Régebben nagyon sokat hallgattam zenét, szinte állandóan. Az utóbbi 15-17 évben viszont alig. Nem tudom, ez miért van pontosan, én gondolom, hogy más tevékenységek okán veszett ki az életemből a zene, amit egyébként sosem tudtam háttérzajként hallgatni, mindig oda kellett rá figyelnem. Ehhez nagyon jó eszköz volt annak idején a walkman, aztán a discman, később meg az MP3 lejátszó és a sok-sok vonat- és buszút, amikor nem volt ahhoz elég fény, hogy mondjuk olvassak.
Most az van, hogy ha van egy kis fölös idő, akkor podcastokat vagy hangoskönyveket hallgatok, mert folyamatosan azt érzem, hogy az olvasással és a világbéli történésekkel is le vagyok maradva. És igen, tök jó lenne egy olyan munka, ami időt hagy arra, hogy mindez és minden, amit szeretnék, beleférjen.
Azért ha van valami fontos zenei esemény, arra elzarándokolunk. Az Angelique Kidjo-koncertet (bár volt jegyünk) sajnos ki kellett hagyni, mert éppen a végét jártuk, és komoly esély volt rá, hogy nem tudjuk biztonságban megtenni az oda-visszautat Budapestre/ről. Másnap ráadásul dolgozni kellett menni.
A Dee Dee Bridgewater-koncerttel viszont okosabb voltam, foglaltam ügyesen szállást, úgyhogy csak a IX. kerületi rekkenő hőséget kellett valahogy kibekkelni délután 4-től 8-ig. A tervezett városnézés elmaradt, inkább hevertünk a légkondis lakásban, ismeretlen tévécsatornákat néztünk, és élveztük, hogy csak ketten vagyunk, kb. ennyire futotta az energia. A koncert nagyon jó volt, és szerintem méltatlanul hírverés nélkül maradt. Bár hosszasan gondolkodtam, hogy bevállalok egy officiális kritikát, végül letettem róla, mert teljesen más úgy művészetet élvezni, hogy közben nem dolgozol. Aztán persze amikor találtam egyet, kibújt belőlem a szakmám (az összes), és jól felhúztam magam. És bár a MagyarJazz oldal törölte a Facebook-kommentemet (majd a védelmemre kelő két barátomat ki is tiltotta az oldalról), ehhez a szöveghez azért volna néhány hozzáfűznivaló.
A We Exist! egy kb. 60 éve a pályán lévő alkotó autobiografikus projektje. Ez már nem az első, Dee Dee Bridgewater ugyanis tudatosan és szisztematikusan értelmezi újra az identitását néhány évente: ld. a lemezeket az afrikai, a francia és a New Orleans-i kötődés/gyökerek vonatkozásában. Ehhez megfelelően választ maga mellé zenészeket. A (valóban nem túl eredeti) We Exist! elnevezés pedig a női előadók jazz szcnénában való láthatóságára, érvényesülési lehetőségeire utal.
Mindez művészileg és szellemileg is szorosan kötődik a talán 2019-ben indult DDB Productions által jegyzett Woodshed Network nevű kezdeményezéshez/alapítványhoz, ami fiatal énekesnőknek nyújt anyagi támogatást, mentorálást és közösséget. Bár a cikk szorgalmasan végigkrónikázza a koncertet, az mégsem kerül említésre, hogy itt nem a "jazzvilágban betöltött fontos szerepről", hanem egyáltalán a fekete nők láthatóságáról is van szó, sőt, leginkább arról.
A "társadalmi kérdésekkel foglalkozó veretes zeneművek" (Missisipi Goddam, Strange Fruit, Four Women) pedig protest songok voltak, amelyeket Dee Dee nemcsak hogy elénekelt, de a megidézés (performatív és vokális/zenei) gesztusával hozta játékba az eredeti női (!) szerzőket/előadókat (Nina Simone, Billie Holiday) is. (Ez pl. eredeti felvételek konkrét, szövegszerű idézésével történt: "and then she said"; "and she commented like"...).
Tartok tőle, hogy a songok erős, megrázó és katartikus hatását sem sikerült megérezni, ha a "kedves francia dalra" a feszülségoldás eszközeként hivatkozik a cikkíró; ami történt ugyanis, az nem a feszültség volt, hanem kitárulkozás, önvallomás, a személyes érintettség megfogalmazása, kemény politikai üzenet és az arra való többszöri rámutatás, hogy a társadalmi valóság most sem más, az elfogadás tekintetében nem sok minden változott.
Hogy a cikkírót magát idézzem: "a vokális zene feltételez egy bizonyos nyelvismereti szintet, hiszen a szövegértés fontos része a műélvezetnek. Az ilyen fontos mondanivaló nem tévesztendő össze a Nagy Amerikai Daloskönyv bugyuta szövegeivel, igaz mást is képvisel." Hát, valóban.
De ha ebbe a kontextusba még nem is merül bele a szerző (mert őt nem foglalkoztatja annyira mint engem), ha nem is érdekli a politikum, és csak egy "fergeteges koncertet" lát, olyasmit akkor is gáz leírni, hogy: "a frizurát már évek óta nélkülöző énekesnő", "hölgyek esetében nem ildomos az életkort emlegetni"; "amerikai fekete sztár", "örökifjú jazzdíva","tökéletes franciasággal adta elő, csak egy rövid szakaszban váltott át angolra", stb.
Meg ez a dívázás, hölgyezés, nagyasszonyozás meg az életkorozás is milyen iszonyú ciki már 2024-ben.
Az van, hogy a hazai jazz szcéna patriarchális arculata (mind a zenében, mind ezek szerint a kritikában) mélyen alulmúlja a a világ sok más részén tapasztalhatókat.
Ha ezt megnézitek, szerintem világos lesz, mire gondolok, de persze olvassátok el hozzá Ati bácsi (ez is Attila, bzmg) cikkét is.
Régen írtam, pedig annyi minden történt. Csak talán olyan unalmas már minden téma, amiről írni lehetne, sokkal szórakoztatóbb lenne vidáman és humorosan megnyilvánulni, viccesen és ironikusan élcelődni azon, hogy milyen világban élünk, de hát ez nem mindig megy. Általában megy, de nem mindig.
Most, hogy ebben a pici országban olyan sok abszurd dolog történik, sokat hagyatkozom a kora modern kulturális tapasztalataimra, az abban inherens iróniára, mockingra, lefegyverező vidámságra és mókázásra. Aztán van, amikor ez nem megy.
Szükségtelen arról írnom, mennyire abszurdak azok a rendelkezések, amikkel elvárják tőlünk, hogy gátat szabjunk a járványnak az intézményekben. A múlt héten részt vettem egy egyetemi értekezleten, ahol még azon problémáztak, mennyire fertőző papírlapokat kiadni a kezedből, miközben a gimnáziumban ezt már rég felülírta a gyakorlat. Igen, ez van, teszed a dolgod, és egy idő után, bár vigyázol, nem foglalkoztatnak a járványügyi előírások, hiszen élni kell, tenni kell a dolgod. Tanítani pedig mégis csak lehetetlen úgy, hogy nem cserélsz ki semmit a másikkal: feladatlapot, gondolatot, érzést, szerető gesztusokat. Ez, ha jelen vagy, mind-mind fertőző.
Elindult a kontaktoktatás, aminek én egyébként nagyon örülök. Meggyőződésem, hogy aki szeret tanítani, az nem örült a digitális iskolának, az csak egy darabig látta kihívásnak azt, hogy monitor előtt ülhet és telefonba pötyöghető feladatokat adhat. Ránk nézve szerintem borzalmas szégyen, hogy volt olyan diák, akinek sokkal megfelelőbb volt a tavaszi lockdown, mint a rendes iskola. Más kérdés, hogy mennyire kell óvatosnak lennünk ebben. Nagyon, ám azt képtelenség ugyanis megakadályozni, hogy kamaszlányok és -fiúk egymás nyakába boruljanak, ahogy azt is, hogy én odamenjek egy gyerekhez, amikor segítségre van szüksége. Emberek vagyunk, vagy mi.
Az is érthető szempont persze, hogy újra kell indítani a gazdaságot, hiszen üres a kassza. Valakiknek ki kell termelnie a Szijjártó-félék jachtozását és Vidnyánszky Attila számtalan állásából származó fizetését. Én még azt is értem, hogy az első hullám alatt óvatos emberek hirtelen boldogok lettek amiatt, hogy újra el lehet indulni felfedezni az élet örömeit. Sokan emiatt hülyeségeket is csináltak. Mihail Bahtyin ír arról a karneválról szóló elméletében, hogy a testi-lelki felszabadulás alkalmai amolyan szelepként működnek, amivel a társadalom kienged magából a hosszú, kontroll alatt töltött időszak felgyülemlett feszültségét.
