Sávok

Tán volt már ilyen című poszt, de mindegy.

Tán minden tanév végén van ilyen című poszt, nem tudom.

A héten gátlástalanul csak minden második napon mentem be, egyrészt a tanáriban nincs légkondi, másrészt mindig szól hozzám valaki (az asztalszomszédom például mindent, amit csinál, hangosan kommentálni), harmadrészt a hétfői diáknapon üvöltött a zene, szóval iszonyú zaj volt. 

Itthon is dolgozgattam, bár a nagy munkák már lementek, jövő héten még van vizsga, tanárfelvételi az egyetemen, beirakozás, tanévzáró értekezlet. Közben beszámolót írtam, próbáltam rendbetenni a tantárgyfelosztást meg a jövő év elejét, egyeztettem, ilyesmi. Ezek egy részét home office-ban is lehet, hálisten.

A szitut nehezíti, hogy vezetőváltás lesz nálunk, így nem elég a politikai hajcihő (szerintem nyáron még egy csomó minden fog történni), nem igazán tudjuk, hogy az előkészítési feladatok még a régi főnökhöz, vagy már az újhoz tartoznak. Mindketten elég képlékeny természetűek, szívesen mondják az őket megkereső feleknek, amit hallani akarnak, ezek aztán a nagyképet tekintve érdekellentéteket teremtenek és összeütköznek.

Nekem volt már szar munkahelyem, szóval különösen törekszem a korrektségre, az egyeztetésre, az információátadásra és az úgynevezett "szolgálati útra" - vagyis arra, hogy először az érintettekkel és a közvetlen felettesemmel beszéljek meg dolgokat, majd utána vigyük oda az infót a főnöknek, közösen. De nem mindenki így működik, egy ilyen iskolában megvannak a kiválasztottak, a "régi motorosok" (én inkább "szent teheneknek" szeretem hívni őket), akik úgy gondolják, hogy az életkoruk és az iskolában eltöltött éveik (na meg a mesterpozíciójuk miatt) érinthetetlenek. 

Évek óta tartok fakultációs órákat, de persze sosem volt büdös az átlagos osztályokban való munka sem. És évek óta vita tárgya, hogy mi hasznosabb és megoldhatóbb: a heti 6 óra sáv (vagyis hogy mindenféle gyerekek összejönnek a csoportba) vagy a plusz 2 tanóra, ahol kevesebb időben, de csak a vizsgára kell készülni. Nagy iskola lévén a 6 órát nagyon nehéz bepréselni az órarendbe (szakkörök, plusz órák, óraadók, szakértői szabadnapok, egyéni igények, stb.), így most plusz 2 órás lehetőséget kaptunk kettébontva - humánosok és a többiek. Én vittem volna a többieket - sportosztályos, németes, angolos vegyes csoport, 8 fővel. A kolléga, akit alig bírtam rábeszélni a másik (jóképességű, humános, 6 fős!) csoportra, nagy nehezen szintén bevállalta végül. (Ezt a válogatósdit se értem - mégis ki a fenének ajánljak fel emelt felkészítést, ha nem a szerzőtársamnak, a jelentleg egyetlen mesterpedagógusnak a munkaközösségben, akinek a hallgatói mentori munkában mindenfélét is meg kellene tudnia mutatni a felzárkóztatástól a tehetséggondozásig. Minden évben küzdünk ezen - ahogy azon is, hogy ő nem érzi szükségét, hogy egyenlő terherviselésben vegyen részt, azaz néha ő is tanítson sportolókat meg informatikusokat is.)

Mindeközben erős lobbi ment a heti 6 órás változatért, amit a maga részére a történelem munkaközösség évek óta keresztül tud verni (ld. szent tehenek, illetve töri szakos igazgató), így az utolsó pillanatban (az esélyegyenlőségre, a méltányosságra és a következetességre tekintettel) mi is megkaptuk ezt a lehetőséget. Valószínűleg utoljára, mert az új vezető és az óraszámok ellene lesznek ennek.

Elővettem a kollégát, hogy tárgyaljuk újra a helyzetet (így tartottam korrektnek). Persze hazudnék, ha azt mondtanám, nem tudtam, mit fog mondani - hogy igényt tart mind a 6 órára. Érveltem a következő évek helyzetével, azzal is, hogy a sportolót és a heti 5 órában magyart tanuló humán osztályost nem lesz könnyű egy nevezőre hozni, hogy differenciálni kell majd, hiszen az a tapasztalat, hogy a csoport fele végül középszintre megy, velük is kell foglalkozni. (Az utolsó ilyen csoportoban sok lelki munka volt ezen - igaz, ott pont a kolléga diákjaival foglalkoztam, akik meg voltak győződve a zsenialitásukról, szemben a többiekkel, akik végül szintén remekül érettségiztek egyébként, de nem volt könnyű kezelni a komplexusaikat és a hiányosságaikat.)

A kollégát ismerve ez hiúsági és érzelmi kérdés - jól villantó csoportot akar és mintadiákokat (utóbbiban csalódni fog, a fakultációt sokan az eredeti tanáruktól való elmenekülésre használják, eszükben sincs emelt szinten vizsgázni). A fakt a hatalmi harc eszköze is: mindig a csúcsragadozónak kell megkapnia. Nálunk persze 6 órában még nagyobb presztízskérdés ez.

Úgy alakult tehát, hogy lemondtam a 2 órámról, odaadtam neki az egészet (b@sszameg), küzdjön akkor. Megyek helyette magyart tanítani a matekos osztályba (amit a közös teherviselés nevében bevállalt volna most - mármint hogy nem elitosztályt halászik ki magának). 75-80 tizenötévest (kockázat és sportolókat) kell gatyába ráznom szeptembertől. Biztos sokkot kapok, elég régen volt már 'óvodai csoportom', de tudjátok mit, cseppet se bánom. (Azt kicsit igen, hogy a könyveinkre most terveztem volna egy komplett 2 órás tanmenetet kidolgozni, de így most nem sürgős.)

A keletkezett (fizetett) túlórákat pedig magamra osztottam - bár nyilván a kolléga azt is szerette volna, hiszen így a nagy óraszámú csoportok miatt mindössze két helyre tudja bevinni a hallgatóit, sehol egy potya nyelvtanóra meg ilyenek.
Ez az egész persze a pozícióhalmozás eredménye is (az iskolavezetés hibája részben): ő például osztályfőnök, munkaközösségvezető, szakértő és mentor is, ezek miatt sok az órakedvezmény. Jövőre lesz egy másik szakértőnk is (szaktanácsadó), aki szintén mentor, tehát az egyrészt az ő szakértői napjaival és újabb órakedvezményeivel is számolnunk kell (ezeken a napokon ui. nincsenek órái). 

Én amúgy nem vagyok egy ájuldozós típus, de jól emlékszem, hogy amikor 9 éve, amikor felvettek ebbe az iskolába, kicsit meg voltam illetődve főleg azért, mert többen még a köszönésemet sem fogadták (gyüttment voltam). Erre persze csak én emlékszem már, azóta sok víz lefolyt, megjött a respekt, bár van, ami nem változik. Például ez a kivagyiság másokban, ez nagyon nem változik, amit az is táplál, hogy erre a helyre sokan 'ideszülettek', soha életükben nem dolgoztak máshol, nem voltak másod- és harmadállásaik. Fogalmuk sincs, mit jelent 26-28 órában húzni az igát, miközben írni-olvasni tanítasz 16 éves gyerekeket, meg néhányan teherbe esnek, sokan kibuknak, és a gyámhatóságnak meg a családsegítőnek kell folyamatosan jelentéseket, jellemzéseket írnod, stb.

A kolléga folyamatosan osztályfőnök (természetesen), és minden évben őszintén meglepődik, mennyivel több a 'problémás' gyerek, akiket persze előszeretettel kezd ki a hátuk mögött a tanáriban, miközben kifelé próbálja mutatni a nagy empatát (kevéssé sikerül). Tény, hogy bennünket (az 'elitiskolát', muhaha) is utolértek a speciális nevelési igényű, bonyolult családi hátterű gyerekek, amin normális, a valóságban élő ember persze nem lepődik meg, csak az, aki évek óta nem tolta be az orrát 'alacsonyabb presztizsű' osztályokba, mert különösen szeret a befolyásos szülőknek imponálni (egyetemi iskola vagyunk, ugye) és nagyokat flexelni az osztályátlagaival, ha ennek vér és veríték az ára, akkor is.

A héten lezártuk a tanévet, a jövő héten pedig két napot fogunk egy érettségi-bizottságban együtt eltölteni, ahol hallgathatom a nagyszerű feleleteit (nekem csak egy diákom van) és ámuldozhatok a szakmaiságán. Ezt az egész órafelosztásos dolgot addigra sikerül tényleg elrendezni magamban; nem hazudok, nekem tényleg mindegy, kiket tanítok, szeretem a változatosságot is - ebben a történetben inkább az önzés és a gőg zavar, amit, bármennyire is szeretnénk, nem tudunk szakmai érvekbe burkolni, mert annyira kilátszik.

Most csak az érdekel, hogy július elején Zachor képzésre megyek Budapestre, amit nagyon várok, de megyünk majd kirándulni, és augusztusban utazunk is, szeptemberber végén pedig vár Canterbury. Utóbbi programot az iskolában már bejelentettem (szabit fogok kérni), és valószínűleg a nyílt napot is érinti, amit már a kollégának is említettem, gondoltam, rangidősként helyettesít majd. 
Érzékeltette velem, hogy erre ne számítsak, szóval majd felveszek egy cool kis videót, amin bemutatom az amúgy remek képzésünket, amit nekem van időm újabb és újabb ötletekkel fejleszteni minden évben, mert nem a hiúságom legyezgetésével vagyok elfoglalva.

     

Mun(Politi)ka

Még a szünet előtt szerettem volna bejegyzést írni, de ahogy lenni szokott, sok-sok mindent be kellett fejezni, voltak határidők meg mindenféle egyéb.

Akartam írni egy kicsit arról a fiúról is, akivel elég sokat foglalkozom, mert sokat ír, és mindig megmutatja véleményezésre (irodalomtörténésznek készül, ez nálunk valamiféle trend lett vagy mi). Nagyon szorgalmas és jók a képességei is, a szükséges kreativitás viszont szerintem hiányzik belőle, nem baj, így is lesz valaki, mert ügyesen helyezkedik a kapcsolataiban és mindenkivel nagyon udvarias.

Kiderült viszont róla, hogy nehezen bír a hormonjaival, sokszor bánt másokat, sőt, volt egy tesiöltözős atrocitás is, ahol győzőtt a falkaszellem és történt volt egy kis fürdetés (már hogy nem őt a fürdették, hanem ő, másokkal egy gyámoltalanabb fiút). Az esetért megkapta a megfelelő fegyelmi fokozatot, amitől nagyon kétségbeesett, mert az anyja a legutóbbi eset után azzal fenyegette, hogy kiveszik az iskolából, és elküldik inkább kőművesnek, ezért megkeresett engem.

Támadt némi PTSD-m, hiszen engem is sokszor fenyegettek a szüleim (bár az iskolában agresszív nem voltam), és általában olyasmikkel zsaroltak, ha valami nem tetszett nekik, ami fontos volt számomra. A szünet előtt sajnos kevés idő volt beszélteni, de annyi kiderült, hogy tényleg bánt másokat, és fogalma sincs, miért... viszont ha pont azt veszik el tőle, ahova ki tudja csatornázni a, vélhetően főleg a családja miatti indulatait (elvált, hanyagoló apa, mostohaapa, új kistesó, tehetetlen indulatos anya, stb.), akkor elszabadulhat a pokol.

