enni. Minek figyelni az ilyen apró részletekre.
Kicsit értetlenkedtem, de egyre erőtlenebbül tiltakoztam, miközben kvázi szakemberként írta nekem az újabb és újabb beutalókat - és idő közben arra is rájöttünk, hogy immár a neurológiára sem szükséges visszamennem, hiszen ő (Hilda) már a gyógyszerjavaslatot is meg tudja hosszabbítani. Éljenek a szakasszisztenesek, akik tanácsaikkal, életvezetési tippjeikkel és online hozzáférésükkel kipótolják a szakorvosi hiányt a magyar közegészségügyben.
Megjött a helyes doki (rémes kimondani, de ha korán kezdek randizni, mint ahogy nem, akár a fiam is lehetne), lazán felírta a vérnyomáscsökkentőt, ami ugye úgy népi gyógyszer manapság, akárcsak a pálinka. Hilda boldog volt, hogy ilyen ügyesen kezelte a helyzetet, én is örültem, hogy nem kell újabb helyettes orvossal találkoznom, egyszer csak megjön majd a dokinő. Két hétre ígérték az eredményeket, fogadtkoztam, hogy akkor visszajövök, és addigra beállítom a digitális kapcsolattartást is (Erodium).
A két hét most fog eltelni, nagyon jól vagyok, a vérnyomás lement, az életmódváltást amúgy nyomom tovább (f.ck Hilda). Remélem, hogy a dokinővel értelmes párbeszédet tudok folytani majd arról, hogy ha ledobom a plusz kilókat (in progress), akkor azért nem reménytelen elhagyni ezt a gyógyszert. Most ugyanis az van, hogy a csökkent vérnyomás miatt felment a pulzusszám kicsit, ami még nem aggályos, de nekem, aki sose szedtem gyógyszereket, nem tetszik, hogy egy kemikália mindenféléket csinál a testemmel.
A mai napon visszatértem az uszodába is (évekkel ezelőtt sokat jártam, aztán túl sok lett a feladat és itthon folytattam a sportolást), ahol 50 méter után (felteszem, az alacsony vérnyomás miatt) úgy felment a pulzusom, hogy komolyan megijedtem, leginkább attól, hogy semmit nem éreztem, csak az okosóra mutatta (f.ck digitalizáció). Mindenféle erőlködés nélkül úsztam egy órát (nem vagyok reménytelen), de azért nem fogom bánni, ha a héten nem Hildától, hanem a dokinőtől kapok valami intinert arra nézvést, hogy hogyan éljek ezzel a gyógyszerrel eztán.
A víz nagyon jó volt, M. (a jogsiaspiráns) csodásan úszik 25 évesen is - ha valamivel majd dicsekednem kell a végső elszámolásnál, mindenképp meg fogom említeni azt a jópár évet, amikor két kisfiút mindent félredobva hóban, fagyban, esőben hordtam az uszodába, hogy szép vállasak legyenek és megtanuljanak rendesen úszni. Kamaszkorukban nagyon utáltak érte, de most már látom, amit akkor is tudtam, hogy ez tökmindegy, mert vissza lehet találni a régi dolgokhoz, és ahogy M.-et cseszegettem 10 éves korában és később, úgy motivál most ő engem, hogy menjünk együtt. Megyünk is.
Visszatérve az életvezetési dolgokhoz: pontosan tudom, honnan ered a mostani egészségi állapotom így az 50-hez közelítve - eltekintve persze az oda nem figyeléstől.
Minket annak idején úgy neveltek, hogy a semmittevés ördögtől való, olyan nincs, hogy az életed egy percét ne töltsed valami értelmes (?) dologgal. Sok-sok fizikai munkát kellett végeznünk (akár este 10-ig is), illetve a lustulás szinonímái (gondolkodás, olvasás, merengés, álmodozás) szigorúan tiltva voltak. Sajnos az ilyesmi mélyen beég - ahogy most így elgondoltam magam, gyakorlatilag az életem minden perce be van táblázva, és ezt sajnos a gyereknevelési szokásaimon is észrevettem, amin évek óta igyekeztem sokat változtatni. Nálunk nem volt olyan, hogy "csak úgy" vagyok, heverek, semmitteszek. Millió ideje volt ez így, szépen követem a mintákat, az életem egy merő tevékenykedés és az ezzel járó stressz. Így most nagy elhatározásom, hogy ez megváltozik, amiben sokat fog segíteni az úszás is. Éljen a jótékony semmittevés.
