Az Albertinában még sosem voltam, ezért nem volt kérdés, hogy Marina Abramovic apropóján nem lenne rossz elmenni. Tudom, hogy ez valakik szemében ilyen sznob izé, de én régen tök sokat jártam múzeumban, és ilyenkor (amikor ismét eljutok) mindig eszembe jut, hogy az milyen jó volt. És hogy így kéne élni: színház, kiállítás, olvasás, a politika meg a világ meg le van sz@rva.
Úgyhogy szépen elterveztük, Sopronból remek a vonatközlekedés, van ott néhány jól bevált szállás, minden adott egy családi hétvégéhez meg a kikapcsolódáshoz.
Igen ám, csak hát bejött az időjárásfaktor, ugyanis az idei utolsó (?) másfél napos tél éppen a múlt pénteken kezdődött. Figyeltük ugyan a híreket, de azért optimisták voltunk, és hát ki volt minden fizetve, szóval nem volt gondolkodnivaló. (Megj.: az én drágám tíz centis ködben sem akar általában sehova elindulni és/vagy sötétben, esőben, és egyebek, de most bezzeg egy szava sem volt, vár a nyugat, nocomment.)
Zuhogó esőben indultunk, ami valahol a megyehatárban átváttott hóba, Somogy pedig, mire odaértünk, gyakorlatilag járhatatlan volt. Ömlő hóesés, 5-10 centi hó az utakon, takarítva még az autópályák sem voltak. Marcali előtt megállított egy baleset, emiatt másfél órát dekkoltunk, a navigáció körbe mindenhol pirosan villogott (további balesetek), úgyhogy sem ezért, sem a még botrányosabb állapotban lévő mellékutak miatt nem mertem megfordulni a lejtős behavazott úton.
Mint kiderült, hiba volt, ugyanis mire felfedeztük (a neten a lassú híráramlásban), hogy előttünk egy busz fekszik keresztbe, leesett még 5-8 centi hó. Ekkor viszont már visszafordultam és kerestem egy mellékutat. A somogyi falvakon áthajtva világosan látszott, kinek mennyire fontos a közbiztonság (és van kistraktor), mert itt-ott voltak rendbetett részek, máshol viszont semmi. Az átlagsebesség 30-50, csúszkák és átfúvások, autó és ember elvétve.
A legrosszabb a Balaton környéke volt, itt már gyakorlagilag üres volt a főút (és sötétedett is lassan), és a folyamatos havazástól semmit sem lehetett látni szinte. Hideg is volt, a hó alatt lefagyott minden, az ablaktörlőbe belefagyott a jég, ahogy az első rendszámtáblára is.
Zala is elesett, Keszthely katasztrofális volt, aztán ahogy nagy sokára beértünk Sümegre, ott mintha enyhültek volna az apokaliptikus állapotok.
Eddigre már elég fáradt voltam, úgyhogy nehezemre esett figyelni meg tartani a lassú tempót, de hát muszáj volt. Győr-Sopronban már egyáltalán nem esett, de a délelőtti (azóta is tartó) átfúvásokat nem tudták mindenhol eltakarítani még a főutakról sem. A hókotrók valahogy mindig szembe jöttek. Kapuvár előtt térdig érő hó volt az úton, úgyhogy váratlanul... elakadtam. Szerencsére nem egyedül voltam, úgyhogy ki tudtak tolni a buckából - elképzelésem sincs, mi lett volna, ha magam vagyok.
Az utolsó etap a Kapuvár-Sopron távolság, ez is beletelt majdnem egy órába, ekkor már elég nyűgös voltam.
