Sávok

Tán volt már ilyen című poszt, de mindegy.

Tán minden tanév végén van ilyen című poszt, nem tudom.

A héten gátlástalanul csak minden második napon mentem be, egyrészt a tanáriban nincs légkondi, másrészt mindig szól hozzám valaki (az asztalszomszédom például mindent, amit csinál, hangosan kommentálni), harmadrészt a hétfői diáknapon üvöltött a zene, szóval iszonyú zaj volt. 

Itthon is dolgozgattam, bár a nagy munkák már lementek, jövő héten még van vizsga, tanárfelvételi az egyetemen, beirakozás, tanévzáró értekezlet. Közben beszámolót írtam, próbáltam rendbetenni a tantárgyfelosztást meg a jövő év elejét, egyeztettem, ilyesmi. Ezek egy részét home office-ban is lehet, hálisten.

A szitut nehezíti, hogy vezetőváltás lesz nálunk, így nem elég a politikai hajcihő (szerintem nyáron még egy csomó minden fog történni), nem igazán tudjuk, hogy az előkészítési feladatok még a régi főnökhöz, vagy már az újhoz tartoznak. Mindketten elég képlékeny természetűek, szívesen mondják az őket megkereső feleknek, amit hallani akarnak, ezek aztán a nagyképet tekintve érdekellentéteket teremtenek és összeütköznek.

Nekem volt már szar munkahelyem, szóval különösen törekszem a korrektségre, az egyeztetésre, az információátadásra és az úgynevezett "szolgálati útra" - vagyis arra, hogy először az érintettekkel és a közvetlen felettesemmel beszéljek meg dolgokat, majd utána vigyük oda az infót a főnöknek, közösen. De nem mindenki így működik, egy ilyen iskolában megvannak a kiválasztottak, a "régi motorosok" (én inkább "szent teheneknek" szeretem hívni őket), akik úgy gondolják, hogy az életkoruk és az iskolában eltöltött éveik (na meg a mesterpozíciójuk miatt) érinthetetlenek. 

Évek óta tartok fakultációs órákat, de persze sosem volt büdös az átlagos osztályokban való munka sem. És évek óta vita tárgya, hogy mi hasznosabb és megoldhatóbb: a heti 6 óra sáv (vagyis hogy mindenféle gyerekek összejönnek a csoportba) vagy a plusz 2 tanóra, ahol kevesebb időben, de csak a vizsgára kell készülni. Nagy iskola lévén a 6 órát nagyon nehéz bepréselni az órarendbe (szakkörök, plusz órák, óraadók, szakértői szabadnapok, egyéni igények, stb.), így most plusz 2 órás lehetőséget kaptunk kettébontva - humánosok és a többiek. Én vittem volna a többieket - sportosztályos, németes, angolos vegyes csoport, 8 fővel. A kolléga, akit alig bírtam rábeszélni a másik (jóképességű, humános, 6 fős!) csoportra, nagy nehezen szintén bevállalta végül. (Ezt a válogatósdit se értem - mégis ki a fenének ajánljak fel emelt felkészítést, ha nem a szerzőtársamnak, a jelentleg egyetlen mesterpedagógusnak a munkaközösségben, akinek a hallgatói mentori munkában mindenfélét is meg kellene tudnia mutatni a felzárkóztatástól a tehetséggondozásig. Minden évben küzdünk ezen - ahogy azon is, hogy ő nem érzi szükségét, hogy egyenlő terherviselésben vegyen részt, azaz néha ő is tanítson sportolókat meg informatikusokat is.)

Mindeközben erős lobbi ment a heti 6 órás változatért, amit a maga részére a történelem munkaközösség évek óta keresztül tud verni (ld. szent tehenek, illetve töri szakos igazgató), így az utolsó pillanatban (az esélyegyenlőségre, a méltányosságra és a következetességre tekintettel) mi is megkaptuk ezt a lehetőséget. Valószínűleg utoljára, mert az új vezető és az óraszámok ellene lesznek ennek.