Ennek következő lépése az őszi tanévkezdés közepén kikért három szabadnap, amire a főnököm "hivatalos távollét" keretében elengedett. Így a gimnáziumi nyílt napot is beleértve elmegyek a UK-be, ahol 11 éve jártam utoljára, és csodás lesz elmerülni a Canterbury-i középkorban, a történelemben, meg az azóta nyilván multikultivá vált Nagy-Britannia mindennapjaiban.
Természetesen már nagyon izgulok a konferenciaelőadásom miatt, de nagyon boldog vagyok, hogy a kedvesemmel meg az egyik legjobb barátommal élhetem át ezt a nagy kalandot, amiről még bizonyára fogok írni és mindenféle fotókat közzétenni, például a doveri fehér sziklákról, ahová egész napos kirándulást szerveztek nekem.
Rémesen idegesítő munkahelyi dolgok is vannak, de azokról majd legközelebb.
Mindjárt indul az iskola, ezért még igyekszem kiélvezni azt, hogy magam oszthatom be az időmet kicsit. Az Ördögkatlan meg a mininyaralás eléggé leszedált, nem azért, mert fárasztóak voltak, hanem mert iszonyatosan meleg volt végig. Annak mondjuk eléggé örülök, hogy jól bírtam - vagy megszoktam, vagy ügyesen gazdálkodom a fizikai kapacitásommal, mert simán tudtam létezni, gondolkodni és rengeteget sétálni (Boszniában).
A fesztiválra végül az enyém mellé vettünk egy társbérletet, eleve is ez volt a terv, aztán amikor a beszélgetőpartnerem lemondta a teljes fesztivált (csak a beszélgetésünk napját nem), akkor meg már kénytelen voltam azzal kárpótolni, hogy tényleg kifizetem neki az eredetileg ígért összeget a bérletért. Szóval igyekeztük kihasználni a hetijegyet, de nem nagyon sikerült - ezen a fesztiválon színházi előadásokra bejutni továbbra is lehetetlen, pláne, hogy most a hőkupola miatt a többletlétszámot sehol sem engedélyezték, pedig hát mi más miatt is érné meg a kultúra, mint a színház miatt. Éjszakai koncertekre már nem járunk, egyetlen 21 órakor kezdődő előadás lett volna, ami miatt hajlandónak mutatkoztam a késői lefekvésre, de végül azt is szkippeltük, szerintem be se jutottunk volna. Mert azért az egész napos meleg estére kimerít, ráadásul ingáztunk naponta (35-40 km kétszer). Azt nagyon sajnáltam, hogy a beszélgetőpartnerem miatt lemaradtam az év gyerekelőadásáról (mindenki így hívja), és most majd mindenki mondogathatja, hogy menjek el érte Budapestre, de nem fogok.
A fellépések jól sikerültek egyébként, egyre rutinosabban és lazábban beszélgetek, ami szuper érzés. Ebben az évben persze sokat gyakoroltam ezt, és most már arra is van rálátásom, hogy kivel vagyok kompatibilis: a mostani partnereimmel például igen, de Dragomán Györggyel nem (ő lesz a PécsLIT nyitó vendége), és vélhetően senki sem vállalta, ezért engem is felhívtak (hell no, nagyon is elég volt két szószátyár pasas, amikor decemberben nem hagytak szóhoz jutni). Terék Annát vagy Halász Ritát elvállaltam volna, de azt már biztosan megoldották.
