A következő címkéjű bejegyzések mutatása: munka. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: munka. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. november 16., hétfő

Nagyon szerettem volna...

Nagyon szerettem volna a Canterbury utáni őrületről írni, de már itt is volt az újabb őrület, szóval hosszú távú terveim (?) között a téli szünetre a számvetés szerepel, mert még papírra sem bírtam leírni, amiről részletesebben meg kellett volna emlékezni. 
Teljes őrület, hogy arra az útra nem vettem ki hosszabb szabadságot, miközben más nyakra-főre utazgat ide-oda, kirándul meg miegymás.
Persze megint csak azt tudom mondani, hogy én vagyok a hülye, hogy erre a szeptembertől novemberig tartó időszakra mindenféle faszságot bevállaltam - a legnagyobb hülyeség nyilvánvalóan a pedagógus portfólió volt.

És persze volt még egy utunk is Olaszországba az őszi szünetben, amit én szívem szerint lemondtam volna, de aztán örültem, hogy végül is nem tettem, mert....

Olaszország gyönyörű. Bármikor élnék ott.

Az idő is szuper volt, és bár társaságban mentünk, barátkozni se nagyon kellett, csak amennyi jól esett. Pár képet a Garda-tóról megnézhettek a poszt végén, a többit még nem volt időm kiválogatni.

*

Az ősz tehát a szokásos hajtában telik, nagyon várom a decembert, amikor lemegy a portfóliós dolog, az irodalmi verseny, a hallgatók, meg minden más is, amihez nem igazán van most kedvem.

Ami az előbbit illeti, nem sok és nem is bonyolult, csak össze kell szednem a temérdek anyagomat és megküzdeni a feltöltési felülettel, valamint azokkal az emberekkel, akikkel muszáj együttműködni. Először is elég gáz szerintem, hogy bár az összes vezetőm mestertanár (ráadásul minősítők), lövésük sincs az eljárásról, és hiába szabdaltam nekik az útmutatót (én se olvastam el az egészet), nem nagyon akarták velem együtt olvasni. Az kiderült, hogy szóbeli eljárási rész nem lesz - gyakorlatilag dokumentuzmok alapján fogják eldönteni, alkalmas vagyok-e kutatótanárnak (az AI korában, hm). Annak azért nagyon örülök, hogy a külső partnerrel való együttműködést azzal köthettem, akivel én akartam, nem kellett az új igazgatónőnk pasijával kooperálnom (valami kamuállásban van a ped. intézetben) - szerintem, hála isten, el se jutott eddig a gondolatig.
Az új iginő nem egy lángész, és akkor még szépen fogalmaztam. Próbáltam elmagyarázni neki, miről is szól ez az egész (ha már nem olvasta el), mire megkérdezte, hogy "akkor neked most kutatni is kell?" és hogy "és te tudsz kutatni meg ilyen nyelven beszélni, hogy... korrespondencia meg ilyen szavak?"... őrület.
A másik vezetőm, akinek ajánlást kellett írnia számomra, két verziót küldött, az egyik AI volt, a másik saját, és azon örvendezett, hogy ki tudtam választani a saját, személyesebb verziót. Örület 2.

Biztos kurvára sznobnak hangzik, amikor azt mondom, hogy őrület (3), hogy ilyenekkel vagyok körülvéve (ami csakis azért zavar, mert ők a mesterpedagógusok, sőt, tanítják is ezt az életpályamodellt a tanárképzésen??), de annak azért örülök, hogy nem akadályoznak legalább. 
A program pedig szépen készül (éljen az AI és a megfelelő promptok), gyakorlatilag annak összegyűjtése programmá, amit eddig is csináltam, csak meg kell belőle írni egy: tervet - majd egy résztervet - majd egy 2 oldalas összefoglalót for dummies, hogy a minősítő bizottságba tudjanak majd delegálni megfelelő akadémiai személyt (?). Hogy az ki lesz majd, csak a vezetőimtől fogom megtudni, mert állítólag névtelen írásbeli kérdésekre kell írásban válaszolnom majd, mielőtt eldöntik, hogy alkalmas vagyok-e a pozícióra.
A közvetlen kolléga még nem írta meg az ajánlást és van egy csomó döccenő még, de a harmadik, szorgalmi ajánlásom nagyon szépre kerekedett (PNCS), így annak nagyon örvendezek. Legalább valaki komolyan veszi, még ha én csak a pénzért is csinálom ezt az egészet (haha).  

Az irodalmi versenyt immár nagyon elkezdtem megunni, pedig jó, és muszáj csinálni, és a szakmai profilunk fontos része. Lehet, hogy én vagyok kiégve, de azok a szövegek, amiket az utóbbi időben választunk, teljesen levisznek az életről. Ez a kötet is. Meg egyáltalán, nagyon sok minden új könyv. Szóval lehet, hogy épp rosszakat olvasok vagy türelmetlen vagyok, de tökre sok a szemét a kortárs szépirodalomban (már megint a sznobéria....).
Azért ez a verseny is eldöcög majd, és próbálok a jóra koncentrálni, például hogy full női témájú verseskötetre egy csomó kamaszfiú mozdult rá, úgyhogy sok lesz a lelkes fiúcsapat, és már csak az kell, hogy a vendég, TT kellően nyitott és beszédes legyen. 
Szóval ez a két fenti dolgot egyetlen hétre esik (a jövő hétre), úgyhogy az a tervem, hogy nov. 27-28-29. csak heverészni fogok, aztán jöhet a december és a többi feladat.

Az olasz időjárás is nagyon hiányzik, természetesen, ez a nyákos, esős, trottyos klíma nem az én közegem. Itt a kertvárosban az összes levél lehulott egy hét alatt, de legalább el sem takarították (csóró az önkormányzat), így a járdákon térdig gyalogolunk és csúszkálunk a vizes trutyiban. Körülöttem mindenki depis és lelasssult, az egyetlen szem itthon lakó fiatalember most épp nem dolgozik néhány hónapja, a mesterképzéses óráira járogat (mértékkel és módjával), de legalább elkezdett vezetni, azt is úgy teszi, mintha maga lenne a megtestesült spleen. Nem merjük kiröhögni, mert épp nagyon érzékeny korszakát éli (mikor nem, mindig is frontérzékeny gyerek volt), de azért nem tudok nem elképedni azon, hogy már két feladat összehangolása is problémát okoz neki és elfárasztja (ez valami generációs dolog lehet? vagy pasidolog?... vagy csak azért gondoljuk így, mert egész életünkben a hátunkon pörögtünk folyton). Nagyon jó oktatót fogott ki, de a második alkalom után már azon lelkizett, hogy "nem érzi magáénak ezt az egészet" - komolyan mondom, a huszonévesek képesek mindenből ideológiai kérdést csinálni (meg "kedv" kérdést), hát ez iszonyúan komikus -- lenne, ha nem lenne legalább annyira bosszantó.
Mert hát én azt értem, hogy az élethez való általános hozzáállást is felülírja már a komfort, de hát azért egyszer csak az ő életükben is eljön az a pont, amikor már nem lesz idő azon gondolkodni, hogy egy-egy adott feladat vagy kötelesség JÓL ESIK-E. Faszt esik jól, nem is érdemes gondolkodni rajta, csinálni kell.        
Mindeközben persze őszintén irigylem azt a lelki nyugalmat is, amivel az ilyen emberek képesek megélni a mindennapokat, a "majdleszvalahogy" és a "jólvanaazúgy" kereteiben.

Mert hát én igyekszem mindig nagyon fegyelmezett lenni, mindig is ilyen voltam. Ezt már sokszor kifejtettem, most nem fogom, de annyit megemlítenék, hogy az őszöm legnagyobb sikere, hogy visszamentem az uszodába, és rendesen járok is, heti háromszor. 1500 méterek. Tegnap 1650 volt. Amikor már nem kell hazajönni portfóliót írni meg dolgozatot javítani, akkor biztosan lesz több is, de most ennek is örülök. (Az egy dolog, hogy jobban érzem magam tőle, nem fáj semmim, de még le is adtam pár kilót, ami szintén nagyon áldásos, szóval megveregetem a vállam, és folytatom így tovább, még hosszú az út.)
A kertvárosi pici uszoda egyébként nagyon mókás hely, kész szociológiai tanulmány. Egyszer majd írok róla egy külön posztot is: megvannak a maga típusai, különc figurái, és ugyanazok az úszómesterek meg nénik vannak, akik 15 éve, amikor még a gyerekekeket hordtam heti kétszer, és a dolgozatokkal az ölemben várakoztam 1-1 órát a klórszagban. Igen, a meleg, megnyugtató fertőtlenítószag is ugyanaz. 

Szóval azt hiszem, ezzel érdemes zárnom ezt a mai posztot, hogy tök büszke vagyok magamra, hogy megint úszom. Nyárra tökre jó nő leszek - ha nem előbb. 