Hát, most ez történt. Megindult a nép mindenfelé, introvertáltak előnyben.
Egyszer majd hosszas tanulmányokban fogják fejtegetni azt, mi mindent tehetett volna az autokrata hatalom annak érdekében, hogy ne szabaduljon el ez a szabadságérzés. Nyilván semmit, hiszen az autokrata hatalom feladata éppen hogy a kontroll, az erő, a struktúra fenntartása, a plebs pedig, miután sokáig tartotta magát a szabályokhoz, egyszer csak kiszabadul.
Nem vagyok én elég bölcs ahhoz, hogy megítéljem, kinek van igaza. Jómagam szabálykövető ember lévén óvatos és elővigyázatos vagyok, de van egy (ha tetszik, rebellis 'libernyák') részem, ami képes tombolni, és befogani az élet örömeit. Évtizetekbe telt, hogy ezt az énemet szabadjára engedhessem és felvállalhassam, és ezért nagyon hálás vagyok sok-sok (na, nem olyan sok) embernek. Tudom, ez talán triviális és banális, csak azok fogják érteni, akik tudják, milyen az, ha túl sokáig ural minket a szuperegónk, és akik soha semmilyen tévedést, hibát, ballépést nem követtek el engedve annak, amit az ösztöneik, a megérzésük diktál.
Én, aki világ életemben uralkodtam magamon, élő tanúja vagyok annak, mekkora felszabadulást ad az, amikor végre elbaszunk valamit. Amikor végre (még ha véletlenül is) sikerül elengedni a tökéletességet, és csak úgy (véletlenül) belekúrunk egy lófaszt a lecsó közepébe. (Hála isten--és nyilván--nem véletlenül van az, hogy az ember pont a vele teljesen ellentétes habitusú embereket szereti meg végzetesen és véglegesen. Ez a fátum, kérem. Pont így van ez jól.)
Nem akarok bölcselkedni és okosságokat villogtatni, de a világjárványok tanulsága mindig az, hogy egyrészt megálljt parancsol számunkra az univerzum, másrészt rávilágít arra, hogy azok az értékek, amiket fontosnak tartottunk, valójában másodlagosak. Éljünk, ez a lényeg.
Többek között ezért nekem aztán semmi más nem fontos, mint hogy Zsuzsa nénit levegyék a lélegeztetőgépről, meggyógyuljon, és újra hallhassam a világrepesztő nevetését. (Máskülönben a tesómon kívül nem lesz senki a családban, aki engem feltétel nélkül szeret.)
Első moziélményem a karantén után az Ella Fitzgerald: Just One of Those Things című dokumentumfilm (2019). Miles Davis: Birth of the Cooljával (2019) adták párban, de ez utóbbit végül mi nem néztük meg (másnap volt).
Ella nekünk közös pont, egyébként meg régóta szeretem; amióta pedig kicsit felnőttebb vagyok, különösen érdekel a korszak is. Ha újra születnék, és valami zenével kapcsolatos foglalkozásom lenne, tán dzsessztörténész lennék, ami persze pont annyi realitásfaktorral bír, mint mondjuk az egyiptológus (Magyarországon).
A film egyébként korrekt, szépen bemutatja Ella életútját, amiből néhány mozzanat felettébb érdekes:
Az 1920-as évek végén költöztek délről New Yorkba a rasszista atrocitások, zavargások miatt.
Eredetileg táncosnak készült.
Anyja korán meghalt, halála után a portugál bevándorló nevelőapa Joseph Da Silva rosszul bánt vele, tán zaklatta is, ezért anyai nagynénje nevelte fel.
A zaklatott gyerekkort rosszul viselte, éveket töltött nevelő- és javítóintézetben.
Ezen évek után egy ideig hajléktalanként élt New Yorkban, többek között akkor is, amikor 16 évesen az Apollo Theater amatőr estjére benevezett, és felhívta magára a figyelmet.
Chick Webb zenekara karolta fel; Chick Webb csodálatos ütős volt, ám számtalan egészségügyi problémával bírt, korai halála után informálisan a fiatal Ella vette át a zenekar vezetését.
Ella Fitzgerald, bár rendkívüli tehetséggel bírt, felettébb nehezen találta meg az útját a rasszista zeneiparban, ahol a klubok és szórakoztató helyiségek jellemzően nem foglalkoztattak fekete muzsikusokat.
Mindennek ellenére nem élt sem drogokkal, sem alkohollal (ami, jegyezzük meg, számos pályatársát tette sírba, pl. Billie Holidayt.)
Mivel saját gyereke nem lehetett, örökbe fogadta a féltestvére fiát, akit Ray Brown Juniornak kereszteltek (Ja igen, Ella férje az a Ray Brown, aki felfedezte és mentorálta Dianna Krallt).
Ellát Webb halála után Norman Granz (a Verve kiadó alapítója -- hadd ne soroljam, ki mindenki zenéjét kezelik) karolta fel, aki rávette, hogy a fekete dzsesszen kívül amerikai(bb) zenét is énekeljen (aka The Great American Songbook), így Ella megalapozhatta a világhírnevet.
Bár a zsenialitását nem kérdőjelezte meg senki, testi adottságaival meglehetősen nehezen boldogult olyan feltörekvő (és csinos) énekesek mellett, mint pl. Lena Horne.
Mindig kendővel a kezében énekelt, mert nagyon izzadt. Ezt sokan visszataszítónak találták, másoknak ez a kemény munka jele volt.
Mind a férje, mind a fia viszonylag hamar elhagyták Ellát, aki ezután meglehetősen magányos életet élt.
Miután teljesen elmagányosodott, a világ legnagyobb örömére minden idejét és energiáját az éneklésnek szentelte.
Az 1940-es évek végén (többek között a Dizzy Gillespie-vel való együttműködés révén) magáévá tette a bebop stílust, ennek köszönhető többek között a híres How High the Moon című dal, amiben egy hosszú improvizáció található sok-sok zenei intertexttel. (katt, 1.25-től, a filmben felsorolják, mekkora repertoárból idéz ebben az impróban).
Leghíresebb az 1960-as berlini koncertje, ahol sok meglepetéssel szolgált, például spontán előadta a Mack the Knife-ot; ha figyelmesen hallgatjátok, fel fog tűnni, hogy nem tudja a szöveget, de ez mindegy, neki soha nem okozott problémát.
Az 1980-as években számtalan egészségügyi komplikációval küzdött, a cukorbetegségéből kifolyólag mindkét lábát amputálták, és a látását is elvesztette. 1996-ban halt meg.
Korrekt kis dokumentumfilm volt, bár számtalan dolgot hiányoltam. Egyrészt fektethettek volna kicsit több hangsúlyt a társasalmi közegre, hisz ez felettébb érdekes: hogy boldogultak a fekete zenészek Harlemben és azon kívül, mi mindennek a visszhangja/interpretációja most, amikor az amerikai könnyűzene ekkora százalékban támaszkodik az afro-amerikai gyökerű zenékre (akár belátja, akár nem).
Vajon mi Ella Fitzgerald hatása a mai dzsesszre?
Fogalmam sincs, miért Laura Mvula volt a legautentikusabb megszólaló ebben a témában (?), holott számtalan olyan előadó és (és nyilatkozóképes), akire láthatóan sokkal nagyobb hatást tett EF munkássága. A teljesség igénye nélkül: Dee Dee Bridgewater, Nnenna Freelon, China Moses, Regina Carter, Dianne Reeves, és még sorolhatnám. Érthetetlen, hogy miért (az amúgy általam nagyra becsült) brit énekes, Jamie Cullum lett a fő zenei referencia éneklés ügyben.
Norma Miller / forrás: IMDb
Annak viszont kifejezetten örültem, hogy a filmből megismertem Norma Millert (tavaly halt meg 99 éves korában). Elsősorban táncosnő volt (ismerjétek meg a lindy hoppereket 1941-ből), és az egész dokuban talán ő a legautentikusabban nyilatkozó.
Mellékesnek tűnhet ugyan, de azt is megjegyezném, hogy az ilyesfajta filmeket tán nem internetes fordítóval kéne feliratozni; akkor biztosan nem fordulnának elő ilyesmik, mint national = nemzetközi, Great American Songbook = kottagyűjtemény, he left home = elhagyta otthonát, (Great) Depression = depresszió. Mindez nagyon méltatlan.
Most nem fogok belemenni politikai témákba (bár lehetne, akarok, és majd fogok is), de azt azért lássuk be, hogy a mai brit-amerikai könnyűzene sehol sem lenne az Ella-féle előadók nélkül. Nekem nagyon is hiteles volt a fentebb felrótt (ám általam rajongott) Jamie Cullum posztja, amiben arról beszél, hogy igenis sort kell kerítenünk azokra a beszélgetésekre, amik arról szólnak, hogy kiből mi lett volna/mi nem lett volna, ha a fekete zene nem lenne az, ami.