Megérkeztünk a szállásra, ami egy helyes lakás egy társasházban belső udvarral, ami (ki nem találjátok) be volt havazva rendesen. Találtunk lapátot, kiástuk a nekünk szánt parkolót, de utána még szurkolhattunk, hogy a kajakiszállítás működik-e ebben az ítéletidőben. Szerencsére működött, még ha nem is sebesen, szóval éjjel 11-re már meg is érkezett a vacsoránk, egy János nevű futár hozta bringával (!) a várnegyedből. Ezt onnan tudom, hogy kínomban letöltöttem a Foodora alkalmazást a telefonomra, amin a többiek (én nem) mérsékelten kacarászva figyelték, ahogy János, a bringás futára keresi a címet.
Ezen után gondolhatnátok, hogy minden kedvem elment a múzeumlátogatástól, de nem.
Valahogy biztos voltam benne, hogy az ország ezen részén vonatilag minden rendben lesz. A kelet-osztrák részre (a havak ellenére) nem is írtak elakadásokról (nem így a Lázár-vonalak, ugye), úgyhogy azzal a meggyőződéssel feküdtem le aludni, hogy másnap minden f@sza lesz.
És így is lett, volt olcsó turistajegy négyünknek, a vonat pontosan ment és jött, Bécsben pedig mindenki vidám volt és felszabadult, pedig... zuhogott az eső egész nap. Igen, az eső.
Marináról nem írok, olvassátok el ezt a cikket esetleg, illetve a bécsi kiállításról sok más anyag is van. Röviden: rohadt jó ötlet volt, hogy eljöttünk. Nyilván van a nőben egy hatalmas adag pózőrség (mint minden performanszművészben), de a testisége, a fizikalitása, a valódisága, a közelisége valahogy olyan jólesően emberközelinek tűnik abból a világból nézve, amiben most vagyunk.
Arról nem is beszélve, hogy Ausztriában nincs Fidesz meg háborús plakátok, csodás érzés friss oxigénhez jutni, komolyan mondom.
Marina maga pedig egyébként hihetetlenül lelkes és aktív a mai napig, pár hónapja járt is a helyszínen és tartott egy előadást (a fene gondolná róla, hogy 80 éves).
Párat azért fotóztam, illetve nagyon szuper volt a klasszik Albertina (tehát nem az Albertina Modern) impresszionistáktól a modernekig tartó tárlata és Lisette Model osztrák-amerikai fotós képei az amerikai Great Depression éráról.
Hazafelé sehol egy hószem, ma pedig már 14 fok volt, mondanom se kell.
Szóval járjatok ti is múzeumba meg galériákba, mert az nagyon jó és feltöltő dolog még ha halálos apokaliptikus út is vezet odáig. És utazzatok sokat ahelyett, hogy ebben a nyomorult országban szomorkodnátok folyton (úgyis vissza kell ide jönni).
(Most például szerda este van, de eddig még semmi sem tudta elrontani a kedvem, pedig a kampány egyre durvább és sötétebb.)
Néhány fotó:
Albertina Modern
Albertina
(ez volt fenti volt a kedvenc képem, Paul Delvaux alkotása, Táj lámpásokkal)
Lisette Model
(akit a dzsesszportrék alapján már ismertem, csak nem tudtam, hogy ő az)
Régebben nagyon sokat hallgattam zenét, szinte állandóan. Az utóbbi 15-17 évben viszont alig. Nem tudom, ez miért van pontosan, én gondolom, hogy más tevékenységek okán veszett ki az életemből a zene, amit egyébként sosem tudtam háttérzajként hallgatni, mindig oda kellett rá figyelnem. Ehhez nagyon jó eszköz volt annak idején a walkman, aztán a discman, később meg az MP3 lejátszó és a sok-sok vonat- és buszút, amikor nem volt ahhoz elég fény, hogy mondjuk olvassak.
Most az van, hogy ha van egy kis fölös idő, akkor podcastokat vagy hangoskönyveket hallgatok, mert folyamatosan azt érzem, hogy az olvasással és a világbéli történésekkel is le vagyok maradva. És igen, tök jó lenne egy olyan munka, ami időt hagy arra, hogy mindez és minden, amit szeretnék, beleférjen.