Nézegessétek kicsit a Garda-tavat, ha ti is fáztok:





Ez pedig itt a veronai Júlia-ház rágógumifala, ahova boldog és idealista fiatalok (tehát nem olyanok, mint a posztban szereplő fiatalember) ragasztgatják szerelmi üzeneteiket a boldogság reményében:


2026. október 7., szerda

Utazásaink

Már októbert van, de még mindig nem abszolváltam a tanévkezdést rendesen - mondjuk nem tudom, volt-e valaha olyan tanév, amikor igen. Hogy volt-e valaha olyan tanév, amikor azt éreztem, hogy minden tanév eleji teendővel kész vagyok, és most már "csak" tanítani kell. (Szerintem nem.)

Az én hibám is persze, a minap gondoltam arra, hogy nem vagyok normális, mindig kitalálok valami extrát, amivel aztán egyrészt növelem a saját leterheltségemet - de másrészt meg biztosan megőrülnék attól, ha az életem csak az iskolából állna. Ez soha nem volt és soha nem lesz így, szóval ez dupla meg tripla munka (sokszoros személyiség). De annak idején az volt magammal a deal, hogy oké, elmegyek tanárnak (valamit dolgozni kell), de nem fogom abbahagyni azokat a dolgokat sem, amik meg tényleg boldoggá tesznek. (Ezek után persze nincs mit csodálkozni az ingadozó egészségügyi állapotomon sem, amit vasmarokkal próbálok rendben tartani, ami nyilván pont akkora "baj", mintha egyáltalán nem törődnék vele.)

Így a szeptember a konferenciára készüléssel és az uszodával telt, kb. minden iskolai teendőt tologattam magam előtt, lekéstem a határidőket (ki a fenét érdekelnek a tanmenetek meg a honlapra kerülő cikkek korrektúrái, idén még az irodalmi verseny sem érdekelt - végül persze elkészült minden). Halomban állnak a javítatlan dolgozatok, senkinek nincs még jegye (mindjárt lesz), szóval egyáltalán: kurv@r@ nem érdekel az iskola. 

Pedig rendesek voltak velem, elengedtek szakmai távolléttel, ami mondjuk a minimum, miután semmilyen egyéb támogatást nem sikerült kiharcolnom - konferenciatámogatás csak egyetemi oktatóknak, adminisztratív dolgozóknak (aka gyakorlós tanár) csak képzési támogatás jár, én meg elmentem előadni. Az utolsó pillanatban a dirinő még megpróbálta győzködni az iskolai alapítványt, de ők meg csak a tehetséges tanulókat támogatják, azokat is készpénzes számla (!!) ellenében. 

A UK pedig nagyon drága ország (csak sajnos imádom), útlevél, tartózkodási, szállás, konferenciaregisztráció, vonatjegyek, repülőjegyek, kaja, belépők (!!ó, fuck), miegymás. 
Egy nagyon cuki Airbnb-t találtunk, gazdájával, Richarddal már nyár óta leveleztünk, a nappalis-szobás-konyhás lakás Canterbury központjában van öt db kóddal záródó kapu mögött egy kocsma mellett, a római kori színház helyén.


Mi sem stílusosabb ennél, de így azért az éjszakáink meglehetősen zajosak voltak.
Richard egyébként egy nagyon precíz brit lehet, BOOK OF WORDS néven képekkel ellátott lakásútmutatót találtunk a nappali asztalkáján, minden fel volt címkézve (ha voltatok már, tudjátok, milyen az eletronika pl.), és alapos felszerelésű konyha (kávé, tea, hűtött víz, stb.) várt bennünket.

Mindenki azt hiszi persze, hogy nyaralni voltam, miközben én az időmet igyekeztem megosztani a konferencia (délelőttök) és a városnézés között, ami koránt sem volt egyszerű. Így például nem voltam egyetlen workshopon sem, de nem láttam a Marlowe-kiállítást, az immerzív Chaucer-kiállítást és még egy csomó minden mást sem. Szomorú, mert Canterbury tényleg olyan város, ahol minden ötven méteren van valami látni- és tanulmányoznivaló. Maga a történelem meg persze az irodalom. A katedrális a város minden pontjáról látszik. 





















A rendezvény egyébként pont a katedrális területén volt, így teljes bejárást kaptunk, szóval csak a kis barátaimnak kellett megvennie a megfelelő belépőket. 

Nagyon exkluzív volt minden, engem eleve elbűvöl, hogy két vagy többnapos rendezvény létezhet arról, hogy emberek szeretnek verseket olvasni és együtt megbeszélni azokat, ahogy az is lenyűgözött, hogy itt (és más külföldi országokban) mindenkinek mennyi ideje van erre, vagy arra, hogy a kétnapos konferenciát egy hétig élvezze egy nagyon drága országban. Tizenkét fős magyar delegáció volt (köztük csak négy előadó), és ők is ugyanígy tettek, számomra viszont tényleg rejtély, hogy milyen munkakör, fizetés és élemód engedi meg az egy-másfél hetes kiruccanást a UK-ba. (Összehasonlításul: a Pázmányos csávó és én még az estéinken is dolgozunk, ő rohant vissza, és bár én csak vasárnap jöttem, most--pont ezért--itt ülök munkahalom tetején és épp posztolgatok.)

Nem kifejezetten tudományos konferenciára kell gondolni egyébként, mindenki a munkájáról, a csoportjairól, az élményeiről, az olvasatairól adott elő, a két plenáris pedig egy verseskönyvszerkesztő és egy költő voltak, akik a saját munkájukról beszéltek. (Elgondolkodtam, hogy ez itthon lehetséges volna-e, mármint hogy a költészetre kvázi mindennapi "használati tárgyként" tekinsünk és olyan könyveket adjunk ki, amiket a magasértelmiségen túl átlag olvasók is kézbe vesznek. Nem nagyon tudom ugyanis elképzelni, hogy 1) olyan verseskötetek szülessenek, amelyeket átlagemberek, nem felkent költők írnak, de azt se, hogy 2) XY kortárs költő kiáll, és arról beszél, hogy neki mennyire fontos az, hogy a nem irodalomértők is kézbevegyék a szövegeiket. Egyszóval: a nyugat luxusa. Kevés politika, sok well-being, lelassulás, nyugalom, közösség, beszélgetés. - mondom ezt, miközben kapkodva írok, hogy még kijavítsam a nyelvtandogákat, mielőtt bemegyek ma.)
Metaforikusan is szép kivitelezés volt - a jelszavak az ÚT, a TAVERNA és a KEGYHELY, a legtöbb előadás ezek köré épült.






Az előadásom jól sikerült, bár nyilván rohadtul izgultam, büszke voltam magamra, hogy érdekesebb vagyok, mint a szakmai itthoni vezéralakja (aki szerintem rutinból vett részt, meg hát nyaralni is akart). (A Pázmányos kolléga is ügyes volt, középkorász, és régi szövegeket próbál alternatív módszerekkel kedvesebbé tenni irodalom iránt kevéssé érdeklődő fiatal egyetemistáknak). Angol irodalomról (is) beszéltünk mi ketten a briteknek, akik tátott szájjal hallgattak, majd a végén odajött egy nő, és azt mondta: bár itt ilyen tanárok lennének. (Mondtam neki, hogy egyébként nálunk sincsenek ilyen tanárok.) A szöveget meg fogom írni rendes cikkben, de lehet, hogy a szakmai substackemre is hamarosan felteszem.

Csütörtök délután tengert néztünk, pénteken részt vettünk a katedrálisban az evensongon - nagyon megható volt. (A napokban egyébként a Canterbury katedrálisban a házi kedvenceket áldották meg.)
Pénteken még az is történt, hogy találkoztam Laurával, egy régi diákommal, aki látta a londoni fotóimat, majd kiderült, hogy amúgy Canterburyben lakik. Feltétlenül látni akart, ami amúgy szuper érzés volt (csak két évig tanítottam). Bár felajálottam, azt mondta, nem tud letegezni, mert én tanítottam meg írni-olvasni (...).  

*

Ez itt Charles Dickens nyaralója Broadstairsben.





Ez pedig a choral evensong, ott ülök valahol. Az elején köszöntötték a konferencia résztvevőit, kiemelték a költészet és a terápia, a gyógyulás fontosságát, nagyon megható volt. (Az evensongot egyébként mindig streamelik, hogy bárki részt vehessen rajta.)



Szombaton Doverbe mentünk, amit szintén csak végigrohantunk, mivel ez egy egész napos program lett volna tokkal-vonóval, de estére már Lutonba kellett érni a vasárnap reggeli kép miatt. Azért van néhány kép erről is.







Egyéb szolgálati:
Az utolsó lutoni szálláshelyen elhagytam az olvasószemüvegem, amit most próbálok visszaszerezni (szeirntem nem fog menni, vehetek újat).
A távollétemben végbemenő nyílt nap (amire külön videót készítettem, mielőtt elmentem) jól sikerült.
Tegnap David Szalay jött a városba, de kihagytam (amúgy se tetszik a könyve annyira).
Ma pedig már színház.
Igyekszem a felszínen maradni, az útra, a tavernára meg a kegyhelyre gondolni. És arra, hogy mikor mehetek vissza Angliába.