Az eset megoldódott, szerencsére az osztályfőnöke is tök normális, így megúszta egy igazgatóival, és az új cikke is megjelent. Nagyon komoly cikksorozat egyébként, interjúsorozat mindenféle szakemberekkel József Attiláról (kiről másról), iszonyú boldog volt tőle. Én viszont (ismeretlenül) kaptam egy levelet az anyjától még aznap, hogy ne sztároljam a fiút, nem érdemli meg, gyalázatosan viselkedik, és meg kell büntetni.

Ebből (és hát a saját gyerekkkori tapasztalataimból) sikerült végleg összeraknom a képet, és visszaírtam, hogy az iskolai viselkedés (aminek kell, hogy legyenek következményei) és a teljesítmény két külön dolog, én ezt szét tudom választani, jó lenne, ha ő is megpróbálná; és a mi feladatunk az, hogy amellett, hogy nevelünk, értékeljük is azt a nagyszerű munkát, amit ez a gyerek végez (versenyek, programok, stb.) Volt még egy kis hörgés (ezt is ismerem, csak az emberek ezek szerint már nem fogadóórákon teszik ezt, hanem messengerben), végül elcsitultak a kedélyek, és a fiút is sikerült megnyugtatni, aki persze végtelenül szégyellte, hogy az anyja nem tudja házon belül tartani az indulatait, és egy idegen tanárt zaklat, sőt, a fia Fb-bejegyzései alá kommentál nyilvánosan (ezt is teljesen átérzem, pedig az én gyerekkoromban még nem volt internet hálisten).

Így mentünk bele a tavaszi szünetbe, ami egyébként szuper volt, mert azzal, hogy húsvét hétfőn elutaztunk, sikerült egy hetet a választási plakátok nélkül tölteni viszonylag nyugiban és békében. Az utazásaimat egy ideje kicsit máshogy rendezem magamban, megpróbálok kevesebbet feszülni és megfelelni a társaságnak, valamint nem reagálni mások idegeskedéseire sem (ha van ilyen); viszek könyvet, igyekszem a látványra koncentrálni, elengedni azt, ha valami nem fér bele, korán lefekszem esténként. Ez beválik, sokkal jobb így utazni, mint úgy, hogy 'na most nyaralunk, ennek jónak kell lennie'.  

*

Hazaérve volt még pár nap a választásig, mindenki iszonyatosan felfokozott állapotban volt körülöttem, amit viszont kicsit nehéz volt kezelni. Én sem voltam nyugodt, fogalmam sem volt, mire számítsak, de próbáltam nem óránként a híreket olvasni (nem is lehetett, hiszen rám szakadt millió határidő és teendő, a szünet utáni első iskolai hét olyan volt, mint egy versenyfutás). A legidegesítőbb a szomszédban lakó (szingli) barátunk volt, aki pályaelhagyó szociális munkás, és most nagy lehetőséget lát a visszatérésre. (Jelenleg az egészségügyben dolgozik elég jó bérért, viszont a diplomáit nem tudja használni, és középvégzettségű ostoba nők a felettesei, amit nagyon nehezen visel, viszont, mivel a pénz nagyon fontos neki, nyelnie kell.) Na, ő óránként írogatott, minden környékbelit elkísért személyesen szavazni, és nagyon szeretett volna estére legalábbis berúgni, amihez (lévén másnap munkanap) nem nagyon talált partnert. Beültünk vele egy kávéra, aztán elzavarta, mivel még színházba is mentem aznap (munka okán), viszont estére megsajnáltam, és beengedtem a lakásba, ahol este 8-ig néztük az eredményvárót és hallgattuk a sirámait. (Képzeljetek el egy 190 centis nagydarab faszit, aki öt percenként mondogatja, 'nagyonfélek', 'nagyonfélek'.)

Kilenc körül sikerült elküldeni (ilyenkor már rég ágyban vagyok és csönd van körülöttem), viszont 10 órakor, amikor az eredmények már egyértelműek voltak, vissza akart jönni koccintani. Ezt nem engedtük, másnapra (hétfő) halasztottuk a dolgot. (Ő természetesen nem dolgozott a héten, lelkileg alkalmatlan lett volna rá.)
No, a lényeg az, hogy egyszerűen túl sok inger ért az első munkahét előtti napokban (igen, talán én is rajta vagyok a spektrumon valahol), úgyhogy teljesen szétestem, és nagyjából péntekre sikerült visszatalálnom a szünetben/szünet előtt magamévá tett kvázi nyugalomhoz. (Ehhez hozzá tartozik, hogy rám szakadt a teljesítményértékelés, az érettségi tételek, a hallgatók, a dolgozatjavítás és az osztályozóvizsga meg még pár apróság is.)

A hetet azért az sem könnyítette meg, hogy az ország mintha valami tömeges pszichózisban volna, az emberek ottfelejtették magukat a kampányban és az interneten. Nagyon zavart az oktatási miniszter neve kapcsán kialakuló lincshangulat (sajnos bele is sodródtam, rám is ugrott pár influenszer), a sok okoskodás (mindenki mindenhez ért minálunk), szóval összességében az, hogy sokan meg se próbálnak visszatérni a normális életbe. 

Pedig amikor leszavaztunk, szerintem tudható volt, hogy egy keresztény konzervatív jobberre húzzuk be az ikszet, akinek (bárhogy is gondolják a feltétlen hívei) láthatóan igenis vannak indulatkezelési problémái, és a volt házasságával kapcsolatos dolgokban sem feltétlenül csak neki hiszek, valamint (kissé aggasztóan) komoly személyi kultusz alakult ki körülötte. És igen, ez a nagyszámú mandátum is ijesztő kicsit, még ha racionálisan meg is tudom okolni a szükségességét.
(Az őt távolabbról támogató 'értelmiségi holdudvarról'--Mérő, Puzsér, Molnár, stb.--most inkább nem mondok semmit, tán majd egyszer.)
Ez nem csak az interneten van így, hanem a munkában is: a munkaközösségemből hárman kidőltek, egyvalaki közölte, hogy nem tud helyettesíteni, ezért egész héten toltam az órákat, miközben igyekeztem minden határidőt észben tartani.
Tegnap pedig vizsgáztattam, de közben azért most megpróbálok visszatérni a könyveimhez meg a saját dolgaimhoz, cikket írok, és próbálom felvenni a fonalat.  Csökkentem a politikát, visszapörgettem a művészeti-kulturális podcastokhoz (pl. a Kurtág György-adás a Partizánon csodás, nézzétek meg). 

Life goes on, emberek.

Gdanski fotók (a tengerpartiak Sopot városkában készültek.)

Eredeti méretű képek itt: https://photos.app.goo.gl/Uc4X7ZnURBY7eKMN6 

Napok óta

Napok óta szeretném megírni a múlt heti szegedi élményeket, oda menni mindig nagy boldogság, és mindig annyi mindent szeretnék csinálni, de soha nincs idő, pláne, ha egy aktív napra esik az egész, mint a csütörtök (este).

Bruttó 15 órát töltöttem ott, ebben benne volt a 6 óra alvás, a 1,5-2 órás előadás, némi csevely, de nem akartam túltolni, tudtam, hogy péntek hajnalban még haza is kell vezetni, és itt vár engem a 3. órában Dénes (magyar-angol tanárszakos hallgató), aki b.szott felkészülni eddig bármelyik órájára is, de főleg a péntekire - annak ellenére, hogy külön felhívtam a figyelmét a time gapre.

Ez a Szeged már nekem örök szerelem marad, a legjobb dolgok ott történtek velem, nyugodtan lehet mindent ide érteni. 2025 decemberében teljesen véglegessé vált, hogy már soha nem fogok ott élni és dolgozni, ekkor volt ugyanis, hogy az utolsó (egyébként némileg kamu) állásfelkérést is visszautasítottam arra hivatkozva, hogy az én életem 20 éve itt van (mennyi szám van ebben a posztban!), és így 50 felé (szám!) ezt már egyáltalán nem szeretném újrakezdeni, bármennyire vonzó is a lehetőség sok szempontból.

Az előadás jól sikerült, de nem is ez a lényeg (ezeket a módszertani megmozdulásokat inkább tudásmegosztásnak és beszélgetésnek, nem tudománynak hívom), hanem hogy látható jelei vannak annak, hogy nem vagyok mai csibe már én sem. Többek között az, hogy a rendezvény egyik fiatal titkára (magyarszakos tanárjelölt) másnap ismerősnek jelölt, és felkért, hogy legyek a mentora. Ez nyilván egy ábránd, a SZTE is gyakoroltat, megvannak a maga mentorai és szakemberei, de azért kicsit eldumáltunk a lehetőségekről. Aranyos volt, jól esett, a mai srácok ezek szerint így rajonganak.

Az este további része otthoni beszélgetéssel meg teázással telt - meg más ilyen boomer dolgokkal. Aztán a kedvenc barátom kedvenc legidősebb gyereke (aki szintén tanárjelölt) arról kezdett érdeklődni, hogy szerintem mennyire lehet bizalmi és tanácskérő egy viszony a mentortanár és a mentoráltja között, ugyanis az van, hogy az egyik barátja, aki épp állást kapna, nem tudja, hogy kezelje azt, hogy lányként egy lánnyal él együtt, vajon tanárként felvállalható-e ilyesmi -  illetve, ami még fontosabb, meg lehet-e ilyen témáról kérdezni a mentortanárt, akinek ugye a szakmai-emberi fejlődésed kapcsán elvileg támasznak, de legalább tanácsadónak kell lennie.

Nem nagyon tudtam mit mondani (ő is szászor bocsánatot kért, hogy ilyenekről faggat, amire azt mondtam, hogy hát ki mást lehetne erről faggatni egy steril egyetemi környezetből jőve, ahol a valóságról nem sokat tudnak), de több dolog eszembe jutott. Egyrészt az, hogy rémes, hogy ilyen félelmek egyáltalán aggályként felmerülnek egy tanárjelöltben, ez borzasztó. Másrészt, hogy a legjobb mentortanárral is nagyon óvatos lennék, a legtöbbjük ugyanis (pardon my French) begyöpösödött és lelkileg vén, konzervatív, így egyáltalán nem biztos, hogy alkalmasak egy ilyen kérdés -  nem hogy megválaszolására, de megértésére sem.

A harmadik gondolatom az volt, hogy tapasztalatom szerint a fiatalabb generáció sokkal rugalmasabb, asszertívebb és vagányabb, mint a miénk, ráadásául közelebb van a cseppet sem ítélkező Alfákhoz (vagy a fene tudja, melyik gen van most az iskolákban), szóval nem igazán látom, hogy félni kellene valamitől, hacsak nem az egészséges határtartás az, ami tényleg fontos lenne. Tanár-diák határ, úgy értem. Az is felötlött bennem, hogy milyen sok dolog van, amire a jelenlegi tanárképzés (amire mostansági kedvencem, a rémesen ostoba, de nagyon aktív BK miniszterelnöki biztos olyan irritálóan büszke) semennyire sem alkalmas, kezdve a megfelelő módszertantól a speciális nevelési igényeken át a fent említett identitáskérdésekig. Lelombozó, kiábrándító. A jövő tanárairól beszélünk.

Szerencsétlen Dénes félelmeire ezek után (immár itthon) kicsit kevésbé tudtam figyelni (hiszen a készületlenségéről ő nagyon is tehetett), de azért rendben lement az óra. Miközben hallgattam a nem túl izgalmas trianoni irodalmat (a duplaórán), arra gondoltam, hogy nem is sejtjük, mennyire más súlyú félelmek vannak itt. Tényleg, olyan jó lenne már egy kicsit kevesebb félelem és szorongás. Mellesleg nekem is, mert van bőven.