Száz szónak is egy a vége: egyszer már biztos nem lesznek mifelénk olyanok, akik szalagról (vö. apám szalagos magnója, ami ki tudja, hol dekkol) hallgatnak ezer éves felvételeket. És most a műfaj tényleg mindegy is.
De azért olyan jó lenne látni és belátni, hogy ezeknek a csendesen, szerényen (és kövéren) teljesítő énekesnőknek mekkora szerepük van abban, hogy pl. Beyoncé ma feminista ikon lehet még ha ezzel a jelzett feminista ikonsággal van is egy csomó probléma.
Na, erről kéne dokumentumfilmet csinálni.
A film trailere:
Ella Fitzgerald, 1958:
How High the Moon, többek között egy The Beatles intertexttel, (1966):
Grammy-díj átadó ünnepség (1983). Nem ő nyert, hanem egy fehér szerző híres dala (Route 66), amit egy fekete zenész tett népszerűvé (Nat King Cole). A gálán meg ez történt.
Ella megkapja a Presidental Medal of Freedom kitüntetést (1992):
A napokban el kell például mennem két színházi előadásra, amikről írnom is kell (és még ki is fizetik).
Újabb fejezetet fordítok egy egyházi fenntartású egyetem nyelvészeti kötetébe (még mindig nincs kész a kötet) egy most sem kevésbé izgalmas témáról, mint a múltkoriak. Viszont ezt legalább azonnal fizetik, és még a tudomány állapotához is hozzájárulok. (Nem.)
Némi tipródás után elvállaltam egy újabb regényt is. Háborús. A szokásos ömlengés, gondolom.
Áprilisban megyek egy ELTE által szervezett konferenciára, amit nagyon várok, főleg, ha megjönnek az előadás DVD-k, amiket egy hónapja rendeltem Angliából. Ez a szabadság. Mármint nem a DVD rendelés horror áron, hanem a konferenciák. Akármilyen bosszantóak is néha.
Az iskolában zajlik a szokásos nyavalygás: órák, helyettesítések, felvételiztetés (írásban, szóban), javítás, értekezletek, önképzőkör (?!), valamint a temérdek nyűglődés olyan kérdéseket, mint hogy a novella miért nem vers, a szerelmes vers miért nem mindig romantikus, József Attila (nagy kedvencem) miért nem elmebeteg, stb. Írni sincs kedvem ezekről.
A minap láttam viszont egy csodálatos előadást Polcz Alaine szövegeiből Ideje a meghalásnak címmel. Remek volt, nemcsak azért, mert hihetetlen technikákat használt a színésznő (Markó-Valentyik Anna), hanem mert számomra új megvilágításba helyezte a női öregedést. Illetve ez nem teljesen igaz, mert foglalkoztam már ezzel korábban (ld. Simone de Beauvoir: Az öregség című könyvét vagy a kapcsolódó filmeket), de mégis, ilyen szép és önironikus láttatását a témának még sosem láttam. Tabutéma, na.
Egyszer amúgy biztos olvasok majd Alaine-szövegeket is, ha végképp nem lesz más dolgom.
De azért utána inkább a komolyzenei ígéreteim jegyében klasszikus koncertre mentem, ahol a Kínai Filharmonikusok játszottak, és egy zongorista, akiről azt hittem, hogy egy másik. Serena (Yalung) Wangra azt hittem, hogy Yuja Wang lesz; lássuk be, nekünk, tudatlan európaiaknak könnyű összekeverni ezt. (Utóbbira régóta kíváncsi vagyok, ld. lent.)
Klassz volt egyébként, jó volt feleleveníteni a régi hangversenyélményeket, és a bambuszfuvola igazán király hangszer modern klasszikus zenei vonalon is. (Haladóknak itt a felvétel.)
Ez az élmény két napig kitartott, miközben azon szomorkodtam, hogy felénk egyáltalán nem esett a hó, illetve amennyi esett, azt nem érdemes sokáig nézni. Szerettem volna felmenni a hegyre, de az, hogy hét közben meginduljak bármerre is, egyelőre csak vágyálom.
Ma viszont Karsai Györgyöt hallgattuk az Antigonéról, és hihetetlenül érdekes dolgokat tudtam meg az ógörög hősnőkről, Antigoné bűnéről, önfeláldozásáról, Kreón alkalmatlanságáról és tragikusan ironikus sorsbeteljesüléséről.
Tudtátok például, hogy Antigoné (úgy tűnik) direkt játszotta magát Kreón kezére? Hogy a valódi lényeg nem is az isteni törvény és a zsarnokság ütköztetése, hanem az alkalmatlan uralkodó eltávolítása? Hogy Kreón egy igazi lúzer, mert egyetlen törvénye egy temetést tilt meg, majd pedig ő temeti el fél Thébát? Tudtátok, hogy a szerephalmozások miatt Antigonét és Haimónt azonos színész játszhatta?
Ha tehetném, napokig csak ilyesmiket hallgatnék, hogy visszajöjjön az intellektusba vetett hitem.
Na, de most hallgassatok Yuja Wangot. Hátha legközelebb nem mulasztom el.
Az őszre kissé túlvállaltam magam, ezért is maradtak el a szándékom szerinti posztok.
Egyrészt helyettes ofő vagyok egy nagyon szimpatikus, ámde hihetetlenül impulzív nő mellett, aki mindenféléket elvár tőlem, bár gyanítom, főleg azért választott, mert higgadtabb és békésebb természet vagyok nála. Ez rend szerint megtörténik velem -- emberek azért választanak ki, mert a nyugodtságommal kiegyensúlyozom a rapszodikus természetüket. Mindegy, működni fog ez egyszer majd, csak még hozzá kell szoknom a sok visítozó 15 éveshez. Ebben évek óta nincs már tapasztalatom. Hozzászoktam a (még ha nem is túl okos, de legalább) korosabb gimnazistákhoz.
Más új tapasztalatom is van persze (bár a fene tudja, hogy ez új-e): a tökéletes motiválatlanság. Én tényleg azt hittem, nincs annál lejjebb, mint amikor valaki nem akar 4 mondatnál hosszabb szöveget elolvasni; nos, jelentem, VAN. A fakultációs csoportomban múltkor azon poénkodtam, hogy isten bizony, felteszem az évet arra, hogy motivációt találjak iksz kislánynak, aki kijelentette, hogy csakis rántott hússal és krumplipürével tudnám megörvendeztetni. Nos, ez kizárt. És nem, nem a krumpli miatt.
Ő volt az a lány egyébként, aki--miután egyik nap elhatároztam, hogy a heti hét közösen töltött óránkból egyet igazán eltölthetnénk a parkban is--, amint kiléptünk az iskola kapuján, azonnal rágyújtott. Majd miután rászóltam, elhajította a csikket az utcán.
Én komolyan nem gondoltam, hogy egy év alatt ekkora generációs gapben lesz részem, aztán mégis. Nem akartam az a tanár lenni, aki így visszasírja a régi életét, aztán most meg az lettem.
Most mondhatnám, hogy nem csodálkozom, hiszen a felnőttek is mind faszok.
Ebben a félévben kijelöltek önértékelésre. A munkaközösség-vezetőmnek két órát kellene meglátogatnia, de természetesen nem sikerül egyeztetnem vele, mert folyton kifogásokat emel. Kedvenc kifogásom: ezeket a gyerekeket nagyrészt ismerem, nem akarom látni őket órán (#anyádpicsája#pardonmyFrench). Mindezt megelőzte az, hogy az oktatas.hu portál egyszerűen nem ismerte fel szerény személyemet, hiába regisztráltam, validáltam, számára én akkor sem léteztem. Nos, azóta már létezem, de ha a mi Trelawney Szibillánk nem mond egy áment az óralátogatásokra, örökre értékeletlen maradok. Nem mintha nem tennék rá magasról.
Amúgy a héten nyelvvizsgák vannak, melyhez a hozzáértésemet lassan felfedezi az újdonsült munkaközösség, melynek hatékonyságát szerény személyemmel erősítem. Csodálatos egyébként, ahogy ráeszmélnek, hogy jé, én még ehhez is értek. Meg még mennyi mindenhez.
Behívtak például emelt érettségi vizsgáztatásra is (javítok, szóbeliztetek); a helyi kormányhivatal empátiáját (is) minősíti, hogy csupán egy csonka hét áll rendelkezésre a javításra, és igazán érdekel, ezt hogy fogja a megye abszolválni. Nyilván remekül.