Elővettem a kollégát, hogy tárgyaljuk újra a helyzetet (így tartottam korrektnek). Persze hazudnék, ha azt mondtanám, nem tudtam, mit fog mondani - hogy igényt tart mind a 6 órára. Érveltem a következő évek helyzetével, azzal is, hogy a sportolót és a heti 5 órában magyart tanuló humán osztályost nem lesz könnyű egy nevezőre hozni, hogy differenciálni kell majd, hiszen az a tapasztalat, hogy a csoport fele végül középszintre megy, velük is kell foglalkozni. (Az utolsó ilyen csoportoban sok lelki munka volt ezen - igaz, ott pont a kolléga diákjaival foglalkoztam, akik meg voltak győződve a zsenialitásukról, szemben a többiekkel, akik végül szintén remekül érettségiztek egyébként, de nem volt könnyű kezelni a komplexusaikat és a hiányosságaikat.)

A kollégát ismerve ez hiúsági és érzelmi kérdés - jól villantó csoportot akar és mintadiákokat (utóbbiban csalódni fog, a fakultációt sokan az eredeti tanáruktól való elmenekülésre használják, eszükben sincs emelt szinten vizsgázni). A fakt a hatalmi harc eszköze is: mindig a csúcsragadozónak kell megkapnia. Nálunk persze 6 órában még nagyobb presztízskérdés ez.

Úgy alakult tehát, hogy lemondtam a 2 órámról, odaadtam neki az egészet (b@sszameg), küzdjön akkor. Megyek helyette magyart tanítani a matekos osztályba (amit a közös teherviselés nevében bevállalt volna most - mármint hogy nem elitosztályt halászik ki magának). 75-80 tizenötévest (kockázat és sportolókat) kell gatyába ráznom szeptembertől. Biztos sokkot kapok, elég régen volt már 'óvodai csoportom', de tudjátok mit, cseppet se bánom. (Azt kicsit igen, hogy a könyveinkre most terveztem volna egy komplett 2 órás tanmenetet kidolgozni, de így most nem sürgős.)

A keletkezett (fizetett) túlórákat pedig magamra osztottam - bár nyilván a kolléga azt is szerette volna, hiszen így a nagy óraszámú csoportok miatt mindössze két helyre tudja bevinni a hallgatóit, sehol egy potya nyelvtanóra meg ilyenek.
Ez az egész persze a pozícióhalmozás eredménye is (az iskolavezetés hibája részben): ő például osztályfőnök, munkaközösségvezető, szakértő és mentor is, ezek miatt sok az órakedvezmény. Jövőre lesz egy másik szakértőnk is (szaktanácsadó), aki szintén mentor, tehát az egyrészt az ő szakértői napjaival és újabb órakedvezményeivel is számolnunk kell (ezeken a napokon ui. nincsenek órái). 

Én amúgy nem vagyok egy ájuldozós típus, de jól emlékszem, hogy amikor 9 éve, amikor felvettek ebbe az iskolába, kicsit meg voltam illetődve főleg azért, mert többen még a köszönésemet sem fogadták (gyüttment voltam). Erre persze csak én emlékszem már, azóta sok víz lefolyt, megjött a respekt, bár van, ami nem változik. Például ez a kivagyiság másokban, ez nagyon nem változik, amit az is táplál, hogy erre a helyre sokan 'ideszülettek', soha életükben nem dolgoztak máshol, nem voltak másod- és harmadállásaik. Fogalmuk sincs, mit jelent 26-28 órában húzni az igát, miközben írni-olvasni tanítasz 16 éves gyerekeket, meg néhányan teherbe esnek, sokan kibuknak, és a gyámhatóságnak meg a családsegítőnek kell folyamatosan jelentéseket, jellemzéseket írnod, stb.

A kolléga folyamatosan osztályfőnök (természetesen), és minden évben őszintén meglepődik, mennyivel több a 'problémás' gyerek, akiket persze előszeretettel kezd ki a hátuk mögött a tanáriban, miközben kifelé próbálja mutatni a nagy empatát (kevéssé sikerül). Tény, hogy bennünket (az 'elitiskolát', muhaha) is utolértek a speciális nevelési igényű, bonyolult családi hátterű gyerekek, amin normális, a valóságban élő ember persze nem lepődik meg, csak az, aki évek óta nem tolta be az orrát 'alacsonyabb presztizsű' osztályokba, mert különösen szeret a befolyásos szülőknek imponálni (egyetemi iskola vagyunk, ugye) és nagyokat flexelni az osztályátlagaival, ha ennek vér és veríték az ára, akkor is.