*

Kedvenc klubom

 

Algyői napfelkelte (on the run)

Fesztiválos

Elég régen volt már, hogy lelkesedtem a fesztiválokért, és magam is csodálkozom, hogy volt ilyen időszak. Mondjuk ami a szociális érésemet illeti, elég későn jött és elég lassú is vagyok benne, 9-10 évvel később jelentkeztek olyan dolgok, amiket mások már rég megéltek - ilyesmi volt az aktív fesztiválozás is. Mondjuk a sátorban alvós, bokorba pisilős, nem zuhanyzós verzióig sosem jutottam el, annál én kényelmesebb és finnyásabb vagyok - sátorban is csak párszor aludtam életemben, ennek zöme is a mama kertjében történt, kalandvágyból (muhaha). Mondjuk fesztivál idején, szóval számít.

Hogy miért maradt abba még ez a könnyített verzió is, annak több oka is lehet. Az egyik a pénz: iszonyatosan felmentek az árak, és erre egyszerűen sajnáltam. A másik a kényelem, mármint hogy meguntam tolongani, sorban állni, izzadni, koszolódni. Meg ott volt a kiégés és a fáradtság is.

Jó kis fesztiválokra jártunk egyébként: a Veszprémfestre (ezzel az lett, hogy túlságosan popos lett az ízésünknek, és drága is), a Paloznaki Jazzpiknikre (ugyanaz, illetve ez még inkább sznob lett, és a teljes Balatont leuralta Mészáros és köre), az Ördögkatlanra, valamint egyszer voltunk a Művészetek Völgyében is. Az előbbivel az lett a gondunk, hogy tizensok éve ismétlődnek a programok, ugyanazok a megújulni képtelen rocksztárok lépnek fel, a fenének volt kedve tizenötödször is megnézni ugyanazt a Quimby-koncertet. A színházi előadásokra pedig nem nagyon tudtunk bejutni a sorszámos rendszer miatt. (Egy ideig kaptam szakmai jegyet, aztán leszúrtak, hogy ennek ellenére 'kritizálok'--ez a munkám, ugye--, úgyhogy onnantól fogva napijegyet vettem, illetve idén és tavaly is fellépek, de nem kértem a bérletet.)

Nahátszóval mindez nagyon fennhéjázón hangzik egyébként, holott az igazság csak valószínűleg annyi, hogy éppen hogy belejöttem kicsit a fesztiválozásba, már ki is öregedtem belőle. Az Ördögkatlant azért most is követem, itt van közel, olykor támad egy kis nosztalgiám, holnap le is megyünk. Ám amikor tegnap bepiált fiatalokról olvastam a csoportban, akik a falusi macskákat akarták alkohollal itatni, akkor azért meggyőződtem, hogy nem kell nekem ott lenni tartósan.

A Thealterre sok év kihagyás után mentem vissza (tavalyelőtt kényelmesebben és kettesben, most egyedül és gyorsan), és bár ez is sokat változott, még mindig nagyon szimpatikus. Egyrészt tök olcsó (hol kapsz 3000-ért színházjegyet), másrészt felvonultatja az erdélyi és a vajdasági társulatokat is. Nincs nagy tömeg, a színvonal oké, meg úgy általában, tök barátságos az egész. Idén azon gondolkodtam el, hogy vajon régen is ennyi boomer korú volt, mint most (én a szegedi fiatalságra emlékszem, mi is ott nyomultunk, most viszont a tisztes polgári közönség látogatja az előadásokat, köztük sem az "értelmiségi elit", a város apraja-nagyja nyaral ilyenkor, gondolom). Én személy szerint ezen a fesztiválon láttam először Pintér Bélát, Ladányi Andreát, Fehér Ferencet, a Forte Társulatot, a tanárainkkal együtt jártunk előadásokra és tök jó volt - szóval nyilván van bennem némi romatikus nosztalgia a fiatalkorom iránt is. 

Idén öt előadást láttam zsinórban. Jobb lett volna okosabban válogatni, de majd legközelebb.

Az Apertúra Brománc című előadása a férfimintákat járta körül: egy fiú baráti társaság (plusz két csaj) összejön egy hétvégére, jól berúgnak, és szép lassan kibuknak a régi sérelmek, konflktusok, de leginkább az, hogy egy kivételével mindegyik pasi egy frusztrált f@sz, kivéve egyet, akiről meg azt suttogják a háta mögött, hogy biztos buzi. Az első félórában részeg ordítozás ment valami technózenére (= bulizás), utána volt némi lájtos pszichológia, traumák meg woke-ozás, és még egy zsidó nagypapa is befigyelt. Kár a témáért, a srácok ezt picit összecsapták.

A KV Társulat és a Maszk Egyesület A színházcsináló című előadása (Thomas Bernhard szövegére alapozva) a színházcsinálás mikéntjéről metázott egyet, a vezető színésznő önmagának rendezett jutalomjátéka volt ez. Én egyébként élveztem, és bár a nézők szétröhögték, az abuzív művészetcsinálás azért elég fontos téma (a szöveg meg nagyon jó), de ezt a produkció nem nagyon tudta érzékeltetni, mert akkor nyilván önreflexívnek kellett volna lenni. Volt azért ordítozás, kulcsdobálás (vö. Eszenyi Enikő), de mindez valahogy nem szállt alá az üzenet szintjére, maradt szórakoztatás (vö. Pintér Béla újabb előadásai). 

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Négy falon innen és túl című lakásszínházi előadása a fiatalok párkapcsolati konflktusáról szólt: a fiú a jobb élet reményében disszidálni akar, a lány meg maradni, ezen elvitatkozgatnak egy lakásbelsőben. Tök fontos téma ez is, de valahogy a motivációk nem derültek ki, ennek megfelelően a dolog drámája is rejtve maradt. Cserébe jó hosszú volt, elmentünk a tengerpartra (a szobából a Grand Café kávézó részébe), aztán vissza, majdnem happy end lett, de végül mégse. Később kiderült, hogy itt az otthon fogalma lett volna a középpontban, nekem inkább a párkapcsolati bénázás volt ott.

A Közszín Kollektíva és a Freeszfe Freudból is megárt a sok? vitaszínháza azt tematizálta, hogy vajon mennyire túlpszichologizált az életünk, kell-e mindenkinek pszichológushoz járnia és tényleg muszáj-e szanaszét metázni az életünket. Nem tudom, jártatok-e már vitaszínházban: a lényege, hogy megnézünk pár provokatív jelenetet, és utána irányított vita van. Ez elég érdekes volt, bár a moderálást/beszélgetésirányítást még gyakorolni kell a fiataloknak, hogy ne legyenek annyira tankönyvesek a "szóval akkor te úgy gondolod..." kezdetű reakciók, és hogy mederben maradjunk. (Erről majd az irodalomterápiás blogomban írok hosszabban is, mert jó szempontok merültek fel.)

Végül a Sarolta Kulturális és Közéleti Tér és a Soharóza Kislányom, mondd, hogy nem igaz - történetek a hátországból című előadását láttam, ami Polcz Alaine és Gyarmati Fanni írásaiból állt össze. A szovjet katonai erőszak fontos téma, elég sokat beszéltek róla az utóbbi időben, és nem baj, hogy van új interpretáció - na, de az legyen interpretáció. (Nálam műveltebbek biztos eddig is jól tudták, hogy a Soharóza egy kísérleti kórusformáció, rendszeresen dolgoznak színházban, koncerteken és lépnek fel itt-ott, jelen előadásban a zenei hátteret adták, orosz és magyar katonadalokat, siratókat, stb.) Itt a három színésznő fekete ruhában egy-egy széken ülve monologizált, miközben középen egy konyhapulton gulyáslevest főztek, amit végül fel is tálaltak, de senki nem evett (ah, mennyi szimbólum). Az van, hogy engem most már nem elégít ki az, amikor (az amúgy megrázó, de semmiképp se szépirodalmi) szöveggel próbálják elvitetni a showt, mert ahhoz azért 1) nagyon jó szöveg 2) nagyon jó színészi játék kell (de még így se szeretem ezt a feketébe burkolt gyászt úgy igazán). 

Szívesen megnéztem volna még a Lassant és A Tíz hónap Babilon-ügyet Fullajtárral a nagymamája könyvéből, de nem lehet mindent, ugye. Ja, és hát egyébként Jocó bácsi darabja, a Kamaszharc is szerepelt a fesztiválon - sőt, maga a producer is tiszteletét tette, amit egy Reelsből tudtam meg, nem pedig az oldaláról. (Az előadásról az hírlik, hogy sokkal jobb anyag lett, mint a könyv.)

Tanulságok: 

Fel kell zárkóznom a kortárs művészetből, amit egyébként a nyár elején elkezdtem úgy, hogy a rendelkezésemre álló sok-sok felvételt elkezdtem megnézni. (Minek gyűjtöget, ha nem nézi, ugye.)

El kell olvasnom a kurrens szakirodalmat, főleg azokról a műfajokról, amelyekről kevesebbet tudok.

Nem baj, ha eltöltök némi időt egyedül, jót tesz nekem. Régen szerettem ezt, csak idő közben elfeledkeztem róla. Persze az is nagyon jó, amikor együtt ventilláljuk ki a dolgokat...

A képzésről

A képzésről szerettem volna régóta írni.

Két okból kezdtem el két éve: egyrészt nagyon szerettem volna még tanulni, és úgy gondoltam, ez jó módszer lesz a tanári (és egyéb) kiégés ellen. Másrészt szerettem volna még valamilyen pénzkereseti lehetőséget, hiszen a tanári fizetés vacak, a tankönyvírás éppen kifutott, cikkekből és kritikákból meg nem lehet megélni. A kezdetek óta már tudom, hogy volt egy harmadik ok is: szükségem volt valamiféle terápiára nekem is. 

Ez utóbbi igény szerintem a mostani pillanatig is fennáll, jó lenne eljárni valakihez. És miközben markáns véleményem van azokról, akik a saját elakadásaik miatt akarnak terapeuták lenni (ezért van olyan sok pszichológushallgató manapság), nálam is részben ez a helyzet, bár azt gondolom, hogy némileg vastagabb önismerettel és önreflexióval kezelem ezt, és az általam vezetett terápiák, foglalkozások vagy az egész tevékenység végül nem rólam fog szólni. Viszont ha minden jól megy, a szupervíziókon majd kaphatok valamit, ami nekem is hasznos.

Szóval a képzés. Ezzel a típusú képzéssel most már bárhol lehet találkozni, de annak, amit én végeztem, a szakmai része szerintem nagyon erős, főleg az önismereti csomag. Ha jól tudom, sehol máshol nincs ez a száz órás folyamat, pedig valóban nagy szükség volna. rá. A mi esetünkben a létszám már elég magas volt (20+ fő), ezért nem mondom, hogy mindenki ki tudott bontakozni, de arra mindenképp jó volt, hogy megismertük egymást, megtanultunk csoport előtt beszélni, szóval hogy összességében kipróbálták rajtunk (kipróbáltuk), mi az, amit majd csinálni fogunk. Tartottunk egymásnak foglalkozásokat is, elég erős módszertani alapokat és ötleteket kaptunk. 

A másik két fontos modul a pszichológiai és az irodalmi képzés. Az elsőt (és a másodikat is) helyi oktatók látták el jobb-rosszabb színvonalon. A pszichológiához nem értek, de azt azért fel tudtam mérni, mennyire kevéssé hasznos az, amikor az oktató (online) személyes anekdotákat oszt meg velünk a praxisából vagy képtelen házi feladatokat ad rövid határidővel. A szakirodalom-ajánlás mindenesetre jó volt, összeszedtem egy csomó könyvet, már csak idő kell, hogy mindent elolvassak. A fő irány pl. Yalom és Rogers voltak, a magyarok közül Rudas János meg Tringer László.   