Azért ha van valami fontos zenei esemény, arra elzarándokolunk. Az Angelique Kidjo-koncertet (bár volt jegyünk) sajnos ki kellett hagyni, mert éppen a végét jártuk, és komoly esély volt rá, hogy nem tudjuk biztonságban megtenni az oda-visszautat Budapestre/ről. Másnap ráadásul dolgozni kellett menni.
A Dee Dee Bridgewater-koncerttel viszont okosabb voltam, foglaltam ügyesen szállást, úgyhogy csak a IX. kerületi rekkenő hőséget kellett valahogy kibekkelni délután 4-től 8-ig. A tervezett városnézés elmaradt, inkább hevertünk a légkondis lakásban, ismeretlen tévécsatornákat néztünk, és élveztük, hogy csak ketten vagyunk, kb. ennyire futotta az energia. A koncert nagyon jó volt, és szerintem méltatlanul hírverés nélkül maradt. Bár hosszasan gondolkodtam, hogy bevállalok egy officiális kritikát, végül letettem róla, mert teljesen más úgy művészetet élvezni, hogy közben nem dolgozol. Aztán persze amikor találtam egyet, kibújt belőlem a szakmám (az összes), és jól felhúztam magam. És bár a MagyarJazz oldal törölte a Facebook-kommentemet (majd a védelmemre kelő két barátomat ki is tiltotta az oldalról), ehhez a szöveghez azért volna néhány hozzáfűznivaló.
A We Exist! egy kb. 60 éve a pályán lévő alkotó autobiografikus projektje. Ez már nem az első, Dee Dee Bridgewater ugyanis tudatosan és szisztematikusan értelmezi újra az identitását néhány évente: ld. a lemezeket az afrikai, a francia és a New Orleans-i kötődés/gyökerek vonatkozásában. Ehhez megfelelően választ maga mellé zenészeket. A (valóban nem túl eredeti) We Exist! elnevezés pedig a női előadók jazz szcnénában való láthatóságára, érvényesülési lehetőségeire utal.
Mindez művészileg és szellemileg is szorosan kötődik a talán 2019-ben indult DDB Productions által jegyzett Woodshed Network nevű kezdeményezéshez/alapítványhoz, ami fiatal énekesnőknek nyújt anyagi támogatást, mentorálást és közösséget. Bár a cikk szorgalmasan végigkrónikázza a koncertet, az mégsem kerül említésre, hogy itt nem a "jazzvilágban betöltött fontos szerepről", hanem egyáltalán a fekete nők láthatóságáról is van szó, sőt, leginkább arról.
A "társadalmi kérdésekkel foglalkozó veretes zeneművek" (Missisipi Goddam, Strange Fruit, Four Women) pedig protest songok voltak, amelyeket Dee Dee nemcsak hogy elénekelt, de a megidézés (performatív és vokális/zenei) gesztusával hozta játékba az eredeti női (!) szerzőket/előadókat (Nina Simone, Billie Holiday) is. (Ez pl. eredeti felvételek konkrét, szövegszerű idézésével történt: "and then she said"; "and she commented like"...).
Tartok tőle, hogy a songok erős, megrázó és katartikus hatását sem sikerült megérezni, ha a "kedves francia dalra" a feszülségoldás eszközeként hivatkozik a cikkíró; ami történt ugyanis, az nem a feszültség volt, hanem kitárulkozás, önvallomás, a személyes érintettség megfogalmazása, kemény politikai üzenet és az arra való többszöri rámutatás, hogy a társadalmi valóság most sem más, az elfogadás tekintetében nem sok minden változott.
Hogy a cikkírót magát idézzem: "a vokális zene feltételez egy bizonyos nyelvismereti szintet, hiszen a szövegértés fontos része a műélvezetnek. Az ilyen fontos mondanivaló nem tévesztendő össze a Nagy Amerikai Daloskönyv bugyuta szövegeivel, igaz mást is képvisel." Hát, valóban.