Amúgy minden, minden, minden szempontból öregnek érzem magam, ez nyilván betudható az ősznek, a hidegfrontnak és a délvidéki esőknek is. Tegnap elmentünk a lokális Hiperkarma koncertre, és gyakorlatilag csak abban találtunk örömet, hogy mindenünk leépül, valamint mérhetetlenül szórakoztatónak találtuk azt, hogy az akármitől beállt Bérczes Robira hogy rajongtak a kislányok. (Ő is élvezte szerintem, már ha épp észnél volt néha.)
Mondjuk a sütőtökön meg a vörösboron kívül nem nagyon érdekel ez az ősz, rengetegszer gondolok a nyár utolsó fesztiváljára (Bebel Gilberto, Morcheeba és a Balatonpart, imádtam). Úgyhogy (I am rebellious) I <3 nyár.
Hadd osszam meg veletek ezt a csodálatos születésnapi történetet.
Szeptember 2-án hajnali 4-kor arra ébredek, hogy a lakótelepen valaki fojtott hangerőn dzsesszt hallgat. Instrumentális dzsesszt, még hozzá. Trombita.
Milyen remek ízlése van itt valakinek, gondolom magamban félálomban, és a lassú fordulatszámú agyi kapacitásommal morfondírozni kezdek, ki lehet az itt a bányász panelekben, aki szereti az ilyesmit.
Aztán mivel visszaaludni nem tudok, kimegyek az erkélyre, hogy megnézzem, merről jöhet a hang. Nem tudom megállapítani, ezért elkezdek arra gyanakodni, hogy esetleg agydaganatom van (?) vagy álmodom.
Visszafekszem, tovább figyelem a zenét, egyre éberebb vagyok.
A csodálkozásom egyre erősödik, de még mindig túlságosan korán van, túlságosan pizsamában vagyok, és túlságosan nem értem az egészet.
Aztán mégis kapom magam, felhúzok valamit, és (hajnali 4-kor, mondom) lecammogok a kocsihoz.
És tényleg, a zárt ajtók mögött ott szól a cédém.
Mégis mennyi véletlenen múlt, hogy nem merült le az aksi?
Pont az ablak alatt álltam, pont jó a fülem, pont felébredtem, pont max. 20 perccel korábban kapcsolhatott be a magnó, hiszen az autó utána simán elindult. Pont olyan zene szólt, aminek hallatán gyanakodni kezdtem; ha a Retró Rádió szól, biztos nem megyek sehová, legfeljebb bosszankodom egy sort.
Sikeres önnyomozás tragikus végkifejlet nélkül, egy optimista görög sorsdrámacsökevény.
Magyarázat persze nincs, de az biztos, hogy az istenek figyelnek rám.
(FYI: ezt a posztot május 19-én kezdtem el írni, de közben történt pár dolog; az egyikről szó lesz, a másikról nem, talán majd egy későbbi posztban; viszont mindebből az következik, hogy most sem leszek koherens)
Arra jutottam...
... hogy mégis csak meg kellene tartani azt az érettségi-elégetős demonstrációt, amit a matek miatt szerveztek. Jó, még akár sírhatunk is közösen. De jó lenne, ha úgy égetnénk, hogy előtte ki sem javítom.
Jó, most nyilván csak publikusan szenvedek, de tényleg ez az az év, amikor a legtöbb dolgozat jutott, összesen 44 darab, és még 16 angol, szóval egy darabig még biztos elszórakozom ezekkel. Persze lehetne rosszabb is, mert van kolléga, aki 70-et javít (mondjuk elég laza csóka, nem fog neki különösebb gondot okozni, ahogy az év közbeni munka sem rázza meg soha).
Négy hete nem tudok meggyógyulni, még mindig gyanús köhögőrohamok törnek rám, időnként elmegy a hangom, berekedek, küzdök a torkomban meg az arcüregemben lévő trutyival. Sosem volt még azelőtt ilyen, nyilván öregszem és változom.
Amúgy úgy látszik, ez pont olyan időszak most, amikor szépen lassan el kell fogadni, hogy olyan dolgok történnek, amiket korábban el sem tudtam volna gondolni.
Hogy mondjuk egyszerre csak valamiféle rangidősnek számítasz a munkahelyeden.
Hogy nem tudod betartani azt a munkatempót, amit kitaláltál magadnak.
Hogy felbukkan egy volt diákod, aki azzal áll elő, hogy ő most már fiú lesz, ezentúl a fiúnevén szólítsd...
Nem is tudom, melyiket a legnehezebb feldolgozni (de, a másodikat). Az van, hogy most végül is egy békésebb időszaknak kellene zajlania, hiszen kiment egy csomó órám, szerencsére alig kell emberek közé mennem, lement az érettségi (közép- és emelt szint). Ehelyett folyton javításos megbeszéléseket kell tartani, amik vége mindig úgyis az, hogy add meg a pontot, amit jónak látsz, és kiderül, hogy van, aki engedékenyebb, van, aki kevésbé (vivát objektív értékelhetőségi kritériumok).
*
Ennyit írtam május 19-én, aztán az történt, hogy hosszas beszélgetésbe elegyedtem a fentebb már említett volt tanítvánnyal (erről most nem írok, talán majd később), valamint megjelent a blogomon egy országosan nagyon ismert bloggernő, hogy -- akárha anyám helyett anyám lenne -- megossza véleményét egy régebbi (személyes) posztom kapcsán.
Nem is annyira ez érdekes (bár ez is), hanem hogy ennek kapcsán elgondolkodtam egyrészt a blogolásról, másrészt a kifejezetten női blogolásról, bloggerkedésről, influenszerkedésről.
Az utóbbi időben nem nagyon követtem a feminista (social) média fejleményeit, jó, olvasok néhány ún. női blogot (bár sosem gondoltam rájuk női blogként), és azzal is tisztában vagyok, hogy ebben a pics**nyi országban marha könnyű vezérürüvé válni, ha az ember eleget van online. Most mondhatnám, hogy ehhez minőségi tartalom is kell, de, ahogy én látom, ez egyre kevésbé fontos.
2007-ben kezdtem blogolni, vagyis sokkal régebben, mint a hivatkozott "női influenszer", biztos voltak, vannak olvasóim, kommentelőim ritkán, szinte soha. A tartalom vegyes. Sosem törekedtem ún. blogprofil kialakítására, ez alapvetően egy személyes blog. Az általam kedvelt blogok pedig sorra eltűntek, úgyhogy -- ahogy mondtam -- manapság nem is nagyon olvasok blogokat.
Szerintem lássuk be azt is, hogy a blogolás jórészt egotrip; lehet mindenféle ideológiák mögé bújni meg világmegváltani, váteszkedni, stb., de alapvetően az ember önmagát akarja megmutatni.
Én pl. nyilván nyomom a polgári foglalkozásom, és egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy mondjuk a blog támogatásával/támogattatásával bármilyen jövedelemre tegyek szert. Teljesen középszerű, átlagos, olykor nyafogós, tökéletlen valaki vagyok. Nem próbálom a tökéletesség látszatát magamra húzni, nem nyomok önmarketinget, néha félregépelek, és tényleg örülök, ha valakiknek tetszik, amiket írok, de sosem állítanám magamról, hogy bárki életét megváltoztattam. Csakis amiatt, mert blogolok, nem tartom magam írónak. Akkor se tartanám magam annak, ha a posztjaimból netán könyv születne, sőt, én tiltakoznék a legjobban (mekkora f@szság már kinyomtatni valamit, aminek a lényege pont az internetes megjelenés annak összes előnyével és hátrányával együtt).
Ha meg már a nőügyeknél tartunk, az utóbbi időben azt látom, hogy van jópár 30 fölötti megmondóembernő, aki mintha nem lenne tisztában a jelenlegi (hazai) társadalmi viszonyokkal. Múltkor pl. olvastam egy interjút Csisztu Zsuzsával, amin jól felkúrtam az agyam, ugyanis halálra idegesít az a pökhendi sznobizmus, amivel nyilatkozik különböző témákban -- mintha tényleg mindenhez értene. (Nyissátok meg a linket, nézzétek meg a fotót, nagyon beszédes.)
Értem én, hogy positive worldview, hurráoptimizmus, szabópéter meg minden, de hát az élet kurvára nem ilyen.
Ha pedig egy ilyen poszthoz, interjúhoz, fórumban megfogalmazod, hogy a dolgok nem feketék és fehérek, meg különben is, mi van a sok százezer másmilyen emberrel, akiknek esetleg nem sikerül (mert nem paypalból élő influenszer, és a 12 órás műszakok mellett nem tud olyan tempóban egót építeni), megkapod a pofádba, hogy undorító vagy és gonosz. És hogy a lehetőség mindenkinek egyformán adott. (Lófaszt.)