Az irodalmi rész slendriánsága nyilván sokkal jobban idegesített, főleg az az oktató, aki mind a négy féléven végigkísért bennünket, de nem mondott semmit, viszont (30+ éves oktatói tapasztalatával) gyakorlatilag egy normális kurzusleírást is képtelen volt összerakni. Amikor jobb kedvem volt, ezen sokat röhögtem, máskor meg bosszankodtam, hogy ezzel mennek el a szombatok, mert persze az élő órához mindig ragaszkodott. Az ún. alkalmazott irodalomtudomány képviselője, ami esetében azt jelenti, hogy bűntelenül szidhat minden elméletet, beszélhet parttalan marhaságokat órákig arról, mennyire bántja, ha a hallgatóinak nem ugyanazok a kedvenc olvasmányai, mint neki. (A nagy baráti lazaság után aztán gátlástalanul szívathatja meg azokat a záróvizsgán, akik okosabbak és reflektáltabbak nála.)

Értem egyébként, hogy miért pont ő a képzés irodalmi arca - kell a pozíció és az elismertség, ehhez pedig (egy irodalom tanszéken) magas rangú irodalmárt kellett megnyerni. A képzésen volna egyébként értelme jó szövegelemzős órákat tartani vagy irodalomterápiás - önismereti szempontból együtt olvasni, de ez minden volt, csak az nem. Vagy a fent említett blöffölés ment, vagy szigorúan elméleti megközelítésű elemzések (állítólag ez folyik a tanárképzésen, szóval most már nem csodálkozom, miért nem tudnak a hallgatók értően hozzányúlni egy vershez, majd azt középiskolásoknak kiközvetíteni).

Szóval összességében a legnagyobb élmény az volt, hogy a csoport megismerte egymás munkáját, végigkísértük egymás vizsgafolyamatait, szakdolgozatait. Sok érdekes dolog volt: külföldi magyarok online csoportja, függők, kamaszok, mellrákos nők, LMBTQ-csoport, női csoportok, kistérségiek, gyászfolyamatban lévők, stb. Az én csoportom is nagyon sikeres volt, élveztem írni a szakdogát is, komoly folytatást tervezek a dolognak, remélem, összejön.

Amin még sokat gondolkodom (és a képzésvezető is sokat beszélt róla), az a dolog akadémiai elfogadottsága, tudományszerűsége, helye az egyetemen. Én azt láttam, ezzel nem kevés frusztráció jár együtt, aminek az oka egyrészt az, hogy ez a terület félig pszichológia, félig irodalom, ezért mindkét diszciplina mintha kiközösítené. Itt a mi városunkban végül az irodalom tanszéken kapott helyet a képzés, de ezt az ottaniak nem nézik túl jó szemmel. Viszonylag sok ismerősöm oktat ott, és én is számtalanszor kaptam gúnyos megjegyzéseket a folyosón az "olvasunk és gyógyulunk szakkörrel" kapcsolatban, ami ráadásul drága pénzért kínál diplomát, micsoda hülyeség ez.

Erről azt gondolom, hogy egyrészt jó lenne lejjebb adni az elitizmusból, ha még sokáig szeretnének magyar szakos hallgatókat (már nem sok van), másrészt teljesen világos, hogy ez a dolog nem a szó szoros értelmében vett akadémikus tudomány, hanem inkább egy segítő gyakorlat. Lehet foglalkozni az elméleti (pszichológiai, irodalomtudományi) hátterével meg a történetével is, de fontos tudatosítani, hogy ennek a művelés adja az értelmét. Mind a narratív pszichológia, mind az olvasástudomány tök fontos dolgok, de ezek szerintem nem teszik akadémikus tudománnyá ezt a dolgot.   

Szóval összességében azt gondolom, ez valami olyasminek a felfedezése, amit már régóta tudunk, csak az utóbbi időben nem jut eszünkbe. Hogy olvasni és írni jó, segít lelassulni és gyógyító hatású. Én nagyjából ebben látom az értelmét, a gyakorlati hasznát, hiszen már alig beszélgetünk, alig találkozunk, csak pötyögtetjük a gépet meg a telefont, rohanunk, az életünk meg egy merő stressz. Azt pedig sajnos elfelejtettük, milyen jó könyvekről meg önmagunkról beszélgetni másokkal, vagy csak úgy néha kiírni valamit egy fehér papírra.

Ha érdekel benneteket a téma, ez a podcast nagyon jól összefoglalja a lényeget (kb. a 21. perctől, 1:12:30-nál pedig még rólam is szó esik röviden). Nyáron pedig ezt és ezt fogom elsőként olvasni.  

Kitekintés

Miközben a (bizonyos szektorban definiálható) kollégáim nagy része már a lábát lógatja itt-ott, én még csak nemrég kezdem érezni, hogy eljött a nyári szabadság ideje. Rögtön a tanév vége után ugyanis elmentem egy nemzetközi konferenciára, ahova régóta vágytam. Az élmény egyértelműen pozitív, az lett volna jó, ha én vagyok testileg/lelkileg/szellemileg sokkal-sokkal frissebb. Ez a nem közoktatásban dolgozóknak lehet, hogy sikerül, nekem annyira nem ment, mert kis túlzással éppen hogy csak beestem a tanévzáró értekezletről egy olyan nemzetközi eseményre, ami többet érdemelt volna tőlem -- mondom ezt úgy, hogy egyébként tényleg mindent megtettem.

Az ESRA konferenciája két évente kerül megrendezésre mindig más európai helyszínen (az eddigiek pl. Athén, Weimar, Antwerpen, Gdansk vagy Montpellier, a következő Portóban lesz) mondanom sem kell, mekkora lehetőség, hogy végre itt volt helyben. Kulturálisan és oktatásügyileg is nagy dicsőség ez nekünk, ehhez képest sehol sem láttam róla semmilyen híradást. A Pázmányban rendezték, gondolom, főleg a hely rangja miatt, meg mert úgy tudom, a Pázmányos kollégákat rendszeresen megtámogatják a külföldi részvételhez, ők mindegyiken ott voltak. (Összehasonlításul: az ELTE és a SZTE állítólag csak résztámogatást ad, engem meg senki nem támogatott; a tanszéki óraadóktól egyrészt a kovid első hulláma alatt, majd az alapítványosításnál megszabadultak, másrészt amúgy is csak óraadó voltam. Érdekes egyébként, hogy a PTE-ről nem volt résztvevő ezen a konferencián, bár én azt írattam magamra, mert az ilyesfajta rendezvényeknek az a mániája, hogy az ember rendelje magát valamilyen intézményhez.) Nem is számoltam, hány résztvevő lehetett, de többszázan voltunk, ez biztos, és bár európai szervezetről van szó, számos amerikai, kanadai, indiai, egyéb ázsiai kutató is megjelent. Sokan ismerték egymást, ettől igazán barátságos volt az egész, mármint főleg az, hogy kívülről figyelhettem, mennyire örülnek egymásnak és helyesen társalognak. 

A mi szemináriumunk szervezői két francia és egy német professzor volt, a témánk pedig a férfi szerepeket játszó színésznők. Később megtudtuk, hogy főleg történeti megközelítéseket vártak, végül mindenki a saját országa előadásairól beszélt, úgyhogy halhattuk olasz Hamletről, ukrán III. Richárdról meg japán sokmindenről is. Párokba voltunk osztva, prezentálnunk kellett, aztán kérdezni a partnerünk szövegével kapcsolatban. Én egy meglehetősen furcsa, kissé hibbant japán nőt kaptam, aki szerintem nem is nagyon tudott angolul, viszont valamiféle zenés-mangás-szórakoztató és kissé pornográf adaptációkról beszélt, amikről persze lövésem sem volt, de legalább utána se tudtam nézni.

Nagy sikere volt persze, az egyetemi oktatók is imádnak röhögni.

Ami engem illet, elég vacakul éreztem magam; bár felkészültem, de semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztem, amiből azt a következtetést vontam le, hogy rohadtul kijöttem a gyakorlatból; itt nem feltétlenül a konferenciázásra, de az angol nyelven való szakmai előadásra gondolok (idegenek előtt). Eléggé nyomaszt, hogy képtelen vagyok több időt beletenni a tudományos munkámba, bár így is több régi ismerős jött oda a folyosón, hogy üdvözöljön, volt, aki a csodálatát fejezte ki, hogy még bírom ezt. Hát, mint a mellékelt ábra mutatta, vannak hátulütők és hiányosságok bőven.  
Ehhez még hozzájött a közvetlen főnökömtől kapott üzenet a konferencia első napjának estéjén, miszerint elfogadták a státusztörvényt, tehát kezdjek el szépen azon gondolkodni, hogy fogjuk átdolgozni a tantárgyfelosztást a kötelező 24 órára, bár erről még várja a főigazgatói utasítást (hisz nálunk pl. sok a mestertanár meg az órakedvezménnyel bíró szakvezető, stb.). Tudom, én vagyok a hülye, minek olvasok e-mailt. 

Szóval a konferencia magyar résztvevőinek némelyikén azért látszott a nemzeti nyomor (rajtam is), ami érdekes kontrasztot alkotott a sok tekintetben felszabadultabb nyugatiakkal. Nyilván ezekben a körökben politizálunk is (én is elmondtam szépen a kőszínházak és a függetlenek helyzetét, az esztétikai nyomást, a cenzúrát, a beleerőltetett jólneveltséget és a nemzeti színházak "művészeti misszióját"). 

De persze minden relatív, és a mi státusztörvény miatt kesergő helyzetünk nem összevethető (már a magyar fejekben talán nem is teljesen függetleníthető) az ukrán kollégák helyzetétől. Volt néhány ukrán kutató ugyanis, akik összefogva, autóval jöttek sok-sok óra utat bevállalva, szállást fizetni viszont már nem tudtak, a magyar kollégák helyezték őket el barátoknál. 

Mint európai szervezet, az ESRA természetesen időben kiadta a nyilatkozatot az ukrán háborúval kapcsolatban is, és a közös megbeszélések egyik napirendi pontja volt az országokon átívelő segítség, gyakorlati támogatás az oktatáshoz, a publikáláshoz, a lehetőségek biztosításához. Ennek azért elég jó érzés volt a része lenni kicsit, rá kellett döbbennem, milyen ritkán érint meg bennünket a normalitás, a civilizáltság és az emberségesség manapság. Mintha ez valami fura, távoli, egzotikus sziget lenne. 

Azok, akik ott tudtak lenni, meséltek pár dolgot. A megnyitó panel témája például a digitalizáció kihívásai, a Chat GPT kutatásra, oktatásra tett hatásai voltak, ahol felmerült, hogy a nyomtatott könyv/folyóirat funkciója már korátnsem az, ami volt. Mire a zaporizzsjai atomerőmű vonzáskörzetében élő ukrán kolléga elmesélte, hogy okozott neki néhány álmatlan éjszakát, hogy mi lesz a könyveivel (köztük egy ritka, drága kézirattal), ha hirtelen menekülnie kell. Nos, igen, ez egy új aspektus, ki gondol Putyinra, amikor a modern világ bölcsészetet érintő kihívásairól esik szó, hát tessék. A záró panel témája is tetszett (bár ezen már nem voltam ott): Teaching Shakespeare as Resistance - engem is régóta foglalkoztat, mi a fenére gyakorlati szempontból lehetne felhasználni ezt a sok mindent. Azt hiszem, az ellenállás nem csak globálisan, de nekünk lokálisan is elég fontos lesz az elkövetkező időkben.