A héten lezártuk a tanévet, a jövő héten pedig két napot fogunk egy érettségi-bizottságban együtt eltölteni, ahol hallgathatom a nagyszerű feleleteit (nekem csak egy diákom van) és ámuldozhatok a szakmaiságán. Ezt az egész órafelosztásos dolgot addigra sikerül tényleg elrendezni magamban; nem hazudok, nekem tényleg mindegy, kiket tanítok, szeretem a változatosságot is - ebben a történetben inkább az önzés és a gőg zavar, amit, bármennyire is szeretnénk, nem tudunk szakmai érvekbe burkolni, mert annyira kilátszik.

Most csak az érdekel, hogy július elején Zachor képzésre megyek Budapestre, amit nagyon várok, de megyünk majd kirándulni, és augusztusban utazunk is, szeptemberber végén pedig vár Canterbury. Utóbbi programot az iskolában már bejelentettem (szabit fogok kérni), és valószínűleg a nyílt napot is érinti, amit már a kollégának is említettem, gondoltam, rangidősként helyettesít majd. 
Érzékeltette velem, hogy erre ne számítsak, szóval majd felveszek egy cool kis videót, amin bemutatom az amúgy remek képzésünket, amit nekem van időm újabb és újabb ötletekkel fejleszteni minden évben, mert nem a hiúságom legyezgetésével vagyok elfoglalva.

     

[Hírek röviden]

Még a május 22-23-i hétvége után be akartam számolni az NMHH által is gründolt Országos Ifjúsági Sajtófesztiválról, ahol volt szerencsénk részt venni néhány gyerekkel.

Sajnos túl későn jöttem rá (vagy csak becsuktam a szemem), hogy ez egy tipikus NER buli: nagy csinnadrattával belengetnek valamit, aminek aztán a tartalmi részével nem kevés gond van; kezdve azzal, hogy a gyerek nem kapta meg, milyen díjat kapott mondjuk odáig, hogy a végleges program csak akkor lett meg, amikor már megszerveztem az utat, megvettem a vonatjegyeket és a belépőket is, és "behülyítettem" néhány médiás gyereket, hogy ez milyen jó is lesz.

Nem volt jó, teljesen fölöslegesen b@sztuk a rezet délelőtt 9-től fél 4-ig, közben 2-3 órát elpizzázgattunk (nem volt egyszerű az újpesti gettóban egy normális helyet találni). 

Szóval tök jól hangzik, hogy sokadik ifjúsági sajtófesztivál, de a társasozáson, a csocsón, a döglésen kívül mást csinálni nem nagyon lehetett, a díjakat gyorsan átadták (kedvezmény a saját médiatáborukba), ez utóbbinak biztosan ahhoz is volt köze, hogy idén partneri kapcsolatba léptünk az NMHH-val, így odafigyeltek az iskola nevére. 

De tényleg, miért is nem lehet legalább olyan vendégeket odahívni, akikről a gyerekek tudják, kicsodák, és esetleg van kedvük beszélgetni velük. (Egyetlen szelfi készült Jakupcsek Gabriellával, mert a kitüntetett fiú őt ismerte, a mamája mindig nézi a régi műsorait... no komment.)

Másnap elmentem az irodalomterápiás zsongásra, hogy végre megmutassam a pofámat, aminek az lett a vége, hogy a csoporttársakkal ücsörögtünk hosszasan az ebédszünetben, mert a programok között sok uncsi dolog is volt, illetve addigra már nagyon zavart a tömeg (az előző nap miatt). Jól kibeszéltük a politikát, találkoztam pár régi ismerőssel is, igazi kikapcsolódás volt minimális agyalással, kellemes közegben. (Egy pillanatig eltűnődtem, hogy milyen izgi dolgokat lehetne itt csinálni, ha nem lenne ennyire bennfentes a felső kör, de ne akarjak mindent én csinálni, ugye.)