De ha ebbe a kontextusba még nem is merül bele a szerző (mert őt nem foglalkoztatja annyira mint engem), ha nem is érdekli a politikum, és csak egy "fergeteges koncertet" lát, olyasmit akkor is gáz leírni, hogy: "a frizurát már évek óta nélkülöző énekesnő", "hölgyek esetében nem ildomos az életkort emlegetni"; "amerikai fekete sztár", "örökifjú jazzdíva","tökéletes franciasággal adta elő, csak egy rövid szakaszban váltott át angolra", stb.
Meg ez a dívázás, hölgyezés, nagyasszonyozás meg az életkorozás is milyen iszonyú ciki már 2024-ben.
Az van, hogy a hazai jazz szcéna patriarchális arculata (mind a zenében, mind ezek szerint a kritikában) mélyen alulmúlja a a világ sok más részén tapasztalhatókat.
Ha ezt megnézitek, szerintem világos lesz, mire gondolok, de persze olvassátok el hozzá Ati bácsi (ez is Attila, bzmg) cikkét is.
A tavaszi szünetet sikertelennek nyilvánítom.
Mert bár még az autóban is dolgozatokat javítottam, közel sem vagyok kész, és a zsigereimben már érzem, hogy visszatér ugyanaz a stressz, amitől cidrizve alig vártam, hogy eljöjjön ez a szünet.
Aztán végig beteg voltam. Még most is.
Nagyon bosszantó, mert sosem voltam pár napnál hosszabb ideig beteg.
A hegyet azért persze megmásztunk. Bár sokért nem adtam volna, ha az indulás napján inkább visszafekhetek aludni.
A Felvidék nagyon szép.
Soha nem gondoltam volna, hogy irredenta nemzeti nacionalista nosztalgikus gondolataim támadnak ebben a témában, de azért mekkora királyság lenne már, ha lennének rendes hegyeink és tengerünk.
Nna, de. Ez volt itt a kilátás a szobából. Poprád, nem nagy város, láthatóan a turizmusból élnek főleg.
Aztán felfedeztük a régi részt is, ennek eredeti neve Szepesszombat. Szép reneszánsz-barokk házak vannak itt.
Ez pedig itt Késmárk, az első város volt, amit mégnézünk.
Késmárk híressége az UNESCO-listán lévő fa protestáns templom, valamint a régi kereskedőutca.
A másnapi program a hegymászás: Kőpataki-tó (1754 m), valamint majdnem a Lomnici csúcs (2634 m), de ettől már mindenki beparázott, én speciál kiköptem a fél működő tüdőmet. Mondjuk a felvonók sem tűntek életbiztosításnak, főleg az első szakaszon (felvonó 1, felvonó 2, felvonó 3). Azért picit persze megbántuk mind, legközelebb felsikoltozzuk magunkat (én nem, mármint úgy értem, becenevem 'kőszikla').
Ez pedig itt a Csorba-tó, ahova azért mentünk, hogy vizet is lássak. Hát, nem láttam...
Lőcse viszont gyönyörű város, mondjuk a főterét pont felújították, de azért a csendes húsvéti áhitat és béke hatott át mindent.
Hazafelé megálltunk Losoncon. Hogy nehogy már Tatratea nélkül térjünk haza (csak megjegyzem, sokkal olcsóbb, mint idehaza). Ez itt a zsinagóga, amit sosem tudok megörökíteni, ha nem állunk meg egy helyi Coopnál.
Elnézést kérek, hogy lustaságomat wiki-linkekkel pótolom, de vissza kell mennem dolgozatot javítani és köhögni.
Csak annyit akartam mondani, hogy ne menjetek a rotható nyugatra, vegyetek egy erősebb motorú kocsit (hogy bírja a szerpentint), nem baj, ha használt, és menjetek végig a határ mentén szépen minden irányba.