Most az van, hogy van még egy csomó munkám, úgyhogy egyelőre irigykedve nézem azokat, akik már azt olvassák, amihez kedvük van...

A fentieknek nincs különösebb tanulsága: személyesen tán csak annyi, hogy mivel itt fogunk élni, én meg fogok próbálni minél kevésbé tönkremenni ebben. Csak ezt tudom mantrázni. 

Kép: ESRA Facebook

Kilépni

Hetek, hónapok óta azon gondolkodom, hogy hogy lehetne ebből a valóságból kilépni, vagy hogy mit lehetne tenni, hogy ez a kurv@élet kicsit jobb legyen.

Sajnos az van, hogy nem olyan pályát választottam/nem olyan pálya választott engem, amit le lehet választani a társadalmi realitásról. Lehettem volna mondjuk vadakat terelő juhász (a tűzoltó s katona nem játszik, mint látható, őket is cseszegetik), akkor valami bukolikus eklogadíszletben beszélgethetnék a szellővel meg a hegyekkel; de hát ez a tanárság már csak ilyen társadalmilag integris. Illetve integrált.

Nemrég elvégeztem egy 10 hetes online képzést (kreditpontokért), a célja a tanárszerep definiálása, árnyalása volt szépirodalmi szövegek segítsgégével. (Én nem akartam definiálni vagy újradefiniálni semmit, kellettek a kreditpontok, ez pedig ingyen volt és online.) 

A képző (nagyon rendes nő egyébként), aki, mint később kiderítettem, a Bagdy-család féle boldogságprogrammal áll kapcsolatban, nem volt könnyű helyzetben. Fogalmam sincs, hogy--azon kívül, hogy az egyeteme akkreditáltatott egy képzést, hogy ő meg tudja írni a doktoriját--mik voltak az elvárásai, de kissé zavarba jött, amikor a harmadik alkalom után, bármi is volt a téma, mindenkiből csak a keserűség és a kiégettség bugyogott fel. Csupa széplelkű tanár a kétségbeesés szélén. (Én meg nem is vagyok széplelkű, de még én is kivagyok, érted...) Egy ponton meg is fogalmazta, hogy a képzés célja (haha) nem az lett volna, hogy minél több pályaelhagyó tanárt "termeljen ki", és reméli, hogy tényleg nem ez lesz.

Hogy megkapjam a tanúsítványt, meg kellett fogalmaznom a szakmai fejlődési terveimet. Hát, én megfogalmaztam (jellemző!), hogy tök elegem van abból, hogy minden_egyes_szakmai_dokumentumban mindig nekem/nekünk kell ambíciókkal és "fejlődési tervvel" előállni, holott tudjuk, hogy ez egy illúzió, soha a büdös életben nem kapjuk meg sem az anyagi, sem a közösségi-szakmai feltételeket ahhoz, hogy úgy fejlődjünk, ahogy szeretnénk. Lehetőleg ne fejlődjünk sehova, még a végén túlfejlettek leszünk, aztán lelépünk a ge*ibe.

A tanúsítványt azért remélem, megkapom, a hölgy tényleg nagyon igyekezett, nem ő tehetett róla, hogy Szabó Magda Csé című novellájáról senkinek sem a pedagógus-diák egymásra találás, hanem az azonnali felmondás jutott eszébe.   

Leérettségiztettem az összes diákomat egyébként, voltak nyolcvanketten, ha jól számoltam. Egész jól bírtam, nem is az ücsörgés és a koncentráció készített ki, hanem az ostobaság. Amíg még maradok, ki kell ezzel is találni valamit, hogy legyen mindannyiunk számára egy kis értelme, mert ez a kínlódás baromság. Azt már régen tudomásul vettem, hogy nagyon kevesen akarnak jó jegyet (mert az tök fölösleges), de azt nem, hogy semmi nem megy át abból, amit az olvasás, a tudás fontosságáról csöpögtetni igyekszem.

Az egyik banketten odajött hozzám az egyik srác, hogy elmondja, sajnálja, hogy nem mutatott fogékonyságot a dolgok iránt (ez persze nagyon eufemisztikus kifejezés arra, hogy amikor épp nem a haverjával sakkozott magyarórán, akkor fejhallgatóval a fején a hátsó padban aludt). Higgyem el, ő mindent elolvasott (na persze). Csak hát (higgyem el) ezek a dolgok őt nem érdeklik.

Mondtam neki, hogy teljesen megértem, engem sem érdekel egy csomó minden, és a lényeg nem is ez lett volna, hanem hogy felébresszem a nyitottságot a világra, az emberi problémákra; hogy adja meg az esélyt annak, hogy odafigyel valamire, ami elsőre távolinak tűnik, hátha mégis érdekes. Hiszen, ha jól tudom, segítő szakmára készül, én pedig mélyen hiszek abban, hogy az emberekről tanulni például a könyveken/szövegeken keresztül is lehet, sőt.

Azt mondta, nem ért egyet, mert ő majd az "életből" megoldja mindezt. Hát, oké.

Majd valaki más egyszer megmondja neki, hogy egy önző, érzéketlen, felületes alak, és még elég hosszú az útja, ha tényleg másoknak akar segíteni.

Időközben voltam egyébként egy doktori védésen is, ott ugyanez volt, csak a következő szinten. A jelölt megírta a disszertációt az elővédésre, majd szép és alapos véleményezést kapott, amiből semmit, de semmit nem fogadott meg a végső formátumhoz, viszont beadta a dolgozatot. Amikor az opponensi bírálatokat megkapta (amelyek nyilván nehezményezték az iméntieket), hosszas válaszokat írt, ezt én magamban a következőképpen összegeztem: I truly appreciate, I appreciate, I appreciate, blablabla, de ti vagytok a hülyék mind. 

A fokozatot megítéltük neki, de az azért jól esett, hogy a védés némileg kellemetlen hangulatban telt, és végre mindenki kimondta, amit valójában gondol erről az egészről. Erről az irányról, mármint.

Azt nem tudom, van-e ennek értelme, hiszen ez a jelölt is (akárcsak az én "mindent elolvasó" diákom) váltig állította, hogy ő mindent (!) megtett, megfogadta az összes javaslatot, és nagyon hálás. Párhuzamos valóság, önbecsapás, ámítás, nem is tudom, mi ez.  

Amit tudok, hogy én nem akarok ebbe belebolondulni.

Ez az egész mintha annak a leképeződése lenne, amit az oktatásban (legalább is helyileg), meg amúgy a társadalmi történésekben is látok: ömlik ránk a trutyi, de még mindig megpróbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, vagy mintha még rendbehozható lenne a helyzet.

Alkalmazkodás. Flexibilitás. Reziliencia!

Ez utóbbit hirdettük az ideji tanév mottójának tavaly augusztusban, vicces.

Részemről a túlélési, menekülési stratégiákon gondolkodom.
Muszáj, hogy legyen valami megoldás - nekem, személyesen.
A világ már annyira nem érdekel. 

Túl

Kép forrása itt.

Túl sok a munka már, és túl kevés a pihenés, túl kevés az ünnep, és túl kevés a jó idő is. 

Az iskolában meg a közoktatásban is valahogy minden annyira túl, hogy már el sem olvasom a törvénytervezeteket (?), a híreket is csak futólag, a rövid összefoglalókra törekszem. 

Nem fog itt semmi történni, kérem, nem fog összeomlani a rendszer, nem lesz lázadás, mindenki szépen elfogadja majd a direktívákat, és azokról, akik mégis felmondanak (pedig jó és valószínűleg pótolhatatlan szakemberek) kiderül majd, hogy túl keveset számítanak ahhoz, hogy ne legyenek pótolhatók azonnal.

Ez rám is igaz, természetesen.

Pár hete komolyan megkísértett egy szegedi álláslehetőség az egyetemről, és természetesen csak nekem volt aggályos, hogy bármikor kilépjek (meg persze, gondolom, a munkahelyemnek lett volna az, ha felvetem nekik a dolgot), a környezetem azt mondta, húzzak azonnal. 

(Persze lett volna némi cécó az ingázással meg a lakhatással, végül aztán az történt, hogy kiderült, a dolog most nem aktuális, az egyetemi vezetés egyelőre stornózta.)

Már én is túl(ságosan) unom a sok küszködést; hogy legtöbbször már addig sem sikerül eljutni, hogy a két fél (osztály, tanár) legalább a kölcsönös emberi tiszteletig eljusson. Túlságosan devalválódni fog az érettségi és a felvételi is ahhoz, hogy fontos legyen bármilyen vizsga, felvételi vagy eredmény (sőt, a tudás és a műveltség úgy en bloc), ezért aztán már az sem fog praktikusan számítani, ami az órákon történik. (Végső soron a többségnek már most sem igazán számít.) Én már nem is nagyon törekszem arra, hogy azokon a pár keveseken kívül bárkinek is bármilyen intellektuális többlettartalmat (= lehetőségeket) nyújtsak, a megmaradt energiáimat igyekszem azokra fordítani, akiket még érdekel, amit mondok. A többiekkel emberi lépésekre törekszem (értsd: én egy ember vagyok érzelmekkel, gondolatokkal, akarattal, célokkal, feltételezem és tiszteletben tartom, hogy te is az vagy, tanuljuk meg megbecsülni egymást egy alap humán szinten); nem mindig megy, és nem miattam.

Hogy értelmesnek érezzem ezt az egész túl frusztráló helyzetet, elhatároztam, hogy tanulni fogok. A héten kezdődik egy 10 hetes képzés, amiért kreditpontok járnak, bár azt hiszem, inkább a doktorjelöltet fogom segíteni a válaszaimmal és a részvételemmel. A téma: pedagógusokról és tanári munkáról szóló irodalmi szövegek személyiségfejlesztő hatása. Az első hétre egy tanárfigurára kell gondolnom, aki inspiráló volt számomra, illetve a "hiteles tanár" kissé túlhasznált fogalmát kell gondolattérképen ábrázolnom. Csak vázlatosan, nem kell túlzásba vinni. Nekem persze Novák Antal jutott eszembe Kosztolányi Aranysárkányából, aki egy nem erre a világra való igazi antihős, elmegy mellette az iskola és az élet is, ő meg jól belehal. Hát így.

Én persze nem fogok egyhamar belehalni, elhatároztam, hogy ősszel is elmegyek tanulni, remélem, ki tudom gazdálkodni a tandíjat most, hogy minden túl drága.   

Aztán meg idővel szépen felmondok, nevelje ki az utánpótlást a Pintér meg a Maruzsa.

Most mondhatjátok, hogy megint csak túlzok, de a múltkor részt vettem egy tanári fórumon (olyanon, ahová már tényleg csak a mazochisták és az altruisták járnak), ahol a két "belügyesről"--így neveztem el a két csinovnyikot, akit a főnökeik odakényszerítettek, hogy válaszoljanak a kérdéseinkre--úgy peregtek le a szakmai kérdések, mint Németh Szilárd kajaposztjairól a főzni tudók, a diabetológusok (és a jóízlésű emberek) kommentjei.

Akkor, ott felismertem, hogy tényleg vége. Hogy ezek leszarnak mindent. Hogy olyan természetességgel állítják, hogy megtörtént valami, mintha tényleg, pedig tömegek állítják, hogy nem.

És pont ez a paralell tudatállapot és mély hamis (vagy inkább hazudott?) meggyőződés az, ami lehetetlenné teszi a dolgot. Szóval erről ennyit. 

A túl sok munkának és frusztrációnak legalább az lett az eredménye, hogy írtam egy nagyon jó drámafejezetet az egyik tankönyvbe (62 oldal), amire tök büszke vagyok, még akkor is, ha a felét kiszerkesztik majd mindenféle okokból (túl nagy terjedelem), vagy netán csak a digitális változatba kerül. Ez mondjuk sok örömöt okozott; bárcsak napi több órában foglalkozhatnék azzal, hogy olvassak, és kreatív feladatokat találjak ki - hmm... valakiknek, akiket ez érdekel. 