2026. június 20., szombat

Sávok

Tán volt már ilyen című poszt, de mindegy.
Tán minden tanév végén van ilyen című poszt, nem tudom.

A héten gátlástalanul csak minden második napon mentem be, egyrészt a tanáriban nincs légkondi, másrészt mindig szól hozzám valaki (az asztalszomszédom például mindent, amit csinál, hangosan kommentálni), harmadrészt a hétfői diáknapon üvöltött a zene, szóval iszonyú zaj volt. 
Itthon is dolgozgattam, bár a nagy munkák már lementek, jövő héten még van vizsga, tanárfelvételi az egyetemen, beirakozás, tanévzáró értekezlet. Közben beszámolót írtam, próbáltam rendbetenni a tantárgyfelosztást meg a jövő év elejét, egyeztettem, ilyesmi. Ezek egy részét home office-ban is lehet, hálisten.

A szitut nehezíti, hogy vezetőváltás lesz nálunk, így nem elég a politikai hajcihő (szerintem nyáron még egy csomó minden fog történni), nem igazán tudjuk, hogy az előkészítési feladatok még a régi főnökhöz, vagy már az újhoz tartoznak. Mindketten elég képlékeny természetűek, szívesen mondják az őket megkereső feleknek, amit hallani akarnak, ezek aztán a nagyképet tekintve érdekellentéteket teremtenek és összeütköznek.

Nekem volt már szar munkahelyem, szóval különösen törekszem a korrektségre, az egyeztetésre, az információátadásra és az úgynevezett "szolgálati útra" - vagyis arra, hogy először az érintettekkel és a közvetlen felettesemmel beszéljek meg dolgokat, majd utána vigyük oda az infót a főnöknek, közösen. De nem mindenki így működik, egy ilyen iskolában megvannak a kiválasztottak, a "régi motorosok" (én inkább "szent teheneknek" szeretem hívni őket), akik úgy gondolják, hogy az életkoruk és az iskolában eltöltött éveik (na meg a mesterpozíciójuk miatt) érinthetetlenek. 

Évek óta tartok fakultációs órákat, de persze sosem volt büdös az átlagos osztályokban való munka sem. És évek óta vita tárgya, hogy mi hasznosabb és megoldhatóbb: a heti 6 óra sáv (vagyis hogy mindenféle gyerekek összejönnek a csoportba) vagy a plusz 2 tanóra, ahol kevesebb időben, de csak a vizsgára kell készülni. Nagy iskola lévén a 6 órát nagyon nehéz bepréselni az órarendbe (szakkörök, plusz órák, óraadók, szakértői szabadnapok, egyéni igények, stb.), így most plusz 2 órás lehetőséget kaptunk kettébontva - humánosok és a többiek. Én vittem volna a többieket - sportosztályos, németes, angolos vegyes csoport, 8 fővel. A kolléga, akit alig bírtam rábeszélni a másik (jóképességű, humános, 6 fős!) csoportra, nagy nehezen szintén bevállalta végül. (Ezt a válogatósdit se értem - mégis ki a fenének ajánljak fel emelt felkészítést, ha nem a szerzőtársamnak, a jelentleg egyetlen mesterpedagógusnak a munkaközösségben, akinek a hallgatói mentori munkában mindenfélét is meg kellene tudnia mutatni a felzárkóztatástól a tehetséggondozásig. Minden évben küzdünk ezen - ahogy azon is, hogy ő nem érzi szükségét, hogy egyenlő terherviselésben vegyen részt, azaz néha ő is tanítson sportolókat meg informatikusokat is.)

Mindeközben erős lobbi ment a heti 6 órás változatért, amit a maga részére a történelem munkaközösség évek óta keresztül tud verni (ld. szent tehenek, illetve töri szakos igazgató), így az utolsó pillanatban (az esélyegyenlőségre, a méltányosságra és a következetességre tekintettel) mi is megkaptuk ezt a lehetőséget. Valószínűleg utoljára, mert az új vezető és az óraszámok ellene lesznek ennek.

Elővettem a kollégát, hogy tárgyaljuk újra a helyzetet (így tartottam korrektnek). Persze hazudnék, ha azt mondtanám, nem tudtam, mit fog mondani - hogy igényt tart mind a 6 órára. Érveltem a következő évek helyzetével, azzal is, hogy a sportolót és a heti 5 órában magyart tanuló humán osztályost nem lesz könnyű egy nevezőre hozni, hogy differenciálni kell majd, hiszen az a tapasztalat, hogy a csoport fele végül középszintre megy, velük is kell foglalkozni. (Az utolsó ilyen csoportoban sok lelki munka volt ezen - igaz, ott pont a kolléga diákjaival foglalkoztam, akik meg voltak győződve a zsenialitásukról, szemben a többiekkel, akik végül szintén remekül érettségiztek egyébként, de nem volt könnyű kezelni a komplexusaikat és a hiányosságaikat.)

A kollégát ismerve ez hiúsági és érzelmi kérdés - jól villantó csoportot akar és mintadiákokat (utóbbiban csalódni fog, a fakultációt sokan az eredeti tanáruktól való elmenekülésre használják, eszükben sincs emelt szinten vizsgázni). A fakt a hatalmi harc eszköze is: mindig a csúcsragadozónak kell megkapnia. Nálunk persze 6 órában még nagyobb presztízskérdés ez.

Úgy alakult tehát, hogy lemondtam a 2 órámról, odaadtam neki az egészet (b@sszameg), küzdjön akkor. Megyek helyette magyart tanítani a matekos osztályba (amit a közös teherviselés nevében bevállalt volna most - mármint hogy nem elitosztályt halászik ki magának). 75-80 tizenötévest (kockázat és sportolókat) kell gatyába ráznom szeptembertől. Biztos sokkot kapok, elég régen volt már 'óvodai csoportom', de tudjátok mit, cseppet se bánom. (Azt kicsit igen, hogy a könyveinkre most terveztem volna egy komplett 2 órás tanmenetet kidolgozni, de így most nem sürgős.)

A keletkezett (fizetett) túlórákat pedig magamra osztottam - bár nyilván a kolléga azt is szerette volna, hiszen így a nagy óraszámú csoportok miatt mindössze két helyre tudja bevinni a hallgatóit, sehol egy potya nyelvtanóra meg ilyenek.
Ez az egész persze a pozícióhalmozás eredménye is (az iskolavezetés hibája részben): ő például osztályfőnök, munkaközösségvezető, szakértő és mentor is, ezek miatt sok az órakedvezmény. Jövőre lesz egy másik szakértőnk is (szaktanácsadó), aki szintén mentor, tehát az egyrészt az ő szakértői napjaival és újabb órakedvezményeivel is számolnunk kell (ezeken a napokon ui. nincsenek órái). 

Én amúgy nem vagyok egy ájuldozós típus, de jól emlékszem, hogy amikor 9 éve, amikor felvettek ebbe az iskolába, kicsit meg voltam illetődve főleg azért, mert többen még a köszönésemet sem fogadták (gyüttment voltam). Erre persze csak én emlékszem már, azóta sok víz lefolyt, megjött a respekt, bár van, ami nem változik. Például ez a kivagyiság másokban, ez nagyon nem változik, amit az is táplál, hogy erre a helyre sokan 'ideszülettek', soha életükben nem dolgoztak máshol, nem voltak másod- és harmadállásaik. Fogalmuk sincs, mit jelent 26-28 órában húzni az igát, miközben írni-olvasni tanítasz 16 éves gyerekeket, meg néhányan teherbe esnek, sokan kibuknak, és a gyámhatóságnak meg a családsegítőnek kell folyamatosan jelentéseket, jellemzéseket írnod, stb.

A kolléga folyamatosan osztályfőnök (természetesen), és minden évben őszintén meglepődik, mennyivel több a 'problémás' gyerek, akiket persze előszeretettel kezd ki a hátuk mögött a tanáriban, miközben kifelé próbálja mutatni a nagy empatát (kevéssé sikerül). Tény, hogy bennünket (az 'elitiskolát', muhaha) is utolértek a speciális nevelési igényű, bonyolult családi hátterű gyerekek, amin normális, a valóságban élő ember persze nem lepődik meg, csak az, aki évek óta nem tolta be az orrát 'alacsonyabb presztizsű' osztályokba, mert különösen szeret a befolyásos szülőknek imponálni (egyetemi iskola vagyunk, ugye) és nagyokat flexelni az osztályátlagaival, ha ennek vér és veríték az ára, akkor is.

A héten lezártuk a tanévet, a jövő héten pedig két napot fogunk egy érettségi-bizottságban együtt eltölteni, ahol hallgathatom a nagyszerű feleleteit (nekem csak egy diákom van) és ámuldozhatok a szakmaiságán. Ezt az egész órafelosztásos dolgot addigra sikerül tényleg elrendezni magamban; nem hazudok, nekem tényleg mindegy, kiket tanítok, szeretem a változatosságot is - ebben a történetben inkább az önzés és a gőg zavar, amit, bármennyire is szeretnénk, nem tudunk szakmai érvekbe burkolni, mert annyira kilátszik.

