Túl

Kép forrása itt.

Túl sok a munka már, és túl kevés a pihenés, túl kevés az ünnep, és túl kevés a jó idő is. 

Az iskolában meg a közoktatásban is valahogy minden annyira túl, hogy már el sem olvasom a törvénytervezeteket (?), a híreket is csak futólag, a rövid összefoglalókra törekszem. 

Nem fog itt semmi történni, kérem, nem fog összeomlani a rendszer, nem lesz lázadás, mindenki szépen elfogadja majd a direktívákat, és azokról, akik mégis felmondanak (pedig jó és valószínűleg pótolhatatlan szakemberek) kiderül majd, hogy túl keveset számítanak ahhoz, hogy ne legyenek pótolhatók azonnal.

Ez rám is igaz, természetesen.

Pár hete komolyan megkísértett egy szegedi álláslehetőség az egyetemről, és természetesen csak nekem volt aggályos, hogy bármikor kilépjek (meg persze, gondolom, a munkahelyemnek lett volna az, ha felvetem nekik a dolgot), a környezetem azt mondta, húzzak azonnal. 

(Persze lett volna némi cécó az ingázással meg a lakhatással, végül aztán az történt, hogy kiderült, a dolog most nem aktuális, az egyetemi vezetés egyelőre stornózta.)

Már én is túl(ságosan) unom a sok küszködést; hogy legtöbbször már addig sem sikerül eljutni, hogy a két fél (osztály, tanár) legalább a kölcsönös emberi tiszteletig eljusson. Túlságosan devalválódni fog az érettségi és a felvételi is ahhoz, hogy fontos legyen bármilyen vizsga, felvételi vagy eredmény (sőt, a tudás és a műveltség úgy en bloc), ezért aztán már az sem fog praktikusan számítani, ami az órákon történik. (Végső soron a többségnek már most sem igazán számít.) Én már nem is nagyon törekszem arra, hogy azokon a pár keveseken kívül bárkinek is bármilyen intellektuális többlettartalmat (= lehetőségeket) nyújtsak, a megmaradt energiáimat igyekszem azokra fordítani, akiket még érdekel, amit mondok. A többiekkel emberi lépésekre törekszem (értsd: én egy ember vagyok érzelmekkel, gondolatokkal, akarattal, célokkal, feltételezem és tiszteletben tartom, hogy te is az vagy, tanuljuk meg megbecsülni egymást egy alap humán szinten); nem mindig megy, és nem miattam.

Hogy értelmesnek érezzem ezt az egész túl frusztráló helyzetet, elhatároztam, hogy tanulni fogok. A héten kezdődik egy 10 hetes képzés, amiért kreditpontok járnak, bár azt hiszem, inkább a doktorjelöltet fogom segíteni a válaszaimmal és a részvételemmel. A téma: pedagógusokról és tanári munkáról szóló irodalmi szövegek személyiségfejlesztő hatása. Az első hétre egy tanárfigurára kell gondolnom, aki inspiráló volt számomra, illetve a "hiteles tanár" kissé túlhasznált fogalmát kell gondolattérképen ábrázolnom. Csak vázlatosan, nem kell túlzásba vinni. Nekem persze Novák Antal jutott eszembe Kosztolányi Aranysárkányából, aki egy nem erre a világra való igazi antihős, elmegy mellette az iskola és az élet is, ő meg jól belehal. Hát így.

Én persze nem fogok egyhamar belehalni, elhatároztam, hogy ősszel is elmegyek tanulni, remélem, ki tudom gazdálkodni a tandíjat most, hogy minden túl drága.   

Aztán meg idővel szépen felmondok, nevelje ki az utánpótlást a Pintér meg a Maruzsa.

Most mondhatjátok, hogy megint csak túlzok, de a múltkor részt vettem egy tanári fórumon (olyanon, ahová már tényleg csak a mazochisták és az altruisták járnak), ahol a két "belügyesről"--így neveztem el a két csinovnyikot, akit a főnökeik odakényszerítettek, hogy válaszoljanak a kérdéseinkre--úgy peregtek le a szakmai kérdések, mint Németh Szilárd kajaposztjairól a főzni tudók, a diabetológusok (és a jóízlésű emberek) kommentjei.

Akkor, ott felismertem, hogy tényleg vége. Hogy ezek leszarnak mindent. Hogy olyan természetességgel állítják, hogy megtörtént valami, mintha tényleg, pedig tömegek állítják, hogy nem.

És pont ez a paralell tudatállapot és mély hamis (vagy inkább hazudott?) meggyőződés az, ami lehetetlenné teszi a dolgot. Szóval erről ennyit. 

A túl sok munkának és frusztrációnak legalább az lett az eredménye, hogy írtam egy nagyon jó drámafejezetet az egyik tankönyvbe (62 oldal), amire tök büszke vagyok, még akkor is, ha a felét kiszerkesztik majd mindenféle okokból (túl nagy terjedelem), vagy netán csak a digitális változatba kerül. Ez mondjuk sok örömöt okozott; bárcsak napi több órában foglalkozhatnék azzal, hogy olvassak, és kreatív feladatokat találjak ki - hmm... valakiknek, akiket ez érdekel. 

Visszatérve az emberi tényezőre, a magánszférában is kb. az a helyzet, hogy törekszem arra, hogy empatikusan és figyelmesen kövessem, másokkal mi történik, a saját érzelmi feltöltődésemet pedig túlságosan is háttérbe szorítom. Ez van, szép lassan beleszocializálódtam ebbe az önámításba.

(Hajajj, pedig volt ám idő, amikor csak úgy ömlött belőlem a sirám és világ igazságtalansága miatti panaszolkodás!) 

Így történhet meg az, hogy végül a gödör aljára kerülök, amit persze senki nem vesz észre igazán, még én magam sem. Az is csak úgy megtörténik, hogy miközben például tizesével kapom a panaszüzeneteket (kéretlenül), azt csak nagyon kevesen kérdezik meg, hogy én hogy vagyok. (Lásd a Gittás reklámot, amiben most kivételesen nem a buszsofőrség vs. tanárság a lényeg.) Ezt pedig lerendezem azzal, hogy jól is van így, csak aztán meg néha mégsem.   

Ilyenkor mindig elhatározom, hogy többet meditálok, többet írok, de aztán életbe lép az A-terv, és: dolgozom.   

Hogy jót is mondjak, lecseréltük az autót, és túl jó ahhoz, hogy ne szokjam meg azonnal, hogy egy kényelmes járgányban ülök, ahol lehet zenét hallgatni, és még a pasik is komolyan vesznek a közutakon.   

Ennek következtében az én amúgy is magas aggodalmi szintemen kissé túlmutató mennyiségű benzint használtunk el az elmúlt hetekben, tehát sokat gondolok az A-tervre.

De ez azért nagyon jó, vettem bele zöld üléshuzatot, a zöld pedig a természet, az életenergia és az önelfogadás színe (by chakralife).