Visszatérve az emberi tényezőre, a magánszférában is kb. az a helyzet, hogy törekszem arra, hogy empatikusan és figyelmesen kövessem, másokkal mi történik, a saját érzelmi feltöltődésemet pedig túlságosan is háttérbe szorítom. Ez van, szép lassan beleszocializálódtam ebbe az önámításba.

(Hajajj, pedig volt ám idő, amikor csak úgy ömlött belőlem a sirám és világ igazságtalansága miatti panaszolkodás!) 

Így történhet meg az, hogy végül a gödör aljára kerülök, amit persze senki nem vesz észre igazán, még én magam sem. Az is csak úgy megtörténik, hogy miközben például tizesével kapom a panaszüzeneteket (kéretlenül), azt csak nagyon kevesen kérdezik meg, hogy én hogy vagyok. (Lásd a Gittás reklámot, amiben most kivételesen nem a buszsofőrség vs. tanárság a lényeg.) Ezt pedig lerendezem azzal, hogy jól is van így, csak aztán meg néha mégsem.   

Ilyenkor mindig elhatározom, hogy többet meditálok, többet írok, de aztán életbe lép az A-terv, és: dolgozom.   

Hogy jót is mondjak, lecseréltük az autót, és túl jó ahhoz, hogy ne szokjam meg azonnal, hogy egy kényelmes járgányban ülök, ahol lehet zenét hallgatni, és még a pasik is komolyan vesznek a közutakon.   

Ennek következtében az én amúgy is magas aggodalmi szintemen kissé túlmutató mennyiségű benzint használtunk el az elmúlt hetekben, tehát sokat gondolok az A-tervre.

De ez azért nagyon jó, vettem bele zöld üléshuzatot, a zöld pedig a természet, az életenergia és az önelfogadás színe (by chakralife).

Részleges évösszegző

 Nem tudok nagyon sok jóról beszámolni, csak azokról, amiket már úgyis mondtam nagy ritkán.

Tegnap volt az első szabinapom, villámcsapásszerűen ért a hír délután, hogy még színházjegyem is van, el kell menni. (Spiró: Csirkefej, négyes alá, talán még írok róla.)

Nem tudom, mit írhatnék összegzésképpen, talán csak azt, amit mindig (sokszor) szoktam, hogy próbálom a fejem a vízszint fölött tartani most is. Nem vagyok az a munkába és elhivatottságba beledöglős típus, de azért sok minden megvisel engem is (képzelem, hogy érezhetnek azok, akiknek a tanárság életük-haláluk és hivatásuk), mert ezt már tényleg nagyon nehezen lehet ép ésszel kibírni. Sokáig azzal vigasztaltam magam, hogy majd az idő mindent megold. Most is ott tartok, hogy szerintem repedezik a rendszer, de mélyen szomorú vagyok azok miatt, akik a környezetemben szinte megpusztulnak ebben. Borzasztóan hálás vagyok, hogy van más is az életemben/nem ilyen lelki alkat vagyok/súlyosabb dolgok is történtek már velem (és ezek kombinációja). Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, ebbe én biztosan nem akarok tönkremenni. Jó, pályát váltani sem fogok (talán kellene), mert én ehhez értek, ezt csinálom jól. Nem, nem valamiféle földöntúli elkötelezettség visz, csak látom, hogy ez megy jól. Az embernek annyi minden megy szarul, legalább vegye észre, mi megy jól.

Szóval ha van is egy esélyem, hogy ép ésszel kibírom a következő 20-30 évet, azt kellemes dolgokkal akarom tölteni. A stresszt és a sz*rcunamit (a két nagy S) sosem lehet kizárni úgysem, de legalább legyen egy kapu, amit az ember bezár, még ha fejek is hullanak.

Ennek például az az ára, hogy az utóbbi hónapokban én már sehol nem demonstráltam, egyetlen petíciót sem írtam alá, meg ilyenek. Jó, néha odaszólok Németh Szilárdnak meg Varga Juditnak (a nőkre még dühösebb vagyok), de ennyiben kimerül az indulat, mert tényleg szeretnék arra gondolni, aki majd 20-30 év múlva egy takaróba bugyolálva ül a szeles északi parton és nézi a vizet. Ez leszek én.

Ami most azért elég markánsan meghatározza a napjaimat, hogy a Diócica beteg. Sírtam három napig, de aztán hárítom ezt a bánatot is, ahogy szoktam, mert volt egy pont az életemben, amikor meg kellett tanulni, hogy a bánatba nem szabad belesüppedni. Sok szempontból káros lecke ez; az ember lánya demonstrálja az erőt, nem sír, nem szomorkodik. Nem_gyengül_el. Sok a káros következmény, mondanom se kelljen. Pláne úgy, hogy értelmiségiként (és feministaként) világosan felismerjük a káros (női, emberi) mintákat, aztán mégsem merjük elengedni magunkat, inkább izmozunk, mert azt gondoljuk, ez az elvárás, és emiatt magunktól is ezt várjuk el sajnos. 

Szóval beteg, ami egyrészt várható és magától értetődő fejlemény volt. Másrészt nem is rossz beteg, tényleg, csak elvétve vannak nehéz időszakok, amikor nem eszik, nyugtalan, virrasztani kell vele, panaszolkodik. A macskák, mint megtudtam, ilyenek, nem sírnak, erősen kitartanak, közben fogynak, mint a holdfény. 17 év, az nagyon sok idő, én már nem is emlékszem arra az időre, amikor ő nem volt. Egyszerűen nem emlékszem. Mindig ott volt, hoztam és vittem, buszoztunk, laktunk két városban, várt engem haza egyedül, aztán már nem egyedül, gyerekeket tanított meg szeretni, gondoskodni. Érezni, úgy egyáltalán. Én tényleg nem tudom elképzelni, hogy lesz nélküle. De azt se tudom elképzelni, milyen lesz a vége, mert ekkora élni akarást nem hiszem, hogy bárki látott. Kis sovány test, nagy ösztönök meg élet. Szeretet, felénk.

Ami a többit illeti, továbbra is próbálok befelé koncentrálni. Sokszor nem sikerül. De vannak feladataim, amiknek értelmét látom (tankönyvet írok, júliusban előadok egy nemzetközi Shakespeare-konferencián), és bármilyen illuzórikusnak is tűnik, szeretnék egy nagyon békés és harmonikus öregkort majd. Tudom, hogy ez a távoli jövő, azt is tudom, hogy ebbe a tervbe nagyon sokan belebuknak, de most úgy érzem, nem maradt más remény, mint ebben hinni.

Nem csoda szerintem, hogy ez a kedvenc karácsonyi dalom. 

A napokban...

Kép: pinterest

A napokban kering egy cikk (?) a wmn-en, amit egy gyakorló ötvenes angol szakos pedagógus írt, aki az egyik budapesti gimnáziumban tanít. Több (tanár és nem tanár) ismerősöm is megosztotta, így végül alkalmam nyílik gyorsan (az "egy tipikus napom" előtt) írni pár sort arról, mi a bajom a médiával, azon belül pedig az ún. női hangot közvetítő médiával.

Én egyébként régen nagyon szerettem a minőségi wmn-t, különösen D. Tóth Krisztát, aztán persze (a kattintásszám miatt is) mindenféle szerzőket befogadtak és adtak nekik sok-sok felületet, mielőtt az illetők elég éretté váltak volna ahhoz, hogy jó cikkeket írjanak; de ez a konkrét téma szempontjából szerintem most mellékes. Amit mondani akarok, hogy (csúnyán fogok fogalmazni, korán van, bocs), hogy személyes véleményem szerint manapság leginkább a picsogás megy. A bármin. A mindenen.

Félreértés ne essen, én is szoktam picsogni, nagyon is sokat, főleg ebben a blogban meg a Facebookon is (ettől még persze nem hívom magam újságírónak, ezt igyekszem megtartani a személyes tereimnek), de vannak helyzetek, pozíciók, amikor kifejezetten károsnak tartom a nyavalygást. (Megjegyzés, amit bárhova tehetnék: az Egy nap című filmet anno nagyon szívbemarkolónak találtam, nézzétek meg.)

Itt van például ez a fent említett szöveg (amit tudom, nem egy újságíró írt). Azt mondják, egy átlagos tanár egy átlagos napjáról szó, aki "már nem bírja". A szüleivel él (az anyukája főz rájuk), két fiút nevel (egy 17 évest és egy egyetemistát), elvált, angoltanár, osztályfőnök, a tantestület aktív tagja, stb. A nap, amit leír, tényleg krézi. Kb. nekem is ilyen egy átlagos napom, bár nem vagyok osztályfőnök (nem kötelező), nem szervezek szalagavatót (ez sem kötelező), de vezetek egy munkaközösséget, iskolaújságot csinálok, és: van még 2-3 állásom, amivel kipótolom a pénzt. Igyekszem itthonról kaját vinni, hogy ne a büfében költsek. Meg készülni is szoktam az óráimra. Sokáig dolgoztam olyan helyen is, ahova nem okos, tanult és zömében jó hátterű gyerekek tanultak, muszáj volt hát mindig kitalálni valamit, nem lehetett hétszám csak csevegni az angolórán.

A cikk egyébként azt fókuszálja, hogy ilyen kevés pénzért milyen kemény és hajtós egy tanár napja, pláne, ha nehezebb helyzetbe kerül (aka válás, idős szülőkkel élés). A kommentekben többen óvatosan (!) szóvá tették, hogy igen, valóban vacak a helyzet, de talán ennél egy fokkal lehetne jobb, ha 1) a tanárnő nem válllana annyi ingyenmunkát; 2) befogná az amúgy fiatal- és nagykorú fiait, ezzel talán sikerülne őket némi felelősségre szoktatni; 3) készítene valamiféle napirendet, és nem random élné élné a napjait; 4) akármilyen idegesítő is számára, kiállna az anyja mellett, aki nyilvánvalóan segíteni akar.

Persze tök könnyű távolról bölcselkedni, de azért kicsit túlzónak éreztem az ezekre a meglátásokra érkező reakciókat. Mintha kezdenénk mérföldekre kerülni a józan észtől, ami még jobban megnehezíti az amúgy is borzasztó helyzetet. 

Egyrészt én is angol szakos vagyok (még ha egy generációval fiatalabb is), tudom, hogy van számtalan lehetőség pluszmunkákra, ha már az ember nem akar mestertanár lenni jobb fizetésért (mondjuk elvből, ahogy én tartottam magam sokáig). Ha gazdaságilag rossz helyzetben vagyok, elfogadom az anyám főztjét (főleg a két mindent felzabáló fiatal hímneműnek), valamint megbeszélem velük (legalább is a nagyobbikkal), hogy most ez van, bele kell adni a háztartásba. Az pedig hétszentség, hogy mások problémáit nem helyezem a sajátom elé.