A fesztiválon két beszélgetésem volt, az egyik régi cimboráimmal, a másik beugrós, egy ifjúsági társulattal kellett a queer Szentivánéji álom adaptációjukról beszélgetni. Két dolog miatt aggodalmaskodtam: 1) hogy lebukom, hogy nem néztem végig a felvételt (nagyon vacak minőség volt és 140 perc); 2) a fiatalok nagyon érzékenyen, de butaságokat fognak beszélni és belekeveredünk az woke/progresszív identitáspolitikába (my bad). Szerencsére egyik sem történt meg, a srácokat pedig utólag is megkövetem, mert nagyon okosakat mondtak, felkészültek és reflektívek voltak, frankón el tudták magyarázni, mit miért csinálnak, és azt kell mondjam, ez még profiknál is igen ritka. (Megj.: a darabjuk az athéni erdőbe menekülő fiatalokról szólt, akik a szülői meg nem értés, szigor, valamint a társadalmi megvetés elől próbálnak megszökni, hogy szabadon szerethessék egymást - két lány és két fiú. Teljesen valid megközelítés.) Meg is ígértem nekik, hogy figyelemmel követem őket.
Nagyon érdekes élményeim vannak egyébként ezzel az újdonsült (kvázi) ismertséggel, mindig rácsodálkozom. Talán akkor kezdődhetett, amikor többet kezdtem írni a helyi színházi életről, írtam a színészképzésről, aztán egy helyi évadportrét is, nyitogattam a pofám, míg nem egyszer csak megismerkedtem Bacskó Tündével és ismerősnek jelölt maga Köles Ferenc, a fenti beszélgetéseken meg bemutattak fűnek-fának, mintha valami híresség volnék. Pedig tényleg csak arról van szó, hogy kurva jó lenne, ha elindulna a tisztítótűz a helyi színházban is, amire állítólag jó esély van, mert Nagy Ervinnek vannak itt jó ismerősei, akiknek meghallgatja a panaszait.
Aztán ott volt még az Odüsszeia-trip, a fene sem gondolta, hogy ekkora menet lesz abból, hogy 6-8 év után újra elmentem moziba. Persze itt sem az történt, hogy én ekkora szám vagyok, hanem a megkérdezett egyesület lepasszolta a feladatot (gondolom, mindenki nyaral). Ha pedig nem így volt, akkor egyáltalán nem baj, ha a fővárosi vízfejűség egyszer csak enyhül picit, amire jó esély ad az is, ha a minielnök (meg az okt. miniszter) tényleg megindulnak a pusztába, hogy lássák, mi is van "itt lent vidéken" (...).
Még a fesztiválhoz annyi, hogy elmentem a Tompa Andrea-beszélgetésre, egyszer tán az új regényt is elolvasom, de most akkora hatással volt rám a Sokszor nem halunk meg, hogy nem akarok csalódni. Nagy tisztelője vagyok az Andreának egyébként (annak ellenére, hogy kurvára sose ismer meg, pedig másfél-két évente találkozunk, és a színikritikusok céhéből is ismerjük egymást, valamint egyszer eljött a versenyünkre), iszonyú okos és tájékozott, és ahogy hallgattam, lassan leépült az a prekoncepcióm, hogy a Kiváló testek felült a queer vonatra/a test vonatra (ld. David Szalay). Szóval biztos nagyon szuper, de most kicsit mást olvasok.
A mininyaralás nagyon klassz volt annak dacára, hogy halálra idegesítenek a bazárok és a shoppingolás, azt vettem észre magamon, hogy amikor utazom, most már csak a szememmel látni és megélni akarok, fotózni se nagyon. Szarajevó hihetetlenül izgalmas hely, egyszer már voltam, de közel sem láttam mindent, így nagyon örültem, hogy megint ott járhattam. Ki tudja, talán a történelem vagy a várossal (a balkáni háborúval) való megélések hatnak rám így: a Zlata naplója 1994-ben jelent meg, emlékszem, többször is elolvastam, és egészen elborzasztott, hogy ez itt a szomszédban történik. Aztán amikor Szegedre mentem egyetemre, voltak olyan szerbiai/vajdasági évfolyamtársaim, akiknek konkrét élményei voltak, vagy nem mentek haza évekig, esetleg a sorkötelezettség elől jöttek magyar egyetemre. Amikor 2024-ben először jártam ott, újraolvastam a Zlatát (angolul, ahogy eredetileg megjelent, a neten úgy találtam meg hirtelen), és újra is átélhetővé vált, amit ezek az emberek érezhettek ott a hegyek alatt - igen, ha tudsz ezekről az eseményekről, önkéntelenül is a várost körülvevő hegyeket fürkészed, ahogy a városban sétálsz. Ahonnan lőttek, ugye. A város pedig egy hatalmas temető ma is.