Most csak az érdekel, hogy július elején Zachor képzésre megyek Budapestre, amit nagyon várok, de megyünk majd kirándulni, és augusztusban utazunk is, szeptemberber végén pedig vár Canterbury. Utóbbi programot az iskolában már bejelentettem (szabit fogok kérni), és valószínűleg a nyílt napot is érinti, amit már a kollégának is említettem, gondoltam, rangidősként helyettesít majd. 
Érzékeltette velem, hogy erre ne számítsak, szóval majd felveszek egy cool kis videót, amin bemutatom az amúgy remek képzésünket, amit nekem van időm újabb és újabb ötletekkel fejleszteni minden évben, mert nem a hiúságom legyezgetésével vagyok elfoglalva.


     

2026. április 19., vasárnap

Mun(Politi)ka

Még a szünet előtt szerettem volna bejegyzést írni, de ahogy lenni szokott, sok-sok mindent be kellett fejezni, voltak határidők meg mindenféle egyéb.
Akartam írni egy kicsit arról a fiúról is, akivel elég sokat foglalkozom, mert sokat ír, és mindig megmutatja véleményezésre (irodalomtörténésznek készül, ez nálunk valamiféle trend lett vagy mi). Nagyon szorgalmas és jók a képességei is, a szükséges kreativitás viszont szerintem hiányzik belőle, nem baj, így is lesz valaki, mert ügyesen helyezkedik a kapcsolataiban és mindenkivel nagyon udvarias.

Kiderült viszont róla, hogy nehezen bír a hormonjaival, sokszor bánt másokat, sőt, volt egy tesiöltözős atrocitás is, ahol győzőtt a falkaszellem és történt volt egy kis fürdetés (már hogy nem őt a fürdették, hanem ő, másokkal egy gyámoltalanabb fiút). Az esetért megkapta a megfelelő fegyelmi fokozatot, amitől nagyon kétségbeesett, mert az anyja a legutóbbi eset után azzal fenyegette, hogy kiveszik az iskolából, és elküldik inkább kőművesnek, ezért megkeresett engem.

Támadt némi PTSD-m, hiszen engem is sokszor fenyegettek a szüleim (bár az iskolában agresszív nem voltam), és általában olyasmikkel zsaroltak, ha valami nem tetszett nekik, ami fontos volt számomra. A szünet előtt sajnos kevés idő volt beszélteni, de annyi kiderült, hogy tényleg bánt másokat, és fogalma sincs, miért... viszont ha pont azt veszik el tőle, ahova ki tudja csatornázni a, vélhetően főleg a családja miatti indulatait (elvált, hanyagoló apa, mostohaapa, új kistesó, tehetetlen indulatos anya, stb.), akkor elszabadulhat a pokol.

Az eset megoldódott, szerencsére az osztályfőnöke is tök normális, így megúszta egy igazgatóival, és az új cikke is megjelent. Nagyon komoly cikksorozat egyébként, interjúsorozat mindenféle szakemberekkel József Attiláról (kiről másról), iszonyú boldog volt tőle. Én viszont (ismeretlenül) kaptam egy levelet az anyjától még aznap, hogy ne sztároljam a fiút, nem érdemli meg, gyalázatosan viselkedik, és meg kell büntetni.
Ebből (és hát a saját gyerekkkori tapasztalataimból) sikerült végleg összeraknom a képet, és visszaírtam, hogy az iskolai viselkedés (aminek kell, hogy legyenek következményei) és a teljesítmény két külön dolog, én ezt szét tudom választani, jó lenne, ha ő is megpróbálná; és a mi feladatunk az, hogy amellett, hogy nevelünk, értékeljük is azt a nagyszerű munkát, amit ez a gyerek végez (versenyek, programok, stb.) Volt még egy kis hörgés (ezt is ismerem, csak az emberek ezek szerint már nem fogadóórákon teszik ezt, hanem messengerben), végül elcsitultak a kedélyek, és a fiút is sikerült megnyugtatni, aki persze végtelenül szégyellte, hogy az anyja nem tudja házon belül tartani az indulatait, és egy idegen tanárt zaklat, sőt, a fia Fb-bejegyzései alá kommentál nyilvánosan (ezt is teljesen átérzem, pedig az én gyerekkoromban még nem volt internet hálisten).

Így mentünk bele a tavaszi szünetbe, ami egyébként szuper volt, mert azzal, hogy húsvét hétfőn elutaztunk, sikerült egy hetet a választási plakátok nélkül tölteni viszonylag nyugiban és békében. Az utazásaimat egy ideje kicsit máshogy rendezem magamban, megpróbálok kevesebbet feszülni és megfelelni a társaságnak, valamint nem reagálni mások idegeskedéseire sem (ha van ilyen); viszek könyvet, igyekszem a látványra koncentrálni, elengedni azt, ha valami nem fér bele, korán lefekszem esténként. Ez beválik, sokkal jobb így utazni, mint úgy, hogy 'na most nyaralunk, ennek jónak kell lennie'.  

*

Hazaérve volt még pár nap a választásig, mindenki iszonyatosan felfokozott állapotban volt körülöttem, amit viszont kicsit nehéz volt kezelni. Én sem voltam nyugodt, fogalmam sem volt, mire számítsak, de próbáltam nem óránként a híreket olvasni (nem is lehetett, hiszen rám szakadt millió határidő és teendő, a szünet utáni első iskolai hét olyan volt, mint egy versenyfutás). A legidegesítőbb a szomszédban lakó (szingli) barátunk volt, aki pályaelhagyó szociális munkás, és most nagy lehetőséget lát a visszatérésre. (Jelenleg az egészségügyben dolgozik elég jó bérért, viszont a diplomáit nem tudja használni, és középvégzettségű ostoba nők a felettesei, amit nagyon nehezen visel, viszont, mivel a pénz nagyon fontos neki, nyelnie kell.) Na, ő óránként írogatott, minden környékbelit elkísért személyesen szavazni, és nagyon szeretett volna estére legalábbis berúgni, amihez (lévén másnap munkanap) nem nagyon talált partnert. Beültünk vele egy kávéra, aztán elzavarta, mivel még színházba is mentem aznap (munka okán), viszont estére megsajnáltam, és beengedtem a lakásba, ahol este 8-ig néztük az eredményvárót és hallgattuk a sirámait. (Képzeljetek el egy 190 centis nagydarab faszit, aki öt percenként mondogatja, 'nagyonfélek', 'nagyonfélek'.)

Kilenc körül sikerült elküldeni (ilyenkor már rég ágyban vagyok és csönd van körülöttem), viszont 10 órakor, amikor az eredmények már egyértelműek voltak, vissza akart jönni koccintani. Ezt nem engedtük, másnapra (hétfő) halasztottuk a dolgot. (Ő természetesen nem dolgozott a héten, lelkileg alkalmatlan lett volna rá.)
No, a lényeg az, hogy egyszerűen túl sok inger ért az első munkahét előtti napokban (igen, talán én is rajta vagyok a spektrumon valahol), úgyhogy teljesen szétestem, és nagyjából péntekre sikerült visszatalálnom a szünetben/szünet előtt magamévá tett kvázi nyugalomhoz. (Ehhez hozzá tartozik, hogy rám szakadt a teljesítményértékelés, az érettségi tételek, a hallgatók, a dolgozatjavítás és az osztályozóvizsga meg még pár apróság is.)

A hetet azért az sem könnyítette meg, hogy az ország mintha valami tömeges pszichózisban volna, az emberek ottfelejtették magukat a kampányban és az interneten. Nagyon zavart az oktatási miniszter neve kapcsán kialakuló lincshangulat (sajnos bele is sodródtam, rám is ugrott pár influenszer), a sok okoskodás (mindenki mindenhez ért minálunk), szóval összességében az, hogy sokan meg se próbálnak visszatérni a normális életbe. 

Pedig amikor leszavaztunk, szerintem tudható volt, hogy egy keresztény konzervatív jobberre húzzuk be az ikszet, akinek (bárhogy is gondolják a feltétlen hívei) láthatóan igenis vannak indulatkezelési problémái, és a volt házasságával kapcsolatos dolgokban sem feltétlenül csak neki hiszek, valamint (kissé aggasztóan) komoly személyi kultusz alakult ki körülötte. És igen, ez a nagyszámú mandátum is ijesztő kicsit, még ha racionálisan meg is tudom okolni a szükségességét.
(Az őt távolabbról támogató 'értelmiségi holdudvarról'--Mérő, Puzsér, Molnár, stb.--most inkább nem mondok semmit, tán majd egyszer.)
Ez nem csak az interneten van így, hanem a munkában is: a munkaközösségemből hárman kidőltek, egyvalaki közölte, hogy nem tud helyettesíteni, ezért egész héten toltam az órákat, miközben igyekeztem minden határidőt észben tartani.
Tegnap pedig vizsgáztattam, de közben azért most megpróbálok visszatérni a könyveimhez meg a saját dolgaimhoz, cikket írok, és próbálom felvenni a fonalat.  Csökkentem a politikát, visszapörgettem a művészeti-kulturális podcastokhoz (pl. a Kurtág György-adás a Partizánon csodás, nézzétek meg). 