Tudom, ez alkati kérdés is, nem vagyunk egyformák. De a bajom az, hogy a wmn ennek az írásnak a publikálásával tovább dagasztja azt az áldozati narratívát, ami már eleve övezi a tanárokat, és ami miatt mindenk utál minket. Mert "mi mindig csak picsogunk". Meg hogy "más is keveset keres". "Másnak is szar." Én nem mondom, hogy ezek valid érvek volnának, sőt, azt is gondolom, hogy a politikai közbeszéd elég régóta hergel a tanárok ellen - de komolyan, a wmn nem pont ugyanezt csinálja? Tovább megyek: a sajtó egy része--annak címén, hogy leleplezi a problémákat, stb.--nem pont ugyanezt csinálja? Mi haszna a tanároknak (és mi haszna a nehéz helyzetben lévő nőknek) egy ilyen cikkből? Növekedni fog a társadalmi megbecsülés? Az emberek majd rájönnek, mekkora a probléma? Végre felnyílik a szemük? Nem hinném, inkább az utálat és a megvetés fog tovább növekedni, mert hiszen itt egy nő, aki nem képes megoldani az életét, és ahelyett, hogy effektíve tenne valamit, cikket ír róla, amitől mindenkinek megszakad a szíve. Ráadásul a wmn (a másik oldalon) valamiféle feminista érzékközvetítőként prezentálja magát, azaz sokat cikkeznek arról, hogyan ássa a alá a társadalom a nők társadalmi megbecsültségét. Persze a fenti cikknek is létezhet egy olyan olvasata, miszerint ezt a nőt már kizsigerelte a rendszer, és minden csak következmény. De hát ne már, azért itt egy viszonylag privilegizált helyzetben lévő, a fővárosban élő szereplőről van szó. (Próbáljuk ugyanezt a sztorit elképzelni pl. egy kisvárosban vagy egy szegregátumban élő és dolgozó tanárról.)

Most, hogy már úgyis magamra haragítottam mindenkit, azért hozzáteszem azt is, mennyire problematikusnak találom, hogy amúgy az ilyen dolgokban szinte már egyáltalán nem lehet árnyalt ellenvéleményt (se!) fogalmazni, mert az embert azonnal beállítják a másik oldal soraiba. Hiába mond/ír az ember ilyeneket, hogy: "a problémát elismerem", "hangsúlyozom, ez csak az én nézőpontom", "ha a dolgot egy másik szemszögből nézzük" - egyszerűen nem megy át. Mást gondolsz? Akkor Fideszes vagy. Akkor náci vagy. Érzéketlen vagy, tolod a kormány szekerét, stb.

Évtizedek óta írok mindenféléket, nagyon fontosak nekem a letisztult, világos gondolatok, az érvek, adott esetben az érzelmek valid kifejezése is. Szerintem az ilyesmi fegyver. Erő. Hatalom. Ezért bosszant annyira, amikor indulatos ömlengésekből újságcikkek lesznek, amikor a kommentszekciók színvonalára degradáljuk az (újság)írást, amikor árnyalt nézőpontok nélkül tálalunk problémákat, és: amikor nagy hatású fórumok/emberek ennek teret biztosítanak. Mondjuk anélkül, hogy legalább egy szerkesztőt ráeresztenének a szövegre.

Végezetül elmondom, pedagógus témában mit várnék el (többek közt a "női hangot" megszólaltató wmn-től). Interjúkat, oknyomozó, tényfeltáró cikkeket a vidéki oktatással kapcsolatban. Cikkeket a szakképzés és a közoktatás többi része közti bérfeszültségről. Szövegeket óvodapedagógiáról, annak kudarcairól, a mai gyerekekről, a kurrens oktatási módszerekről, a képzések hiányáról. A bölcsődékről. Riportokat erős tanáregyéniségekről az ország minden tájáról, interjúkat velük. És még sorolhatnám. Ez melós, tudom. De meggyőződésem, hogy az ilyesmi sokkal hatékonyabban hozzájárulhatna a tanárok társadalmi megbecsülésének jó irányba alakulásához.

A helyzet tragikus, ezt egy percig sem vitatom. De szerintem nem a média jelenleg közismert tanárszereplőinek (itt most írhatnék konkrét neveket) és nem az ilyen cikkeknek kellene reprezentálnia a magyar tanártársadalmat.  

Verseny

A rat race kifejezést még valamikor egy gimnáziumi angolórán hallottam először, és tán rossz jelentésben maradt meg (tán rossz jelentésben hallottam), de mindig szentül hittem, hogy ez a mókuskerékre vonatkozik, amiből a mókusok (jelen esetben a patkányok, ugye) nem tudnak kiszállni. Azóta már tudom, hogy ez inkább az egymás hatalomért és pénzért való letaposását jelenti a modern világban (hogy szó szerint fordítsam az Oxford, Cambridge, valamint a Merriam-Webster szótárak angol megfelelőit).

Hát, én az életemben aztán tényleg nem tudok senkit taposni sem a pénzért, sem a hatalomért, de a kerék meg a verseny azért adott. Itt egy újabb egynapos hétvége, láncban a sokadik. Most éppen pont vizsga volt tegnap, pénteken este viszont buli, és én elfelejtettem, hogy már nem vagyok éjszakai kimaradásra kapacitálható. A zenekar két órát játszott, ami jó volt, aztán az éjszakai járattal jöttünk haza, amiről nem is tudtunk, hogy létezik, viszont tele volt középiskolásokkal, és néhány késő esti műszakos szakadt alakot leszámítva mi voltunk a legöregebbek. Ez mulatságos volt, viszont az egész várost behálózó útelterelések miatt nem tudtuk, hol kell leszállni, úgyhogy még gyalogoltunk is. Summa summarum, éjfélkor kerültem ágyba, ámbár szombat reggel hétkor már a fodrásznál ültem (a fodrászommal még nálam is nehezebb egyeztetni), hogy aztán 9-kor már a konyhában toporogjak, és 12-kor már induljak is a vizsgára - busszal a belvárosba, mert az autó épp a szerelőnél dekkol, és várja, hogy az összértékét és a korát aránytalanul meghaladó pénzösszeget költsünk arra, hogy kikalapálják. (Szívás dolog ez az autó. Egyetlen dolog, az utazás miatt éri meg. A mi kocsinkat más már a kuka mellett hagyta volna, de hát kb. nincs választásunk, vagy ráköltjük az annyit, vagy nincs kocsink.)

Legalább az emelt dolgozatokat befejeztem, ami már szintén nem a régi, egyetlen valamirevaló poént sem tudtam kibogarászni, viszont annyira sokan értelmezték ezt a verset szerelmesversként, hogy magam is elbizonytalanodtam. (Nem.) Ott tartunk, hogy ha egy árnyalattal bonyolultabban fogalmaznak meg egy instrukciót, a gyerekek már nem értik meg, ellenben eljönnek erre a vizsgára, amin aztán jól meg is buknak. (Én idén is buktattam, remélem, a szóbelin nem kerül ilyesmire sor, mert ott sokkal cikibb.) 

A mai program, hogy finalizálom azt a pár középszintet, ami nálam van, illetve rávetem magam az egyéb dolgozatokra, és közben megnézem azt a két előadást, ami az emelt dráma érettségi választható esszétémája, mert már tök rég láttam mindkettőt. A jövő héten folytköv. minden tekintetben megspékelve egy jó kis értekezlettel hétfő délután (!), ahol azt fogjuk megbeszélni, hogy hogyan ünnepeljük az iskola 60 éves évfordulóját jövőre. Nyilván nagyon kompetens vagyok a témában (öt éve dolgozom itt), viszont azt azért sikerült megvétózni legalább saját körben, hogy élő személyekről tantermet nevezzünk el, ugyanis ezt felettébb bizarr ötletnek tartom.

Na, de nem is erről akartam mesélni igazából, hanem arról az országos versenyről, amire múlt hétvégén eljutottam (az ország fővárosába), és ahol pótolhatatlan tapasztalatokkal gazdagodtam azzal kapcsolatban, hol tart a humán területek bizonyos szegmensének művelése az oktatásban. 

Először is semmilyen értesítést nem kaptam a forgatókönyvről, úgyhogy Facebookon kellett bejelölnöm a főnénit, hogy kiderítsem, mi a program, valamit hogy jelezzem, a gyerek, akit viszek laktózérzékeny. (Ja? Ilyen van? Bocs.) A vonatközlekedés innen persze horribilis, buszos átszállós, pont egy órával korábban és később, mint kéne, úgyhogy a komplett programunk reggel 5-től este 11-ig tartott. A verseny első részében a felelések ideje alatt csak várakoztunk és várakoztunk. A gyerek szerencsére nagyon türelmes volt, én kevésbé, viszont a korai keléstől és a strapás héttől majdnem leesett a fejem a helyéről. 9-től fél 3-ig volt alkalmam beszélgetni pár kollégával viszont; köztük az színháztudományok adjunktusával, aki (gondolom, mellékesként) épp gimnáziumban tanít drámát, és bár germanista színháztudósként anno elég sokat letett az asztalra, most kvázi középiskolai tanárként ápolgatja színészpalánták lelkecskéjét. Miután kicsit beszélgettünk (meaning: elszidta nekem az egész versenyt), bősz telefonálgatásba kezdett, hogy odacsődítse a gyerekek szüleit a délutáni műsoros produkcióra.

Elgondolkodtam, hogy én 17 év alatt sem voltam képes ennyire pozícionálni magam (látszik is rajtam), aztán ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy ki kell mennem sétálni. (A nap legjobb döntése volt.) A délutáni program kicsit izgalmasabbnak bizonyult, mint a korábbiak, és nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy megláttam: a hazai diákszínjátszás vonatkozásában nem sok minden változott az elmúlt 20 (de inkább több) évben. Nem tartozom szorosan a szakma ezen részéhez (bár bevallom, szeretnék), de arra azért van némi rálátásom, hogy azok többsége, akik művelik ezt, nem nagyon beszél a fiatalok nyelvén. (És nyilván az sem véletlen, hogy az ország legjobb vidéki drámagimije nem reprezentálja magát ezen a versenyen.) Két trend van: saját szövegek; ami tök jó, csak nem ártana, ha valaki, aki tud írni, picit átdolgozná őket, hogy kijöjjön a szándékolt üzenet - valamint nagy, klasszikus, komoly kontentek, amik viszont sem életkorban, sem világképileg nem passzolnak. Példa: Karinthy Frigyes: Ki kérdezett? és Nyina monológ 16 éves gyereklányok szájából. Félreértés ne essék, nem vitatom, hogy vannak érett 16 évesek, de a hitelesség ilyen esetben vajmi ritka. Akkor már inkább egy kis musical: az általam kísért diák ezt vitt, nyilván labdába sem rúgott vele, de az a három perc legalább őszinte volt.

Azt sem értem (vagy hát értem, persze), miért 50 pluszos (kieg.: inkább 60 pluszos, nem tanár) zsűritagok kellenek egy ilyen versenyre (persze nem az életkorral van a bajom, hanem a középszerűséggel, bocsánat); annyi frissebb felfogású ember van, miért nem hívják őket. (Tudom a választ.) Az eredmény persze ennek megfelelően kikalkulálható volt, mindenki örvendezett, mi sem haragudtunk, hiszen előre megbeszéltük, hogy nem vagyunk egy kategória a dráma tagozatos iskolákkal, ezt az egészet élménynek és jó kalandnak fogjuk fel inkább. 

Ezek a múlt heti élmények egyébként arról jutottak eszembe, hogy megjelent egy szövegem egy a kötelező olvasmányokkal foglalkozó előadásról (már jó régen írtam), és emlékszem, akkor is azon agyaltam, miért nem hívnak több gyakorló tanárt konzultálni ezekhez a projektekhez is, hogy a problémának legalább a szélébe bele tudjanak kapaszkodni. Most, hogy itt a városban is szorosabbra húztuk a színházi nevelési programmal a kapcsolatot, én például felajánlottam, hogy szívesen konzultálok ingyenesen, hogy mondjuk az a sok lóvé, amit ezekbe az ügyekbe pályázatok útján beleölnek, hasznos és fontos dolgokra menjen el. 

Nem fognak hívni, hisz nem vagyok benne a körben. Pedig ha már ennyit vagyok kénytelen pörögni, pörögnék kicsit abban is, ami tényleg érdekel.