Imádom az ilyen vidám vakációkat, szóval az embervadászatnak is utánaolvastam (aka 'Sarajevo safari'), az erről készült dokumentumfilmet ITT tudjátok megnézni. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyi idős koromra már nagyon is érdekel a történelem, és meg kell mondjam, sokkal izgalmasabb az internettel, YouTube törimániásokkal meg a család szakértőivel törizni, mint ahogy annak idején a gimiben, amikor csak a vázlatot körmöltük egész órán, és semmiről sem beszélgettünk.
Na, de most már vége a jó világnak, vár rám a háromdimenziós tevékenységmodell (whatever it means), a munkaterv meg a kurzusleírások, satöbbik. Így van jól.
Az Albertinában még sosem voltam, ezért nem volt kérdés, hogy Marina Abramovic apropóján nem lenne rossz elmenni. Tudom, hogy ez valakik szemében ilyen sznob izé, de én régen tök sokat jártam múzeumban, és ilyenkor (amikor ismét eljutok) mindig eszembe jut, hogy az milyen jó volt. És hogy így kéne élni: színház, kiállítás, olvasás, a politika meg a világ meg le van sz@rva.
Úgyhogy szépen elterveztük, Sopronból remek a vonatközlekedés, van ott néhány jól bevált szállás, minden adott egy családi hétvégéhez meg a kikapcsolódáshoz.
Igen ám, csak hát bejött az időjárásfaktor, ugyanis az idei utolsó (?) másfél napos tél éppen a múlt pénteken kezdődött. Figyeltük ugyan a híreket, de azért optimisták voltunk, és hát ki volt minden fizetve, szóval nem volt gondolkodnivaló. (Megj.: az én drágám tíz centis ködben sem akar általában sehova elindulni és/vagy sötétben, esőben, és egyebek, de most bezzeg egy szava sem volt, vár a nyugat, nocomment.)
Zuhogó esőben indultunk, ami valahol a megyehatárban átváttott hóba, Somogy pedig, mire odaértünk, gyakorlatilag járhatatlan volt. Ömlő hóesés, 5-10 centi hó az utakon, takarítva még az autópályák sem voltak. Marcali előtt megállított egy baleset, emiatt másfél órát dekkoltunk, a navigáció körbe mindenhol pirosan villogott (további balesetek), úgyhogy sem ezért, sem a még botrányosabb állapotban lévő mellékutak miatt nem mertem megfordulni a lejtős behavazott úton.
Mint kiderült, hiba volt, ugyanis mire felfedeztük (a neten a lassú híráramlásban), hogy előttünk egy busz fekszik keresztbe, leesett még 5-8 centi hó. Ekkor viszont már visszafordultam és kerestem egy mellékutat. A somogyi falvakon áthajtva világosan látszott, kinek mennyire fontos a közbiztonság (és van kistraktor), mert itt-ott voltak rendbetett részek, máshol viszont semmi. Az átlagsebesség 30-50, csúszkák és átfúvások, autó és ember elvétve.
A legrosszabb a Balaton környéke volt, itt már gyakorlagilag üres volt a főút (és sötétedett is lassan), és a folyamatos havazástól semmit sem lehetett látni szinte. Hideg is volt, a hó alatt lefagyott minden, az ablaktörlőbe belefagyott a jég, ahogy az első rendszámtáblára is.
Zala is elesett, Keszthely katasztrofális volt, aztán ahogy nagy sokára beértünk Sümegre, ott mintha enyhültek volna az apokaliptikus állapotok.