Life goes on, emberek.

Gdanski fotók (a tengerpartiak Sopot városkában készültek.)

Eredeti méretű képek itt: https://photos.app.goo.gl/Uc4X7ZnURBY7eKMN6 


2026. március 19., csütörtök

Napok óta

Napok óta szeretném megírni a múlt heti szegedi élményeket, oda menni mindig nagy boldogság, és mindig annyi mindent szeretnék csinálni, de soha nincs idő, pláne, ha egy aktív napra esik az egész, mint a csütörtök (este).

Bruttó 15 órát töltöttem ott, ebben benne volt a 6 óra alvás, a 1,5-2 órás előadás, némi csevely, de nem akartam túltolni, tudtam, hogy péntek hajnalban még haza is kell vezetni, és itt vár engem a 3. órában Dénes (magyar-angol tanárszakos hallgató), aki b.szott felkészülni eddig bármelyik órájára is, de főleg a péntekire - annak ellenére, hogy külön felhívtam a figyelmét a time gapre.

Ez a Szeged már nekem örök szerelem marad, a legjobb dolgok ott történtek velem, nyugodtan lehet mindent ide érteni. 2025 decemberében teljesen véglegessé vált, hogy már soha nem fogok ott élni és dolgozni, ekkor volt ugyanis, hogy az utolsó (egyébként némileg kamu) állásfelkérést is visszautasítottam arra hivatkozva, hogy az én életem 20 éve itt van (mennyi szám van ebben a posztban!), és így 50 felé (szám!) ezt már egyáltalán nem szeretném újrakezdeni, bármennyire vonzó is a lehetőség sok szempontból.

Az előadás jól sikerült, de nem is ez a lényeg (ezeket a módszertani megmozdulásokat inkább tudásmegosztásnak és beszélgetésnek, nem tudománynak hívom), hanem hogy látható jelei vannak annak, hogy nem vagyok mai csibe már én sem. Többek között az, hogy a rendezvény egyik fiatal titkára (magyarszakos tanárjelölt) másnap ismerősnek jelölt, és felkért, hogy legyek a mentora. Ez nyilván egy ábránd, a SZTE is gyakoroltat, megvannak a maga mentorai és szakemberei, de azért kicsit eldumáltunk a lehetőségekről. Aranyos volt, jól esett, a mai srácok ezek szerint így rajonganak.

Az este további része otthoni beszélgetéssel meg teázással telt - meg más ilyen boomer dolgokkal. Aztán a kedvenc barátom kedvenc legidősebb gyereke (aki szintén tanárjelölt) arról kezdett érdeklődni, hogy szerintem mennyire lehet bizalmi és tanácskérő egy viszony a mentortanár és a mentoráltja között, ugyanis az van, hogy az egyik barátja, aki épp állást kapna, nem tudja, hogy kezelje azt, hogy lányként egy lánnyal él együtt, vajon tanárként felvállalható-e ilyesmi -  illetve, ami még fontosabb, meg lehet-e ilyen témáról kérdezni a mentortanárt, akinek ugye a szakmai-emberi fejlődésed kapcsán elvileg támasznak, de legalább tanácsadónak kell lennie.

Nem nagyon tudtam mit mondani (ő is szászor bocsánatot kért, hogy ilyenekről faggat, amire azt mondtam, hogy hát ki mást lehetne erről faggatni egy steril egyetemi környezetből jőve, ahol a valóságról nem sokat tudnak), de több dolog eszembe jutott. Egyrészt az, hogy rémes, hogy ilyen félelmek egyáltalán aggályként felmerülnek egy tanárjelöltben, ez borzasztó. Másrészt, hogy a legjobb mentortanárral is nagyon óvatos lennék, a legtöbbjük ugyanis (pardon my French) begyöpösödött és lelkileg vén, konzervatív, így egyáltalán nem biztos, hogy alkalmasak egy ilyen kérdés -  nem hogy megválaszolására, de megértésére sem.
A harmadik gondolatom az volt, hogy tapasztalatom szerint a fiatalabb generáció sokkal rugalmasabb, asszertívebb és vagányabb, mint a miénk, ráadásául közelebb van a cseppet sem ítélkező Alfákhoz (vagy a fene tudja, melyik gen van most az iskolákban), szóval nem igazán látom, hogy félni kellene valamitől, hacsak nem az egészséges határtartás az, ami tényleg fontos lenne. Tanár-diák határ, úgy értem. Az is felötlött bennem, hogy milyen sok dolog van, amire a jelenlegi tanárképzés (amire mostansági kedvencem, a rémesen ostoba, de nagyon aktív BK miniszterelnöki biztos olyan irritálóan büszke) semennyire sem alkalmas, kezdve a megfelelő módszertantól a speciális nevelési igényeken át a fent említett identitáskérdésekig. Lelombozó, kiábrándító. A jövő tanárairól beszélünk.

Szerencsétlen Dénes félelmeire ezek után (immár itthon) kicsit kevésbé tudtam figyelni (hiszen a készületlenségéről ő nagyon is tehetett), de azért rendben lement az óra. Miközben hallgattam a nem túl izgalmas trianoni irodalmat (a duplaórán), arra gondoltam, hogy nem is sejtjük, mennyire más súlyú félelmek vannak itt. Tényleg, olyan jó lenne már egy kicsit kevesebb félelem és szorongás. Mellesleg nekem is, mert van bőven.

*
Kedvenc klubom
 


Algyői napfelkelte (on the run)





2025. július 31., csütörtök

Fesztiválos

Elég régen volt már, hogy lelkesedtem a fesztiválokért, és magam is csodálkozom, hogy volt ilyen időszak. Mondjuk ami a szociális érésemet illeti, elég későn jött és elég lassú is vagyok benne, 9-10 évvel később jelentkeztek olyan dolgok, amiket mások már rég megéltek - ilyesmi volt az aktív fesztiválozás is. Mondjuk a sátorban alvós, bokorba pisilős, nem zuhanyzós verzióig sosem jutottam el, annál én kényelmesebb és finnyásabb vagyok - sátorban is csak párszor aludtam életemben, ennek zöme is a mama kertjében történt, kalandvágyból (muhaha). Mondjuk fesztivál idején, szóval számít.

Hogy miért maradt abba még ez a könnyített verzió is, annak több oka is lehet. Az egyik a pénz: iszonyatosan felmentek az árak, és erre egyszerűen sajnáltam. A másik a kényelem, mármint hogy meguntam tolongani, sorban állni, izzadni, koszolódni. Meg ott volt a kiégés és a fáradtság is.

Jó kis fesztiválokra jártunk egyébként: a Veszprémfestre (ezzel az lett, hogy túlságosan popos lett az ízésünknek, és drága is), a Paloznaki Jazzpiknikre (ugyanaz, illetve ez még inkább sznob lett, és a teljes Balatont leuralta Mészáros és köre), az Ördögkatlanra, valamint egyszer voltunk a Művészetek Völgyében is. Az előbbivel az lett a gondunk, hogy tizensok éve ismétlődnek a programok, ugyanazok a megújulni képtelen rocksztárok lépnek fel, a fenének volt kedve tizenötödször is megnézni ugyanazt a Quimby-koncertet. A színházi előadásokra pedig nem nagyon tudtunk bejutni a sorszámos rendszer miatt. (Egy ideig kaptam szakmai jegyet, aztán leszúrtak, hogy ennek ellenére 'kritizálok'--ez a munkám, ugye--, úgyhogy onnantól fogva napijegyet vettem, illetve idén és tavaly is fellépek, de nem kértem a bérletet.)

Nahátszóval mindez nagyon fennhéjázón hangzik egyébként, holott az igazság csak valószínűleg annyi, hogy éppen hogy belejöttem kicsit a fesztiválozásba, már ki is öregedtem belőle. Az Ördögkatlant azért most is követem, itt van közel, olykor támad egy kis nosztalgiám, holnap le is megyünk. Ám amikor tegnap bepiált fiatalokról olvastam a csoportban, akik a falusi macskákat akarták alkohollal itatni, akkor azért meggyőződtem, hogy nem kell nekem ott lenni tartósan.

A Thealterre sok év kihagyás után mentem vissza (tavalyelőtt kényelmesebben és kettesben, most egyedül és gyorsan), és bár ez is sokat változott, még mindig nagyon szimpatikus. Egyrészt tök olcsó (hol kapsz 3000-ért színházjegyet), másrészt felvonultatja az erdélyi és a vajdasági társulatokat is. Nincs nagy tömeg, a színvonal oké, meg úgy általában, tök barátságos az egész. Idén azon gondolkodtam el, hogy vajon régen is ennyi boomer korú volt, mint most (én a szegedi fiatalságra emlékszem, mi is ott nyomultunk, most viszont a tisztes polgári közönség látogatja az előadásokat, köztük sem az "értelmiségi elit", a város apraja-nagyja nyaral ilyenkor, gondolom). Én személy szerint ezen a fesztiválon láttam először Pintér Bélát, Ladányi Andreát, Fehér Ferencet, a Forte Társulatot, a tanárainkkal együtt jártunk előadásokra és tök jó volt - szóval nyilván van bennem némi romatikus nosztalgia a fiatalkorom iránt is. 