Szóval én továbbra is örülök az 5 db olvasómnak, és nyugodtan elküldhettek a picsába (én majd viszonzom), de köszönöm, nem akarok részt venni egy hamis valóság megkonstruálásában, inkább élem a kis szarkasztikus jelenemet, még ha emiatt megkeseredettnek és kiégettnek is tartanak néhányan. Minden mindig fluxusban van.
Például az érettségi dolgozatokat azóta leadtam, de első utam nem az edzőterembe vezetett, hanem a kanapéra, és megnéztem két kurvaszar filmet, meg ölelgettem a macskámat, mert fél a vihartól, ami kb. 15 percenként random kitör.
Most már egy kicsit több időm lesz.
Már csak 44 szóbeli, 3 emelt érettségis nap és egy TELC nyelvvizsgás továbbképzés vár rám.
A fesztiválra immár kb. 9 éve járunk azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jó színházakat nézzünk. Bár az esetek zömében sajtójeggyel vettem részt a rendezvényen (ld. előző bejegyzés), emiatt nincs bűntudatom, hiszen tisztességesen megírtam a beszámolókat (sokszor kettőt is), volt, hogy ingyen is dolgoztam a promón hivatásos hírverőként és privát vonalon egyaránt. De most nem is ez lenne a lényeg, hanem hogy (ahogy már tavaly is) elgondolkodtatott néhány dolog. Egyrészt egyre határozottabban érzem, hogy a hazai fesztiválok korosztályra gyúrnak, ez a korosztály pedig zömében a gimnazista, esetleg fiatalabb főiskolás generáció. Kevéssel beérik; legyen zsíros kenyér, olcsó pia, sátor, este koncert, aztán csáó. Tegnap beszéltem a tesómmal, aki szerint már lassan a Sziget is ilyen (na jó, az olcsó piát leszámítva) zömében olyan fellépőkkel, akiket én például egyáltalán nem (vagy alig) ismerek. Hiába, lemaradtam. Amikor utoljára a Szigeten jártam, még ki tudtam fizetni a napijegyet, és egyáltalán nem sajnáltam az időt és a sörpénzt, hogy ott hesszeljek. Most persze lehet mondani, hogy megöregedtem, meg ez a fesztiválozás egy ilyen generációs kérdés, de szerintem nem csak erről van szó. Az világos, hogy muszáj profitot termelni (vagy legalább is nullára kijönni), és nem lehet mindenhova alter- meg magasművészetet vinni, de azért kell lennie egy lélektani határnak a jófejkedés meg az igénytelenség között. Még akkor is, ha buli van. (Jó, öreg vagyok, tudom.) Ez a fesztivál amúgy mindig is arra volt büszke, hogy nullára hozza ki a költségvetést, nem nyerészkedik (azt most hagyjuk, hogy némely kormányközeli borbirodalmak mekkorát kaszálnak egy ilyen programsorozatból), itt nincs határvonal művész és közönség között, nincs backstage, stb. Úgyhogy el is határoztam, hogy kipróbálom az egyenlő esélyeket (vö. átlagos fesztivállátogató), és a sajtóbelépőn túl semmilyen más protekciót nem veszek igénybe. Persze lehettem volna ebben vagányabb is, de ennyire azért mégsem az én pályám a rakendról. Az a helyzet, hogy én a színházi előadások miatt járok ide főleg, lévén, hogy a nemzeti színházba nincs gusztusom betenni a lábam. Eddig az uborkaszezonban is egész jól elvoltunk, de amióta itt is előadásokat tiltanak ki és be, fokozottan fontosnak éreztem, hogy a helybelieknek legyenek lehetőségeik, és hát egy ilyen "alterfesztivál" végül is erre is alkalmas kellene hogy legyen. Nyilván nem az fog beállni egy színházi sorba ugyanis, aki Budapesten (vö. a kultúra centralizációja) is láthatja ugyanezt. Ja, hát igen, itt a színházért be kell állni a sorba. Évekkel ezelőtt, ha nem volt bejutós számod, még elég volt 1 óra. Idén a szintidő 2,5 óra volt. Igen, fesztiválbérlettel, esélyegyenlőséggel, stb. Volt, hogy úgy zárták be az ember orra előtt az ajtót, hogy bent még volt legalább tizenöt hely, miközben a várakozók orra előtt sétált be egy fél stábnyi ember "csak úgy" (mert backstage az tényleg nincs, csak haverok). No mindegy, ez nem is annyira érdekes, csak hát az ember idejéből értékes órákat vesz el az, ha egy ilyen helyen várakozik, és immár nem tartom romantikusan hippisnek az ilyesmit. A legtöbbet (szintén hippisen és romantikusan) promózott előadás volt egyébként számomra a legfurcsább: azon túl, hogy egy túlbuzgó önkéntes miatt a hosszú várakozási idő után a fél társaság kint maradt (mert a hegyoldalba épített nézőtéren "leszakad a löszfal"), ilyen felületesen összegányolt katyvaszt már régen nem láttam. Én egyébként feltétlen drukkere vagyok ifjabb V. A.-nak, szerintem nagyon tehetséges, csak hát a hirtelen jött elismerés és a lehetőségek egy hangyafasznyival több szerénységre is késztethették volna, mint hogy rögtön az élet és halál metszéspontjában szakralizálódó bölcsességekről akarjon előadást csinálni 90 percben. És mivel független színház, ugye, összefüggés nélkül bele volt szuszakolva minden, de tényleg minden: akrobatika, monstre díszlet, néptánc, szép, lírai monológok, zene, közönségbevonás (jajj, csak azt az öt percet tudnám feledni, ahogy a közönség boldogan körbe-körbe rohangál [a leszakadó löszfal tövében] a díszlet körül), pantomim, filozófia, hosszú, elmerengő nézések. A leghosszabb táncbetét, lemértem, 14 perces volt (a Sinnerman és egy Benjamin Clementine-szám egymás után vágott elegye), lényegileg csupán annyi, hogy izzadt meztelen férfi felsőtesteket nézegessünk, amiken az eső és a veríték keveréke csorog lefelé. De ami a legjobban felcseszett (kezdek csúnyán beszélni, tudom), az Mari néni hangjának a szerepeltetése volt. Értem én, hogy kellett egy húzónév az előadásba (jóhiszeműbbe mondhatnám, hogy tisztelegni akartak az idős művésznő nagysága előtt), de komoly etikai aggályaim támadtak, miközben azt az Apokrifot hallgattam. Van az az állapot ugyanis, amikor az ember nem teljesen ura a saját beszédtempójának, kiejtésének (tájszólásának), hangsúlyainak, szüneteinek, stb.Meg kell állni, vizet kell kérni, muszáj nyöszörögni, hogy rossz helyről jön a fény, muszáj elérzékenyülni meg ilyenek. Kiszolgáltatott helyzet, amiben nem biztos, hogy az ember ilyenkor mutatkozni akar, de pláne nem akar egy nagyszabású rendezvény önbizalomteli színházi előadásának reklámarca lenni. Ami a legcikibb szerintem, az az, hogy nem volt egy idősebb és bölcsebb valaki (pedig volt, ő csinálta a felvételt a szombathelyi kórházban), aki azt mondta volna, srácok, ezt ne. Hagyjátok már békében meghalni szegényt. Na, hát ezen is kidühöngtem magam, úgyhogy most már vidáman írhatok a koncertekről. Volt ez a nagyon lázadó nevet viselő zenekar, akik, úgy érzem, a névadásba az összes kreatív energiájukat beleadták, úgyhogy másra már nem nagyon maradt. Nagyon remek kis hangverseny volt (you know, a word hibajavítója a koncert szó helyett mindig a hangversenyt javasolja), világslágereket adtak elő ordítozva és egyre hamisabban, viszont nagyon lelkesen. (vö. amikor az első szám verséjének harmadik soránál már jön a "kezeket a magasbaaaa!!!") Hiába is akarnám, nem tudnám szemléletesen leírni azt a képet, ahogy ott ülünk a padon a csápoló főiskolások (zömében színész, gondolom), akik majdnem leöntenek a hosszúlépéssel, és azon röhögünk, hogy az énekesfiú izzadó fejjel a Dolly Roll Windszörny című örökbecsűjét ordítja a mikrofonba. Rokkosítva, ugye. Mondjuk tök érdekes, biztos én is így festhetek, amikor fejemen a fejhallgatóval mosogatás közben Aretha Franklint énekelek, és őszintén hiszem, hogy ez tök vagány és muzikális. Na de aztán itt ez a másik szintén nagyon "mezítlábas" zenekar a Magyar Telekom (amerikai-magyar) volt vezérigazgatójával az élen. Ezt úgy képzelem különben, hogy a pasinál beütött az férfiklimax, előkapta a sufniból a gitárt, csinált gyorsan egy zenekart, amivel feldolgozta a fiatalkora nagy slágereit olyan kisvárosi amerikás sztájlban. Igen ám, de mivel nem bírt mindent elénekelni (sajnos így is túl sokat énekel a produkcióban), felkért néhány magyar színészt és énekest. Hm, hát, Gryllus Dorka lett Cindy Lauper (no comment), Zséda pedig Axl Rose és Janis Joplin, gondolom, mert neki van meg a megfelelő tüdeje és hangterjedelme a Sweet Child of Mine-hoz és a Piece of My Hearthoz. Ha ez az ő produkciója kutyakeverék lenne, frissen trimmelt középuszkár-pitbull lenne, amiben a pitbull persze AR és JJ emléke a fülünkben. Hajj-hajj, itt már nagyon szomorú voltam, de aztán persze később láttam néhány remek színházat is, amikről itt nem írok, mert annyira meg nem voltak jók, csak péntek estére egyrészt már úgy kellett az abszurd humor, mint egy falat kenyér, és már untam a sok puffogást magamban. Utolsó este meg elmentünk a halál;orgazmus koncertre (bevallom, magamtól sosem mentem volna oda), aztán egyszer csak azon kaptam, hogy hihetetlenül szórakoztatnak a szövegek, és amikor a frontember előkapta a Mizse típusú mentes vizet a dobszerkó mellől, teljesen lemerevedtem. Végre volt viszont egy tényleg mókás élményünk, mondtam én, hogy ez lesz a legjobb koncert, mondta Z., majd elcammogott, hogy meghallgassa a nagykoncert végét felszedje a csajt, akit egy órával korábban kinézett.* Szóval leszelávíztem magamban, hogy ide se megyek többet, mert vihogás ide vagy oda, azért én mégis mindig csak a meszidzset keresem. Az meg itt alig volt, az pedig, hogy nemvagyunknormálisak, nekem nem elég. És én különben is normális vagyok.