Túlvagyok a családi hétvégén is a gyönyörű Zselicben, amit az ősök fizettek (öregszenek, egyre fontosabb a család), az is kellemes volt, gyönyörű erdőség, finom kaják, klassz idő, mi kell még. Az, hogy a párok közül mi kaptunk egyedül különágyas szobát valamiért, csak egy egész kicsit ütötte meg az ingerküszöbömet - volt már rosszabb is, szóval megoldottuk, amit meg kellett. Eltűnődtem, hogy másokon mennyivel jobban látszik a kor, mint ahogy azt magamon észreveszem. Az egyik nagybácsi például konzekvensen a mi szobaszámunkra íratta a fogyasztásukat, így amikor a kicsekkolásnál (a pár sörre, kávéra és fagyira) kijött egy 70 ezres számla, eléggé megdöbbentem. Bizonyos életkor után az ember ezek szerint könnyen összekeveri az egyet és a kettőt, valamint rossz desztinációt üt be a GPS-be is a megteendő 8 kilométerre. Szerencsére azonban annyira fáradtak voltunk, hogy egészen türelmesen kezeltük az öregeket, és a számla dolog is rendeződik utólag. 

Elindultak az emelt szóbelik, szerencsére nagyon tempósan zajlik minden, nem úgy, mint egy lassított felvételen (ahogy általában érzem). Magyarból kifogtam az egyik leghisztisebb kollégát, de miután meghallgattuk a 20 perces panaszáradatát, átvette a mi hangulatunkat és rendben volt minden. A másik tárgyamnál pedig nagy arányú fiatalítás történt, így tiszta öröm, hogy nem suttogós-időhúzós vizsgákat kellett végigülnöm, így a szombati munkanapom is már 15 órakor befejeződött.

Emellett még közbeiktattunk egy kétnapos osztálykirándulást is, ami a hátam közepére sem hiányzott. Sokszor hangoztatom, hogy antipedagógus vagyok, ez nyilvánvalóan a kirándulásoknál jön ki leginkább: az az igazság, hogy nagyon kevés örömöt találok bennük (bocsi). Vannak persze kivételek, de ezt a viaszpanoptikummal és illúziómúzeummal egybekötött budapesti trappolást semennyire sem találtam izgalmasnak még úgy sem, hogy elmehettem katasztrófaturistáskodni a Magyar Színházba. (Megjegyzem, sokkal sz@rabb előadásra számítottam, és tulajdonképp örülnék, ha a PNSZ-ben ilyen zenei színvonalon adnák a polgári és családbarát musicaleket, mint Eperjes Károly jelenlegi munkahelyén. Még meg is hatódtam itt-ott, azért ez egy klassz történet és egy jól megírt zenés darab, na.) A második napon viszont a Városligetből mozdulni se voltam hajlandó, szóval csak kávéztunk és pofáztunk, hogy aztán visszafelé is élvezhessük a Keleti Kelenföldről induló mentesítő buszos MÁV órákat (amióta az eszemet tudom, mindig van valami ezen a Pécs-Bp. vasútvonalon, a Keleti Pályaudvart meg szerintem már elhordták a helyéről téglánként, mintha sose létezett volna, olyan régóta nem jártam ott.)

Azért nem panaszkodom, a kolléga szerencsére egy normális matek szakos, nem kell vele lelkizni meg bonyolultkodni, és az sem zavarja, ha olvasok vagy bámulok ki az ablakon, úgy is rendületlenül/zavartalanul tud beszélni hozzám.

A tegnapi (szombati) érettségi után most már látszik az alagút vége, a hosszabbított tanévet nagyon frappánsan nyesegetik minálunk, mindenki kirándul meg programozik, így alig fogok bemenni, az itthoni teraszon ücsörögve beszámolót fogok írni, és várom haza a családot. Van még persze középszintű vizsga, színházak, bankett és tanárszakos felvételiztetés, de az évadcikk készen van, és ügyesen semmit sem veszek a lelkemre. Elfogadták a cambridge-i jelentkezésemet őszre, van már szállásunk is, július elején Zachor emberi jogi képzésre megyek, meg lesz közben egy kis Jazzfest és Ördögkatlan Fesztivál is. 

És közben támadt néhány gondolatom az oktatásügy alakulásáról is, szóval lehet, hogy megint lesz kedvem politizálni a blogban. Meglátjuk.

Kép: Summer is coming / Hè tới. Đã bán-sold