Idén öt előadást láttam zsinórban. Jobb lett volna okosabban válogatni, de majd legközelebb.

Az Apertúra Brománc című előadása a férfimintákat járta körül: egy fiú baráti társaság (plusz két csaj) összejön egy hétvégére, jól berúgnak, és szép lassan kibuknak a régi sérelmek, konflktusok, de leginkább az, hogy egy kivételével mindegyik pasi egy frusztrált f@sz, kivéve egyet, akiről meg azt suttogják a háta mögött, hogy biztos buzi. Az első félórában részeg ordítozás ment valami technózenére (= bulizás), utána volt némi lájtos pszichológia, traumák meg woke-ozás, és még egy zsidó nagypapa is befigyelt. Kár a témáért, a srácok ezt picit összecsapták.

A KV Társulat és a Maszk Egyesület A színházcsináló című előadása (Thomas Bernhard szövegére alapozva) a színházcsinálás mikéntjéről metázott egyet, a vezető színésznő önmagának rendezett jutalomjátéka volt ez. Én egyébként élveztem, és bár a nézők szétröhögték, az abuzív művészetcsinálás azért elég fontos téma (a szöveg meg nagyon jó), de ezt a produkció nem nagyon tudta érzékeltetni, mert akkor nyilván önreflexívnek kellett volna lenni. Volt azért ordítozás, kulcsdobálás (vö. Eszenyi Enikő), de mindez valahogy nem szállt alá az üzenet szintjére, maradt szórakoztatás (vö. Pintér Béla újabb előadásai). 

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Négy falon innen és túl című lakásszínházi előadása a fiatalok párkapcsolati konflktusáról szólt: a fiú a jobb élet reményében disszidálni akar, a lány meg maradni, ezen elvitatkozgatnak egy lakásbelsőben. Tök fontos téma ez is, de valahogy a motivációk nem derültek ki, ennek megfelelően a dolog drámája is rejtve maradt. Cserébe jó hosszú volt, elmentünk a tengerpartra (a szobából a Grand Café kávézó részébe), aztán vissza, majdnem happy end lett, de végül mégse. Később kiderült, hogy itt az otthon fogalma lett volna a középpontban, nekem inkább a párkapcsolati bénázás volt ott.

A Közszín Kollektíva és a Freeszfe Freudból is megárt a sok? vitaszínháza azt tematizálta, hogy vajon mennyire túlpszichologizált az életünk, kell-e mindenkinek pszichológushoz járnia és tényleg muszáj-e szanaszét metázni az életünket. Nem tudom, jártatok-e már vitaszínházban: a lényege, hogy megnézünk pár provokatív jelenetet, és utána irányított vita van. Ez elég érdekes volt, bár a moderálást/beszélgetésirányítást még gyakorolni kell a fiataloknak, hogy ne legyenek annyira tankönyvesek a "szóval akkor te úgy gondolod..." kezdetű reakciók, és hogy mederben maradjunk. (Erről majd az irodalomterápiás blogomban írok hosszabban is, mert jó szempontok merültek fel.)

Végül a Sarolta Kulturális és Közéleti Tér és a Soharóza Kislányom, mondd, hogy nem igaz - történetek a hátországból című előadását láttam, ami Polcz Alaine és Gyarmati Fanni írásaiból állt össze. A szovjet katonai erőszak fontos téma, elég sokat beszéltek róla az utóbbi időben, és nem baj, hogy van új interpretáció - na, de az legyen interpretáció. (Nálam műveltebbek biztos eddig is jól tudták, hogy a Soharóza egy kísérleti kórusformáció, rendszeresen dolgoznak színházban, koncerteken és lépnek fel itt-ott, jelen előadásban a zenei hátteret adták, orosz és magyar katonadalokat, siratókat, stb.) Itt a három színésznő fekete ruhában egy-egy széken ülve monologizált, miközben középen egy konyhapulton gulyáslevest főztek, amit végül fel is tálaltak, de senki nem evett (ah, mennyi szimbólum). Az van, hogy engem most már nem elégít ki az, amikor (az amúgy megrázó, de semmiképp se szépirodalmi) szöveggel próbálják elvitetni a showt, mert ahhoz azért 1) nagyon jó szöveg 2) nagyon jó színészi játék kell (de még így se szeretem ezt a feketébe burkolt gyászt úgy igazán). 

Szívesen megnéztem volna még a Lassant és A Tíz hónap Babilon-ügyet Fullajtárral a nagymamája könyvéből, de nem lehet mindent, ugye. Ja, és hát egyébként Jocó bácsi darabja, a Kamaszharc is szerepelt a fesztiválon - sőt, maga a producer is tiszteletét tette, amit egy Reelsből tudtam meg, nem pedig az oldaláról. (Az előadásról az hírlik, hogy sokkal jobb anyag lett, mint a könyv.)

Tanulságok: 

Fel kell zárkóznom a kortárs művészetből, amit egyébként a nyár elején elkezdtem úgy, hogy a rendelkezésemre álló sok-sok felvételt elkezdtem megnézni. (Minek gyűjtöget, ha nem nézi, ugye.)

El kell olvasnom a kurrens szakirodalmat, főleg azokról a műfajokról, amelyekről kevesebbet tudok.

Nem baj, ha eltöltök némi időt egyedül, jót tesz nekem. Régen szerettem ezt, csak idő közben elfeledkeztem róla. Persze az is nagyon jó, amikor együtt ventilláljuk ki a dolgokat...


2025. június 30., hétfő

A képzésről

A képzésről szerettem volna régóta írni.

Két okból kezdtem el két éve: egyrészt nagyon szerettem volna még tanulni, és úgy gondoltam, ez jó módszer lesz a tanári (és egyéb) kiégés ellen. Másrészt szerettem volna még valamilyen pénzkereseti lehetőséget, hiszen a tanári fizetés vacak, a tankönyvírás éppen kifutott, cikkekből és kritikákból meg nem lehet megélni. A kezdetek óta már tudom, hogy volt egy harmadik ok is: szükségem volt valamiféle terápiára nekem is. 

Ez utóbbi igény szerintem a mostani pillanatig is fennáll, jó lenne eljárni valakihez. És miközben markáns véleményem van azokról, akik a saját elakadásaik miatt akarnak terapeuták lenni (ezért van olyan sok pszichológushallgató manapság), nálam is részben ez a helyzet, bár azt gondolom, hogy némileg vastagabb önismerettel és önreflexióval kezelem ezt, és az általam vezetett terápiák, foglalkozások vagy az egész tevékenység végül nem rólam fog szólni. Viszont ha minden jól megy, a szupervíziókon majd kaphatok valamit, ami nekem is hasznos.

Szóval a képzés. Ezzel a típusú képzéssel most már bárhol lehet találkozni, de annak, amit én végeztem, a szakmai része szerintem nagyon erős, főleg az önismereti csomag. Ha jól tudom, sehol máshol nincs ez a száz órás folyamat, pedig valóban nagy szükség volna. rá. A mi esetünkben a létszám már elég magas volt (20+ fő), ezért nem mondom, hogy mindenki ki tudott bontakozni, de arra mindenképp jó volt, hogy megismertük egymást, megtanultunk csoport előtt beszélni, szóval hogy összességében kipróbálták rajtunk (kipróbáltuk), mi az, amit majd csinálni fogunk. Tartottunk egymásnak foglalkozásokat is, elég erős módszertani alapokat és ötleteket kaptunk. 

A másik két fontos modul a pszichológiai és az irodalmi képzés. Az elsőt (és a másodikat is) helyi oktatók látták el jobb-rosszabb színvonalon. A pszichológiához nem értek, de azt azért fel tudtam mérni, mennyire kevéssé hasznos az, amikor az oktató (online) személyes anekdotákat oszt meg velünk a praxisából vagy képtelen házi feladatokat ad rövid határidővel. A szakirodalom-ajánlás mindenesetre jó volt, összeszedtem egy csomó könyvet, már csak idő kell, hogy mindent elolvassak. A fő irány pl. Yalom és Rogers voltak, a magyarok közül Rudas János meg Tringer László.   

Az irodalmi rész slendriánsága nyilván sokkal jobban idegesített, főleg az az oktató, aki mind a négy féléven végigkísért bennünket, de nem mondott semmit, viszont (30+ éves oktatói tapasztalatával) gyakorlatilag egy normális kurzusleírást is képtelen volt összerakni. Amikor jobb kedvem volt, ezen sokat röhögtem, máskor meg bosszankodtam, hogy ezzel mennek el a szombatok, mert persze az élő órához mindig ragaszkodott. Az ún. alkalmazott irodalomtudomány képviselője, ami esetében azt jelenti, hogy bűntelenül szidhat minden elméletet, beszélhet parttalan marhaságokat órákig arról, mennyire bántja, ha a hallgatóinak nem ugyanazok a kedvenc olvasmányai, mint neki. (A nagy baráti lazaság után aztán gátlástalanul szívathatja meg azokat a záróvizsgán, akik okosabbak és reflektáltabbak nála.)