Szívesen írnék blogbejegyzést valamilyen emelkedett társadalmi-politikai-kulturális témáról, de csak az jut eszembe, hogy egy hete vagyok szabadságon, és egy egyszerre tűnik nagyon hosszúnak és borzasztóan rövidnek.
Borzalmasan örültem, hogy június második hetétől már nem kellett órákat tartani, de végül ez nem azzal járt, hogy belevetettem magam a többi munkába, hanem teljesen leeresztettem, és ugyan összesen hét napon még elvonszoltam magam vizsgáztatni, de ott már inkább a pénzre gondoltam, és túlélni igyekeztem.
Az érettségik rendben lementek, ismét sok tanulságot gyűjtöttem be. Azt gondolom, én reálisan pontozok, szerintem az érettségi egy megmérettetés, és arról is szól, mennyire vesszük komolyan magunkat meg a céljainkat. Az érettségi nem valamiféle közös elnéző összekacsintás és jófejkedés. Szóval volt egy kis konfliktusom emiatt, mivel magas ívben tojtam az iskolastatisztikára és a a továbbtanulási tervekre is (ez így nem igaz, hiszen aki felkészült, annak segítettem). Arra is, hogy ezzel az osztállyal csak nyolc hónapnyi közös múltunk van, mert ezalatt az idő alatt mindent megtettem, hogy felkészítsem őket a vizsgára. De tényleg, nagyon sokat dolgoztam, és azt láttam, hogy ezek a gyerekek egyáltalán nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyit dolgozik, és ennyire konkretizálja, mit vár el.
És aztán az első napon nagyon kevés pontokat adtam, egy fiúval pedig csak azért nem húzattam póttételt, mert ő volt az utolsó, és mert addigra már tényleg kihúztam a gyufát az osztályfőnöknél.
Aztán amikor már majdnem azt gondoltam, elnyiszálom az ereimet, akkor a második naptól jöttek a jobb feleletek.
Összességében jó élmény volt, és pár kollégától megkaptam azt az elismerést is, amitől végül kicsit kevésbé éreztem magam fáradtnak. Volt, aki azt mondta, igazán nagyszerű, hogy ennyi idő alatt ilyen szépen gatyába ráztam a tantárgyat meg a gyerekeket, és hogy a módszeremet fel kéne írni receptre. Hogy némelyek sokkal szebben feleltek, mint más osztályokban. A szülők a büfében folyton kávét akartak nekem főzni, és az egyik kislány megölelgetett a folyosón, egy másik pedig azt mondta a banketten, én, a negyedik tanáruk tanítottam meg őket "magyarul".
Az iskola az utolsó hetekben egyébként egy zárt osztályhoz kezdett hasonlítani, persze, gondolom, más iskola is így van ezzel ilyenkor, de egy ilyen gimnáziumban a szokásos év végi fáradtság mellett még az egók is gigászi módon tudnak egymásnak feszülni. A munkaközösségi megbeszélésen azon veszekedtek, hogy a 30 éve ott tanító kolléga miért nem kaphat magyarórát (azért, mert idegbeteg, és a megalázó módszereit egy 10-12 fős nyelvórán könnyebb kivédeni), hogy a sok kiborulás és táppénz oka nyilván a nyomasztó és ellenséges munkahelyi légkör. Hogy a szemtelen és pofátlan gyerekeket ki kellene innen rúgni, és hogy XY nem hajlandó bemenni Z osztályba, mert csörtéje volt valamelyik kontrollálatlan kamasszal. Hogy többet kéne segíteni egymást, és akkor nem lenne bipoláris depresszió, rosszullét, ideggyengeség és reuma.
Biztos az én képemen túl vastag a bőr, de ekkor szót kértem, és elmondtam, hogy az általuk szorgalmazott differenciált terhelésnek az lesz az eredménye, hogy ki fognak merülni azok is, akik "húznak", és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Hogy az egyéni családi, szociális és magánjellegű problémákról nem a munkahely tehet. Hogy nagyon szívesen vállalnék plusz feladatokat, mint "fiatalabb kolléga" (mert hogy elvárásként ez is megfogalmazódott, ugye), de ha folyton a tűzoltással kell foglalkozni, sajnos nincs rá időm. Ha én helyettesítek, az nem a 12-14 órámon (vö. szakvezetők, mestertanárok, stb.), hanem a 24 órámon felül jelenik meg.
Szóval itt azt hiszem, kicsit beleállítottam a kést a levegőbe, de ahogy öregszem, egyre kevésbé van kedvem befogni a pofám. A munkaközösségben az átlagéletkor kb. 50, jövőre valaki félállásba megy, egy másiknak kiderült, hogy nincs meg a diplomája (nyelvvizsga miatt), egy harmadik pszichés beteg, és nem tudni, vissza tud-e jönni. Ketten közülük végzős osztályt fognak vinni, azaz ha kidőlnek, 2 osztály felkészülése és vizsgája lóg a levegőben.
Közben pedig az iskola felvett egy magyar-etika szakos pályakezdőt, akit nyilván a magyarórákhoz is tudunk "hasznosítani", ámde (surprise, surprise) a mentorálását senki nem vállalja el, mert "mindenki túlterhelt".
Hát itt tartunk. Nyihognak a feladatok miatt, de az utánpótlást és a segítséget nem szeretnék kiképezni.
Úgyhogy elvállaltam a feladatot én. Nulla tapasztalattal, a hierarchia aljáról. Pedig magasról teszek a módszertanra meg az életpályamodellre. Vicces.
Szerencsére ebben az iskolában nem szokás érzékenykedni, úgyhogy az utolsó értekezlet végeztével mindenki úgy lőtt ki, mintha puskából.
Azóta elmentem egy három napos garden partyra (másfél napig zuhogott az eső), mert megjöttek a holland rokonok. Utána három napig mostam és főztem, majd elmentünk koncertre. Jövő héttől már nem én fogok dolgozni, tehát nekiállhatok pihenni, megnézni a letöltött Hal Hartley-életművet, elolvasni a harmadik Ibsen-drámát, és kijegyzetelni a szakkönyveket.
Nagy híve vagyok a nyárnak is, meg a fesztiváloknak is, meg amúgy is úgy gondolom, hogy pihenni csak úgy lehet, ha az ember nem otthon van. Ha otthon van, csak dolgozik, tesz-vesz, pakol, rendet rak, mindig kitalál valamit.
Na nem mintha a nyár nem a nagy kitalálások időszaka lenne.