  

Nagyon régen

Kép: Banksy

Nagyon régen posztoltam, meg az az igazság, hogy nem is nagyon jártam errefelé. Annyi minden volt, annyi minden között le, és sokkal gyorsabban ki- és lemerülök, mint korábban. Az ilyen kimerüléseket ráadásul a legtöbbször rosszul is kezelem. Ahogy a környzetemben látom, nálam is biztos egyszer eljön az a pont, amikor meghúzok minden határt, lehúzom az összes rolót,  kizárok mindent, ami rosszul érint. (Vagy legalább is könnyebben eltávolodom tőle...)

Ezt tényleg sok emberen látom magam körül, mondjuk én ezt magamban leginkább lustaságnak és nemtörődömségnek hívom. Mikor ősszel munkaközösségvezető lettem, megkaptam az ígéretet, hogy mennyi segítséget kapok majd, csak takarítsuk már el azt, ami van. Aztán persze nem így lett. A respektet megkapom, nem mondom, de a magától jövő segítség nem jön. Szólok, persze, ki is osztom a munkát, főleg azt, amihez annyira nem értek, de hát hiszen így is vállaltam el én ezt, tudván, hogy mennyi mindenhez nem értek.

Mindegy, szóval az emberek lepattannak a feladatokról, ráhagyják arra, aki amúgy is megcsinálná, nincs ebben semmi meglepő. 

Nemrégiben posztoltam arról egy másik helyen, hogy az oktatást gyakorlatilag a 40-es, korai 50-es generáció tartja a hátán. A 30-asok teljesen hiányoznak, a 20-asok pedig kipróbálják, aztán odébbállnak. Egyszerűen nincs teherbírásuk, és úgy gondolják, van választásuk, hát lelépnek. Az idei hallgatóm (vö. amúgy nagyon szeretem a mentori munkát, papírom persze erről sincs) egy igazi katasztrófa. Nehezen mondok ki ilyet, mert szeretem a fiatalokat, toleráns is vagyok, ez az egyik erősségem. Az sem zavar különösebben, ha valaki cseppet sem kreatív; az elején mindannyian a forgatókönyv szerint próbálunk haladni, aztán majd megtaláljuk önmagunkat, persze, csak ha ott van az a bizonyos szikra. 

Volt ez a lány, nagyon belevalónak tűnt, aztán ahogy haladt az idő, kiderült, hogy se nem kreatív, de legalább nem is törekvő. Semmilyen dokumentumot nem sikerült időben megkapnom, ötletei nem voltak, amikor adtam neki, azt nem tudta megvalósítani. Olyan is volt, hogy két ráhangoló feladattal elment az órából 40 perc, amit egyáltalán nem érzett problémának. A gyerekek nevét nem akarta megtanulni, folyton improvizált, amivel csak az volt a baj, hogy nem tud improvizálni. Meg hát, hogy az ember 10 év után már improvizálhat, ha a kisujjában van egy-egy tananyag. De nem akkor, amikor azt nem is érti. 

Amikor érzékeltem a problémát, jeleztem a feletteseimnek. Csak közben az is van, hogy a tanárhiány okán ez a lány "élesben" tart angolórákat, miközben persze ezen a szakján is a gyakorlatát végzi. Mivel az angolos mentorával sávban tanít, ott gyakorlatilag meg sem tudott valósulni a tanítási gyakorlat. Felvetettem, hogy menjünk be többen egy angolórájára, mert a jelölt (elmondása szerint) abban sokkal gyakorlottabb és magabiztosabb. Ott is egy unalmas, módszerekben repetitív órát láttam, aminek nem volt eleje, közepe és vége. Ennek hangot is adtam, de az angolos munkaközösségvezető szerint pályakezdőként mindenki ilyen. Nos, lehet, hogy "ilyen", de arra azért az intelligensebbje rájön, hogy a készüléssel a hibalehetőségek nagy részét ki lehet küszöbölni. 

A leggázabb tényleg az, amikor a saját kollégáimmal kell(ene) konfrontálódnom egy ilyen szakmai kérdésben, de nincs semmi támogatásom. Annyiban hagytam a dolgot, felőlem legyen ez a lány angoltanár, de a lassan kialakuló (szakmai) tekintélyemet arra biztosan felhasználom, hogy a mi iskolánkban magyart soha ne taníthasson. 

Idáig jutottunk... Megvolt közben a pedagógus minősítésem is (majd elfelejtettem), 97%-t kaptam. Nevetségesek ezek az online minősítések. Ahogy az is, hogy hová lett ez a 3%, hiszem semmilyen kritikai megjegyzést nem kaptam, csak dicséretet. Nincs bennem hiúság, itt is a szakmaiatlanság és a képmutatás bosszant, meg főleg a színjáték. Az a színjáték, amit aztán a sikertelen és nevetségesbe fulladt tanársztrájk (ld. előző poszt) tett még irritálóbbá. 

Közben Zsótér rendezett egy Bűn és bűnhődést az itteni színházban, írtam róla (még nem jelent meg). Itt is a szakmai(atlan) gőg és fennhéjázás mérgesít fel a legjobban. Az, hogy attól, mert a világ igénytelen lett, nekünk meg pénzt kell keresnünk, miért kell minden sz@rt lenyomni az emberek torkán úgy, hogy már majdnem magunk is elhisszük, hogy az jó. Vagy ha nem hisszük el, és úgy vállaljuk, az még rosszabb. 

Na, hát ez van, nincs túl sok ok a vidámságra manapság. 

A választásokról direkt nem írok, csak annyit, hogy a munkahelyemen másnap olyanok voltunk mind, akár egy zombihadsereg. Pár elemzést elolvastam utána, a beszédeket nem voltam hajlandó meghallgatni. 

Próbálom listázni, miből lehet erőt meríteni. Tök jó volt a szülinap, picit elutaztam az előző napokban, a magyar és az angol mellett behívtak emelt dráma érettségire is elnöknek. Öreg vagyok és divatjamúlt: nekem ezek szakmai kihívások, hogy előkotorjam a drámákat, amiket ezer éve nem olvastam. 

Na, ennyi, ünnepeljetek!

Kiss Judit Ágnes

Feltámadás

Valld be, hogy midőn testet öltöttél,
Jézus, nem merted a nőit bevállalni,
tisztátalannak lenni havonta egy hétig,
bizonygatni fehér gyolccsal Mózes
törvénye szerint, hogy már nem vérzel,
férjhez adtak volna gyerekként
akaratod ellenére, nem Istennek,
embernek fogadni szót halálig,
és hányféle rafinált módon lehet
kínozni egy női testet,
megerőszakoltak volna a keresztre
feszítés előtt a többi kínzás
mellett csak úgy szórakozásból,
vagy hetente többször a házasságodban,
és megerőszakolnának aztán
minden háborúban – különleges
katonai művelet – megaláznának
mikor nem örök életet adsz épp,
csak ezt a nyomorult földit,
a tested használati tárgy,
a tested csatamező,
a tested vágy és gúny vetülete
volna, sosem a tiéd,

és ha újra eljössz, megint
nem mersz majd nőként,
pedig mennyivel könnyebb volna elhinni
a testnek feltámadását.

(forrás: https://www.facebook.com/juditagnes.kiss/posts/5228194380536594 )

Tanársztrájk

Kép forrása itt.

2016-ban ott voltam minden sztrájkon; iskolában és utcán.

Akkoriban elég vehemens közéletet éltem (pl. ez a blog is élénkebben pörgött), azóta már átadtam a helyem másnak, elfáradtam, talán picit ki is égtem, öregszem is, meg nyünyünyü.

Talán többek között ezért örültem ennek a mostani megmozdulásnak, mert bár gyakorlati hasznát és értelmét nem láttam, nem remélek tőle semmit, mégis, fontos szimbolikus kiállásnak érzem, és arra is jó alkalom volt, hogy kicsit összerántson bennünket. Igen, bennünket, akik pl. 2016-ban is ott voltunk. 

Ez kettős érzés: jó is, rossz is. Jó, mert sokaknak visszajött a remény picit, rossz, mert az első (január 31-i) forduló után gyorsan el is múlt. Jó, mert sok fotót, megmozdulást, támogatást, gesztust láttam; rossz, mert közel sem eleget. Jó, mert mintha érdemi beszéd kezdődnek fontos dolgokról megint; rossz, mert a kormány össze-vissza hazudik rólunk és velünk kapcsolatban.

Jó, mert Budapesten tegnap tüntettek a diákok; rossz, mert nálunk a diákok részéről nem nagyon történt semmi. Sőt, tanári részről sem sok.

Mi egy 80+ fős tantestület vagyunk. A tegnapi ívet 29-en írtuk alá, igaz, sokan elutaztak kirándulni, betegek vagy épp a gyerekük beteg. Az intézmény (a törvényesség jegyében) korrektül megoldotta a helyettesítésünket, a kollégák pedig (a törvényesség jegyében) mentek helyettesíteni. 

Ennek a sztrájknak a jogi szabályozása maga a nonszensz: az órák 50%-át meg kell tartani, a végzős órák mindegyikét. Fizetés nem jár. A tankerületek és a fenntartók listáznak. Kb. ez az a "törvényesség", aminek a jegyében nálunk cca. 50-en gondolták úgy, hogy inkább ezt tartják be, nem sztrájkolnak. 

Túlzok persze, számtalan személyes ok lehet a háttérben. De egyrészt bosszant, hogy nekem kell disztingválnom velük szemben, nehogy megbántsam az érzéseiket. Mégis: nekik mi a jó a jelen rendszerben? Melyek azok a rendelkezések, amik szerintük a mi érdekeinket szolgálják? Tényleg semmin nem változtatnának? Vagy az érdektelenség és a közöny ekkora úr?

Nem, nem gondolom, hogy tiszteletben kellene tartanom akár az érdektelenséget, akár a közönyt, vagy azt, hogy szerintük "ez nem jó, de legalább nem annyira rossz". És nem akarok arra figyelni, nehogy valami rosszat mondjak, amivel megsérthetem őket a döntésükben, hiszen ők sértenek meg engem, mélyen.

Gulyás Gergely (*krumplifej) tegnap megköszönte a nem sztrájkoló tanároknak. Az a tanár, akit ez a 'köszönöm' nem égetett szénné, szerintem akár el is süllyedhet. Egy platformra kerülni ezzel a hazug, manipulatív, pökhendi kommunikációval és narratívával ugyanis a legalja. A tükör, amibe én képtelen lennék belenézni. Gondoljunk csak bele, ugyanez a száj, ugyanez a *krumplifej szócső minket mond az ukrajnai háborúról vagy az ún. "pedofiltörvényről".  

Bár tegnap jól éreztem magam a közös tanári "pikniken" a büdös és zsúfolt tanáriban, mára ugyanolyan elkeseredett vagyok. Lesz*rom, ha szerintük politizálok, én megköszöntem annak egyetlen osztálynak (a szüleiknek kellett volna), akik aznap szinte teljes létszámban hiányoztak az iskolából annak ellenére, hogy erre ráment egy nap szülői igazolásuk. És nem kizárt, hogy a többieknek, ha kérdezik, szóvá teszem, hogy a (diák)passzivitás miatt vagyok ilyen lehangolt. Mely (diák)passzivitásról azok a kollégák is vastagon tehetnek, akik tegnapra, a tanársztrájk első napjára dolgozatot ígértek és igazolatlan hiányzással fenyegetőztek. 

Lehet, hogy valahol egy bátor ifjú nemzedék is nevelődik, de én tegnap sajnos nem csak ezt láttam, hanem azt, hogy alakul egy konformista generáció is. Pont, ahogy az gondosan ki lett találva.