Értem egyébként, hogy miért pont ő a képzés irodalmi arca - kell a pozíció és az elismertség, ehhez pedig (egy irodalom tanszéken) magas rangú irodalmárt kellett megnyerni. A képzésen volna egyébként értelme jó szövegelemzős órákat tartani vagy irodalomterápiás - önismereti szempontból együtt olvasni, de ez minden volt, csak az nem. Vagy a fent említett blöffölés ment, vagy szigorúan elméleti megközelítésű elemzések (állítólag ez folyik a tanárképzésen, szóval most már nem csodálkozom, miért nem tudnak a hallgatók értően hozzányúlni egy vershez, majd azt középiskolásoknak kiközvetíteni).

Szóval összességében a legnagyobb élmény az volt, hogy a csoport megismerte egymás munkáját, végigkísértük egymás vizsgafolyamatait, szakdolgozatait. Sok érdekes dolog volt: külföldi magyarok online csoportja, függők, kamaszok, mellrákos nők, LMBTQ-csoport, női csoportok, kistérségiek, gyászfolyamatban lévők, stb. Az én csoportom is nagyon sikeres volt, élveztem írni a szakdogát is, komoly folytatást tervezek a dolognak, remélem, összejön.

Amin még sokat gondolkodom (és a képzésvezető is sokat beszélt róla), az a dolog akadémiai elfogadottsága, tudományszerűsége, helye az egyetemen. Én azt láttam, ezzel nem kevés frusztráció jár együtt, aminek az oka egyrészt az, hogy ez a terület félig pszichológia, félig irodalom, ezért mindkét diszciplina mintha kiközösítené. Itt a mi városunkban végül az irodalom tanszéken kapott helyet a képzés, de ezt az ottaniak nem nézik túl jó szemmel. Viszonylag sok ismerősöm oktat ott, és én is számtalanszor kaptam gúnyos megjegyzéseket a folyosón az "olvasunk és gyógyulunk szakkörrel" kapcsolatban, ami ráadásul drága pénzért kínál diplomát, micsoda hülyeség ez.

Erről azt gondolom, hogy egyrészt jó lenne lejjebb adni az elitizmusból, ha még sokáig szeretnének magyar szakos hallgatókat (már nem sok van), másrészt teljesen világos, hogy ez a dolog nem a szó szoros értelmében vett akadémikus tudomány, hanem inkább egy segítő gyakorlat. Lehet foglalkozni az elméleti (pszichológiai, irodalomtudományi) hátterével meg a történetével is, de fontos tudatosítani, hogy ennek a művelés adja az értelmét. Mind a narratív pszichológia, mind az olvasástudomány tök fontos dolgok, de ezek szerintem nem teszik akadémikus tudománnyá ezt a dolgot.   

Szóval összességében azt gondolom, ez valami olyasminek a felfedezése, amit már régóta tudunk, csak az utóbbi időben nem jut eszünkbe. Hogy olvasni és írni jó, segít lelassulni és gyógyító hatású. Én nagyjából ebben látom az értelmét, a gyakorlati hasznát, hiszen már alig beszélgetünk, alig találkozunk, csak pötyögtetjük a gépet meg a telefont, rohanunk, az életünk meg egy merő stressz. Azt pedig sajnos elfelejtettük, milyen jó könyvekről meg önmagunkról beszélgetni másokkal, vagy csak úgy néha kiírni valamit egy fehér papírra.

Ha érdekel benneteket a téma, ez a podcast nagyon jól összefoglalja a lényeget (kb. a 21. perctől, 1:12:30-nál pedig még rólam is szó esik röviden). Nyáron pedig ezt és ezt fogom elsőként olvasni.  


2023. július 14., péntek

Kitekintés

Miközben a (bizonyos szektorban definiálható) kollégáim nagy része már a lábát lógatja itt-ott, én még csak nemrég kezdem érezni, hogy eljött a nyári szabadság ideje. Rögtön a tanév vége után ugyanis elmentem egy nemzetközi konferenciára, ahova régóta vágytam. Az élmény egyértelműen pozitív, az lett volna jó, ha én vagyok testileg/lelkileg/szellemileg sokkal-sokkal frissebb. Ez a nem közoktatásban dolgozóknak lehet, hogy sikerül, nekem annyira nem ment, mert kis túlzással éppen hogy csak beestem a tanévzáró értekezletről egy olyan nemzetközi eseményre, ami többet érdemelt volna tőlem -- mondom ezt úgy, hogy egyébként tényleg mindent megtettem.

Az ESRA konferenciája két évente kerül megrendezésre mindig más európai helyszínen (az eddigiek pl. Athén, Weimar, Antwerpen, Gdansk vagy Montpellier, a következő Portóban lesz) mondanom sem kell, mekkora lehetőség, hogy végre itt volt helyben. Kulturálisan és oktatásügyileg is nagy dicsőség ez nekünk, ehhez képest sehol sem láttam róla semmilyen híradást. A Pázmányban rendezték, gondolom, főleg a hely rangja miatt, meg mert úgy tudom, a Pázmányos kollégákat rendszeresen megtámogatják a külföldi részvételhez, ők mindegyiken ott voltak. (Összehasonlításul: az ELTE és a SZTE állítólag csak résztámogatást ad, engem meg senki nem támogatott; a tanszéki óraadóktól egyrészt a kovid első hulláma alatt, majd az alapítványosításnál megszabadultak, másrészt amúgy is csak óraadó voltam. Érdekes egyébként, hogy a PTE-ről nem volt résztvevő ezen a konferencián, bár én azt írattam magamra, mert az ilyesfajta rendezvényeknek az a mániája, hogy az ember rendelje magát valamilyen intézményhez.) Nem is számoltam, hány résztvevő lehetett, de többszázan voltunk, ez biztos, és bár európai szervezetről van szó, számos amerikai, kanadai, indiai, egyéb ázsiai kutató is megjelent. Sokan ismerték egymást, ettől igazán barátságos volt az egész, mármint főleg az, hogy kívülről figyelhettem, mennyire örülnek egymásnak és helyesen társalognak. 

A mi szemináriumunk szervezői két francia és egy német professzor volt, a témánk pedig a férfi szerepeket játszó színésznők. Később megtudtuk, hogy főleg történeti megközelítéseket vártak, végül mindenki a saját országa előadásairól beszélt, úgyhogy halhattuk olasz Hamletről, ukrán III. Richárdról meg japán sokmindenről is. Párokba voltunk osztva, prezentálnunk kellett, aztán kérdezni a partnerünk szövegével kapcsolatban. Én egy meglehetősen furcsa, kissé hibbant japán nőt kaptam, aki szerintem nem is nagyon tudott angolul, viszont valamiféle zenés-mangás-szórakoztató és kissé pornográf adaptációkról beszélt, amikről persze lövésem sem volt, de legalább utána se tudtam nézni.
Nagy sikere volt persze, az egyetemi oktatók is imádnak röhögni.

Ami engem illet, elég vacakul éreztem magam; bár felkészültem, de semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztem, amiből azt a következtetést vontam le, hogy rohadtul kijöttem a gyakorlatból; itt nem feltétlenül a konferenciázásra, de az angol nyelven való szakmai előadásra gondolok (idegenek előtt). Eléggé nyomaszt, hogy képtelen vagyok több időt beletenni a tudományos munkámba, bár így is több régi ismerős jött oda a folyosón, hogy üdvözöljön, volt, aki a csodálatát fejezte ki, hogy még bírom ezt. Hát, mint a mellékelt ábra mutatta, vannak hátulütők és hiányosságok bőven.  
Ehhez még hozzájött a közvetlen főnökömtől kapott üzenet a konferencia első napjának estéjén, miszerint elfogadták a státusztörvényt, tehát kezdjek el szépen azon gondolkodni, hogy fogjuk átdolgozni a tantárgyfelosztást a kötelező 24 órára, bár erről még várja a főigazgatói utasítást (hisz nálunk pl. sok a mestertanár meg az órakedvezménnyel bíró szakvezető, stb.). Tudom, én vagyok a hülye, minek olvasok e-mailt. 