Szerintem leírtam már, hogy ez az év (tanév persze) elég fárasztó volt, és ezt a fárasztóságot/fáradtságot sokszor rossz eszközökkel vezettem le... úgyhogy az első kitalálásom az volt, hogy többet sportolok és sokat megyek ki a zöldbe. Na, ebből eddig csak az első valósult meg, mert (nyár lévén) lelkesen fel tudok kelni a reggel 6-kor kezdődő edzésekre, és vígan tekerek a magyar hip-hop színe-javára a klimaxos ötvenesekkel, akiknek délután már túl meleg van... Berreg a ventilátor, énekeljük a Red Bull Pilvakert, és minden fasza.
Elkezdtem rendet is rakni, ami félbe maradt, lévén hogy tapétacsíkok és festékes vödrök között kell lavíroznom átmenetileg, de lassan már ez is helyre áll. A szoba renoválás miatti átrendezése miatt a macska nem tud felmenni a megszokott bútordarabjaira, ezért hisztizik (meg amúgy is, mert már öreg, és mos éppen nem tátott szájjal hanyatt fekve piheg, mert 40 fok van a szobában). Ez eszembe juttatta azt a nyári kitalálást is, hogy elviszem a cicadokihoz, ahova egyébként minden évben rendes mamaként. Ha ez megvolt, akkor rendbe teszem a biciklimet, és jöhet a természetbe menetel, persze csak megfelelő klíma esetén.
Idei első fesztiválunk amúgy a VeszprémFest volt, ami idén különösen mókásra sikeredett. Nem volt jegyünk egyetlen nagykoncertre sem, mivel egyrészt tavaly óta kétszeresére emelkedtek az árak, másrészt pedig popkoncertre nem adok ki egy kisebb vagyont, megnézem inkább a youtobe-on.
Szomorú ez egyébként, hogy a régi jó kis dzsesszfesztiválok hangulatát (vö. történelmi városok, köves utcák, közvetlenség, és jó zene!) felváltotta valamiféle üzleties szemlélet. Egyrészt áthelyezték a rendezvényhelyszínt az Óváros térről a História kertbe, ahol felhúztak egy csomó sátrat, mint valami burzsuj esküvőre. Felállítottak egy ocsmány kék mobilnézőteret, persze hagytak állóhelyeket is (tombolni, haha), és teletáblázták a várost, merre kell menni és hol lehet parkolni.
Ami ebben jó volt, hogy a lezárt vár területeit is meg tudtuk végre nézni, kisétáltunk a Kálvária-dombra, és megnéztük a vár alatt található kis utcákat is.
És most jön a poén: este visszasétáltunk, és tökéletes akusztikával lehetett hallani a(z egyébként rémesen kommersz) Heather Small-koncertet, sőt, egy erősebb távcsővel, gyanítom, még végig is lehetett nézni.
Na igen, Heather.... A délutáni séta alkalmával a próbát is hallottuk, nem nyűgözött le. Persze egyébként sem értem, hogy egy fesztiválra, ahol Dee Dee Bridgewater, Diana Krall meg Marcus Miller játszott valaha, miért a New Power Generation (Prince ex-zenekara, akik remekül élnek az életműből, úgy látom) és Tom Jones a sztárvendég. (A rajongók persze már kiposztolták a videókat a Sexbombról meg a Delilah-ról.... az ötletet pedig, hogy főleg álló jegyeket adjanak el, nyilván a tavalyi Jamie Cullum-koncertből nyerték, ahol a közönség spontán felállt a székből...)
Na szóval végül kiröhögtük Heathert, megírtunk (fejben) egy kritikát, ahogy szoktunk, aztán elmentünk a Rozé, Rizling és Dzsessz Jazz Napokra, ahol hatszáz forint volt egy deci bor, de legalább ingyen volt a zene.
Direkt Falusi Mariannra voltunk kíváncsiak, akit én személy szerint nagyon bírok, és amíg sorban álltunk sörért, el is énekelt egy remek kis Gershwint. Aztán sajnos, amint letettem a fenekem, már ABBA meg Michael Jackson-dalok jöttek, szegény Marcsa nyilván látta, hogy senki nem elég részeg még ahhoz, hogy sztenderdekre bulikázzon. Így aztán maradtak a Demjén Rózsi-slágerek (persze lényegesen minőségibb kivitelezésben).
Azon tűnődtem egyébként, hogy készülnek-e az ilyesfajta koncertekre az ilyen profi énekesek, mert nagyon úgy tűnt, hogy egy kész repertoárt mozgat. Előtte volt a kis tabletje (nem, nem kotta ám!), és ott pörgette a dalszövegeket, mi kell a népnek.
Egy ponton oda akartam menni a színpad elé szólni neki, hogy bazmeg, hagyd ezt abba, de aztán a Time After Time-ra jól elbuliztam egy filippínó párral, akiknek szerintem fogalmuk sem volt, hova csöppentek (viszont sok szekszárdi bort ittak), és végre hallottak egy nemzetközi slágert.
Hát így telt eddig.
Legközelebb viszont csak Jamiroquai-koncertre vagyok hajlandó menni, ha már nemzetközi és drága. (Miközben ezeket a sorokat írom, épp egy live streamet nézek a facebookon, 18 perce tolják a fankit, Jay Kay fölött kicsit eljárt az idő, kicsit izzad az űrsapija alatt, de minden tökéletes.)
Az Ördögkatlan fesztiválon a Forte Társulat okán elgondolkodtam néhány dolgon a művészi/művészeti rutin és a divatok kapcsán. Mindjárt erre is visszatérek, de előbb arról, hogy az egyetlen darab magántanítványommal (akit csakis azért vállaltam, mert nem nyelvvizsgára kell készíteni, hanem -- irodalmár doktorandusz lévén -- a szaknyelvet és a szakszövegek olvasását szeretné valahogy megtanulni) arról beszélgettük, hogy kik a kedvenc magyar (kortárs) íróink manapság. Én nem tudtam neki egy nevet sem mondani, és ő sem nekem, inkább regényeket emlegettünk, de aztán szóba került az is, hogy manapság tényleg mindenki regényt ír (mert az szexi), és ha a népszerűséget tekintjük, sikeres regényeket.
Szóba került Grecsó, Péterfy Gergely, Tompa Andrea meg többen mások, és arra jutottunk, hogy regényt írni (ha az ember írástudó) sikk lett, és bizonyos körök kontrollálatlanul rajonganak ismert emberek könyveiért, az elsőért is, aztán az újért meg főleg, és így tovább. Valahol érthető ez a divat egyébként, az ember egyrészt ismertségre vágyik, folyton publikálja önmagát itt-ott, másrészt meg óriási marketing kell ahhoz, hogy az ember abból élhessen, amit szeret (jelen esetben az írásból). Az általunk emlegetett írók tehát sok-sok projektben vesznek részt, író-olvasó találkozókra járnak, jelen vannak a közösségi médiában, zenélnek, folyton nyomulnak, magyarán eltűnt a dolgozószoba magányában alkotó író. És hát az ilyesmi óhatatlanul azzal is jár, hogy az ember egy csomó vacakot is kiad a kezéből, amit a kritika (ami sokszor szintén futószalagon működik) mintha nem észrevételezne. (Most arról nem beszélek, hogy a rengeteg amatőr írói oldalon az interneten hogyan nyalogatják egymást körbe az ott jelenlévők -- köztük szerkesztőnek nevezett weblap adminisztrátorok --, és hogyan tulajdonítanak hatalmas jelentőséget annak, hogy tényleg bárki lehet online író meg költő manapság.)
Nekem például volt olyan évfolyamtársam az egyetemen (magyar szakon), aki mostanra ismert író/közéleti személyiség lett. Ahogy emlékszem rá, nem volt tanulós vagy olvasós fajta, sőt, elég megúszós stílusban nyomta, viszont jól tudott a professzorokkal barátkozni meg dumcsizni, aztán szépen beleállt egy irodalmi trendbe, és sikeres lett vele. (Egyébként volt tévés műsorvezető is van a volt évfolyamtársaim között, sőt, ex-kormányszóvivő is, egyikük sem volt kiemelkedő, már ami a szorgalmat illeti, úgy fogalmaznék, hogy inkább gyors sikerre vágytak.) Ő olyan -- sok más mai szerzővel egyetemben --, aki hihetetlen jó marketinget nyom, és mindig mindenhol jelen van, megnyilvánul társadalmi kérdésekben (nyilván olyan véleménnyel, ami a fent említett megfelelő körökben előnyös; persze nem vonom kétségbe, hogy ezt is gondolja), utazik, aláír, oszt, mostanában gyászol, fesztiválozik. De valahogy hiányolom belőle (belőlük) azt a bölcs hallgatást, tájékozottságot, olvasottságot, ami a korábbi generációkat még jellemezte. A mostani, fiatal írók mintha csak egymást olvasnák, kimentek a divatból a klasszikusok, a 18. század, de meg merem kockáztatni, hogy már az underground sem dívik. Csakis egymást (kortársakat) olvassák, aminek megvan az a veszélye, hogy egy nagy, közös, langyos vizes lavórban ücsörög mindenki, és udvariasságból dicsérgetik egymást.