Eddigre már elég fáradt voltam, úgyhogy nehezemre esett figyelni meg tartani a lassú tempót, de hát muszáj volt. Győr-Sopronban már egyáltalán nem esett, de a délelőtti (azóta is tartó) átfúvásokat nem tudták mindenhol eltakarítani még a főutakról sem. A hókotrók valahogy mindig szembe jöttek. Kapuvár előtt térdig érő hó volt az úton, úgyhogy váratlanul... elakadtam. Szerencsére nem egyedül voltam, úgyhogy ki tudtak tolni a buckából - elképzelésem sincs, mi lett volna, ha magam vagyok.
Az utolsó etap a Kapuvár-Sopron távolság, ez is beletelt majdnem egy órába, ekkor már elég nyűgös voltam.
Megérkeztünk a szállásra, ami egy helyes lakás egy társasházban belső udvarral, ami (ki nem találjátok) be volt havazva rendesen. Találtunk lapátot, kiástuk a nekünk szánt parkolót, de utána még szurkolhattunk, hogy a kajakiszállítás működik-e ebben az ítéletidőben. Szerencsére működött, még ha nem is sebesen, szóval éjjel 11-re már meg is érkezett a vacsoránk, egy János nevű futár hozta bringával (!) a várnegyedből. Ezt onnan tudom, hogy kínomban letöltöttem a Foodora alkalmazást a telefonomra, amin a többiek (én nem) mérsékelten kacarászva figyelték, ahogy János, a bringás futára keresi a címet.
Ezen után gondolhatnátok, hogy minden kedvem elment a múzeumlátogatástól, de nem.
Valahogy biztos voltam benne, hogy az ország ezen részén vonatilag minden rendben lesz. A kelet-osztrák részre (a havak ellenére) nem is írtak elakadásokról (nem így a Lázár-vonalak, ugye), úgyhogy azzal a meggyőződéssel feküdtem le aludni, hogy másnap minden f@sza lesz.
És így is lett, volt olcsó turistajegy négyünknek, a vonat pontosan ment és jött, Bécsben pedig mindenki vidám volt és felszabadult, pedig... zuhogott az eső egész nap. Igen, az eső.
Marináról nem írok, olvassátok el ezt a cikket esetleg, illetve a bécsi kiállításról sok más anyag is van. Röviden: rohadt jó ötlet volt, hogy eljöttünk. Nyilván van a nőben egy hatalmas adag pózőrség (mint minden performanszművészben), de a testisége, a fizikalitása, a valódisága, a közelisége valahogy olyan jólesően emberközelinek tűnik abból a világból nézve, amiben most vagyunk.
Arról nem is beszélve, hogy Ausztriában nincs Fidesz meg háborús plakátok, csodás érzés friss oxigénhez jutni, komolyan mondom.
Marina maga pedig egyébként hihetetlenül lelkes és aktív a mai napig, pár hónapja járt is a helyszínen és tartott egy előadást (a fene gondolná róla, hogy 80 éves).
Párat azért fotóztam, illetve nagyon szuper volt a klasszik Albertina (tehát nem az Albertina Modern) impresszionistáktól a modernekig tartó tárlata és Lisette Model osztrák-amerikai fotós képei az amerikai Great Depression éráról.
Hazafelé sehol egy hószem, ma pedig már 14 fok volt, mondanom se kell.
Szóval járjatok ti is múzeumba meg galériákba, mert az nagyon jó és feltöltő dolog még ha halálos apokaliptikus út is vezet odáig. És utazzatok sokat ahelyett, hogy ebben a nyomorult országban szomorkodnátok folyton (úgyis vissza kell ide jönni).
(Most például szerda este van, de eddig még semmi sem tudta elrontani a kedvem, pedig a kampány egyre durvább és sötétebb.)
Néhány fotó:
Albertina Modern
Albertina
(ez volt fenti volt a kedvenc képem, Paul Delvaux alkotása, Táj lámpásokkal)
Lisette Model
(akit a dzsesszportrék alapján már ismertem, csak nem tudtam, hogy ő az)