Szóval a konferencia magyar résztvevőinek némelyikén azért látszott a nemzeti nyomor (rajtam is), ami érdekes kontrasztot alkotott a sok tekintetben felszabadultabb nyugatiakkal. Nyilván ezekben a körökben politizálunk is (én is elmondtam szépen a kőszínházak és a függetlenek helyzetét, az esztétikai nyomást, a cenzúrát, a beleerőltetett jólneveltséget és a nemzeti színházak "művészeti misszióját"). 
De persze minden relatív, és a mi státusztörvény miatt kesergő helyzetünk nem összevethető (már a magyar fejekben talán nem is teljesen függetleníthető) az ukrán kollégák helyzetétől. Volt néhány ukrán kutató ugyanis, akik összefogva, autóval jöttek sok-sok óra utat bevállalva, szállást fizetni viszont már nem tudtak, a magyar kollégák helyezték őket el barátoknál. 
Mint európai szervezet, az ESRA természetesen időben kiadta a nyilatkozatot az ukrán háborúval kapcsolatban is, és a közös megbeszélések egyik napirendi pontja volt az országokon átívelő segítség, gyakorlati támogatás az oktatáshoz, a publikáláshoz, a lehetőségek biztosításához. Ennek azért elég jó érzés volt a része lenni kicsit, rá kellett döbbennem, milyen ritkán érint meg bennünket a normalitás, a civilizáltság és az emberségesség manapság. Mintha ez valami fura, távoli, egzotikus sziget lenne. 

Azok, akik ott tudtak lenni, meséltek pár dolgot. A megnyitó panel témája például a digitalizáció kihívásai, a Chat GPT kutatásra, oktatásra tett hatásai voltak, ahol felmerült, hogy a nyomtatott könyv/folyóirat funkciója már korátnsem az, ami volt. Mire a zaporizzsjai atomerőmű vonzáskörzetében élő ukrán kolléga elmesélte, hogy okozott neki néhány álmatlan éjszakát, hogy mi lesz a könyveivel (köztük egy ritka, drága kézirattal), ha hirtelen menekülnie kell. Nos, igen, ez egy új aspektus, ki gondol Putyinra, amikor a modern világ bölcsészetet érintő kihívásairól esik szó, hát tessék. A záró panel témája is tetszett (bár ezen már nem voltam ott): Teaching Shakespeare as Resistance - engem is régóta foglalkoztat, mi a fenére gyakorlati szempontból lehetne felhasználni ezt a sok mindent. Azt hiszem, az ellenállás nem csak globálisan, de nekünk lokálisan is elég fontos lesz az elkövetkező időkben.

Most az van, hogy van még egy csomó munkám, úgyhogy egyelőre irigykedve nézem azokat, akik már azt olvassák, amihez kedvük van...
A fentieknek nincs különösebb tanulsága: személyesen tán csak annyi, hogy mivel itt fogunk élni, én meg fogok próbálni minél kevésbé tönkremenni ebben. Csak ezt tudom mantrázni. 


Kép: ESRA Facebook


2023. június 28., szerda

Kilépni

Hetek, hónapok óta azon gondolkodom, hogy hogy lehetne ebből a valóságból kilépni, vagy hogy mit lehetne tenni, hogy ez a kurv@élet kicsit jobb legyen.

Sajnos az van, hogy nem olyan pályát választottam/nem olyan pálya választott engem, amit le lehet választani a társadalmi realitásról. Lehettem volna mondjuk vadakat terelő juhász (a tűzoltó s katona nem játszik, mint látható, őket is cseszegetik), akkor valami bukolikus eklogadíszletben beszélgethetnék a szellővel meg a hegyekkel; de hát ez a tanárság már csak ilyen társadalmilag integris. Illetve integrált.

Nemrég elvégeztem egy 10 hetes online képzést (kreditpontokért), a célja a tanárszerep definiálása, árnyalása volt szépirodalmi szövegek segítsgégével. (Én nem akartam definiálni vagy újradefiniálni semmit, kellettek a kreditpontok, ez pedig ingyen volt és online.) 
A képző (nagyon rendes nő egyébként), aki, mint később kiderítettem, a Bagdy-család féle boldogságprogrammal áll kapcsolatban, nem volt könnyű helyzetben. Fogalmam sincs, hogy--azon kívül, hogy az egyeteme akkreditáltatott egy képzést, hogy ő meg tudja írni a doktoriját--mik voltak az elvárásai, de kissé zavarba jött, amikor a harmadik alkalom után, bármi is volt a téma, mindenkiből csak a keserűség és a kiégettség bugyogott fel. Csupa széplelkű tanár a kétségbeesés szélén. (Én meg nem is vagyok széplelkű, de még én is kivagyok, érted...) Egy ponton meg is fogalmazta, hogy a képzés célja (haha) nem az lett volna, hogy minél több pályaelhagyó tanárt "termeljen ki", és reméli, hogy tényleg nem ez lesz.

Hogy megkapjam a tanúsítványt, meg kellett fogalmaznom a szakmai fejlődési terveimet. Hát, én megfogalmaztam (jellemző!), hogy tök elegem van abból, hogy minden_egyes_szakmai_dokumentumban mindig nekem/nekünk kell ambíciókkal és "fejlődési tervvel" előállni, holott tudjuk, hogy ez egy illúzió, soha a büdös életben nem kapjuk meg sem az anyagi, sem a közösségi-szakmai feltételeket ahhoz, hogy úgy fejlődjünk, ahogy szeretnénk. Lehetőleg ne fejlődjünk sehova, még a végén túlfejlettek leszünk, aztán lelépünk a ge*ibe.
A tanúsítványt azért remélem, megkapom, a hölgy tényleg nagyon igyekezett, nem ő tehetett róla, hogy Szabó Magda Csé című novellájáról senkinek sem a pedagógus-diák egymásra találás, hanem az azonnali felmondás jutott eszébe.   

Leérettségiztettem az összes diákomat egyébként, voltak nyolcvanketten, ha jól számoltam. Egész jól bírtam, nem is az ücsörgés és a koncentráció készített ki, hanem az ostobaság. Amíg még maradok, ki kell ezzel is találni valamit, hogy legyen mindannyiunk számára egy kis értelme, mert ez a kínlódás baromság. Azt már régen tudomásul vettem, hogy nagyon kevesen akarnak jó jegyet (mert az tök fölösleges), de azt nem, hogy semmi nem megy át abból, amit az olvasás, a tudás fontosságáról csöpögtetni igyekszem.
Az egyik banketten odajött hozzám az egyik srác, hogy elmondja, sajnálja, hogy nem mutatott fogékonyságot a dolgok iránt (ez persze nagyon eufemisztikus kifejezés arra, hogy amikor épp nem a haverjával sakkozott magyarórán, akkor fejhallgatóval a fején a hátsó padban aludt). Higgyem el, ő mindent elolvasott (na persze). Csak hát (higgyem el) ezek a dolgok őt nem érdeklik.
Mondtam neki, hogy teljesen megértem, engem sem érdekel egy csomó minden, és a lényeg nem is ez lett volna, hanem hogy felébresszem a nyitottságot a világra, az emberi problémákra; hogy adja meg az esélyt annak, hogy odafigyel valamire, ami elsőre távolinak tűnik, hátha mégis érdekes. Hiszen, ha jól tudom, segítő szakmára készül, én pedig mélyen hiszek abban, hogy az emberekről tanulni például a könyveken/szövegeken keresztül is lehet, sőt.
Azt mondta, nem ért egyet, mert ő majd az "életből" megoldja mindezt. Hát, oké.
Majd valaki más egyszer megmondja neki, hogy egy önző, érzéketlen, felületes alak, és még elég hosszú az útja, ha tényleg másoknak akar segíteni.

Időközben voltam egyébként egy doktori védésen is, ott ugyanez volt, csak a következő szinten. A jelölt megírta a disszertációt az elővédésre, majd szép és alapos véleményezést kapott, amiből semmit, de semmit nem fogadott meg a végső formátumhoz, viszont beadta a dolgozatot. Amikor az opponensi bírálatokat megkapta (amelyek nyilván nehezményezték az iméntieket), hosszas válaszokat írt, ezt én magamban a következőképpen összegeztem: I truly appreciate, I appreciate, I appreciate, blablabla, de ti vagytok a hülyék mind. 
A fokozatot megítéltük neki, de az azért jól esett, hogy a védés némileg kellemetlen hangulatban telt, és végre mindenki kimondta, amit valójában gondol erről az egészről. Erről az irányról, mármint.
Azt nem tudom, van-e ennek értelme, hiszen ez a jelölt is (akárcsak az én "mindent elolvasó" diákom) váltig állította, hogy ő mindent (!) megtett, megfogadta az összes javaslatot, és nagyon hálás. Párhuzamos valóság, önbecsapás, ámítás, nem is tudom, mi ez.  
Amit tudok, hogy én nem akarok ebbe belebolondulni.
Ez az egész mintha annak a leképeződése lenne, amit az oktatásban (legalább is helyileg), meg amúgy a társadalmi történésekben is látok: ömlik ránk a trutyi, de még mindig megpróbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, vagy mintha még rendbehozható lenne a helyzet.
Alkalmazkodás. Flexibilitás. Reziliencia!
Ez utóbbit hirdettük az ideji tanév mottójának tavaly augusztusban, vicces.

Részemről a túlélési, menekülési stratégiákon gondolkodom.
Muszáj, hogy legyen valami megoldás - nekem, személyesen.
A világ már annyira nem érdekel.