Hogy hogy jön ez a Forte Társulathoz? Hát úgy, hogy Horváth Csaba fizikai színházas hallgatóiból alakult, ez a típusú színház pedig arra fekteti a hangsúlyt, hogy a színész ne csak tökéletesen mozogjon (HCs táncos-koreográfus, ugyebár), hanem prózában is otthon legyen. Horváth korábbi fizikai színházas rendezésein (Toldi, A nagy füzet) folyton azt éreztem, hogy jó, jó, klassz a mozgás, de ezek a gyerekek miért nem tudnak beszélni/szöveget mondani? Miért nem szól senki, hogy ez a része vacak, hogy kéne egy dramaturg vagy egy beszédtanár? Miért árasztják el díjakkal az előadásait, amikor ez még nem annyira jó?
És arra jutottam, hogy pont ezért, mert van ez a fajta kollegialitás, divat, trend, ha tetszik, politika, aminek ez az eredménye. Aztán most megnyugodva tapasztaltam, hogyA te országod már sokkal jobb, van írója, volt, aki kezelte a szöveget, és néhol egészen színdarabszerű volt az egész. Kb. a felétől kimaradtak az idegesítő frontális narrációk ("XY erre azt mondta, hogy...."), és a szereplők elkezdtek párbeszélni, szöveges színházat csinálni.
A másik fesztiválos élmény, ami a témába vág, a Rájátszás koncert, amire nem tudok mást mondani, mint hogy egy óriási ripacskodássá sikeredett. Én nem bánom, ha pálinkáznak a delikvensek fellépés előtt, nyilván a nem zenészeknek még mindig para kiállni a közönség elé zenészként (á, dehogy), vagy a fesztiválfílinghez hozzátartozik a piálás, de hát aki nem bírja, ne igyon. Meg hát ez mégis csak munka, és ne igyunk munka közben, ha az a teljesítmény kárára válik. Azt figyeltem, hogy a szerényebb és visszafogottabb előadók (Beck, Egyedi) szép lassan visszavonulva átadták a teremet Grecsónak meg Kollár-Klementznek, akik butákat poénkodtak arról, hogy ki tud jobb zenét vagy szöveget írni (zenészek vs. költők), meg hogy ki hány garázszenekart fogyasztott karrierje során. Imádták a sikítozó kislányokat, akik nyilván ettől még jobban sikítoztak, az éneklés meg, hát, inkább volt üvöltözés. Szerintem ebben a projektben egyébként mindenki Erdős Virágot bírja a legjobban, aki most nem volt jelen, de a közösségkovácsoló szövegek multisikerét szépen learatták a jelenlévők. Háy János is hülyét csinált magából kissé, nem igazán értem, miért, neki aztán pláne nincs erre szüksége.
Úgyhogy trendi nevektől függetlenül merjünk csak nyugodtan a kritikai érzékünkre hagyatkozni szerintem. Olvassunk többet, és anyázzunk bátran.
(Aki rájött, hogy lehet diavetítést belinkelni ebből az idióta Google fotókból, írja ide, mert két napja dühöngök azon, hogy megszűnt a Picasa -- ld. előző poszt fotói a bejegyzésben még onnan vannak, itt meg kattintgatni kell.)
Utaztam megint, sokat vezettem, az országút mindig jó, bár nagyon fárasztó a szélben és az esőben, meg beázott a kocsi is, még most is bűzlenek az átázott autószőnyegek, mint amikor az ember kopasztott, boncolt csirkéket pakol be a csomagtartóba, és utána egy hétig. Kicsi az autó és labilis, lassan veszi a bakonyi szerpentin kanyarjait, de azért jól kiszolgál és hűséges, lehet benne fűteni, kedves és kitartó.
*
Csesznek magasan és kanyargós helyen van, de valahogy nem félek (mert te velem vagy). Ilyenkor senki nem mászik hegyet, zuhog az eső, őrjöng a szél, a parkolóőr már délelőtt 11-kor hazament, a jegyszedő meg valami titkos helyről kamerán figyeli, ki indul felfelé a várhoz, és hirtelen felbukkan. Elad, aztán heherészve kellemes időtöltést kíván, majd eltűnik. Kiabál a szél, ver az eső, már minden porcika tiszta víz és nagyon hideg van. A kilátás démoni, olyan, mint egy fantasy filmben. A tetőre nem merek felmenni, mert lefújhat a szél. Sehol senki, csak három francia (?) turista, ők még kevésbé bírják, naná. A holland esőkabátot le kell fogni, mert felfújja a szél és a fejemre teszi. Visszafelé megcsinálom életem első szelfijét (? nem tudom, így hívják-e, amikor az ember a tükörben pózol magának) esőkabátban és vizesen. Aztán már az autóba csöpög tovább a vizes (holland) esőkabát.
*
Veszprém lassan kedvenc város lesz a kálvária dombbal meg a macskakövekkel, de most nincs itt senki. Hideg van, nagyon hideg, sok a szélkürtő (de nem annyi, mint Zircen, ahol az ember az esőkabátjában átmegy színes vitorlába valami tengeres katasztrófafilm viharos tengeri jelenetében), kevés az ember, minden zárva. A kocsmában nagyon kedves a fogadtatás, hiszen ott sincs senki, kicsit túlkoros (és már kiugrott) bölcsészfiúk kínálgatják a pálinkát (pannonhalmi, nagyon drága) és a kaját.
Később betér pár diák, isten tudja, honnan, talán véget ért a nyári munka műszakja, ők is nagyon fáznak és vizesek, én már addigra átmelegszem, sokat beszélek és boldog vagyok. Nem, nem a pálinkától.
A fesztiválhelyszín üres, ahogy a vár is, bár a téren hősiesen kitartanak a pecsenyesütők, rám is köszönnek, hogy hátha eszem valamit. De nem. Kicsit szomorú ez a sok lufi meg nyári hangulat így az esőben, igazi oximoron, de valahogy minden táplálja a reményt, hogy este jobb lesz és hirtelen kinyaradik (persze nem fog). Esküvői menet elázott vendégekkel és alulöltözött lányokkal, fáznak. Nem, ez nem az a nyári zápor elől romantikusan rohanós.
Továbbmenve észreveszem, hogy megvan még a tavalyi park meg a szökőkút, de már teljesen vizes vagyok, ezért visszamegyünk a szállásunkra, ami egy kopott, kívül rózsaszín panzió, belül meg egy kockás abroszos családi alpesi vendégház és egy bölcsésztanya keveréke. Minden fából van, a szobák levegőtlenek, a falakon festmények (eladók), a folyosón könyvesszekrényekben antikvár könyvek (eladók), majdnem veszek is egy Esterházyt és egy Dosztojevszkijt. A recepciós túlkoros bölcsész nem kér pénzt, majd holnap, ő a recepciós és a pultos meg a pincér egy személyben. Családi vállalkozás, az egyik asztalnál ismerősök iszogatnak, még sörcsap sincs, csak egy hűtőszekrény, és mindenhol zsibiről összeszedett holmik, eladók egytől-egyig, a kanálból hajlított mécsestartó és a villából eszkábált szélcsengő is.
Az esti koncerthez meg kell keresni a focistadion-szerű arénát, a VIP sátor visszataszító, aztán a rajongó lányok is. Fáradt vagyok már nagyon, egész nap a szélben egyensúlyoztam. Meg hát a dzsesszfesztivál nem ez, hanem levegő, terek, nyári zsibongás, izzadtság, fesztelenség, illatok. Aztán megjön a kedvem, visszatérve hosszas esztétikai vita, jegyzetelés, nagy aha-élmények.
*
Másnap nem akarok még hazamenni, és az idő is jobb már. Balatonfüred, aztán Tihany, pontosabban a rév, azért még elég hűvös van, csak a bátrak mentek ki árulni a kézműves vásárra, az egész helyszín koszosfehér, alternatív, sosem voltam itt. Quimby szól és Kiscsillag, valami fotóknak kéne lenni mindenhol (mert ez egy artplacc) a kaposvári egyetemistáktól, de csak a falrajzokon lehet nevetgélni, és jó a kávé.
Visszafelé az elkerülőn megnézem Tihany alsó részét, sosem láttam, gyönyörű a kilátás, meg persze puccosak a nyaralók, celebek sétálnak. Ezt látnom kell még egyszer. Vagy inkább többször.
A hazaút nyugalmas, de úttalan, csak úgy autózás, jól esik nem praktikusnak menni és kerülni, minél később hazaérni. Mert hiszen minek is, már otthon vagyok.
